Lélekvesztőn
X/101
Marosi Laciéknál csak Katit találta otthon. Sógornője ölelő karokkal fogadta, s késői ebéddel kínálta. Már négy óra felé járt az idő. Míg evett, mesélnie kellett. Nehezére esett, mert nem akart panaszkodni. Így alig tudott mit mondani.
Kati mintha ráérzett volna a gondjára, azt mondta:
- Hamarosan jó helyzetbe kerülhetsz, ha ránk hallgatsz. Laci a napokba akart telefonálni. Hallottuk, hogy Imre rövidesen megkapja az örökségét. Fogadj ügyvédet, és fizettessétek ki vele a lakást. Vegye meg, ha továbbra is használni akarja.
Cili rácsodálkozott.
- Meghalt Ida mama ?!
- Már vagy három hónapja. Itt temették el. Imre tudja, itt volt a hagyatéki tárgyaláson. Nem mondták a gyerekek ?!
Cilit meglepte, hogy gyerekei hallgattak előtte. Nem akarta, hogy Katinak rossz véleménye legyen róluk, s olyasmit motyogott, hogy valamit említettek, de amilyen gondterhelt mostanában, biztosan nem figyelt rendesen.
Kati folyatta.
- Sáfár doktorék családjába kerül az apósod háza. Egyik fia ügyvédi irodát, a másik magánrendelőt nyit benne. Az se akasztotta volna fel magát, ha előre tudja, hogy így megszalad a fiainak. Ha csak a lánya miatt nem.
Cili kesernyésen mosolygott. Sáfár Aliz említése azokat a hajdanvolt időket idézte, melyekre már nem szívesen emlékezett. Mellette tudta, hogy Kati mire gondolt. Aliz nem ment férjhez, helyette nagy barátságban volt a hajdani iskolaigazgató híresen csúnya lányával. Együtt vettek lakást a templom téren épült, modern emeletes házban, s úgy ittak mindketten, mint a kefekötők.
Visszatért Imre örökségére. Óriási dolog volna, ha kifizetné a lakást, de nem mert bízni benne. Aligha fizet olyasmiért, amit ingyen is használhat. Csendes lemondással mondta. Kati összeszidta miatta. Fejére olvasta, hogy ideje a sarkára állni. A válópert is el kellett volna már indítania.
Cili kénytelen volt színt vallani.
- Miből, Katikám?! Máról holnapra élek, gyakran az is gond. Hamarosan leválik a csizmám talpa is, de arról szó sem lehet, hogy vegyek másikat. Most is csak úgy tudtam lejönni, hogy Katóka néni herendi óráját a zaciba csaptam, de muszáj volt. Rettenetesen húzott a temető...- - mondta könnyekkel, s azt elhallgatta, hogy születésnapja van.
Kati megenyhült, s nyugtalanul mondta:
- Segítenék, de mostanában mi is nehezen élünk. Biztatnálak, hogy szaladj el Endréhez, de tudom, neki is gondja van. Sajnos, a savanyító csődbe ment. Most palackozót akar nyitni. Kölcsönért szaladgált, Laci odaadta a kevés megtakarításunkat. Megadja Endre, amint tudja, de addig csak Laci fizetésére támaszkodhatunk, mert télen nem tud maszekolni. A varroda se ad munkát egy ideje. De csizmát tudok adni, alig használtat. Endre feleségétől kaptam. Megszabadult tőle, mert kis hiba volt a sarkával, valami kő felsértette. A suszter pár forintért rendbe hozta. Kihúzod vele egy ideig, ha jó a lábadra !- mondta, s szaladt a csizmáért.
Cili az egyiket felpróbálta, éppen illett a lábára. Megölelte Katit, aztán felcihelődött. Indulnia kellett, nem akart későre maradni a rossz utak miatt. Mikor elindult, vitte a szél a havat, a rádió elakadt járművekről beszélt. Hosszú volt az útja hazáig. Pável bácsit hiába biztatta, néhol hosszan vesztegeltek, míg szabaddá vált előttük az út. Míg várakozott, gondolatai visszajártak Dombszegre, a sírhantokra, Katóka nénire, Laciékra, Endre csődjére.
Az utóbbi időben gyakran gondolt arra, ha továbbra sem kap munkát, valami vállalkozásba kellene fognia. Készíthetne plüss állatkákat, gyerekeinek gyakran varrt, jó szabásmintái vannak, csak pénzt kellene szerezni a kezdéshez. Most letett erről is. Endre kudarca arra figyelmeztette, a magafajtának bele sem szabad fogni, ha az egyetemet végzett, vállalkozásban jártas is belebukhat folyton. A savanyító Endre harmadik próbálkozása volt, az első kettővel is csődbe jutott, pedig hajtott reggeltől-estig.
