A csapda
X/42
Másnap húsvétvasárnap volt. Délután a Lónyai család elindult háztűznézőbe. Az állatorvos autóján mentek. Mikor kiszálltak a Marosi ház előtt, Erzsike felszisszent az utcai ablak csipkefüggönye mögött, s halkan mondta Istvánéknak, hogy cudarul kiöltöztek. Együtt siettek a vendégek elé. Szíves szóval tessékelték beljebb őket. Az örökségből szépen berendezett vendégszoba most jó szolgálatot tett. Amint Lónyaiék beléptek, az állatorvos felkiáltott :
- Ej, de szépen laktok, Pistám! Ugye, van annak, aki el nem issza?!
Marosi István nevetett, s kedélyesen felelt.
- Az meglepődhet, aki csak a konyhában szokott vizitálni.
- Nem véletlen, komám! Ott találom a világ legjobb szakácsnéját. Ha a nászasszonyom lesz, naponta meglátogatom.
- Hú, a betyárját!- vágta rá Marosi István nevetve, mint aki férji mivoltában aggódik, pedig egészen más oka volt rá.
Nevettek a többiek is, csak Erzsike pirosodott zavarában, s sürgette a vendégeket, hogy foglaljanak helyett, tegyék kényelembe magukat.
Cilivel a terítéshez láttak. A tekintélyes dohányzóasztalra finom damaszt került, aranyló porcelán, csillogó poharak. Hozták a megpakolt zsúrkocsit gazdag terhével. Az állatorvosék nagy ovációval fogadták, ami kissé kellemetlen volt, mert csak ott szokás így dicsérgetni, ahol jóval kevesebbet vártak. Lónyainé a likőröskészletet dicsérte. Száz esztendős ezüsttálcán, ezüstfoglalatú, kis ólomkristály poharak valóban rászolgáltak a figyelemre, ötvös remekmű volt valamennyi.
Lónyainé sértésnek is beillő módon megkérdezte:
- Bizományiban vették?!
Erzsike csendesen felelt.
- Családi örökség.
- Ó, igazán?! - válaszolta Lónyainé elnyújtott hangon, miközben két ujja közé fogta az egyik pohárkát, és megnézte közelebbről is, a hangja megélénkült - Ezen valami címert látok. Csak nem nemesi családból származnak?
Marosi István felnevetett.
- A pohárkák ! Etelka nénénk kapta ajándékba az egyik báró Orczy családtól. Náluk volt nevelőnő vagy száz esztendővel ezelőtt.
- Ó, igazán?! - mondta Lónyainé újra, mint aki csak egyféleképpen tud csodálkozni, s megtoldotta még - Ennyire jóban voltak ?!
Erre sem lehetett sok okosat mondani, s Marosi István nevetett.
- Néha a szegény ember dolgát is felviheti az Isten!
Erzsike hozzátette, hogy anyósa pesti, küszködő polgári családból származott, ahol három lány volt és egy fiú. A fiú tanító lett, a lányok polgárit végeztek. Abban az időben még azzal is lehetett boldogulni. Etelka nevelőnőnek ment, az egyik húguk ügyvédi irodába került. Az anyósa pedig Dombszegre a tanító fivére mellé kisdedóvónak, ahogy akkoriban mondták.
Lónyai Imre kapott az alkalmon, s megemlítette az öreg iskola falán lévő emléktáblát, mely néhai Nagy tanító úrnak állított emléket. Lónyaiék már tudtak a rokonságról, de most úgy tettek, mintha először hallanának róla, s valamiféle szenzációnak élik meg. Mikor véget ért a közjáték, hozzáfogtak az uzsonnához.
Erzsike kitett magáért. Tea, kávé mellett sok finomság volt a vendégek előtt. Az állatorvos szeme csillogott, a nagyétkű, ínyenc ember hirtelenében azt sem tudta, mihez nyúljon előbb. István nem engedte falatozni, míg nem koccintottak, s konyakot töltött a kalandos sorsú poharakba. Az állatorvos a konyakosüveg címkéjét vizsgálta elismerőn.
