Hitek és remények
X/35
Cili másnap rövid napos volt, s biztos volt abban, Imre várni fogja. Így történt. Lónyai Imre gyalog volt, a hóban topogva várta Cilit a kastély előtt. Akkor is nagy pelyhekben hullt a hó. Míg Cili elment a fiúig, játékosan kitárta tenyerét, a fiú elé tartotta az olvadozó hópelyheket, s mosolyogva mondta:
- Cserébe a kis virágokért!
Lónyai Imre belement a játékba, Cili tenyerére hajolt, mint aki fel akarja szippantani a cseppnyi nedvességet, helyette csókot nyomott a tenyerébe. Ezzel nem érte be, átfogta Cilit a karjaival is, s párás lehelettel súgta:
- Nagyon hiányoztál. Hosszú volt ez az idő. Gondoltál rám közben ?
Cili ráemelte tekintetét, szeme már könnyes volt, s halkan kérdezte :
- Miért tetted?!
- Megbántottál a titkolózásoddal.
- Nem akartad megérteni, hogy nem beszélhettem.
- És most ? Elmondod végre, amit hallani szeretnék ?!
Hangja most kérő volt, s Cili lassan bólintott. Elindultak egymás mellett ballagva, s Cili beszélni kezdett. Megilletődve, csendesen beszélt. Kezdte a kislánykori találkozással, folytatta a tini álmodozásával, aztán a tizenhat éves lány bánatával, amit Sáfár Aliz megjelenése okozott. Baksa Attiláról is beszélt, véletlen és rövid találkozásukról, s értelmetlen haláláról.
Mikor mindezt elmondta, hozzátette őszintén, hogy a fiú halála után dupla bűntudata volt. Bántotta a halála, ahogy az is, hogy ideig-óráig hűtlen volt kislánykori álmához. Elhallgatott. Imre is hallgatott. Furcsa, merev arccal nézett maga elé, mint aki megrendült. Ilyen helyzetben valami jót vár az ember. Kedves, meleg hangú köszönetre vár, vagy az első csókra, de más történt.
Lónyai Imre neheztelőn szólalt meg.
- Kitérőt tettél. Nem tagadom, marhára rosszulesik.
Cili megbántódott.
- Sajnálom, ha így érzed. De, nem fogok védekezni, mert nincs miért.
Lónyai Imre mintha megenyhült volna.
- Remélem, hogy tényleg így van. Jó volna bízni benned. Biztosan tudni, hogy nem lesz több kitérő. Akkor sem, ha megint az utadba kerül egy sima modorú fazon.
Cili erre nem felelt. Sokáig hallgatagon mentek egymás mellett. Aztán mintha mi sem történt volna, Imre mesélni kezdett a nyári szokásairól, mint akinek már elege van a télből. Arról beszélt, hogy egyetemi évei alatt minden nyáron sátorozni mennek a pesti barátaival a környező szocialista országokba. Olykor egy egész hónapot is eltöltenek így, leginkább víz mellett. Már a Virág utcában jártak, mikor befejezte, s elhallgatott újra.
Cili kis idő után megkérdezte:
- Azzal kapcsolatban, amit elmondtam magamról, a neheztelésen kívül nincs semmi mondanivalód?!
- Mégpedig?!
- Reméltem, legalább értékeled az őszinteségemet egy köszönő szó erejéig.
- Bocs! Köszönöm az őszinteségedet.
- Szívesen ! - felelte Cili keserű nevetéssel, s elfordította arcát.
Lónyai Imre is nevetett, halkan, elégedetten, s játékosan megkócolta Cili haját. Kegyetlen játék volt ez. Számító férfi játéka, aki már biztos volt abban, hogy ez a lány komolyan ragaszkodik hozzá. Jobban hitte, mint eddig bármikor. Már Sáfár Sándor miatt se nyugtalankodott. Jöhet a sima, sunyi módján, ezt a lányt már nem fogja behálózni. Ez a lány már az övé, ha maga is úgy akarja, s nem kell különösebb erőfeszítés hozzá, hogy megtartsa. Csak folyamatosan el kell hitetnie vele, hogy összetartoznak.
