Áldva és verve sorozat: Cili regénye.

Holtvágányon

 X/68

     Cili váratlanul állított haza Dombszegre, ha lehet ezt mondani akkor, mikor az embert mindig hazavárják. Beköltözött az öröm a székely kapus házba, ha rövid időre is. Marosi István hirtelenében szinte visszafiatalodott. Szaladt a kamrába, hozta a félretett  gyümölcsöket, saját maga mosta, s tányéron a lánya elé tette, hogy addig is egyen valamit, míg elkészül az ebéd. Erzsike hamarjában elvágta a legszebb jércéje nyakát, s ilyen örömmel talán még sohase igyekezett az ebéddel. Pedig akkor még nem is tudták, hogy nagyszülők lesznek hamarosan.
Cili csak ebéd után mondta meg. Számolt a könnyekkel, nem hiába. Nem győzte sírva-nevetve vigasztalni apját-anyját. Könnyekkel mondogatták, jó az Isten, hogy ezt is megadta. Cilinek sok kérdésre kellett felelni. Hogy van, hogy érzi magát, szédül-e, érzékeny-e a szagokra, kívánja-e a savanyút, vagy mást kíván inkább, eszik-e elég gyümölcsöt. Azt nem kérdezték, hogy Imre örül-e a gyermeknek. Vejükkel kapcsolatban semmit sem kérdeztek. Távolbalátó az aggódó szülői szív.
Hosszú beszélgetésük alatt Cili beszámolt Imre viselkedéséről, Sámson Gézával folytatott beszélgetésről, de főképpen arról, amit maga gondolt Imre állapotáról. Együtt töprengtek azon, mit lehetne tenni, de nem találtak megoldást. Tépelődő helyzetükben Marosi István az első Lónyainét okolta.
- Szökésével megnyomorította a gyereke lelkét, miközben maga talán még most is vidáman él Kanadában. Pedig az ilyen nem érdemli meg, hogy rásüssön a nap! Erzsike nem fogadott el mentséget. Annyira fájlalta lánya sorsát, hogy csendes sírdogálással azt mondta:
- Én is anya nélkül nőttem fel, de nem lettem kevély és szívtelen. Igazat mondok, apánk?!
- Igazat, lelkem! Nagyon is igazat. Adjunk érte hálát Istennek, mert nem mindenki ilyen szerencsés.
Erzsikét neheztelésében nem lehetett meggyőzni.
- Ez nem szerencse dolga, apánk! Lónyai Imrének rossz a természete !- jelentette ki  határozottan, aztán újra elpityeredett- De majd az Isten letöri a szarvát. Egy nap még örülne, ha Ciluskánk lába nyomát megcsókolhatná.
Cili átkarolta anyját vigasztalón, közben nem gondolta volna, hogy anyja most a jövőbe látott, s egyszer valóban eljön majd az a nap, mikor Lónyai Imre megbánja minden vétkét, s valóban boldog volna, ha megcsókolhatná a lába nyomát.
Hamar eltelt a szombat. Vasárnap délelőtt misén voltak. Ezúttal csak Erzsike gyónt és áldozott. Cili nem tehette, mivel egyházi áldás nélkül élt házasságban. István szolidaritásból a lánya mellett maradt a padban. Mise után kisétáltak hármasban a temetőbe. Ahogy régen, most is apja-anyja között ment, beléjük karolt, vitte a virágait, s mécsest gyújtott nagyszülei, s Isti sírjánál.
Hazafelé a temető kapujában összefutottak a papjukkal. Mindig örültek a találkozásnak, de ezúttal elengedték volna. Erzsike már elmesélte, hogy az esperes első vasárnap, mise után behívatta a sekrestyébe, s neheztelt az elmaradt templomi esküvő miatt. Cili most is tartott tőle. Amint köszöntötték egymást, az esperes mindjárt megkérdezte :
- Ciluska, miért nem jöttél be hozzám, amikor hívattalak ?!
Cili alig mert a pap arcába tekinteni, de egyenesen felelt.
 - Elindultam, de útközben történt valami, ami összekuszálta a dolgokat.
- Sajnálom, mert beszélgetnünk kellett volna. Pár nap múlva szomorúan hallottam, hogy polgári házasságot kötöttetek. Nem akartam elhinni, hogy az a kislány, aki mindig őszinte szívvel, megható örömmel térdelt az oltárhoz, Isten áldása nélkül akarja folytatni az életét.
Cili nem tudott mit felelni. Ebben a helyzetben nehezére esett volna őszintén elmondani, hogy miért szánta rá magát erre a lépésre. Ha a gyóntatószékben vannak, hite szerint Isten színe előtt, minden nehézség nélkül beszél. Elmondta volna azt is, fáj a lelke, hogy nem élhet máshogy. Így csak pirosan hallgatott.
Apja a védelmébe vette.
- Lánykánk pirongatása mellett essen szó az Imre gyerek természetéről is,  esperes úr! Meg kellett volna ragadni a grabancát időben, akkor ma nem volna benne annyi konok, Istent, embert nem tekintő, letipró akarat!
Bánattal mondta, s ezzel elmondott mindent. Értette a pap, s nem hárította el saját felelősségét.
- Igaza van, István! Kiskorában kellett volna kézbe venni, de abban az időben apja annyira pátyolgatta a lelketlen anyja miatt, hogy még arra sem tudtam rávenni,  vasárnaponként időben keltse fel, hogy mise után ott lehessen a többi között, hittant tanuljon, mellette más értékeket. Erőszakosabbnak kellett volna lennem.
- Elsősorban az apja dolga lett volna, hogy pátyolgatás helyett, tisztelettudó embert neveljen belőle. Akkor ma kevesebb keserűséget okozna.
- Nem csak maguknak, István! Kesereg az idősebb Imre is. Nem tud belenyugodni, hogy úgy ment el a fiú, ahogy elment. Valósággal betege. Megbocsátani sem tud, az pedig előbb-utóbb sírba teszi.
Cilinek folytatta aztán. Arra kérte, hogy minden igyekezetével terelje Imrét jó irányba az otthon tanult módon, mert az amúgy jó képességű fiúban is benne van a jóra való hajlam, ahogy Isten minden teremtményében. Hozzátette, mielőbb mondják ki Isten előtt is a fogadalmat, szeretettel várja őket. Cili illendőn ígérte, hogy igyekszik majd, miközben szomorúan gondolta, Imrét ennél kevesebbre sem lehet rávenni.
A vasárnapi ebéd után mindjárt indultak a vonathoz. A korai vonattal akart utazni, hogy ne érjen későn a fővárosba. Nem remélhette, hogy Imre kimegy elé a pályaudvarra. Szombaton reggel se vitte ki, noha megkérte rá. Bántón azt felelte, hogy menjen ahogy tud, mert tudtával nem nyitott taxiállomást.
Marosi Istvánék kikísérték lányukat az állomásra. Cili most csak anyját karolta, apja kerékpáron vitte utánuk a bőröndöt. Az öreg, kopott bőrönd sok hazait rejtett, főleg befőtteket. Így csak állítva lehetett szállítani. Cili nem bánta. Vállalta a cipekedést is örömmel, hiszen amíg tart majd a hazaiból, könnyebb lesz elviselni a távolságot is.
Lassan ballagtak Erzsike fájós lábai miatt, s többek között arról beszélgettek, hogy Cilinek majd hány járműre kell szállni a csomagjaival. Erzsike keseregve mondta:
- Pedig ott van az a terepjáró! Mennyi, mennyi verejték, lemondás van benne, a mi gyermekünk mégse élvezheti. Egy idegen lelkületű bitorolja.
Idegent mondott, s senki sem cáfolta meg. Az volt benne a legszomorúbb, hogy nem lehetett megcáfolni.
X/69
    Cilinek nem kellett járműről járműre cipekedni. Meglepetésére Bozóki Feri várta a pályaudvaron. A fiatal orvos magyarázón mondta:
- A közelben volt dolgom. Előtte beszéltem Imrével. Kamrát takarít, és aggódott, hogy nem készül el, mire indulnia kell. Mondtam, ne nyugtalankodjon, én úgyis erre járok, megvárom a vonatot.
Cili bepárásodott szemekkel nézett rá.
- Aranyos vagy. Azért is, hogy megpróbálod elhitetni velem, hogy aggódott miattam. Sajnos, nem jellemző rá. Azt inkább elhiszem, hogy megkérdezted, kijön-e elém. Mikor láttad, hogy esze ágában sincs, kijöttél te, hogy ne kényszerüljek csomagokkal végigbumlizni a fél városon.
 Bozóki Feri jókedvűen nevetett, s olyasmit mondott, amivel alaposan meglepte Cilit.
- Lebuktam?! Kismamáknak látnoki képességeik is vannak?!
- A kismamát honnan veszed?! - kérdezte Cili tagadó nevetéssel.
- Ne tagadd! Az én szememet nem tudod becsapni. De azt látom, hogy Imrének halvány sejtése sincs róla. Ahogy arról sem, hogy betyárul szerencsés!
Cili nem felelt, s nem is nevetett. Már nem volt kedve hozzá. Imre valóban kamrát takarított. Nyakig poros volt, de hogy aggódott volna?! Jóformán nem is üdvözölte, mikor Ferivel kettesben hátramentek a garázsok mögé. Semmit sem kérdezett. Még illendőségből sem.
Bozóki Feri megelégelte, s évődni kezdett Cilivel.
- Elárulod végre, amit hallani szeretnék?!
Cili sejtette, hogy miért faggatja, s nem örült az ötletnek. Nyugtalan nevetéssel mondta:
- Felejtsd el, mert megcsalt a szemed.
- Nem hiszem! Látom, amit látok. Mostanában van benned valami sejtelmes, valami megfoghatatlan, örök asszonyi. Arra pedig csak egyetlen magyarázatot tudok. Megmondjam, hogy mit?
- Inkább ne !- nevetett Cili, s mentében meglegyintette kedvesen.
Ezen az estén újra erőt gyűjtött. Nem volt tanácsos sokáig hallgatni Imre előtt, ha mástól értesülne a gyermekről, az katasztrófa volna. Örült, hogy eddig nem történt meg.
Bebújt az ágyba, s nyugtalanul várta. Nem lehetett biztos abban, hogy nem kell majd menekülnie, ha haragra gerjed. Imre mellé bújt, arca furcsa volt, hangjára is alig lehetett ráismerni, mikor megszólalt.
- Lehet valami alapja annak, amire Feri célozgatott ?!- kérdezte rekedten.
Cili ijedtében gyanús sietséggel felelt.
- Ha úgy is volna, egy pillanatig se tarts attól, hogy nem lesz tiszta inged, vagy vacsora az asztalon.
Lónyai Imre csendesen válaszolt.
- Nem tartok tőle. De reggel elviszlek egy nőgyógyászhoz. Addig pedig visszafogom magam. Nem akarok megnyomorított gyermeket.
Cili most már bevallhatta, hogy várandós, s éppen erőt gyűjtött ahhoz, hogy megmondja, mivel a bútorbolti viselkedése után nem volt elég bátorság benne. Imre nem felelt. Helyette kiült a rekamié szélére, ott is jó ideig hallgatott, s mikor megszólalt, teljesen valószínűtlen volt az, amit mondott.
- A káromkodás idején még egyáltalán nem voltam felkészülve az apaságra. Valójában még most sem vagyok, de mivel már útban van a gyermekünk, majd igyekszem felnőni a feladathoz.
Cili ámulva hallgatta. Imre folytatta.
- Nem akármilyen feladat vár ránk, kis szívem! A gyermek átrendezi az ember életét. Más megvilágításba helyez mindent. Többé nem azt teszed, amit úri kedved diktál, hanem azt kell tenned, amit a gyermek érdeke kíván. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy egészségesen fejlődjön. Első lépésként betegállományba helyezteted magad, de akár fel is mondhatsz, mert a gyermek nagy koráig úgysem engedlek dolgozni. Itthon lesz rád szükség. Most aludj szépen. Pihenj jól !- mondta, s lekapcsolta az éjjeli lámpát, aztán Cili homlokához hajolt, és megcsókolta.
Cilit alaposan felidegesítette vele. Kezdte hinni, hogy Imre most is eltér majd a normális viselkedéstől, valamiféle életműnek tekinti a gyermeket, köré szervezi az életüket, megnyomorítja vele a gyermek, s a maguk életét.  Azt is gondolta, Imre ott lesz a sarkában szüntelen. Megmondja, előírja, hogy mit tehet, mit nem, mit ehet, mit ihat. Örülhet majd, ha nem kényszeríti arra, hogy ennyi és ennyi gramm vitamint, ásványi anyagot, nyomelemet  egyen, s naponta ennyi és ennyi számú lélegzetet vegyen.
Cili ezúttal tévedett. Lónyai Imre nem esik majd ilyen túlzásokba. Helyette mindvégig tapasztalni fogja a törődését, türelmét is, hogy terhesség idején nyugodt, és kiegyensúlyozott lehessen.
Ha Cili mindezt előre tudja, talán akkor is háborog magában. Sámson Géza természetesnek találta volna, s jogosnak is, mert nehéz tudomásul venni az egészségesen gondolkodó, fiatal nőnek, hogy ő maga nem számít, csak a megszületendő gyermeke. Fektében kesergett még egy ideig, aztán valami különös dolog történt vele. Azonosulni kezdett a szíve alatt lévő gyermekkel, s már egy kicsit sem bánta mindazt, ami előtte röviddel még keserítette. Cili lélekben is anya lett.
Anatole France mondta:
" A fájdalom az emberek nagy nevelője... Ő az, a magasztos, és jóságos fájdalom, aki a szerelembe beleoltotta a végtelenséget. "

Gyermekáldás

 X/70

    1984. május huszonharmadikán Cilinek egészséges kislánya született. Imre kívánságára a Sarolta nevet kapta. Lónyai Imre mikor eglátta a lányát, boldog könnyekkel sírt. Ahogy dédelgetőn óvta már az anyaméhben, születése után még inkább ezt tette. Cilit a kórházban is ellátta minden elképzelhető jóval, hogy legyen elegendő teje. Ott volt a látogatás első perceitől, s utolsóként hagyta el a kórtermet. Közben sokszor megkérdezte,  mit kíván, mire van még szüksége. Cili az elmúlt hónapok törődő gondoskodása alatt sokat vívódott magában, míg végül arra a gondolatra jutott, hogy Imre iránta is változott, s ezt belső örömmel élte meg.     
Sámson Géza óvta a téves közvetkeztetéstől. Finoman figyelmeztette, hogy ne élje bele magát. Ebben az időben már bizalmas jó barátok voltak. Géza tudatosan építette a kapcsolatukat. Nyomós oka volt rá. Felesége akkor már hónapok óta szanatóriumban volt, s olyan súlyossá vált az állapota, hogy nem várhatták haza többé. Valójában megszűnt a házasságuk, noha a boldog látszata megmaradt. Géza egyetlen rezdülésével sem árulta el Emesének, hogy milyen nehezen viseli el ezt az állapotot. Ez az értékes, kedves, s jó humorú ember annyira szerette a beteg asszonyt, hogy megadta neki azt a szívet-lelket erősítő tudatot, hogy minden rendben van köztük. Hetente látogatta a fiaival. Dédelgette, ellátta mindennel, csak maga volt iszonyúan magányos. Hosszú évek óta tartott náluk ez az áldatlan állapot. Házaséletet gyakorlatilag nem éltek. Ölelkezéseiket Emese fojtó köhögése örökösen félbeszakította, de amíg otthon volt, Géza nem érezte nyomasztóan elviselhetetlennek a helyzetét. Amióta tudta, hogy semmi reménye többé, nagyon árvának érezte magát. Így nem volt csoda, ha ragaszkodott ahhoz a kis teremtéshez, aki kedves lényével enyhített a magány kínzó tudatán.
Cili sorsához tartozott, hogy erről is keveset tudjon. Sámson Géza más ember volt, mint Lónyai Imre. Ha tréfálkozott is, sohasem engedett meg többet magának, beérte Cili módjára maga is kevéssel. Noha Cilit a szülése után a kórházban naponta látogatta. Azzal magyarázta, hogy útba esik a kórház jövet-menet. Mindig látogatási időn kívül ment, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Cili örömmel fogadta, s nemcsak a kislánya születése felett érzett örömét osztotta meg vele, hanem újra szóba hozta azt a reményét is, amit Imre iránt táplált. Bizakodón mondta, hogy változnia kellett, hiszen a baba születése után is törődik vele. Sorolta, hogy volt, mint volt a legutóbbi látogatáskor is.
Sámson Géza hallgatta, s magában azt gondolta, messze van ez attól, amit Cili remél. Mindössze azt kapja, ami a béranyát megilleti, ha egészséges fejlődést szánnak a gyermeknek. Mivel nem akart bánatot okozni, csak azt sóhajtotta:
- Agyon is ütném, ha ezek után se venné észre, hogy érző ember vagy!
Cili lelkében még fel-fellobbant Imre iránt a kétség, s zavart nevetéssel kérdezte:
- Tényleg meggyőztelek, vagy csak vigasztalsz ?!
- Az is kötelességem volna a gyermekágyban... - mondta kitérőn, s kérdezte volna újra a baba felől, de Cili makacson visszatért Imrére.
- Annyit, annyit töprengek rajta. Nem szeretnék egy nap arra ébredni, hogy megint a régi.
Sámson Géza gondolta, pedig eljön az a nap. Remélte, Cili akkor majd megérti, hogy nincs mit várnia Imrétől. Ahogy azt is, hogy a jövőben csak annyiban számíthat a férjére, amennyire azt a gyermek érdeke megkívánja. Ezért ott akart lenni Cili közelében, hogy segíthessen, ha kiutat keres. Talán maga sem tudta, hogy mit remélt ettől.
Paul Valéry, a filozofikus költő mondta: " Az ember igazi titkai titkosabbak előtte, mint mások előtt."
X/71
    Lónyai Imre szerencsés ember volt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy jó sorsuknak köszönhetően akkor is becsülést kapnak, ha valójában nem érdemlik. Cili ezzel a hálával nézett Imrére, mert jó apja lett közös gyermeküknek.
Valóban. Amikor hazamentek a kórházból, Imre azonnal szabadságot vett ki, noha Marosiék is fent voltak. Erzsike akarta ellátni a gyermekágyban fekvő lányát, s pici unokájukat, de Imre a baba közelébe sem engedte.
Már első este maga fürdetett. Nem lehetett megilletődöttség nélkül végignézni. Ahogy fogta, amilyen vigyázva tartotta, amennyi gyengédséggel mosta le tetőtől-talpig, beburkolta bolyhos lepedőbe, hogy a végén karjaiba ölelve hozzáhajthassa fejét, s becézhesse, beszélhessen hozzá.
Cilit meghatotta, és elbűvölte. Már nem foglalkozott azzal, hogy milyen volt a terhessége előtt, azon sem meditált, hogy iránta mit érez, csak az a szeretet lett a fontos, amivel közös gyermekük felé fordult. Csodálatosan szép napjaik voltak. Marosi Istvánék is részesültek ebből az örömből. Ezekben a hónapokban gyakran voltak Pesten. István gyengélkedett, a gyomrát fájlalta. Ciliék elvitték egy neves orvoshoz. Polipokat talált István gyomrában, s kisebb műtétet végzett rajta. Végül felírt egy injekció sorozatot. Cili adta be naponta, így hosszabb ideig együtt lehettek. Imre ezekben a napokban közvetlenebb módon kezdte szólítani apósáékat. Papát és mamát mondott. Beszélgetett is velük, bár inkább csak a babáról, de ez is jólesett Erzsikééknek, mivel sokat bánkódtak addig a vejük rideg viselkedése miatt.
Imre titkon várta a másik nagyszülőt is. Főképpen azért, hogy gyermeke ebben se lásson hiányt, de talán egy kicsit maga miatt is. Abban reménykedett, hogy a baba érkezése meglágyítja apja szívét, s egy nap beállít. A baba születésekor táviratot küldött apjának, aztán várta heteken át, de idősebb Lónyai Imre nem békült.
Marosi István közbenjárt a veje érdekében. Mikor hazamentek az unoka születése után, ünneplőt öltött, s felkereste a nászékat. Lónyai ezúttal nem mutatott ajtót, majdnem barátian fogadta, de a fiával szemben hajthatatlan volt. Azt mondta, azt megbocsátotta volna, hogy ellenére házasodott, de azt haláláig se fogja megbocsátani, hogy úgy ment el, mint az anyja. Egyetlen szó nélkül, istenhozzád nélkül. Csak akkor enyhült valamennyit, mikor Istvánt kikísérte. Megkérdezte az unoka nevét, s hogy egészséges-e. Ennél többet nem akart tudni.
István azt mondta Erzsikének, megérti a nász bánatát. Embernek olyan  amilyen, de apának jó volt, szerette a fiát, felnevelte, taníttatta, s nem ezt érdemelte.
Imre előtt mélyen hallgattak. Egyik nap mégis szóba került. Imre megkérdezte, mit tudnak az apjáról. István pár szóval beszámolt. Azt mondta, amit mindenki tudott Dombszegen. Eladta a lovait, a bricskát, árulta a tanyát is. Azt beszélték, már nem volt kedve hozzá.
Látták Imrén, hogy komolyan bántja a dolog. Sajnálták miatta. Ahogy azért is, mert képtelen volt feladni. Újra és újra próbálkozott. Ahogy teltek a hónapok, apját ostromolta további levelekkel, fényképekkel, de személyesen nem ment. Ismerte az apját. Nem akarta kitenni magát durva visszautasításnak.
X/72
    Lónyai Saci tündéri baba volt, sötétszőke hajú, mint az apja, s barna szemű, mint anyja. Szépen fejlődött. S, bármilyen hihetetlen is volt, három hónaposan már rajongott az apjáért. Megérezte, mikor kell hazaérnie. Mikor meghallotta hangját a hall felől, örömében járt keze-lába. Ha apja késett valami miatt, ami csak igen ritkán fordult elő, nyugtalan volt, s az ajtót nézte. 
Lónyai Imre továbbra sem tudott betelni lánya csodálatával, s nem volt rest éjjel sem felkelni hozzá, noha ilyenkor Cili is ébren volt. Mikor visszabújt Cili mellé, gyakran ölelkeztek. Nem volt szükség erőszakra. Cili ezekben a boldog hónapokban örömmel adakozott, mivel másra nemigen volt lehetősége. Imre a régi maradt, saját örömén kívül más nem érdekelte. Ölelkezés közben továbbra sem akart vigyázni, helyette vidáman mondogatta, egy örömnél a kettő több, jöhet a kistestvér bármikor.
Cili maga is úgy látta, hogy ilyen apa mellett bátran vállalhatja a második gyermeket is. Munkahelye miatt is így tervezte, mivel arról hallani sem akart, hogy a gyerekek három éves kora után is otthon maradjon. Óvodába akarta járatni őket. Kovács Pál megígérte, hogy nappali műszakban hagyja, míg kicsik, de Imre előtt minderről bölcsen hallgatott, nem akart vitát idő előtt.
Saci mindössze hat hónapos volt, mikor Cili újra várandós lett. Továbbra is számíthatott Imre segítségére. Törődése is megmaradt. Éppen úgy kímélte, mint első várandósága idején. Mikor nehezedett az állapota, Imre felfogadta segítségnek Ibolykát délelőttönként néhány órára.
Az asszony akkoriban Sámsonék háztartását vezette, s Géza beleegyezésével megosztotta idejét a két család között. Ibolyka valódi segítségnek bizonyult. Cili egy kedves, igyekvő, s ragaszkodó teremtést ismert meg az egyszerű asszonyban. Ahogy Emese mondta, vitte-hozta a híreket, de nem lehetett rá neheztelni, mert sohasem volt rosszindulat benne.    
Cili ebben az időben örült Ibolyka szokásának, így legalább gyakran hallott Sámsonékról. Géza nem látogatta meg otthon. Mint utóbb kiderült, Imre valahogy tudomást szerzett kórházi látogatásairól, s rövid úton közölte vele, a feleségének nincs szüksége lélekbúvárra, foglalkozzon inkább a rászoruló pácienseivel. Sámson Géza udvariasan visszavonult. Cili mindezt Imrétől tudta meg. Régi szokásával ellentétben tárgyilagos hangon mondta el, kerülte a bántó szavakat. Cilit így is bántotta, de Imre kedvéért beletörődött, mert egyre inkább bízott abban, hogy valóban megváltozott.
Mikor az ember elhiszi, hogy rendeződött az élete, bizakodóvá válik, s szebbnek, jobbnak lát mindent. Cili olyan vidám lett, mint volt lány korában a gondok előtt. Ahogy ahhoz az életéhez hozzátartozott Hédi, most is hiányolni kezdte. Ferinek mondogatta, csalja át hozzájuk, hiszen a kislányt még nem is látta.
Hédi csak nehezen állt kötélnek. Megnézte Sacit, aztán újra elmaradt. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar barátkozni. Cili közben megtudta Feritől, hogy Hédinek újabb abortusza volt. Bozóki Feri bizalmasan azt is megvallotta, hogy nem érti a dolgot. Annak ellenére, hogy maga nagyon szeretne gyermeket, Hédi követelésére szigorúan védekeznek. Mivel Hédi irtózik a fogamzásgátló tablettáktól, rá hárul a feladat. Hozzátette kesernyés mosollyal, hogy alighanem kifog minden selejtes óvszert, mintha a sors így pártfogolná a kívánságát, csak éppen Hédit felejti el jobb belátásra bírni.
Ilyen közvetlen volt Cilivel, míg Imrétől egyre távolabb került. Diákkorban született ragaszkodásuk a régi emlékekből táplálkozott, mert ebben az időben már alig értettek egyet valamiben. A politikában sem tudtak közös nevezőre jutni. Bozóki Feri egyenes ember volt. Barátkörben sem titkolta, hogy nehezen viseli el a rendszer hibáit. S, olyanféle fordulatot szeretne, mely után az emberi tisztesség, és a szakmai hozzáértés dönti el, hogy kiből lesz vezető, s nem az a tény, hogy mennyire ért egyet az uralkodó politikával, vagy tesz úgy, mintha egyetértene.
Lónyai Imre még a barátja előtt sem volt őszinte. Családi hátteréből adódóan, úri gőgjében is természetes ellenfele volt az adott politikának. Hétköznapok során elejtett szavai, dühös káromkodásai is ezt bizonyították. Ha társaságban meg kellett fogalmaznia a véleményét, olyan szöveget vágott le, hogy nyugodtan közreadhatták volna az ötvenes évek erre szakosodott, országos lapjában, az akkori Szabad Népben.
Feri sokszor szóvá tette, s vitáik nem tettek jót barátkozásuknak. Cilihez továbbra is bizalommal volt. Néhány hónap múlva új abortuszról beszélt. Most már komolyan kesergett. Bántotta a gyakori abortusz ténye, tetejében Hédi büntette miatta. Csak vonakodva engedte magához, akkor sem önzetlenül. Gyakran már az ölelkezés elején kikötötte, hogy mit kér majd cserébe. Feri kesernyés öniróniával mondta:
- Amilyen hülye vagyok, így is boldoggá tesz, ha végre megölelhetem. Pedig sokszor hosszú hetek telnek el két ölelés között. Néha már a falat kaparom kínomban, de képtelen vagyok keresni valakit, mert egyedül Hédi jelenti számomra a nőt.
Cili tudta, hogy igazat mond. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy vele együtt Bozóki Feri se várhat fordulatot a házaséletében. Ahogy Feritől hallotta, Hédi egyre inkább önállósította magát. Saját társasága volt néhány hasonló természetű orvosfeleségből. Együtt jártak szórakozni, utazgattak is. Feri nem győzött keresni a nyári fürdő utakra, vagy a téli síelésekre. Hédi luxussal kárpótolta magát, ki tudja, miért, s ebben is kíméletlen volt.
X/73
    1985 szeptember elsején Cili kisfiúnak adott életet. A gyermek a László nevet kapta. Nem véletlenül. Idősebb Lónyai Imre apja volt László, Imre ezzel is apját akarta békíteni. Ezúttal nem küldött táviratot, hanem felhívta telefonon, de idősebb Lónyai Imre nem volt hajlandó beszélni a fiával. Imre csak a mostohaanyjának jelenthette be a fiúunokát. Keserűségében azt mondta, ha most sem békül az apja, többé nem kéri a bocsánatát. Cilivel ebből semmit sem éreztetett. Éppen úgy örült második gyermeküknek, mint az elsőnek. Megint ott volt a kórházban a látogatások idején, s Cilit újra ellátta minden elképzelhető jóval.
Cilit csak édesanyja látogatta meg, apja újra betegeskedett a gyomrával. Akkor éppen ágyban feküdt, s szegény Erzsike nem tudta, mitévő legyen. Szeretett volna segíteni a lányának, ott volt már a másik gyermek is, hogy lesznek meg gondoskodó anyai kéz nélkül, de Imrének most sem volt szüksége az anyósára.
Azt mondta, a mama egy percig se nyugtalankodjon, vigyáz rájuk, s ott lesz Ibolyka is, csak ápolja a papát nyugodtan.
Cili régen volt ilyen hálás. Mellette biztos volt abban, hogy valóban gondos ápolást kapnak. Így is történt. Imre néhány napig otthon maradt megint, aztán újra Ibolykára bízta őket, de délutánonként sietett haza, s átvette a tennivalókat. Később is rengeteget segített. Mikor Cili már felkelhetett, teljesen rábízhatta a gyerekeket, s pihenhetett, vagy végezhette a háztartással kapcsolatos tennivalókat. Imre bámulatosan ügyes volt, etetett, pelenkázott, altatott, sétáltatott, bármit elvégzett, ami a babák körül adódott.
Irigylésre méltó az ilyen helyzet. Hédit mindezt hallotta Feritől, s változtatott addigi elhatározásán. Bozóki Feri egyik nap boldogan újságolta, hogy hamarosan maga is apa lesz. Hédi várandós, s végre hajlandó megszülni a gyermeket. Ahogy kiderült Hédi állapota, naponta megjelent Lónyaiéknál. Főleg akkor, ha Imre is otthon volt, s állandóan Feri öröméről beszélt.
Ilyesmit okkal tesz az ember, de erre az okra egyelőre nem derült fény. Néha akkor is átment, ha Cili maga volt a gyerekekkel. Nem sok köszönet volt benne. Hol a tisztaságba kötött bele, maszatosnak vélt valamit, vagy a szagokat kifogásolta. A gyerekekkel se volt elégedett. Sacit túlontúl babásnak találta, és kiszedte a hajába kötött szalagot, macerálta Cilit a lányka fodros ruhácskái miatt, de leginkább a kis Lackóval volt elégedetlen. Szinte bántón viselkedett. Egyik alkalommal azt mondta:
- Te, nem vörös ez a gyerek ?! Jól nézel ki, ha majd olyan lesz, mint a pulykatojás. Amúgy sincs valami rendben vele… Imre még nem furcsállotta?
Cili rácsodálkozott. Lackó is szép baba volt, barna hajú, s kék szemű. Éppen olyan sötétkék szemei voltak, mint apjának. Mellette parányinak is érdeklődő volt, s aranyosan csendes.
- Miért furcsállotta volna ?! - kérdezte értetlenül.
- Csak azért, mert picit se hasonlít rá.
Cili először méregbe jött, aztán elnevette magát.
- Talán azért, mert a piacon vettük! - mondta, s mutatta Hédinek, hogy nincs ki mind a négy kereke.
A régi mozdulatra Hédi is elnevette magát, aztán békülékenyen mondta:
- Hülye vagyok már megint, igaz?!
- Egyszer csak kinövöd! - felelte Cili megbocsátó nevetéssel, s ettől kezdve viszonylagos béke volt köztük.
Hédire nem lehetett ráfogni, hogy boldog kismama, pedig Feri mindent megtett érte. Még Imrén is túltett a törődésben. Hédinek nem lehetett olyan kívánsága, amit ne teljesített volna. Ennek ellenére türelmetlenül viselte állapotát, nyűgös volt, s háborgott. Folyton undorítónak nevezte magát, s olyan is megesett, hogy a tükör előtt dühösen rácsapott gömbölyödő pocakjára azzal, hogy meddig akar még tülekedni ez a hülye gyerek, ha csakugyan gyerek, s nem elefánt, vagy víziló.
Annak nehéz hallgatni az ilyen beszédet, aki maga jóérzéssel él. Feri mellett Cili is igyekezett jobb belátásra bírni, de Hédit nem lehetett meggyőzni, mert lélekben nem vállalt közösséget születendő gyermekével.
X/74
    Bozókiéknak kislányuk született, s az Adél nevet kapta. Hédinek nem volt türelme a babához. Szomorú volt hallgatni, ahogy kiabált, ha a baba sírásba fogott. Ilyenkor Feri is megkapta a magáét, ha éppen otthon volt. Hédi nemegyszer kiabálta, hogy csináljon valamit azzal a büdös kölökkel, ha egyszer annyira akarta, mert nem bírja hallgatni az óbégatását, s mindjárt a falhoz csapja.
Cili megpróbált segíteni a munkájában, hogy több türelme legyen. Mikor azt látta, hogy Hédi feje felett összecsapnak a hullámok, a két gyermeke mellett átment. Elmosogatta a felszaporodott mosatlant, s gyakran kimosta a beszáradt pelenkákat is. Közben tanította volna Hédit, de beszélhetett. Egy idő után Hédi kezdett rászokni, vagy ahogy Füredi Nóra mondta volna, igyekezett kihasználni. Nem szoptatott, s naponta rátestálta a néhány hetes gyereket. Átvitte egy-két órára, aztán egész napra elmaradt. Végül már náluk hagyta hétvégén is. Furcsa módon honvágya támadt, s rendszeresen levitette magát Ferivel Dombszegre.
Később javult a helyzet. Soltiék megelégelték lányuk panaszkodását, s anyagilag lehetővé tették, hogy háztartási alkalmazottat fogadjanak.  Ibolyka abban az időben már nem járt be Ciliékhez, Sámsonéknál is kevesebb munkája akadt. Géza édesanyja felköltözött. Sokáig nem lehettek anyai szeretet nélkül a kamaszodó gyerekek, s a háztartásban se végzett el mindent az amúgy igyekvő alkalmazott. Ibolyka elvállalhatta Hédiék háztartását.
Cilinek megvallotta, csak szükségből teszi. Nem volt kibékülve Hédikével, ahogy maga emlegette. Ibolyka segítsége után Hédi nem vette igénybe Cilit, s újra meglazult a kapcsolatuk.
Lónyai Lackó egy esztendős lett. Marosi Istvánék felutaztak a fővárosba, noha István még mindig betegeskedett, de látni akarta az unokákat.
A kisfiút addig csak egyszer foghatta a kezébe, karácsony táján. Marosi Laci vitte fel őket, Imre akkor sem volt hajlandó lemenni Dombszegre. Ezúttal vonattal mentek, s Cili a találkozás perceiben örömmel állapította meg, hogy apja jobban néz ki, mint legutóbb.
Marosiék Pesten töltöttek néhány napot. Imre még mindig udvarias volt velük, noha kissé tartózkodóbb, de még mindig szóra lehetett bírni a gyerekekkel, így nem volt bántó a tartózkodása. Cili öröme amúgy is kárpótolta Istvánékat mindenért, s persze az unokák közelsége is. Boldog napokat éltek újra. István egyszerre lovagoltatta térdén az unokáit, vagy a kisfiút fel-feldobta a levegőbe. Sacit már nem bírta el. A kislány külön örömük volt, ragaszkodón bújt mindkettőjükhöz, s csicsergett szüntelen. Felkapaszkodott nagyapja ölébe, mint egykor az édesanyja, kicsit sem volt selypes, s hízelkedőn kérlelte:
- Papikám mesélj megint a babaházról. Készítesz rá ajtót, ablakot is, kémény is lesz rajta, meg tető is?!
István mesélt. A kicsi lánynak sorolta, hogy mi mindent lesz a babaházon, még szépen faragott, galambdúcos kapuja is lesz, az udvarán babahinta, körülötte kis kerítés, s kicsi létra a ház oldalánál. Saci elnyílt szemekkel hallgatta, s legalább olyan boldog volt, mintha már megkapta volna. Erzsike is érezhette Saci ragaszkodását. A kislány átölelte nagyanyja térdeit, aranyszőke, göndör fürtös fejecskéjét az ölébe hajtotta, s édesen mondta:
- Szeretlek, nagyikám! Lakjatok itt mindig. Ne menjetek haza arra a messzi Dombszegre. Majd papikám elkészíti a babaházat a garázsban, onnan könnyebb lesz felcipelni ide az emeletre. Bizony!
Cili rejtegetett könnyekkel hallgatta a lányát, hiszen szíve kívánságát mondta ki. Titkon azt tervezgette maga is, hogy télre magukhoz veszik a szüleit, nem engedi egyedül kitelelni őket. Már bízott annyira Imrében, hogy bátran beszéljen szüleivel a terveiről. Marosi István gondolkodási időt kért, de látszott a szemén az öröm, s magához vonta a lányát csendes elégedetten.     
Cilit más is foglalkoztatta. Vissza-visszatért apja betegségére. Vitte volna újra a neves orvoshoz, de Marosi István nem ment. Azt mondta, többet fájt a gyomra a kezelés után, mint előtte. Helyette beérte a nagyházi kórházzal, ott vizsgálgatták időnként, gyógyszert és diétát írtak elő. Cili aggódón kérdezte, betartja-e az előírt diétát. Erzsike nyugtatta, apja jó beteg, beéri azzal, amit ehet, csak a sok fekvés miatt lehúzza az ágy.
Marosi István nevetve tiltakozott.
- Ne fogjuk az ágyra, édes lelkeim, mert valójában az a jó kis borocska hiányzik, amit azelőtt egy-egy pohárkával megiszogattam. Vérré vált bennem. Gondoltam is, hogy alkut kötök az orvosommal, ahogy tette a csavaros eszű atyámfia!...Az atyafi elment az orvoshoz. Az mindjárt eltiltotta a pipától és a bortól. Mondja az atyafi, hogy a pipájáról pedig nem mond le. Erre az orvos megengedte, hogy hosszú szárú pipából ráfüstöljön néha. Mire az atyafi azt kérdi huncut szemekkel " Aztán innom egy kicsit nem lehetne-e hosszú nyakú üvegből?!" Hosszú nyakú üvegem nekem is van.
Cili nevetett, noha nem volt igazán jókedve. Szomorú, ha az ember már ott tart, hogy azt a napi pohár borocskáját se ihatja meg. De apja látható kedélye vigasztalta, s mikor eljött az ideje, megnyugodva engedte el őket.
Két hét telt el Marosi Istvánék látogatása után. Következő szombaton a déli órákban Erzsike telefonált, s alig tudott beszélni a sírástól. István gyomorvérzést kapott, bevitte a mentő a nagyházi kórházba. Cili nagyon megijedt. Azonnal felhívta a kórházat, s rémülten hallgatta az orvost. Nagy volt a baj, nagyon nagy. Azt mondta az orvos, siessen, ha még találkozni akar az apjával, mert bármelyik percben bekövetkezhet az elkerülhetetlen. Fel-felcsukló sírással üzente, hogy az első vonattal rohan hozzá. Mikor letette a telefont, a falhoz dőlt zokogva. Imre is a hallban volt, de egy szóval, egy mozdulattal se vigasztalta. Cili néhány perc múlva erőt vett magán, s már rohant, futott volna.
- Édesapám haldoklik. Oda kell mennem...- mondta sírva, s kapkodva vetkőzött.
Imre rákiáltott.
- Sehova ! Itthon maradsz. Nem maradok egyedül a gyerekekkel.
- Nem érted, hogy haldoklik?!
- Nem tudod megakadályozni akkor sem, ha ott vagy! Megértetted, vagy támasszam alá néhány pofonnal?!
Cili rámeredt. Ott állt előtte a régi Imre ridegen, önzőn, kíméletlenül, idegenként, amilyen volt három esztendővel előbb. Iszonyú volt a felismerés. Bánatával egyszerre szakadt rá, s teste-lelke  majdnem beleroppant.  
Csodálatos az isteni kegyelem. Erőt ad akkor, mikor legnagyobb szükség van rá. Cili hirtelen összeszedte magát, s eltökélten felelt.
- Elmegyek mindenképpen. Ott akarok lenni mellette. Fogni akarom a kezét, és ebben senki sem akadályozhat meg.
- Dehogynem, kis szívem! Én most szépen beülök a terepjáróba, lemegyek Rácz Karcsi kollégámhoz vidékre, holnap estig haza sem jövök. Jó utat mindkettőnknek!- mondta blazírt képpel, s fordult az ajtónak.
Cili felzokogott.
- Akkor ide soha többé nem teszed be a lábad!
- De te se, kis szívem, ha most elutazol! - perdült meg Imre mentében- Mégis, hogy képzelted?! Csak úgy egyszerűen rám hagynád a gyerekeket?! Egymagamra?!
- Egyedül is el tudod látni őket. Ezer példáját adtad.
- Mondjuk, ha figyelmen kívül hagyom a problémás helyzeteket. Mit teszek, ha valamelyik belázasodik, és orvoshoz kell vinnem. Vigyem az egészségest is, hogy a rendelőben összeszedjen valami nyavalyát?! Na, nem, kis szívem! Nem teszem ki őket ilyen veszélynek.
Cili a fejét fogta. Ez olyan túlzás volt ebben a helyzetben, amit nem lehetett normálisnak tekinteni. Erőt vett magán újra.
- Akkor majd Hédi segít. Én is vigyáztam Adélkára eleget. Át is vihetné magukhoz Sacit, hogy kevesebb legyen a dolgod. Átfutok !- mondta, s szaladt.
Bozókiéknál könnyek között mondta el a bajt. Hédi sokáig hallgatott, majd azt mondta :
- Nekem ez az egy gyerek is sok. Hozzak át mellé egy másikat is?! Ne haragudj, de ez nem megy.
- Nem segítesz ?! - kérdezte Cili felsírva.
- Dehogynem segítünk! Micsoda beszéd?! - szólt közbe Feri keményen - Utazz el nyugodtan. Itthon vagyok a hétvégén. Majd én pártfogásomba veszem Imrét a gyerekekkel.
Hédi bevágta a maga kicsi gyerekét a kiságyba, s mielőtt kirohant a szobából, dühében leparasztozta Ferit. A fiatal orvos nem először kapta ezt a titulust, egykedvű arccal nyugtázta, s átment Cilivel hozzájuk. Imre is dühöngött, s Ferivel parázs vita alakult ki köztük. Cili közben kapkodva öltözött, taxit hívott, de így sem érte el a legközelebbi vonatot.
Egész éjszaka utazott, két átszállással hajnalban ért Nagyházára. Elkésett. Marosi István a lánya érkezése előtt néhány perccel meghalt. Cili megfogta apja meleg kezét, simogatta, s lélekben beszélt hozzá. A szobában lévő betegek azt gondolták, csak áll némán, és sír, mint aki megriadt, s vigasztalták volna. Elmondták, hogy apja előtte kevéssel arról beszélt, hogy a lánya útba van hozzá a fővárosból, s megérkezhet bármelyik percben. Nézte az ajtót, nagyon nézte. Aztán mozdult egy nagyot, mint aki hevesen tiltakozik valami ellen, még kiáltott is hozzá " Még ne!" Majd visszahanyatlott, s vége volt.
Cili hallotta a szavakat, de nem akarta tudomásul venni. Érezte apja jelenlétét. Tudta, a lelke még ott van. Látja, hallja őt, s lélekben beszélt hozzá. Elmondta, hogy mennyire, milyen nagyon szerette mindig, s szeretni fogja, amíg csak él. Aztán anyjáról beszélt. Megígérte, hittel ígérte, hogy nem hagyja magára egyetlen napra, egyetlen pillanatra sem.
Mikor Marosi Istvánért megjelentek a szállítók, könyörgött, hogy hagyják még ott egy félórára. Letelt ez az idő is, s búcsúznia kellett, de hogy lehet attól elbúcsúzni, akitől nem lehet. Zokogva dőlt a falnak a kórház folyosóján. Aztán eszébe jutott anyja, s ment, rohant. Stoppolt az út szélén, hogy előbb érjen Dombszegre, mint a távirat. Ebben megsegítette az Isten. Már ölelte anyját, mikor megérkezett a hivatalos értesítés. 
X/75
    Marosi István halála fordulópont volt Cili életében. Végérvényesen megértette, hogy Imrétől nem várhat szeretetet. Emberséges kíméletet sem. A temetés után felvitte magához anyját, de nem maradhatott náluk sokáig. Imre lépten-nyomon belekötött az anyósába, ott sértegette, ahol tudta. Szegény Erzsike látta, hogy lányának megvan a keresztje nélküle is, s hazamenekült dombszegi magányába. 
Mikor elment, Cili újra számot vetett a helyzetével. Ott volt a két parányi gyermek, Imre foggal-körömmel ragaszkodott hozzájuk, ahogy Sámson Géza mondta a jóslás szintjén. Újra kilátástalannak látta az életét. Mintha ez nem lett volna elég, Imre továbbra is gyötörte a közeledésével. A két gyerek után se volt hajlandó vigyázni, beszélni sem lehetett vele róla, annyira gyűlölte a korlátokat. Cili titokban szedni kezdte a tablettákat. Egyik este Imre észrevette. Cili a nagyobbik fürdőszobában rejtegette a gyógyszert. Éppen be akarta venni, mikor Imre belépett. Amint rájött arra, hogy miről van szó, éktelen haragra gerjedt. Kiverte Cili kezéből a gyógyszert, de olyan hevesen, hogy Cili az egyik szekrénykének esett, éles sarka felhasította a karját. Imrét nem érdekelte. Elkapta Cilit, s hálóingestől berángatta a medencébe, a gyerekek fürdővizébe. Cili menekült volna, Imre belemarkolt a hajába, s míg fél kézzel lerángatta róla a hálóinget, kis híján belefojtotta a fürdőhabos vízbe. Aztán rúgásokkal maga alá kényszerítette, s megerőszakolta sohasem tapasztalt kíméletlenséggel. Mikor befejezte az aktust, azt mondta:
- Ha nem akarsz így járni minden este, akkor most azonnal lehúzod a klotyón a rohadt tablettáidat!
Cili közben kikászálódott a medencéből, törülközőt csavart maga köré, s sírva felelt.
- Megmondtam, hogy nem szülök több gyereket. Abortuszra sem megyek lelki okokból.
- Nem érdekel a nyavalygásod! A tulajdonom vagy. Azt teszek veled, amit akarok.
- Ne hidd, hogy sokáig tűröm. Egy nap itt hagylak.
- Ne reménykedj, kis szívem! Sohasem engedlek el. Ha egy nap mégis lelépnél a gyerekekkel, utánatok megyek és beletaposlak az anyaföldbe. Érthetően beszéltem?!
Cili felzokogott, de nem felelt. Erre nem lehetett mit felelni. Másnap átment Sámson Gézához. Szüksége volt egy barátra, akinek kiöntheti a szívét. Régen beszélgettek, az utcán se álltak meg Imre miatt, csak éppen szomorkás mosollyal intettek egymásnak. Géza arca most fáradt volt, szinte megtört. Cili aggódott miatta.
- Ibolykától hallottam, hogy tegnap a Mátrában jártatok. Mesike rosszabbul van ?
- Megint tüdőgyulladást kapott. Súlyosabb, mint az eddigiek. Géppel lélegeztetik. A látványtól kikészültünk mindannyian. Legjobban Dávidka, valósággal a betege. Gézut is megviselte. Ma baleset érte az edzésen. Bukott a kerékpárjával. Most voltam vele röntgenen. Mit mondjak még?!
- Rettenetesen sajnálom. Tudok valamiben segíteni?!
- Csak azzal, hogy itt vagy és beszélgetünk. Ti hogy vagytok?
Cili sóhajtott, s dióhéjban felelt.
Sámson Géza bólogatott, mint aki számított erre, s azt mondta:
- Saját törvényei szerint él. Gyerekkori traumája mellett van benne egy nagy adag egoizmus is.
- Nem ismer más véleményt, akaratot, csak a magáét.
- Mert az egoista azt tartja magáról :" Én vagyok az út, az igazság, és az élet!"
- Igazad volt, mikor figyelmeztettél.  
- Örülök, hogy beláttad.
- De nem segít rajtam.
- Dehogynem! Ha eljut az ember a felismerésig, cselekednie is könnyebb. Az én helyzetemre is igaz, Ciluska!
- Te más helyzetben vagy.
- Csak messziről tűnik így...- felelte Géza csendes komolyan- Mindketten társas magányban élünk, ha más okokból is.
Mivel Cili nem tudott Géza valós gyötrelmeiről, hozzáfűződő vonzódásáról, figyelmeztetőn mondta:
- De téged viszontszeretnek!
- Lélekben feltétlenül. Fizikai valóságomban három éve magamra maradtam. Belefáradtam.
- Ne beszélj így! Gondolj Mesikére.
- Nem hagyom el, amíg élteti az Isten, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. De a magamé se élet valóságos társ nélkül. Alkalmi kapcsolat nem az én esetem. Szükségem van megbízható, állandó melegségre. Nélküle mintha elevenen eltemettek volna. Ezt nem lehet sokáig elviselni. Az ember természete, hogy előbb-utóbb kikiált a sírból. Ha magadba nézel, belátod, hogy te is ezt teszed.
Cili kezdte sejteni, hogy miért kapcsolja össze kettőjük nyomorúságát. Megijedt. Szerette Gézát, ahogy egy kedves, jó barátot szerethet az ember, de sohasem gondolt rá másképpen. Kitérőn mondta:
- Számomra nincs kiút. Tudod, hogy Imre mennyire ragaszkodik a gyerekekhez, nélkülük pedig nem kell a szabadság.
- Ezzel a lemondó szemlélettel tovább emeled a falat magad körül. Mindenre van megoldás, ha komolyan akarja az ember. Határozd el magad, és szabadulj meg Lónyai Imrétől. Segítek mindenben. Segítek barátságból, segítek szeretetből...- mondta, s megremegett a hangja.
Ciliben már nem volt kétség Géza érzései felől. Úgy érezte, nem hagyhatja bizonytalanságban. Őszintén felelt.
- Még nem tudom  megtenni. Ha Imre nem ragaszkodna ennyire a gyerekekhez, talán akkor sem tudnám elhagyni. Őrültség, de még mindig köt. Viselkedése ellenére is köt. Ha külföldre megy, vagy hosszabb útra, aggódom érte. Belső kényszer, hogy gondoskodjam róla, pedig tudom, semmit sem fog megköszönni. Mégis. Ez valami átok rajtam. Talán sohasem lesz annyi erőm, hogy elhagyjam.
Sámson Géza arca még fáradtabb lett, s nehéz sóhajtással mondta:
- Dehogynem! Egy nap majd történik valami, ami átlendít azon a láthatatlan falon, ami körülvesz és mindenre találsz megoldást. De addig még sokat fogsz gyötrődni, ha most nem hallgatsz rám.
Cili magától is sejtette, hogy ez a sors vár rá, de érezte, nem segít rajta a felismerés. Még nem.