- Franciakonyak. Ez igen, Pistám! Megtiszteltél vele.
A férfiak maradtak a konyakozásnál egy időre, közben Lónyainé végigkóstolta a süteményeket, s elfogadta a teát citrommal. Annyira finomkodott, hogy ügyetlenül kiejtette kezéből a csészét. A világos gyapjúszőnyegen csúnya foltot hagyott. Zavarában letegezte Erzsikét, noha addig szigorúan ügyelt a magázásra.
- Jaj, drágám, ne haragudj! Még sohasem történt velem ilyen malőr...- mondta mentegetőzve.
Erzsike kedvesen felelt, de aztán sietett a tisztítószerért, s befújta habbal a foltot. Tudta, nem illendő vendég jelenlétében foltot tisztítani, de komoly érték volt a szőnyeg, s kevés a vendég tekintélye.
Lónyainé megtorolta a folt tisztítást. Panaszkodás ürügyén sértegetett.
- A fáradtság az oka. Ma vendégeink voltak ebédre. A rendes bejárónőm vasárnap nem jár be, egy parasztasszony szokott főzni ilyenkor. Minden más a nyakamba szakad, mert a főzésen kívül nem lehet mást rábízni, de mit is várjon az ember az ilyenektől?!
Erzsike nem felelt, csak gondolt magában, amit gondolt, de most se mutatta. Helyette kínálta a vendégeket szíves szóval, mert bármilyenek is voltak, ha már az asztalukhoz ültették őket, szívesen adták a falatot. Lónyaiék nem kérették magukat, akkor már az állatorvost is lefoglalta az élvezet. Egy idő után nagy hangon szólalt meg.
- No, Pistám, akkor halljuk a válaszod! Fiam nevében kérdem, ahogy illik : Vihetjük- e végre ezt a szép virágszálat ?!
Marosi István készült rá lélekben, s beletörődőn felelt.
- Ha megbecsüli szeretetben, odaadjuk Isten áldásával!
Lónyai Imre mondta, amit elvártak tőle.
- Megbecsülöm szeretetben, István bátyám!
Cili felnézett a sötétkék szempárba, s azt gondolta, ennél szebben nem felelhetett volna. Ültükben megsimította a fiú karját, Imre válaszul megfogta simogató kezét, s megcsókolta, mint aki maga is köszönetet mond. Idősebb Lónyai Imre elégedett volt a fiával. Megkönnyítette a dolgát. Marosi Istvánhoz fordult.
- Fiammal üzented, hogy kettőnk dolga a pesti lakás. Semmi kifogásom ellene. Beszéljük meg nyíltan, melyikünk mit vállal.
- Magam is így gondoltam.
- Helyes! Részemről kimondom egyenesen, mi már meghoztuk a magunk áldozatát. Taníttattuk a fiút. Napokon belül kezében lesz a mérnöki diploma. Sok pénzünkben van. Lakást hozzon a felesége a házasságba, mert így igazságos.
Kissé meghökkentő volt ez a nyíltság, de Marosi István értékelte, s rábólintott.
- Lehet róla szó !- mondta csendes komolyan.
- Ezt értsük úgy, hogy álljátok a lakást?!
- Természetesen.
- Megnyugtattál, Pistám! Akkor most már csak azt kell megbeszélnünk, hogy milyen lakásról legyen szó. Amennyiben egy zöldövezeti, tágas lakásban gondolkodunk, az legalább két millióba kerül.
Marosiék összenéztek. Ott volt a szemükbe a csodálkozás, Lónyaiék kinéznek belőlük annyi pénzt, hogy ilyen drága lakásvételbe beszállhatnak ?! Marosi István óvatos lett.
- Na, várjunk csak! Újságolvasó ember vagyok. Ismerem az árakat. Helyben háromszázezerért házat lehet venni. Körülöttünk lévő városokban ennyiért új lakást.
- Na, de Pesten?! Sokszorosával kell számolnod, egy komám! Persze, Pesten is olcsóbb a betonból emelt, nyomasztó lakótelep. Csak nem olyat szántál a lányodnak, Pistám ?!- kérdezte úgy, mint akit a gondolata is felháborít.