X/36
Idősebb Lónyai Imre elégedett volt a fiával. Ida mama is a helyzet alakulásával. Így a fiú máshonnan viszi majd a pénzt. Igyekeztek hozzásegíteni. Híresztelni kezdték, hogy összejött a Marosi lánnyal. Cilit valójában nem így emlegették. Dombszeg szépének mondták, mintha azt akarták volna hangsúlyozni vele, hogy ebben a minőségében érte a megtiszteltetés. Tekintélyére oly kényes Lónyai család egy idő után befejezte az emlegetést, kitértek aztán minden ezzel kapcsolatos kérdés elől.
Pedig sokakat érdekeltek volna a részletek. Legjobban a Sáfár családot. Úgy tettek, mintha a félbeszakadt kapcsolat volna az oka, miközben Sándor fiuk már otthon volt Dombszegen, s úgy sétálgatott a városban, mint akinek semmi dolga.
Micike asszony faggatta Idát, tudni akarta, hogy Imrének mennyire komoly a szándéka, s meddig jutott el a lánnyal. Nem kapott rá választ. Aliz se járt több szerencsével, noha Ida mamának hízelkedőn bizonygatta, hogy megmaradt Imre jó barátjának, s csak sorsa miatt aggódik.
Lónyainé újra a kegyeibe fogadta a lányt, de Imre terveiről továbbra se beszélt. Imre viselkedése beszélt helyette is. Egyre gyakrabban járt haza, majdnem minden hétvégén otthon volt. Elment Cili elé a kastélyhoz, vagy a házuk előtt várta a megbeszélt időpontban, ha Cili szabadnapos volt. Ilyenkor besétáltak a városba, tettek egy kört, aztán visszasétáltak a Virág utcába a szokásos módon, mivel Imre kijelentette, amíg tanul, nem tervezhetnek időigényes programot.
Sáfárékat bosszantották a séták, ez abból is kitűnt, hogy Aliz szidni kezdte Cilit úton-útfélen. "Pofátlanul felfelé kapaszkodó suszterlánynak" emlegette. Ha találkoztak az utcán, már megismerte, s gyűlölködő szemekkel nézett rá.
Imre március utolsó szombatján is otthon volt, s kiment a kastélyhoz Cili elé. Bármennyit is találkoztak az elmúlt időben, nem kerültek közelebb egymáshoz. Általában Imre beszélt, sokszor érdektelen dolgokról, vagy olyasmiről, ami Cilit csak messziről érintette. Akkor éppen a szakdolgozatát emlegette, beszélt a hozzávaló forrásanyagról, szakszavakat, neveket, szakkönyvek címeit sorolta. Cili egy idő után feladta a gondolatbeli követést.
Már a Virág utcában jártak, mikor hirtelen felbukkant Hédi. Eléjük ment az utca közepéig, s hozzájuk csatlakozott. Furcsán viselkedett. Hangosan, hadarva beszélt, s Cili ijedten látta, hogy nyomás alatt van, alighanem megint megdézsmálta apja italkészletét. Izgult aztán, hogy Imre észre ne vegye. Hédi csak Imrével foglalkozott. Hallgatott a régi incidensről, mikor dicstelen módon összetörték egymás kerékpárját, a bemutatkozás után úgy tett, mintha még sohasem beszéltek volna. Azt mondta, látásból már régen ismeri, leginkább a kozmetikai szalon ablakán át, mivel éppen a házukra néz. Lónyai Imre nem ismert rá, de így is nemszeretem arccal hallgatta. Szemmel látható volt, hogy zavarta a lány, dühös volt a társasága miatt, de tekintete csak akkor vált szúróssá, mikor mostohaanyját kezdte emlegetni. Lónyainét édes Ida mamának nevezte, s azt állította, legjobb barátságban vannak a szalonon keresztül.
Imre nem tudta, hogy kitől származott a bizalmas információ Marosiék pénzéről, de magában sokszor elátkozta az illetőt. Meggyőződése volt, hogy az apja ilyen lehetőség híján valahogy megoldotta volna a pesti lakást.