Otthon szívet melengető meglepetés érte. A gyerekek már otthon voltak, noha aludtak. Lackó a maga szobájában. Saci a földszinti nagyszobában a rekamién.
Ezen az éjszakán nála maradt, s mielőtt lefeküdtek, egy rajzlapra virágok közé nagy betűkkel odaírták:
" Isten éltessen édesanyánk a 35. születésnapodon! Szerető gyermekeid: Sarolta és László"
X/102
A következő hetek feszült várakozással teltek. Sacinak időben elmagyarázta, hogy apja örökségéről minden hír létfontosságú. A kislány egyik nap leszaladt, s izgatottan hadarta, hogy kifizették a dombszegi házat, megkerült a tanya ára is. Olyan betétkönyvben volt, amiből Ida mama csak a kamatokat vehette ki. Apjuk szerint annyi pénzt örököltek, hogy nem csak a tanya építését fejezheti be, jut még sok másra is. A nyáron mehetnek az Alpokba. Saci vágya volt. Egy ideje hegymászó akart lenni. Azt gondolta, az valami hivatás, ami egyszerre nyújt örömöt, és megélhetést.
Míg Cili hallgatta a lányát, az járt a fejében, hogy milyen különös is az emberi szív. Idősebb Lónyai Imre életében nem bocsátott meg a fiának, de nem zárta ki az örökségéből. Még azt is ráhagyta, amire nem gondoltak. Így nyújtott kezet fiának a sírból.
Másnap kileste Imrét, s az udvaron elébe állt. Szépen, nyugodtan beszélt. Inkább kért, mint követelt. Imre pókerarccal hallgatta, aztán belendítette a karját.
- Ezt neked, kis szívem!- mondta dühös nevetéssel - Fizessek a saját lakásomért?! Hülyének nézel?!
- A tiéd az a lakás ? A te neveden van ? Magad pénzén vetted ?
- Megszenvedtem!
- Te ?! Nevetnék, ha nem fojtogatnának a könnyek. Családom szenvedte meg. Szüleim, és nagybátyámék. Megkaptad az örökséged. Becsületbeli kötelességed megváltani.
- Ne strapáld magad, kis szívem! Nálam ezzel a fennkölt szöveggel semmire sem jutsz. Egy fillért se kapsz!
- Szomorú, hogy nincs benned belátás, mikor jól tudod, hogy nehéz helyzetben vagyok.
- Kínlódj csak! Megmondtam, így kényszerülsz vissza hozzám. Dátumát is megjósolom előre. Egy nappal, mielőtt éhen halnál... - mondta lelketlenül, s otthagyta.
Ezek után nem remélte, hogy Imrétől per nélkül pénzt lát. Ügyvédet nem tudott fogadni. Előbb pénzt kell szereznie. El kell adnia a Skodát, még akkor is, ha jóval kevesebbet kap érte, mint amennyit ér. Nem csak a per miatt. Már minden mozdítható értékét elvitte a bizományiba, kisebb értékeit fillérekért eladta a bolhapiacon. Néhány nap múlva már kenyeret sem tud venni. Azonnal cselekednie kell, különben Imrének lesz igaza, az éhhalál elől visszaindul a régi életébe, mert gyermekei nem maradhatnak anya nélkül. Kicsik még, szeretetére szükségük van. Számára pedig fontosabbak mindennél, s mindenkinél ezen a világon.
Kitette a hirdetéseket az alkalmas helyekre, s várta a vevőket. Néhány nap múlva jelentkezett valaki. Megnézte a Skodát, s fanyalogva elment. Másnap jött egy másik érdeklődő. Azt kispénzű embernek látta, olyanfélének, aki beéri majd Pável bácsival. Reménykedőn vezette a garázshoz. Amint kinyitotta az ajtót, földbe gyökerezett a lába. Valaki tönkretette a kocsiját. Összekaszabolta az üléseket, megrongálta a műszerfalat, kitépte a vezetékeket. A motorházba már bele sem nézett.
Az érdeklődő sajnálkozva ment el. Maga bement a lakásba, s közel állt ahhoz, hogy az idegei felmondják a szolgálatot, s törjön-zúzzon. Csak hatalmas akarattal tudta visszafogni magát. Mikor megnyugodott kicsit, az anyósára gondolt. Másra nem is gondolhatott, mivel ezen a délelőttön csak ketten voltak a házban. Pár órával előbb lent járt a garázsban, akkor még minden rendben volt. Nem értette, hogyan jutott be a garázsba. Feltámadt benne a gyanú, s saját kulcsával megpróbálta kinyitni a többi garázsajtót is. Mindegyiket nyitotta, egyforma zár volt mind a négy garázsajtón.