Marosi Istvánt sértette ez a fajta feltételezés, de nyugodt maradt.
- Egy szóval se mondtam. Hála Istennek, választhatunk megfelelőbbet is, de az összeget nagyon soknak tartom.
- Mondom, hogy Pesten nem kapsz zöldövezeti, nagy lakást olcsóbban. A főváros az a főváros! Ott minden drágább. Jártas ember ezzel számol. Aztán valami udvar vagy kert hozzá, ha nem akarjuk, hogy az unokákat az utca nevelje. Az is emel az áron. A fővárosban?! Hogy a fenébe ne?!
- Na, de kétmillió?!
- Ne legyen ennyi, de számolni kell vele. Ha kevesebbe kerül, visszateszed a bukszádba a többit.
Marosi István gondolta, végül is, igaza van, s rábólintott. Innen aztán felgyorsultak az események. Hamar kiderült, hogy Imre akarja lebonyolítani a lakásvásárlást. Erőszakosan állították, ezt nem lehet vidékről intézni a fővárosban járatlannak. Amúgy is Imre tudja legjobban, hogy munkahelye miatt hol kell keresnie lakást. Emlegettek egy pesti ügyvédet, Diósi Ödönnek mondták, akivel közeli barátságban voltak, az majd segít a hivatalos ügyek intézésében. Hozzátették, Bozóki Feriék is lakást keresnek Pesten, majd a fiúk összefognak.
Marosi István kihúzta magát ültében.
- Semmi kifogásom ellene, de ahhoz szigorúan ragaszkodom, hogy mi is megnézzük a lakást, mielőtt Imre lefoglalózza!
- Persze, Pistám, megnézitek !- hagyta rá az állatorvos, s folytatta azzal, ami legjobban érdekelte- Ami pedig a pénzt illeti, jó volna, ha fiam mindjárt vihetné magával, hogy ez se akadályozza a lebonyolítást. Megoldhatjuk, Pistám, ugye?!
Marosi István felvonta a szemöldökét.
- Úgy érted, előre adjam oda a pénzt?!
Az állatorvos hangja sértődötten csattant.
- Ja, ha te bizalmatlan vagy, egy komám, akkor ezt mondd!
- Nem erről van szó. Csak nem értem, hogy minek akarja magával vinni, ha addig nem fizethet, míg nem láttuk a lakást. Majd én kifizetem, ha sor kerül rá.
- Kétmillióval akarsz járkálni Pesten? Fiam azonnal beteszi a bankba, majd onnan fizet. Szóval? Viheti holnap?
Marosi István feszengett a székén, így is mondta:
- Nem szokásom ilyen hirtelen dönteni. Amúgy sem tartunk itthon pénzt, és holnap is ünnep van. Zárva a Takarék.
- Egy-két nap nem gond! - mondta az állatorvos, mintha csak erről volna szó - Akkor majd kedden felviszem utána. Találkozzunk kedden reggel kilenckor a Takarékban. Ha gondolod, csinálhatunk róla papírt is, de nálunk családon belül nem szokás. Azért csak szólj, ha mégse bízol bennünk?!
Marosi István gondban volt, mert mit lehet erre felelni, hogy ne legyen belőle harag?! Nem is szólt mindjárt, helyette teletöltötte a poharakat, közben sebesen jártak a gondolatai. Végül eldöntötte, odaadja a pénzt. Papír nélkül adja, de nem olyan ostobán, ahogy gondolják, de erről nem beszélt. Csak annyit mondott, rendben van, találkozhatnak kedden reggel kilenckor a Takarékban.
Sor került aztán a többi megbeszélnivalóra is, de abban sem volt sok köszönet. Lónyaiék határoztak mindenben. Az esküvő napját augusztus hatodikára tették. Kiderült, Ciliék addig alig találkoznak majd. Imre az államvizsga után a bolgár tengerpartra megy a pesti barátaival egy egész hónapra, csak július utolsó napjára, Bozóki Feriék esküvőjére érkezik haza. Az államvizsga előtt pedig rengeteg lesz a dolga, leköti a tanulás, s a lakás ügye.