Gyermekáldás

 X/76
     Két hét múlva Sámson Géza telefonált. Cili meglepetésére azt mondta, hogy Mesike feltétlenül szeretne találkozni vele. Másnap felmegy hozzá a Mátrába. Arra kéri, tartson vele. Cili nyugtalanul hallgatta, s közben azt gondolta, nem okos kettesben autózni olyan férfival, akinek bevallottan elege van a magányból.
Még akkor sem, ha amúgy rendes, komoly ember. Hiszen Géza is férfi, kiéheztetett, vágyakozó férfi. Azt sem igen értette, hogy Mesike mit akar tőle ebben a súlyos állapotában. Néhány pillanatnyi habozás után mégis igent mondott. Meggyőzte magát azzal, hogy tartozik ennyivel a két kedves embernek. Imre először hallani sem akart az utazásról. Cili kénytelen volt azt mondani, hogy a Sámson gyerekek is velük tartanak.
Másnapra sikerült megszerezniük Ibolykát Héditől, s beült Géza kocsijába. Egy idő után megnyugodva tapasztalta, nincs mitől tartania. Sámson Géza korrektül viselkedett. Megkérte Cilit arra, hogy Mesikének még véletlenül se említse Dávidka kesergését, Gézu balesetét. Mondott mást is. Cilire nézett szomorkás mosollyal, s azt mondta:
- Ha nem tudom másképpen megoldani a helyzetem, eladom a villát, a fiúkkal Mesike után megyünk. Közelében talán könnyebb lesz elviselni keserves helyzetünket.
Cili bólintott, mint aki egyetért. Közben szerette volna tudni, Emese mi végett kívánja látni, de Géza vagy nem tudta, vagy nem állt szándékában felelni. Helyette arról beszélt, hogy a felesége külsőre is sokat változott. Tapintatosan kérte Cilit, megdöbbenését ne árulja el, mert a beteg ember érzékenyen figyel minden reakcióra.
Valóban megdöbbentő volt a viszontlátás. Emese betegesen lesoványodott, csont és bőr volt. Már nem volt gépen, csak oxigénpalackhoz kötötték, így is állandó légszomjjal küzdött, s nagyon gyenge volt. Alig lehetett érteni a szavait. Cilit csak futólag üdvözölte, s egyetlen szót sem szólt hozzá.
Cili kezdte hinni, hogy valami tévedés történt, Géza félreértette a feleségét, vagy csak maga akart örömöt szerezni vele, de ahogy látta, Emese nem örült neki. Megállt távolabb tőlük, s nézte őket. A kellemetlen tapasztalat ellenére is megható volt a látvány. Emese minden szava, minden mozdulata Gézáé volt. Férje a karjaiba ölelte, dajkálta, nyugtatta, simogatta, becézgette, s közben hallatlan lelkierővel tréfálkozott. Cili úgy érezte, hogy felesleges, ennek a két embernek nincs szüksége az ostoba  jelenlétére, s az ajtó felé mozdult. Emese hangja megállította.
- Ciluska, várj !- szólt utána levegőt kapkodva- Feltétlenül...feltétlenül beszélnünk kell...A türelmedet kérem!
Cili leült, s feszengve várt.
Géza egy idő után kiment a szobából. Kettesben maradtak. Emese lehajtotta a fejét. Egy ideig hallgatott. Mikor felemelte arcát, Cili megdöbbent újra. Még nem látott ilyen élő, eleven bánatot. Emese arca megtört, szája szélén remegett a sírás, mikor megszólalt.
- Bocsáss meg, hogy ide rángattalak...Egyedül csak neked mondhatom el a kínomat. A boldogtalan emberek megértik egymást. Élő halott vagyok, már nem javul a helyzetem. Nem élhetek a családommal többé. Nagyon szeretem őket. Nem akarom, hogy velem szenvedjenek. Fiainknak anyára van szükségük, Gézának szerető társra. Annyira szeretem... annyira szeretem, hogy elengedem. Beszélj vele! Ha rátalál...Ha rátalál arra az asszonyra, annak az asszonynak üzenem...Üzenem, hogy a sírban is áldani fogom, ha szeretetet ad azoknak, akikért én már semmit sem tehetek... - mondta sírva, s befulladt hirtelen.
Szívszorító látvány volt, ahogy kapkodott segítség után, közben levert mindent, ami segíthetett volna, s csak percei voltak a tiszta tudatból. Cili ugrott. Felkapta a levert vezetéket, maga illesztette Emese orrába. Megkereste az aeroszolos tubát is, s befújt néhányat levegő után kapkodó szájába, míg végre csillapodott a légszomj.
Cilit is megviselte, úgy remegett, mint a nyárfalevél. Összeszedte magát, s Emese könnyes szemeibe nézett.
- Figyelj rám, Mesike! - mondta szinte parancsolón- Róluk nem lehet lemondani, mert ők sohasem mondanának le rólad. Géza úgy határozott, otthagyják Pestet, és feljönnek utánad. Felejtsd el a szomorú gondolatokat, és igyekezz sokáig élni, mert ők csak akkor szenvednének, ha te nem volnál.
Emese megpróbált beszélni, Cili tiltón mondta, hogy hallgasson, inkább írjon helyette, s kezébe adta a jegyzetfüzetet, amivel tartotta a kapcsolatot az ápolóival. Emese a kezébe fogta a tollat, nézte a papírt, potyogtak a könnyei, s leírta: "Köszönöm!"
Cili nem felelt szóval. A gyönyörű féligazság megviselte. A beteg asszonyhoz hajolt, s gyengéden megcsókolta az arcát.
Visszafelé az úton jó ideig csendben ültek. Cili egyszer csak úgy érezte, ez a csend nem természetes, feszül köztük, mintha egyikük sem merne megszólalni, nehogy olyat mondjon, amit nem szabad.  Géza is így érezhette. Miközben nézte az utat, arca komoly volt, vagy inkább komor. Cili befele sóhajtott, s halkan megjegyezte.
- Gyorsan sötétedik.
Géza ránézett, aztán az útra siklott a tekintete, s megszólalt maga is.
- Igyekszem gyorsabb iramot diktálni.
Hallgattak újra. Egyre jobban feszült köztük a csend, s Cilinek új meglátása támadt. Géza beszélni fog, s éppen arról, amit szeretne elkerülni. Sámson Géza egy idő után valóban megszólalt.
- Sejtem, hogy mit akart Emese...- mondta furcsa, megbicsakló hangon, s most a rendes nevén említette a feleségét, ami magában is szokatlan volt. - Annyira szeret, hogy szabaddá akar tenni…Ugye tudod, hogy rád és rám gondolt ?! Nem először, Ciluska! Egyszer azt mondta " Ha engem valami érne, és magadra maradsz, gondolj Ciluskára. Boldogtalan a házasságában. Veled vidám, és felszabadult. Te is az vagy a társaságában. Bámulatos, hogy mi mindenről tudtok beszélgetni, és milyen élvezettel. Tudod, hogy ez nagyon fontos két ember kapcsolatában. Éppen ezért lehetnél a kiút számára, ahogy neked is kiutat jelenthetne, mert ezt a szép lelki kapcsolatot te szerelemmé tudod formálni. Tapasztalatból tudom."
Elhallgatott, s várt. Cili lehajtott fejjel ült. Géza nehéz helyzetbe hozta. Tudta, bármilyen tapintatosan utasítja el, megbántja vele. Sámson Géza értett a hosszú hallgatásból, s tréfálkozással tompította a kínos helyzetet.
- Cili a szomszédból, ne ijedj meg, mert semmi sem kötelező!
Cili halkan felnevetett, s maga is az első időket idézte.
- Tisztességgel kicsapott úttörő becsületszavadra?!
Sámson Géza a szívére tette kezét. Hallgattak újra. Megint feszült köztük a csend, s most még nyomasztóbb volt, mint annak előtte. Mintha valamiféle bombán ültek volna, ami bármelyik pillanatban robbanhat. Cili alig gondolta végig, Géza hirtelen lekanyarodott egy mellékútra, s megállt. Ült mozdulatlan, gyötrődő arccal, mint aki válaszút elé került, s azon öli magát, mit tegyen. Cili hasonló helyzetben volt. Biztos volt benne, Géza dűlőre akarja vinni a dolgot, gondolatban idegesen keresgélte a megfelelő szavakat, a tiltásnak azt a módját, amivel legkevésbé bánthatja meg. Géza megmozdult, s kinyitotta az ajtót. A hangja messziről jött.
- Segítenél ?! Kicseréljük a jobb első kereket, oldalra húz...- mondta váratlanul. Cili kezébe nyomta a zseblámpát, s kiszállt az esti sötétben az elhagyatott mellékúton kereket cserélni. Cili szorgalmasan világított, s közben úgy érezte, örökké hálás lesz ezért a döntésért. Géza munkába menekült. Ennél okosabbat aligha tehetett volna, s becsületesebbet sem.
Sámson Géza két hónap után eladta a villát, s felköltöztek a Mátrába. Előtte a fiaival meglátogatta Ciliéket. Imre éppen nem volt otthon, így zavartalanul elköszönhettek. Géza magához ölelte, s búcsúzóul csak annyit mondott, őrizze meg jó emlékezetében.
X /77
    1988 szeptemberében a Lónyai gyerekeket felvették a közeli óvodába, s Cili újra munkába állt. Előtte komoly harcot vívott Imrével. Napokon át vitatkoztak, Imre néhányszor beígérte a pofonokat is, de Cili ragaszkodott az elhatározásához. Imre végül kénytelen volt engedni. Ezúttal nem talált Cilin megfelelő fogást, ahogy mondta Bozóki Ferinek mérgelődve.
Cilit várták az Otthonban. Kovács Pál megtartotta ígéretét. Reggel nyolctól délután négyig dolgozott. A tiszteletes többet is tett. Éppen akkor költözött vidékre egy véglegesített nővér, helyére a három szerződéses közül Cilit véglegesítette.
Eleinte Cili vitte-hozta a gyerekeket, mivel Imre látványosan haragudott. Naponta odavágta, a maga keresete mellett Cili fizetése csak borravaló, s ha több lenne benne a családja iránti felelősség, otthon maradna. 
Valójában csak látszatra éltek együtt azóta, hogy Cili ragaszkodott a fogamzásgátló tablettához. Mikor Imre látta, hogy fenyegetése ellenére se hajlandó lemondani róla, hatalmas cirkusz után átköltözött a másfél szobába. Csak félév elteltével ment be Cilihez az egyik éjszaka közepén abban a hitben, hogy feleslegesen nem szedi a gyűlölt tablettákat, s a régi, erőszakos, önző módján elvette azt, amire szüksége volt. Cili másnap újra felíratta a gyógyszert, s a vacsoránál tüntetőn vette be. Imre dühöngve otthagyta az asztalt, s Cilinek újabb hónapokra nyugodtak voltak az éjszakái.
Ebben az időben köszöntött be a rendszerváltás. Cili egymagában, s főképpen lélekben élte meg a változásokat. Egyik hír hallatán megfeledkezett kettőjük lehetetlen kapcsolatáról, s megszólalt. Imre azonnal ráförmedt.
- Hallgass! Átmeneti időkben a normális ember kivár, és hülye módjára nem teszi kockára az egzisztenciáját. Ha visszafordulnak a dolgok, számon kérik a legkisebb örvendezést is, s az ember kenyér nélkül marad.
Cili idegességében elnevette magát.
- Csak nem gondolod, hogy ez miatt kitennének az Otthonból ?
- Egzisztenciát mondtam, ergo csak rólam lehet szó. Tudtommal a nyomoronc pelenkázás még nem tartozik ebbe a kategóriába.
Cili megfogadta magában, hogy soha többé nem szólal meg előtte. A légkör e nélkül is elviselhetetlen volt mindaddig, míg sikerült megegyezniük abban, hogy a gyerekek érdekében nem mutatják ki rosszkedvüket. Lónyai Imre ebben az egy dologban hajlandó volt együttműködni. Ettől kezdve csak a gyerekek távollétében mondta a magáét. Olyankor Cili hallgatott. Már régen túl volt azon, hogy megértesse vele felfogása tarthatatlanságát.
Az elrendezett helyzet elfogadhatóbb légkört teremtett. Ami még fontosabb volt, a gyerekek nyugalomban cseperedhettek. Mellette olyan kivételes helyzetben voltak, ami csak kevés apróságnak jut. Cili anyai melegsége, gondoskodó szeretete mellett ott volt apjuk minden kívánságot teljesítő igyekezete.
Nem csak játékokkal halmozta el a gyerekeket, maga is játszott velük nap mint nap. Ha kellett, négykézlábra állt, s mind a két gyerek a hátán lovagolt, vagy a szőnyegen hancúroztak. Később labdázott velük az udvaron, vagy kerékpározni tanította őket. Bevezette a vasárnapi állatkerti, vidámparki sétákat, de mentek a budai hegyekbe, vagy a Dunakanyarba is. Ilyenkor az útba eső vendéglőkben ebédeltek, mindig nívós helyeken, Imre nem sajnálta ilyesmire a pénzt. Ahogy a nagyobb utazásokra sem. Nyáron leggyakrabban a Balatonhoz mentek, télen a hegyekben lévő üdülőhelyekre.
Cili elhitethette volna magával, hogy újra elfogadhatóan telik az élete, de már túl volt azon, hogy ámítsa önmagát. Pontosan tudta, a közös együttlétet Imre a gyerekek miatt tartotta fontosnak, ahogy jókedve, bőkezűsége is csak a gyerekeiknek szólt. Így is hálás volt a sorsnak, hogy megadta a gyerekei mindenkori közelségét.
A viszonylagos béke azt is megkövetelte, hogy csak Imre engedélyével járjon Dombszegre. Kéthavonta látogathatta édesanyját, s ennek idővel a betege lett. Rémképei voltak anyja rosszullétéről. Álmában sokszor talált rá a földön fekve, eszméletlenül. Gyakran álmodott édesapjával is. Visszatérő álma volt, hogy  apja megállt a pesti nagyszoba ajtajában némán, számon kérőn. Ilyenkor mindig a saját sírására ébredt.
X/78
    1992 márciusában Dombszegen meghalt idősebb Lónyai Imre. Halála hirtelen jött, lefordult a székről, s vége volt. Imrét csak akkor értesítették, mikor kitűzték a temetés időpontját.
Lónyai Imre már mehetett Dombszegre, nem kellett tartania apja számonkérésétől. Ott voltak a temetésen. Imre merev arccal állt a ravatalnál, szája körül ugyanazzal a keserű vonással, amivel apja feküdt a koporsóban.
Temetés után Imre tárgyalt Diósi Ödönnel az örökség dolgában. A tanya már nem volt meg, ki tudja, mi lett az árával, a családi házra apja haszonélvezetet adott a feleségének. Az özvegy a hatvanas éveiben járt, egyelőre elfelejthették a hagyatékot.
Valójában nem volt szükségük rá. Imre jól keresett, mellette otthon is tervezett. Hol cukrászdák, hol virágpavilonok, vagy üdítőt gyártók, s más hasonló létesítmények villamosterveit készítette jó pénzért.
Figyelt a karrierjére is. A rendszerváltás után munkahelyet változtatott, s új környezetben serényen helyezkedett. Mikor cégét megvette egy külföldi érdekeltség, főmérnöki kinevezést kapott. Mindez táplálta  amúgy is túltengő egoizmusát. Cilinek még inkább megnehezült az élete. Imre egyre igényesebb lett. Már nem járt sportosan, helyette úgy öltözködött, mint a divatcégek reklámemberei, finom öltönyökben járt, márkás ingeket viselt, kalapot kezdett hordani, s ehhez a megjelenéshez igazította a világnak mutatott arcát. Egy idő után a szemlélődőben választékos beszédű, disztingvált úr benyomását keltette.
Pozíciójában, mint amolyan fontos embernek, kijárt a vállalati autó. Cilit egy nap Ibolyka megállította az utcán, s örvendezőn mondta, Józsiját a főmérnök úr felvetette a vállalati kocsijára sofőrnek. A megbízható ember a helyére került. Igyekezett megszolgálni a bizalmat. Imre rendelkezésére állt még ünnepnapokon is. Imre élt is a lehetőséggel, mindenhova a vállalati kocsit használta, vagy maga vezette, vagy vitte Józsit is.
Nem csak külsején változtatott. Egyik nap arról beszélt, hogy pozíciójával együtt jár a társasági élet, s régi álláspontjával ellentétben, eztán hetente fogadnak vendégeket. Mielőtt Cili örülhetett volna, hiszen nyomasztó volt az a fajta elzárkózás, ahogy addig éltek,  kiderült, csak amolyan kanmurikról volt szó.
Attól kezdve jó ideig, Cili minden pénteken a napi, fárasztó szolgálat után a konyhába kényszerült, s noha Ibolykát áthívta ilyenkor, alig álltak a lábukon, mire befejezték a sütést-főzést. Imre a cége vezetőit, s más cégek fontos embereit hívta meg, tíz-tizenöt embert. Ezek az esték féktelen lakmározásról, ivászatról szóltak, s hajnalig tartó kártyacsatákról. Éppen úgy, ahogy hajdan a Lónyai tanyán.
Ibolyka elment a vacsora elkészítése után, Cilit a muri végéig ugráltatta Imre a félig részeg vendégek körül, aztán szombatonként takaríthatott utánuk, noha jószerével azt sem tudta, kit tisztelhetett bennük.
Miközben mindezt végezte, már abba sem volt beleszólása, hogy mi kerüljön az asztalukra. Imre kijárt Józsiékkal a csarnokba, kilószámra vették a luxusnak számító dolgokat, de ha ő kért valamit, abban biztos lehetett, hogy nem találja meg a táskákban, noha a fizetését rendszeresen letette az asztalra. Ha vásárolni akart valamit, bármi apróság volt, minden alkalommal végig kellett hallgatnia, hogy keresete csak borravaló, ha leszámítják belőle a rezsi ráeső részét, legfeljebb egy csomag papír zsebkendőt vehetne magának. Újabban előfordult, hogy ezen az alapon Imre nemet mondott egy pár harisnyára is.
Megalázó helyzet az ilyen. S, nem tűrhető sokáig. Még akkor sem, ha az ember  amúgy féltőn vigyáz a törékeny családi békére, gyermekei nyugalmára. Cili is fellázadt. Megpróbálta kihagyni belőle a gyerekeket, s Imre dolgozószobájában, négyszemközt mondta el, hogy nem lesz tovább kisemmizett cseléd, akinek csak feladatai vannak, de jogai nincsenek. Nem főz több flancos vacsorát, vigye a fontos embereit étterembe. Imre gunyoros mosollyal hallgatta, s hideg nyugalommal felelte, rendben van, elviszi a vendégeit máshova, de viszonzásul kihagyja a közös családi programokból mindaddig, míg nem tanulja meg, hogy feltétlen engedelmességgel tartozik a férjének. Beváltotta fenyegetését. Következő alkalommal nélküle vitte el a gyerekeket Esztergomba. Cili végigsírta azt a vasárnapot.
X/79
    Ahogy mondani szokás, az embert sok mindenre megtanítja az élet. Cili a következő fizetését magánál tartotta. Imre ordított, újra a feltétlen engedelmességet emlegette. Sorolta a rezsivel, nívós háztartással járó kiadásait, ami murik nélkül is tekintélyes összeg volt.
Cili gondolta, fizesse az, aki ilyen mértékben ragaszkodik a luxushoz, s nem volt hajlandó meghallani. Imre ezt sem hagyta büntetlenül. Mikor Cili legközelebb Dombszegre utazott, a gyerekeket nem engedte el vele.
Boldogtalanul tette meg az utat. Tudta, anyja bánattal éli meg az unokái távolmaradását, hiszen így is alig látta őket. Ezúttal Dombszegen sok munka várt rá. Az eltelt két hónapban anyja sokat gyengélkedett, látása sem volt már a régi, s alig takarított maga körül. Másfél nap alatt végigtakarította a lakást, közben befele sírt. Fájdalmas dolog szembesülni azzal, hogy mi mindent hoz magával az öregség. Mindig tiszta, gondos édesanyja most méteres pókhálók között élt, s rosszul mosogatott edényekből evett.
Az a tudat, hogy anyja így kényszerül élni, valósággal kiborította. Elhatározta, hogy kijárja az Önkormányzatnál a rendszeres szociális gondozót. Erzsike hallani sem akart róla. Irtózott attól, hogy idegen járkáljon az otthonában, még lánya könnyei sem tudták jobb belátásra bírni. Cili kénytelen volt beletörődni, de még Dombszegen megfogadta magában, hogy eztán minden harmadik hétvégét anyjánál tölti, bármit is kell kiállnia miatta. Mikor megmondta Imrének, nem voltak otthon a gyerekek, így Imrét semmi se tartotta vissza attól, hogy alávaló módon elmondja mindennek.
Ha csak ennyit tesz, de gyalázta a szüleit is. A holtat sem kímélte. Úgy beszélt Marosi Istvánékról, mintha életük során dologtalan, felelőtlen módon éltek volna, s most neki kell megfizetni az árát. Emlegette a klasszikus mesét a nyarat átmuzsikáló tücsökről, akit a tél hidege, s az éhség, a szorgosan dolgozó hangyához kergetett. Magát állította a hangya helyére, noha éppen ő volt az, aki luxusra költötte jövedelme javát, s maga erejéből semmit sem tudott felmutatni, miközben azoknak köszönhette a tetőt a feje felett, akiket becsmérelt.
Óh, hogy tud fájni az embernek az ilyen égbe kiáltó igazságtalanság! Az alávalóság nemkülönben. Cili könnyes tekintettel nézett rá, de nem utasíthatta rendre, mert idős édesanyjának segítségre volt szüksége. Kérlelt újra, míg végül Imre fogcsikorgatva engedett, de ennek is megkérte az árát, csak éppen máshogy, mint addig. Éjjel bement Cilihez, majd a következő éjszakákon is, s elvárta, hogy alávaló viselkedése után is szívesen fogadja.
Sok mindenre rákényszerül az ember, de vannak dolgok, melyekhez kevés az akarat.  Boldogtalan szívvel nem lehet " színlelni boldog szeretőt. " Cili egyik éjszaka zokogva borult a párnájára.
- Nem szeretsz, csak a szex hoz hozzám. Ne gyere be minden éjjel, mert belepusztulok!
Legtöbb férfi ebben a helyzetben cáfolt volna, hogy megmaradhasson gyakori öröme. Lónyai Imre nem volt rá hajlandó. Ahogy most erőszakoskodni sem volt kedve. Csak félhangosan káromkodott, s kiment a szobából. Attól kezdve újra félévente látogatta Cili ágyát, s a régi durva módon elvette azt, amire szüksége volt.
Ez maradt köztük a végleges állapot. Közben változatlanul alig beszéltek egymással, eltekintve Imre időnkénti kötekedéseitől, amelyre kevesebb lehetősége nyílt azóta, hogy Cili magánál tartotta a fizetését, s tőle egyetlen fillért sem kért, miközben ugyanazzal a lelkiismeretes gondoskodással látta el a családot, mint annak előtte.
Legtöbb feleség jól kereső férj mellett, aligha mondana le az ebből származó előnyökről, új ruhákról, ékszerekről, külföldi utakról, Cili megtette. Részben természetéből fakadt, s Imre által előidézett helyzetből, de tudatosság is volt benne. Védte a viszonylagos függetlenségét, azt a parányi szabadságot, ami a nála maradt fizetéssel járt. Igyekezett jól beosztani. Leginkább a gyerekekre költött. Mivel már nagyobbacskák voltak, apjuk tudtára adhatták költségesebb kívánságaikat, Cili azt vette meg nekik, amit maga szükségesnek tartott. Olykor játékokkal is meglepte őket, vagy más módon szerzett örömöt, de sohasem esett túlzásokba. Nem engedhette meg a keresetéből sem. Magára keveset költött, hogy valamennyit minden hónapban félretehessen. A jogosítványt akart szerezni. Azt tervezte, idővel összespórol egy használt autóra valót, hogy könnyebben lejuthasson Dombszegre.
Aki így él, az gyermekeiben keres megnyugvást, s megosztja velük  gondolatait. Cili is beszélt a tanfolyamról, s elfelejtette a lelkükre kötni, hogy apjuk előtt hallgassanak. Imre tudomására jutott. Mikor legközelebb magukban voltak, Imrének kötekedő mondanivalója támadt.
 -  Ha arra számítasz, hogy a tanfolyam befejezése után az Opel közelébe engedlek, akkor nagyot tévedsz ! - mondta, noha a kocsit akkor vette, mikor a terepjárót eladta, s ritkán használta a vállalati autó miatt.
- Igazság szerint jogom van hozzá, mint tudjuk az előzményeket !- mondta Cili emlékeztetőn- De ne nyugtalankodj, majd veszek magamnak egy használt kocsit.
- Ide nem hozol roncsot.
- Sajnálom, de új kocsira nem telik.
- Ha anyádnak nem hordanád le a kereseted, akkor előbb-utóbb vehetnél újat is, bármilyen pocsékul is keresel! - mondta alávaló módon.
Cili szemét elfutották a könnyek. Alig vitt valamit az édesanyjának. Szegény anyja maga kérlelte, annyira félt attól, hogy veje majd azt mondja, amit most mondott. Megbántott hangon felelt.
- Ez rágalom. Legfeljebb pár banánt, narancsot viszek az anyámnak.
- De azt itthonról viszed, kis szívem! Láttam néhányszor, hogy gond nélkül leemelted a tálról, pedig egy rohadt fillérrel se járulsz hozzá a háztartáshoz. Ergo, az én zsebemből veszed ki azokat a forintokat is.
Cili csendes számonkéréssel felelt.
- Van bátorságod ezt mondani?! Tíz éve laksz abban a lakásban, amihez semmi közöd. Tíz éve főzök, mosok, takarítok rád, hogy mást ne emlegessek. Nézz utána, hogy manapság mibe kerül egy luxusalbérlet. Add hozzá mindjárt azt is, amit Ibolykának fizetnél. Akkor majd kiderül, ki tartozik, kinek!
Imre csúnyán káromkodott, s kirohant a szobából. Nem érte be ennyivel. Ezen a délutánon elvitte a gyerekeket vásárolni. Ilyenkor minden kívánságot teljesített. Mielőtt hármasban elmentek, a hallban Cili arcába vigyorogta.
- Ezt csináld utánam, kis szívem!  
Cili legyintett, de belül nem élte meg ilyen könnyen. Ha a gyermek hozzászokik a korlátlan lehetőséghez, a kevesebb boldogtalanná teszi. Ilyen a gyermek természete.
X/80
    Cili egyik nap csúsztatott a munkahelyén. Egész délelőtt ablakokat tisztított, ebéd után a kertben akart tenni-venni, de eleredt az eső. Imre még dolgozott, a gyerekek iskolában, majd napköziben voltak, négy óra előtt nem várta haza őket.
Gondolt egyet, s elindult Böske néniékhez. Imre tudtával nem tehette. Ez is azok közé a megfellebbezhetetlen, s érthetetlen tilalmak közé tartozott, melynek megszegése megtorlást vont maga után. Nem beszélgetni ment. Ha sikerült lejutnia, segített abban, amiben tudott. Mindig volt tennivalója, mert megfáradtak már a hetven felett lévő emberek, s nehezen látták el magukat.
Amint lement a kőlépcsőn, Irma néniék lakása felől riasztó hangokat hallott. Szerencsére nyitva volt a hátsó bejáratuk, s a két idős embert ott találta a hall kövén. Irma néni elesett, Józsi bácsi megpróbálta felemelni, miközben maga is elzuhant. Úgy megütötték magukat, hogy nem tudtak lábra állni. Egyenként becipelte őket a szobába, orvost hívott, s telefonált a tanárnő lányuknak.
Aztán alig tudott felmenni a maguk lakásába, annyira meghúzta a derekát. Lefeküdt hangos jajgatással. Imre megjött a gyerekekkel, hallották már a hallban, s a két gyerek ijedten szaladt be a nagyszobába. Imre nem nézett be, nem érdekelte a jajgatás oka, bement a dolgozószobájába. Sacit felháborította apja érzéketlensége, s utána akart menni. Még mindig erősen kötődött apjához, de ösztönösen védte anyját is. Ez mellett egészséges igazságérzet volt benne, kiskorától szóvá tette, ha rosszat tapasztalt. Cili sohasem zsarolta Imrét a gyerekeivel, most is visszafogta a kislányt. Segítségével beadott magának egy erős fájdalomcsillapító injekciót, s kevéssel később, ha nem mozgott, már elviselhető volt a helyzete. Beszélgetni kezdett a gyerekekkel, elmondta, hogy mi történt Irma néniékkel. Mikor befejezte, Saci visszatért az apjára. Látszott rajta, hogy nem tud napirendre térni a viselkedése felett.
Erre az időre a gyerekek többet tudtak róluk, mint szerették volna. A gyermek lelke olyan, mint a szeizmográf, megérzi a legkisebb kilengést is. Hallotta néhányszor beszélgetni őket. Meglepően jól látták a helyzetet, de nem értették az okát. Saci megnyugtatására erről is beszéltek. Apjuk kis-kori bánatával kezdte. Elmondta, amit Katóka nénitől, közös tanítónőjüktől hallott a szomorú, bezárkózó kisfiúról, de a felnőtté vált Imréről alkotott, lesújtó véleményét elhallgatta. Helyette azzal folytatta, hogy szerencsére apjuk sokat változott, hiszen  gyermekeit a szívébe fogadta. Hozzá is ragaszkodik bizonyos értelemben, de ez alig elviselhető kíméletlenséggel, akaratossággal párosul, mintha őt büntetné hűtlen anyja miatt.
- Már le kellett volna szoktatnod róla! Életed végéig akarod tűrni, hogy így viselkedjen?! - kérdezte a kislány kritikusan, s aligha gondolta át szavait, hiszen mindkettőjükhöz ragaszkodtak.
Cilinek kapóra jött Saci kérdése. Csendesen mondta, mostanában egyre többször gondol a válásra, s lépni fog, amint megoldhatja úgy a helyzetüket, hogy továbbra is érezhessék mindkettőjük közelségét. Erre az időre már tudta, gyermekei nem hagynák el apjukat. Ezt a tényt többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni, mert lényegesen lecsökkentette az amúgy is kevés lehetőségét.