Keserű indulattal elhatározta, hogy Imrével kifizetteti a kárt. Megmondja, vagy fizet, vagy feljelenti az anyját. Elkeseredésében eszébe sem jutott félni. Valami hihetetlen elszántság szállta meg, mint aki végleg elhatározta, eztán verekedni fog, ha másképpen nem megy. Ettől az elhatározástól megnyugodott. Leste aztán Imrééket. Mikor megjött a gyerekekkel, visszatartotta az udvaron, míg a két gyerek bement a földszinti lakásba. Sacinak szokása volt onnan menni az emeletre, mióta lentről is nyitható volt az ajtó. Maga elmondta Imrének, hogy mit tapasztalt a garázsban. Mondta a követelését is, bátran, határozottan.
Imre ordítani kezdett.
- Képes voltál tönkretenni a kocsid, hogy ráfoghasd anyámra?! Menj be, Cili, mert bizony úristen, hogy neked megyek. Takarodj!... Takarodj!- üvöltötte vörös fejjel.
Látta rajta, ha nem mozdul, a következő pillanatban valóban ütni fog. Sarkon fordult, s bement a lakásába. Tehetetlen kínjában némán verte a falat. Saci már az emeleten volt, de Lackó előjött a zajra, s átölelte vigasztalón. Pár perc sem telt el, mikor felhangzott Saci rémült kiabálása az emeleten. Úgy sivalkodott a kislány, mint akit gyilkolnak. Kettesével vette a lépcsőt, közben a kislány feltépte az ajtót, s zokogva kiabált.
- Apu! ...Apu!... Jaj, meghal!...Anyukám, segíts!
Berohant a nagyszobába. Anyósa nem volt ott, Imre az egyik fotel mellett térdelt, kezét a szívére szorította fájdalomtól eltorzult arccal. Rémületében maga is kiabált. Küldte Sacit Bozóki Feriért, éppen akkor értek haza, s közben tárcsázta a mentő számát.
Lónyai Imre infarktus kapott. Mire a mentők megérkeztek, Feri már ellátta a legszükségesebb tennivalókat, s elment a mentővel. Cili magához ölelte a gyermekeit. Kétségbeesetten zokogott mindkettő.
X/103
Ahogy mondani szokás : Isten nem bottal ver! - Néha lelketlen anyával. Lónyai Lenke újra megszökött, s magával vitte a fia örökségét az utolsó fillérig. Elvitte, mielőtt Imre betehette volna a bankba. Mindössze pár sort hagyott maga után.
Cili az alatt a fotel alatt találta meg, ahol Imre térdelt. A sorok olvasása közben lett rosszul. Nem csodálkozott rajta.
Azt írta az ördögi némber:
" Drága kisfiam! Elmegyek, mert nem tetszik itt. A pénzt elviszem, mert engem illet. Hét évig tűrtem apád istállókból hozott szagát, kevés kárpótlás érte. Neked amúgy is megvan mindened. Engem ne keress, mert nagy a világ, Mindenki élje a maga életét, semmi közünk egymáshoz. Szerető édesanyád."
Cili nézte a sorokat, s hirtelen elfogta valami borzalmas nevetési vágy. Sajnálta Imrét, fájt a szíve a gyerekeiért, de úgy érezte, meghal, ha nem nevethet. Legyűrte a gyermekei miatt, beleizzadt alaposan. Ettől a naptól kezdve hol az emeleten, hol a földszinten tartózkodott, s úgy irányította a család életét, mint régen. Délutánonként elment Imre kocsijával a gyerekekért, s bevitte őket a kórházba. Imre lassan lábadozott. Szemmel láthatóan hálás volt Cilinek, de nem beszéltek róla. Ahogy anyjáról, vagy a pénzről sem. A levelet sem hozták szóba. Látnivaló volt, hogy Imre kerülte a témát.
Úgy tűnt, semmi más nem érdekli, csak az, hogy ott vannak, s örülhet nekik. Simogatta a gyerekeket, bepárásodott szemmel nézte, hallgatta őket. Cili csendben figyelte, s azon meditált közben, hogy milyen különös lény is az ember. Jóból és rosszból van összegyúrva. Még Lónyai Imre is, mutatta a gyermekeihez való ragaszkodása.
Benne semmit sem változtatott meg Imre betegsége. Pontosan tudta, olyan csoda nincs, ami helyrehozhatná kettőjük kapcsolatát, mert sohasem volt a helyén. Annak örült volna, ha eztán igazságosabb ember lesz, megkönnyítené mindannyiuk életét. Látott ebbe az irányba némi változást. Imre a kezébe adta a bankkártyáját egy papírdarabbal, s azt mondta:
- Felírtam a kódot. Gazdálkodj belátásod szerint, kis szívem! Ne lássatok szükséget semmiben. Ibolykát is tartsd meg, hogy legyen időd naponta bejönni, és a gyerekkel foglalkozni.