Most kezdte hinni, hogy ez a lány volt az, s dühös indulat fogta el. Az egyik fánál nagyot lökött Hédin, mintha csak megbillent volna. Hédi alaposan beütötte magát. Cili átment Hédi mellé vigasztalni, s mire Soltiék elé értek, megértette vele, hogy köszönjön el. Hédi búcsú ürügyén Imrét valósággal ledöntötte a lábáról. Nyakába kapaszkodott, csókot nyomott az arcára, s azt mondta, látják majd egymást hamarosan a templomtéren. Mikor Hédi bement a kapun, Imre indulatosan mondta:
- Nem normális ez a lány! Valósággal rám mászott.
Cili kedvetlenül nevetett.
- Ne ijedj meg, nem akart felcsípni. Bozóki Feri érdekli... - szaladt ki a száján.
Imre felhördült.
- Hogy képzeli?! Egy senki ahhoz. Nem ártana a tudomására hozni, hogy hol a helye.
Cili megdöbbent. Imre annyira egyértelmű volt, hogy nem hagyhatta szó nélkül.
- Ha úgy gondolod, hogy egy gimnáziumot járt, kozmetikus lány nem érdeklődhet a diplomás fiú iránt, akkor mi mit keresünk egymás mellett?! - kérdezte megbillenő hangon.
Lónyai Imre gondolatban a fejéhez kapott, s kivágta magát gyorsan.
- Úgy gondoltam, a rossz hírével keressen magának olyan balekot, akit nem zavarnak a viselt dolgai!
Cili magában csodálkozott. Addig is sejtette, hogy Dombszegre is eljutott Hédi nagyházi híre, de az alaposan meglepte, hogy Imre is tudott róla. Végül védelmébe vette Hédit, mint mindig.
- Diákként valóban lezser volt egy kicsit. Ez költhette rossz hírét, ha valóban rossz a híre. De mióta itthon van, senki se mondhat rá rosszat. Azóta nem volt fiúja, nem jár szórakozni. Legfeljebb velem moziba, vagy fagylaltozni.
- Pályát tévesztettél, kicsi! Védőügyvédnek kellett volna menned... - felelte Imre bosszús hangon. Utána fordított a témán, s arról beszélt, hogy legközelebb csak húsvéthétfőn fognak találkozni. Bemegy hozzájuk locsolkodni.
Közben azt gondolta, csak akkor, ha addigra megbizonyosodhat a pénzük felől. Hédi elbizonytalanította, vagy ahogy magában nevezte, a bolond lány. Ha valóban tőle származik a bizalmas értesülés, akkor könnyen előfordulhat, hogy egy szó sem igaz az egészből. Már azt sem hitte el, hogy apja valóban utánanézett a pénznek biztos helyen. Kezdte hinni, csak így akarta nyomatékosítani a dolgot. Kitelik tőle. Kérdőre fogja vonni. Ha most sem hajlandó elárulni, hogy ki erősítette meg az értesülést, befejezi ezt a bosszantó kutyakomédiát. De előtte lefekteti a suszterlányt, mert büntetlenül senki sem járathatja vele a bolondját.
Cili nem olvashatott a gondolataiban, s azt mondta kedvesen, hogy kézzel festett hímes tojással készül a locsolkodásra. Hozzátette, a famíliában őrzik a hagyományt. Gyönyörűség készíteni, és az is örül, aki kapja. Imre nem figyelt rá, helyette elköszönt hirtelen. Még azt sem várta meg, hogy Cili bemenjen a kiskapun.
Marosi István a kispadláson járt éppen, kilátott a kapu elé, s megnyugodva gondolta, hogy elfelejthetik a vőfély címét egyelőre. Később töprengőn arra gondolt, talán rosszul ítélték meg a fiú természetét, és komolyabb, mint hitték. Hónapok óta kísérgeti a lányukat, s beéri kevéssel. Ha sejtette volna az igazi szándékát, tüzet kiált.
