A csapda
X/40
Lónyai Imre húsvéthétfő helyett már nagyszombaton megjelent az Öregotthon előtt. Cilit kellemesen érintette a váratlan találkozás. Elindultak szokott módon, s várta, hogy Imre szóba hozza a lánykérést, de másról kezdett beszélni. Gunyoros hangon mondta :
- Gratulálok a "megváltozott" barátnődhöz! Megfogta Bozóki Ferit olyan fondorlatos módon, hogy a profik elbújhatnak mellette. Elmesélte, gondolom.
Cili nyelt egyet.
- Hallottam, hogy összejöttek, de nem tőle. Egy ideje nem jön át. Talán a neheztelésemtől tart, mert tudja, hogy nem látom jónak a dolgot...- mondta még mindig védelmezőn, s arról is hallgatott, hogy miért nem látja jónak.
Imre felnevetett.
- Te ?! Akkor én mit szóljak ?! Mikor Feri Dombszegre jött, rám bízta magát, mert itt senkit sem ismert. Azt mondta, ha olyan lányra akadna, akinek rosszabb a híre a sok évi átlagnál, akkor is rángassam el mellőle, ha tiltakozik. Erre jön ez a bolond lány. Lerohant bennünket a templomtéren, megint a nyakamba vetette magát, aztán Ferit vette kezelésbe. Mire észbe kaptam, rávette, hogy próbálja ki a kocsiját. Mint később megtudtam, a Váradi-féle hotelben kötöttek ki. Együtt töltötték az éjszakát. A kis ribanc bevetett apait-anyait, úgy befűzte Ferit, mint egy zöldfülűt. Ferivel azóta nem lehet beszélni.
Cili nem akarta folytatni a témát, jobban nyugtalanította most saját sorsa. Nem értette, Imre miért hallgat kettőjükről. Nyugtalanságában az a gyanúja támadt, hogy nem tud a lánykérésről. Az egész csak az állatorvos egyéni akciója volt. Amilyen különös ember, talán csak arra vitt az útja, náluk akart ebédelni, s valami ürügyet keresett hozzá. Ha ez történt, nem térhet rá egyenesen, így csak annyit kérdezett :
- Hétfő helyett hogyhogy most jöttél ?
- Ma bemegyek hozzátok apád válaszáért. Remélem, már aludt rá eleget...- mondta Imre ironikusan.
Cili fellélegzett, de nem volt elégedett. Mindenképpen melegebb hangra számított. Mellette magyarázatra is. Csendesen mondta:
- Legutóbbi találkozásunkkor hallgattál arról, hogy mire készülsz. Nem értem, hogy miért. Most se akarsz többet mondani?
Lónyai Imre hirtelenében nem tudta, mit feleljen. Nem mondhatta, hogy először meg akart győződni a pénzről. Arról is, hogy szívesen adja-e az apja, mert a bukszáját csak akkor fogja kinyitni. Minden más esetben bosszúból lefekteti, aztán lepattan, mint a gumilabda. Kényszeredett arcot öltött.
- Tudod, hogy mi a helyzet. Mit tehetnék még hozzá?!
Cili elképedt.
- Megkérettél, de egyetlen szót se akarsz szólni róla ?! Annyit sem, hogy mi indított rá?!
- Most fogjak hozzá indokolni, vagy sablonszöveget akarsz ?! Ne számíts rá, mert nem az én műfajom... - mondta, s magában mérgelődött. Tudta, hogy mire vár a lány, de nem volt hajlandó eljátszani a szerelmest. A remélt házasságot más alapokra akarta helyezni. Náluk nem lesz érzelgés, a lány szokjon hozzá időben.
Cili boldogtalanul nézett rá, s csalódott hangon mondta:
- Nem hiszem el, hogy komolyan gondolod a házasságot, ha így állsz hozzá.
Lónyai Imre kezdte belátni, hogy nem szerelheti le ennyivel, s hirtelen úgy döntött, befejezi a témát egy csókkal. Ossza be magának, ahogy akarja.
