Holtvágányon
X/52
Kigördült a terepjáró Marosiék udvarából. Ment utána egy sebtében szerzett teherautó, vitte a vendégszoba szép bútorzatát, s minden mást, amit Erzsike hamarjában gondoskodón összecsomagolt.
Az autók már régen elhagyták Dombszeget, de Cili még mindig sírt. Hirtelen jött az elválás, nehezen tudta túltenni magát rajta. Imre nem vigasztalta. Lekötötte figyelmét a vezetés, s az előttük haladó teherautó. Őrizte a rakományt, mellette időnként megelőzte a teherautót, mutatta az utat, mert bosszantón járatlan volt a dombszegi sofőr.
Alkonyodott, mikor elérték a főváros térségét. Átrobogtak egy hídon a pesti oldalra. Cili ámulva nézte a várost, a pazar fényeket, hatalmas forgalmat, a házak, utcák sokszínű kavalkádját. Most a terepjáró ment elől, s Imre egyik szeme mindig a tükrön volt.
Cili nem tudta, merre járnak, Imrét nem merte zavarni, így csak magában találgatott. Megállapította, hogy észak felé mennek. Egy idő után olyan érzése támadt, hogy kimennek a városból. Síneket látott, alig beépített térséget, s csak akkor nyugodott meg, mikor újra városias képet vett fel a táj, de inkább kisvároshoz hasonlított, mint az addig látott városnegyedekhez. Jóval kisebb volt a forgalom, kevesebb a magas épület. Az utcákon sok volt a fa, tereken virágos parkok terjeszkedtek. Imre megszólalt, s röviden annyit mondott, az előttük lévő park előtt van az utcájuk. Baloldalon a negyedik ház az övék.
Valójában a parkból volt kihasítva az utca. Az utca elején modern, kétemeletes lakóház állt szabadon, körülötte virágos terület, előtte keskeny parkoló, aztán egy zárt, kertes ház következett, majd újra egy kétemeletes, az előzőhöz hasonló szellős környezetben.
Mikor megálltak a negyedik ház előtt, Cili halkan felnevetett. Az egyemeletes ház rózsaszín volt, fehér ablakokkal, előtte terméskőből emelt kerítés állt. A háznak két főbejárata volt, mindegyikhez tartozott egy-egy utcai ajtó a terméskő kerítésben, szembe a házon lévő főbejáratokkal. A kerítést végül széles kapu bejáró zárta.
Imre már jóval előbb eldöntötte, hogy az udvar felől költözködnek, a hátsó bejáraton át. A lépcsőházat keskenynek találta, mellette méretes dísznövény állt az emeletre vivő lépcsőfordulóban, eltávolítása gondokkal járt volna. Így félreállt a terepjáróval, kinyitotta a kaput, s előre engedte a teherautót.
Aztán maguk is begördültek az udvarra. Belül tiszta, rendezett, részben pázsitos, fás-bokros porta fogadta őket. Egyben volt a porta, nem választották négy felé, ahogy a négy garázs is egymás mellé épült a belső részben. Cili nézelődve szállt ki a terepjáróból.
Megcsodálta az emeletre vezető hátsó bejáratokat, a házhoz támaszkodó, széles kőlépcsőket. Mind a kettő meredeken tőrt a magasba. Az udvarról nézve a baloldalon lévő emeleti lakás volt az övék. A kőlépcsők közelében volt a földszinti lakások hátsó bejárata. Ezek az ajtók közvetlenül az udvarra nyíltak, míg az emeleten üvegezett előtér volt a kőlépcsők tetején. Volt ideje a nézelődésre, Imre megbeszélést tartott a sofőrrel. A dombszegi sofőr a magas kőlépcsők láttán félteni kezdte a derekát, így a cipekedéshez segítségre volt szükségük. Imre morgott, honnan vegyen elő hirtelenében valakit.
Cili megjegyezte.
- Barátaid biztosan segítenének.
Imre úgy fordult felé, mint akibe darázs mart, s kiabált, hogy zengett bele az udvar.
- A város másik végéből ?! Itt ugyanis távolságok vannak. Mivel fogalmad sincs róla, hallgass!
- Csak segíteni szeretnék... - mondta Cili védekezőn.
- Megmondtam, hogy hallgass! Akkor beszéltél volna, mikor apádék pénz helyett ránk sózták ezeket a dög nehéz, ócska bútorokat !
Cili leforrázva hallgatott. Egyszerre több bánata is támadt. Nem jöttek el pénz nélkül. Másfél hónapi megélhetésre kapták, mivel Imrének alig volt pénze. Azt is zokon vette, hogy ócsárolta a szülei szép bútorát. A bútor majdnem új volt, mellette a finomabb, drágább fajtából való. Kiabálása is bántotta. Szégyellte, hogy így beszélt vele, a dombszegi sofőr hazaviszi majd a hírét. A földszinti idős lakótársak előtt is bemutatkoztak. Csak az vigasztalta, hogy egyelőre senkit sem látott a földszintiek közül. Vagy nem voltak otthon, vagy behúzódtak a lakásokba. Imre nem foglalkozott vele tovább, átrohant a szomszédos emeletes házba, hátha akad alkalmas segítség. Hamarosan visszatért egy tagbaszakadt emberrel. Mielőtt pakolni kezdtek, felszaladt a kőlépcsőn, kinyitotta a kis előtér ajtaját, s felkapcsolta a villanyokat. Központi kapcsoló volt, fényárban úszott az egész lakás.