X/37
Marosiék csak két hétig élhettek abban a hitben, hogy a Lónyai fiú miatt egyelőre nyugodtan alhatnak. Az állatorvos váratlanul beállított hozzájuk. Amint meglátták, rossz érzésük támadt. Cili szolgálatban volt, csak kettesben voltak otthon, a konyhaablakon át nézték a közeledőt.
Erzsike halkan mondta :
- Ez a fia miatt jön. Alighanem, savanyú a szőlő.
István hümmögött valamit, s a vendég elé sietett. Az állatorvos ismerte a járást nélküle is, egyenesen a konyhába tartott. Munkából jött, még ott volt csizmáján az istállók sara. Egyszer-kétszer odacsapta talpát a lábtörlőhöz, benyitott biztatás nélkül, s ahogy belépett, felkapta a fejét.
- Mi jót főz, Erzsikém ?! Sonka, vagy csülök ?!- kiáltotta köszönés helyett, s válaszra nem várva a gáztűzhelynél termett. Megint felemelte a fedőt. Erzsike csülkös babot főzött, éppen akkor csípette be. Lónyai most is meghívatta magát ebédre. A nagyétkű, ínyenc ember hű volt önmagához, bevágott két tányér levest, bajlódott kicsit a csülökkel, aztán hátradőlt a székén elégedetten, s azt mondta:
- Hol az a híres borod, Pistám ?!
A kerti szőlőlugasról származó bort mindig megdicsérte. Marosi Istvánt máskor nem kellett biztatni, tudta magától is, hogy mi a házigazda feladata, de most nehézkesen mozdult. Töltött a poharakba, de nem biztatta vendéget, s maga se nyúlt a pohár után. Kevésre tartott ember csendes lázadása volt ez, ott volt a mozdulatában, szemeiben. Ezúttal más oka is volt rá. Nem tudták, miért jött a vendég. Kiderülhet, hogy sértést tartogat. Ahogy ismerik, kijelentheti majd, a lányt pofozzák el nagybecsű fiától, mert nem nekik nevelte.
Lónyai nem várt biztatásra, hozzászokott már az ilyenféle " kínáláshoz", más házaknál is kényszer töltögette gyakran a poharat. de ez sohasem zavarta. Felemelte a poharat, Istvánéhoz koccintotta, s felhajtotta egyszerre a bort.
Aztán kézfejével megtörölte a száját, s mint akit jóltartottak, böffentett is néhányat. Úgy gondolta, ezt is megteheti. Csak aztán tért rá jövetele valódi okára. Alaposan meglepte Marosiékat azzal amit mondott.
- No, Pistám, akkor beszéljünk a gyerekekről! - kezdte nagy hangon, aztán ünnepélyesebben folytatta - Vinnénk a lányt. Adjátok-e?!
Meglepetten bámultak rá. Lónyai félreértette a csodálkozásukat, s felnevetett.
- No, mi van?! Újat mondtam volna? Ej, ezek a gyerekek! De azt csak tudjátok, hogy összejöttek?! Igaz, ami igaz, szép lányotok van! Annyira megfogta vele a fiamat, hogy máris vinné magával Pestre. Na, édes egy komám, mit felelsz rá, viheti?
Marosi Istvánék összenéztek. Erzsike szemét elfutották a könnyek, István nyaka vörös lett, hangja tiltakozó.
- Dehogy viheti! - vágta rá hirtelen.
Lónyai elkomorodott, szeme összeszűkült, hangja kötekedő lett.
- Nekünk nem adjátok ?! De egyenesen a képembe!
- Másnak sem, ha messzire vinné!- felelte Marosi István elhaló hangon, hiszen már nem az volt a baja, hogy lebecsülik majd családostól, hanem éppen az, hogy vinnék a lányát. Messze vinnék tőlük.
Az állatorvos megenyhült, s egészen barátságosan mondta :
- Hisz értem én, hogy nem könnyű. Nekem se volt az, mikor elengedtem Pestre a fiamat, mégis elengedtem, Pistám!