- Komolyan gondoltam, be is bizonyítom ! - mondta a kerékpárját a közeli falhoz lökve, s átölelte hirtelen.
A csók Cili lelkéig hatolt, s olyan odaadással simult a karjaiba, hogy Imre megszédült. Még sohasem érzett ilyen pezsdítő érzést. Feltámadt vággyal csókolta aztán birtoklón, követelőn. Se vége, se hossza nem volt a csóknak, hiszen már mind a ketten akarták. A szigorúan nevelt lány az alig szürkületben, a forgalmas főutcán szégyenkezés nélkül simult a kedveséhez, s boldog volt, maradéktalanul boldog. Pedig Imre nem mondta ki a várva várt szavakat, nem súgta forrón, hogy szereti, nem mondta, hogy hálát ad az égnek, mert rátalált.
Lónyai Imre ezután se szándékozott ilyesmit mondani, noha most már a férfivágy is hajtotta a házasság felé, s ebből az okból fontos lett a lány. A csók után ragaszkodón magához fogta, így folytatták az utat. Közben jókedvűen gondolta, nem fog unatkozni a házasságuk alatt, ha sikerül az elvárásuk szerint összehozni.
Cili megilletődött volt, de igyekezett túljutni rajta, s kis hallgatás után visszatért a gondra.
- Szeretném, ha felelnél a feltett kérdésemre. Talán most már könnyebben megy.
-Mire is ?
Cili kedvesen csóválta a fejét.
- Játszod a feledékenyt, igyekszel kitérni, de ne reménykedj, mert nem engedem el a válaszod. És, nem sablonszövegre várok, hanem őszinte feleletre. Tudnom kell, hogy miért akarsz feleségül venni, mert nagy a bizonytalanság bennem. Hiszen még egyszer sem mondtad például, hogy szeretsz, vagy legalább annyit, hogy velem akarod leélni az életed ?!
- Pedig egyértelmű.
Cili keserűen nevetett.
- Számodra talán!
- Számodra is, ha helyén értékeled a dolgokat. Ha más volna a helyzet, kérdezzük apádat ?! Aligha.
- De kimondani még most sem akarod ... - mondta Cili már nyílt bánattal.
Lónyai Imre makacs ember volt. Nem engedett abból, amit egyszer már elhatározott, de most másképpen indokolt.
- Az nehezen foglalja szavakba az érzéseit, akit ebben a témában már piszkosul hazavágott az élet.
- Aliz?!
- Áh! Semmit se jelentett, vagy alig valamit. Anyám. Tudod talán, hogy hat éves koromban elhagyott.
Cili alaposan meglepődött.
- De felnőttél közben...- mondta bizonytalan hangon.
- Nem mondod, ha tudod, hogy mit jelentett nekem !- jajdult fel a hangja, s ebben nem volt semmi színészkedés, elkínzottan folytatta - Kicsi voltam, mégis emlékszem mindenre. Simogatására ébredtem, mosolygó arcát láttam meg először. Velem volt nap mint nap ébredéstől elalvásig. Mosdatott, öltöztetett, dalolt, mesélt szüntelen, egyenként adta számba a falatokat, puszit kaptam mindenért ... Mégis elhagyott egyik napról a másikra. Sohasem fogom megérteni, soha! Eldobott, mint egy megunt játékszert. Kanadában férjhez ment újra, sohase keresett meg, egyszer sem érdeklődött utánam. Ha legalább telefonált volna! Tizenöt éves koromig minden karácsonykor, minden születésnapomon ott ültem a telefon mellett, hátha megszólal... Azóta sem tudtam kiheverni. Tudom, más köpne az egészre, de én képtelen vagyok rá. Űr van bennem, mind a mai napig.
Cili átérezte a bánatát.
- Szeretni foglak helyette is...- súgta vigasztalón, s várta érte a csókot.