Cili most sem csábult el. Ha Imre nem lett volna ennyire beteg, megkérdezi, hogy meri egy priuszos, megbízhatatlan személy kezébe adni a kártyáját, de irgalmasabb volt annál. Csak magában sírta: lám, lám, mégis tudja, hogy megbízható, tisztességes ember. Mégsem állt ki mellette, s hagyta volna elveszni anyja gonoszságából. Úgy érezte, ezzel követte el ellene a legnagyobb bűnt. Ahogy a többi bűnét sem tudja megbocsátani, mert vannak olyan fájó sebek, amelyek sohasem gyógyulnak be.
Imre állapota javult, s egyre többször beszélt arról, hogy hazamenetele után szívesebben maradna Cilivel a földszinten, az emelet legyen a gyerekeké.
Nehéz ilyen helyzetben nemet mondani, de Cili finoman megtette. Úgy tűnt, Imre tudomásul vette. Mikor hazavitték, az udvarban szállt ki az autóból, s elindult Cili földszinti lakása felé a gyerekek karján. Cili ideges lett, de aztán arra gondolt, majd a hallból vezetik fel a lépcsőn. Nem annyira meredek, mint az udvari kőlépcső. Így nem akadályozta meg, hogy belépjen a lakásába. Imre megtorpant a lépcső alján, felnézett az emeleti ajtóra, s hirtelen felzokogott.
- Mit tettél, anyám... Édesanyám?!
Megrázó pillanatok voltak. Velük volt Bozóki Feri is, döbbenten néztek egymásra. Hihetetlen volt, hogy Imre még mindig ragaszkodott a lelketlen asszonyhoz. Állt a lépcső előtt, emelte a lábát, de nem jutott tovább az első lépcsőfoknál, helyette sírva rázta a fejét, mint aki irtózik attól a helytől, ahol az iszonyú bánat érte.
Cili szemében tanácstalanság volt, segélykérőn nézett Ferire. Semmiképpen sem akarta, hogy Imre lent maradjon. Feri most újra Imre barátja volt, vagy az orvos szólalt meg benne. Halkan mondta, nem kellene erőltetni ebben az állapotban. Cili csak a szája mozgásával tiltakozott, de Saci így is értette, s neheztelőn nézett rá, hangja is sértődött volt, mikor megszólalt.
- Olyan rohadtul nehezedre esne pár napig eltűrni ?! Nem látod, hogy mennyire szenved ?! És, ha megint rosszul lesz ?! Ne ellenkezz, anya!
- Meg kell barátkoznia a gondolattal, mert hetek múlva is ez lesz a helyzet. Ha akkor se akar majd felmenni ?! Hogy gondolod, kislányom?
Saci már ellenséges volt, s szinte kiabált.
- Akkor majd ráérsz arénázni miatta, de most lent marad és kész!- mondta ellenmondást nem tűrő hangon, s kitárta a nagyszoba ajtaját.
Cili rákiálthatott volna, de helyette mérlegelt. Most mutatkozott meg igazán, hogy Saci milyen nagyon ragaszkodott az apjához. Nehéz helyzetben van ilyenkor az anya, mert gyermekével kerül szembe, s nem az érdemtelen házastársával, akiről feltételezhető volt, hogy rá is játszott a helyzetre. Látványosan rogyadoztak a térdei, amit már aligha indokolt tudott állapota. A gyerekek nem mérlegeltek. Belekaroltak az apjukba, s bevezették a lenti nagyszobába. Saci ráparancsolt az öccsére, hogy nyissa ki a rekamiét, s ágyazzon meg. Addig egyedül karolta apját. Aztán levetkőztették, s lefektették anyjuk fekvőhelyére, miközben olyan törődőn, gyengéden bántak vele, ahogy a nagybeteggel szokás.
Cili nézte őket, s már nem volt benne indulat, se keserűség. Pedig tudta, fel kellett volna lépnie keményen, határozottan, akár kíméletlenül is, ahogy Imre bánt vele nyomorúságában, de gyermekei miatt nem vitte rá a lélek.
Joseph Joubert mondja :
" Az ész figyelmeztethet bennünket arra, mit kell elkerülnünk ; de csak a szív mondja meg, hogy mit kell cselekednünk. "
X/104
Lónyai Imre rossz beteg volt. Éjjel-nappal ápoltatta magát, folyton elégedetlenkedett, mellette dacolt is. Ha valami nem úgy történt, ahogy elképzelte, nem evett, s nem vette be a gyógyszereit.