Cilit rosszul érintette a dolog. Szeretett volna minél többet Imrével lenni, mielőtt összeházasodnak. A lakást is be kell rendezniük időben, ha ott akarják kezdeni közös életüket. Aligha lesz rá mód az utazás előtt, ahogy utána sem lesz elegendő rá a maradék néhány nap.
Lónyai magára vállalta az anyakönyvi hivatallal kapcsolatos teendőket. Azt mondták, összeköttetése révén Cilinek csak az igazolványát kell bemutatni a hivatalban. Az egyházi esküvő intézését Marosiékra hagyták. Cili tiltakozott. Az esperes szigorú ember volt, Imre nélkül nem mert elé állni. Lónyaiék nevettek, az esperes lekötelezettjük, minden évben misebort kap a tanyáról, nem fog ellenkezni.
Ciliék összenéztek. Nem hitték el, hogy papjukat befolyásolhatja ilyesmi. Annál becsületesebbnek tartották. Tapasztalták elégszer. Cili ki is mondta nyíltan. Kis csend támadt, mintha Lónyaiék mérlegelték volna a szavait, s végül Imre beadta a derekát. Megígérte, hogy egyik vasárnap hazaugrik, s bemennek együtt a plébániára.
Utána beszéltek a lakodalomról. Megállapodtak a Rózsa vendéglőbe, az volt a legalkalmasabb hely a városban, ha száznál több vendégre kellett számítani, s a Marosi família majdnem kitette egymagában. Ott voltak még a baráti családok, s kedves szomszédok.
Lónyaiék azt mondták, ők csak a legközelebbi rokonokat hozzák, s a szűk barátkört, húsznál nem lesznek többen. Az államvizsga után vendéglői ebédet rendeznek nyolcvan-kilencven személyre. Egy hónap múltán nem vállalhatnak újabb költségeket. Szavaikból kitűnt, nem akarnak hozzájárulni a lakodalmi kiadásokhoz. Az állatorvos kajánkodó nevetéssel mondta, fizesse az a költségeket, akinek lánya van, mert az a szokás.
Cilinek kezdett elege lenni. Rosszkedvében visszatért a lakodalmi kiadásokra. Vitatta az állatorvos hozzáállását. Udvariasan, de egyenesen kimondta, az is szokás, hogy mindenki maga állja a saját vendégeit. Lónyai azt felelte, hogy pokolba a szokásokkal, ahol száznál több emberre főznek, ott húsz ember nem számít. Cili tudta, hogy a kétmillió után nem költhetik nagyvonalúan a pénzt, s vitatkozott volna tovább, de apja leintette.
Marosi István egyfajta sértődöttségből tette. Lónyaiék erőszakos viselkedésében a magukat többre tartó emberek arroganciáját látta. Emberi mivoltában érezte sértve magát, hogy kivették kezéből a dolgok intézését. Büszke ember volt a maga szerény helyzetében is. Ott melegében határozott, nem mutatja ki megbántottságát, nem vitatkozik. Egyedül állja a lakodalmat, nem fog néhány rongyos ezres miatt alkudozni, mikor kénytelen a legdrágább kincsét, a lányát odaadni. Ahogy a pesti lakást is majd a maga módján rendezi el. Nem fogadják el a kiválasztott lakást, ha nem tetszik az ára, vagy milyensége. Míg így töprengett magában, az állatorvos koccintást javasolt. Marosi István töltött a poharakba, mintha mi sem történt volna. Mozdulataiban nyugalom volt, és méltóság.
X/43
Telt-múlt az idő. Egyik vasárnap jött a másik után, de Imre ígérete ellenére sem jelentkezett. Nem is írt, nem is üzent. Lónyaiék se adtak hírt magukról. Erzsike panaszolta, Lónyainé a piacon nem ismerte meg. Maga sem erőltette. István semmit se szólt rá. Ezekben a napokban amúgy is nagyon hallgatag volt. Az étkezések alatt se beszélgettek úgy, mint régen, mintha mindenki attól félt volna, hogy olyasmit talál mondani, amit nem kellene.