Imre nem hajolt hozzá, helyette komor arccal hallgatott. Mikor végre megszólalt, hangja szinte megilletődött volt.
- Nem akarom, hogy az én gyerekem is így járjon. Ez is belejátszott abba, hogy veled akarom leélni az életem, mert te sohasem hagynád el a gyerekedet.
Különös az emberi lélek. A gyermekkori bánat felismertette vele a lányban rejlő értéket, s ebben a percben maga is elhitte mindazt, amit mondott.
Cili is elhitte, s megvigasztalódott.
- Örülök, hogy elmondtad... - mondta melegen, s gyengéden megérintette Imre arcát. A derekát átfogó kar válaszul erősebben simult hozzá. Egyértelmű mozdulat volt, s Cili számára sokat jelentő.
Hallgatagon mentek jó ideig, mint akiket elfoglal a gondolat. Cili lelke ujjongott. Imre viselkedését komoly fordulatnak élte meg. Bátorságot merített belőle. Mikor megszólalt, azzal kezdte, ami még mindig nyomasztotta.
- Édesapád mondta, hogy Pestre akarsz vinni. Nyugtalanít nagyon. Talán nem tudtad eddig, hogy nagyon ragaszkodom a szüleimhez, sohasem akartam elmenni a közelükből. Nekik is szükségük van rám, már nem fiatalok. Beszéljük meg, Imre!
- Majd visszatérünk rá apád válasza után...- felelte Imre kitérőn, miközben még mindig a gondolataival volt elfoglalva. A pezsdítő élmény után, a bánat szülte felismerés összekuszálta az érzéseit, már nem tudta, hogy mitévő legyen, ha Marosi nem adja szívesen a lányát. Olyan siralmas képet vágott, hogy Cili megszánta.
- Vedd úgy, hogy már tudod a válaszát...- mondta, noha otthon szigorúan a lelkére kötötték, hogy hallgasson a fiú előtt. Nem az illendőség volt az oka, hanem abból a megfontolásból fakadt, ami az utolsó percig mérlegel. Cilire bízták a döntést, de a vétójogot fenntartották maguknak arra az esetre, ha gyermekük sorsa nyugtalanítón alakulna.
Imre hirtelen megélénkült.
- Ez biztos?! Nekem adnak ?!- kérdezte izgatottan, szinte kiabálva.
- Neked !- kacagta Cili.
Imre ledobta a kerékpárját, s a karjaiba zárta újra. Még szédültebben, még követelőbben csókolta, mint először. Nem érte be vele. Keze besiklott a kabátka alatt viselt, könnyű blúz alá.
Akkor már a Virág utcában jártak, s teljesen besötétedett, nem kellett bámész tekintetektől tartaniuk. Cili mégis bűntudattal élte meg a merész ölelést, de nem tudott neheztelni. A sok nyugtalanító, keserítő tapasztalat után látta végre Imrén azt az örömöt, amiről úgy hitte, egyedül csak neki szól, annak a boldogító tudatnak, hogy hamarosan a felesége lehet, együtt élhetik majd az életüket.
A csókok után átölelte Imre nyakát.
- Nyugtass meg! Mondd, hogy Pest helyett más megoldást keresel, és itthon maradunk...- mondta könyörgőn.
- Nagy gond ez, kicsi ! Itthon semmi kilátásom. De megígérem, hogy átgondolom újra...- felelte Imre elfogadható módon.
Cili beérte ennyivel, s megnyugodott. Nem csak ebben. Azt is komolyan remélte, hogy új fejezet kezdődött kettőjük történetében. Kapcsolatuk elmélyül, meghitté válik, ahogy az természetes, ha két ember szereti egymást.
X/41
Marosi Istvánék illendőn fogadták a váratlan vendéget. Erzsike hellyel kínálta, István bort és poharakat tett az asztalra. Imre nyugodt volt, szinte derűs, s beszédes is. Marosi Istvánt közvetlen módon István bátyámnak szólította, s Cili meglepetésére megdicsérte a székely kaput.