Marosi István igazságot kereső lelke most akár be is fejezhette volna a lázadást, elfelejthette volna a magát különbnek tartó ember gőgjét, erőszakosságát, de nem ez történt vele.
Megtelt a pohár, s kicsordult. Már minden baja volt ezzel az emberrel, hiszen a legdrágábbat, a lányát akarta elvenni tőle. Most lett elege a csendőr pertuból is. Odavágta keményen :
- A te dolgod!
Idősebb Lónyai Imre meghökkent. Nem volt hozzászokva az ilyenféle viselkedéshez. Ha sejtette is eddig, hogy nem mindenhol fogadják szívesen az egyoldalú pertut, gondolta dölyffel, mindenkinek az jár, amit érdemel. Most belátta, neki is engednie kell, hiszen voltaképpen úgy tesz, mint aki lánykérőbe jött, noha csak puhatolózni akart. Meg kellett tudnia, hogy Marosiékban mennyi a hajlandóság.
Felnevetett a fejét vakarva.
- Azt mondod, hogy pertu?!...Nem bánom, Pistám, de akkor puhulj is. Engedd el a lányt. Ahogy mondtam, a szülő sorsa a beletörődés.
- Mi már cipelünk egy nehéz keresztet...- mondta Marosi István szép bánattal.
- Tudom, Pistám, tudom! Keresztből nekem is kijutott. Tudjátok, hogy ötvenhatban itt hagyott az asszony...Hogy engem itt hagyott, egye meg a fene, de eldobta magától a hatesztendős fiát is, hogy az Isten sose bocsásson meg neki! Magamra maradtam az anyját kereső, folyton sírdogáló kisgyerekkel, azt sem tudtam, mit kezdjek vele.
- Egyedül is felnevelte, ami nagy dolog !- mondta Erzsike vigasztalón.
- Tehettem mást ?! Ha legalább az anyám élt volna, vagy ezzel a második asszonnyal találkozom előbb. Jó anyja lett volna, de Imre már felnőtt volt mire összejöttünk.
Erzsike gondolta magában, aligha lett volna jó anyja annak a gyereknek, mert csak jó szívvel lehet mások gyerekét szeretni. Ahogy messziről ismerte Lónyainét, kevés szív volt benne. Megint eszébe jutott a piaci tapasztalata, az asszony fösvénysége, lenéző gőgje, s boldogtalanul gondolt arra, hogy egy ilyennel kerülnek majd rokonságba.
- Jaj, Ciluskám, édes gyermekem !- sóhajtotta félhangosan.
István értette, s maga is sóhajtott. Lónyai várta a válaszukat, de hogy lehet arra felelni, amire nem lehet. Adják oda életük egyetlen örömét abban a tudatban, hogy évente néhányszor látják csak, adják oda olyan családnak, akikkel nem közösködnek szívesen, akikben nem bíznak, akiktől nem remélhetik, hogy megbecsülik majd elvárásuk szerint ?! Adják Pestre, éppen abba a városba, melynek az említése negyedszázada tőr volt a szívükben ?!
Marosi István nyílt bánattal mondta :
- Pest már elvett tőlünk egy gyermeket. Ott lőtték le a fiunkat.
- Nem tehet arról a város, egy komám, azok olyan idők voltak. Most meg most van. Aki él, annak kenyér kell, a gyerekeknek meg csak ott lesz kenyerük!
- Villany máshol is van. Itt Dombszegen is van áramszolgáltató.
- Igaz, egy komám, csak éppen éveket kellene várni arra, hogy itt jó pozícióba jusson. Az itteni főnök, Pista barátom megígérte ugyan, hogy Imre lesz az utódja, de még négy éve van a nyugdíjig.
- Akkor Nagyházán, de még Kaposvár, Pécs is közelebb van, mint Budapest.
- Jártam mindenhol, sehol egy elfogadható beosztás. Lóti - futi legyen valahol, vagy hagyja ott a pályát és csináljon valami mást ?! Nem azért tanult. Pesten jó állás várja, komoly vállalatnál, kedvező beosztás. Ezt nem szabad feladni, beláthatjátok!