Gyermekáldás

X/81

     Eltelt egy újabb év. Saci betöltötte a tizedik esztendejét. Lackó a kilencedik évében járt. Még mindig csendes kisfiú volt, amolyan visszahúzódó, kevés gondot okozott. Sacival több probléma volt. Hamar vitatkozott, s akaratos volt az öltözködésben. Ez a szakadt korszaka volt, rongyos, kopott farmerben, kinyúlt pólókban járt legszívesebben. Maga alakította az öltözékeit. Apja megvette a márkás holmikat, mindig a legdrágábbat vásárolta a gyerekeinek, Saci percek alatt rongyot csinált belőlük, aztán boldogan viselte. Cili néha azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
A sors gyakran ismétli önmagát. Saci legjobb barátnője a tőle fiatalabb Bozóki Adélka volt, noha eltértek természetre, akárcsak ők hajdan Hédivel. Adélka nem járt szakadtan, jól öltözött volt, s illedelmesen viselkedett, nem vitatkozott apjával-anyjával. Apja nevelése volt. Hédi jóformán nem foglalkozott a lányával. Ferire hagyta teljesen. Apa és lánya között ebben az időben már meghitt, bizalmas kapcsolat volt. 
A kislányok leginkább Bozókiéknál játszottak, mivel Adélkának külön szobája volt, nem kellett megosztania senkivel, s ezt Saci nagyon élvezte. Cili nem ellenezte a barátkozásukat, noha Hédivel teljesen megszakadt a kapcsolatuk. Köszönni is csak futtában köszöntek.
Bozóki Ferivel továbbra is tartott a barátság. Feri néha akkor is átment, ha Imre nem volt otthon, s panaszkodott Hédire, mint évek óta gyakran. Hédi sok okot adott rá. Ha elutazott napokra, már azt sem mondta meg, hova megy. Ha valami baj történt volna, értesíteni sem tudják. Feri keseregve mondta, ha megpróbálja jobb belátásra bírni, hisztériás rohamot kap, s odavágja azt, ami leghamarabb a kezébe kerül. Nem csak velük, a háztartással sem törődik, még annyira sem, mint régen.
Ibolyka helyett ebben az időben egy idősebb asszony járt be hozzájuk. Bozóki Feri rendelőintézetében takarított a nyugdíja előtt, tisztelte a kedves, rendes orvost, s igyekvőbb volt még Ibolykánál is. Ferinek ez volt a szerencséje, mert Hédi akkor sem foglalkozott a családjával, ha éppen otthon volt.
Cilit mindez inkább visszatartotta, mint arra ösztönözte volna, hogy Hédivel legalább az udvaron váltson néhány szót. Pedig még mindig fájt a szíve hajdani barátnője után. Aztán mégis beszéltek, de nem volt sok köszönet benne.
Történt, hogy Saci diákos szóhasználata új szavakkal bővült, olyan kifejezésekkel, ami Cilit minduntalan Hédi régi szóhasználatára emlékeztette. Kezdte hinni, hogy Bozókiéknál ragad rá, noha nem értette a dolgot, mert Adélka nem használt ilyen szavakat. Mellette Hédi stílusa is sokat változott az évek során, kifinomult Feri mellett, s a maga előkelő társaságában sem beszélhetett akárhogyan.
Saci mégis kísértetiesen utánozta a hajdani Hédit. Ahogy azon a napon is. Imre valami jegyzetet keresett, amit valahol letett. Cilit okolta. Mérgében megfeledkezett a megállapodásról, s a gyerekek előtt kiabált.
Arra sem adott módot közben, hogy Cili védekezzen. Pedig betette a jegyzeteket egy újsággal Imre íróasztalára, de nehezen tud megszólalni az ember, ha közben kiabálnak vele. Főleg, ha magának nem természete az ordítozás. Saci visszakiabált az anyja helyett.
- Állítsd le magad, mert rohadtul igazságtalan vagy! Anya semmit sem dobál ki hülye módjára. Biztosan bevitte az íróasztalodra, mert mindig mindent a helyére tesz. Ezt azért már kellene tudnod. És, ha keresel valamit, olyan marhára nehéz volna üvöltés helyett azt mondani: Nem láttad, kis szívem ?!
Imre sohasem neheztelt meg a gyerekeire, bárhogy is viselkedtek. Most is elmosolyodott, s fejét csóválva mondta :
- Nagy a szád, kisasszony, evésre használd inkább!
- Csak ne félts, tudom én, hogy mire kell használni. Inkább tépődj azon, amit mondtam. Ha velem így fog üvöltözni a srácom, se perc alatt elküldöm a pecsába!
Cili felszisszent, Imre is hátrahőkölt egy pillanatra, s kivételesen valamennyire intette a lányát.
- Sacikám, a csúnya beszéd nem illik hozzád!...- mondta még mindig mosolyogva.
- Akkor pecsa nélkül mondom, így megfelel?! - kérdezte a kislány nemigen zavartatva magát.
Imre hümmögött, s visszavonult. Cili közben elgondolkodva nézte a lányát. Ez a beszéd egyértelműen Hédire vallott. Feltámadt benne a gyanú, s kezdte hinni, hogy direkt használ Saci előtt ilyen szavakat. Talán így üzen, hiszen jól tudta, hogy annak idején mennyire ellene volt az ilyenféle beszédnek.
A gyanú az gyanú, s nem hagyja nyugodni az embert. Egyik nap elkapta Hédit az udvaron.
- Állj meg, mert beszédem van veled! - mondta, s elállta Bozókiék lépcsőfeljáratát- Mondd csak, hogy van az, hogy Adélkától nem hallom a hajdani szóhasználatodat, de Saci egyre többet hoz haza belőle?!
- Ó, igazán?! Most mondd, hogy mik vannak?!
- Ne add a tudatlant, mert benne vagy! Nem tudom, mit csinálok veled, ha a lányomon keresztül akarsz törleszteni az isten tudja milyen sérelmeidért?!
Hédi hidegen mosolygott, miközben visszautasítón mondta:
- Ugyan, kérlek!
- Ne tagadd, mert ismerem a mosolyodat. Árulkodik.
- Akkor lebuktam! - felelte nevetve, s játékosan átbújt Cili karja alatt, felszaladt néhány lépcsőfokot, onnan folytatta - Semmit sem változtál! Még mindig tragédiát kreálsz mindenből. Ez már annak idején is ósdi volt, manapság pedig egyenesen nevetséges!
- Nem lesz kedved nevetni rajta, ha lehúzlak a lépcsőről !- mondta Cili tehetetlenségében, mivel már semmi kétsége sem volt afelől, hogy Hédi ostoba bosszújáról van szó, s lázadó könnyekkel folytatta - Kihalt belőled minden jóérzés?! A gyerekemet használod eszköznek ?! A gyerekemet?!
Hédi hirtelen jobb belátásra tért.
- Ilyet sohasem tennék...- mondta elfogódott hangon.
- Dehogynem! Ahogy sejtem, külön tanítod rá!
- Eszembe sincs tanítani, te hólyag! Csak érdeklődött, hogy mi hogy beszéltünk az ő korában. Elmeséltem. Ennyi.
- Mi ketten?! Csak te, Hédi!
- Jó, akkor csak én! De ebből akkor sem kell ekkora tragédiát kreálni. Megtetszett neki egy-két szó. Na, és?! Most használja, aztán majd elfelejti.
- Ennél sokkal többről van szó. A gyermek jellemére hatnak a durva, illetlen szavak, de te ezt aligha érted.
- Tudom, én hülye vagyok. Akkor mi a jó fenét vársz tőlem?!
- Csak annyit, hogy Saci helyett a saját lányodnak mesélgess magadról. Az enyémet küldd hozzám, légy szíves!- mondta  mérgesen, s otthagyta.
Háta mögött felhangzott Hédi nevetése. Éppen olyan csúfondárosan nevetett, mint lánykorában, ha sikerült apjával-anyjával valamilyen módon kitolni. Cili legszívesebben visszament volna, hogy felpofozza, de aztán csak legyintett magában, mint aki tudja, azzal sem lehetne jobb belátásra bírni.
Ettől kezdve a kislányok csak náluk találkozhattak. Így kénytelenek voltak Lackót is bevonni a játékba. Saci addig szívesen felejtette otthon az öccsét, ha átment Adélkához. A kisfiú ezért gyakran volt magányos. Nem volt saját társasága, nem barátkozhatott a környékbeli fiúkkal. Imre kiskoruktól nem engedte ki őket az udvarból, s hozzájuk se jöhetett senki, noha Cili ebben az egy dologban újra, s újra megpróbálta jobb belátásra bírni, de Imre szerint Adélkán kívül nem volt más, barátkozásra érdemes gyerek a környéken.
X/82
    Ezen a nyáron Imre vásárolt egy tekintélyes műanyag medencét az udvarra. Majdnem olyan volt, mint az igazi. Mindannyian fürödtek benne, de legjobban a három gyerek élvezte. Nyár lévén nem jártak napközibe, s órákon át lubickoltak a medencében. Vakáció idejére Ibolyka hétköznap náluk volt, mivel Cili dolgozott. Az asszony főzött a gyerekekre, mellette más munkát is elvégzett, de felügyeletüket nem vállalta szívesen. Ahogy Bozókiék háztartási segítsége sem. Bármilyen igyekvő is az alkalmazott, szeret határt szabni a feladatainak.
Pedig a gyerekekre gyakran rá kellett volna nézni, mert nagyon elevenek voltak, s vakmerő dolgokat találtak ki, miközben magukban voltak az udvaron. A földszinti időseket elvitték nyárra a vidéki gyerekeik, Hédire se lehetett számítani. Ha két utazás között éppen otthon volt, nem érdekelte, hogy a gyerekek mivel foglalkoznak. Kiült az utca felé néző lodzsára napozni, vagy a szobájában filmeket nézett.
Cili egyik nap arra ment haza, hogy a kislányok csacsiságból majdnem vízbe fojtották a kisfiút. Lackóra rákötözték a játékaik közé tartozó, kisméretű létrát, így akarták tologatni a víz felszínén. A kisfiú elmerült létrástól, s hirtelenében nem tudott szabadulni a kötelékből. A kislányok se tudták a víz színe fölé emelni. Éppen sivalkodásba fogtak, mikor Cili megjelent. Ruhástól ugrott a vízbe, s talán az utolsó pillanatban. Lackó sokat ivott, ijesztő volt az állapota, ki kellett hívni hozzá a mentőt.
Cilinek attól kezdve rémálmai voltak. Hiszen hasonló eset később is előfordulhatott volna. Megoldotta a gondot a betegség. Lackó mentése közben Cili újra megemelte magát, zsibbadt a karja, fájt a háta, kénytelen volt orvoshoz menni. Kiderült, két csigolya között sérvet kapott, s szigorú pihenésre szorult. Most örült, hogy otthon maradhatott. Kiült az árnyat adó fa alá, olvasott, vagy kézimunkázott, s közben vigyázott a gyerekekre, élvezettel hallgatta jókedvű viháncolásukat.
Egyik délután, éppen péntek volt, Bozóki Feri hazatért a rendelőből, s amint átöltözött, leült Cili mellé az árnyékba hallgatni. Szokottnál is fáradtabb volt az arca, gondterheltnek látszott, s Cili tudakolta az okát. Feri nem felelt mindjárt, csak sóhajtott, aztán mégis megszólalt.
- Az ördög tudja, hogy mi a bajom! Hiszen olyan mindegy, hogy Hédi Pesten van, vagy Kamcsatkában, ha egyszer nincs itthon, és nem is hajlandó megmondani, hogy ilyenkor merre jár. De valahogy mégis mellbe ütött, hogy itt látták Pesten. Egyik kolleginám tegnap találkozott vele a Múzeum körúton. Egy presszóból jött ki, valami sütemény volt nála, s ment a kocsijához. Egyedül volt.
- Talán tévedett.
- Nem. Beszéltek néhány szót. Hédi azt mondta, rohan, időre megy. Kolleginám csak azt akarta tudni, hogy hol vette azt a ruhát, ami rajta volt. Arról a fekete-piros kötött ruháról van szó, amit Rómából hozott legutóbb. Megnéztem. Nincs itthon a ruha.
Cili komolyan sajnálta, s mindig vigasztalta. Most is azt tette.
- Ne gyötörd magad. Héditől kitelik, hogy beszállásolja magát valamelyik szállodába csak azért, hogy ilyen módon is játssza a független nőt.
- Gondolod?! - kérdezte Feri, s látszott rajta a megkönnyebbülés. Kis idő után megkérdezte - Imre még nem jött haza?!
- Vidékre ment vasárnap estig. A gyerekeknek azt mondta, tervrajzot egyeztetnek egy miskolci építkezésen.
- Hétvégén?!
- Egy ideje hétvégén is megy. Kiselőadást tartott arról, hogy új szellemben kell dolgozniuk. Nem nézhetik az órát, nincs ünnep, ha határidős a munka. De ettől még bármit tehet, bárhol lehet.
- Így vagyok Hédivel is. Nem fér a fejembe, hogy elment itthonról, de nem ment el Pestről...- mondta Feri, mint aki nem tud szabadulni a gondolattól.
Cili nem akart Hédiről beszélni újra. Maga sem hitte, hogy ilyenkor puszta szeszélyből van távol, így nehéz vigasztalni a másikat. Fárasztó is. Más témába fogott.
- Szívesen elmennék most én is itthonról. Alig várom, hogy összejöjjön a kocsim. Minden hétvégén beülünk majd a gyerekekkel, és irány Dombszeg, az édesanyám!
- Még azt is inkább megérteném, ha Dombszegre ment volna, bármilyen a kapcsolata a szüleivel. De minek kell elmennie itthonról, ha úgyis Pesten marad.
Cili befele sóhajtott, s folytatta a maga témáját.
- Amióta megvan a jogosítványom, komolyan bánt, hogy Imre nem enged az Opel közelébe. Itt áll a garázsban feleslegesen. Most is vállalati kocsival ment, de az Opel kulcsát zsebre tette. Pedig annyira, de annyira mennék, hogy sírni volna kedvem.
Bozóki Feri hallgatott egy kis ideig, mint aki mérlegel. Ciliben felébredt a remény, hátha felajánlja, hogy leviszi őket. Adélka amúgy is csak ritkán látta a dombszegi nagyszüleit, összeköthetnék a kettőt.  Várakozón ült, aztán alaposan meglepődött, mert Feri egészen mással folytatta:
- Egyre többször ötlik fel bennem, hogy mennyire közös a sorsunk. Még az életünket is egyszerre rontottuk el. Én még célt is kreáltam hozzá. Megtanítani Hédit élni! Kínomban ma már csak röhögni tudok rajta.
- Te megtettél mindent. Nem rajtad múlt, hogy nem sikerült.
- Próbálkoznom sem kellett volna!... Ha volna bátorságom hozzá, eljátszanék a gondolattal, hogy élnénk most mi négyen, ha annak idején más a felállás. Ha Hédit Imrével hozza össze a sors, téged pedig nekem ad?!
- Jobban jársz, ha nem játszol el vele...- mondta Cili színtelen hangon, s rosszkedve támadt.
Bozóki Feri újra hallgatott. Cili is elmélyült a gondolataiban. Nem tudott mit kezdeni Feri szavaival. Valahol a lelke mélyén vonzódott hozzá, de tudatosan sohasem fogalmazta meg. Talán azért, mert Feri még mindig ragaszkodott Hédihez. Lassan beszélgetni sem tudnak, ha Feri gondolatai folyton Hédi körül járnak.
Sóhajtva gondolt arra, hogy milyen jó volna valaki, akivel barátian, bizalmasan beszélgethetne. Bármiről. Könnyebbség volt, míg itt laktak Sámsonék. Mesike, de inkább Géza kedves közelsége elviselhetőbbé tette mindennapjait. Azóta nagyon egyedül van. Ahogy eljutott idáig, egyszer csak eszébe jutott Füredi Nóra, s szinte belesajdult a lelke. Miért is vitte el a sors olyan messzire. Most egy városban élnének, gyakran találkozhatnának. Sohasem lenne magányos. Gondja, bánata is kevesebb volna. Nóra okos tanácsaival kivédhetne sok keserűséget. Talán még azt is tudná, hogy szabadulhatna a házasságából úgy, hogy gyerekei ne sérüljenek. Ennél a gondnál elidőzött egy ideig. Aztán újra eszébe jutott az anyja. Annyira ment volna most hozzá, hogy tehetetlen keserűségében halkan sírva fakadt.
Bozóki Feri mozdult, s megsimogatta Cili haját, miközben azt mondta:
- Ne sírj, Ciluska, a mi helyzetünk nem érdemel könnyet, csak káromkodást!
X/83
    Amikor az ember boldogtalannak tudja magát, azt hiszi, annál már rosszabb nem jöhet. Olykor nagyot téved. Cili számára is tartogatott a sors keservesebb dolgokat. Egyik nap váratlanul felkereste őket Diósi Ödön, aki hajdan Lónyaiéknál alá akarta íratni vele a becstelen szerződést.
Saci engedte be, s mivel Imre nem volt otthon, Cili fogadta. Az ügyvéd ezúttal igen nyájas volt, már-már mézesmázos. Cili úgy sejtette, az örökség miatt jött, talán Imre mostohaanyja jobb belátásra tért, vagy meghalt időközben. Keveset tudtak róla. Akkoriban már nem Dombszegen lakott. A házat kiadta, s Hajdúszoboszlóra költözött a bíróékkal közös nyaralóba. Meglepetésére az ügyvéd más ügyben járt. Azzal a nyájas, sunyi modorával lelkendezésbe fogott.
- Örömhírt hoztam. Imre édesanyja jelentkezett nálam.
Cili bámulva meredt rá, ez valóban váratlanul érte.
Az ügyvéd folytatta.
- Mi régről ismertük egymást, megkeresett levélben. Érdeklődött az egykori családja felől, főleg azt kívánta tudni, hogy mi lett a fiából.
Cili fülét megütötte a fogalmazás. Nem azt mondta, hogy mi lett a fiával, hanem mi lett belőle. Furcsa érzése támadt. Amúgy sem volt jó véleménye a sohasem látott anyósáról, de ez felháborította. Micsoda emberek vannak, gondolta.
Közben az ügyvéd elmondta, hogy Lónyai Lenke, így nevezte magát az anyós, jelenleg Bécsben él, s elhatározta, hogy végleg hazajön, mivel kimentek az oroszok, már nem kell félnie tőlük. Cili maga is úgy gondolta, ideje volt, hogy kimentek végre, de amennyire ismerte a nő előéletét, kevés vizet zavarhattak benne, s aligha miattuk szaladt Kanadáig. Sokkal inkább az ura, s a kicsi fia elől menekült, nehogy utolérjék valahogy.
Megbeszélték, hogy Diósi estére felkeresi őket újra, addig előkészítik Imrét a hírre. Rossz megállapodást kötött. Az ember olykor gyanútlanul jó szándékkal él, s nem sejti, hogy milyen nagy bakot lő vele.
Mikor az ügyvéd elment, Cili maga mellé vette a gyerekeket. Újra beszélt apjuk kis kori bánatáról, s míg régebben arra intette őket, hogy ne érdeklődjenek Lónyai nagymama után, most éppen az ellenkezőjét kérte. Megbízta Sacit, hogy üljön apja ölébe, s a maga szavaival kérje arra, hogy meséljen valamit az édesanyjáról. A többit majd ő elintézi.
Mikor Imre megjött, megvárták míg átöltözött, megitta a szokásos sörét, s leült az íróasztalához. Mind a hárman bementek hozzá a dolgozószobába. Cili úgy tett, mint aki valami könyvet keres Lackónak, Saci pedig betelepedett apja ölébe kedveskedőn, aztán a maga elgondolása szerint megkérdezte :
- Apucikám, emlékszel az édesanyádra ?
Abban a pillanatban szomorú dolog történt. Cili ha száz évig él, akkor se fogja elfelejteni azt az állati üvöltést, amivel Imre ledobta Sacit az öléből. Ezúttal nem törődött a gyerekkel, s rohant felé. Félrelökte Lackót az útból, s mielőtt bármit szólhatott volna, elkapta a haját, s szitkozódón belesújtott többször az arcába.
A két gyerek halálra rémült, Saci lent a szőnyegen sivalkodott, Lackó belekapaszkodott apja karjába. Védte volna anyját, de Imre lerázta, mint a pelyhet. A kisfiú is sivalkodni kezdett. Talán a két gyerek zokogása térítette észre, abbahagyta az ütlegelést, de még taszított rajta egyet. Cili a falhoz vágódott, akkor már vérzett az orra, felrepedt a szája, most a fejét is beütötte, s alaposan megharapta miatta a nyelvét. A testi fájdalmon túltett a lelki megrázkódtatás. Két tenyerébe hajtotta összetört, vérző arcát, s egyetlen hangot sem adott ki, csak egész testében remegett.
Saci tért magához először, sírva kiabálta :
- Mit tettél ?! Megütötted ?! Megütötted, mert óvatosan meg akartuk mondani, hogy hazajön az anyád ?!
Imre a fejéhez kapott, aztán leült a fotelba, s úgy nézett maga elé, mint akit megfosztottak az eszétől.
Cili közben valamennyire összeszedte magát, úgy-ahogy megtörölte arcát, s kinyújtotta karjait a gyermekei felé. Sokáig állt a fal mellett a gyerekeket magához ölelve, szegénykékre ráfért a vigasztalás. Aztán mozdult, s letette az ügyvéd névjegyét Imre elé.
- Eztán intézd magad. Többet nem akarok hallani róla...- mondta elszorult hangon, s kiment a gyerekekkel a szobából. Amint betették az ajtót, sírva fakadt. Mintha gát szakadt volna át a lelkében, úgy hullott a könnye.
Chamfort, " a nagy francia moralisták méltó utódja" mondta: " Minden megalkuvás közül a szívé a legrosszabb. "
X/84
    Cili másnap a kislánytól megtudta, hogy apjuk Bécsbe készül az anyjáért, s magukhoz akarja venni. Ezt nem hagyhatta annyiban. Bement Imréhez a dolgozószobába, s visszafogott hangon mondta :
- Beszéljük meg anyád dolgát, akármilyen nehezünkre esik beszélni egymással. Ide akarod hozni, ebbe a lakásba ?!
Imre hallgatott. Cili keserűen folytatta :
- Ne hallgass, hanem kivételesen tekints partnernek.
- Még kivételesen se, de azért csak mondd, hogy mit akarsz!
- Hol akarod elhelyezni ?
- A nagyszobában.
- Ott én lakom.
- Na és?! Majd átköltözöl hozzám. Kinyitható a fehér bőrkanapé.
- Nem költözöm! Nem leszek kéznél, hogy megint minden éjszaka átgázolj a lelkemen.
- Ez a beteges rögeszméd, kis szívem! De, ha az megnyugtat, leteszem a nagy esküt, hogy nem közeledek gyakrabban, mint mostanában. Vagy már az is sok ?! Na, szépen vagyunk!
- Most nem a szexuális életedet kell megtárgyalnunk, hanem anyád elhelyezését.
- Megmondtam, átköltözöl hozzám. Nincs más választásod, ha nem akarsz beköltözni a gyerekek nyakára.
- Anyád számára keress valami más megoldást, mert nem költözöm ki a saját szobámból. A gyerekekhez se megyek. Mozdulni se tudnak, ha oda beteszünk még egy heverőt. Miközben elhalmozod őket mindennel, ami pénzen megvehető, erre is gondolnod kellene. De nem jól szereted őket. Tegnap se gondoltál rájuk, előttük estél nekem.
Lónyai Imre általában sem tűrte el a kritikát, apai voltában még annyira sem. Úgy mozdult Cili felé, mint aki újra ütni fog, de csak az arcába csikorgott.
- Ne oktass, és ne merd kétségbe vonni a szeretetemet irántuk ! Ami a tegnapi napot illeti, te voltál az oka, hogy megfeledkeztem magamról. Vezetted volna fel jobban anyám jelentkezését! Most pedig átköltözöl hozzám. Választhatsz, önként és dalolva jössz, vagy kipofozlak a szobádból, és szigorúan a gyerekeink távollétében, hogy elégedett lehess, kis szívem !
Cili elvesztette maradék türelmét is, az esetleges pofonok se riasztották már, kiabálni kezdett.
- Nem vagy normális! Évtizedek óta betege vagy anyád szökésének, azt még megértettem valahogy, de hogy visszajöttére a maradék eszed is elmenjen, az már mindennek a teteje!
- Cili vigyázz, mert beverem a szád!
- Ha agyon ütsz, akkor is megmondom, fáj ez az eljárás! Egyetlen szóval sem kérdezted, hajlandó vagyok-e befogadni a közös otthonunkba, ami valójában csak az enyém, amikor te nem tűrted meg az árván maradt édesanyámat. Hajlandó vagyok-e ápolni, ha megbetegszik, amikor az én édesanyámnak nincs ápolója, pedig sohasem hagyott el engem!
- Addig mondod, míg tényleg kihúzod a gyufát!
Cili mintha meg sem hallotta volna, kesergett tovább.
- Ha kipofozol a szobámból, akkor sem megyek át hozzád. A gyerekekhez kényszerülök mégiscsak. Gondold meg, milyen lehetetlen helyzetbe kerülnek. Nem baj?
- Nem, ha csak így tudok édesanyámnak megfelelő körülményeket teremteni ! - üvöltötte Imre
Ez nyílt beismerése volt annak, hogy anyja még a gyerekeinél is fontosabb. Cili vádlón nézett rá, s keserűen mondta:
- Mindezt azért az asszonyért, aki úgy dobott el, mint egy megunt játékszert ?!
Imre arca hamuszürke lett, s a következő pillanatban elkapta Cili nyakát.
- Megöllek, te !- üvöltötte kimeredt szemekkel - Ne merj rosszat mondani az édesanyámra!
Cili érezte a szorításból, hogy ijesztő indulat munkált benne. Megfogta a nyakát szorító kezeket, a hangja esdekelt.
- Nyugodj meg! Senki sem akarja bántani az édesanyádat...Senki!
Ezzel feladta. Egyszerűen nem tehetett mást, ha nem akarta kockára tenni az életét. Imre elengedte a nyakát, tett néhány lépést, aztán visszafordult, s felsírt hirtelen.
- Olyan nehéz megérteni, hogy örülök az édesanyámnak ?! Már mindegy hogy volt, most hazajön. Velem akar élni, pedig megtehetné, hogy palotában lakjon, de ő a fiához vágyik!  Még sohasem hallottál anyai ragaszkodásról ?!
Cili nem felelt, helyette azon gondolkodott, hogy mennyi keserűséget bírhat ki az ember anélkül, hogy ne roppanjon össze. Mellette újra kétségbe kellett vonnia Imre ép eszét is. Csak egy zavarodott ember viselkedhet így. Mutatta a gondolkodása is. Anyai ragaszkodásról beszélt Lónyai Lenke esetében. Évtizedeken át még csak nem is érdeklődött a gyereke felől. Azt sem tudta, felnőtt-e, nem jutott-e árvaságra közben, vagy másképpen nyomorította a sorsa. Mindez nem érdekelte. Az ilyen anya nem érdemli meg, hogy a ragaszkodását emlegessék, azt sem, hogy édesanyának nevezzék.
Nem a megbocsátást nehezményezte, hanem a vakságot, s azt a fajta elfogultságot, ami még inkább megnehezítette amúgy is súlyosan sérült családi életüket. Most nagy szüksége lett volna Sámson Gézára, vagy bárki tanácsára, mert úgy érezte, idegei végleg felmondják a szolgálatot. De ki adhat tanácsot. Ki hinné el, hogy ez az ember nem normális. Hiszen aki ránéz, egy nyugodt, disztingvált, jóvágású, kifogástalan megjelenésű, negyvenes urat lát, aki többszörös diplomás, egy nagy cég főmérnöke, milliós tervezések felelőse. Ki hinné el, hogy közben a magánélete valóságos csődtömeg.
Nagy nehezen összeszedte erejét, s mutatott nyugalommal kérdezte :
- Akkor már meg is beszélted Diósival a hazaköltözését?!
Imre állapotát az is mutatta, hogy anyjáról hajlandó volt beszélni, szinte közlékennyé vált.
- Édesanyámmal beszéltem telefonon...- mondta, s beleremegett a hangja, folytatta aztán magától. - Egy szállodában lakik Bécsben. Még tavaly átjött Kanadából. Meghalt a második férje is, rajtam kívül nincs gyereke, olyan egyedül van, mint az ujjam.
Cilit a kétségbeejtő helyzet sem gátolta meg abban, hogy elemzés alá vegye a hallottakat. Az anyósa tavaly óta Európában volt. Vajon mi tartotta vissza nagy ragaszkodásában, hogy csak most jelentkezett, hiszen az oroszok már évekkel előbb elhagyták az országot. Megköszörülte a torkát. Nehezére esett beszélni, annyira megszorította Imre a nyakát, hogy még mindig fájt a nyelés, a kimondott szó.
- Akkor holnap elutazol Bécsbe ?!
- Korán reggel, ha Diósi még ma este elhozza a szükséges schillinget. Ezzel kapcsolatban van egy kis gondom. Nincs elég pénzem rá. Kivettem az összes pénzt a számláról, kértem Feritől is, de még mindig kevés. Mennyit gyűjtöttél össze a kocsira?!
Cilit mintha fejbe vágta volna.
- Nem adom oda!- mondta kiáltó tiltakozással.
- Dehogynem, kis szívem! Majd használod az Opelt, ha menni akarsz az anyádhoz.
Cili nem hitte el, de kezdte sejteni, hogy ebben sem ellenkezhet, ha nem akar még több bajt magának. Értetlenül kérdezte:
- Hogy lehet, hogy nem volt elég pénzed a számlán?!
Valóban nem értette, noha sohasem tudta, hogy éppen mennyi pénze van Imrének, de a magántervezésekből, s az életmódjukból sejtette, hogy aligha szorulnak kölcsönökre. Imre kényszeredetten felelt.
- Momentán nincs!...Vettem egy tanyát. Átterveztem. Éppen olyan lesz, mint a hajdani tanyánk volt Dombszegen. Már építik.
Cili a homlokát tapogatta, aztán sürgősen abbahagyta, mert Imre ijesztő tekintetet vetett rá. Gyorsan megkérdezte, mintha csak az érdekelné, hogy hol, merre van a tanya. Imre nem felelt a kérdésre. Helyette arról kezdett beszélni, hogy harmincezer schillingre van szüksége az anyjának. Annyival tartozik a bécsi szállodának.
Ilyen hír hallatán bármennyire is igyekszik az ember, kínjában megfeledkezik magáról. Cili elképedésében felnevetett.
- Miért? Megvette?!
Imre rákiabált.
- Ne ironizálj, légy szíves!
- Nem ironizálok, csak nem értem.
- Mert nem ismered az anyámat. Az én édesanyám nem akárki. Világéletében nívón élt. Van hozzá módja most is, csak adminisztrációs okok miatt pár hónapja késik a kanadai bank átutalása.
- Azóta hitelben élt nívón ?!- kérdezte Cili, mert úgy érezte, tényleg felmondják az idegei a szolgálatot, ha nem mondhatja ki, hogy mit gondol erről.
Imre feje vörösödött, de ezúttal nem ordított, hanem azt felelte, ne ezzel foglalkozzon, hanem hozza a pénzét. Tudni akarja, hogy állnak. Cili nem merte tovább feszíteni a húrt, s kisietett a szobából. Sírt egy sort, amíg elővette a pénzét, s azt gondolta, megint kútba esett egy reménye. Letette aztán Imre elé, mert nem volt bátorsága újra nemet mondani, a hűtlen anyjához betegesen ragaszkodó embernek.

Gyermekáldás

X/85

     Lónyai Imre másnap reggel elment az anyjáért Bécsbe. Cili rögtön áthívta  Józsiékat, s elmondta, anyósának át kell adnia a szobáját, ezért magának a feleslegesen tágas ebédlő belső részéből alakítanak ki ideiglenes megoldást. Betettek egy heverőt szekrénnyel, kisebb asztallal, fotellal, olvasólámpával. Józsi hirtelenében beszerezte, s felszerelte az elválasztó függönytartót, Ibolykával felcsíptettek rá egy nehéz selyemfüggönyt, ami dekoratívan választotta el a rögtönzött hálót az ebédlőtől. Átpakolták a ruhatárát is. Éjszakai töprengés közben talált rá erre a megoldásra, s egészen elfogadhatónak találta, ha arra gondolt, ezzel a gyerekeket megkíméli a zsúfoltságtól, magát Imre gyakori közelségétől.
Késő délután kint voltak a lodzsán. Fentről hosszan belátták az utcát, elláttak a park sarkáig. Várták, hogy felbukkanjon Imre kocsija. A gyerekek vidáman hancúroztak közben, maga takarásba húzódott az arca miatt, ne lássák az utcabeliek a kék-zöld foltokat a szeme alatt, és sérült száját. Elég volt Ibolykáéknak előadni, hogy ügyetlenségében elbotlott a lépcsőn.
Bozóki Feri is kint volt a lányával a maguk lodzsáján. Három napja nem találkoztak, most is csak hang után köszöntötték egymást, váltottak néhány szót is, aztán Feri olvasásba merült. Valójában csak a széken ülő árnyképét látta az alig áttetsző műanyagfalon, s hozzá gondolta kellemesen nyugodt arcát, ahogy a könyv fölé hajol.
Hirtelen felötlött benne, hogy mennyivel jobb volna az élete, ha hasonló természetű társa lenne. Ha hozzá ragaszkodnának úgy, ahogy ez a szegény ragaszkodik Hédihez. Akkor elmondhatná, hogy normális életet él, talán még azt is, hogy boldog. Míg így töprengett, a két gyerek kihajolt a kőpárkány felett, Adélka is hasonlóképpen, s a műanyagfal két oldaláról beszélgettek, közben nagyokat nevettek.
Hallotta a hangjukon, hogy izgatottak, várták a sohasem látott nagymamát. Imre kocsija hamarosan befordult a park sarkán. A két gyerek hangos örömmel szaladt le az érkezők elé.
Nem mozdult. A lodzsa kecses kőoszlopai között figyelte az autót. Imre megállt a ház előtt. Kiszállt, és kisegítette anyját az autóból. Nézte azt az asszonyt, akinek jórészt köszönhette keserves házaséletét, s rosszul hatott rá a látvány. Noha valójában csak egy molett, kissé magas, idősödő asszonyt látott, mégis viszolygást keltett benne. Talán a tudott dolgai miatt.
Az asszony igen elegáns volt. Orgonaszínű selyem kiskosztüm volt rajta, magas sarkú cipő, s volt valami nagyasszonyos benne. Hamvasszőkére festett haját  művészien feltornyozott kontyba viselte, ékszerei messziről is látványosak voltak.
Cili érzésein ez sem változtatott. Ellenszenvvel nézte, s elképzelni sem tudta, hogy ez az asszony valaha is igazi nagyanyja lehet majd a gyermekeiknek. Aztán alaposan meglepődött. Anyósa amint meglátta a feléjük szaladó gyerekeket, kitárta karjait, s valami égi örömmel ölelte magához a két gyermeket. Összevissza csókolta őket, s külön-külön is örvendezett nekik. Először Sacit forgatta meg, aztán Lackót is, s elragadtatással mondta:
- Gyönyörűek vagytok! Formásak, szépek, kedvesek. Mindketten hasonlítotok az én drága kisfiamra. Óh, mintha csak téged látnálak bennük, Imruskám! Csodálatos örömöt adott nekem az élet, megismerhettem végre a két, drága unokámat.
Cili mindenre számított, csak erre nem. Olyan őszinte volt anyósa öröme, hogy kezdte restellni magát, s elindult az üdvözlésére. Az első bejáraton ment le. Közben rosszul érezte magát a sérült arca miatt. Imre szóba is hozta mielőtt elment. Látható zavarral mondta, egyezzenek meg abban, hogy elbotlott a lépcsőn. Majd ezt mondja az anyjának is. Zavara mutatta, maga is szégyelli. Gyenge vigasz volt, de mégiscsak vigasz volt.
Megpróbált mosolyogni, mikor kilépett a tekintélyes bejárati ajtón. A két gyerek kézen fogva vezette a nagymamát az előkert járdáján, Imre mögöttük jött, s ragyogó arccal kiáltotta:
- Cilikém gyere gyorsan! Ismerkedjetek meg édesanyámmal !
" Cilikém" Sohasem szólította így. Színjátéknak élte meg, de fegyelmezte magát, s mivel illendőségre nevelték, kedvesen üdvözölte az érkezőt.
- Kezét csókolom, anyuka !- mondta Imre korábbi kívánsága szerint.
Lónyai Lenke torzan mosolygott, s üdvözlés helyett azt mondta :
- Nem szükséges anyukáznod, Lenke a nevem.
Cili zavarba jött, Imre kisegítette.
- Én kértem rá, édesanyám! Szeretném, ha Cili is így szólíthatna.
- Óh, a te kedvedért bármit, édes kisfiam! De azért nem muszáj majd gyakran mondogatnia...- nevetett fel Lónyai Lenke furcsa nevetéssel, aztán Cilinek folytatta hasonlóan furcsa hangon - Szóval, te vagy a Marosi lány ?! Jó késői gyerek lehetsz, mert ötvenhatban már nem voltak fiatalok a szüleid.
Cili csendesen felelt.
- Ötvenhatban meghalt a bátyám. Nem tudtak belenyugodni, négy évre születtem.
- A bátyád?!… Meglepő, hogy így nevezed. Egyébként, ismertem a szüleid első gyerekét kisiskolás korában. Az uram apáddal javíttatta  sártaposó csizmáit, a gyerek hozta haza. Bámész képű gyerek volt, és olyan buszma, mint aki kettőig se tud számolni. Köszönni se igen köszönt.
Cili gondolta magában, nem tévedett sokat ennek az asszonynak a megítélésében. Hiányzik belőle a jóindulat. Bátyja kisiskolás korában is értelmes volt, s mindig illedelmes. Olyanok is emlegették, akiket nem lehetett szülői, rokoni elfogultsággal vádolni.
Az asszony szavaira nem tett észrevételt, csak megcsendesedett. Felmentek mindannyian a lakásba. Imre közben azt sem tudta, mivel kedveskedjen az anyjának.  Cili csendes beletörődéssel nézte, hogy kínálta étellel, itallal, pihenéssel, s közben ölelgette. Anyja hangosan, s nagyokat nevetett, miközben évődőn elhessegette. Lónyai Lenke azonnal otthon érezte magát. Úgy döntött, először vesz egy jó fürdőt, aztán pihen egy keveset, s csak aztán ülnek asztalhoz. Lassan vacsoraidő volt, Cili sejtette, hogy a gyerekek éhesek. Izgalmukban nem kértek uzsonnát. Gondolta, néhány falatot bekaphatnának előre. Míg anyósa fürdött, Imrét lefoglalták anyja csomagjai, a gyerekeket leültette a konyhában. Éppen hozzáfogtak sáska módra az evéshez, mikor apjuk megjelent, s sóbálvánnyá vált a boltív alatt.
- Mit csináltok? - kérdezte fojtott hangon - Már az első este megbántjátok az édesanyámat ?!
Cili sietett lecsillapítani.
- Csak pár falatot esznek. Így könnyebben várják meg a vacsorát.
Imre a szavába vágott szokásos módon, de hangja fojtott maradt.
 - Szó sem lehet róla! Figyelj rám, kis szívem! Mától igazi családi életet fogunk élni, amiben a nagymama megkapja az őt megillető helyet. Szeretettel, tisztelettel, figyelemmel vesszük körül. Most is kivárjuk megértéssel, míg asztalhoz ülhetünk. A jövőben ehhez tartsátok magatokat. Megértetted?
Cili nyelt egyet. " Mától igazi családi életet fogunk élni." Gyermekeik, vagy ő maga nem érdemelte ki, hogy így éljenek, csak az, aki eldobta magától. Csendesen felelte, hogy megértette. Aztán elképedve nézte, amint Imre elveszi a gyerekek elől az ennivalót, s sietősen kitereli őket a konyhából.
Majdnem éjfél volt, mikor leültek a vacsorához. A gyerekek már olyan fáradtak voltak, hogy alig ettek, s félig aludtak a széken, de Imre addig nem engedte felállni őket az asztaltól, míg anyja beszélt.
Lónyai Lenkének pedig sok mondanivalója volt. Mesélte csodálatos életét. Főúri palotákról, néger személyzetről, mesés gazdagságról, világkörül utazásokról mesélt. Fia elvarázsolva hallgatta.
Cili a gyerekek példáját követte, s maga is félig aludt az asztal mellett. Nem érdekelte anyósa meséje. Lassan meggyőződésévé vált, hogy az egészből egy szó sem lehet igaz. Ez az asszony nemcsak figyelmetlen, érzéketlenül tűri unokái kínlódását, hanem háryjános-módra összehord hetet-havat, amit hallgatni sem érdemes.
X/86
    Másnap vasárnap volt, Cilire várt a család ellátása. Felkelt időben, s hozzáfogott a reggeli elkészítéséhez. Alig kezdte el, Imre is megjelent köntösben, pizsamában, lábujjhegyen járt, halkan beszélt, s hízelkedőn csókot nyomott a nyakára.
Van az úgy, hogy az ember bizonyos helyzetekben sikítani szeretne, amíg hang jön ki a torkán. Cili is így volt vele. Tisztán látta, hogy ugyanaz történik náluk, mint várandósága idején, s ez a hazug színjáték felháborította. Haragudott magára miatta. Sámson Géza is csóválná a fejét. Hiszen neki már régen túl kellett volna tennie magát ezeken a dolgokon, de hogy legyen az túl rajta, aki időnként követelő simogatásra ébred, s bármennyire is tiltakozik ellene, hallja a lázas suttogást, érzi a csókokat, a férfitest birtokló hevületét. Annak az ölelését, aki a poklot járatja vele évek óta, s aki egyben az ábrándja volt, dédelgetett álma sok éven át. Ez olyanféle bilincs, amit nem a kezén, hanem a lelkén visel az ember.
Imre rendelkezett anyja reggelijéről, az ebédet is megrendelte részletesen. Cili most sem akart vitát, s mindent úgy tett, ahogy Imre kívánta. Többet is annál. Remekelni akart, kicsit önmagáért is, s ahogy mondani szokás, beleadott apait-anyait, hogy finom legyen minden. Lónyai Lenke kedvét így sem tudta eltalálni. Ebéd után Imre az anyjával az asztal mellett beszélgetett még, Lónyai Lenke mesélt újra. Miattuk nem foghatott hozzá az asztal leszedéséhez, dereka is fájt, s beosont a függöny mögé a rögtönzött hálóba, ledőlt a heverőjére kicsit. Imréék nem figyelték, hogy hova lett, s róla kezdtek beszélgetni abban a hitben, hogy távolabb van.
- Ez a Marosi lány nem tagadhatja le, hogy honnan jött ! - mondta az anyósa rosszindulatú nevetéssel - Jénaiban adta fel a levest.
- Van levesestál is az étkészletben, de nem használja, mert szerinte a jénaiban tovább marad melegen ...- mondta Imre még valamiféle pártolással, aztán panaszossá vált a hangja - Évek óta próbálom megértetni vele, hogy kulturált embernek esztétikai élményre is szüksége van, de csak a falnak beszélek.
- Ugyan ! Mit vársz az ilyentől, kisfiam ?! Mindig az marad, aki volt: paraszt! Olyan a főztje is. Elviselhetetlenül zsíros. Én nem eszem meg a főztjét nap mint nap!
- Amíg a vakáció tart, hétköznap van egy segítségünk. A gyerekek szerint jól főz, bár anyjuk főztjét jobban szeretik. Eddig nekem sem tűnt zsírosnak.
- Mert apád mellett nőttél fel. Mániája volt a parasztkonyha. De ez a lány nem tanult meg otthon főzni. Ha zsíros is, legalább íze volna. A paprikás csirkéjénél Kanadában is jobbat tettek elém. Bécsről nem is szólva.
- Talán Ibolyka főztjét majd szívesebben fogyasztod, édesanyám...- mondta Imre reménykedő hangon.
Lónyai Lenke affektálva felelt.
- Majd meglátjuk. Tudod jól, kisfiam, ha az ember hozzászokott a megfelelő nívóhoz, nem érheti be kevesebbel. Elvárom, hogy ágyba hozzák a reggelim. Intézkedj! A cseléd járjon be időben, nem vagyok hajlandó ilyenfélékhez alkalmazkodni.
Valóban. Legkisebb alkalmazkodás is hiányzott belőle. A következő hét szeszélyes kívánságaival telt. Ibolyka főztjével sem volt elégedett, mellette kellemetlen módon ugráltatta. Cilire is rákap, ha nem menekül ki jókor reggel a gyerekekkel az udvarra. Lent is hallották rikácsoló, veszekedő kiabálását. Csoda volt, hogy Ibolyka nem szökött meg az első nap.
Lónyai Lenke nem érte be ennyivel. Imrének délutánonként drámai módon panaszkodott. Hol az volt a baja, hogy elviselhetetlenül forrón kapja a teát, hol az, hogy élvezhetetlenül langyosan. Mindennap szóvá tette, hogy a félbevágott citromban benne vannak a magok, vajkés helyett közönséges kést kap, s a mosott gyümölcs nincs rendesen lecsurgatva, vagy szárazra, fényesre törölve.
Vacsoránál Cilit ugráltatta. Mindig megvárta, míg visszaült az asztalhoz, s csak aztán mondta az újabb kívánságát. Vacsora után megint mesélésbe fogott, s hallgathatták éjfélig.
Közben a gyerekek annyira elfáradtak, hogy végül ruhástól dőltek az ágyukra, s azonnal elaludtak. Cili estéről-estére vetkőztette a félálomban lévő, nyafogó gyerekeit, birkózott velük, mire rájuk adta a hálóruhát.
Imrének hiába mondta, hogy nem mehet így tovább, meg sem hallotta. A sok emelgetés nem tett jót Cili állapotának, s egyik reggel arra ébredt, hogy alig tud kiegyenesedni. Kénytelen volt visszamenni az orvoshoz, s másnapra berendelték gépi vizsgálatra.
Mikor hazaért, otthon anyja levele várta. Erzsike ritkán írt, rossz volt már a szeme, s nehezére is esett, de még sohasem volt olyan fáradt, kusza az írása, hogy nem lehetett elolvasni. Most igen. Cili csak annyit tudott kiböngészni belőle, hogy soron kívül hívja haza.
Ideges lett. Nem utazhatott másnap a vizsgálat miatt, s aggodalmában alig aludt a következő éjszakán. Más is nehezítette keresztjárását. Bozóki Feri egy alkalmas pillanatban félrevonta, s megkérdezte:
- Tudsz arról, hogy Irma néniék el akarják adni a lakást, és Imre meg akarja venni?!
Cili tudta, hogy Irma néniék lent maradnak a vidéki gyerekeiknél, de Imre terve meglepte.
- Honnan van rá pénze ? A tanya miatt kimerítette a számláját. Az anyját sem tudta volna kiváltani, ha nem kap kölcsönt hozzá, vagy megjött az anyja pénze Kanadából, és tőle remél segítséget ?
- Szerintem az anyjának egy fillére sincs. Imre tudja is, de úgy tesz, mintha más volna a helyzet A te édesanyádtól akar pénzhez jutni.- mondta Feri csendes komoran.
- Az én édesanyámtól ?! Szegénynek nincs pénze a kis nyugdíján kívül, Imrének tudnia kell.
- Arra akar rávenni, hogy adasd el vele a családi házat, mivel édesapád után a fele tiéd. Arra számít. 
Ciliben fellobbant a remény.
- Mondta azt is, hogy akkor felhozhatom az édesanyámat?!
Bozóki Feri szánakozón nézett rá.
- Más terve van, Ciluska! Elmondom, hogy védekezhess. Anyjának akar kényelmesebb megoldást, mert állítólag nagyon zavarja a nyüzsgő családi élet. Édesanyáddal kapcsolatban a dombszegi Öregotthont emlegette.
Cili lelkében megpattant valami. Csak állt, s bámult Ferire, miközben megtelt a szeme könnyel.
Mielőtt elutazott, Imre behívta a dolgozószobába, s ott adta elő a tervét. Nem szépítette. Elvárón mondta, ez közös érdek, mert valóban kicsi a mostani lakás. Azt sem titkolta, hogy anyjának szánja Irma néniék lakását. Belső lépcsővel összekötik a két szintet. Ami pedig Cili anyját illeti, jobb helye lesz az Öregotthonban, mint otthon egyedül. Hozzátette, erre a megoldásra Cilinek magának is gondolnia kellett volna már, ha valóban aggódik az anyjáért.
Cili az íróasztal előtt állt. Volt egy márvány szobrocska a közelében, Einsteint ábrázolta. Miközben Imre beszélt, maga egész idő alatt azért fohászkodott, hogy legyen ereje megállni, s a vétlen tudóssal ne csapja agyon az arcátlan bitangot. Végül csak annyit felelt, beszélni fog anyjával, s ezzel ment a dolgára.
Imre elégedetten nézett utána. Nem lett volna az, ha Cili fejébe lát. Valóban elhatározta, hogy beszél édesanyjával. Elmondja, szeretné megvenni a lakást. Magának. Egyedül csak magának, hogy elválhasson Lónyai Imrétől, hogy ott maradhasson a gyermekei közelébe, hogy végre valahára felvihesse magához őt is.
Itt volt a régen várt alkalom. A megoldás. A kiút, hogy megszűnjön az átok, az a lidércnyomás, amivé vált az egykor megálmodott házassága. Sámson Géza most nagyon elégedett lett volna. Marosi Cili átlendült azon a bizonyos, láthatatlan falon. Most még csak lélekben volt szabad, de már szabad volt.
X/87
    Elmondhatatlan az anya öröme, mikor árvaságában berobog az ajtón kedves gyermeke. Erzsike sírt és nevetett, s boldogan mondogatta, hogy szereti őket az Isten. Egymás szavába vágva próbálták elmondani mindazt, amit hirtelenében el kellett mondaniuk. Kiderült, anyja miért hívta sürgősen haza. Az Önkormányzattól megkeresték. A fürdőt újra bővíteni akarják, s kérték a házat és a megmaradt, tekintélyes portát. Az egyik szomszédtól hallotta, hogy gyógyvizet találtak a legutóbbi fúrással, s fel akarják futtatni a fürdőt.
A szomszéd fia az Önkormányzatnál dolgozott, a szomszéd bizalmasan megsúgta, hogy szép pénzt kaphatnának érte, mert csak a Marosi porta felé bővíthetnek. Erzsike nem tudta, mitévő legyen. Nem bírta már rendben tartani a portát, de az otthonához ragaszkodott volna. Szüksége volt a lánya tanácsára, s nem is akart nélküle dönteni.
Cili a fürdő bővítésében isteni gondviselést látott, de nem hozta szóba mindjárt a gondját. Helyette ebédfőzéshez fogott. Anyja már nem főzött rendszeresen magának, fáradt volt hozzá. Cili ilyenkor megfőzött napokra, többfélét is egyszerre, s kis edényekbe betették a mélyhűtőbe. Közben beszélgettek a gyerekekről, részletesen beszámolt róluk, aztán mesélte anyósáról, de csak úgy, hogy ne gyötörje a körülményekkel édesanyját. Így jót nevethettek Lónyai Lenke hóbortosságán.
Ebéd után elmondta a tervét. Erzsike szemét elfutották a könnyek. Már nem remélte lánya szabadulását, de volt rá más oka is. Nem akart Dombszegről elmenni. Kötötték a sírok. Megvált volna kedves otthonától, ha azzal segít a lányán, de mindenképpen a városban akart maradni. Megmondta őszintén. Cili lelkébe reménytelenség költözött. Úgy hitte, anyja egy kisebb lakásra gondol. Bármilyen szép pénzt is fizetne az Önkormányzat, mindkét megoldásra nem volna elég, de szerette annyira az édesanyját, hogy nem próbálta meggyőzni, vagy erőltetni
Ahogy hallgatott Imre alávaló elképzeléséről is az Öregotthonnal kapcsolatban. Erzsike fejében mégis felötlött az Öregotthon gondolata. Cili ettől még boldogtalanabb lett. Hallani sem akart arról, hogy anyja ott töltse hátra lévő életét. A lelke tiltakozott ellene. Annak ellenére, hogy maga is ilyen helyen dolgozott, vagy éppen azért. Azt mondta, ezen az áron akkor sem kellene a szabadság, ha Lónyai Imre naponta félholtra verné. Más megoldást fog keresni. A ház maradjon meg, anyja abba egyezzen bele végre, hogy kijárja a szociális gondozót. Erzsike vigasztalni akarta, s ezúttal beleegyezett.
Szépen telt aztán a nap hátra lévő része. Kisétáltak együtt a kertbe, Cili leszedte az érő epret, a többi gyümölcsöt, s gyomlált mellette, közben újra a gyerekekről mesélt.
Aztán hallgatta anyját, hogy ki mindenkivel találkozott mostanában, mit üzennek a famíliából, külön Marosi Laci, aki időről időre meglátogatta, s sohasem jött hozzá üres kézzel. Este a szülei hálószobájában feküdt le maga is, édesapja árván maradt ágyára.
Sokáig beszélgettek még a sötétben. Mikor elfáradtak, együtt imádkoztak, s a régi módon jó éjt kívántak. Cilinek nem jött álom a szemére. Édesapjára gondolt, ölelte a kispárnáját, nehéz volt a szíve. Erzsike sem aludt. Nyomta a gond, a lánya bánata, s váratlanul megszólalt.
- Nem lesz ez így jó, kislányom! Mégis eladom a házat. Eladom, Ciluskám! Vedd meg azt a lakást magadnak ... Vedd meg, kislányom!
Cili feltámadt reménnyel kérdezte:
- Mégis feljön, anyukám ?!
Erzsike keserveset sóhajtott.
- Nem lehet, gyermekem! Mondtam, hogy nem tudok. Bemegyek az Öregotthonba.
Cili újra könnyekkel tiltakozott.
- Nem engedem édesanyámat. Nem engedem. Oda nem. Semmiképp.
- Bemegyek, Ciluskám! Nekem is könnyebb lesz. Meg aztán, mióta Medve doktor bácsi fia ott az igazgató, azt mondják, másképpen van minden. Nincs már ott a Márta sem. Elsők között menesztették. Helyette Kalászék lánya a főnővér. Jó viszonyban voltál vele.
- Akkor sem! Így sem...- sírta Cili.
- Ne sírj, Ciluskám! Jó lesz ott nekem, ne félj! Ha más kibírja, kibírom én is. Csak a te életed legyen könnyebb.
Cili most sírt csak igazán.
X/88
    Az Önkormányzat a kedvező válasz fejében, soron kívül elhelyezte Erzsikét az Öregotthonban. Néhány hét múltán beköltözött. Mikor kiürítették a családi házat, a bútor Marosi Laci szüleihez került addig, míg Cili felvihette Pestre. Közben intézte a lakásvásárlást. Imre a kezébe akarta venni a dolgot, emlegette Diósi Ödönt, de Cili hallani sem akart róla.
Olyan ügyvédet keresett, aki híven képviseli majd az érdekeit. Eszébe jutott Sámson Géza egyik barátja. Néhányszor találkoztak Sámsonéknál, tudta róla, hogy rendes ember, s megbízta az ügyével. Addigra már megállapodott Irma néniék fiával. A fiú vállalkozó volt vidéken, pénzre volt szüksége, a lakásra Cilin kívül nem volt biztos vevő. Így elfogadta az ajánlatát. Imre morgott Cili önállósága láttán, az ügyvédnél aztán nem akart hinni a fülének. Nem csak azért, mert egyedül Cili nevére került a lakás, mint szülői örökségből, s ajándékozásból származó ingatlan,  Cili azt is közölte vele Marosi Laci jelenlétében, hogy ezzel véget ért a házasságuk. Elválik.
Lónyai Imre éktelen haragra gerjedt, de nem mehetett Cilinek. Laci fejjel magasabb volt tőle, ötven kilóval nehezebb, s arcára volt írva az elszántsága. Imre szitkozódva távozott az ügyvédtől. Ciliéket ez sem gátolta abban, hogy tegyék a dolgukat. Irma néniék bútorait már előbb elköltöztette a fiuk, a lakás üresen állt. Mielőtt meghirdették, szépen rendbe hozták. Semmi sem állt a beköltözés útjába.
Még ezen a napon megérkezett Dombszegről a bútor, jött a segítség is, s berendezték a földszinti lakást. Csak a nagyszobát hagyták üresen. Oda jön majd az emeletről Marosiék szép bútora. Cili néhány nap haladékot adott Imrének, hogy anyjának másik bútort vegyen.
Marosi Laci akkor is őrizte, mikor Cili levitte a ruhatárát az emeletről. Másra nem volt szüksége, az övé lett a szülei teljes háztartása. Gyermekei otthonát sem akarta feleslegesen megbolygatni, mert akkor már tudta, nem mennek vele a földszintre.
Sértődöttek voltak, s kijelentették, apjukkal maradnak az emeleten. Miközben a ruhatárát pakolták, Imre visszavonult a dolgozószobájába anyjával, és a gyerekekkel. Ismerték. Tudták, aligha hagyja majd ennyiben a dolgot.
Marosi Laci óvta Cilit. Lelkére kötötte, akkor is zárja az ajtókat, ha otthon van, egyelőre ne mutatkozzon az udvaron, inkább az első kijáratot használja. Ha Imre zaklatja, hívja azonnal a rendőrséget.
Mikor a dombszegiek elmentek, s Cili egyedül maradt, megállt a földszinti nagyszoba ajtajában. Nézte az üres szobát, s közben úgy érezte, maga is éppen ilyen üres belül. Semmit sem érzett. Se megkönnyebbülést, se nyugtalanságot, hogy miképpen lesz eztán, csak ürességet. Ijesztő, kongó ürességet. Nagyon rossz érzés volt. Tenyereibe temette arcát, s sokáig sírt halkan, gyötrődőn.
Könnyebben élte volna át ezeket az órákat, ha mellette vannak a gyermekei, de estig hiába várta őket. Még az esti pusziról is lemondtak, noha mindig ragaszkodtak hozzá. Nehéz ilyen gondolatokkal nyugovóra térni.
Marosi nagymamától örökölt bútorok között feküdt le, a hajdani ágyára. Helyileg ott volt, ahol az emeleten a fehér bőrgarnitúrás szoba. Gondolatban Lackónak szánta, míg a nagyszoba melletti szobát Sacinak adta volna. Most, hogy hiába várta őket, nagyon reménytelen volt a lelke, s sírva aludt el az első szabadnak hitt estéjén.
Másnap reggel felcsengetett hozzájuk Kovács Pál. Cili észrevette az ablakból, s a földszinti lakásba kalauzolta. A tiszteletes semmit sem kérdezett. Cili helyzetével már régen tisztában volt, emberileg megértette, ha rákényszerült a változtatásra. Helyette kedvesen érdeklődött hogyléte felől, s szomorkás nevetéssel mondta, kérni jött, mégpedig nem is keveset. Betegségek, szabadságok miatt nincs gyógyszerkiosztó. Sokat segítene, ha reggelente elvállalná. Maradhat betegállományban, csak néhány napról van szó, majd később megkapja ezeket az órákat.
Még sohasem kért semmit, s Cili akkor is igent mond, ha hétrét görnyedten kell átmennie. Mostani helyzetében még jól is jött.  Annyira bántotta gyermekei távolmaradása, hogy nyomasztotta a csend maga körül.
Nem sietett haza. Ott maradt beszélgetni az idős emberekkel, s dél is elmúlt, mire elköszönt. Házukhoz érve, hangos kopácsolást hallott. Mikor remegő kézzel kizárta a bejárati ajtót, bizonyossá vált a megsejtett döbbenet. Emberek voltak a hallban, nagyban állványoztak, a mennyezeten hatalmas lyuk tátongott. Imre a levett udvari ajtóban állt, s pimasz arccal vigyorgott.
Cili idegei átmenetileg felmondták a szolgálatot. Sírva tiltakozott. Kiabálta, hogy azonnal hagyják abba, s tűnjenek el a lakásból, mert hívja a rendőrséget. Az embereknek beszélhetett. Dolgoztak tovább nyugodtan.
Imre belendítette a karját, s azt mondta :
- Ezt neked, kis szívem! Hat tanúm lesz rá, hogy te rendelted meg a munkát, de becsavarodtál. A rendőrök maguk hívják a mentőket és elvitetnek. Hülyének néztél ?! Korábban kelj fel, ha engem akarsz átverni!
- Ez aljas erőszak. Nem fogom annyiban hagyni!- kiabálta Cili, s rohant a telefonhoz.
Imre elkapta a karját, akkorát lendített rajta, hogy a falhoz vágódott, s az arcába csikorgott.
- Mit akarsz te?! Rendőrt hívnál rám?! Te, akit a béka feneke alól szedtem fel?! Egy senki voltál. Egy koszos suszter lánya. Nélkülem ma is az volnál. Vigyázz, Cili! Nagyon vigyázz, ha nem akarsz a bolondokházába kerülni, vagy nem akarod, hogy még inkább megvaduljak, mert akkor itt kő kövön nem marad, és több verést kapsz, mint levegőt.
Cili könnyek között látta be, hogy kihívta maga ellen a sorsot, mikor feleségül ment egy illúzióhoz, egy elképzelt álomképhez.
Dumas fils mondta :" A nők jól véssék ezt emlékezetükbe : Csakis az a férfi méltó szerelmükre, aki tiszteletére méltónak ítélte őket . "