Marosi István megválogatta, hogy kinek beszél a család lelki kötődéséről, így hamar befejezték a témát. Imre aztán a szomszéd portán épülő fürdőt hozta szóba. Azt mondta, kicsire tervezték, majd bővíteni kell. Akkor sokszorosára emelkedhet a Marosi porta értéke. Marosi István tiltakozó nevetéssel felelte, hogy annak nincs ára, ami nem eladó.
Így beszélgettek egy darabig, aztán Imre rátért a lényegre. Maga nem ismételte meg a lánykérést, hanem csak azt mondta:
- Apám kérdezteti, jöhetünk-e István bátyám válaszáért?
Marosi István szépen felelt.
- A becsület azt kívánja, hogy a feltett kérdésre feleljen az ember.
- Akkor már holnap délután tiszteletünket tennénk. Sajnos, szűkre szabott az időm. Hétfőn délután elutazom. Előttem az államvizsga. Nem tudom, hogy legközelebb mikor kerülök haza. Jó volna holnap mindent megbeszélni.
- Rajtam nem fog múlni! - mondta István beleegyezőn, noha szíves örömest elengedte volna azt a beszélgetést.
Erzsike hozzátette sietve :
- Ozsonnára tessék, úgy illik talán.
Cili megfogta Imre kezét, mint aki így jelzi, hogy egyetértenek, s kedvesen mondta :
- Nyugodtan tessék tegezni Imrét! Apukám is.
Lónyai Imre maga is igyekezett.
- Természetesen, már kérni akartam.
Marosi Istvánék mosolyogtak, bólogattak, mi mást is tehettek volna, hiszen kiáltott Cili ragaszkodása. Egymás mellett ültek Imrével a szép rekamién, kéz a kézben. Cili arca rózsaszín volt, a bársonyos, gyenge bőr magán viselte a férfiarc érintését. Fehér blúza eleje kicsit meggyűrődött, nem volt feltűnő a dolog, de a szülőnek jó szeme van az ilyesmire. István tarkója vizes volt, Erzsike sóhajtozott magában, de semmit se árultak el abból, amit éreztek.
Cili most nem is figyelt rájuk. Egy fényképalbumot hozott, s jókedvűen mondta, hogy Imre kiválaszthat magának egy fényképet. Lónyai Imre nézegette az album képeit, s Cili kis-kori fényképeinél azt mondta :
- Ha az aranyhal teljesíteni akarja három kívánságom, az elsőre mindjárt van tippem. Kívánságlistámon éppen ilyen cuki hajas baba van. Ezért alaposan szemügyre veszem, hogy könnyebb legyen lekoppintani!
Marosi Istvánék nem voltak maradian prűdek, de ragaszkodtak a jól bevált illendőséghez. Cili tudta ezt, s zavarában kacagva felelt.
- Arra még ráérsz gondolni!
- Nem annyira, ha meggondolom, hogy egy esztendő múlva már itt is lehet a kisasszony!...Apropó! Erről jut eszembe, valamiről még beszélnünk kell, mert ahogy gondolom, István bátyám erre is akar majd aludni... A pesti elhelyezkedésünkről van szó. Családdal kín albérletben lakni.
Cili a szavába vágott.
- Azt ígérted, ezt még átgondolod!
- Megtörtént, de bárhogy forgatom, Pesten kell maradnom. Ott a jó állás, az elfogadható fizetés. Csak lakás kell.
Cili felugrott mellőle, s fojtott indulatról árulkodott a hangja.
- Nem érted, hogy nem akarok itthonról elmenni?!
Lónyai Imre bölcselkedésbe fogott.
- Sok minden van az életben, amit az ember nem szívesen tesz, mégis meg kell tenni, ha nincs választása...- mondta, s ha valaki, ő pontosan tudta, hogy ez mennyire igaz.