Cili csak később hallotta Bozóki Feritől, hogy Imrének utókezelésre kellett volna menni Füredre, de nem volt hajlandó. Arra hivatkozott, hogy szakképzett nővér a felesége, a házban ott van az orvos barátja. Ez őrültség volt, hiszen aligha kaphatta meg otthon azt a kezelést, amire szüksége volt, de nem lehetett jobb belátásra bírni.
Cili ezekben a napokban a nagyszoba melletti szobában aludt, Lackó is átköltözött hozzá a másfél szobából, hogy a közelében legyen. Kiderült, a kisfiú még mindig félt. Attól tartott, nagyanyja titokban visszajön azzal az emberrel, akivel a Balatonnál találkoztak. Mikor Lackó átköltözött Cili mellé, Imre azt mondta:
- Ne zavarjuk az éjszakáit. Gyere ide mellém a rekamiéra. Már jobban vagyok. Nem terhelsz vele.
Cili átlátott rajta, de kíméletesen, kitérőn felelt.
- Tudod, hogy úgy alszik, mint a bunda. Azt sem hallaná meg, ha a házat elvinnék a feje felől.
- Ne vitatkozz, kis szívem! Ha egyszer azt mondom, hogy aludj mellettem, akkor tessék szót fogadni!
- Nem lehet, Imre! Ne kényszeríts arra, hogy rossz dolgokra emlékeztesselek.
- Ne kezd már megint, mert újra félrevezeted magad. Betegségem is megmutatta, hogy mi összetartozunk. Intézzük így a dolgainkat. A magam részéről megtettem az első lépéseket. Ferinél rendeztem a tartozásod. Rajta keresztül üzentem egy szerelőnek, ma elviszi a kocsidat, és rendbe hozza.
Cili a fejét csóválta.
- Most sem beszélted meg velem. A kocsi rendben van, tartozol vele, de Ferinek a tartozást nekem kellett volna megadnom és nem neked.
- Nincs saját pénzed, ergo tartozást se tudsz fizetni. Az én feleségem pedig ne maradjon adósa senkinek. Világos, kis szívem ?!
- Az én feleségem ?! - sóhajtotta Cili, s szomorúan nézett Imrére - Valamit nagyon elfelejtettél.
- Elváltunk?! Nem váltunk el. Együtt vagyunk?! Együtt vagyunk. Hallani sem akarok másról. Megértetted ?!
Megint ott volt a fal, s Cili legszívesebben beleverte volna a fejét. Imre újra kihasználta a helyzetet, gyerekei iránti szeretetét, de már nem engedte körbefalazni magát, s megemelte a hangját.
- Egyszer, s mindenkorra tudomásul kell venned, hogy nem tértem vissza hozzád. Érted ?! Nem tértem vissza, csak segítek. Ezt ne keverd össze a helyreállított házastársi kapcsolattal.
- Mondd, csak mondd, ha úgy gondolod, hogy nem kerültem még elég közel a sírhoz.
Cili egyelőre elhallgatott, de egy hét múlva újra szóba hozta a dolgot. Igyekezett kíméletes lenni.
- Ma szépen, óvatosan felsétálunk együtt az emeletre. Ne nyugtalankodj, ott is ápollak majd.
- Nem tudok felmenni. Hiányzik hozzá a testi-lelki erő. Egyébként is, megmondtam, veled akarok maradni. Beteg vagyok. Nem tudom, meddig élek, de ami hátra van még, azt melletted akarom leélni.
Cili látta, hogy semmit sem ér el, ha csak kérlel, s határozottabban folytatta.
- Sajnálom, hogy megbetegedtél, de nem megyek bele a régi kapcsolatba. Felajánlok helyette egy barátihoz közeli kapcsolatot. Közös gyermekeink vannak. Neveljük őket együtt, segítsük egymást, de tartsuk tiszteletben egymás függetlenségét!
Imre bosszankodón nevetett.
- Függetlenséget emlegetsz?! Ez nonszensz, kis szívem! Aki házasságot köt, az nem független többé, mert ez a dolog lényege. Mi pedig házasságban élünk, bárhogy csűröd-csavarod.
- Te pedig hiába teszel úgy, mintha valóban ez volna a helyzet!
Lónyai Imre dühbe jött, s úgy ugrott fel a rekamiéról, mint akinek semmi baja, s már üvöltött.
- Elég ebből! Elegem van a hülye dumából, megértetted?! A feleségem vagy, és az is maradsz!
Cili szembefordult vele.
- Csak papíron, de ténylegesen már nem vagyok a feleséged!
- De az vagy, a rohadt életbe!
- Tévedsz. Szabad ember vagyok. Nem rendelkezhetsz velem. Bármit szeretnél, szükséged van hozzá a beleegyezésemre.