Belátták, de ez volt az egyetlen. Csendben ültek, mint akik azt remélik, ha hallgatnak, valahogy elfelejtődik a dolog. Az állatorvos nem hagyta annyiban, sürgette a választ. Az órájára nézett, s megszólalt.
- Na, mit mondasz, Pistám ?!...Ma még kétszáz koca vár rám a téeszben, estig se végzek.
Marosi István fogta a borosüveget, teletöltötte a poharakat, s csak aztán felelt.
- Aludni kell rá!- mondta sóhajtva.
- No, azt lehet!- válaszolta az állatorvos, s összekoccintották poharaikat illendőség szerint.
István kikísérte. Mire bejött, Erzsike már zokogott, halkan, gyötrődőn.
István egyetlen szóval se vigasztalta, csak átölelte a karjaival, hozzáhajtotta a fejét, s nehezen, nagyon nehezen vette közben a levegőt.
X/38
Amikor Cili értesült az állatorvos látogatásáról, először nem akarta elhinni. Azt gondolta, szülei tréfálnak vele. Néha megtették szeretetből, közös örvendezés miatt, olyan jó volt aztán együtt nevetni azon, hogy beugrott.
Most nem volt hajlandó beugrani, s vidáman mondta:
- Még nem! De ha minden jól megy, egy nap majd tényleg beállít.
Erzsike nyugtalan nevetéssel fordult Istvánhoz.
- Látod, apja, nem hiszi el?!
Marosi István átható tekintettel figyelte a lánya arcát, s megerősítette felesége szavait.
- Pedig itt volt, és nem malacokat jött oltani. Persze, ha jobban meggondolom, mégiscsak a szakmájában járt itt - bárányka nézőben!- mondta, mint aki ráérzett a dolog lényegére.
Cili már piros volt, s reklamálón mondta :
- Ezzel ne vicceljenek apukámék !
- No, olyan nagyon nem is vagyunk vicces kedvünkben! - felelte apja elkomorodva.
Cili már elhitte, dörömbölni kezdett a szíve, s izgatottan hadart.
- Tényleg itt volt ?! Miattam ?! Mit akart, mit mondott ?!...Csak nem valami rosszban járt ?!
Apja komoly maradt.
- Ha így kérdezed, akkor nem járt rosszban...Lánykérőbe jött, kislányom! Kicsit furcsán ugyan, de a fia megkéretett. Lónyai egyenesen feltette a kérdést, adunk-e ?! Vihetnek-e ?!
Cili leereszkedett a székre, s csak bámult, bámult. Megkérette ?! Atyaúristen! Lónyai Imre feleségül kérte az apján keresztül! Két tenyerébe temette arcát, hogy elrejtse az örömét. Aztán zavatoló szívvel kérdezte :
- Apukámék mit feleltek ?
- Hogy aludni kell rá. De, te tudod, kislányom, hogy magad döntheted el, igent mondjunk, vagy nemet.
Cili lehajtotta a fejét. Szívét jó melegség fogta körül. Annyira szeretik, hogy rábízzák a döntést, egyedül csak rá, hogy vágya, reménye szerint dönthessen az élete felől. Felemelte arcát, s boldog szemekkel nézett a szüleire. Két boldogtalan ember nézett vissza rá.
Tudott olvasni a szemükből. Olyanféle bánatot látott, amit igyekeztek titkolni előtte, de aki a szívével néz, az meglátja a befelé hulló könnyeket is.
Remegő szájszéllel kérdezte:
- Ennyire ellene vannak apukámék?!
- Mit is felelhetnénk erre, kislányom?! - kérdezett vissza Marosi István, s elfordult, hogy lánya ne lássa tovább a bánatát.
Erzsike rebbenve szólt közbe.
- Főleg, hogy messze vinne. Pestre, Ciluskám!
Cili az anyjára döbbent, aztán hirtelen felnevetett.
- Ó, dehogyis! Soha, egyetlen szóval se mondta, hogy Pesten akar maradni.