Lélekvesztőn

 X/89
        Lónyai Imrének se sikerülhetett minden. Hiába kötötte össze belső lépcső a két lakást, Cilit nem kényszeríthette vissza az emeletre. Nem Lónyai Imre lett volna, ha belátón belenyugszik a kudarcba. Következő napokban gyakran lement a földszintre. Ordítozott, brutálisan megragadta Cilit, rángatta, lökdöste, pofozta közben, s azt kiabálta, nem lesz nyugta, ha nem tér vissza a családjához.
Cili eleinte nem tudott védekezni. Tölgyfaajtó volt a lépcső tetején, de csak az emelet felől lehetett nyitni-zárni. A földszint felé még kilincs sem volt, csak egy aranyozott gomb. A lakás beosztása hasonló volt az emeletihez. Itt is voltak boltíves, nyitott terek. A konyhát, s a többi nyitott helyiséget alig tudta használni. Előfordult, hogy főzött éppen, mikor meghallotta nyílni az emeleti ajtót.
Imre napközben csak azért ugrott haza, hogy a legváratlanabb időpontban rátörhessen. Cili ilyenkor otthagyott csapot-papot és menekült, de nem mindig jutott el a zárható szobákig, hogy ott vészelje át a dühkitöréseit. Ahogy Imre emlegette, sokszor feltörölte vele a hall kövezetét.
Később ügyesebben védekezett. Kevésbé törékeny bútordarabokat húzott a lépcső elé, hogy megnehezítse Imre lejutását, s időt nyerjen a meneküléshez. Mellette bármelyik helyiségbe ment, kulccsal nyitotta, zárta az ajtókat. Mindig félve lépett ki arra számítva, hogy ott van az ajtó mögött, vagy megbújt valamelyik szögletben.
Ostromállapot az ilyen, de a szabadságnak ára van. Cili lelkileg aligha bírta volna sokáig, ha gyermekei továbbra is neheztelnek, de egyik nap megjelentek. Szepegve bújtak hozzá, kérték a bocsánatát. Magához ölelte őket, noha továbbra is apjukkal akartak maradni.
Bármennyire is fájt, tudomásul vette. Tudta, nehéz időket élnek át ők is. Szeretnének megfelelni mindkettőjüknek, de ebben az áldatlan helyzetben ez még a felnőttnek se ment volna könnyen. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy gyerekeit más is befolyásolta. Apjuk mellett hozzászoktak a jómódhoz. Imre gondoskodott róla, hogy ezt ne felejtsék el.
Sacinak megígérte, hogy Lackót kiköltözteti mellőle. A kisfiúnak rendesen leválasztják az ebédlő felét, ablakot nyitnak rá, s a régi gyerekbútor helyett mindketten választhatnak újat kedvük szerint. Mellette ijesztgette őket anyjuk szegénységével. Ilyen helyzetben, bármilyen ragaszkodó is a gyermek, inkább választja a kívánságokat teljesítő szülőt, mert a tudatos lemondást még nem ismeri.
A gyerekek közeledése után ritkultak Imre zaklatásai. Már nem járt le naponta. Ha időnként megjelent, brutalitás nélkül emlékeztette a követelésére. Az is reményre adott okot, hogy valóban hozzá fogtak az ebédlő leválasztásához. Napokon át folyt a munka Cili feje felett, aztán megjöttek az új bútorok is. Anyósa is örvendezhetett. A nagyszobában már nem volt szükség a szülei hajdani bútorára.
Józsi néhány emberrel lecipelte a bútort a földszintre, közben nem vigyáztak, ütötték-verték, mint akik tudják, hogy aki fizet, nem fogja számon kérni rajtuk. Józsi amúgy is csúnyán viselkedett. Már nem köszönt, ha találkoztak, s az is előfordult, hogy a járdán kiköpött előtte. Alighanem azt gondolta, ezzel is tartozik jó állást, jó keresetet biztosító gazdájának.
Cili kezdett a lakásban felszabadultabban létezni. Már rövidebb időre nem zárta lépten-nyomon az ajtókat, néha kiment az udvarra is. Egyszer elmerészkedett saját garázsáig. Megnézte, Irma néniék mit hagytak benne. Terve volt a garázzsal. Maradt valamennyi pénze, s elhatározta, megveszi végre az áhított autót. Volt egy gépkocsivezető a munkahelyén, amolyan készséges ember, kiment vele az autópiacra. Sok járművet megnéztek, végül vettek egy tíz éves Skodát, arra futotta a pénzéből. Ütött-kopott volt, de az ember szerint mechanikusan megérte az árát. Mikor Cili beállt vele az udvarra, Imre éppen ott volt a garázsnál Józsival, s az autó láttán hangos hahotára fakadtak. Cili úgy tett, mint aki nem hallja, csak a gyomra remegett. Beállt a maga garázsába. Tett-vett még az autó körül, s hallotta, hogy Imre azt mondta Józsinak:
- Önagysága pimaszul magabiztos. De lesz még ennek böjtje, Józsikám! Jön még sírva, könyörögve hozzám!
X/90
    A vakáció derekán jártak. Ha jó volt az idő, a gyerekek a medencében lubickoltak. Mikor Imre nem volt otthon, Cili újra őrizte őket. Nem sokáig. Anyósa kitelepedett az árnyat adó fa alá, s válogatott módon sértegette. Olyan szavakat használt, melyeket aligha gyakorolt finomkodó állatorvosné korában.
Gyerekeivel csak akkor beszélgethetett nyugodtan, ha Lónyai Lenke taxit hívott, s elment valahova, vagy leszöktek hozzá a lakásba. Nem tették gyakran, noha apjuk kifejezetten nem tiltotta, de ha  tudomására jutott, neheztelt.
Egyik nap a nyár további részéről volt szó. Közeledett a balatoni nyaralás ideje. A gyerekek azt mondták, nincs kedvük nélküle lemenni a tóhoz. Ahhoz végképp nincs, hogy Lenke nagyanyjukkal nyaraljanak. Inkább Dombszegre mennének Marosi mamához, és Laci bácsiékhoz.  Laci ebben az időben már nős volt, s volt három kiskamasz fia. Lónyai gyerekek összebarátkoztak velük, mikor lent voltak a családi ház kiürítésekor.
Cili örömmel hallgatta őket, noha tudta, Imre nem egyezne bele, de ebben is ragaszkodásukat látta. Nem akarta, hogy feleslegesen beleéljék magukat. Arra kérte őket, törődjenek bele a balatoni útba, hiszen eddig minden évben élvezték. Így apjukat se haragítják meg, s talán később leengedi őket Dombszegre is. A gyerekei Pál-fordulót tettek. Nyakába ugrottak hangos viháncolással, így örültek annak, hogy nem fog neheztelni, ha mégis elutaznak.
Cilit nagyon rosszul érintette a nyílt örömük. Aztán elszégyellte magát. Belátta, szerencsének kell tekinteni gyerekei gyors belenyugvását, úgyis szenvednek óhatatlan a kialakult, áldatlan helyzetben.
Ez a felismerés új erőt adott, de túljutni valamin nem csak elhatározás dolga. A rejtett bánat is fáj az embernek, s Cili félig átsírta ezt az éjszakát. Reggel bedagadt szemekkel ébredt, s kénytelen volt így átmenni az Otthonba kiosztani a gyógyszert. Újra segített, mert megszorultak megint.
Az Otthon kapujában összefutott a tiszteletessel. Kovács Pál látta  kisírt szemeit, s emberségéből adódóan sohasem ment el mások szomorúsága mellett.  Együtt folytatták befelé az utat, s beszélgettek. Cili őszintén elmondta, hogy mi okozta a könnyeket. Hozzátette,  nincs a szívében neheztelés, csak nehéz tudomásul venni, hogy így alakult az élete.
Megértő, tisztességesen gondolkodó ember előtt beszélt. Olyan ember előtt, aki híven közvetítette Isten szeretetét, s mindig kapaszkodót nyújtott a rászorulónak. Megálltak a folyosón az iroda ajtaja előtt, s Kovács Pál azt mondta:
- Tudom, nagyon fájdalmas tudomásul venni a gyerekek könnyű beletörődését. Örülök, hogy erőt vett a keserűségén, és nem neheztel. Ez próbatétel volt. Sajnos, nem mindig tudjuk rá a helyes választ. Maga most Istennek tetsző módon rátalált.
A tiszteletes elhallgatott, mivel az egyik takarítónő, egy bizonyos Bakosné a közelükben törölgette a folyosó kövét, valósággal körbetörölte a cipőjüket. Cili nem kedvelte az asszonyt. Lusta volt, hanyag. Csak látszatra takarított, közben azt nézte, mit ehet meg az idősek szekrénykéiről. Rajta kapta párszor, s megpirongatta. Azóta Bakosné gyűlölködőn nézett rá. Ráadásul összeismerkedett az anyósával az utcában. Előző nap látta felmenni hozzá. Elképzelni sem tudta, mi dolguk lehet egymással. Bakosné ahhoz egyszerű asszony volt, hogy gőgös anyósa barátnőnek fogadja. Ibolyka mellett  pedig nem kellett segítség. Mikor az asszony távolabb ment, a tiszteletes folytatta:
- Az Ige azt mondja " Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek " Maga is megtapasztalja majd, hogy miképpen térül meg, megértő szeretete...- mondta, s fogta a kilincset, miközben még hozzátette - Cili kedves, segítse az Úrba vetett hite, a belőle fakadó erő!
Cili köszönte a megerősítő szavait, s elváltak. Reggel hét óra volt. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy ez a jeles ember néhány óra múltán Isten színe előtt ad számot addigi életéről.
Dél körül történt. Az egyik felüljárón egy fékét vesztett teherautó hátulról a tiszteletes autójába rohant, s letaszította a mélybe. Kovács Pál azonnal meghalt. Nem csak családját fosztotta meg a sors, az Otthonban is nagy volt a bánat. Sírtak a dolgozók, a bentlakók. Cili is siratta a kedves, jó embert. Pedig akkor még nem sejtették, hogy jelenléte, jóságos embersége nélkül az Otthon élete is nagyot változik majd.
Cili következő napjai sem alakultak megnyugtatóan. Imréék lementek a Balatonhoz. Bozókiék is nyaraltak valamerre, Böske néniék még mindig vidéken voltak, s egyedül maradt a házban.
Az ilyen helyzet magában is nyugtalanító. Cilit megviselték a közelmúlt eseményei is, gyermekei távollétét is könnyekkel élte meg. Először fordult elő, hogy nem lehetett velük a nyaralás alatt. Nem láthatta  örömüket, s nem vigyázhatott rájuk. Most valóban szüksége volt az Úrba vetett hitére, arra az erőre, amit Kovács Pál kívánt az utolsó beszélgetésük végén.
Ezen az estén elővette a Bibliát. Olvasgatott egy ideig, s Isten közelségétől könnyebb lett a lelke. Mikor visszatette a polcra, kezébe akadt a József Attila kötet. Annak idején Füredi Nórától kapta. Valahol volt egy másik kötete is, gimnáziumi évek alatt azt forgatta, ebbe még nem nézett bele. Most is inkább csak Nórán merengett, vele kapcsolatos emlékein, s újra eszébe jutott a fájó tudat, Nóra beleveszett a semmibe, még a családja pesti címét se tudja, hogy érdeklődhessen felőle. Mikor túljutott az emlékezésen, valamiféle nosztalgiából a közepe táján felütötte a könyvet, és beleolvasott:
" … Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva..."  
Sorsára ismert a versben. Magányában ő sem fordulhat máshoz. Egyedül Isten jóságos gondviselésében bízhat, hogy helyette is vigyáz a gyermekeire, hogy segít mihamarabb eljutni az édesanyjához. Nem látta anyját azóta, hogy beköltöztette az Öregotthonba, s eljött a gyerekekkel Dombszegről. Gyötörte a lelkiismeret miatta. Az sem vigasztalta, hogy Laciék látogatják, míg rendeződik szerencsétlen helyzete. Ott volt az autó, de nem mehetett, mert tartania kellett Imre, s az anyósa bosszújától. Nem merte hosszabb időre őrizetlenül hagyni a lakását, mivel akkor mentek le, mikor akartak.
Az Otthonban vállalt feladata is gátolta még néhány napig. Most, hogy vezetés nélkül maradt az Otthon, nem hagyhatta cserben őket. Pedig magányában, árvaságában nagyon ment volna. Elmorzsolt néhány könnycseppet, s mozdult újra, hogy visszategye helyére a könyvet. A lapok közül kihullt egy összehajtott papírlap. Nem nézte meg, csak visszadugta a könyvbe. Pedig, ha csak egy pillantást is vetett volna rá, találkozik az isteni gondviselés újabb bizonyságával. Füredi Nóra arra a papírlapra írta fel a pesti címét, hogy édesanyjától érdeklődhessen utána, ha akar. Attól az asszonytól, akinek anyai, emberi helytállásáról oly sok szépet hallott.
Szomorú helyzetében akadhatott volna vigasztalója, de az ember olykor bánatában, figyelmetlenségében elmegy a szerencséje mellett.
X/91
    Az Otthonban harmadnapra megoldották a gyógyszerkiosztást, s most már mehetett Dombszegre, nem kellett a lakást sem őriznie. Sietve készülődött, mikor váratlan látogatót kapott. Ibolyka csengetett be hozzá. Az elmúlt időkben csak titokban beszélgettek, s egyik ilyen alkalommal említette, maguk is leutaznak a falujukba, ha a főnökék a Balatonhoz mennek. Amint leült, azt mondta, addig nem tudott elutazni, míg nem beszélt vele. Nem akarta, hogy ura tudjon róla, így várnia kellett az alkalomra.
Kiderült, hogy Lónyai Lenkéről volt szó. Ibolyka elmondta, rejtegetett leveleket, fényképeket talált az egyik díszpárnában. A levelek Diósi címén jöttek, de nem is a levelek miatt jött valójában, hanem a mellette lévő fényképek miatt. Elvörösödve tette hozzá, hogy Cilinek feltétlenül meg kell nézni azokat a fényképeket.
Ibolyka tudta, hogy Cili kulcsa megmaradt az emelethez, s arra biztatta, menjen fel és keresse meg, mert maga másnap már nem találta a díszpárnában. Az öregasszony megsejthetett valamit, s máshova dugta.
Cili becsülte Ibolykát, de most rossz szájíze támadt. Kedvetlenül mondta, bárkiről is legyen szó, nem szokása mások magánügyeiben kutatni. Ibolyka kis híján elsírta magát.
- Cilikém, csak nem gondolja, hogy a pletykálkodás hozott át?! Ha meglátja azokat a fényképeket, vagy belenéz azokba a levelekbe, amit az öregasszony gyerekei írtak Kanadából, nagyon megdöbben. Kifosztotta a gyerekeit mielőtt elutazott. Átkozzák is szépen miatta. Főleg a fia, akit éppen úgy hívnak, mint a főnököt. Az is Imre.
Cili gondolta, ezen inkább Imrének kell majd megdöbbenni, de érdekelni kezdte a dolog. Ibolyka beszélt egy olyan levélről is, amit Bécsből kapott az öregasszony, maguk között mindig így nevezte Imre anyját, azt a levelet valami Géza írta, s kapcsolatban volt a fényképekkel.
Erősen kérlelte Cilit, hogy bármit talál, bármilyen botrány lesz belőle, róla feltétlenül hallgasson, mert Józsija jó ember ugyan, rendesen egy rossz szava se lehet rá, de biztosan megveri, ha kiderül, hogy a főnöknek bosszúságot okozott.
Cili alig várta, hogy elmenjen. Felrohant az emeletre, s hozzáfogott a kutatáshoz. Aprólékosan sorra vett mindent az anyósa szobájában. A nyomozók sem lehetnek alaposabbak házkutatáskor, mégsem talált bizonyítékot. Már majdnem feladta, mikor eszébe jutott, hogy meg kellene nézni a két szélső szekrény háta mögött is. Filmekben látta, hogy az ötvenes években gyakori rejtekhely volt, ha valamit el akartak tüntetni szem elől. Hátha Lónyai Lenke is élt ezzel a szokással. Szerencséje volt. Nem látott be a szekrény mögé, de bedugta a karját, s tapogatni kezdte a szekrény elérhető hátát. Megakadt a keze valamiben. Nagyobb boríték volt, széles ragasztószalaggal erősítették a szekrény hátához.
Nem meditált sokat, letépte. Első pillanatban látta, hogy megvan az, amit keresett, s tartalmát kiborította az asztalra. A fényképekre esett első pillantása, és nagyot jajdult. Mezítelen gyermekfotók voltak. Először Sacit és Adélkát ismerte fel. Nézte a képeket, s fojtogatta a sírás.
Ezért jött át az a szegény asszony, de nem merte nyíltan megmondani. Hiszen látható volt a képeken, hogy alávaló szándékból készültek, ordított róluk. A kislányok tolldíszekben, különböző pózokban hevertek a bútorokon, miközben jól láthatóan kis alsó testük mezítelen volt.
Nézte, s már hangosan sírt. Aztán rábukkant kisfia képére is. Lackó nagyon szégyellős volt, Saci előtt se vetkőzött le egy ideje. Most sem engedte lefotózni magát akárhogy. Fecskében, pólóban állt a lencse elé, pólóját a fejére húzta. A kattintás pillanatában mégis mezítelen volt alsó teste, egy kislánykéz lerántotta róla a fecskét térdig. Megismerte Saci kezét, s felsírt kínjában.
Vádolta a gyermekei apját, noha biztosan tudta, nem volt része benne, de a házba hozta az ördögi asszonyt, aki fondorlattal rávette a gyerekeket erre az alávalóságra. Ezért volt a rengeteg csokoládé, kisfiának az üveggolyók, a búvárszemüveg, kislányoknak a nagylányos bikini, amit Saci szégyellősen újságolt el, mielőtt elmentek. Így fonta be a gyerekeit, és szegény Adélkát.
Sírt, hogy majdnem beleszakadt a lelke. Mikor megnyugodott kicsit, szemügyre vette újra a képeket. Polaroid fotók voltak, s mind hibás volt valamiben. Rájött, hogy ezek selejtes felvételek. Maga elé bámult: az átkozott hova tette a jó felvételeket. Kezdte sejteni, hogy azok már kikerültek a házból, s ki tudja, kihez kerültek.
Hogy milyen célból, azt nem volt nehéz kitalálni abból, amit látott. Kapkodva nézte át a leveleket, hátha talál valamilyen támpontot. Jó ösztönnel a Bécsből jött levélbe nézett bele. Az a bizonyos Géza valamiféle főnöke volt Lónyai Lenkének. Durva szavakkal emlékeztette arra, hogy a harmincezer schillinggel nem rendezte a tartozását, küldje a gyerekfotókat, mert utána küldi az embereit. Hozzátette, ha még sincsenek alkalmas gyerekek a magyarországi fia családjában, akkor kerítsen helyettük sürgősen másokat, de a képek néhány napon belül készüljenek el.
Cili nézte a leírt sorokat, s már kétsége sem volt afelől, hogy ezt az ördögöt eleve aljas szándék hozta a házukba. Most már tudta, miből fakadt a megérkezésekor mutatott  öröme. Az első pillanatokban megállapította, hogy alkalmasak a gyerekek a megrendelt fotókhoz, csak a bizalmukba kell férkőznie. Bánatában, keservében sajnálni kezdte Imrét. Hiszen szerette a gyerekeit. Beleroppan, ha rádöbben arra, hogy mit művelt az anyja. Aztán felsírt újra : Nem érdekli Imre! Már nem. Elmond neki mindent, bármilyen bánatot is okoz vele, mert a gyerekei lelkét nem engedi megrontani.
Azzal is fájdalmas volt szembesülni, hogy valahol kéjelegve nézegetik őket a beteglelkű emberek. Pánikba esett hirtelen : Mi van, ha nem érik be ennyivel ?! Ha az ördögi némber ennél többet is tett ?! Értesítette azt a bizonyos Gézát arról, hogy a Balatonnál lesznek. Bécsből könnyű a tóhoz jutni. Imre pedig gyanútlan, teljesen gyanútlan. Már nem érdekelte a többi levél. Beledobált mindent a borítékba, s rohant. Kapkodva öltözött, hangosan sírt közben. Félóra múlva már a kocsijában ült, s őrült tempóban elindult a Balaton felé.
X/92
    Esteledett mikor elérte a Balaton északi partján lévő községet. Az üdülőtelep a község szélén volt, drótkerítéssel határolt területen. Imre cége ott bérelt faházakat minden évben. Kellemes hely volt. Erdős, dimbes-dombos területen elszórtan álltak a komfortos, kétszobás faházak. Számozottak voltak, maguk az évek során több házban is laktak. Imréék most bármelyikben lehettek. A gondnokságot nem kérdezhette, noha ott székeltek a bejárat mellett az első faházban, s állandó ügyeletet tartottak. Ismerték Imrét, respektálták is, mivel a cég egyik vezető embere volt. Ki tudja, hogy milyen magyarázatot adott a távollétére. Igyekezetükből tudomást szerezne arról, hogy ott van.
Nem állt be a telep előtt lévő parkolóba, helyette jóval távolabb, egy félreeső helyen parkolt le. Egyelőre nem szállt ki a kocsiból, várta a sötétet. Közben átgondolta tennivalóit : Háztól-házig jár majd óvatosan, betekint az ablakokon. Minden ablakon szúnyogháló volt, s mivel a faházak távolabb álltak egymástól, a sötétítőket nem volt szokás behúzni. Ha megtalálja a gyerekeket, valahogy kapcsolatba lép velük, s meggyőzi őket arról, hogy tartsanak vele.
A félhomályban elővette noteszét, írt néhány sort Imrének, maga is szülő volt, nem hagyhatta bizonytalanságban. Azt írta, azért viszi haza a gyerekeket, mert belebetegedett a hiányukba.
Mikor sötétbe borult körülötte a táj, kiszállt a kocsiból, s elindult a hosszú kerítés mentén. Az egyik villanyoszlop közelében talált olyan helyet, ahol már valami megbontotta a kerítést. Nehezen ugyan, de feltéphette annyira a drótot, hogy átférjen alatta. Ott kell majd kibújnia a gyerekekkel is.  
Elindult lopakodva az erdő fái között. Halkan lépett, ha faházhoz ért, cipőjét a kezébe vette, a nyitott ablakokon át minden behallatszott. Hogy belásson, fel kellett mennie a teraszokra. Abban bízott, hogy a benti világosság mellett senki sem fedezi fel. Legtöbb helyen a televíziót nézték a nappaliban, vagy társasjátékoztak, beszélgettek. Igyekeznie kellett, hogy villanyoltás előtt eljusson mindenhova. Ha hangokat hallott, vagy ajtó csapódását, legközelebbi fa mögé húzódott, aztán ment tovább. Ment botladozva, bukdácsolva, ment csak ment, hajtotta a féltés, az aggodalom, mert veszélyben tudta a gyermekeit.
A bajban eszébe jut az embernek az Isten. Nem véletlenül mondják, hogy zuhanó repülőgépen nincs ateista. Cili is fohászkodott magában. Istent mindig arra kérte, hogy vigyázzon a gyermekeire. Most azért könyörgött, hogy segítsen megtalálni őket. Mikor a következő faház teraszára felment, s benézett az ablakon, majdnem felkiáltott. Megpillantotta Imrét. Négyen ültek a nappaliban az asztal körül, s kártyáztak. Anyósán kívül ott volt Diósi Ödön, és egy idegen férfi, akit még sohasem látott. Diósi jelenléte megerősítette gyanúját, ahogy a vendég otthonossága is. Félmeztelen ült az asztal mellett, üvegből nyakalta a sört, s akcentussal beszélt. A gyerekek nem voltak a nappaliban. Hátrament a szobai ablakokhoz. A világos szobában a dupla ágy tetején ültek pizsamában, s valami társasjátékot játszottak. Valósággal remegett az idegességtől, de még nem adhatta jelét annak, hogy ott van, nehogy az örömteli kiáltásuk árulója legyen. Lázasan töprengett, s mentőötlete támadt. Más években tapasztalta, ha a szobából kivilágló fény bogarakat csalt a szúnyoghálóra, a gyerekek mindig megnézték belűről, néha villanylámpával is. Utánozni kezdte a ciripelő hangokat. Jól számított, ugrott mind a kettő, s közel hajoltak a hálóhoz. Nagyon halkan szólalt meg.
- Én vagyok, de ne kiáltsatok!
A gyerekeket annyira meglepte, hogy szinte mozdulni sem tudtak, s bámultak ki a sötétbe. Megszólalt újra.
- Sacikám, nagyon halkan tedd be az ajtót a nappalira!
A kislány megmozdult, s mint aki álomban jár, gépiesen engedelmeskedett. Cili fellélegzett, a nehezén túljutottak. Közben látta Lackón, hogy mindjárt sírni fog. Könyörgőn mondta :
- Erős légy, kisfiam, ne árulj el!
Lackó nem felelt szóval, csak a fejével intett, de a könnyei már potyogtak.  Saci közben visszatért az ablakhoz, s nála is eltört a mécses.
- Anyukám...édesanyukám! - sírta csendesen, s egészen közel nyomta arcát a hálóhoz. Lackó is követte, ott szuszogtak, szepegtek két centire az arcához, érezte a leheletüket.
Sietve mondta :
- Ne sírjatok, most nem szabad!...Figyeljetek rám! Azonnal velem kell jönnötök. Veszélyben vagytok. Édesapátok nem tud róla, nem is hinné el, mert vakon bízik az anyjában.
- Milyen veszélyben ? - kérdezte Saci, s hátrapillantott az ajtóra, mintha már maga is sejtené, hogy honnan jöhet a veszély.
- Emlékeztek azokra a tollas, mezítelen fényképekre, amit  nagyanyátok készített rólatok?!  Elküldte ezeknek a bácsiknak, azért vannak itt. Bántani fognak benneteket, ha nem szökünk meg azonnal.
Szándékkal fogalmazott így, rákényszerült. Ezt is kínnal élte meg, mert mind a két gyerek megrémült, s jöttek volna ki az ablakon. Csak akkor tudatosult benne, hogy a szúnyogháló útjukat állja, s semmiféle eszközt nem hozott magával. Bajban gyorsan kapcsol az ember. A szobában anyósa holmiját is látta, kézitáskája az asztalon volt.
- Sacikám, hozd a nagyanyád manikűrös készletét, kivágjuk a hálót. A kézitáskában lesz.
Saci azonnal mozdult, hozta a tekintélyes bőrtokot, oldalt elvágta a műanyaghálót annyira, hogy kidughasson egy kisollót. Erős olló volt, de így is kín volt vele vágni. Cili kívülről vágta, Saci belűről egy másik ollóval. Lackó közben az ajtóhoz húzta a kis asztalt, s a két fotelt, ügyesen megtámasztotta velük a befelé nyíló ajtót.
Amint kivágták a hálót, kisegítette Lackót, közben a kislány kezébe nyomta az előre megírt sorokat azzal, tegye a tükörre és gyújtsa meg felette a kis villanyt. Higgadtnak tűnő előrelátása megnyugtatta a kislányt. Nem csak a kérést teljesítette, kapkodva csomagolni kezdte a ruháit is. Cili hiába súgta kintről, hogy erre most nincs idő. A szekrényajtó csapkodása felkelthette a nappaliban lévők figyelmét, Imre megnyitotta az eltorlaszolt ajtót, s az akadályokat észlelve bekiáltott.
- Gyerekek, mit van ?! Milyen buta játék ez ?!  
A kislány otthagyta a ruháit, s rémült kiáltással az ablakhoz rohant. Cili valósággal kirántotta a gyereket, megmarkolta a kezüket, s futásnak eredtek. Rohant velük a kerítéshez, a sejtett irányba. Közben estek-keltek, de egyetlen hangot se adtak ki. Cili csak akkor jajdult fel, mikor kifordult a bokája, botlott is közben, s valamerre lerepült az egyik cipője. Nem keresgélte. Futás közben lerúgta a másikat is, majd vezet mezítláb. Most az sem számított. Mentette a gyerekeit, s magát. Gondolta, ha Imre elkapja szöktetés közben, hirtelen haragjában megöli.
Segítségére volt a villanyoszlop, rátaláltak a megbontott kerítésre. Átbújtak a drót alatt, először a gyerekek, csak aztán maga. Idegességében beleakadt a drótba, de csak legyintett rá, s szaladtak a közelben álló autóhoz. Aztán százzal startolt helyből. Az öreg Skoda nekirugaszkodott az éjszakának. Csak bírja a strapát, fohászkodott magában, mert hosszú út állt előttük Dombszegig.
A gyerekeket elnyomta az álom az átélt izgalmak után. Cili idegességében, félelmében, hogy Imre utánuk vetette magát, s a nyomukban van, imádkozott egész úton. Mikor éjfél körül megállt Marosi Laciék háza előtt, ráborult a kormányra belső zokogással.
Unokabátyja testvérként fogadta, mint mindig. Felesége is jó szívvel volt irántuk, Kati valahogy megörökölte Lacitól. Mindketten kirohantak az autóhoz, s ölelő karjaikban sírta el, hogy mi hozta Dombszegre. Lacit elfogta az indulat, s az éjszakai utcán kiabálva sorolta, hogy Lónyai Imrével mi mindent tesz, csak kerüljön a kezei közé.
Reggel Kati kerékpárján rohant az anyjához, s csak hangtalan borult hozzá, nem ijeszthette meg mindazzal, amit az elválásuk óta átélt. Erzsike így is megérezte a bajt, de nem faggatta, csak magához szorította, s csendesen sírdogált közben.
Cili az anyjával való találkozás után megköszönte Laciéknak azt a gondoskodó szeretetet, amivel édesanyját látogatták az elmúlt hetekben. Unokabátyja kedvesen hárított.
- Ugyan már! Ez csak természetes. Idegennek is segítünk, ha látjuk, hogy bajban van. Te pedig apáink után a vérem vagy, a kedves kishúgom!
Cili hálás volt, és büszke. Büszke arra, hogy a vér nem vált vízzé. Lacinak éppen olyan fontos volt a becsület, mint a maga édesapjának. Valóban, apáik révén egy tőről hajtottak, de  százszor nemesebb tőről, mint Lónyai Imre, s alávaló anyja.
Chamfort mondja :" A tisztelet többet ér a hírnévnél; a megbecsülés többet ér a tekintélynél ;a becsület pedig többet ér a dicsőségnél ;"
X/93
    Másnap táppénzes felülvizsgálat volt Pesten, s Cilinek fel kellett utaznia. Az övéitől azzal köszönt el, hogy a következő nap ott van újra. Nyugtalanul vezetett attól való félelmében, hogy Imre várja a pesti házban. Keserűen gondolta, ha így van, akkor már összetört mindent a lakásában.
Afelől sem volt kétsége, hogy megveri majd. Nem szívesen mutatkozott volna kék-zöld foltokkal, így először a felülvizsgálatra ment. Hamar megkapta a szokásos táppénzes papírt az eltelt két hétre, s mehetett haza. Nem állt be az udvarra, csak a ház előtt parkolt, hogy menekülni tudjon, ha muszáj. Félve ment be, de hamar meggyőződött arról, hogy rajta kívül nincs más a házban. Lakása is érintetlen volt. Istennek könnyekkel köszönte, mert aki így él, annak már az is öröm, ha egy napig nem történik vele rossz.
Bízott abban, hogy átmenetileg elhárult feje fölül a veszély, de óvatos maradt. Úgy döntött, azonnal visszaindul Dombszegre, de előtte leadja a táppénzes papírt. Az Otthonban rossz hírek fogadták. Váratlan, s érthetetlen módon elbocsátottak néhány nővért. A nővérek között rémhírként terjedt el, hogy ezen az alapon másokra is sor kerülhet. Cili megijedt. Két hónapja volt betegállományban, ha igaz a hírből valami, az elküldött nővérek sorsára juthat, bármit is mond a törvény. Azonnal határozott, munkára jelentkezik. Majd utólag elrendezi az orvosával. Ment sietve az irodába.
Kovács Pál halála után egy házaspár vette át az Otthon vezetését. Nem voltak lelkészek, csak egyházi tisztviselők. Abból a fajtából, aki alig ért ahhoz, amivel megbízták, de túlzott önértékelésből mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy jól végzi a feladatát.
Az ember volt az Otthon kinevezett vezetője, de az asszony kezében volt a tényleges vezetés. Minden úgy történt, ahogy Magda asszony elgondolta.
Rideg emberek voltak, Cilit minduntalan Márta főnővérre emlékeztették. Most sem fogadták barátságosak. Látszott rajtuk, már nehezteltek a betegsége miatt, de felvehette a műszakot mindjárt, mivel három szolgálatban lévő nővért  éppen akkor számoltattak le, s mehettek isten hírével.
Megdöbbenve tapasztalta, hogy az elmúlt napokban felforgatták az Otthont. Az egyik nővértől megtudta, új lakókat kapnak valamelyik testvérintézményből, s a négyágyas szobákba hat ágyat zsúfoltak össze. Eddig sem értette, hogy miért küldték el az említett nővéreket, mikor amúgy is kisebb volt a létszám a kelleténél, most végképp értetlenül állt az eset előtt. Abban biztos volt, hogy a külvilágban tapasztalt gondok nem gyűrűzhettek be. Gyanította, hogy Magda asszonyék hozzá nem értése állt a dolog mögött.
Az első szobában is ágy ágy hátán volt. Némelyik ágyhoz alig lehetett hozzáférni. Egy nyolcvanéves asszony felnyújtotta könyörgőn a kezét.
- Mi a baj ?! – kérdezte Cili, s megfogta a csont sovány kezet. Az asszony félt, s csak szája mozgásával suttogta:
- Mi történik itt, Cilikém ?!
- Átszervezés van. Kell a hely, új bentlakók jönnek. Semmi baj, Mártika néni, tessék megnyugodni...- mondta vigasztalón, s csak magában gondolta, elég, ha ők maguk idegeskednek. Vérében volt, hogy mit szabad mondani, mit nem. Hiszen az idős ember amúgy is riadozó, kevés is elég a nyugtalanságához. Az asszonyt sikerült megnyugtatnia, hálásan szorongatta a kezét, s már hangosabban mondta.
- Azt hittük, az utcára kerülünk.
- Attól sohase tessék félni. Ez egyházi intézmény, és az is marad. Itt csak befogadnak, néha kényszerűségből több embert is, mint lehetne, de nem küldik el azt, aki már itt van.
A szoba szinte fellélegzett. A következő szobában is hasonló gond várta. Tetejében ott súlyosabb betegek voltak. Egy idős asszony könnyekkel örült neki.
-Hogy tetszik lenni ? - kérdezte Cili, s megsimogatta a paplanon pihenő kezet.
- Nem jól, kislányom,...- mondta az asszony panaszosan - Az éjjel már azt hittem, nem találkozunk többé.
- Nem eszik olyan forrón a kását ! - igyekezett Cili felvidámítani.
- De, mikor hetvenen is túl van az ember és mindene fáj, mit várhat ?!
 - Édesanyám közeledik a nyolcvanadik évéhez,  és bizony sok mindene fáj, de még neki is sok szép évet remélek. Megünnepeljük majd Gizike néninek is a századik születésnapját!
Az addig reményvesztett asszony elnevette magát.
- Csak azt ne ! Hogy a hamut is mamunak mondjam ?! Beérem én jóval kevesebbel, csak még néhány elviselhető évet adjon az Isten !
- Úgy legyen ! - felelte Cili, s ment a következő ágyhoz.
A néni félig béna volt, de most mosolygott ő is, s azzal fogadta :
- Hiányoztál. Hiányzott a vigasztalásod is. Édesanyád amúgy hogy van, kislányom ? Ritkán látod, ugye ?!
Cilit nem lepte meg a kérdés. Tudták a történetét, a hozzá közelálló idősek előtt gyakran beszélt édesanyjáról. Az új helyzetet nem ismerték, s egyelőre nem is akart beszélni róla.
Így csak azt felelte, hogy viszonylag jól van, most a kevés találkozásra se panaszkodhat, éppen lent volt Dombszegen. Ezzel ment a következő ágyhoz, s nézte, mi a teendője. A néni ágytálat kért. Ügyesen alátette, s fogta is közben, mert a matrac új volt, még kemény, hamar felbillent rajta az edény. Volt a szobában egy másik nővér is, a függönnyel bíbelődött. Eddig jó kapcsolatban voltak, de az ideges légkör ezt is kikezdte, felcsattant a hangja.
- Akkor baromira beteg lehettél, ha utazgattál közben!
Cili sóhajtva mondta :
- Betegebb vagyok, mint gondolod! Majd megbeszéljük.
A nővér nem volt hajlandó halogatni a dolgot, kötekedőn folytatta.
- Aki olyan beteg, azt nem írják ki munkára!
Cili csendesen felelt.
- Hacsak nem maga akarja, mert attól fél, hogy elbocsátják.
A nővér hangja felcsattant.
- De arra aztán ne számíts, hogy majd más emelget helyetted! Hogyne! Majd beleszakadunk. Aztán meg szépen kirúgják az embert egyik napról a másikra, és mehet amerre a szeme lát.
Cili nyelt egyet.
- Nyugodj meg. Nem kell helyettem emelgetni... - mondta még mindig csendesen, aztán kérőn folytatta- Hoznál egy kis teát Rácz Erzsike néninek ?! Cserepes a szája.
- Már kapott !- felelte a nővér, mint aki igyekszik kitérni a feladat elől.
Cili kiemelte az ágytálat a beteg asszony alól, s igyekezett nyugodt maradni.
- Újra szüksége van rá. Lázas.
- Te is hozhatsz, nem?!
Cili most megemelte a hangját.
- Természetesen, ha te közben lemosod!
A nővér kelletlenül, morogva ment ki a szobából. Cili újra sóhajtott. Nem szívesen emelte meg a hangját, de olykor rákényszerült. Ahogy most is. Megértette, hogy a kialakult helyzetben ideges, türelmetlen az ember, de ennek nem láthatják kárát azok, akik amúgy is elesettek.
A nővér hozta a pohár teát, s letette az idős asszony szekrényére, mint aki azt mondja, ha akar, majd iszik. A beteg nem nyúlt a pohár után. Nem volt már elég erő az öreg karokban, a láz is gyötörte, s csak nézte vágyakozón a poharat.
Cili megmosta a kezét, megemelte kicsit a néni fejét, s megitatta. Kevesen tudják, hogy milyen az igazi hálás tekintet, de aki belenéz ilyenkor a gyötrődő ember szemébe, sohasem felejti el.
A következő ágyban már félig a másvilágon volt a néni, felfekvések kínozták, nyöszörgött szüntelen. Cili megnézte, s tisztába tette. Szakértő kézzel, és szemmel végezte a tennivalót. Megkérdezte a csukott szemű asszonyt vigasztaló kedvességgel :
- Ugye, most már sokkal jobb, drága Pannika néni ?!
- Jó, nagyon jó...- felelte a beteg vontatott hangon, mint aki már messziről felel, de még eljut hozzá a földi fájdalom, s az enyhülés is.
Az ötödik ágyban világtalan néni feküdt, s szorongott az otthonbeli változások miatt. Panaszosan mondta, hogy se szó, se beszéd, csak felkapták ágyastól, és vitték, azt sem tudta, hova és miért.
Cili itt is elmagyarázta, hogy mi a változások oka, miközben megigazította a fekhelyet, s ment az utolsó ágyhoz. A kelletlen nővér követte, s közben nagy hangon beszélt, sokatmondón mosolygott is hozzá.
- Kovács nénit újra meglopták! Megint az a fésűje veszett el, amit az apja hozott a vásárból száz éve.
Az ágyban fekvő sírni kezdett.
- Kinevet, mert velünk könnyű elbánni. Betegek vagyunk, és magatehetetlenek. Kilophatják a  szemünket is, a kutya se törődik vele. De majd maguk is lesznek egyszer öregek !
A néni gyakran kereste ezt a fésűt, noha talán évtizedekkel előbb eltűnt az életéből. Ilyenkor nem lehetett akármivel megnyugtatni, el kellett játszani a tudatlant.
- Mikor tetszett látni legutóbb azt a fésűt, drága Angéla néni? - kérdezte Cili, ahogy már sokszor.
Az idős asszony arcára töprengés ült.
- A háború előtt még megvolt, emlékszem rá tisztán. Édesanyám mindig a toalettasztalkán tartotta a többi között, talán most is ott lesz.
A kelletlen nővér indulatosan nevetett.
- Kérdezd meg tőle, hogy melyik háború előtt ?!
Cili csak a pillantásával utasította rendre, s újra a beteg fölé hajolt.
- Azt a fésűt tetszik keresni, amelyik fehér elefántcsontból készült, és kis elefántok vannak a nyelén?!
- Azt, azt! - örült meg a beteg- Megtaláltad?!
- Elbújt a tányér mögé. Beteszem a fiókba...- mondta, s kihúzta, aztán betolta a fiókot.
- Hála Istennek, hogy megvan!- örvendezett közben az idős asszony, s boldog mosoly telepedett az arcára.
Cili szeme bepárásodott, hiszen az ilyenféle emberi nyomorúság is szánandó. Lassan elvész a tudat, elsüllyed a múltba. Ezzel a nénivel is hasonló volt a helyzet. Mióta az Otthonban volt, számtalan dolgot reklamált, mániájává vált időközben. Eleinte nehezebb volt megnyugtatni, tovább emlékezett a keserveire, s egyre bizalmatlanabb lett. Volt egy bársony neszesszere, a csuklójához kötötte kis lánccal, senki se nézhetett bele.
Fürdetéskor külön harcot vívtak, hogy legalább annyi időre váljon meg tőle, míg a kádba teszik. Sokáig találgatták, hogy mi lehet benne. Volt aki ékszerekre szavazott. Míg mások azt gondolták, csak értéktelen apróságokat rejt, amit megőrzött hosszú élete alatt, s ragaszkodott hozzá mindenáron.
A sors olykor irgalmas a hanyatlásban, ha már megbontotta, elveszi a maradék eszmélést is. Az idős asszony egyik nap lehúzta magához Cilit, s bizalmasan súgta :
- Valaki itt felejtette a neszesszerét, ékszerek vannak benne. Őrzőm egy darabig, hátha visszajön érte.
Már nem tudta, hogy sajátja. Hamarosan eljut odáig, hogy már nem érdekli a neszesszer sem, de addig még sok gyanúsítást kell eltűrniük megértő lélekkel.
Vauvenargues, a " nemes lelkű és magas röptű moralista" mondta : " A betegségek felfüggesztik erényeinket, és bűneinket. "
X/94
    Az Otthonba megérkeztek az új lakók. A megmaradt személyzet egész nap robotolt. Szolgálat után Cili is félholt volt a fáradtságtól. Gerince is fájt újra, de hiába mondta az orvosa, hogy leszázalékolás lesz a vége, ha nem pihen, kénytelen volt szolgálatban maradni. Megtelefonálta Dombszegre a helyzetet. Azt tervezte, hogy vasárnap leugrik. Ruha kellett a gyerekeknek, pizsamában szöktette meg őket, s Laci fiai osztották meg velük ruháikat. Nyár lévén, szerencsére kevés ruhára volt szükségük.
Az utazáshoz rosszul alakultak a dolgok. Szombaton tudta meg, hogy vasárnap reggeltől hétfő reggelig dolgoznia kell. Magda asszony készítette a szolgálati beosztást, s tudatlanságában felborította a megszokott szolgálati rendet. Mellette olyan nővéreket is beosztott, akiket már elküldtek. Így vasárnap nem ment be a teljes létszám, s elküldött nővért írt ki Cili mellé éjszakásnak is.
Mikor a nappali műszak elment, Cili egyedül maradt, s keserves éjszaka várt rá. A rendes ügyelés mellett tizenegy embert fürdetett, s számon sem tudta tartani, hogy mennyit ültetett ágytálra. Mikor leadta a szolgálatot, bement az igazgatói irodába, s visszafogottan elmondta a gondokat. Magda asszony kikérte maguknak.
- Ne üsse bele az orrát abba, amihez semmi köze! Egyébként, éppen hívatni akartam. Az előbb megnéztem, magának sok a szabadsága. Elmegy hat napra, mert a szabadságoknak is menni kell.
Cili nyugtalanul mozdult, s figyelmeztetőn mondta:
- Szolgálati beosztás szerint egész héten dolgozom. Szerdán újra éjszakáznom kellene. Megint olyannal vagyok kiírva, aki már elment. Ha nem tetszik átnézni, szerdán nem lesz éjszakás.
Magda asszony hangja felcsattant.
- Megmondtam, hogy ez nem a maga dolga!  Bosszantó, hogy ennyire értetlen. Magával ennyi gondja volt Kovács tiszteletes úrnak is, vagy csak bennünket tüntet ki?!
Cili nyelvén volt, hogy kimondja, amit gondolt, de aztán meggondolta. Szégyellte magát megalkuvása miatt, de érezte, az adott helyzetben ezt kell tennie. Ez az asszony nem látná be, hogy igaza van, mert annyira akar bizonyítani. Ha még egy szót szól, nem csak hat napra küldi el. Akkor pedig kenyér nélkül marad a szó szoros értelmében.
Zaklatottan ment haza. Aztán azzal vigasztalta magát, így legalább napokig együtt lehet az övéivel, s nem lesz otthon akkor sem, ha Imre másnap megérkezik az anyjával. Alig gondolta végig, mikor meghallotta az Opelt begördülni az udvarra. Imréék egy nappal előbb érkeztek haza, s mindjárt a reggeli órákban.
Kicsit megrettent, de aztán azt gondolta, legalább hamarabb túljut a keserves dolgokon. Várt. Biztos volt benne, hogy anyósa azonnal észreveszi, hogy valaki kutatott a szobájában, s Imre lemegy számon kérni. Most már dupla haraggal. Szinte beletörődve gondolt arra, hogy nem kerülheti el a verést. Jó félórát várt, de nem hallott hangokat fentről. Valamiféle apátiával ledőlt az ágyára, s elnyomta a fáradtság. Imre lejött az emeletről, s teljes hangerővel bekapcsolta a televíziót. Cili felugrott fektéből, s alig tudta kinyögni.
- A frászt hozod rám!
Imre hangosan nevetett.
- Így jár az, akinek rossz a lelkiismerete!  Aztán, hol vannak a gyerekek, bogaram?!
Sohasem nevezte bogaramnak, csak Sacit hívta így tréfás hangulatában. Ebből látszott, hogy nem akar mindjárt verekedni. Cili kissé megnyugodott, s visszaült a rekamié szélére, onnan válaszolt.
- Dombszegen vannak. - mondta röviden, mert értelmetlen lett volna mással előállni.
- Micsoda?! Dombszegen?! Ezért tetted tönkre a nyaralásunkat?! Tudod, hogy mit érdemelsz?! - ordított fel Imre, s úgy mozdult, mint aki mindjárt ütni fog.
Cili szorult helyzetében olyan mentséghez folyamodott, amit azonnal megbánt. Félelmében felsírt, s azt mondta, nagyon beteg az anyja, maga is lent volt, de a felülvizsgálat miatt fel kellett jönnie. Imre visszaült a helyére. Így azt is hozzátehette, hogy elbocsátások vannak az Otthonban, s nem mert táppénzen maradni. Míg beszélt, mindvégig sírt. Most már azért, mert olyat állított anyjáról, ami a fejére szállhat. Aztán összeszedte magát, s előállt a súlyos mondandójával is. Behozta táskáját a hallból, kivette a borítékot, s Imre felé nyújtotta.
 - Mielőtt bármit mondanék erről a borítékról, nézz bele ! Magyarázatot kapsz arra, hogy miért úgy hoztam el a gyerekeket, ahogy elhoztam.
Imre átvette a borítékot, s ledobta az asztalra, mint akit nem érdekel a tartalma, s barátságtalanul mondta :
- Ennyi könnyebbséget nem adok. Mondd csak el magad. Kíváncsi vagyok, milyen magyarázatot adsz, mert rohadt nagy szemétség volt, amit műveltél. Még akkor is, ha anyád valóban beteg. Mire megtaláltam az üzeneted, elzsibbadtak a kezeim. Halljam, miről van szó ?!
- Anyádról, Imre!
- Nincs új a Nap alatt!
- Ami ebben a borítékban van, az neked is új lesz, és szomorú. Előre mondom, nem örülök annak, hogy fájdalmat kell okoznom. Gyerekeink miatt kényszerülök rá. A borítékban találsz leveleket és fényképeket. A levelek nem az én dolgom. Majd eldöntöd, hogy megbocsátod-e anyádnak, hogy becsapott, mert állításával szemben, rajtad kívül is vannak gyerekei. Mi több, a kanadai fiát is Imrének hívják. De ez a te dolgod. A fénykép közös ügyünk. Anyád megengedhetetlen módon fényképezte a gyerekeinket, és Adélkát. Ha meglátod a képeket, arra is rájössz, hogy milyen okból tette...- mondta megremegő hangon.
Imre a kezébe vette a borítékot, de nem nyitotta ki, helyette megfogta az egyik sarkánál, s Cili elképedésére alá tartotta az öngyújtó lángját.
Cili kapott volna a boríték után, de Imre magasra tartotta, s miközben lángot fogott a boríték, azt mondta:
- Nyugi, kis szívem, nyugi! Csak leckét akarok adni tisztességből, mert a dombszegi suszterájban aligha tanulhattad meg, hogy mi fán terem. Most megmutatom neked, hogy tanult, művelt ember mit tesz ebben a helyzetben.
- De te nem tudod, hogy mit teszel!- kiáltotta elfúlt hangon.
- Dehogynem, kis szívem! - mondta még mindig cinikusan mosolyogva, s arra is volt gondja, hogy a hamutálca felett elégjen a maradék is.
Cili egész testében remegett, s vádló könnyekkel mondta
- Nem szereted a gyerekeinket, ha nem érdekelt, hogy milyen veszély fenyegeti őket !
Imre üvöltött.
- Én nem szeretem őket ?! Én ?! Az bezzeg szereti, aki elhagyta őket! Aki úgy rájuk hozta a frászt valami ostoba mesével, hogy hajlandók voltak éjjel, pizsamában megszökni tőlem ?! Én tőlem !!! Nézz a tükörbe, kis szívem, mielőtt vádaskodsz!
- Amit felsoroltál, eltörpül a mellett, amit most tettél... Elégetted azt a bizonyítékot, ami meggyőzött volna arról, hogy a gyerekeket nem szabad anyád közelébe engedni.
- Mert ?
- Mert olyan pózban fényképezte a három gyereket, amit pornó lapokban se  szabad kitenni.
Kimondta, noha már nem volt bizonyítéka rá, s ezzel magára vonhatta Imre irtózatos haragját, de most is más történt, mint amire számított. Imre nevetett.
- Az agyadra ment a szemérem ?! Amit a képeken láttál, az csak játék volt. Anyámtól kaptak néhány kacatot és beöltöztek. Olyan aranyosak voltak, hogy készített róluk pár fotót. A jó felvételek közül néhányat én is láttam. A kislányoknak kint volt a bugyijuk, na és ?! Ami pedig az állítólagos gyerekeit illeti, támogattak néhány hálátlan disszidenst. Volt köztük egy Imre nevű is. Ennyi. Anyám maga kért rá, hogy égessem el a rossz emlékű  leveleket a hibás fotókkal együtt, ha a kezembe kerülnek.
Cili ámult. Ilyen gyors és ügyes kibúvót még Lónyai Lenkéből se nézett ki. Mellette épített a fia feltétlen engedelmességére. Szomorúan mondta:
- Anyád azt ad be neked, amit akar! Ahogy a bécsi tartozását is kifizettette veled, anélkül, hogy tudtad volna, nem a szállodának tartozott, hanem egy Géza nevű bécsi pasasnak, aki a levele szerint a pornónak minősülő fényképeket rendelte.
Lónyai Imre arca hirtelen megváltozott.
- Gézát mondtál Bécsből ?!- kérdezte nyugtalan hangon.
- Ismerős név ?! Talán azzal az alakkal kártyáztatok akkor este?!
Imre nem felelt. Idegesen járkálni kezdett a szobában, miközben azt morogta maga elé, hogy akkor nem igaz, hogy Diósi szedte fel az úton a lerobbant kocsija mellől. Ciliben fellobbant a remény, s megjegyezte.
- Ha magad is látod, hogy nem mondtak igazat, akkor beszélgetnünk kellene most anyáddal, nem?!
Imre a szája szélét rágta idegességében, aztán igyekezett kitérni.
- Majd én beszélek vele.
- Ott akarok lenni. Gyerünk fel azonnal.
- Most ne. Vendége van. Ahogy megjöttünk, beállított Bakosné valami fontos dologban.
Cili szomorú szemekkel nézett rá.
- Kibúvót keresel.
- Ugyan már! Mondom, hogy beszélek vele, ha Bakosné elment. De már most mondom, teljesen képtelennek tartom a dolgot.
Cili gondolta, tartsa bárminek, csak lépjen. Gondolt mást is. Látta Imre bizonytalanságát, s igyekezett kihasználni az alkalmat. Megmondta, Dombszegről addig nem hozza haza a gyerekeket, míg nyugtalanítja az itteni helyzet. Hozzátette, Marosi Laciék is egyetértettek vele, s azt mondták, ha kell, a nyár végéig vállalják a gyerekeket. Imre belevörösödött, de nem kiabált. Valamennyi pénzt tett az asztalra, s azt mondta, Laciéknál rendezze a kiadásokat, mert nem akarja, hogy az okos mókus fizesse a gyerekeik nyaralását, s ezzel kiment.