- Neked meg erre van szükséged! - ordította Imre, s a következő pillanatban Cili akkora pofont kapott, hogy a másikat a szekrény adta.
Felzokogott fájdalmasan, s a fejéhez kapott. Véres lett a tenyere. A szekrény felső részének rézkallantyúja csúnyán felsértette a fejét. Imrét nem érdekelte. Káromkodva kirohant a szobából, felcsörtetett a lépcsőn, lábbal nyitotta a félig nyitva hagyott ajtót, aztán bevágta maga után, hogy csak úgy döngött a ház, majd feltépte újra, s ordítva követelte a bankkártyáját. Amint megkapta, még megtoldotta a mondandóját.
- Az ajtót pedig ne merészeld belakatolni! Még éjszakára sem, mert fejszével verem rád a bejárati ajtód ! Világos ?!
Ez volt Lónyai Imre, vagy ahogy mondani szokás, kutyából nem lesz szalonna, hiába gömbölyödik.
Lackó felébredt a zajra. Megjelent a szobaajtóban, szája legörbült. Cili akkor már egy törölközőt szorított a fejéhez, véres foltok éktelenkedtek rajta, s sietett megnyugtatni a gyereket. Közben Saci is lerohant az emeletről, közrevették, simogatták, sírdogáltak ijedtükben. Cili tudta, hogy mit kell ilyenkor tenni. Elvárón mondta, nyugodjanak meg, ma már nem lesz több cirkusz. Feküdjenek le, mert reggel iskola van, jön értük Józsi bácsi.
Higgadt hangja megnyugtatta a két gyermeket, visszamentek az ágyukba. Maga megnézte a fejét. Nem volt túl mély a sebe, s egy idő után sikerült elállítania a vérzést. Lefeküdt maga is, de nem jött álom a szemére. Levonta újra a tanulságot, s hajnalig latolgatta a várható következményeket.
X/105
A két Lónyai gyerek mindent megkaphatott, amit csak szemük-szájuk kívánt, csak azt a jó tudatot nem, hogy nyugodtan szerethetik apjukat-anyjukat. Imre téves gondolkodása folytán az egyik kizárta a másikat. Lackót másnap felparancsolta az emeletre, s nem engedte le őket percekre sem. Ezúttal hiába kérlelték a gyerekek, nem volt hajlandó engedni. Betegségével zsarolta őket.
Cili újra magára maradt. A lakatot nem merte feltenni az ajtóra, mert hallotta, hogy Imre időről-időre ellenőrizte, s nem akart újabb bajt magának. Beváltotta volna a fenyegetését, s nem volt szüksége arra, hogy fejszével verje rá a bejárati ajtót. A lakatot is leverte volna, az újat is. Unokabátyjai se segíthettek, beteg embert nem lehet megütni, s nem is zaklathatta őket a maga gondjával folyton-folyvást.
Bozóki Ferire se számíthatott. Feri neheztelt. Azt mondta, higgadtabb viselkedést várt tőle, mivel beteg emberről van szó. Közben majdnem kimért volt. Alaposan megfeledkezett arról, amit újév napján ígért. Cili nem emlékeztette, mert sejtette, más is van a viselkedése mögött. Hédi meglepően sokat volt otthon egy ideje, mintha hirtelen leszokott volna titkos útjairól. Szinte naponta látta őket együtt jönni-menni. Feriről ordított, hogy örül a változásnak. Annyira lefoglalta felesége társasága, hogy Imréhez is csak futólépésben járt.
Cilinek rosszulesett. Sírt egy sort miatta, aztán úgy döntött, többé nem tekint rá azzal a barátsággal, ahogy eddig tette, vagy ahogy magában gondolta, a halvány lehetősége is megszűnt annak, hogy valaha is kiutat jelentsenek egymás számára.
Be kellett látnia, hogy teljesen magára maradt. Ahogy arra is ráébredt, hogy anyagilag megint a padlón van, mivel nem volt előrelátó, nem tartalékolt a kezébe került pénzből, vagy ahogy mondani szokás, nem volt magához való esze. Nehéz annak ilyen módon előrelátó lenni, akibe belenevelték a tisztességes gondolkodást.
Szerencsére ennivalója volt néhány napra. Mikor az is elfogyott, kénytelen volt üres üvegeket gyűjtögetni a távolabbi kukákból. Megalázó helyzet az ilyen, de valójában nem ejtette kétségbe. Inkább hálát adott az égnek a mentőötletért, mert így megszerezhette napi betevőjét. Legrosszabb mégis a gyermekei hiánya volt. Ott voltak a házban, s csak messziről láthatta őket, nem beszélhetett velük.