Anyja felsírt.
- Elvisz! Megmondta az apja, hogy ott a kenyere, mert sehol máshol nem találtak megfelelő állást. Ott már felvették valahova. Jó beosztást kapott. Nem fogja hagyni. Nem jön haza, nem jön!
Cili hol anyjára nézett, hol apjára. Teleszaladt a szeme könnyel, s szinte kiáltotta:
- Ne tessék sírni, mert nem megyek sehova! Ha kellek neki, majd hazajön, mert én semmiképpen se megyek el. Apukámék hogyan is gondolhatják, hogy rávehetne erre bárki is?!
Marosi István felnyögött, mint akinek súly nehezedett a vállaira.
-Csitt, gyermekem, csitt !- mondta keserűen.
Nem akarta, hogy lánya olyan ígéretet tegyen, amit aztán nem tud betartani. Csendben voltak egy ideig. Erzsike a szemeit törölgette szorgalmasan, Cili riadtan bámult maga elé.
Marosi István már úrrá lett a keserűségén, s megkérdezte:
- Aztán, hirtelenében mitől lett ennyire sürgős ennek a fiúnak ?!
Cili kihallotta hangjából az aggodalom mellett a számonkérést is. Őszintén felelt.
- Nem tudom, apukám! Engem legalább annyira meglepett, mint apukáékat, mivel egyetlen szóval se említette.
- De csak történt köztetek valami ?!- állította apja, s átható tekintettel nézett rá.
Cilit kicsit szíven ütötte a számon kérő tekintete, de nyugodtan felelt.
- Az égvilágon semmi sem történt köztünk azon kívül, hogy kísérget.
- Mégis, kislányom! Előttünk semmit sem kell elhallgatnod. Bármi is legyen az.
Cili még inkább megbántódhatott volna, de szerette annyira az apját, hogy megértse aggodalmát, s elmosolyodva felelt.
- Nincs mit elhallgatnom. Semmi sem történt, semmi! Sőt! Előbb kért meg, mint egyszer is megcsókolt volna.
- Nana!- dörmögte István, s összenéztek Erzsikével.
Cili szeme könnybe lábadt.
- Már nem tetszik hinni nekem ?! - kérdezte halk nehezteléssel.
Marosi István mozdult, mint akit valami nagyon nyugtalanít.
- Nem arról van szó, csak furcsállja az ember! Megkéret, de veled nem tudatja. Megkéret, de egyszer se csókol meg. Régen volt szokásban az ilyesmi, ha a lányt csak kommendálták, de a mai világban ?!
Cili maga sem értette. Főleg most, hogy apja megfogalmazta. Aztán újra fellobbant benne az öröm, hiszen mindemellett mégiscsak az volt a legfontosabb, hogy Imre távolság tartó viselkedése ellenére is komolyan ragaszkodik hozzá, mert megkérette. Ez mindentől függetlenül is öröm volt. Édes-bús öröm.
Johann Wolfgang Goethe, a világirodalom egyik legnagyobb alakja mondta:
" Érzékeink nem csalnak, ítéletünk csal!"
X/39
Soltiék végre elégedettek voltak a lányukkal. Hédi előadta a fiatal orvossal kapcsolatos terveit, s hozzátette, itt az ideje, hogy megmutassák anyagi tehetségüket, ha azt akarják, hogy orvos vejük legyen. Elsőként kért az apjától egy autót. A jogosítványt már előbb megszerezte, s apja azonnal teljesítette a kérését, noha addig keményen elzárkózott. Hédi attól kezdve autón járt munkába, s ha hazaért, sötétedésig a ház előtt hagyta a kocsit közszemlén.
Cilit egyszer sem hívta, hogy tegyen vele egy kört. Még azt sem kívánta, hogy közelebbről megnézze az autót, csak éppen megemlítette, hogy megkapta. Mi tagadás, Cilinek rosszulesett a dolog. Nem sejtette, hogy több oka is lesz a neheztelésre.