Lélekvesztőn

X/95

     Cili elszaladt a boltba. Gondolta, megfordul addig, míg Bakosné ott van. Dombszegre nem akart üres kézzel menni, gyerekein kívül Laci fiainak is illett valami édességet vinni. A boltból visszajövet a kapuban találkozott Bakosnéval. Nem köszöntek. Egyre nehezebben viselte el az asszonyt. Most is látta rajta a rosszindulatot. Mellette szokatlan gúny volt az arcán. Anyósával alighanem felette törték a pálcát, mi egyéb mondandójuk lehetne egymás számára.
Általában a hátsó bejáratot használták. Mikor elment, Imre a garázsoknál volt, az Opelt szerelte. Mikor megjött, még mindig az autóval bíbelődött. Figyelte aztán a konyhaablakból, s lassan kezdett meggyőződésévé válni, hogy húzza az időt, nem mer anyja elé állni. Idegesen jött-ment a lakásban. Félóra múltán elhatározta, kimegy Imre után a garázshoz, és számon kéri.
Éppen indult volna, mikor küldönc jött érte az Otthonból azzal, hogy azonnal menjen át, Magda asszonyék hívatják. Magában mérgelődött, mert sohasem jött volna rosszabbkor. Attól tartott, visszavonják a szabadságát, ahogy ott most mentek a dolgok. Átment az Otthonba, s meglepve nézett szét a folyosón. Ott volt az összes szolgálatban lévő kollégája, rá vártak. Magda asszony végignézett rajtuk, a hangja bántón csattogott.
- Lopás történt!  Melyikük vetemedett erre a gyalázatra ?!
A dolgozók elhűlve néztek egymásra. Még sohasem érte őket ilyen vád. Mindenki becsületbeli ügyének tartotta a tisztességes magatartást. Még azok is, akik amúgy kedvetlenebbül tették a dolgukat. A bentlakóktól ajándékot se fogadtak el. Íratlan törvény volt az Otthonban.
Cili is megdöbbenve nézett a mellette álló nővérre, s értetlenül kérdezte, hogy mi történt. A nővér súgva válaszolta, hogy Kovács néninek eltűnt a neszesszere az ékszerekkel. Most tényleg eltűnt. Bakosné az előbb vette észre, hogy hűlt helye van. Cili maga elé nézett töprengőn. Újabban a néni már nem ragaszkodott a bársony kis táskához. Mindig az éjjeliszekrényén volt. Reggel is ott látta, szinte bizonyos volt benne. Ahogy abban is, hogy észrevette volna, ha nincs ott.
Közben a vezetőség úgy rendelkezett, hogy kollektívan mindent átkutatnak, kezdik az öltözőkkel. Cili nem vitte magával szekrénye kulcsát, haza akart menni érte, de nem engedték. A másodkulcsok az irodában voltak pecsétes borítékban.
Valaki félhangosan megjegyezte, hogy eső után köpönyeg, mert van olyan köztük, aki egyszer már elhagyta az épületet. Cilit szíven ütötte a célozgatás, de nem volt ideje felelni, mert Magda asszony hangja újra felcsattant.
- Ne mutogassanak másra! Mindenki egyformán gyanúsított, míg nem találjuk meg a neszesszert. Amúgy is tudjuk, mit kell tennünk. Nincs szükségünk tanácsokra. Az éjszakás bent volt az irodában mielőtt elment. Lenge nyári ruhája mellett csak egy lapos válltáska volt nála, amiben aligha volt benne a neszesszer.
Cili magában hálás volt a tisztességes hozzáállásért. Eddig sem vonta kétségbe becsületességüket, csak jártasságukat. Néhányan még védelmükbe vették, mások arról beszéltek, ki mindenkinek lehetett alkalma hozzájutni a neszesszerhez. Volt, aki az idősekre gyanakodott, mivel némelyiküknek szokása volt az ártatlan gyűjtögetés.
Magda asszony újra legorombította a társaságot, s elvonultak együtt az öltözők felé. Gyászos menet volt. Mindenki háborgott, kesergett. Némelyikük megfogadta, ha elkapják a tettest, megverik.
Megnézték az első szekrényt. Az ilyesmi is kínos, mert előkerülnek olyan holmik, amit az ember nem mutogat szívesen. Fiatal nővér szekrénye volt, s talán siettében a használt intimbetéttel együtt tette el a fehérneműjét. Magda asszony kérlelhetetlen volt. Mindenki előtt ki kellett bontania, mert a táska, s az ékszer más-más helyen is lehetett.
A lány zokogva engedelmeskedett. Néhányan vigasztalták, míg a második szekrényt kutatta át a főnökség. Ott egy fületlen brosst találtak, amiről néhányan tudták, hogy az egyik idős asszonyé volt. A szekrény tulajdonosa is sírva fakadt, úgy bizonygatta, hogy a szemétből szedte ki, kislányának szánta játéknak.
Aztán következett Cili szekrénye. Nyugodtan várta, hogy átnézzék. Szennyes nem volt a szekrényben, csak néhány tiszta fehérnemű, s az a köpeny, amiben éjszaka volt. Ahogy Magda asszony felemelte a fehérneműket, ott feküdt a szekrénye polcán a bársony neszesszer, mindenki láthatta.
Cilivel megfordult az öltöző. Nem tudott megszólalni. Bámulta a kis táskát, s úgy érezte, hogy rémálmot lát. Az intimbetétes lány gondoskodott arról, hogy hasonló rosszra ébredjen.
- Te szemét tolvaj!- kiáltotta hisztérikus módon, s belecsapott Cili arcába.
Cili ebben az állapotban képtelen volt a védekezésre, nem tudott mozdulni, csak a  könnye patakzott. Mások fogták le a feldühödött lányt. Cili közben magához tért, s végre tiltakozott a látszat ellen. Nem talált meghallgatásra. Lesújtón néztek rá, olyan is akadt, aki köpött felé. A vezető házaspár rábízta az egyik férfiápolóra, míg megnézték a neszesszer tartalmát. Összehasonlították azzal a listával, amit valamikor Kovács Pál készített. Megvolt hiánytalanul.
A kollektíva kimehetett. Bakosné maradt utoljára, s visszanézett az ajtóból kárörvendő vigyorral. Cili alig élt, mégis látta, bizonyosan látta az asszony arcán a gúnyos diadalt. Fejéhez kapott, mint aki hirtelen megvilágosodott, s kiabálni kezdett.
- Bakosné volt! Bosszúból tette. Segítette benne a gyűlölködő anyósom. Reggel ott volt nála. Amíg a boltban voltam, ellopták a kulcsomat a hallból, a táskámból.
Rohanni akart, de a férfiápoló elkapta, s hátracsavarta a karját. Sírva birkózott az emberrel. Ebben a lelkiállapotban nem fogta fel, hogy semmit sem bizonyít azzal, ha áthozza a táskát a kulcs hűlt helyével. Magda asszonyék nem adtak hitelt a szavainak. Annyira megharagudtak rá, hogy nem is foglalkoztak vele. Pedig, ha esélyt kapott volna, kissé megnyugodva, átgondolja a helyzetét, s ártatlansága tudatában rendőri kivizsgálást kér. Jó nyomozás igazolhatta volna. Az Otthon vezetése nem kívánta bevonni a rendőrséget. Kerülni akarták a nyilvánosságot, s igyekeztek végezni hamar.
Magda asszony azt mondta:
- Aki bűnös, bűnhődjön! Ebben a percben elbocsátjuk. Papírjait majd postán megkapja. De nem ússza meg ennyivel. Gondunk lesz rá, hogy ne kapjon többé bizalmi állást. Most pedig szedje össze a holmiját, és tűnjön el! Az Otthonba ne tegye be többé a lábát. És, szégyellje magát Lónyainé, mélységesen szégyellje magát!
Cili már nem sírt, a férfiápolóval se ellenkezett. Valami ijesztő apátia lett úrrá rajta. Belátta, semmit sem tehet a sorsa ellen. Az anyósa erősebb volt. Megbüntette. Irgalmatlan, embertelen büntetést eszelt ki. Bakosné adhatta a tippet hozzá, s végrehajtotta a büntetést.
A főnökség megvárta míg kiürítette a szekrényét, a férfiápoló egészen a kinti kapuig kísérte, ott azt mondta :
- Életembe még ilyen nagyot nem tévedtem. Magára egy percig se gondoltam, mert jó lelkű, becsületes embernek hittem. Tűnjön el gyorsan, mert bizsereg a talpam, még összeütközésbe kerül a fenekével!
Cili nem felelt. Átvágott az úton, s hazabotorkált. Táskájában megtalálta azt a láncot, s a rajta levő kis szívet, ami addig a kulcsot tartotta. Kedves emlék volt. Sacitól kapta, saját zsebpénzéből vette, talán hat éves lehetett. Mindig jólesőn fogta a kezébe. Most sírva szorongatta. Letépték róla a kulcsot, így adták tudtára, hogy merről jött a csapás.
Imre megjelent a lépcső tetején, s komor arccal ment le a hallba. Cili rossz lelkiállapotában panaszos sírással nyújtotta felé az elszakított láncot a kis szívvel.
- Amíg boltban voltam, anyád letépte róla az öltözőszekrényem kulcsát, hogy Bakosnéval lopás gyanújába keverjenek.
Lónyai Imre vakságában haragra gerjedt, s kiverte Cili kezéből a kis szívet, miközben ordított.
- Most meg ezzel vádolod meg anyámat?! Nem sül ki a szemed ?! Nem elég, hogy olyanoktól lopsz, akikkel állítólag együtt érzel bajban, bánatban, ráadásul még az én becsületes, drága jó anyámat is megrágalmazod?!
Cili arca eltorzult, s ökölbe rándult a keze. A következő pillanatban Imre arcába sújtott. Olyan hirtelen történt, hogy Imre nem tudta megakadályozni az ütést, de ezúttal maga nem ütött, csak elkapta Cili csuklóját, megszorította, mint a bilincs, s az arcába csikorgott.
-A kezembe vagy! Eztán azt teszed, amit parancsolok, különben bíróságilag eltiltatlak a gyerekektől. Jól vigyázz! Most pedig hazahozod Dombszegről őket. Visszaállítod a családi életünket. Engedelmes feleség leszel. Anyámhoz igyekvő. Különben örökre lemondhatsz a gyerekeinkről. Felfogtad, azzal a csökkent agyaddal, kis szívem ?!- s nagyot lökött rajta a kezénél fogva.
Cili bezuhant a cipős pad, s a közelében álló cserepes pálma közé. Alaposan megütötte magát, s felsírt kínjában. Imre káromkodva sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn. A lépcső tetején várta az anyja. Rikácsoló hangon kérte számon.
- Miért nem verted meg ?! Szégyent hozott ránk, rászolgált a verésre. Nem szabad ennyire elnézőnek lenni, kisfiam! Főleg egy ilyennel. Legalább alaposan megverted volna.
Imre nem felelt, csak a becsapott ajtó dörrent nagyot utána. Cili feltápászkodott, s betámolygott a szobájába. Leborult a rekamiéra, s csak Isten volt a tudója annak, hogy hányadszor siratta el az elrontott, megcsúfolt életét.
X/96
    Bármennyire igyekszik az ember, hogy ne roppanjon össze a terhek alatt, szervezetére kihatnak a lélek keservei. Cili olyan epegörcsöt kapott, hogy szinte fetrengett bele. Másnap reggelre kicsit jobban lett, s felvette a telefont, hogy beszéljen Laciékkal. Süket volt a készülék. Valaki elvágta a zsinórt a hallban. Idegességében, keserűségében odavágta a készüléket a kőhöz, darabokra tört.
Erőt vett magán, s elindult Dombszegre. Még mindig rossz állapotban volt, majdnem beleszaladt egy hibás előzésbe. Mikor Dombszegre ért, átment a városon, egyenesen az Öregotthonba tartott. Anyját akarta megnyugtatni. Ijedt arcok fogadták. Az elébe siető főnővér idegesen kérdezte :
- Találkoztál az unokabátyáddal ?
- Lacival ?! Nem. Miért ?
- Egy órája sincs, hogy elindult érted Pestre, mert nem tudtunk telefonon elérni. Az új számod állandóan foglaltat jelzett, a másik lakásodat is hívtuk. Egy nő vette fel, és hiába mondtuk, hogy édesanyád nagyon beteg, azonnal értesítenünk kell, a piszok nőszemély azt felelte, ne zaklassuk, mert meghaltál és vidéken vagy eltemetve. Lacinak is ezt mondta !-  mondta a főnővér háborgó hangon.
- Azt mondd, mi történt ?!- kiáltott közbe Cili idegesen.
- Édesanyád agyvérzést kapott az este. Bevitte a mentő Nagyházára.
Cili felsírt, s rohant. Bevágta magát a kocsiba, ment őrült iramba az anyjához. Végigsírta, végigimádkozta az utat, hogy késő ne legyen, csak el ne késsen. Közben azt gondolta boldogtalan szívvel, hogy megbüntette az Isten, fejére hullt a hazugsága. Még sohasem fohászkodott olyan forrón, annyira esdeklőn, ahogy most tette. Meghallgatást nyert. Még életben találta édesanyját. Erzsike néhány óra múlva visszanyerte eszméletét. Megismerte Cilit, s hangos fohásszal köszönte az égnek, hogy mellette van. Tett mást is. Belekapaszkodott lánya kezébe, s úgy mondta, mint aki esküt mond:
- Édesapáddal azért fogunk imádkozni Isten zsámolyánál, hogy adjon neked egy őszintén szerető szívet.
Cili néma könnyekkel zokogott, s simogatta anyját. Erzsike arcára nyugalom telepedett. Cili ismerte ezt a nyugalmat. Hányszor látta, de hányszor. Lélekben megbékélt, távozni készülő nyugalma volt. Két karjába ölelte anyját. Dajkálta, mint a gyermeket, s dúdolt is hozzá. Azt az éneket dúdolta, amit gyermekkorában annyiszor hallott tőle. " Jézusomnak szívén megnyugodni jó. Elmerülni benned, csendes tiszta tó. Földi bútól, bajtól Szíved enyhülést ad. Tenálad lelkünk megpihen, ki sírva sírt : vigad. "
Erzsikét néhány nap múlva örök nyugalomra helyezték a dombszegi csendes kis temetőben, az ura, s a fia mellé. Cili a két gyermekével állt a koporsó mellett. Lónyai Imrét még csak nem is értesítette. Megnyugodhattak fent az égben. Továbbra is kitartott feltett szándéka mellett.
A gyászt sokféleképpen élheti meg az ember. Van, aki lelkileg belebetegszik, míg mások a hitben, vagy a felejtésben keresnek vigaszt. Olyan is van, aki nem fogadja el tényként az elválást. Az ilyen ember úgy tekint az elvesztett, szeretett lényre, mint aki csak átszellemült, s testi valóságában nem, de lélekben vele maradt. Cili már a Marosi nagymama halálát is így élte meg, édesapját se engedte el soha, ahogy gyakran érezte a sohasem látott bátyja jelenlétét is. Számára teljesen természetes volt, hogy édesanyja is vele maradt.
Az ilyen gyász is bánattal jár, de Cili igyekezett összeszedni magát a temetés után. Intéznie kellett további sorsukat. Nem maradhattak Laciéknál a végtelenségig, Imre fenyegetése miatt haza se mehetett, így nem tudta, mitévő legyen. Marosi Laci segített újra. Azt mondta, maradjanak lent a nyár végéig. Vállalták a gyerekeket, őt is vállalják. Ha keresni is akar közben, dolgozhat Endre unokatestvérük savanyító üzemében, munkanapokon reggel hattól délután kettőig. Endrével már beszélt róla.
Cili számára ez nagyszerű lehetőség volt. Így hozzájárulhatott ottlétük költségeihez, s valamennyi pénze is marad majd. Imrétől is megszabadul egy időre. A későbbiek miatt így is nyugtalankodott, a lakást is féltette, mondta szorongva, de Lacinak erre is volt ötlete.
- Endrével megoldjuk a pesti helyzetet. Már elhatároztuk, holnap felugrunk, és beszélünk Imrével.
Cili meglepődött. Endre ilyenféle segítségére nem számított. Laci azt felelte, nincs ebben semmi különös. Mikor kell, Endre is tudja a dolgát. Hiszen ez Marosi belügy, nekik kell elrendezni. Ha beszéltek Imre fejével, lakatot szerelnek az emeletre vivő ajtóra. Nem lesz több lejárás.     
Cili kezdett bizakodni abban, hogy Laciék rábírják Imrét arra, hogy hagyja békén végre. Az ajtóra szerelt lakat mellett nyugodtabban élhet majd a lakásban is. Egészen megnyugodott ebben a reményben, s még aznap elszaladt Endréékhez megbeszélni a teendőit. Harmadnap munkába állt.
Mikor munka után hazament, igyekezett segíteni Katinak a ház körül. Sógornője otthon dolgozott egy vidéki varrodának, szorgalmasan szegte a konyharuhákat, mosta, vasalta, s hármasával nejlonba csomagolta. Ebben is segített, noha nem várták el. Volt rá ideje, mert a gyermekeit alig látta.
Laciék fiaival játszottak egész nap, kimentek az udvarból is, s csak akkor kerültek elő, ha megéheztek. Maszatosak voltak, néha tépettek is, de fülig ért a szájuk. Addig elzártságban élő gyermekei nagyon élvezték ezt a fajta szabadságot.
 X/97
    Cili egyik nap elhatározta, hogy elmegy a szülői házhoz. Kati intette, megviseli majd a látvány. Nem hallgatott rá. Húzta, vonta a szülői ház. Soltiék előtt leszállt a kerékpárról, s lassan közelített a félig lebontott épülethez. Minél közelebb ért, annál rosszabbul érezte magát. A falak tető nélkül meredeztek, az ajtókat, ablakokat már kibontották. Katinak igaza volt. A  látvány valóságos fájdalmat okozott. Letette a kerékpárt, s a falhoz dőlt sírva. Azt az édes, egyetlen otthont siratta, ahol felnőtt, melyről biztosan tudta, fészek, szeretettel, törődéssel bélelt, puha fészek volt.
Nehéz volt túltenni magát a bánaton. Aztán körülnézett a hajdani portán. A nevezetes székely kapu már nem volt a helyén, megvette az Önkormányzattól egy vállalkozó, s elvitte arra a tanyára, amiből lovas-paradicsomot akart létrehozni. A porta a fürdő felé már nyitott volt, csak szalagkordon mutatta, hol volt a régi kerítés. Sétált a hajdani kert helyén, már sok helyen letaposták a földiepres ágyásokat, de még piroslott a levelek közt az érő eper, mintha dacolni akart volna a pusztítással. Ez is megszorította a szívét. Aztán a hajdani szobák falai közt bolyongott, s rátörtek az emlékek. Ez volt a szobája, amott volt a vendégszoba, amaz volt a szülei hálója, itt állt a nappali, középen az asztallal. Szinte látta magukat mellette, ahogy derűs nyugalomban töltik az estéket. Beszélgetnek, vagy társasjátékoznak, közben megy a televízió, s odanéznek, ha érdemes. Merengve állt, s lélekben nem csak a múlt képeit látta, hallotta szülei hangját is, mintha hangjuk a csonka falakból jött volna elő.
Nem bírta tovább, s menekült. Kirohant a falak közül botladozva, s még az udvaron felpattant a kerékpárra. Éppen akkor fordultak be a nyitott portára Hédiék. Ott akartak átmenni a fürdőbe. Nem térhetett ki a találkozás elől. A kapu helyén leugrott a kerékpárról, köszöntötték egymást, s míg Feri nyalábolta Adélkát, együtt érzőn mondta:
- Látom a szemeden, hogy megszenvedted a látványt. Muszáj volt eljönni, ugye?! Húzott.
- Húzott!…- sóhajtotta Cili - Okosabb lett volna a sógornőmre hallgatni. Előre megjósolta, hogy fájdalmas lesz.
Feri a homlokára ütött.
- Ó, én ostoba! Nem azzal kezdem, hogy fogadd őszinte részvétünket. Tegnap jöttünk le, így csak most hallottuk, hogy szegény édesanyádat elvesztetted.
Cili szemét elfutották a könnyek. Miközben megköszönte a részvétét, Hédire nézett. Hédi úgy állt ott, mint egy idegen. Cili egyenesen a szemébe nézett, szinte kikövetelte, hogy megszólaljon.
- Én is sajnálom...- mondta Hédi kényszeredetten, s hozzá akart hajolni. Cili eltolta magától, s keserűen kifakadt.
- Ne sajnáld, ha csak ezt tudod mondani! Ha nem jut eszedbe, hogy az többet érdemel, aki hosszú éveken át jobban törődött veled, mint a saját anyád, akkor annyit se kell mondani, hogy sajnálom.
- Már megint rohadt igazságtalan vagy, mert megsirattam, tudod ?!- kiabálta Hédi könnyekkel a hangjában.  
- Akkor viselkedj végre egyértelműen! Azt mutasd, amit érzel. Ne játszd meg magad merő ostobaságból.
- Már megint elő akarod írni, hogy mit tegyek ?!
- Lányok!...Lányok! Az utcán vagyunk. Figyelnek a szomszédok...- csitította Feri őket.
Valóban volt néhány fej a kerítések felett. Köszöntek mindannyian ide-oda, aztán Cili feltette a lábát a pedálra.
- Menjünk! - mondta belenyugvón- Mindjárt vége a délutánnak, nem tudtok fürödni.
Hédi újra hallgatott, Feri beszélt most is. Mondta, hogy a hét végéig maradnak, fürödhetnek még eleget. Aztán Adélka érdeklődött  pajtásai felől, csak pár szót beszéltek, s elköszöntek.
Cili egyenesen a temetőbe hajtott. Kisírta magából a véletlen találkozás bánatát is. Bármennyire igyekezett nem törődni vele, Hédi viselkedése még mindig felzaklatta.
A temetőből kijövet egy töpörödött anyókára figyelt fel a sírok között. Tétován keresgélt, oda-odahajolt egy-egy gránit táblához, próbálta kiböngészni a feliratokat, mint aki keres valakit.
Letámasztotta kerékpárját, hogy segíthessen. Mikor közelebb ért, ráismert Katóka nénire, hajdani kedves tanítónőjére. Nagyon összement az elmúlt évek alatt, s alig látott szegény. Örvendeztek egymásnak, aztán Katóka néni panaszosan mondta, nem találja a fia sírját. Hónapok óta nem tudott kijönni a törött lába miatt, azóta új sírok vannak, s a szeme se a régi. Cili karon fogta, s elvezette a sírhoz. Közben a tanítónő elmondta, egy szomszédja hozta ki, letette a kápolnánál, amíg rendezi rokona hantját.
Együtt mentek vissza a kápolnához, s bizalmasan beszélgettek úgy, mint régen, ha találkoztak, vagy Cili időnként meglátogatta. Szó került Cili jelenlegi helyzetére is. Katóka néni bólogatva hallgatta, mint aki számított a nehézségekre, végén azt mondta:
- Örül a lelkem, hogy Lónyai Imréből sikerült a magad erejéből kigyógyulni. Nagy dolog ez, Cilikém! A legtöbb, rossz házasságban élő asszony élete végéig nyögi sorsát. Ahogy ismerlek, úrrá leszel majd a többi gondon is.
Cili bánatosan sóhajtotta, bárcsak igaza lenne. Aztán kérdezte  hogyléte felől. Katóka néni könnyekkel mondta, hogy egyre nehezebben van. Már nem tudja ellátni magát, fel kell adnia eddigi életét, bemegy az Öregotthonba. Intézik a helyét, addig elosztogatja az értékeit. Hozzátette, ha már ilyen szerencsésen összefutottak, neki is ad egy talpas, herendi órát. Ugorjon el érte, míg Dombszegen van.  Cili köszönte, s pár nap múlva elment az óráért. Gyönyörű volt. Szép emlék attól, akit kisdiákkora óta szeretett, s aki mindig úgy aggódott érte, mintha az édesanyja volna.
X/98
    Eljött augusztus vége. Nem volt pardon, az iskola miatt Ciliéknek vissza kellett menni Pestre. Nyugtalanul készült az utazásra, mivel Laciék pesti látogatása zűrösebben alakult a vártnál. Eleinte úgy-ahogy szót értettek Imrével, de a lakat felszereléséről hallani sem akart. Azt mondta, nem engedi tönkretenni a drága tölgyfaajtót. Laciék kénytelenek voltak erőszakhoz folyamodni, s dulakodás közben néhány pofon is elcsattant. Laci nevetve mondta, kaptak is, adtak is, de főképpen adtak. Kénytelenek voltak, mert Imrével meg kellett értetni, többé nem tehet azt, amit akar.
Cili nem volt benne biztos, hogy Imre valóban megértette. Mellette a gyerekek miatt is gondban volt. Távol akarta tartani őket Lónyai Lenkétől. Mielőtt elutaztak, maga mellé vette a gyerekeit, s okos szóval felvilágosította őket Lónyai nagymama viselt dolgairól, noha csak arról, amiről ilyen korú gyermekeknek beszélhetett. Szerencsére ez is elegendő volt ahhoz, hogy a két gyerek eztán óvakodjon az asszonytól. Saci a maga szókimondó módján mondta a véleményét is.
- Nem volt elég, hogy addig-addig erőszakoskodott velünk, amíg levetkőztünk, még mutogatta is azokat a hülye képeket?! Szegény apukám. Pont neki kellett kifogni egy girnyó anyát ?!
Cili megnyugodhatott, főleg aztán, hogy Lackó hallani sem akart arról, hogy visszamenjen az emeletre. A hallottak után valósággal irtózott a nagyanyjától. Így indultak haza. Imre meglepően jól fogadta őket. Az első percekben szertartásosan kifejezte részvétét, aztán kitárta  karjait a gyerekei felé. Cili alig tudta végignézni az örvendezését anélkül, hogy ne kérdezze meg, ha valóban ennyire szereti a gyerekeit, akkor miért tett pontot az elkeserítő fotózással kapcsolatos ügyre.
Lónyai Imre nem akarta tudni az igazságot. Ölelgette régen látott gyerekeit, s csak akkor jött indulatba, mikor kiderült, hogy Lackó nem akar visszamenni az emeletre. Elkapta Cili karját, félrerángatta, s az arcába csikorgott.
- Sikerült eltávolítanod tőlem?! Erre ment ki a játék?!
- Anyádtól fél, és ezen ne csodálkozz!
- Az én anyámtól senkinek sem kell félnie. Főképpen a gyerekeimnek nem.
- Kiderül mindjárt, ha megkérdezed őket, hogy mi történt a fotózáskor?!
Imre elengedte a karját, s kényszeredett arcot vágott.
- Hagyjuk ezt a dolgot. Ha készített is ilyen fotókat anyám, nem rossz szándékkal tette, abban biztos vagyok!
- Én meg abban vagyok biztos, hogy megvakítottad magad!
- Ne vitatkozzunk ezen, kis szívem! Rendben van. Lackó lakjon veled, de fent kell étkeznie. Nem vihet le ennivalót. Nem foglak rajta keresztül támogatni. Még akkor sem, ha újra rám uszítod azt a két, verekedős vadbarmot.
- Azért kellett feljönniük, mert nem akartad megérteni, hogy nem zsarolhatsz, nem kényszeríthetsz vissza magadhoz.
- Kis szívem, meggondolod te még ezt alaposan! Ha majd szembe találod magad azzal, hogy a priuszoddal nem kapsz munkát, és kínodban a küszöböt rágod. Akkor örülsz majd, ha visszafogadlak.
Cili  keserűen gondolta, nincs az az elegendő pofon, mely Lónyai Imréből tisztességesebb embert faragna. Amúgy a jóslata nélkül is tudta, nehéz idők várnak rá.
Így lett valóban. Az Otthonból már megkapta a papírjait, s másnap elment a kerületi Munkaügyi Központba. A balszerencse itt is utolérte. Az ügyintéző túlbuzgó volt, s megkérdezte az Otthont, még hány nővért bocsátanak el. Megmondták, amit megmondtak. Attól kezdve úgy bánt Cilivel, mintha tíz év után szabadult volna a börtönből. Felsorolta azokat a munkahelyeket ahova mehetett volna, hogy utána hozzátegye, ez mind bizalmi állás, nem közvetítheti ki, mert nem vállalhatja a felelősséget. Végül már a takarítónői munkakörökre is ezt mondta. Aztán azzal vigasztalta, november végén jön majd a hó, akkor kiközvetíti a területfenntartókhoz. Cili legszívesebben ráborította volna az asztalt, de nem tehette, szüksége volt arra a kevés segélyre is, amit adtak.
Nyakába vette a várost, s teltek-múltak a hetek, nem kapott munkát. Közben helyzete egyre reménytelenebbé vált. A segélyből nem tudott megélni. Rezsire sem volt elég. Nyári keresetéből pótolta, amíg tehette. Aztán sokat koplalt, hogy legalább a legfontosabb számlákat kifizethesse, de ez sem sikerült egy idő után. Lassan gyülekezni kezdtek a kifizetetlen számlák, hol víz, hol villany, hol a gázszámla maradt el. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy eladja a Skodát, bármennyire is fájt érte a szíve. Cédulákat írt, s kezdte kiragasztgatni, mikor váratlanul hosszabb alkalmi munkára nyílt kilátása. Egy közeli vendéglőben mosónőnek alkalmazták feketén, s szigorúan a lelkére kötötték, hogy tartsa titokban. Készségesen ígérte, helyzetében még a nagy esküt is letette volna, ha kívánják.
A munka nehéz volt, s embertelen körülmények között kellett végeznie. A fűtetlen mosókonyha a vendéglő alagsorában volt, állandóan nyitva tartott folyosóra nyílt. A mosókonyha ajtaját levették, hogy ne akadályozza a folyosón a mozgást. Közvetlenül az udvarról dőlt be a hideg. Rossz gépekkel dolgozott. Gyakran leállt az agyonhasznált, elavult mosógép. Teknőben kézzel, súrolókefével fejezte be a mosást. Nem volt egyszerű ilyen körülmények között tisztára mosni a zsírfoltos terítőket, törlőket, konyhai személyzet ruháját. Legrosszabb mégis a hideg volt. Néha annyira fázott, hogy összekoccantak a fogai, s nem érezte a lábait mire befejezte a munkát. Nem csodálkozott, hogy kidőlt az elődje.
Mikor este bebújt az ágyba még mindig vacogott, s képtelen volt órákon át átmelegedni. Minden este szentül megfogadta, nem marad egy hónapnál tovább, mert az egészség is drága.
A munkának mégis örült, de legfőképpen annak, hogy karácsony közeledtére megkapta a kétheti bérét. Vett egy kis fenyőt, némi szaloncukrot, s megvette gyermekeinek a szerény ajándékát. Nem riasztotta, hogy alig maradt pénze élelemre, a boldog tudat kárpótolta, hogy meglepheti gyerekeit. Az ajándékot elrejtette, a fenyőt bevitte a hallba, beállította egy cserép vízbe az egyik sarokba, hogy ott vészelje át a hátralévő napokat.
Saci akkor robogott le az emeletről, kislányos szelességében tárva hagyta maga után az emeleti ajtót, s a fa láttán már a lépcsőn örvendezett.
- Van pénzed ?! Kaptál munkát ?!
Cili szeme ijedten rebbent a nyitott ajtó felé.
- Halkabban!- mondta a szájára tett ujjal - Senkinek sem szabad tudni.
Elkésett. Lónyai Lenkének elég volt annyit hallani, hogy dolgozik. Következő napokban Bakosné kileste, hogy hova jár, s feljelentették a Munkaügyi központban. A vendéglőt megszállták az ellenőrök, mire eljutott a híre a mosókonyhába, már ott voltak. Név szerint keresték. A vendéglőst megbüntették, Cili elvesztette a segélyt. Most került csak igazán nehéz helyzetbe.
Nem ez volt az egyetlen keserűsége. Karácsony előtt két nappal Imre elvitte a gyerekeket a Tátrába. Teljes szünidőre mentek. Cili végigsírta az ünnepeket. A kis fenyőt se díszítette fel, ott maradt ahol volt. Ahhoz is alig volt ereje, hogy valami ételt összeüssön. Nagyon nem is volt miből. Pár nap múlva szédelegve jött-ment a lakásban, hol itt ült le, hol ott, s maga elé nézett anélkül, hogy bármire is gondolt volna. Rosszabbul járt, ha gondolkodott. Olyankor úgy érezte, beleőrül abba, ami vele történik. Játékszere a sorsnak, dobálja gonosz kedve szerint, mintha azt akarná elérni, hogy megelégelje az életet.
Szilveszter este korán lefeküdt, nem búcsúztatta el az óesztendőt. Az emeleten annál vidámabb volt a hangulat. Anyósánál vendégek voltak, Diósiék és mások. Bömbölt a televízió, pukkantak a pezsgősüvege. Cili álmában is hallotta anyósa szokatlanul hangos, szertelen kedvű nevetését.
X/99
    Beköszöntött az 1995-ös esztendő. Cili az új év reggelén nem kelt fel az ágyból, csak feküdt mozdulatlan, s nézte a mennyezetet. Dél már elmúlt, mikor a hátsó bejáratnál megszólalt a csengő. Az első csengetésre meg sem rezdült. Csak a másodikra mozdult, nehezen kászálódott le az ágyról, s kicsoszogott a hallba. Nem kérdezte, hogy ki az, csak megnyitotta az ajtón lévő kis ablakot. Egy kéz nyúlt be, teli pezsgősüveget tartott, s Bozóki Feri vidám, kicsit spicces hangja csendült az ajtó előtt.
- Bort, búzát, békességet!
Cili sóhajtott, s beengedte. Feri végignézett rajta mosolyogva, s azt mondta vidáman :
 - Hú, de másnaposak vagyunk! Pedig ezt az üveg pezsgőt meg kell innunk. Kérek két poharat.
Cili nem mozdult, arcán fanyar mosoly ült.
- Az tenne be! Két napja nem ettem.
Bozóki Feri elkomorodott.
- Mert?
Cili megvonta a vállát.
- Nem volt mit.
- A rohadt életbe!- kiáltott fel Feri fojtott hangon, aztán parancsolt -  Öltözz! Viszlek ebédelni. Nem tűrök kifogást.
- Botránnyal akarod kezdeni az újesztendőt ?!
- Teszek a botrányra! Amúgy se kell tudni senkinek, hogy hova megyünk. Majd azt mondom, beteg vagy, bevittelek az ügyeletre. Ha valaki rád néz, kétségbe se vonja. Indulás öltözni!
Cili újra tiltakozni akart, de nem volt ereje nemet mondani. Feri először abba a vendéglőbe akarta vinni, ahol mosónőként dolgozott, s a történtek miatt haragudtak rá, így messzebbre mentek.
Ebéd közben beszélgettek, s Feri neheztelőn mondta :
- Megérdemelnéd, hogy alaposan elfenekeljelek. Ha Hédi miatt nem akartál átjönni, telefonálhattál volna. Áthívsz valami ürüggyel, hogy segíteni tudjak.
Cili lehajtott fejjel hallgatott. Most mondja meg, hogy hányszor okozott bánatot azzal, hogy rohant, s nem állt meg vele egyetlen szóra sem, mert annyira igyekezett Hédinek megfelelni. Vagy azt mondja inkább, hogy rossz koldus volt világéletében, s úgy van vele, ahogy Nagy László írta : " ...mivel a kérés nekem nagy szégyen, adjon úgy is, hogy nem kérem..." Ehhez sem volt kedve. Így csak annyit mondott :
- Nélkülem is van elég bajod.
Feri felnevetett, de hangjában idegesség vibrált.
- Újév napján újat mondj!
Cili legyintett.
- Mi újat mondhatnánk mi egymásnak?!
Bozóki Feri arca már komor volt, s leszegett fejjel felelt.
- Én tudok. Hédi szerelmes. Nem tudom, hogy kibe. Azt sem, hogy mióta, de egy ideje megcsendesedett. Eleinte azt gondoltam, titokban szed valamit, de másról van szó. Mit mondjak, pocsék érzés. Majdnem beledöglök. Ha azt kérdezed, hogy miért, megmondom : mert nem vagyok normális!
Cili szánakozón nézett rá. Maga mindig úgy gondolta, hogy Hédinek folyton van valakije, így kellett lennie, abból ahogy élt. Nehéz volt elhinni, hogy Ferinek eddig nem fordult meg a fejében. Most is a szokásos módon vigasztalta, mert nem látta értelmét másnak.
- Más oka is lehet...- mondta lesütött szemmel.
- Nem, nem! Az ember csak egy okból szokott ábrándozni. Ha bebizonyosodik, hogy komoly kapcsolata van, fogom a gyereket, és hazamegyek vele anyámhoz.
Már mehetett. Nyakas apja meghalt, édesanyja hazavárta. Cili is találkozott vele. Az ura halála után azonnal meglátogatta a fiáékat. Kedves, szerény asszony volt, sokat szenvedő. Az sem vigasztalta, amit a fiáéknál tapasztalt. Megismerkedésük után bizalmasan mondta, eztán azért imádkozik, hogy egyetlen gyermeke menjen haza a kis unokájával.
Amit Feri Hédiről mondott, azt képtelen volt elhinni. Hédi már tizenévesen elmebajnak tekintette a szerelmet, így kizártnak tartotta, hogy felnőttként átengedje magát ennek az érzésnek. Mivel nem fejthette ki Feri előtt, így csak annyit mondott:
- Szerintem lusta egy igazán komoly kapcsolatra.
Feri arca felderült.
- Ezzel próbálom vigasztalni magam! De legtöbbször annyira nyomaszt az egész, hogy sokszor azt kívánom, reggel ébredjek arra, már semmit sem jelent, felőlem viheti, aki akarja, én túl vagyok rajta.  
Cili kesernyésen mosolygott.
- Ha vigasztalni kell magad, akkor még messze vagy attól, hogy túljuss rajta.
- Azt mondod?! Lehet benne valami, mert megbánom aztán a kívánságomat. Az ember épeszűnek tartja magát. Azt is tudja, rohadt kutyaszorítóban van, mégsem azon töri a fejét, hogy szabadulhatna. A fene se érti, hogy miért van ez így ?!
- Dehogynem. Mindenki érti, aki hasonló helyzetbe került. Annyira közismert, hogy népi bölcsesség is van rá : Se vele, se nélküle! Egy nap aztán kap egy jó nagy lökést, és átlendül valamin, ami addig az útját állta, és leginkább egy láthatatlan falnak érzékelt. Onnan tudja, hogy leért a fal túloldalán, hogy könnyű már kimondania: végre vége! Aztán már csak azt nem érti, miért nem tudta kimondani előbb. De addig vívódik, ahogy most te!
Bozóki Feri felvonta egyik szemöldökét, s kis mosollyal kérdezte :
- Nem voltál te túl sokat Sámson Géza társaságában ?!
Cili szomorkásan mosolygott.
- Nem eleget, sajnos.
- Helyes.
- Helyes ?! Azt hittem, kedvelted.
- Annyira mégsem, hogy átengedjem neki baráti  helyem. Barátit mondtam, de mondhattam volna mást is. Ciluska! Utaltam rá néhányszor, hogy utólag nem bánnám, ha annak idején másképpen alakul a felállás négyünk közt. Bevallom, sokat jelentesz nekem. Valamiféle reménybeli kiutat. Ábránd szülte lehetőséget.
Cili most sem tudott mit kezdeni azzal, amit mondott. Hiszen, Hédi miatt vergődött még mindig. Ebben a helyzetben jobbnak látta, ha kitér a válasz elől, s az ital számlájára írja az értelmetlen vallomást.
Kis mosollyal mondta :
- Ne rendelj több italt. Szaporítja a keserűséget.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a pezsgő beszél belőlem. Majd meglátod, hogy egy nap felajánlom neked szerény személyemet.
- De nem mostanában, ugye?! - kérdezte Cili kényszerű nevetéssel.
- Nem, hogy vigye el a bánat! Pedig tudom, szellemi képességem teljes birtokában pontosan tudom, hogy ezt kellene tennem. Talán már Dombszegen is tudtam. Nem talán! Biztosan így volt, mert különben nem motoszkálna bennem azóta is folyton-folyvást, hogy Hédi helyett feléd kellett volna fordulnom, és addig harcolnom, míg megérted, Imre százszor hamarabb passzol Hédihez, mint hozzád. De nem tettem, mert már akkor is marha voltam, egy címeres ökör!
Cili étvágya elment, s színtelen hangon felelt.
- Kár ezen rágódni. Nekünk külön-külön út volt megírva.
- Mi mást is mondhatnál az eltelt évek után. Hagytam, hogy kínlódj Imre mellett.
Cili ezzel nagyon egyetértett, mert jó barátként is többet tehetett volna. Nem mondta ki, helyette megköszönte az ebédet. Bozóki Feri kellemes, kisfiús mosolyával felelt.
- Kedves egészségedre! Remélem, megismételjük majd gyakran.
Cili elengedte a füle mellett, helyette azt mondta:
- Menjünk, jó?!
- Vagyis, elég volt belőlem?! Megérdemlem.
- Ne csacsiskodj! Tudod, hogy kedvellek. De ebben kell maradnunk.
- Egyelőre?!
Cili sóhajtott.
- Feri, kérlek!...
- Jól van. Nem gyötörlek, de egyszer még visszatérünk erre a beszélgetésre. Addig is megbánó szívvel mondom, eztán nem hagylak magadra a gondjaiddal. Mondd meg, hogy ebben a pillanatban mennyi pénzre van szükséged. Rezsi, és a megélhetés, amíg nem találsz megoldást. Ha elfogyott, szólsz.
Cili tiltakozón mozdult, aztán újra belátta, nincs abban a helyzetben, hogy önérzeteskedjen. Mondott egy összeget, s hozzátette, nem tudja, mikor lesz módjában megadni. Feri azt felelte, az miatt ne fájjon a feje, s elővette a pénztárcáját.
X/100
    Gyertyaszentelő napján, február másodikán Cili számára szomorúan kezdődött a születésnap. Előző este altatót vett be. Mélyen aludt, mikor Lackó elment otthonról. Először abban a tudatban volt, hogy iskolába ment, mint rendesen.
Kávéfőző mellett talált egy cédulát, amiből kiderült, apjuk kikérte őket az iskolából. Mennek a budai hegyekbe valami lovas szán túrára, s csak késő este várhatók haza. Úgy érte, mint a pofonütés. Délután együtt szeretett volna lenni velük. Készült is rá. Hetek óta tartogatott néhány tojást, kevés cukrot, lisztet, hogy kedvenc piskótájukat megsüsse erre az alkalomra.
Bánatában húzni kezdte a szíve Dombszegre. Mire megfőzte a kávét, már könnyekkel vágyakozott szülei sírjához, s pánikkal élte meg, hogy nem volt tankolásra pénze. Amit Feritől kapott újév napján, kellett az elmaradt, sürgető számlákra. Mellette bevásárolt néhány fontos élelmiszert is, hogy ne kerüljön újra lehetetlen helyzetbe. Nem ment Ferihez újabb kölcsönért, mert rossz koldus volt valóban. Mindössze annyi készpénze volt, amiből egy ideig megvehette a kenyeret, azzal félútig se jutna le. Körbejárta a lakást töprengve. Végül belátta, csak Katóka néni herendi órája segíthet rajta. Értékes volt. Talán kap érte annyit a bizományiban, hogy megtankolhasson. Becsomagolta, s elvitte. Tíz órakor már úton volt.
Éjszaka óta esett a hó, szinte szakadt. A rádió riasztó jelzéseket mondott a dunántúli utakról, de ez sem tudta visszatartani. Nehezen vergődött le Dombszegre. Az öreg Skoda olykor hősiesen küzdött az úttal, de nem hagyta cserben. Hálából elnevezte származási helye után Pável bácsinak. Sokszor elmondta, míg leértek: húzz bele, Pável bácsi, ne hagyd magad!
Dombszegen az első útja a temetőbe vezetett. Augusztus vége óta nem járt szülei sírjánál. Azóta annyi keserűségen ment át, hogy hosszan, fájdalmasan zokogott a néptelen temetőben. Ott volt azok közelében, akik szerették, óvták az életben, s az égben is érte imádkoztak.
Már egy ideje nem érezte szellemi jelenlétüket. Talán a sok bánat okozta, s most jó volt haló poruk közelében lenni. Itt érezte vigasztaló közelségüket. Nehezen hagyta ott a temetőt, de még ezen a napon vissza akart menni Pestre, hogy otthon legyen mire gyerekei megjönnek, s két helyre még el akart ugrani. Laciékhoz feltétlenül, de előtte egy gyors látogatást tervezett Katóka néninél az Öregotthonban. Megígérte még a nyáron. Szorongón ment, nem lehetett biztos abban, hogy megtalálja még.
Annál nagyobb volt az öröme, mikor megölelhette. Hajdani tanítónője már nagyon gyenge volt, ágyban fekvő, de egészségi állapotára nem panaszkodott. Más bántotta. Mikor kiment a szobából egy félhangosan háborgó asszony, megragadta Cili kezét, s félve, suttogva elmondta, ez a szobatársa ostoba rosszindulatával megkeseríti napjait. Nővérkéknek hiába panaszkodik, nem költöztetik szét őket, pedig a maradék életkedvétől is megfosztja a gonoszkodó.
Cili tudta a gyakorlatából, hogy ilyen helyen nem vehetnek figyelembe minden panaszt, akkor folytonos költöztetésből állnának a napok, de azzal is tisztában volt, hogy Katóka néni a maga nemes embersége, széles műveltsége mellett valóban szenved az ilyen embertől. Elhatározta, hogy segít rajta. Nem először. Évekkel előbb Katóka néninek kijárta az alkalmi szociális gondozót. Nem voltak hozzátartozói. Férje a háborúban maradt. Két fiától is megfosztotta a sors. Idősebbik tudós volt, expedíciókkal járta a világot, s évtizedekkel előbb eltűnt a Mekong-deltájában. A fiatalabb fia jogot végzett. Bankett utáni reggelen a dombszegi állomáson korán ugrott le a vonatról, s  egyik lába a kerekek alá került. Elvérzett, mire kiértek a mentők. Katóka néni magára maradt.
Cili most sem hagyta cserben egykori tanítóját. A főnővér vállát átölelte, s Katóka néni ígéretet kapott arra, hogy két-három napon belül megoldják a gondját. Hálásan mondta Cilinek, hogy megint a jó Isten vezérelte hozzá. Cili nem árulta el, hogy mellette a szép herendi órának is köszönhették a segítséget. Végül könnyekkel búcsúztak, mintha megsejtették volna, hogy nem találkoznak többé az életben.