Cili most többet bújt a szüleihez, mint előtte, de saját nyugtalanságát nem merte szóba hozni, pedig nagyon bántotta Imre hallgatása. Már magában sem tudta mivel mentegetni. Bármilyen elfoglalt is volt, azt egyszerűen nem hitte el, hogy néhány sorra sincs ideje.
Ez foglalkoztatta állandóan, még az utcán is ez járt az eszében, s lehajtott fejjel rótta lépteit, mint aki a járda kockaköveit számlálja. Egyik nap, éppen szabadnapos volt, hazafelé tartott a boltból, s Soltiék háza előtt kis híján felbotlott Hédibe. A lány rá várt, de Cili nem vett tudomást róla. Kikerülte, mintha csak egy fa került volna az útjába. Hédi utána szólt, hangja kérő volt.
- Cilus állj meg, légy szíves!
Cili megállt, s visszafordult.
- Mit akarsz? - kérdezte nem túl barátságosan.
- Beszélni szeretnék veled.
- Nem hiszem, hogy a történtek után sok értelme van. Elváltak útjaink. Sejtem az okát. Magas méltóságodban nem állsz szóba akárkivel. Tudomásul vettem.
Hédi torzan mosolygott.
- Nem váltak el az útjaink. Pesten is szomszédok leszünk. A fiúk ugyanabban a házban vettek lakást. Szomszédosak az erkélyeink.
Cili rábámult, s hirtelen nem tudta, mit mondjon. Nem számolt ezzel az eshetőséggel, noha Lónyaiék emlegették a közös lakáskeresést, de a gondok közepette megfeledkezett róla.
- Ez már biztos?- kérdezte színtelen hangon.
- Holt ziher! Olyan négylakásos villát találtak, amiben éppen két kéglit árultak. Tökre egyformák, az áruk is ugyanannyi volt.
Cili ideges lett. Imre megvette nélkülük a lakást. Az apja haragudni fog. Rekedten kérdezte:
- Mennyiért vették?
- Másfél millióért, de megérte. Felújított lakások, és bazi tágasak.
" Másfél millió." Elfogadható összegnek érezte, s neheztelésében megenyhült.
- Te mikor nézed meg ?- kérdezte egészen barátságosan.
- Már láttam. Tegnapelőtt felmentünk Ferivel. Ma reggel jöttünk haza...- mondta elvörösödve.
Hédinél a pirulás teljesen szokatlan volt, szinte sohasem fordult elő. Most jó oka volt rá. Lónyai Imrével lefeküdt az elmúlt éjszakán. Mindannyian Cili lakásában voltak, kisebb murit csaptak, közben sokat ittak, s Imre megkívánta a könnyűvérűnek tartott lányt. Hédinek fogalma sem volt arról, hogy milyen megalázón vélekedik róla, s egyfajta vagányságból belement a dologba. Közösen leitatták a fiatal orvost, mikor Bozóki Feri elaludt egy félreeső szobában, a nagyobbik fürdőszoba márványmedencéjében ölelkeztek.
Hédi valójában azért tette, hogy elégtételt vegyen a régi sérelmeiért. Elhatározta, úgy elkápráztatja a félig részeg fiút, hogy aztán majd sóvárogjon utána hiábavaló módon, mert esze ágában sem volt újra lefeküdni vele. Ezúttal is melléfogott.
Lónyai Imre hajnalra kijózanodott, s kíméletlenül az arcába vágta, hogy ribancnak tartja, s Feri helyében akkor sem venné el, ha talpig aranyból volna. Hédi megbántottságában bosszút esküdött. Most, hogy Cilivel szemtől szemben állt, bűntudata is támadt, s leszegett fejjel hallgatott.
Cili kezdte hinni, csak azért állította meg, hogy bosszanthassa, s indulatos lett újra.
- És ?! Csak ezt akartad közölni, vagy van más mondandód is ?
- Muszáj undoknak lenned ?!- ocsúdott Hédi.
- Mitől legyek kedves ? Másra adtál okot.