Hédi nem várt Cili segítségére tovább, maga keresett lehetőséget arra, hogy a fiatal orvos közelébe jusson. Hamarosan összejöttek, de Cili előtt elhallgatta. Ebben az időben már nem járt át naponta. Mikor megjelent, mindig rohant. Arra hivatkozott, hogy otthon is fogad szépítésre váró vendégeket. Cili tudomásul vette, s eszébe sem jutott kételkedni.
Egyik szomszédasszonytól hallották a hírt. Elszakadt papucsát vitte át Istvánhoz, s míg várt a javításra, Cilinek elújságolta, hogy látta Hédit és Bozóki doktort bemenni Soltiékhoz. Hozzátette nevetve, nagy a szerelem, már a kapuban csókolóztak.
Cili nagyon meglepődött, s várta Hédit. Két nap után elfogyott a türelme, s elindult hozzájuk. Jobban jár, ha másképpen dönt. Amint kilépett a kapun, Hédi éppen akkor nyitotta kocsija ajtaját. Hidegen biccentett, beszállt, s elrobogott.
Cili leforrázva ment vissza a házba. Elképzelni sem tudta, miért viselkedik így, de bármi is volt az oka, szíven ütötte. Jöttek aztán az új hírek. Hédi felmondott a kozmetikai szalonban, s otthon se fogadott vendégeket már. Volt aki tudta, hogy egész nap a nyugágyban hevert, zenét hallgatott, s ugráltatta a bejárónőjüket, míg megérkezett a fiatal orvos.
Cili is látta Bozóki Ferit bemenni Soltiékhoz. A kíváncsiság elvitte a kerítésig. Hédiék a teraszon voltak, Hédi akkor is a nyugágyban feküdt, a fiatal orvos már otthonosan ingujjra vetkőzött. Akkor éppen italt töltött mindkettőjüknek. Mikor Hédi kezébe adta a poharat, oda hajolt, s hosszan csókolóztak. Aztán leült, s beszélgetni kezdtek.
Cili csak most nézte meg jobban a fiút. Néhányszor már látta az utcán, s megállapította, hogy Hédinél valamivel alacsonyabb. Mellette jóképű, barna hajú, barna szemű fiatalember volt, elegáns öltönyöket viselt, mindig nála volt az orvostáska, s volt a járásában, fegyelmezett mozgásában valami szigorú, mint aki meg akar felelni annak az elvárásnak, mely a hivatásával jár. Most szelídnek tetszett. Talán kisfiús mosolya tette. Beszéde is választékos volt, hangja pedig kellemesen nyugodt, mosolygó hang.
Cili abból a kevésből állapította meg, amit hallott, mert a fiú halkan beszélt, inkább csak Hédi hangos válaszaiból lehetett kivenni, hogy miről beszélgetnek. Valami pesti lakásról volt szó, amiről Hédi azt mondta, jó kerületben legyen, mert prolik közé nem megy, abból már Dombszegen kivette a részét.
Cili megdöbbent. Nem Hédi rongyrázó bolondériája volt az oka, ahhoz már hozzászokott, hanem az, hogy el akar menni Dombszegről. Sohasem tervezte. Haragjában, keserűségében sem. Bármilyen baja volt, róla nem mondott volna le. Most mégis erre készült. Fájdalmas volt a felismerés, s elborult a tekintete. Aztán kicsit összeszedte magát, s miközben figyelte őket, töprengett újra. Nem értette, hogy Hédi miért döntött így. Ott akart doktorné lenni, ahol sokan ismerik. Ez volt a doktormánia lényege. Soltiéknak is ezért kellett a doktor vő. Most mégis elengednék a lányukat?!
Hirtelen beugrott a magyarázat. Hédi már megint törleszteni akar az apjáéknak, s nem is akárhogyan.
Nem ment többet a kerítéshez. Ha Hédivel találkozott az utcán, büszkesége nem engedte, hogy megszólítsa, bármennyire is fájlalta a viselkedését. Hédi se közeledett. Így csak biccentettek, s tovább mentek, mint az idegenek.
Amiel mondta:
" A lemondás emberi méltóságunk védőbástyája. "