Közben újra munkát keresett. Megint járta a várost, gyalog ment, nem volt pénze villamosra, autóbuszra. Rengeteget gyalogolt. Esténként beájult az ágyba, s azonnal elaludt. Ez is szerencse volt, így nem ölte magát azzal, amin napközben keresztül kellett mennie. Fáradtságában néha még a nagyszoba ajtaját se zárta be, s Imre rátörhetett volna.
Lónyai Imre nem járt le. Kivárt. Tudta, Cili éppen olyan nehéz helyzetben van, mint volt. Cili maga adta kezébe a bizonyítékot. A banki bizonylatokhoz rendszeresen hozzácsatolta a vásárlásokról, kiadásokról szóló blokkokat, feljegyzéseket. Imre megállapította, hogy Cili ezúttal se élt az alkalommal, nem hágta át a belenevelt tisztesség határait. Elégedett volt, de csak olyanformán, mint aki önmagának gratulál, hogy annak idején jó helyre tette le az alapokat. Már egy ideje tudta, de az újabb megerősítés se bírta jobb belátásra. Ahogy az sem, hogy képtelen volt Ciliről lemondani. Más a helyében térdre vetette volna magát, s hamut szór a fejére. Lónyai Imrét más fából faragták. Elkeseredett dühében ütött, s tétlenül várta aztán, hogy Cili mit lép majd nehéz helyzetében. Tett mást is. Idő előtt munkába állt. Bozóki Feri hiába mondta, felér az öngyilkossággal, konok természetével nem hallgatott rá.
Közben Ibolyka újra ott volt a házban, s vezette Imréék háztartását. Cili kihasználta, hogy Imre reggelente elment. Felment a lakásba, titkon rendben tartotta gyerekei ruháit. Szétköltözésük kezdetétől a gyerekek levitték az elszakadt, vagy gomb nélküli ruháikat, olykor titokban. Most így sem tehették, Ibolyka figyelme pedig nem terjedt ki a javításokra. Titkos üzeneteket hagyott a gyerekeinek. Naponta talált rá választ az előhagyott irka-firka füzetekben. Mindig magával vitte a lapocskákat, s ahányszor elolvasta, annyiszor fogta el a sírás, mert annyi szeretettel, annyi ragaszkodással írták, hogy hiányzik, hogy nagyon sokat gondolnak rá.
Fenti látogatásai nem enyhítettek nehéz anyagi helyzetén. Hiába volt az emeleten sok érték, köztük Marosi nagymama hagyatékából is két kisebb, értékes festmény, néhány porcelán, vagy a nagy kristályváza, melyeket még a házasságkötéskor kapott, nem nyúlhatott hozzá, mert Ibolykán csattant volna az ostor, s maga is lebukik, nem járhat fel tovább. A gyermekeiről pedig gondoskodni akart, legalább így.
Mivel naponta felment az emeletre, egyik nap éppen akkor járt fent, mikor Ibolyka süteményt sütött. Sohasem kínálta étellel, nem volt tisztában Cili anyagi helyzetével. Cili sem kérte rá, de azon a napon még nem evett, s felvágatta Ibolykával a túrós lepényt. Az asszony egy kisebb darabot tett a tányérra, s látható zavarral nyújtotta felé. Cili elvette, s mondta, hogy vágjon magának is. Ibolyka azt felelte, nem lehet, egy darabnál többet sohasem szokott elvenni, nem akarja, hogy a főnök megnehezteljen.
Cili befele bosszankodott az asszony buta igyekezetén, s megette a lepényt. Ibolyka nem neheztelt miatta, éppen ellenkezőleg. Szokása szerint mesélésbe fogott, s nagy élvezettel beszélt a szomszédokról.
Cili csak azt hallgatta türelemmel, ami a gyerekeiről szólt, a többi elől igyekezett kitérni. Ahogy most is. Amint felvarrta Lackó pizsamájára a gombokat, indult le az emeletről. Ibolyka akkor éppen Bozókiékról beszélt. Ez sem érdekelte, de az egyik mondat megállította.
- A főnökről azt azért nem gondoltam volna, hogy Cilikét éppen Hédikével cseréli fel.
Cili visszafordult, s rábámult az asszonyra. Ibolyka nagy gonddal szeletelte a süteményt, s folytatta a témát gondtalan.
- Mondtam is Józsimnak, akármilyen kiváló ember is a főnök, nem jól döntött, mert Cilike sokkal kedvesebb, és jobb szívű teremtés.
Cili döbbent volt, de nagy lelkierővel adta a közömböst.
- Arról nem is beszélve, Ibolykám, hogy Bozóki doktor jó férj, Hédi nem is kívánhatott volna jobbat !- mondta úgy, mint aki mindenről tud.