- Ha valóban fontos volnék, nem intéznéd el ennyivel! De nem vagyok fontos.
- Kicsi ne butáskodj! A két dolgot nem szabad összekapcsolni. Most a munkámról van szó, és nem rólad.
Cili lázadó könnyekkel felelt.
- Nagyon is rólam van szó! Arról a bánatról, amivel itt kellene hagynom a szüleimet. Ha ezt nem akarod megérteni, akkor...akkor...- mondta, s sírásba fúlt a hangja.
Marosi István megszólalt.
- Ne dönts indulatból, kislányom!- mondta csendesen.
Ilyen hatalmas a szülő lelke. Most megszabadulhattak volna a nem kívánt kérőtől, mégsem kaptak az alkalmon, mert látták gyermekük szemében a bánatot.
Cili a szemeit törölgetve felelt.
- Imre döntött, nem én!
- Kényszerhelyzetben van, kislányom! Meg kell érteni...- mondta Marosi István gombóccal a torkában. Így is gondolta, mert a becsületes ember mindig önmagából indul ki. Elhitte, hogy jövendő vejük valóban nem tehet mást. Vigasztalón folytatta. - Amúgy pedig nem a világ az a pár esztendő. Talán négy év múlva lesz itthon üresedés, akkor hazajöttök.
Lónyai Imre megdicsérte a mellette szóló embert.
- Köszönöm István bátyám bölcs belátását. Kényszerhelyzetben vagyok valóban. Az ember nem azért tanult éveken át, hogy aztán a semmivel beérje. Arról már nem is beszélve, a család is jobban élhet nagyobb kereset mellett.
Erzsike feljajdult.
- De mikor az a Pest olyan messze van!
Lónyai Imre készen volt a válasszal.
- Ez igaz, Erzsike néni! De még mindig közelebb van, mint Afrika...- mondta, mert Cili egyik alkalommal beszélt Füredi Nóráról.
Erzsike belátón bólintott.
- Igaz, bizony!- mondta, s Cilihez fordult rejtegetett könnyekkel- Miattunk ne gyötrődj, Ciluskám, majd megleszünk valahogy. Csak a ti sorsotok legyen rendben.
Lónyai Imre igyekezett kihasználni a helyzetet. Felállt maga is, átölelte Cilit, s rábeszélőn mondta:
- Pestről kocsival hamar itthon vagyunk.
- Nincs is kocsid...- kesergett Cili
- Igyekszünk venni egyet, és jövünk gyakran.
- Biztos?! Igaz lelkedre ígéred?! - kérdezte Cili vergődőn.
- Biztos! Bízz bennem, kicsi! Jövünk, mikor csak akarod. Rendben lesz így?!- kérdezte elmosolyodva, s Cili ajkához hajolt.
Marosiék lélekben feladták a maradék reményt is, miközben Cili vigasztalódott. Újra hitt a kedvesének, mert hinni akart. Lónyai Imre odafordult Marosi Istvánhoz.
- Akkor vasárnap szót ejthetünk a lakásgondunkról is, István bátyám?!
- Édesapáddal sorra vesszük...- felelte Marosi István, s mondta vele, hogy ez az apák dolga.
Imre beérte a válasszal. Nem akart többet, csak éppen tudatni, hogy mivel számoljanak. Nem is időzött aztán hosszan. Cili kikísérte, s Imre a kapuban újra a karjaiba zárta. Cili elfogadta most is a csókját, noha még mindig fájt a lelke, de bárhogy is volt, számára már az összetartozás boldog tudata volt a legfontosabb.
Lónyai Imre otthon örvendezőn mondta az apjának.
- Győztünk! Marosi megpuhult. Cili is beletörődött Pestbe. Holnap délután uzsonnára várnak bennünket.
Az idősebb Lónyai elégedett volt.
- Nagyszerű! Most már csak meg kell fejnünk a vén bakkecskét!- s, összenevettek.