Lélekvesztőn

 X/101
    Marosi Laciéknál csak Katit találta otthon. Sógornője ölelő karokkal fogadta, s késői ebéddel kínálta. Már négy óra felé járt az idő. Míg evett, mesélnie kellett. Nehezére esett, mert nem akart panaszkodni. Így alig tudott mit mondani.
Kati mintha ráérzett volna a gondjára, azt mondta:
- Hamarosan jó helyzetbe kerülhetsz, ha ránk hallgatsz. Laci a napokba akart telefonálni. Hallottuk, hogy Imre rövidesen megkapja az örökségét. Fogadj ügyvédet, és fizettessétek ki vele a lakást. Vegye meg, ha továbbra is használni akarja.
Cili rácsodálkozott.
- Meghalt Ida mama ?!
- Már vagy három hónapja. Itt temették el. Imre tudja, itt volt a hagyatéki tárgyaláson. Nem mondták a gyerekek ?!
Cilit meglepte, hogy gyerekei hallgattak előtte. Nem akarta, hogy Katinak rossz véleménye legyen róluk, s olyasmit motyogott, hogy valamit említettek, de amilyen gondterhelt mostanában, biztosan nem figyelt rendesen.
Kati folyatta.
- Sáfár doktorék családjába kerül az apósod háza. Egyik fia ügyvédi irodát, a másik magánrendelőt nyit benne. Az se akasztotta volna fel magát, ha előre tudja, hogy így megszalad a fiainak. Ha csak a lánya miatt nem.
Cili kesernyésen mosolygott. Sáfár Aliz említése azokat a hajdanvolt időket idézte, melyekre már nem szívesen emlékezett. Mellette tudta, hogy Kati mire gondolt. Aliz nem ment férjhez, helyette nagy barátságban volt a hajdani iskolaigazgató híresen csúnya lányával. Együtt vettek lakást a templom téren épült, modern emeletes házban, s úgy ittak mindketten, mint a kefekötők.
Visszatért Imre örökségére. Óriási dolog volna, ha kifizetné a lakást, de nem mert bízni benne. Aligha fizet olyasmiért, amit ingyen is használhat. Csendes lemondással mondta. Kati összeszidta miatta. Fejére olvasta, hogy ideje a sarkára állni. A válópert is el kellett volna már indítania.
Cili kénytelen volt színt vallani.
- Miből, Katikám?! Máról holnapra élek, gyakran az is gond. Hamarosan leválik a csizmám talpa is, de arról szó sem lehet, hogy vegyek másikat. Most is csak úgy tudtam lejönni, hogy Katóka néni herendi óráját a zaciba csaptam, de muszáj volt. Rettenetesen húzott a temető...- - mondta könnyekkel, s azt elhallgatta, hogy születésnapja van.
Kati megenyhült, s nyugtalanul mondta:
- Segítenék, de mostanában mi is nehezen élünk. Biztatnálak, hogy szaladj el Endréhez, de tudom, neki is gondja van. Sajnos, a savanyító csődbe ment. Most palackozót akar nyitni. Kölcsönért szaladgált, Laci odaadta a kevés megtakarításunkat. Megadja Endre, amint tudja, de addig csak Laci fizetésére támaszkodhatunk, mert télen nem tud maszekolni. A varroda se ad munkát egy ideje. De csizmát tudok adni, alig használtat. Endre feleségétől kaptam. Megszabadult tőle, mert kis hiba volt a sarkával, valami kő felsértette. A suszter pár forintért rendbe hozta. Kihúzod vele egy ideig, ha jó a lábadra !- mondta, s szaladt a csizmáért.
Cili az egyiket felpróbálta, éppen illett a lábára. Megölelte Katit, aztán felcihelődött. Indulnia kellett, nem akart későre maradni a rossz utak miatt. Mikor elindult, vitte a szél a havat,  a rádió elakadt járművekről beszélt. Hosszú volt az útja hazáig. Pável bácsit hiába biztatta, néhol hosszan vesztegeltek, míg szabaddá vált előttük az út. Míg várakozott, gondolatai visszajártak Dombszegre, a sírhantokra, Katóka nénire, Laciékra, Endre csődjére.
Az utóbbi időben gyakran gondolt arra, ha továbbra sem kap munkát, valami vállalkozásba kellene fognia. Készíthetne plüss állatkákat,  gyerekeinek gyakran varrt, jó szabásmintái vannak, csak pénzt kellene szerezni a kezdéshez. Most letett erről is. Endre kudarca arra figyelmeztette, a magafajtának bele sem szabad fogni, ha az egyetemet végzett, vállalkozásban jártas is belebukhat folyton. A savanyító Endre harmadik próbálkozása volt, az első kettővel is csődbe jutott, pedig hajtott reggeltől-estig.
Otthon szívet melengető meglepetés érte. A gyerekek már otthon voltak, noha aludtak. Lackó a maga szobájában. Saci a földszinti nagyszobában a rekamién.
Ezen az éjszakán nála maradt, s mielőtt lefeküdtek, egy rajzlapra virágok közé nagy betűkkel odaírták:
" Isten éltessen édesanyánk a 35. születésnapodon! Szerető gyermekeid: Sarolta és László"
X/102
    A következő hetek feszült várakozással teltek. Sacinak időben elmagyarázta, hogy apja örökségéről minden hír létfontosságú. A kislány egyik nap leszaladt, s izgatottan hadarta, hogy kifizették a dombszegi házat, megkerült a tanya ára is. Olyan betétkönyvben volt, amiből Ida mama csak a kamatokat vehette ki. Apjuk szerint annyi pénzt örököltek, hogy nem csak a tanya építését fejezheti be, jut még sok másra is. A nyáron mehetnek az Alpokba. Saci vágya volt. Egy ideje hegymászó akart lenni. Azt gondolta, az valami hivatás, ami egyszerre nyújt örömöt, és megélhetést.
Míg Cili hallgatta a lányát, az járt a fejében, hogy milyen különös is az emberi szív. Idősebb Lónyai Imre életében nem bocsátott meg a fiának, de nem zárta ki az örökségéből. Még azt is ráhagyta, amire nem gondoltak. Így nyújtott kezet fiának a sírból.
Másnap kileste Imrét, s az udvaron elébe állt. Szépen, nyugodtan beszélt. Inkább kért, mint követelt. Imre pókerarccal hallgatta, aztán belendítette a karját.
- Ezt neked, kis szívem!- mondta dühös nevetéssel - Fizessek a saját lakásomért?! Hülyének nézel?!
- A tiéd az a lakás ? A te neveden van ? Magad pénzén vetted ?
- Megszenvedtem!
- Te ?! Nevetnék, ha nem fojtogatnának a könnyek. Családom szenvedte meg. Szüleim, és nagybátyámék. Megkaptad az örökséged. Becsületbeli kötelességed megváltani.
- Ne strapáld magad, kis szívem! Nálam ezzel a fennkölt szöveggel semmire sem jutsz. Egy fillért se kapsz!
- Szomorú, hogy nincs benned belátás, mikor jól tudod, hogy nehéz helyzetben vagyok.
- Kínlódj csak! Megmondtam, így kényszerülsz vissza hozzám. Dátumát is megjósolom előre. Egy nappal, mielőtt éhen halnál... - mondta lelketlenül, s otthagyta.
Ezek után nem remélte, hogy Imrétől per nélkül pénzt lát. Ügyvédet nem tudott fogadni. Előbb pénzt kell szereznie. El kell adnia a Skodát, még akkor is, ha jóval kevesebbet kap érte, mint amennyit ér. Nem csak a per miatt. Már minden mozdítható értékét elvitte a bizományiba, kisebb értékeit fillérekért eladta a bolhapiacon. Néhány nap múlva már kenyeret sem tud venni. Azonnal cselekednie kell, különben Imrének lesz igaza, az éhhalál elől visszaindul a régi életébe, mert gyermekei nem maradhatnak anya nélkül. Kicsik még, szeretetére szükségük van. Számára pedig fontosabbak mindennél, s mindenkinél ezen a világon.
Kitette a hirdetéseket az alkalmas helyekre, s várta a vevőket. Néhány nap múlva jelentkezett valaki. Megnézte a Skodát, s fanyalogva elment. Másnap jött egy másik érdeklődő. Azt kispénzű embernek látta, olyanfélének, aki beéri majd Pável bácsival. Reménykedőn vezette a garázshoz. Amint kinyitotta az ajtót, földbe gyökerezett a lába. Valaki tönkretette a kocsiját. Összekaszabolta az üléseket, megrongálta a műszerfalat, kitépte a vezetékeket. A motorházba már bele sem nézett.
Az érdeklődő sajnálkozva ment el. Maga bement a lakásba, s közel állt ahhoz, hogy az idegei felmondják a szolgálatot, s törjön-zúzzon. Csak hatalmas akarattal tudta visszafogni magát. Mikor megnyugodott kicsit, az anyósára gondolt. Másra nem is gondolhatott, mivel ezen a délelőttön csak ketten voltak a házban. Pár órával előbb lent járt a garázsban, akkor még minden rendben volt. Nem értette, hogyan jutott be a garázsba. Feltámadt benne a gyanú, s saját kulcsával megpróbálta kinyitni a többi garázsajtót is. Mindegyiket nyitotta, egyforma zár volt mind a négy garázsajtón.
Keserű indulattal elhatározta, hogy Imrével kifizetteti a kárt. Megmondja, vagy fizet, vagy feljelenti az anyját. Elkeseredésében eszébe sem jutott félni. Valami hihetetlen elszántság szállta meg, mint aki végleg elhatározta, eztán verekedni fog, ha másképpen nem megy. Ettől az elhatározástól megnyugodott. Leste aztán Imrééket. Mikor megjött a gyerekekkel, visszatartotta az udvaron, míg a két gyerek bement a földszinti lakásba. Sacinak szokása volt onnan menni az emeletre, mióta lentről is nyitható volt az ajtó. Maga elmondta Imrének, hogy mit tapasztalt a garázsban. Mondta a követelését is, bátran, határozottan.
Imre ordítani kezdett.
- Képes voltál tönkretenni a kocsid, hogy ráfoghasd anyámra?! Menj be, Cili, mert bizony úristen, hogy neked megyek. Takarodj!... Takarodj!- üvöltötte vörös fejjel.
Látta rajta, ha nem mozdul, a következő pillanatban valóban ütni fog. Sarkon fordult, s bement a lakásába. Tehetetlen kínjában némán verte a falat. Saci már az emeleten volt, de Lackó előjött a zajra, s átölelte vigasztalón. Pár perc sem telt el, mikor felhangzott Saci rémült kiabálása az emeleten. Úgy sivalkodott a kislány, mint akit gyilkolnak. Kettesével vette a lépcsőt, közben a kislány feltépte az ajtót, s zokogva kiabált.
- Apu! ...Apu!... Jaj, meghal!...Anyukám, segíts!
Berohant a nagyszobába. Anyósa nem volt ott, Imre az egyik fotel mellett térdelt, kezét a szívére szorította fájdalomtól eltorzult arccal. Rémületében maga is kiabált. Küldte Sacit Bozóki Feriért, éppen akkor értek haza, s közben tárcsázta a mentő számát.
Lónyai Imre infarktus kapott. Mire a mentők megérkeztek, Feri már ellátta a legszükségesebb tennivalókat, s elment a mentővel. Cili magához ölelte a gyermekeit. Kétségbeesetten zokogott mindkettő.
X/103
    Ahogy mondani szokás : Isten nem bottal ver! - Néha lelketlen anyával. Lónyai Lenke újra megszökött, s magával vitte a fia örökségét az utolsó fillérig. Elvitte, mielőtt Imre betehette volna a bankba. Mindössze pár sort hagyott maga után.
Cili az alatt a fotel alatt találta meg, ahol Imre térdelt. A sorok olvasása közben lett rosszul. Nem csodálkozott rajta.
Azt írta az ördögi némber:
 " Drága kisfiam! Elmegyek, mert nem tetszik itt. A pénzt elviszem, mert engem illet. Hét évig tűrtem apád istállókból hozott szagát, kevés kárpótlás érte. Neked amúgy is megvan mindened. Engem ne keress, mert nagy a világ, Mindenki élje a maga életét, semmi közünk egymáshoz. Szerető édesanyád."
Cili nézte a sorokat, s hirtelen elfogta valami borzalmas nevetési vágy. Sajnálta Imrét, fájt a szíve a gyerekeiért, de úgy érezte, meghal, ha nem nevethet. Legyűrte a gyermekei miatt, beleizzadt alaposan. Ettől a naptól kezdve hol az emeleten, hol a földszinten tartózkodott, s úgy irányította a család életét, mint régen. Délutánonként elment Imre kocsijával a gyerekekért, s bevitte őket a kórházba. Imre lassan lábadozott. Szemmel láthatóan hálás volt Cilinek, de nem beszéltek róla. Ahogy anyjáról, vagy a pénzről sem. A levelet sem hozták szóba. Látnivaló volt, hogy Imre kerülte a témát.
Úgy tűnt, semmi más nem érdekli, csak az, hogy ott vannak, s örülhet nekik. Simogatta a gyerekeket, bepárásodott szemmel nézte, hallgatta őket. Cili csendben figyelte, s azon meditált közben, hogy milyen különös lény is az ember. Jóból és rosszból van összegyúrva. Még Lónyai Imre is, mutatta a gyermekeihez való ragaszkodása.
Benne semmit sem változtatott meg Imre betegsége. Pontosan tudta, olyan csoda nincs, ami helyrehozhatná kettőjük kapcsolatát, mert sohasem volt a helyén. Annak örült volna, ha eztán igazságosabb ember lesz, megkönnyítené mindannyiuk életét. Látott ebbe az irányba némi változást. Imre a kezébe adta a bankkártyáját egy papírdarabbal, s azt mondta:
- Felírtam a kódot. Gazdálkodj belátásod szerint, kis szívem! Ne lássatok szükséget semmiben. Ibolykát is tartsd meg, hogy legyen időd naponta bejönni, és a gyerekkel foglalkozni.
Cili most sem csábult el. Ha Imre nem lett volna ennyire beteg, megkérdezi, hogy meri egy priuszos, megbízhatatlan személy kezébe adni a kártyáját, de irgalmasabb volt annál. Csak magában sírta: lám, lám, mégis tudja, hogy megbízható, tisztességes ember. Mégsem állt ki mellette, s hagyta volna elveszni anyja gonoszságából. Úgy érezte, ezzel követte el ellene a legnagyobb bűnt. Ahogy a többi bűnét sem tudja megbocsátani, mert vannak olyan fájó sebek, amelyek sohasem gyógyulnak be.
Imre állapota javult, s egyre többször beszélt arról, hogy hazamenetele után szívesebben maradna Cilivel a földszinten, az emelet legyen a gyerekeké.
Nehéz ilyen helyzetben nemet mondani, de Cili finoman megtette. Úgy tűnt, Imre tudomásul vette. Mikor hazavitték, az udvarban szállt ki az autóból, s elindult Cili földszinti lakása felé a gyerekek karján. Cili ideges lett, de aztán arra gondolt, majd a hallból vezetik fel a lépcsőn. Nem annyira meredek, mint az udvari kőlépcső. Így nem akadályozta meg, hogy belépjen a lakásába. Imre megtorpant a lépcső alján, felnézett az emeleti ajtóra, s hirtelen felzokogott.
- Mit tettél, anyám... Édesanyám?!
Megrázó pillanatok voltak. Velük volt Bozóki Feri is, döbbenten néztek egymásra. Hihetetlen volt, hogy Imre még mindig ragaszkodott a lelketlen asszonyhoz. Állt a lépcső előtt, emelte a lábát, de nem jutott tovább az első lépcsőfoknál, helyette sírva rázta a fejét, mint aki irtózik attól a helytől, ahol az iszonyú bánat érte.
Cili szemében tanácstalanság volt, segélykérőn nézett Ferire. Semmiképpen sem akarta, hogy Imre lent maradjon. Feri most újra Imre barátja volt, vagy az orvos szólalt meg benne. Halkan mondta, nem kellene erőltetni ebben az állapotban. Cili csak a szája mozgásával tiltakozott, de Saci így is értette, s neheztelőn nézett rá,  hangja is sértődött volt, mikor megszólalt.
- Olyan rohadtul nehezedre esne pár napig eltűrni ?! Nem látod, hogy mennyire szenved ?! És, ha megint rosszul lesz ?! Ne ellenkezz, anya!
- Meg kell barátkoznia a gondolattal, mert hetek múlva is ez lesz a helyzet. Ha akkor se akar majd felmenni ?! Hogy gondolod, kislányom?
Saci már ellenséges volt, s szinte kiabált.
- Akkor majd ráérsz arénázni miatta, de most lent marad és kész!- mondta ellenmondást nem tűrő hangon, s kitárta a nagyszoba ajtaját.
Cili rákiálthatott volna, de helyette mérlegelt. Most mutatkozott meg igazán, hogy Saci milyen nagyon ragaszkodott az apjához. Nehéz helyzetben van ilyenkor az anya, mert gyermekével kerül szembe, s nem az érdemtelen házastársával, akiről feltételezhető volt, hogy rá is játszott a helyzetre. Látványosan rogyadoztak a térdei, amit már aligha indokolt tudott állapota. A gyerekek nem mérlegeltek. Belekaroltak az apjukba, s bevezették a lenti nagyszobába. Saci ráparancsolt az öccsére, hogy nyissa ki a rekamiét, s ágyazzon meg. Addig egyedül karolta apját. Aztán levetkőztették, s lefektették  anyjuk fekvőhelyére, miközben olyan törődőn, gyengéden bántak vele, ahogy a nagybeteggel szokás.
Cili nézte őket, s már nem volt benne indulat, se keserűség. Pedig tudta, fel kellett volna lépnie keményen, határozottan, akár kíméletlenül is, ahogy Imre bánt vele nyomorúságában, de  gyermekei miatt nem vitte rá a lélek.
Joseph Joubert mondja :
" Az ész figyelmeztethet bennünket arra, mit kell elkerülnünk ; de csak a szív mondja meg, hogy mit kell cselekednünk. "
X/104
    Lónyai Imre rossz beteg volt. Éjjel-nappal ápoltatta magát, folyton elégedetlenkedett, mellette dacolt is. Ha valami nem úgy történt, ahogy elképzelte, nem evett, s nem vette be a gyógyszereit.
Cili csak később hallotta Bozóki Feritől, hogy Imrének utókezelésre kellett volna menni Füredre, de nem volt hajlandó. Arra hivatkozott, hogy szakképzett nővér a felesége, a házban ott van az orvos barátja. Ez őrültség volt, hiszen aligha kaphatta meg otthon azt a kezelést, amire szüksége volt, de nem lehetett jobb belátásra bírni.
Cili ezekben a napokban a nagyszoba melletti szobában aludt, Lackó is átköltözött hozzá a másfél szobából, hogy a közelében legyen. Kiderült, a kisfiú még mindig félt. Attól tartott, nagyanyja titokban visszajön azzal az emberrel, akivel a Balatonnál találkoztak. Mikor Lackó átköltözött Cili mellé, Imre azt mondta:
- Ne zavarjuk az éjszakáit. Gyere ide mellém a rekamiéra. Már jobban vagyok. Nem terhelsz vele.
Cili átlátott rajta, de kíméletesen, kitérőn felelt.
- Tudod, hogy úgy alszik, mint a bunda. Azt sem hallaná meg, ha a házat elvinnék a feje felől.
- Ne vitatkozz, kis szívem! Ha egyszer azt mondom, hogy aludj mellettem, akkor tessék szót fogadni!
- Nem lehet, Imre! Ne kényszeríts arra, hogy rossz dolgokra emlékeztesselek.
- Ne kezd már megint, mert újra félrevezeted magad. Betegségem is megmutatta, hogy mi összetartozunk. Intézzük így a dolgainkat. A magam részéről megtettem az első lépéseket. Ferinél rendeztem a tartozásod. Rajta keresztül üzentem egy szerelőnek, ma elviszi a kocsidat, és rendbe hozza.  
Cili a fejét csóválta.
- Most sem beszélted meg velem. A kocsi rendben van, tartozol vele, de Ferinek a tartozást nekem kellett volna megadnom és nem neked.
- Nincs saját pénzed, ergo tartozást se tudsz fizetni. Az én feleségem pedig ne maradjon adósa senkinek. Világos, kis szívem ?!
-  Az én feleségem ?! - sóhajtotta Cili, s szomorúan nézett Imrére - Valamit nagyon elfelejtettél.
- Elváltunk?! Nem váltunk el. Együtt vagyunk?! Együtt vagyunk. Hallani sem akarok másról. Megértetted ?!
Megint ott volt a fal, s Cili legszívesebben beleverte volna a fejét. Imre újra kihasználta a helyzetet, gyerekei iránti szeretetét, de már nem engedte körbefalazni magát, s megemelte a hangját.
- Egyszer, s mindenkorra tudomásul kell venned, hogy nem tértem vissza hozzád. Érted ?! Nem tértem vissza, csak segítek. Ezt ne keverd össze a helyreállított házastársi kapcsolattal.
- Mondd, csak mondd, ha úgy gondolod, hogy nem kerültem még elég közel a sírhoz.
Cili egyelőre elhallgatott, de egy hét múlva újra szóba hozta a dolgot. Igyekezett kíméletes lenni.
- Ma szépen, óvatosan felsétálunk együtt az emeletre. Ne nyugtalankodj, ott is ápollak majd.
- Nem tudok felmenni. Hiányzik hozzá a testi-lelki erő. Egyébként is, megmondtam, veled akarok maradni. Beteg vagyok. Nem tudom, meddig élek, de ami hátra van még, azt melletted akarom leélni.
Cili látta, hogy semmit sem ér el, ha csak kérlel, s határozottabban folytatta.
- Sajnálom, hogy megbetegedtél, de nem megyek bele a régi kapcsolatba. Felajánlok helyette egy barátihoz közeli kapcsolatot. Közös gyermekeink vannak. Neveljük őket együtt, segítsük egymást, de tartsuk tiszteletben egymás függetlenségét!
Imre bosszankodón nevetett.
- Függetlenséget emlegetsz?! Ez nonszensz, kis szívem! Aki házasságot köt, az nem független többé, mert ez a dolog lényege. Mi pedig házasságban élünk, bárhogy csűröd-csavarod.
- Te pedig hiába teszel úgy, mintha valóban ez volna a helyzet!
Lónyai Imre dühbe jött, s úgy ugrott fel a rekamiéról, mint akinek semmi baja, s már üvöltött.
- Elég ebből! Elegem van a hülye dumából, megértetted?! A feleségem vagy, és az is maradsz!
Cili szembefordult vele.
- Csak papíron, de ténylegesen már nem vagyok a feleséged!
- De az vagy, a rohadt életbe!
- Tévedsz. Szabad ember vagyok. Nem rendelkezhetsz velem. Bármit szeretnél, szükséged van hozzá a beleegyezésemre.
- Neked meg erre van szükséged! - ordította Imre, s a következő pillanatban Cili akkora pofont kapott, hogy a másikat a szekrény adta.
Felzokogott fájdalmasan, s a fejéhez kapott. Véres lett a tenyere. A szekrény felső részének rézkallantyúja csúnyán felsértette a fejét. Imrét nem érdekelte. Káromkodva kirohant a szobából, felcsörtetett a lépcsőn, lábbal nyitotta a félig nyitva hagyott ajtót, aztán bevágta maga után, hogy csak úgy döngött a ház, majd feltépte újra, s ordítva követelte a bankkártyáját. Amint megkapta, még megtoldotta a mondandóját.
- Az ajtót pedig ne merészeld belakatolni! Még éjszakára sem, mert fejszével verem rád a bejárati ajtód ! Világos ?!
Ez volt Lónyai Imre, vagy ahogy mondani szokás, kutyából nem lesz szalonna, hiába gömbölyödik.
Lackó felébredt a zajra. Megjelent a szobaajtóban, szája legörbült. Cili akkor már egy törölközőt szorított a fejéhez, véres foltok éktelenkedtek rajta, s sietett megnyugtatni a gyereket. Közben Saci is lerohant az emeletről, közrevették, simogatták, sírdogáltak ijedtükben. Cili tudta, hogy mit kell ilyenkor tenni. Elvárón mondta, nyugodjanak meg, ma már nem lesz több cirkusz. Feküdjenek le, mert reggel iskola van, jön értük Józsi bácsi.
Higgadt hangja megnyugtatta a két gyermeket, visszamentek az ágyukba. Maga megnézte a fejét. Nem volt túl mély a sebe, s egy idő után sikerült elállítania a vérzést. Lefeküdt maga is, de nem jött álom a szemére. Levonta újra a tanulságot, s hajnalig latolgatta a várható következményeket.
X/105
    A két Lónyai gyerek mindent megkaphatott, amit csak szemük-szájuk kívánt, csak azt a jó tudatot nem, hogy nyugodtan szerethetik apjukat-anyjukat. Imre téves gondolkodása folytán az egyik kizárta a másikat. Lackót másnap felparancsolta az emeletre, s nem engedte le őket percekre sem. Ezúttal hiába kérlelték a gyerekek, nem volt hajlandó engedni. Betegségével zsarolta őket.
Cili újra magára maradt. A lakatot nem merte feltenni az ajtóra, mert hallotta, hogy Imre időről-időre ellenőrizte, s nem akart újabb bajt magának. Beváltotta volna a fenyegetését, s nem volt szüksége arra, hogy fejszével verje rá a bejárati ajtót. A lakatot is leverte volna, az újat is. Unokabátyjai se segíthettek, beteg embert nem lehet megütni, s nem is zaklathatta őket a maga gondjával folyton-folyvást.
Bozóki Ferire se számíthatott. Feri neheztelt. Azt mondta, higgadtabb viselkedést várt tőle, mivel beteg emberről van szó. Közben majdnem kimért volt. Alaposan megfeledkezett arról, amit újév napján ígért. Cili nem emlékeztette, mert sejtette, más is van a viselkedése mögött. Hédi meglepően sokat volt otthon egy ideje, mintha hirtelen leszokott volna titkos útjairól. Szinte naponta látta őket együtt jönni-menni. Feriről ordított, hogy örül a változásnak. Annyira lefoglalta  felesége társasága, hogy Imréhez is csak futólépésben járt.
Cilinek rosszulesett. Sírt egy sort miatta, aztán úgy döntött, többé nem tekint rá azzal a barátsággal, ahogy eddig tette, vagy ahogy magában gondolta, a halvány lehetősége is megszűnt annak, hogy valaha is kiutat jelentsenek egymás számára.
Be kellett látnia, hogy teljesen magára maradt. Ahogy arra is ráébredt, hogy anyagilag megint a padlón van, mivel nem volt előrelátó, nem tartalékolt a kezébe került pénzből, vagy ahogy mondani szokás, nem volt magához való esze. Nehéz annak ilyen módon előrelátó lenni, akibe belenevelték a tisztességes gondolkodást.
Szerencsére ennivalója volt néhány napra. Mikor az is elfogyott, kénytelen volt üres üvegeket gyűjtögetni a távolabbi kukákból. Megalázó helyzet az ilyen, de valójában nem ejtette kétségbe. Inkább hálát adott az égnek a mentőötletért, mert így megszerezhette napi betevőjét. Legrosszabb mégis a gyermekei hiánya volt. Ott voltak a házban, s csak messziről láthatta őket, nem beszélhetett velük.
Közben újra munkát keresett. Megint járta a várost, gyalog ment, nem volt pénze villamosra, autóbuszra. Rengeteget gyalogolt. Esténként beájult az ágyba, s azonnal elaludt. Ez is szerencse volt, így nem ölte magát azzal, amin napközben keresztül kellett mennie. Fáradtságában néha még a nagyszoba ajtaját se zárta be, s Imre rátörhetett volna.
Lónyai Imre nem járt le. Kivárt. Tudta, Cili éppen olyan nehéz helyzetben van, mint volt. Cili maga adta kezébe a bizonyítékot. A banki bizonylatokhoz rendszeresen hozzácsatolta a vásárlásokról, kiadásokról szóló blokkokat, feljegyzéseket. Imre megállapította, hogy Cili  ezúttal se élt az alkalommal, nem hágta át a belenevelt tisztesség határait. Elégedett volt, de csak olyanformán, mint aki önmagának gratulál, hogy annak idején jó helyre tette le az alapokat. Már egy ideje tudta, de az újabb megerősítés se bírta jobb belátásra. Ahogy az sem, hogy képtelen volt Ciliről lemondani. Más a helyében térdre vetette volna magát, s hamut szór a fejére. Lónyai Imrét más fából faragták. Elkeseredett dühében ütött, s tétlenül várta aztán, hogy Cili mit lép majd nehéz helyzetében. Tett mást is. Idő előtt munkába állt. Bozóki Feri hiába mondta, felér az öngyilkossággal, konok természetével nem hallgatott rá.
Közben Ibolyka újra ott volt a házban, s vezette Imréék háztartását. Cili kihasználta, hogy Imre reggelente elment. Felment a lakásba, titkon rendben tartotta gyerekei ruháit. Szétköltözésük kezdetétől a gyerekek levitték az elszakadt, vagy gomb nélküli ruháikat, olykor titokban. Most így sem tehették, Ibolyka figyelme pedig nem terjedt ki a javításokra. Titkos üzeneteket hagyott a gyerekeinek. Naponta talált rá választ az előhagyott irka-firka füzetekben. Mindig magával vitte a lapocskákat, s ahányszor elolvasta, annyiszor fogta el a sírás, mert annyi szeretettel, annyi ragaszkodással írták, hogy hiányzik, hogy nagyon sokat gondolnak rá.
Fenti látogatásai nem enyhítettek nehéz anyagi helyzetén. Hiába volt az emeleten sok érték, köztük Marosi nagymama hagyatékából is két kisebb, értékes festmény, néhány porcelán, vagy a nagy kristályváza, melyeket még a házasságkötéskor kapott, nem nyúlhatott hozzá, mert Ibolykán csattant volna az ostor, s maga is lebukik, nem járhat fel tovább. A gyermekeiről pedig gondoskodni akart, legalább így.
Mivel naponta felment az emeletre, egyik nap éppen akkor járt fent, mikor Ibolyka süteményt sütött. Sohasem kínálta étellel, nem volt tisztában Cili anyagi helyzetével. Cili sem kérte rá, de azon a napon még nem evett, s felvágatta Ibolykával a túrós lepényt. Az asszony egy kisebb darabot tett a tányérra, s látható zavarral nyújtotta felé. Cili elvette, s mondta, hogy vágjon magának is. Ibolyka azt felelte, nem lehet, egy darabnál többet sohasem szokott elvenni, nem akarja, hogy a főnök megnehezteljen.
Cili befele bosszankodott az asszony buta igyekezetén, s megette a lepényt. Ibolyka nem neheztelt miatta, éppen ellenkezőleg. Szokása szerint mesélésbe fogott, s nagy élvezettel beszélt a szomszédokról.
Cili csak azt hallgatta türelemmel, ami a gyerekeiről szólt, a többi elől igyekezett kitérni. Ahogy most is. Amint felvarrta Lackó pizsamájára a gombokat, indult le az emeletről. Ibolyka akkor éppen Bozókiékról beszélt. Ez sem érdekelte, de az egyik mondat megállította.
- A főnökről azt azért nem gondoltam volna, hogy Cilikét éppen Hédikével cseréli fel.
Cili visszafordult, s rábámult az asszonyra. Ibolyka nagy gonddal szeletelte a süteményt, s folytatta a témát gondtalan.
- Mondtam is Józsimnak, akármilyen kiváló ember is a főnök, nem jól döntött, mert Cilike sokkal kedvesebb, és jobb szívű teremtés.
Cili döbbent volt, de nagy lelkierővel adta a közömböst.
- Arról nem is beszélve, Ibolykám, hogy Bozóki doktor jó férj, Hédi nem is kívánhatott volna jobbat !- mondta úgy, mint aki mindenről tud.
- Na, látja, Cilikém, ez meg a másik! Hédikének hogy van lelke megcsalni azt az áldott, jó embert?! Tetejében az ura régi barátjával. Nagy harag lehet belőle, ha a doktor úr valahogy rájön.
- Egyelőre gyanútlan szegény, ahogy én is az voltam sokáig...- mondta, s árulkodón megbillent a hangja, de Ibolyka nem foglalkozott vele. Alighanem, abban a tudatban volt, hogy Lónyaiék között ez a viszony okozta a szakítást. Szavai is erről árulkodtak.
- Nem csodálom, hogy ide jutottak, Cilikém! Azt se, hogy Hédikét se akarja ezek után látni. A főnöknek meg nagy szerencséje, hogy nem jutott mindjárt erre a sorsra. Ha Cilike akkor jön rá, mikor a gyerekek még egészen picik voltak, a főnöknek váláskor le kellett volna mondania róluk.
Cili elfordult hirtelen, s becsukta a szemét, mint akinek egyszerre elege lett a világból. Most még nehezebb volt uralkodnia magán, de most már tudni akarta mindazt, amit Ibolyka tudott.
Míg befele sírt, kifelé nyugodtnak tűnt a hangja.
- Valójában a mai napig sem tudom, hogy akkoriban hol találkozgattak?!
Ibolyka kényszeredetten felelt.
- Megmondom, Cilikém, mert egyszer úgyis kitudódik, és neheztelni fog, ha most elhallgatom. A főnök az én Józsimat kérte meg, hogy szerezzen valami helyet nekik. Szerzett is egy bungalót ott, ahova horgászni járt... Jaj, Cilikém, most meg nehogy ezért haragudjon ránk! Ilyen nagy embernek nem mondhat nemet a magunkfajta. A főnök nem adott volna munkát nekem, később Józsimat se vette volna fel ebbe a jó állásba.
Cili gondolt magában, amit gondolt. Hangosan azt mondta:
- De már nem abba a bungalóba járnak, ugye ?
- Ó, már régen nem! Egy időben Leányfalura jártak. Mióta megvan a Szondi utcai lakás, oda!
- Szondi utcai lakás?!
- Azt a lakást mondom, amit a főnök vett magának, mikor annyira összevesztek, hogy kiköltözött Cilike mellől. Tudja, Cilikém, mikor a fogamzásgátlót szedni kezdte. Akkor nagyon akart válni. Józsimnak azt mondta, az nem asszony, aki nem hajlandó mindenben a férje kedvére tenni. Vitte volna a gyerekeket is. Engem is kérdezett,  eljárnék-e olyan messzire, de nem vállaltam. Talán ezért gondolta meg magát. Férfiembernek egymagában nehéz ellátni két kisgyereket. Megbízható bejárónőt meg nem könnyű találni, ezt mindenki tudja! - mondta fontossága tudatában.
Cili lehajtotta a fejét. Újra volt mit feldolgoznia. Imre elvette volna már akkor tőle a gyermekeit. A kicsi gyermekeit.
Ibolyka közben beszélt, beszélt.
- Míg a főnök beteg volt, Hédike nem járt a Szondi utcába. Még annyira se fárasztotta magát, hogy szellőztessen, vagy meglocsolja a virágokat. Ha Józsimnak nem jut eszébe, mind kiszáradt volna. Józsim azt mondja,  mostanában újra találkoznak. Hédike megint ott van napokig. Józsim olyankor odaviszi a főnököt ebédre. Ott is marad aztán pár órát. Józsim lent vár a kocsiban, nagyokat alszik közben. Négy órakor elmennek a gyerekekért a napközibe, és hazajönnek. Az is előfordul néha, hogy egész hétvégét együtt töltik megint. Mikor a főnök azt szokta mondani a gyerekeknek, hogy vidékre megy, hivatalos útra. De nehogy elszólja magát, Cilikém, hogy ezt tőlem tudja!
Cili csak bólintott. Akkor sem tudott volna felelni, ha akar. Az a tudat, hogy Imre meg akarta fosztani kicsi gyermekeitől, égette a lelkét, mint az eleven parázs. Ahogy Hédivel folytatott viszonya is. Úgy hitte, ez az igazi magyarázat Imre hosszú évek óta tartó viselkedésére, s nem az anyja utáni sóvárgása. Az csak torzította a képet. Biztos volt benne, hogy Héditől indult ki minden. S, kereste az okát.  Az a gondolata támadt, Hédi gyermekkorukban irigyelte tőle a szüleit, s mivel őket nem szerezhette meg magának, viszonyt kezdett Imrével. Csak azért, mert Imre az övé volt.
A földszinten rátörtek a könnyek, s keserű indulatában akkorát ütött a konyhai pultra, hogy belesajdult a tenyere.