- Na, látja, Cilikém, ez meg a másik! Hédikének hogy van lelke megcsalni azt az áldott, jó embert?! Tetejében az ura régi barátjával. Nagy harag lehet belőle, ha a doktor úr valahogy rájön.
- Egyelőre gyanútlan szegény, ahogy én is az voltam sokáig...- mondta, s árulkodón megbillent a hangja, de Ibolyka nem foglalkozott vele. Alighanem, abban a tudatban volt, hogy Lónyaiék között ez a viszony okozta a szakítást. Szavai is erről árulkodtak.
- Nem csodálom, hogy ide jutottak, Cilikém! Azt se, hogy Hédikét se akarja ezek után látni. A főnöknek meg nagy szerencséje, hogy nem jutott mindjárt erre a sorsra. Ha Cilike akkor jön rá, mikor a gyerekek még egészen picik voltak, a főnöknek váláskor le kellett volna mondania róluk.
Cili elfordult hirtelen, s becsukta a szemét, mint akinek egyszerre elege lett a világból. Most még nehezebb volt uralkodnia magán, de most már tudni akarta mindazt, amit Ibolyka tudott.
Míg befele sírt, kifelé nyugodtnak tűnt a hangja.
- Valójában a mai napig sem tudom, hogy akkoriban hol találkozgattak?!
Ibolyka kényszeredetten felelt.
- Megmondom, Cilikém, mert egyszer úgyis kitudódik, és neheztelni fog, ha most elhallgatom. A főnök az én Józsimat kérte meg, hogy szerezzen valami helyet nekik. Szerzett is egy bungalót ott, ahova horgászni járt... Jaj, Cilikém, most meg nehogy ezért haragudjon ránk! Ilyen nagy embernek nem mondhat nemet a magunkfajta. A főnök nem adott volna munkát nekem, később Józsimat se vette volna fel ebbe a jó állásba.
Cili gondolt magában, amit gondolt. Hangosan azt mondta:
- De már nem abba a bungalóba járnak, ugye ?
- Ó, már régen nem! Egy időben Leányfalura jártak. Mióta megvan a Szondi utcai lakás, oda!
- Szondi utcai lakás?!
- Azt a lakást mondom, amit a főnök vett magának, mikor annyira összevesztek, hogy kiköltözött Cilike mellől. Tudja, Cilikém, mikor a fogamzásgátlót szedni kezdte. Akkor nagyon akart válni. Józsimnak azt mondta, az nem asszony, aki nem hajlandó mindenben a férje kedvére tenni. Vitte volna a gyerekeket is. Engem is kérdezett, eljárnék-e olyan messzire, de nem vállaltam. Talán ezért gondolta meg magát. Férfiembernek egymagában nehéz ellátni két kisgyereket. Megbízható bejárónőt meg nem könnyű találni, ezt mindenki tudja! - mondta fontossága tudatában.
Cili lehajtotta a fejét. Újra volt mit feldolgoznia. Imre elvette volna már akkor tőle a gyermekeit. A kicsi gyermekeit.
Ibolyka közben beszélt, beszélt.
- Míg a főnök beteg volt, Hédike nem járt a Szondi utcába. Még annyira se fárasztotta magát, hogy szellőztessen, vagy meglocsolja a virágokat. Ha Józsimnak nem jut eszébe, mind kiszáradt volna. Józsim azt mondja, mostanában újra találkoznak. Hédike megint ott van napokig. Józsim olyankor odaviszi a főnököt ebédre. Ott is marad aztán pár órát. Józsim lent vár a kocsiban, nagyokat alszik közben. Négy órakor elmennek a gyerekekért a napközibe, és hazajönnek. Az is előfordul néha, hogy egész hétvégét együtt töltik megint. Mikor a főnök azt szokta mondani a gyerekeknek, hogy vidékre megy, hivatalos útra. De nehogy elszólja magát, Cilikém, hogy ezt tőlem tudja!
Cili csak bólintott. Akkor sem tudott volna felelni, ha akar. Az a tudat, hogy Imre meg akarta fosztani kicsi gyermekeitől, égette a lelkét, mint az eleven parázs. Ahogy Hédivel folytatott viszonya is. Úgy hitte, ez az igazi magyarázat Imre hosszú évek óta tartó viselkedésére, s nem az anyja utáni sóvárgása. Az csak torzította a képet. Biztos volt benne, hogy Héditől indult ki minden. S, kereste az okát. Az a gondolata támadt, Hédi gyermekkorukban irigyelte tőle a szüleit, s mivel őket nem szerezhette meg magának, viszonyt kezdett Imrével. Csak azért, mert Imre az övé volt.
A földszinten rátörtek a könnyek, s keserű indulatában akkorát ütött a konyhai pultra, hogy belesajdult a tenyere.