- Érdekel a többi, vagy nem érdekel?!
- Na, mit gondolsz?!
- Szóval, megvették a fiúk a múlt héten a két kéglit. Luxus kivitel mind a kettő. Lónyai papa ügyvédbarátja intézte a papírokat. Én már aláírtam, majd neked is alá kell írni. Így is megkaptuk a kulcsokat. Imre már át is költözött az albérletből. Ha nem baj, nálatok töltöttük az éjszakát. Imre paplanokat tett a parkettára.
- Nem találtatok át a lakásodba?- kérdezte Cili ironikusan, mert egyre rosszabbul érintette a dolog.
Hédi úgy tett, mint akit nem sért. Most éppen békülni akart, s folytatta magyarázón.
- Nálam nagy a felfordulás. Letéptük az ezüstmintás tapétát. Baromira ronda volt. Olyan volt az egész kégli, mint egy bazi nagy koporsó. Egy éjszakát se bírtam volna ki benne. Nálatok halvány arany, olyan lesz a miénk is. Na, mit szólsz a dologhoz?!
Cilit komolyan bántotta, hogy Imrének vendégfogadásra volt ideje, de arra nem, hogy jelentkezzen. Nem beszélve arról, hogy nélkülük cselekedett. Nem akarta Hédinek mutatni a rosszkedvét, s adta a gondtalant.
- Mit szóljak?! Imrére bíztuk, nyilván legjobb belátása szerint döntött. Örülök, hogy ennyiből megúsztuk.
Hédi szeme megvillant, s fojtott hangon mondta:
- Túlságosan ne örülj, mert piszkosul átvernek! Azzal a mesével jönnek majd, hogy valójában kétmillióba került, csak Diósinak köszönhetően másfelet írtak a szerződésbe, hogy kevesebb legyen az illeték. A félmilliót lenyelték. Imre vett rajta egy bazi új terepjárót magának. Azzal mennek majd a bolgár tengerpartra.
- Hülyéskedsz?!- kérdezte Cili, s remegni kezdett a gyomra.
- Basszus! Ezzel?!
- Tőled kitelik.
- Kösz! Baromira hálás vagy.
- Az is érdekelne, hogy miért mondod el ?!
- Mert a barátom vagy.
- Még mindig barátok volnánk?
- Nem ?- kérdezte Hédi, s megtelt a szeme könnyel.
Cili keserűségében szinte toppantott.
- Ne játszd el nekem a megbántottat azok után, hogy felrúgtad a barátságunkat!
Hédi is keserűen felelt.
- Te vagy az oka! Baromira ellene voltál. Nyomtad volna a szöveget. Nem volt hozzá kedvem, de attól még szeretlek.
- Tudod, hogy mikor hiszem el?! Ha valóban szeretnél, nem tennél olyat, ami fájdalmat okoz. Most is. Előálltál ezzel a gyalázatos hazugsággal, hogy bajt okozz köztünk. Kit gyűlölsz ennyire, engem vagy Imrét?!
Hédi a szája szélét rágta, s boldogtalanul mondta:
- Nem hazudok. Az van, amit mondtam, esküszöm!
- Imre nem tenne velem ilyet.
- Tévedsz! Bármi kitelik tőle. Ahogy az sem érdekli, hogy hiába várod a jelentkezését, vagy értesített arról, hogy az államvizsgát letette, nem beszélve a lakásról. Eszébe sem volt. Betelepedett a lakásba, a pesti barátaival bűvölik a terepjárót, és készülnek az útra. Ideje átgondolnod, hogy kiben bízol ennyire?!
Ciliben olyan erős volt a kétségbeesés, hogy egyszerűen nem akart Hédinek hinni, s támadta újra.
- Bárhogy bizonygatsz, nem hiszek neked! De nehogy azt hidd, hogy ennyiben hagyom. Elmondom Imrének.
- Letagadja! Naná, hogy letagadja! Majd hülye lesz beismerni. De ettől még nyugodtan elmondhatod. Nem érdekel! - mondta Hédi dühösen, s sarkon fordult.