Lélekvesztőn

X/106
     Lónyai Imre újra közeledett. Egyik este megjelent Marosi nagymama kristályvázájával a hóna alatt. Cili már többször kérte a vázát, legalább azt, de Imre mindig kitért azzal, hogy az is a bizományiba kötne ki, mint a többi értéke. Ennyire tájékozott volt, mivel a gyerekek kétségbeesésükben minden módon próbálták rávenni arra, hogy anyjuk nehéz helyzetén segítsen, közben elmondtak olyasmit is, amiről amúgy hallgattak volna.
Imre letette a vázát a nagyszobában az asztalra, s azt mondta:
- Hogy teljesüljön ez a kívánságod is. Azt is mondom, a szerelő meghozta a kocsidat. Beállt vele a garázsba, a slusszkulcsot benne hagyta. A sóherje éppen csak tankolt bele, de ceruzája annál vastagabban fogott. Egye fene, rendeztem.
- Köszönöm. A vázát is. - mondta Cili csendesen.
- Szívesen. Ha probléma a tankolás, azt is szívesen, ha gondolod.
- Nem, köszönöm! - mondta Cili gyorsan.
- De nem ez miatt jöttem le. Szeretnék veled okosan beszélni, ha lehet.
Ciliben feltámadt a remény, hátha azzal folytatja, hogy eztán leengedi hozzá a gyerekeket ilyen-olyan feltétellel. Kínnal megélt hiányuk miatt hajlandó volt minden kompromisszumra, ami kicsit is elfogadható, kivéve az együttélést, csak magához ölelhesse végre őket.
Remegett a hangja, mikor felelt.
- Remélem, a gyerekekről lesz szó, és engedményt teszel.
Lónyai Imre arca különös változáson ment keresztül. A markáns arcra valamiféle lágyság, szelídség telepedett, s megbillenő hangon felelt.
- Többet is teszek ennél. Vallomással kell folytatnom ... Szeretlek, Cili! Komolyan szeretlek. Gyere vissza hozzám. Nem tudok nélküled élni, kis szívem!
Cili döbbenten nézett rá, hiszen amióta ismerte, sohasem mondott ilyet. Semmi sem bírhatta rá egy ilyen vallomásra. Ölelkezés közben sem mondta, lázas hevületében sem.
Összeszorította szívét a bánat. Valamikor régen mindent oda adott volna ezért a vallomásért, de most mondja?! Akkor mondja, mikor már csak tüzes vas, lelket gyilkoló keserűség?!
Összeszedte magát, s csendesen felelt.
- Elkéstél vele tizenkét évet.
- Tudom. Előbb kellett volna. De sok időbe került, míg rájöttem. Most már tudom, a gyerekeim mellett te vagy a legfontosabb az életemben.
Cili a könnyeit nyelte, s nehezére esett megszólalni.
- Már ez sem segít rajtunk. Vége. Ne gyötörjük tovább egymást.
Imre nem adta fel. Közelebb ment, s megfogta Cili két karját.
- Nyugodt vagyok, látod?! Ezzel a nyugalommal kérlek, felejtsd el a rosszat. Kezdjük újra, mert köztünk semmi sem érhet véget. Mi örökre összetartozunk.
- Nem tartozunk össze. Sohasem tartoztunk...,- mondta Cili, s igyekezett kivonni magát a kezei közül.
Imre elengedte, s a régi hangjához talált.
- A gyerekeinket meg a gólya hozta.
- Lelkileg értettem.
- Megmondtam ezerszer, a lelkeddel ne gyere. Nem érdekel. Engem csak az a hús-vér asszony érdekel, akit öleltem, akiért még most is megőrülök. A gyerekeim anyja érdekel. Az a családanya, aki irányította családunk életét, aki kezében tartotta az otthonunkat. Ezt az asszonyt akarom visszakapni, és vissza is kapom!- mondta, s a következő pillanatban elkapta újra, s kibillentette alól a lábait.
Cili elvesztette az egyensúlyát, de még így is birkózott Imrével, lecsúsztak a szőnyegre a becsukott rekamiéról. Amint Imre fölébe kerekedett, s rángatni kezdte a fehérneműjét, az arcába kiáltotta:
- Hédi után ne merészeld!
Ennél hatásosabban nem védekezhetett volna. Imre mozdulatlanságba merevedett, s döbbent arccal kérdezte:
- Mi ez a marhaság?!
- Kár tagadni. Tudok a Szondi utcáról.
Imre halkan káromkodott. Lekászálódott róla, s fojtott hangon azt kérdezte:
- Ki tud még róla ?
Cili újra megdöbbent. Ez valóban elképesztő volt. Vallomása után az egészből csak ez érdekelte. Lónyai Imre szeretetéből hiányzott a tartalom, de nem tudott róla, mert a fogyatékos ember nem érzékeli korlátoltságát. Maga komolyan hitte, hogy az idők során beleszeretett a feleségébe, de ez sem akadályozta meg abban, hogy kíméletlen legyen, ahogy most is elsiklott Cili érzései felett.
- Hogy ki tud még róla ?! Az semmi, hogy én tudok róla ?!- kérdezte Cili, s igyekezett talpra állni.
Imre idegesen legyintett.
- Majd később! Azt mondd, a barátom is tudja !?
- Ezek után a barátjának nevezed magad ?
- Ne moralizálj, hanem a kérdésemre felelj. Beszélj, a szentségedet!
- Hát ez nem igaz! Ha mástól hallom, nem hiszem el... - nevetett Cili kínjában, közben felvette az asztalról a nagymama visszakapott, nehéz kristályvázáját, s védekezésül magához ölelte.
- Elég legyen! - kiáltott rá Imre - Felelj, vagy kipofozom belőled!
- Aligha tudja szegény, mert akkor már neked ment volna.
- Akkor rendben van. Téged meg ne érdekeljen, mert Hédi nem számít. Sohasem számított. Kínomban, fogcsikorgatva mentem hozzá, mert szedted a rohadt tablettáidat. Pedig jól tudtad, hogy mennyire gyűlölöm a korlátokat. Hédi nem is maradt több, csak szükséglet. Nyugodtan elfelejtheted.
Cili némán nézte egy ideig, aztán megszólalt könnyes, vádló hangon.
- Csak te, mindig csak te! A magad érdekében, a magad öröméért megcsaltál, becsaptál, elárultál, kihasználtál mindenkit magad körül. Ennyi alávalóság hogy lehet valakiben?! Milyen ember vagy te, Lónyai Imre ?!
Annyi vád volt a hangjában, olyan egyértelmű ítélet, hogy Imre feldühödött.
- Megtudod mindjárt, ha nem fejezed be!- ordította, hogy legalább így kerekedjen felül, s elindult fenyegetőn Cili felé.
- Megállj !- kiáltotta Cili, s ütésre emelte a nagymama nehéz kristályvázáját- Fejbe váglak, ha közelebb jössz!
Imre megtorpant.
- Itt tartunk?! - kérdezte úgy, mintha joggal kérné számon.
- Csodálkozol?! Már régen ezt kellett volna tennem, s nem hagyni, hogy erőszakoskodj, megüss, fenyegess, rám kényszerítsd az akaratodat, miközben arcátlan módon kettős életet élsz. Volt merszed ezek után azt állítani, hogy szeretsz engem?! Te egyedül csak magadat szereted. Sohasem térek vissza hozzád. Soha! Érted, soha?! Hédivel folytatott hosszú viszonyod után akkor sem tenném, ha nem nyomorítottad volna eddig az életemet.
Imre vadul nézett Cili arcába.
- A tulajdonom vagy, az is maradsz!
- Tévedsz! Soha többé nem engedem, hogy erőszakoskodj velem. Soha! Szóval fenyegethetsz, de abban biztos lehetsz, te többet nem fogsz hozzám nyúlni se simogatón, se ökölbe szorított kézzel, mert az első mozdulatra ütök.
Imre arca ijesztőn vonaglott.
- Akkor tűnj el innen! De nagyon sürgősen tűnj el! Mert, ha nekem még egyszer nemet mondasz, esküszöm az életemre, a temetőbe jutsz, én meg börtönbe, megértetted ?! - csikorogta vészjóslón, gyilkos tekintettel, s válaszra nem várt.
Kirohant a hallba, feldübörgött a lépcsőn, s hangos dörrenéssel bevágta maga mögött az emeleti ajtót.
Cili dermedten állt a nagyszoba közepén. Nem az ijesztő szavai bénították, a szavak lehulltak  volna a gyilkos tekintet nélkül, de az a tekintet félrevert harang volt. Eszébe jutott Sámson Géza. Megmondta, figyelmeztette, hogy végső esetben bármi megtörténhet, ha a megvadult ember vesztességként éli meg a visszautasítást. Imrére még inkább igaz, mert lelkileg nincs rendben. Anyja újabb szökésével tovább sérült a személyisége. Végleges vereséget nem fogad el, efelől már nem volt benne semmi kétség.
Hallott sok családi drámáról, mely gyilkossággal végződött. Milyen sors várna akkor a gyermekeikre, ha egyik szülőjük a temetőbe, másik  börtönbe kerül. Már tudta, bizonyosan tudta, el kell tűnnie, amilyen gyorsan csak lehet. De hova legyen ?!  Hova ?
Nem volt pénze tankolásra, még vonatjegyre sem, hogy eljusson Dombszegig. Ránézett a nagymama kristályvázájára, s felsírt benne a bánat újra. De nem volt más választása. Amint kinyit a bizományi, azonnal beadja. Le kell mennie Dombszegre, hátha Lacival találnak valami kiutat.
Nyugtalanságában nem tudott lefeküdni. Helyette csomagolásba fogott. Fehérneműit kitette a rekamiéra, s behozta az éléskamrából az utazótáskát. Használaton kívüli cipők voltak benne. Kiborította a szőnyegre. Ott volt köztük az a csizma is, amit februárban kapott Katitól. Nem volt rá szüksége, a tavasz lehúzta róla a csizmáját, mielőtt leesett volna a talpa. Kezébe vette az ajándékba kapott csizmát, kiesett belőle az újságpapír, amivel valaki kitömte.
Míg utánanyúlt, megakadt a szeme egy hirdetésen. Először csak a töredékét látta, kisimította a szőnyegen, s míg olvasta, úrrá lett rajta az izgalom.
"Budán élő, értelmiségi család megbízható, leinformálható ápolónőt keres mozgáskorlátozott, idős hölgy mellé lakással, teljes ellátással, elfogadható bérezéssel "
Mellette ott volt a telefonszám. Megbízható, leinformálható, gondolta aztán csüggedten, s felsírt hirtelen - Hát ő nem megbízható ?! Most már élete végéig rajta marad a  bélyeg ?! Hátha megértené az a néni, hogy ártatlanul hurcolták meg, és adna egy esélyt.
Teljesen képtelen volt az ötlet, az ilyen esetekben szigorúbban járnak el, mint a  közintézménynél, első dolguk volna felhívni az Otthont. Amúgy is, régen került a csizmába a papír, úgy tépték el, hogy nem volt rajta dátum, besárgult már, lehetett akár több éves is. Megkérdezi, akkor is megkérdezi, határozta el valami belső akarattal, s ment a telefonért.
Az új készüléken többméteres zsinór volt,  bevihette a nagyszobába. Betette az ajtót, s az órára nézett. Éjfélre járt az idő. Annyira hatalmába kerítette az izgalom, hogy már nem tudott reggelig várni. Tudnia kellett azonnal, hogy mi a helyzet azzal a hirdetéssel. Már valamiféle égi jelet látott benne, mintha odafentről jött volna segítségnek. Az a csizma egy cipész kezében volt, egy cipész kezében! Kezdte hinni, hogy édesapja közbejárására az Úristen úgy intézte, hogy eljusson hozzá a darab újságpapír.
Csak legmélyebb kétségbeesés indíthatja az épeszű embert ilyen gondolatokra. Feltárcsázta a  megadott telefonszámot. Álmos női hang jelentkezett.
- Yes!- szólt bele angolul a készülékbe, de aztán magyarul folytatta - Bocsánat, tessék!
Cili hadarva beszélt.
- Én is bocsánatot kérek, hogy ilyen későn zavarok, de csak pár pillanattal előbb olvastam el a hirdetésüket. Életbevágón fontos tudnom, hogy aktuális-e még?!
A vonal túlsó végén nem feleltek mindjárt, aztán rendreutasító volt a női hang.
- Na, de asszonyom ! Tudja, hogy hány óra van ?!...Már megbocsásson, de normális ember ilyen ügyben nem telefonál ezen a késői órán. Ez enyhén szólva is neveletlenség.
- Tudom, és még egyszer bocsánatot kérek, de reggel korán elutazom, ha már nem aktuális a hirdetés.
- Amit januárban adtunk fel ?! - kérdezte a női hang kissé gunyorosan- Érdekes gondolkodásra vall, mivel azóta hónapok teltek el.
- Tudom, de gondoltam, hátha a jó Isten keze van benne...- mondta Cili és sírva fakadt.
A vonal másik végén némileg megenyhült a hang, s most nem volt sértő, noha azt mondta :
- Ó, hát vallásos volna ?!... Némi mentsége, mert igazán érthetetlen amúgy a viselkedése.
- Kérem, megvan még az állás ?! Nagyon kérem, feleljen!
A vonal túlsó végén csend volt kis ideig, talán mérlegelt a nő, majd azt mondta :
- Az állást egyszer már betöltötték februárban, de két napja újra megüresedett. Ilyen vonatkozásban jó volt a megérzése, de sajnos mégse biztathatom. Januárban olyan sokan jelentkeztek, hogy a bőség zavarával  küzdünk. Kívánom, hogy máshol több szerencséje legyen. Minden jót!
- Ne tegye le! - kiáltotta Cili, s maga is meglepődött a bátorságán, esdeklőn folytatta - Kérem, nagyon szépen  kérem, hallgasson meg!
A női hang fáradtan mondta :
- Asszonyom, uralkodjon magán!
- Nem tudok...- sírta Cili - Rettenetes helyzetben vagyok. Menekülnöm kell az otthonomból. A volt férjem fenyegetéssel kényszerít rá. Nincs hova lennem.
- Igazán sajnálom, de nem tudom, mit vár tőlem. Ebben az értelemben nem menedék az otthonunk. Másképpen kell megoldania a gondját. Nekünk egy nyugodt, lelkiismeretes ápolónőre van szükségünk.
- Ápolónő vagyok. Tizennyolc éven át ápoltam idős embereket. Szerettek. Jó szívvel, szeretettel ápolnám a nénit is, beérném kevesebb bérrel is, mint mások... Kérem, könyörögve kérem, adjon valami esélyt!
A női hang tétovázott.
- Az mind nagyon szép, amit mond. De a többi referencia is kitűnő. Mi szerencsére abban a helyzetben vagyunk, hogy tisztességes bért tudunk adni, csak az a fontos, hogy édesanyánk megfelelő ápolásban részesüljön. A jelentkezők között orvosok is vannak. Megérti ugye, ha inkább közülük választunk, mikor nagybeteg emberről van szó ?!
- Az orvosoknak csak szükségmegoldás. Ideig-óráig, míg jobb nem akad, de más ápolást kap a néni, ha valaki szívvel áll hozzá. Tudom. Fiatalon kezdtem Dombszegen, az ottani Öregotthonban. Volt az ápolók között két fiatal orvos is. Rendesek voltak, becsületesek, megcélzott állásra vártak a környékben. Csak kényszerűségből voltak ott. Úgy is álltak a feladatokhoz. Akkoriban úgy fogalmaztam, csak félszívvel dolgoztak. Megszenvedték az öregek is, ők maguk is. Hiszen másra voltak hivatottak, valójában nem is lehetett számon kérni rajtuk.
Elhallgatott, mert a vonal másik végén gyanús volt a csend, mintha letették volna a készüléket, míg beszélt. Sírva hallózott.
- Halló!...Halló! Letette?! Mégiscsak letette?! Abban reménykedtem, hogy emberségesebb ember ... Hogy segít az Isten... De, nem segít.
Megdöbbenésére sírva szólalt meg a női hang is.
- Nem tettem le, csak elnémított a felismerés... Ciluska, te vagy az ?!
Most Cili némult el, aztán remegő hangon kérdezte :
- Ki vagy ?!
A női hang sírva-nevetve felelt.
- Füredi Nóra.
Cili sikított, aztán futkározni kezdett a szobában a telefonnal, ahogy a zsinór engedte, s kiabált.
- Nem igaz! Úristen, ez nem lehet igaz!
Sírt, hangosan, boldogan, s vele sírt a másik. Mikor kicsit megnyugodtak, azt sem tudták, mit kérdezzenek előbb, mit mondjanak el egymásnak hamarabb. Össze-vissza kapkodtak, közben sírtak-nevettek, de végül mégiscsak elmondták a legfontosabb dolgokat az életükből.
Kiderült, hogy Nóra házassága is zátonyra futott. Gyermekeitől őt is megfosztották. A két kisfiát ott kellett hagynia az uránál, Afrika szívében, s reménye is alig maradt, hogy valaha láthatja, magához veheti őket. Egy ideje Londonban élt, most csak látogatóban volt itthon.
Cili nemcsak a házassága kudarcáról beszélt, hanem őszintén elmondta a munkájával kapcsolatos gondját is. Nyíltan beszélt arról, hogy mi történt az Otthonban.
Elmondhatta nyugodt szívvel, biztos volt abban, barátnője tudja, hogy igaztalan, becstelen volt a vád. Egészen bizonyos volt benne. Hajnali három óra volt, mikor búcsúzkodni kezdtek.
Nóra azt mondta :
- Hogy valamit aludjunk is, tizenegykor várlak! De pontos légy, mert kicsit örülni akarok neked mielőtt megjönnek a bátyáim. Délre beszéltük meg a találkozót a kiszemelt jelentkezővel. Pontosak lesznek, mert nagyon elfoglaltak, és rohannak majd. A kiszemelttől elnézést kérek telefonon. Nem fárasztom ide. Főképpen azért, hogy Palinak eszébe se jusson a választás lehetősége.
- Ha mégis választani akarnak ?! Vagy ragaszkodnak majd a referenciához, és felhívják az Otthont, mi lesz velem ?!
Nóra nevetett.
- Majd adok én nekik külön referenciát! Ha tetszik, ha nem, be kell érniük az én szavammal. Persze, azért számíthatunk némi vitára, mert Pali ügyvéd létére nagyon makacs, vagy éppen azért, de Tamás majd segít, és anyuskára is számíthatunk, ha megtudja, hogy rólad van szó. Az már három szavazat egy ellenében!
- Annak idején beszéltél rólam édesanyádnak  ?!
- Hogy beszéltem-e ?! Na, hallod ?! Mikor hazajöttem Dombszegről, másról se beszéltem, csak rólad. Anyuska megértette, hogy fontos lettél nekem.
- Mégsem írtál, mióta Londonban élsz...- mondta Cili búsan.
- Tévedésben vagy, kis barátnőm! Tavaly ősszel írtam a dombszegi címedre. Mivel nem jött válasz, karácsony táján felhívtam Londonból az Öregotthont. Megtudtam, hogy édesanyád meghalt a nyáron. Te Pesten élsz, de se a címed, se a telefonod nem tudták megadni. Akivel beszéltem, még az asszonyneved sem tudta. Szabadkozva mondta, nem dombszegi, csak pár hónapja van az Otthonban. Senki sem volt a közelben, aki ennél többet tudott volna. Bevallom, Ciluska, könnyekkel vettem tudomásul, mert nagyon reméltem, hogy hazalátogatásomkor találkozhatunk.
Cili könnyes hangon felelt.
- Én sem tudtam beletörődni, hogy semmit sem tudok rólad. Sokat gondoltam rád. Nagyon hiányoztál. Sokszor megbántam, hogy annak idején nem kértem el a pesti címed, hogy legalább édesanyádon keresztül kapjak hírt felőled.
- Tudnod kellett volna a címem, hiszen felírtam neked egy papírlapra, és beletettem abba a József Attila kötetbe, amit emlékbe hagytam neked. Egyszer sem olvastál bele az elmúlt évek alatt, kis barátnőm ?!
Cili lelki szemei előtt  megjelent a hajdan kiesett kis papírlap, s gondolatban a fejéhez kapott. Aztán elpityeredett. Nóra vigasztalta.
- Ne sírj, csacskám! Látod, annak ellenére is találkoztunk, hogy tudtunk volna egymásról. Igaza volt István bácsinak. Megmondta, hogy találkozni fogunk, ha ez a sors akarata.
- És éppen így, ilyen különös módon!... Mikor a legnagyobb bajban vagyok.
- Talán éppen ezért, és csak nekünk különös, mert Isten szándéka mindig egyértelmű... - mondta Nóra csendes meggyőződéssel.
Cili értette, s melegen mondta :
- Hogy segíthess!
- Hogy segíthessek, hála Istennek! Alig várom, hogy találkozzunk, hogy láthassalak is. Pontos légy, és hozz fényképet a gyerekekről.  
- Viszek. Neked is kell mesélned a gyerekeidről.
- Rengeteget fogunk beszélgetni. Hat teljes hetünk lesz az elutazásomig. De most ez a pár óra várakozás is sok. Legszívesebben most azonnal kocsiba ülnék, és átugranék Pestre. De sokára lesz tizenegy óra!
S, nevettek, nevettek, miközben hullott a könnyük.
La Bruyere, aforizmáiról ismert francia irodalmár mondta:
"Az emberek cselekedeteinek csakis a szándék szabja meg az érdemét, s az önzetlenség teszi tökéletessé."

A  menedék

X/107
     Cili pontban tizenegy órakor megállt Füredi Nóráék előtt, s szemügyre vette a házat. Rendben tartott, öreg budai ház volt, méreteiben tekintélyes. A házhoz nagydarab kert tartozott. Betonlábon álló, barnára festett léckerítés mögött,  pázsitos területen gyümölcsfák sorakoztak. Kiszállt a kocsiból, közben kivágódott az utcai kiskapu, s repült felé Nóra.
Óh, hogy tetten érhető olykor a múló idő! Mikor először találkoztak, mindketten fiatalságuk elején jártak. Most két felnőtt nő futott egymás karjaiba. Összeölelkeztek sírva-nevetve. Egyikük sem mondta az udvarias frázist, hogy semmit sem változtál. Köztük nem volt helye az ilyen szólamoknak. A két ember lelke egy dallamot játszott, s csak azt mondták, ami szívükben volt. A viszontlátás öröméről beszéltek. Aztán a világ legtermészetesebb módján megfogták egymás kezét, s elindultak a kiskapu felé. Pár lépés után Nóra felnevetve mondta:
- Emlékszel, hogy mennyit futottunk kéz a kézben, ha kellett, ha nem ?! Mindig siettünk, mindig rohantunk. Talán azért, hogy jobban kihasználjuk az egymással tölthető időt.
- Fussunk most is !- kiáltotta Cili a kapun belül, s csakugyan futásnak eredtek tinik módjára, de Nóra mindjárt lelassított, s megállt. A ház falához dőlt levegő után kapkodva.
- Már nem megy! Sokat vett ki belőlem Afrika...- mondta szabadkozón - Hallod, hogy sípolok ?! Várjunk kicsit, anyuska ne hallja...Képzeld, az éjjel felébresztettem szegényt. Nem tudtam magamban tartani az örömöt. Ahogy ígértem, mellénk állt. Véleménye szerint Pali mindenképpen felhívja majd az Otthont. Erről lehetetlen lesz lebeszélni, benne van a természetében, de minden rendben lesz. Megmondtam, hogy bízz bennem. Érted, Ciluska, érted?!
Ez is a régi Nóra volt. Az igyekvőn meggyőző Nóra. Cilit megnyugtatta volna, ha nem tart az ügyvédtől, s az Otthon rosszindulatától. Biztos volt benne, tolvajnak nevezik majd, s előre égett az arca.
Míg Nóra pihent, Cili szemügyre vette a látnivalókat. A ház belűről L alakban folytatódott, középtájon talpig üvegezett hall ugrott előre. Addig zárt volt az épület, csak néhány ablak nézett az udvarra. A hall után üvegfalú folyosó következett. A hallban rengeteg növény volt, ládákba ültetett legyezőpálmák, fikuszok, filodendronok nőttek mennyezetig a beözönlő fényben.
Nóra kipihente magát, s folytatták az utat. Amint beléptek a tágas hallba, Cili mindjárt megpillantotta Nóra édesanyját. A hall belső felében ült kerekes székben. Nóránál is törékenyebb alkat volt. Cili akár azt is gondolhatta volna, hogy gyermeket lát, ha hófehér haját, megfáradt arcát nem tekinti. Ez az arc jóságos volt, ahogy az elébe kiáltott szavak is arról árulkodtak, hogy szívesen látják.
- Isten hozott, kislányom! Gyere közelebb. Gyere bátran, gyere ! - mondta az idős hölgy. Nem várt arra, hogy Cili köszöntse, vagy a lánya bemutassa. Amint Cili megállt a kerekes szék előtt, hasonlóképpen folytatta - Mutasd magad,  hadd nézzelek meg jobban!...Rád ismerek Nórikám elbeszéléseiből. Ez a kedves, szerény mosoly sokat mond nekem. Örülök, hogy egymásra találtatok újra.
- Nekem is kimondhatatlan öröm. - felelte Cili, miközben Nóra széket tolt alá, s maga is leült.
- Hallottam szomorú történeted. Te is jártad a poklot, akárcsak Nórikám...- mondta Polli részvéttel.
Nóra közbeszólt, könnyes-mosolygós volt a hangja.
- A lelki ikreknek közös a sorsa, anyuskám! Ha annak idején kicsivel okosabbak vagyunk, hallgatunk egymásra. Mindketten láttuk a másik sorsában megbújó veszélyeket, akár előre borítékolhattuk volna a kudarcokat is.
Polli bólintott, mint aki egyetért.
- Nem vonom kétségbe, de közös sorsotoknak van egyszerűbb magyarázata is. Sok az önző, lelketlen ember, könnyű beléjük botlani. Mindketten ilyen emberekre találtatok. De majd utoléri őket a büntetés. A ti sorsotok pedig jobbra fordul, mert Isten nem hagyja el az övéit.
Cili gondolta, bizonyíték rá, hogy most ebben a házban lehet. Nóra aztán röviden beszámolt a Füredi család életéről. Mindkét bátyja elvált az évek során, az ügyvéd kétszer is. Ahogy várható volt, a kis színésznő hamar megszökött, de Pali második házassága ígéretesebb volt. Kedves, okos tanítónőt vett feleségül, de egy bő év után az is feladta, nem bírta elviselni tovább, Pali nehéz természetét, gyakori faragatlanságát
Polli védte a fiát. Azt mondta, Pali nem faragatlan, csak szokatlan a modora. Ha Melinda igazán szerette volna, elfogadja olyannak, amilyen, mert Pali komolyan ragaszkodott hozzá, idővel szót érthettek volna. Aztán hozzátette bujkáló könnyekkel
- Látod, kislányom, máshol is van bánat. Meg kellett érnem mindhárom gyermekem boldogtalanságát. A két kis unokámat sem ölelhetem magamhoz. Remélni sem merem, hogy valaha megtehetem. Rövid ahhoz már az én életem.
Feltárta Cili előtt a bánatát éppen úgy, mint hajdan Marosi István, s ezzel ő is elfogadta, befogadta lánya barátnőjét. Cili helyzetéről beszélgettek aztán. Kiderült, Nóra véletlenül felvette az éjszakai beszélgetésüket. A hirdetés idején vezették be, Polli így értesült a jelentkezőkről, s Nóra megfeledkezett róla. Polli aranyosan bevallotta, mikor Juliska reggel kitolta a hallba, s bekapcsolta a lejátszót, végighallgatta a beszélgetésüket. Bűnbánón hozzátette, Tamás is hallott belőle valamennyit, mert éppen hazaugrott. Nóra még aludt, így vele üzeni, hogy látatlanban is övé a szavazata. Cili örült volna, de zavarta, hogy más is hallotta azt, amit csak a barátnőjének szánt. Nóra közben fényképeket vett elő a gyermekeiről, s Cili kezébe adta. Cili szeme elnyílt, s csak nehezen tudta palástolni meglepetését. A képeken két néger kisfiú volt. Mezítláb álltak, valami nyűtt öltözetben, s szélesen vigyorogtak. Nóra is nézte a képeket, hangja könnyes volt.
- Látod, csoki babáim vannak. Babák ? Ma már kiskamaszok, de bennem kicsik maradtak. Ha majd felnőnek, karcsú, erős, izmos testű férfiak lesznek, ennyit tudhatok róluk, mindössze csak ennyit!
Megrázta a zokogás, s Cili magához ölelte. Nóra sírva folytatta.
-Őrült voltam, mikor hozzámentem, és nem gondoltam a válás esetén várható következményekre. Tudnom kellett volna, hogy egy bantu sohasem engedi el a gyerekét. Főképpen, ha fiú. Legalább ennyit kellett volna tudnom, de nem tudtam. Elperelni sem lehet. Abban az országban a férfi akarata a törvény.
Cilit szíven ütötte Nóra bánata.
- Azóta nem is láttad őket ?- kérdezte könnyekkel a hangjában.
- Egyszer, mikor ez a fénykép készült. Három esztendő múlva tudtam visszamenni egy expedícióval. Súlyos kockázatot vállaltam vele. Ha felismernek, végem. Elmaszkíroztam magam, amennyire tudtam. Szerencsémre Lohitó nem volt a faluban. Gyermekeimet megtaláltam, de nem ismertek rám. Nem mertem kimondani, hogy  mama... Mire lett volna jó feltépni a sebeket, hiszen még most is hallom kétségbeesett sírásukat... Látod, itt mosolyognak. Úgy mosolyognak, mint az idegenre, aki más, mint ők, és ezért vicces, megbámulni való... Ciluska, nem ölelhettem meg őket, nem engedték, nevetve elszaladtak. Azt hittem, hogy belehalok.
- Gondolj arra, hogy nekik így könnyebb. Eljön az idő, amikor megmondhatod, hogy te vagy az édesanyjuk.
- Remélem, hogy így lesz...- mondta Nóra a szemeit törölgetve, s hálás puszit adott Cilinek, majd hozzátette – Régen hozott a sírás ilyen megkönnyebbülést.
Cili fordítani akart a beszélgetés menetén.
- Az éjjel nem mondtad, hogy miért élsz Londonban.
- Csak így van reményem arra, hogy viszontlátom majd a fiaimat. Lohitó egyik bátyja Londonban él, vele tartom a kapcsolatot. Tőle tudom, hogy Lohitó angliai középiskolába küldi a fiúkat. Utána egyetemre is ott járnak majd.
- Küldené inkább Budapestre.
- Nem fogja. Azt mondta, tudományokban gazdag nép vagyunk, de nem tanítjuk meg lányainkat arra, hogy hogyan kell viselkedniük asszonykorukban. Nem tudatosítjuk bennük, hogy házasságkötés után férjeik tulajdonai lesznek, és feltétlen engedelmességgel tartoznak uruknak, parancsolójuknak.
Cili nevetve felkiáltott.
- Akkor Imre is bantu!
A régi kislány kedélyével mondta, s Nóra is éppen azzal a kedéllyel fogadta, s összeborultak könnyes nevetéssel.
Polli mosolyogva nézte őket. Mindig szívesen vette környezete jókedvét.  Ha valaki a gyermekeit nevettette meg, azért hálás is volt. Mikor a lányok elcsendesedtek, azt mondta Cilinek.
- Téged a jó Isten küldött. Napfényt hoztál a házba.
Cili kicsit zavarba jött, de megköszönte illendőn, aztán a kezében tartott képeket nézte újra.
Közben Nóra mesélt.
- Csak pár hónapig éltünk szépen. Lohitó egyik napról a másikra megváltozott. Talán a baba híre, nem tudom. Mikor Wole megszületett, már rossz volt köztünk a helyzet. Akkoriban még reménykedtem. Vigasztalt az is, hogy fehér kisbabám született. Azt gondoltam, ha nem jön rendbe köztünk a dolog, fehér bőrű gyerekkel könnyen kijutok az országból.
Cili csodálkozó szemekkel kérdezte :
- Jól értettelek, fehér bőrű babát mondtál ?!
Nóra keserűen mosolygott.
- Fehéret. Én balga, hetekig ebben a hitben éltem. Pedig akkor már tapasztaltam, hogy a bantu gyerekek néhány hetes korukig éppen olyanok, mint az európai gyerekek. Vörhenyesek, világos bőrűek, csak utána kezd sötétedni a bőrük. Aztán megszületett a második fiam is. Aloys születése után még nehezebb lett a sorsom. Lohitó egyre kegyetlenebb volt, mint aki biztos abban, a két gyerekkel végleg odakötött. Nem a szerető kívánsága volt ez, hanem a számító bennszülött orvosé. Istenem! Tamásnak mennyire igaza volt annak idején, és én hogy nehezteltem rá?!
Polli közbeszólt.
- Van abban valami nemes, ha valaki a maga szűkebb hazája érdekében még házasodni is kész, de a lelketlenségére nincs mentsége.
Nóra bólintott.
- Igaza van anyuskának. Amíg maga a biztonságos kórházban maradt, addig engem beosztott szopós babával kijáró orvosnak. Néha hetekig is távol voltam a picivel. Wolénél még nem tette, de Aloysnál már igen. Magammal vittem a pár hetes babát a hátamra kötve, mert nem választhattam el. Ott az anyatej az egyetlen védelem. Az a baba, amelyik nem tud szopni, pár hétnél nem él tovább.
Cili elborzadt.
- Ezt tette veletek?!
- Ha csak ezt tette volna! - sóhajtotta Polli.
Nóra is sóhajtott, s mesélt tovább.
- Csatlakozott hozzánk egy kolléga Londonból, egy rendkívüli ember. Ben Kovalskinak hívták. Lengyel származású orvos volt, de gyerekkorától Londonban élt. Bent felháborította kiszolgáltatott helyzetem. Segíteni akart rajtam, s szembeszállt Lohitóval. Megtorlás várt ránk. Lohító apja volt a törzsfőnök. Tejhatalmú úr a semmi közepén. Jóvoltából Lohitó sok mindent megtehetett. Élt is vele. Törzse védelme alá helyezte a fiainkat. Megrohantak vagy tízen. Erővel  elvették a gyermekeimet, kitépték a karjaimból őket!- sírt fel Nóra újra, és egy ideig nem tudta folytatni, annyira rázta a zokogás. Cili öleléssel vigasztalta megint. Mikor Nóra úgy-ahogy összeszedte magát, folytatta.
- Hiába bizonygattam, hogy semmi sincs köztünk, Lohító nem hitte el, és halálra ítélt bennünket.
Cili nagyot jajdult.
- A gyermekei anyját?!
- Szemében bűnös asszony voltam, akinek nem volt joga tovább élni. Kikötöttek mindkettőnket, míg eldöntik, hogy milyen módon kell meghalnunk. Ben hihetetlenül ügyes volt, az éjszaka sötét leple alatt valahogy megszabadult kötelékeitől, kiszabadított engem is, és nekivágtunk kettesben minden nélkül az őserdőnek. Hónapokig tartó, rettenetes viszontagságok után eljutottunk Londonba. Útközben Ben megbetegedett. Már haldoklott, mikor Londonba értünk. Néhány hét múlva meghalt. Rám hagyta a londoni otthonát, kevés vagyonát. Rám hagyta anélkül, hogy egyszer is megölelt volna. Csak barátok voltunk a szó legnemesebb értelmében. Más kapcsolat nem alakulhatott ki, mert Ben meleg volt.
Cili szeme nagyot rebbent.
- Nem mondod...- felelte bizonytalan hangon.
- Ne döbbenj meg, nincs ebben semmi riasztó. Isten sokfélének teremtett bennünket. Rosszul működő génekkel is Isten teremtménye az ember. Ha ezt nem felejtjük el, nem lesz bennünk előítélet. Eddigi életem során azt is megtanultam, hogy az ember igazi értékét embersége adja. Ben Kovalskinál pedig nem volt emberségesebb ember. Ma már a barátai az én barátaim is.
Cili aggódón mondta:
- Azért vigyázz, ha abban a környezetben mozogsz.
Nóra kis mosollyal nézett rá, Polli a két tenyerébe temette mosolygó arcát. Cili zavarba jött.
- Valami rosszat mondtam ?- kérdezte tétován.
- Nem mondtál rosszat. Beletrafáltál. Abban a környezetben élek. Hív pozitív emberekkel foglalkozom. Ez a munkám. Ezért hidd el nekem, a hétköznapi érintkezések során nincs mitől tartani az embernek.
Cili eddig maga is tartózkodóvá vált volna, ha ilyen betegségben szenvedő ember kerül a közelébe, de Nóra szavai most más belátásra bírták. Hitt a barátnőjének, mert tudta, amit mond, annak igaznak kell lenni.
Szóba kerültek Cili gyerekei is. Polliék megnézték a fényképeket, s az idős hölgy azt mondta:
- Nagyon aranyosak. Remélem, sokat lesznek itt. Nagy a ház, egész hétvégére is jöhetnek.                                         
Nóra nyugtalanul mozdult, s figyelmeztetőn mondta :
- Pali nem szereti a gyerekeket, nem fog belemenni, anyuskám!
- Délelőtt beszéltem vele telefonon, elmondtam ezt a kívánságomat is. Nem volt ellenvetése.
- Majd lesz! Előbb lehetne rávenni arra, hogy megmássza a Himaláját, mint arra, hogy egy gyereket eltűrjön a közelében. Cilinek tisztában kell lenni ezzel is, hogy alkalmazkodni tudjon. Mindketten tudjuk jól, csak akkor maradhat itt. Más esetben Pali kiszekírozná a lelkét, mielőtt megszökik a házból.
Cilit rosszul érintette a dolog, s színtelen hangon mondta:
- Ne nyugtalankodj a gyerekek miatt. Majd csak akkor jönnek, ha az ügyvéd úr nem lesz itt.
Nóra kedvetlenül legyintett.
- Ne reménykedj! Jön mindennap. Ez is a beismerések közé tartozik. Tamással közös házban laknak, azonos emeleten, szembe vannak az ajtóik, de inkább csak aludni járnak oda. Azt sem mindig. Itthon is van szobájuk. A családnak van egy tekintélyes könyvtára, szeretnek itthon dolgozni. Ezért munka után ide jönnek, és általában vacsora után mennek el. Ragaszkodnak Juliska főztjéhez is. Róla is beszélnünk kell.
- Annak idején említetted, hogy rokon...- szólt közbe Cili.
- Jól emlékszel. Évtizedek óta dolgozik ránk. Januárig lelkiismeretesen gondozta anyuskát is, de idős már, és elfáradt. A főzést egyelőre nem adja ki a kezéből, de a háztartás egyéb tennivalói a te reszortodba tartoznak majd.
Cili szeme nagyokat rebbent. Eddig abban a hitben volt, hogy csak a beteg gondozása lesz a feladata, vele kapcsolatos teendők. Nóra most is olvasott a gondolataiban.
- Ne érintsen rosszul, Ciluska! Majd megtapasztalod, hogy anyuska körül nem lesz egész nap munkád. Viszont Juliskát mentesítenünk kell, amennyire lehet. A háztartás mellett ott a kert is, kivéve a férfimunkát. Nem leszel egyedül. Hetente jön egy asszony, Marka néninek hívjuk. Két napon át elvégzi a nagyobb munkákat, vasalást, nagytakarítást, ilyesmit. Ha Juliskával ügyesen megszervezitek, több időd marad neked is a napi pihenésre.
Mi tagadás, Cilit mégiscsak rosszul érintette a dolog. Bárhogy nézte, háztartási alkalmazott lesz. Nem felelt Nórának, helyette maga elé nézett töprengőn. Polli látta a kedvetlenségét, s sietve mondta:
- Remélem, kedves kis társam leszel. Ha nincsenek itthon a gyerekeim, nagyon magányos vagyok. Juliskával nemigen lehet beszélgetni. Mostanában már rosszul is hall az istenadta, ami pedig a legutóbbi segítséget illeti, ne is mondjam!
- Nem volt beszélgetős az elődöm ?!- kérdezte Cili, hogy palástolja  gondolatait.
- Nem volt társ, csak alkalmazott volt.
Nóra gondban volt. Anyja bármit is mondott, Cili nem csak barát, hanem munkavállaló is, s ők munkaadók voltak. Elő kellett írniuk mindazt, amit el akartak végeztetni az alkalmazottal. Rosszul érezte magát a munkaadó szerepében, de azt akarta, anyja körül, elutazása után is rendben menjenek a dolgok.
Maga is palástolta  gondolatait, s idegesen felnevetett.
- Ó, az a nő! Gondolj bele, anyuska kifinomult stílusa mellé egy obszcén beszédű nőt sikerült Palinak beválasztani. Tamás akkor éppen nálam volt Londonban, Pali egymagában döntött. Az volt a szempontja, hogy erős legyen.
Polli nevetve közbeszólt.
- Na, ez aztán olyan erős volt, mint egy markotányosnő! Hóna alá kapott könnyedén. Vitt, mint egy gyermeket, de hogy közben milyen szavakat mondott, azt ne tudjátok meg!
Olyan aranyosan panaszolta, hogy a lányok nevetni kezdtek. Ahogy egy kicsit csendesedtek, Nóra átölelte Cilit, hangja bocsánatkérő volt.
- Ne haragudj rám az előbbiekért. Szóljon mentségemül, hogy nem csak anyuska miatt aggódom. A te sorsod is szeretném megnyugtatón elrendezni mielőtt elmegyek. Ezért tudnod kell mindarról, amit elvár tőled a család. Hozzáteszem, a gondoskodásunkat is érezni fogod. A fizetésed is ebben a szellemben állapítottuk meg. Pali majd mindenről részletesen tájékoztat.
Cili nem felelt szóval, csak puszit lehelt köszönetül az arcát. Már eljutott odáig, hogy mindent összevetve is hálás volt a sorsának, amiért a Füredi házba vezette.
X/108
    Megállt a hall nyitott ajtajában egy férfiú. Középkorú, elegáns megjelenésű férfi volt, átlagnál magasabb, kissé teltebb testalkatú. Fekete haját hátrafésülve viselte. Már őszült a halántéka, noha még csak a negyvenes éveiben járt. Arca kellemes volt, sokan jóképűnek mondták volna. Míg a hallban lévőket figyelte, arcán halvány mosoly ült, s valami lágyság, vagy inkább szelídség, ami férfiarcon ritka. Elindult befele, s közben köszönt.
- Kezét csókolom, anyuska!...Nóri!...Itt van a mi kedves vendégünk is !- mondta Cilihez fordulva, s kicsit meghajtotta magát - Ha megengedi : Füredi Tamás, a kezét csókolom!
- A fiatalabbik fiam !- mondta Polli anyai büszkeséggel.
Míg kezet fogtak, Cili kicsit belepirult az üdvözlésbe.
- Örülök, hogy megismerhetem, tanár úr !- mondta kedvesen.
- Részemről a szerencse !- felelte Füredi Tamás udvariasan, aztán szétnézett, s megkérdezte - Pali késik ?!
Csak akkor néztek az órára, dél elmúlt jóval. Nóra a fejéhez kapott.
- Jaj, megfeledkeztem az időről! ...Ciluskám! Nekem  meg kell ejtenem egy gyors orvosi vizsgálatot, ebben állapodtunk meg a fiúkkal. Anyuskáról van szó, megérted, ugye ?!
Cili egy kicsit meglepődött, de azért készségesen felelt, s bementek együtt az egyik szobába. Mire végeztek, megjött az ügyvéd is. A hallban várt rájuk. Amint Cili megpillantotta, megriadt. Füredi Pál szemre is szigorú férfiú volt. Magas, szikár, szemüveges, homloka a fejbúbjáig ért, s szúrós tekintettel nézett.
Az ügyvédnek esze ágában sem volt köszönni, vagy bemutatkozni, helyette azt morogta:
- Ő volna az ?!
Polli megszólalt.
- Cilikém! Bemutatom az idősebbik fiamat ; Palikám ! Ugye üdvözlöd a mi kedves kis vendégünket ?!
Az ügyvéd felvonta a szemöldökét bosszankodva.
- Vendég ?! Akkor rosszul vagyok informálva. Nóri azért rántott haza, hogy  megismerkedjünk a következő gondozónővel. Vendégekre nincs időm !- mondta, s elindult kifelé.
Tamás rászólt keményen.
- Pali viselkedj! Jól tudod, hogy miről van szó.
Az ügyvéd menet közben leírt egy kanyart, s míg visszatért az előbbi helyére, kioktató hangon mondta :
- Én tudom, de ti aligha!... Anyuska mellé megbízható gondozónőt keresünk, ti pedig vendéget emlegettek. Már megbocsássatok, vendéget hívjatok teára, ott finomkodhattok, de most nem!...Lónyainé alkalmazottnak jelentkezett. Ma délelőtt utánanéztem, és kijelenthetem: a minimális feltételeknek sem felel meg! Jó körülmények között élő, unatkozó feleség, aki tetejében még kleptomániás is. Abszurd választás, nem gondoljátok ?!
Cili legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Megbántódva állt. Nem fakadt sírva, de arcára volt írva, hogy mit érez. Általában az ilyen helyzetekben hirtelen kitör a vita, vagy igyekeznek menteni a testvér viselkedését, most más történt. Nóra átfogta Cili vállát vigasztalón, s vidáman mondta:
- Ez volt az első kirohanás, túléltük. Jöhet a következő!
- Hú, de vicces !- mondta Pali a húgához fordulva - Persze, kisasszonysága könnyen beszél. Hat hét múlva felül majd a repülőre, és isten veletek!
Tamás közbeszólt.
- Ne feledkezz meg rólam. Én egyelőre még itthon vagyok. Megmondtam, magam személyében is vállalom a felelősséget.
- Egyelőre, ahogy mondod! Fél év múlva követed Nórit, ugyebár ?! Aztán az én felelősségem marad anyuska. Lónyainé alkalmazását határozottan ellenzem. Megszavazhatjátok, de már most mondom, amint elmentél, elbocsátom.
Polli megszólalt.
- Előtte azért engem is megkérdezel majd, ugye, kisfiam ?!...Már most hangsúlyozom, ragaszkodom Cilihez, Palikám!
- Anyuska tudja jól, hogy mindig tiszteletben tartom a véleményét, kívánságait, de lefogadom, akkor már anyuska se fog tiltakozni.
Nóra még mindig ölelte Cili vállát.
- Kész ?!... Vége?!... Szavazhatunk ?!...- kérdezte töretlen jókedvvel, s felemelte máris a kezét.
Az ügyvéd bosszankodó nevetéssel mondta :
- Ha megalapozott kifogásaim ellenére is egy botránykőre akarsz szavazni, akkor csak rajta!
- Véleményeddel ellentétben én egy tündéri csajra szavazok, akiben megbízom, mint önmagamban. Tudom, mert tapasztaltam, hogy szívvel-lélekkel gondozza majd anyuskát, és ha hiszed, ha nem, mindenképpen mi vagyunk a szerencsésebbek. Hiszen áldozatos munkája mellett szegénynek még téged is el kell viselnie valahogy. Brrrr..!
- Ha!...Ha!...Ha! - mondta bosszankodón az ügyvéd, s megtapsolta a húgát.
Polli mosolygott, Füredi Tamás szája körül is mosoly ült, s az anyjához fordult.
- Nos, anyuskám, akkor: hárman egy ellen ?!- kérdezte, s a keze a levegőbe emelkedett.
- Ahogy mondod, kisfiam !- felelte Polli. Maga is felemelte a kezét, s hozzáfűzte még - Igaza van Nórikámnak, szerencsések vagyunk, hogy Cilit az ég hozzánk vezérelte. Megköszönöm majd a kedves szentjeimnek.
- Amen!- mondta az ügyvéd, s bosszankodón folytatta - Ha anyuska olyan jóban van a szentjeivel, mindjárt meg is kérhetné őket, hogy vigyázzanak a lakásban mozdítható értékekre is. Különös tekintettel az ékszerekre, mert van köztünk valaki, aki előszeretettel gyűjtögeti őket.
Ez megint sértés volt, nyilvánvaló sértés, s nem lehetett számítani arra, hogy bocsánatot kér, ha figyelmeztetik. Tamás igyekezett jóvátenni  bátyja viselkedését. Cilihez fordult kedves, meleg hangon.
- Bocsánatot kérek Pali helyett! Mindannyiunk nevében köszönöm, hogy elnéző türelemmel végigállta ezt a dicstelen jelenetet. Bátyám abban a hitben van, hogy oldalán áll az igazság, de nincs is több mentsége.
- Mentségre a bűnösöknek van szüksége !- mondta az ügyvéd. Levette a szemüvegét, s magasról mondta - Na, akkor adjon valami igazolványt, Lónyainé, ha nem esik nehezére! Megírom a szerződést, és szólítom.
- Cili…! - mondta Cili halkan, hátha puhul a vadember, s közben elővette az igazolványát.
- A barátainak, asszonyom! Engem ne tüntessen ki. Érdemtelen vagyok rá. - felelte az ügyvéd, s kirobogott a hallból.
A három Füredi fejcsóválva összenézett. Tamás is indult, az óráját nézte. Elköszönt anyjától, húgától, majd Cilihez fordult.
- Megengedi, hogy én éljek az engedélyével ?!... Hamarosan találkozunk, Cili, addig is csókolom a kezét!- mondta kedvesen, s elment.
Amint hármasban maradtak, Nóra diadallal mondta:
- Győztünk!
Polli örömmel szorította meg a lánya kezét. Cili torzan mosolygott, úrrá lett rajta a keserűség, s a szeme elé kapta a kezét.
- Rettenetes volt !- sírt fel halkan, de nyilvánvaló váddal. - Az ügyvéd úr később sem lesz irgalmas hozzám. Nem szabad itt maradnom, úgyis elmenekülnék.
- Cili ?!...- döbbent meg Nóra, s az anyjára nézett ijedten.
Polli is nyugtalanul mozdult kerekes székben, s kérőn nézett Cilire.
- Kislányom ne mondj ilyet!! Érezned kell, hogy nem csak bízunk benned, hanem örülünk is neked. Ne hagyj cserben bennünket.
Cili magába roskadva ült, szemeit törölgetve  mondta:
- Nem lesz erőm elviselni, ha az ügyvéd úr nap mint nap így viselkedik... Mitévő legyek ?!
Nóra kérőn nézett rá.
- Először is, figyelj rám! - mondta rábeszélőn -  Az ember néha többre képes, mint gondolná, hidd el nekem!
- De hallottad, hogy beszélt?! Mintha egy utolsó, tolvaj senkiházi volnék.
- Viseld el Palit. Megbecsülésben tőle függetlenül is részed lesz. Szeretetben is, ahogy  anyuskámat ismerem. Ne futamodj meg! Nálunk otthonra találsz, biztos megélhetésre. Nem éri meg cserébe eltűrni Palit napi pár órában ?!
- De akkor érezteti majd a megvetését. Nem lesz benne irgalom. Tudom, érzem.
- Szégyellem magam a fiam miatt. - mondta Polli könnyes, reszkető hangon.
Cili rebbent, leguggolt Polli elé, nem lehet másképpen közel kerülni a kerekes székes emberhez, s kérlelőn mondta :
- Nem akartam bánatot okozni, drága Polli néni ! Bocsánatot kérek a gyengeségemért, de rettenetes hónapok állnak mögöttem. Nem bírom el a napi zaklatásokat. Én nem vagyok olyan erős, mint Nóri!
- De, erős vagy !- mondta Nóra határozottan, majdnem keményen - Ha azt mind kibírtad, amin eddig keresztül mentél, és nem roppantál bele, akkor Pali hülyeségét is kibírod majd!
- Hallgass Nórira, kislányom !- mondta Polli megsimítva Cili arcát - Igaza van, szükségünk van egymásra. Add ide a kezed!... Így ni!...Nórikám mellé ünnepélyesen lányommá fogadlak. Szívemen viselem a sorsod. Nem engedem, hogy meghátrálj. Együtt megbírózunk majd ezzel a fafejűvel is, ahogy Nóri nevezi gyakran.
Ez több volt, mint amit Cili valaha is remélhetett bárkitől a szülei elvesztése óta. Két tenyerébe temette arcát, s hangtalan sírt. Polli a hajára tette kezét, s bánatos hangon mondta :
- Sírj, csak sírj!! Sírd ki magadból a keserűséget, hogy helyet adhass a reménynek, mert hinned kell benne, hogy egy nap majd minden jóra fordul.
Cili felemelte a fejét, Polli keze után nyúlt, s megcsókolta hálásan. Éppen mozdult, hogy felálljon, mikor belépett az ügyvéd az ajtón, s némi meghökkenés után azt mondta :
- Lónyainé, ha befejezte a tornamutatványt, szíveskedjen szerencséltetni. Ha szabad kérnem, még ma!
Cili indult, Nóra megjegyezte félhangosan :
- Én pedig még ma fejbe ütlek, az biztos!
Az ügyvéd visszaszólt az ajtóból nevetve :
- Nocsak, köhög a bolha ?!
Nóra nemes egyszerűséggel ráöltötte a nyelvét. Polli eltakarta  szemét, titkon nevetett maga is. Anya volt, nem tudott neheztelni a gyermekeire.
X/109
    Cili a hallból zárt folyosóra lépett. Ennek az ablakait látta a ház sarkától. Ajtók nyíltak róla a lakás belseje felé. Az első az ügyvéd szobája volt. Pali beviharzott a kitárt ajtón, miközben sürgette.
- Jöjjön, Lónyainé, jöjjön! Magával ellentétben én nem ismerem a tétlenkedést, és fontosabb dolgom is van annál, mint a magafajta, unatkozó asszonyokkal töltsem a drága időmet.
Cili maga is belépett a szobába, s megállt a tekintélyes íróasztal előtt. Volt ott egy szék, de az ügyvéd nem kínálta hellyel, helyette azt mondta :
- Itt a szerződése, olvassa el, mielőtt aláírja!
Cili átvette a papírt, s a sok pontba szedett szöveg láttán először bámult, nem fogott hozzá mindjárt olvasni. Az ügyvéd hangja újra felcsattant.
- Mi a gond?! Olvasni csak tud, ha nem is szeret, mert kétségtelen, ha szeretne olvasni, nem ilyen módon kívánná eltölteni  a rengeteg  szabadidejét.
Cili elnyomta a bosszankodását.
- Nincs gondom, ügyvéd úr, csak meglepődtem kicsit. Ez a sok pont mind rám vonatkozik?!
- Nem. Belevettem a dalai Láma napi programját is. Ahogy látom, kiegészítésre szorulnak az ismeretei. Itt van mindjárt az alkalmazott helyes viselkedése. Nem tesz fel indokolatlan kérdéseket, ugyebár?!  Lesz még gondunk magával, ahogy tippelem, köszönhetően a húgom szamaritánus felfogásának.
Cili elnevette magát. Megbánta azonnal, de ráébredt, hogy nem szabad szívére venni ennek a lehetetlen embernek a szavait. Mindannyian jobban járnak, ha úgy tekint rá, mint valamiféle félresikerült, bogaras, nőgyűlölő agglegényre.
Az ügyvédet meglepte a nevetése. Rábámult, s azt mondta :
- Humorosnak talál? Na, majd más lesz a véleménye, ha stopperórával a kezemben kérem számon naponta!
Cili már nem mosolygott, s nem is legyintett magában, mert ez sem volt biztató. Ahogy a szerződés első fele sem. Húsz pontban sorolta fel a kötelezettségeit. Huszonnégy órai szolgálatot írt elő. Részletesen előírta a beteg ápolását az ébredéstől a lefektetésig. Mellette köteles házi munkát végezni reggel nyolc és délután négy között. Az évi szabadságát három hétben állapította meg, amit csak a munkaadó egyetértésével vehet ki, vagy eltérő esetben maga állít elfogadható gondozót maga helyett. Az ünnepnapokkal sem volt nagyvonalú. Mindössze a karácsony, és a húsvét első napjait adta szabadnapnak, minden más ünnepet a munkaadó jóindulatára bízott. Ezzel szemben meglepőn humánus volt a kosztot illetően.  " A munkavállalót teljes ellátás illet meg, mindenkor kívánsága szerint."
Vagyis, annyit ehet, amennyit akar, és azt, amit akar. Ez kellemesen érintette, noha kis étkű volt, s ez alighanem látszott is rajta. Így nem vállalt túl nagy kockázatot az ügyvéd, de a gesztus maga vigasztalta. A következő pont még kellemesebben érintette.
Az ügyvéd kizárta a felnőtt látogatókat, s esetenként engedélyhez kötötte, de megengedte a gyermekei fogadását. Nóra szavai után alig merte elhinni, de ott volt leírva, hogy hetente fogadhatja a gyermekeit, lehetőleg hétvégeken, de akkor ott maradhatnak egész hétvégére. Nézte a sorokat, s örömében majdnem sírva fakadt. Igaza volt Polli néninek, Füredi Pál jó gyermek volt, figyelembe vette anyja kívánságát.
Alig jutott túl az elrejtett örömén, mikor újabb kellemes meglepetés érte. Fizetését nem várt összegben állapították meg. Nóra szavai után jót várt, de arra semmiképpen se számított, hogy teljes ellátás mellett az otthonbeli fizetésének a dupláját kapja.
Nézte az összeget, s egyre jobban erősödött benne a gyanú, hogy az ügyvéd elgépelte. Gondolta, jobb lesz ezt azonnal tisztázni, mert nem akar nagyot csalódni. Abbahagyta az olvasást, az ügyvéd elé tartotta a papírt, s az ujjával mutatta :
- Nincs itt valami tévedés a számok körül?! - kérdezte izgalomról árulkodó hangon.
Az ügyvéd hátradőlt a székén, levette a szemüvegét is, hogy tüntetőn mutassa, akkor sem látja, ha látja, s magasról mondta:
- Mennyi a maga intelligencia hányadosa, Lónyainé ?! Harminc ?! Vagy még annyi sincs ?! Akkor szedje össze azt a keveset ami van, és próbálja megjegyezni, hogy amit én egyszer leírok, az annyi akkor is, ha nem annyi! Világos ?!  
- Nettóban ?!
- A pokolban is, bárhol!
- Akkor köszönöm!
- Ne nekem köszönje. Köszönje annak, aki almás lepényt, és Székely himnuszt emleget, miközben eltéved az értékek, és számok ismert világában. A többiek pedig rábólintanak. Ahogy az már lenni szokott, ha egy szellemileg magasan kvalifikált családban van egy szellemileg kissé visszamaradott, akit fogyatékossága ellenére is nagyon szeret mindenki.
Cili nem tudott mindjárt megszólalni. Egyszerre tört rá a nevetés kényszere, és a torkát fojtogató meghatódottság. Az ügyvéd bolondériája ellenére is tudta már, hogy rendkívüli családba került. Ezek az emberek valóban szeretik egymást. Szép megrendüléssel mondta :
- Megköszönöm majd Nórának is, ahogy köszönöm az egész családnak. Az ügyvéd úrnak azt is köszönöm, hogy lehetővé tette a gyermekeim ittlétét.
- Ne köszöngessen itt nekem fűt-fát, hanem írja alá a szerződését, mielőtt kiszárad a tolla!- mondta az ügyvéd éppen olyan bántón, ahogy eddig beszélt.
Cili befele mosolygott, s az íróasztal tetején aláírta a szerződés összes példányát. Kicsit előre kellett hajolnia, s kinyílt közben a dekoltázsa. Az ügyvéd feltette a szemüvegét, s felállt. Lapos pillantását beküldte a ruha kivágásába, s az arcára valamiféle jókedv telepedett.
Füredi Pál nem volt nőgyűlölő agglegény. Éppen az ellenkezője volt. Szerette a női nemet, noha lenézte, mint szellemi partnert, ez alól csak anyja volt kivétel. Két elrontott házassága után sem élt cölibátusi életet. Állandóan volt valakije, legénylakást valójában erre a célra használta. Hálás szerető volt, kényeztette barátnőit. Bundát, ékszert vett, vitte elegáns étterembe, színházba a hölgyeket. Mégsem maradt mellette néhány hónapnál tovább senki. Nem tudták elviselni furcsa természetét.
Renard mondta: " Valamilyen tekintetben mindannyian egy kicsit félresikerültek vagyunk."
X /110
   Azt mondják, az ember életében a mindennapok kis drámái gyakran fájdalmasabbak, mint a sorsformáló tragédiák. Cili hazament. Leült a nagyszobában, s tenyerébe temette arcát. Mostani helyzetében menedéket jelentett az állása, vigasztalást a Füredi család jóindulata, valamennyire már a faragatlan ügyvédet is elfogadta, mégis bánattal élte meg sorsa ilyen alakulását. Nehéz volt tudomásul venni, hogy  gyermekeit csak akkor látja majd, ha időnként meglátogatják. De meglátogatják-e, vagy Imre bosszúból visszafogja őket. Sírt egy ideig csendesen, gyötrődőn, aztán körülnézett, s továbbszőtte gondolatait. Az otthonától is búcsúznia kell. Nem tudja lezárni a lakást. Ha lesz rá pénze, akkor sem. Imre azt tehet a magára maradt lakással, amit akar. Most Imrénél van az adu, ahogy mondaná. Kénytelen tudomásul venni. Csak imádkozhat azért, hogy be tudjon jönni a lakásba a szabadsága alatt, vagy a nagy ünnepek egy-egy napján, s ne történjen meg vele, hogy nem fordul meg a kulcs a zárban.
Sóhajtott párat, s hozzáfogott a csomagoláshoz. Nem akarta magával vinni teljes ruhatárát. Úgy gondolta, azzal is védi tulajdonjogát. Kevésbé lesz nyilvánvaló, hogy elköltözött. Hiszen valójában elköltözik. Ha Polli nénit sokáig élteti az Isten, s kibírja a faragatlan ügyvédet is, akkor hosszú évekig a Füredi ház lesz az otthona.
Igyekeznie kellett a csomagolással, hogy maradjon ideje a gyerekektől búcsúzni. Szerződése már életbe lépett, öt órára várták vissza Budán. A gyerekeket csak négy után várhatta. Mióta apjuk tiltotta a találkozást, az első bejáraton jártak be apjuk kíséretében, az udvarra is csak így mehettek ki. Imre sokáig nem kényszeríthette rájuk az akaratát. Néhány napja a háta mögött mindent elkövettek, hogy kapcsolatba léphessenek vele. Ha apjuk nem látta, azonnal a földszinti lakás felé fordultak, s küldték a puszikat, noha sokszor abban sem lehetnek biztosak, hogy látja őket.
Előző nap az ajtaja közelébe is eljutottak, s beszélhetett velük pár szót. Bozóki Ferinek köszönhette. Akarva vagy akaratlanul lefoglalta Imrét néhány percre.
Azt mondták a gyerekek, ezen a délutánon többet is próbálnak. Apjuk átrendelte Józsit kamrai munkára, biztosan hátul lesz egy ideig. Talán csak percekig beszélhet majd velük. Hogy fogja megértetni ilyen rövid idő alatt, hogy nem volt más választása?! Még a gondolatát is kínnal élte meg. Előre látta maga előtt a két rémült, elkeseredett gyerekét, s sírt újra. Aztán nagy nehezen összeszedte magát. Lezárta a két bőröndöt, s kivitte a hallba. Jött-ment a lakásban, idegesen várta a gyerekeket. Közben Istenhez esdekelt, félhangosan imádkozott azért, hogy kapcsolatba léphessen velük, mert nem tud elmenni búcsú nélkül, magyarázat nélkül.
Fohásza meghallgatásra talált. Úgy történt, ahogy a gyerekek mondták. Amint apjuk eltűnt Józsival a garázsok mögött, a két gyerek már a hallban volt. Ölelték, csókolták. Aztán meglátták a két bőröndöt, s kitört rajtuk a pánik. Cili ott találta magát a hall közepén, kapaszkodott bele a két gyereke, s zokogtak mind a ketten.
Sokféle kereszt van, útja sem egyforma, de gyermekeit elhagyni kényszerülő anya kínja talán mindennél rettenetesebb, ahogy az a gyermekek fájdalma is. Nyugtatta őket, igyekezett elmagyarázni a helyzetet, de teljesen reménytelen volt. A gyerekek zokogtak, kapaszkodtak és könyörögtek. Az idő pedig ment. El kellett érnie, hogy ne sírjanak ilyen elveszetten, s meghallgassák végre. Megértsék, hogy nem válnak el örökre, de zokogásuktól a saját hangját se hallotta. Imre észrevette a gyerekek eltűnését, s nekirontott a bejárati ajtónak. Megtorpant a küszöbön, megdöbbentette a látvány, a gyerekek kétségbeesett zokogása, s aggódón kiáltotta :
- Mi történt?!
- Elmegy, jaj, elmegy!- kiabálta Saci zokogva.
Lackó a sírástól nem tudott beszélni, s úgy kapaszkodott az anyjába, hogy Cili blúzán megpattantak a varrások.
Ölelte őket, s rimánkodón mondta :
- Ne essetek ennyire kétségbe, nem megyek messzire. Mindössze Budára, és naponta telefonálunk, ha édesapátok jobb belátásra tér. Akkor találkozunk is, jöhettek hozzám minden hétvégén.
- Nem!...Nem engedünk el!...- sírta a kislány.
A kisfiú csak azt hajtogatta :
- Nem!...nem!...nem!
Rettenetes megélni az ilyen bánatot. Imre sem bírta elviselni, s elordította magát.
- Csend legyen!
A gyerekek úgy-ahogy szót fogadtak, s halkabb sírással kapaszkodtak aztán. Imre dühösen folytatta.
- Mondd, te teljesen megőrültél ?! Hova akarsz menni, hova ?!
Cili nem emlékeztette arra, hogy mit mondott előző este, csak a kérdésre felelt.
- Találtam munkát. Egy nénit fogok ápolni lakással, teljes ellátással.
- Lakással ?!... Két gyereked van, két kisgyereked.... Anya vagy te ?!- vonta kérdőre drámai hangon.
Cili keserűségében, felháborodásában remegni kezdett. Elengedte a gyerekeit, s úgy indult Imre felé, mint aki ütni fog.
- Te kérdezed?! Merészeled kérdezni, mikor nem engeded, hogy velük maradjak ?!- kiabálta magából kifordulva.
Imre elkapta a felemelt kezét, s ideges nevetéssel kérdezte:
- Mi van, kis szívem?! Bekattantál?!
Cili tehetetlen sírással felelt.
- Te kényszerítesz rá, hogy elmenjek.
- Kényszerít a fene!- állította Imre dühös tagadással, s elengedte a kezét.
Jött-ment aztán a hallban szótlanul egy ideig. Közben Cili újra magához ölelte a gyerekeit. Most néma könyörgéssel néztek rá. Nem bírta nézni. Rájuk borult, s két karjával magához szorította mindkettőt. Imre megszólalt békülékeny hangon.
- Ne menj sehova, Cili! Maradj itthon, aztán lesz valahogy.
- A valahogy nekem a temető, neked a börtön. Megmondtad.
- Idegességében sok mindent mond az ember.
- Sok mindent tesz is, ha képtelen uralkodni magán.
- Ugyan már!
- Tagadással semmire sem megyünk. Te hamar ütsz, én is egyre nehezebben türtőztetem magam. Előbb-utóbb verekedni fogunk, és valamelyikünk a földön marad. Nem várom meg. Nem árvaságra szültem a gyermekeimet. Nincs választásom. Elmegyek.
- Sehova !- kiáltott Imre nagyot, s mint akin kitört az elmebaj, rugdosni kezdte a bőröndöket, miközben tovább üvöltözött - Itthon maradsz, és meghúzod magad!... Meghúzod magad, a rohadt anyádat, és azt teszed amit parancsolok, akkor majd nem kell megdöglened!
Ha nem ezt mondja, a két gyereke talán sohasem érti meg, hogy miért akar elmenni az anyjuk. Szinte egyszerre fordultak apjuk ellen. Tragikus volt, ahogy nekirontottak, s sírva verték ökölbe szorított kézzel. Erejük kevés volt ahhoz, hogy fájdalmat okozzanak, de Imre lehiggadt. Most ő ölelte őket, s ideges nevetéssel mondta :
- Jól van, na! Nyugodjatok meg. Nem gondoltam komolyan.
Cili sírt, a hangja vádolt.
- Ez vagy te!! Nem gondoltad komolyan az egész életünket. Tetejében neked soha, senki sem volt fontos, csak saját magad. Önző, lelketlen ember vagy, hatalommániás, aki durvasággal akar uralkodni a társán.
Lónyai Imre kényszeredetten vigyorgott.
- Muszáj ezt, kis szívem ?! Nyugodjunk meg, jó ?!
Cili látta, hogy megint taktikát változtatott. Megpróbálja átmeneti hízelgéssel rendezni a helyzetet. Már régen túl volt azon, hogy bedőljön neki. Határozottan mondta :
- Elmegyek, Imre! A gyerekeknek megadom a telefonszámot, csak velük akarom tartani a kapcsolatot. Mennem kell. Öt órára ott kellett volna lennem. Gyertek ide !- mondta, s a két gyereke felé nyújtotta a karjait.
Imre hagyta, hogy menjenek, de a gyerekek inkább csak vánszorogtak. Saci elvette a papírlapot, mint aki álomban cselekszik. Lackó is alig volt magánál, némán sírtak mind a ketten. Még egyszer magához ölelte őket, s tekintete Imre arcára tapadt.
- Sohasem bocsátom meg a fájdalmukat! Soha ! Büntessen meg az Isten, amiért ezt tetted velünk !- mondta indulattól remegő hangon.
Lónyai Imre lehajtotta a fejét. Ezúttal nem volt bátorsága szembenézni a vádló tekintettel.
X/111
    Cili vezetés közben végigsírta az utat Budáig. A ház előtt otthagyta a két könnyes arcú gyermekét. Látta maga előtt, ahogy álltak a járdán, sírva néztek a távozó autó után, mint két reményvesztett kis árva. Ez a kép fogja üldözi ébren, s álmában sokáig.
A Füredi ház előtt megállt. Minden erejével igyekezett összeszedni magát. Ha ott van az ügyvéd, ne mondja majd, hogy idegbeteg is, nem csak kleptomániás. Volt nála egy kulcs, kinyitotta a kaput, s beállt az udvarra. Amint kiszállt, Nóra is megjelent. Semmit sem kérdezett, megfogta az egyik bőröndöt, s mutatta a szobája felé vezető utat. A hallból nyíló, üvegezett folyosóra mentek. Ennek a végében volt a konyhai fertály, s más helyiségek. A folyosó elején volt egy lakószoba, Nóra ide nyitott be, letette a bőröndöt, s azt mondta:
- Helyezd magad kényelembe, és igyekezz megnyugodni. Tudom,  most iszonyúan nehéz, de majd megnyugszik a lelked. Imre bármilyen is veled, a gyerekekhez jó. Igyekszik majd vigasztalni őket.
Cili lerogyott a heverő szélére, s két tenyerébe temette az arcát.  Nóra most szigorú volt.
- Nem akarom lebecsülni a bánatod, de gondolj arra, hogy benneteket nem választ el egy fél világ, és azt is ki kell bírni az embernek.
Cili mintha nem is hallotta volna. Felsírva mondta :
- Álltak a járdán. Lackó belekapaszkodott Saci kezébe. Úgy álltak ott, olyan szívfájdítón, annyira árván.
- Ne kínozd magad! Nem szabad. Hidd el, én sok tragédiát láttam, ez nem az. Szedd össze magad, hogy mire megjönnek a fiúk, ne lássák rajtad ezt a kétségbeesést, mert botrány lesz. Anyuska mellé stabil idegzetű gondozót akarunk, és nem olyat, akinek majd a lelkét nekünk kell ápolni.  
Cilit kicsit magához térítették a keménynek tűnő szavak, s talán megbántódik, ha nem érzi meg, hogy Nóra most is jót akar. Megtörölgette a szemeit, s felállt.
- Már rendben vagyok. Mondd meg, mit kell tennem ?!
Nóra elmosolyodott.
- Egyelőre semmit, Ciluska! Hétkor lesz vacsora. Ráérsz akkor kijönni. Amíg itthon vagyok, anyuskát én látom el. Mellettem megtanulod a szokásait, megismered a házirendet. Most csak magaddal törődj, de ne keseregj! Pihenj egy kicsit, aztán tedd rendbe az arcod, oké ?!- mondta, válaszra nem várt, kiment a szobából.