A férfiak hozzáfogtak a teherautó lepakolásához. Cili magában felballagott a kőlépcsőn. Az üvegezett előtér ajtajában megállt tétován. Gondolatban már sokszor átélte ezt a pillanatot. Arról ábrándozott, hogy Imrével együtt, kéz a kézben lépnek majd be jövendő otthonukba. Sóhajtott, s elindult egyedül.
Joseph Jaubert, a mély és eredeti gondolkodó, akit " La Fontain-szívű Plató "- nak is neveztek, azt mondta: " Az első megalkuvást mindig követi a következő."
X/53
Cili minden várakozását felülmúlta a kép. Még sohasem látott ilyen szép, tágas és modern lakást. Mivel hátulról kezdte felfedezni, a kis előtérből kétszárnyas üvegajtón át tágas konyhába jutott. Barna faborítású konyhabútor volt benne, a csempe mogyoró színű volt, a kövezet ugyanúgy, csak erősebb árnyalatú. Faburkolatú pultban gáztűzhely volt elszívóval, s nagy hűtő működő állapotban. Szembetűnő volt a sok lámpatest. Szép csillár ragyogott a mennyezeten, messziről látta, az egész lakásban helyükön voltak a csillárok, falikarok, mind a lakás tartozéka volt.
A konyhát tálalópult választotta el az ebédlőtől. Az ebédlőt széles boltív a nappalitól. Minden nagy volt, és tágas. Itt az udvarra néztek a hófehér, háromszárnyas ablakok. Az egymásba nyitott terek annyira elbűvölték, hogy olyan lett, mint a boldog gyermek.
Futott beljebb, a hallban megtorpant újra gyönyörködőn. A hall nagyon elegáns volt. Falát világos faburkolat fedte, a zárt lépcsőház felől a bejárati ajtó párnázott volt, rézgombos, rézpántos, a hallból nyíló ajtók is különlegesek voltak, talpig aranyszínű katedrálüvegek, keskeny, hófehér keretben. A hall kövezete is fehér volt. Mindez kellemes tisztaság érzését keltette benne, ennek külön örült.
A hallban is voltak beépített szekrények, s egy széles előszobafal, benne nagy tükör, mellette jobbra-balra fogasok, alatta fiókos szekrényke, cipőhúzásra szolgáló, alacsony pad. Színük néhány árnyalattal sötétebb volt a faburkolat színénél.
Szemben volt a nagyszoba kétszárnyas, kitárt üvegajtaja. Csillár fényében ragyogott a hibátlan parketta. Lábujjhegyen ment át az üres nagyszobán, s kikukkantott a lodzsára. Ott is égett a villany. A lodzsa is tágas volt, és hosszú.
Áttetsző műanyagfal választotta el Hédiék lodzsájától. Megállapította, hogy tele volt kitett papírdobozokkal, valóban sok mindent vásárolhattak az esküvő előtt. Visszafordult a lakásba, s benézett a nagyszobáról nyíló szobába. Az is tágas volt, akár a nagymamától örökölt szobája Dombszegen. Ott volt Imre kevés bútora, egy heverő, egy szekrény, kisebb asztal, amit íróasztalnak használt, s néhány összecsukható kempingszék.
Visszament a hallba. Jobbról-balról közlekedőfolyosó nyílt. Először a baloldalit vette szemügyre. Itt beépített gardróbszekrények voltak, ide nyílt a nagyszoba melletti szoba másik kijárata, itt volt a kisebbik fürdőszoba, és az éléskamra. Ehhez a lakáshoz valóban hozzátartozott mindenféle műszaki felszerelés. A kisebbik fürdőszobában automata mosógép állt az egyik sarokban, szinte újszerű állapotban. Még felszerelt szárítók is voltak. Itt csak kád volt, s egy toalett az egyik sarokban, ahogy náluk, otthon. Az éléskamra beépített polcain már nem lepődött meg.
A jobboldali folyosó szélesebb volt, amolyan kisebb hall. Ezen volt a másfél szoba két bejárata, és a nagyobbik fürdőszoba. A másfél szoba nagyobbik fele még az utcai frontra esett, míg kisebbik része, ami lehetett volna a negyedik önálló szoba is, az udvari fronton volt. Ennek a fél szobának az ajtajáig vezetett a széles folyosó.
Az udvari oldalon állt a nagyobbik fürdőszoba is. Megállt az ajtajában, s tágra nyílt szemekkel ámult. Ilyen gyönyörűt még nem látott. Halványzöldben pompázott a csempe, a kövezet, művészien tervezett mosdókagyló, s ott volt az emlegetett márványmedence, amiről Hédi azt mondta, akár tempózni is lehetne benne. Üvegkockákból álló fal mögött volt az itteni toalett. A bútorzat hófehér volt, széles tükörfalat zártak közre a szekrénykék. Különálló zuhanyzó volt, halványzöld műanyagfalú. Bámulta a fürdőszoba tekintélyes részét elfoglaló márványmedencét, olyan volt, mint egy hatalmas, süllyesztett kagyló, lépcsővel, párkányokkal, a márványban kiképzett könyöklőkkel. Eddig csak filmekben látott hasonlót.
Visszament a nagyszobába, s közben valamiféle boldog áhítattal gondolt arra, ez a lakás lesz eztán az otthona. Itt nőnek majd fel a gyerekeik, itt szaladgálnak, hancúroznak, élvezik majd a tágas, világos, és nagyon szép otthon minden előnyét. Álmodozott volna még, de Imréék megjelentek az első szekrénnyel.
Mutatta, hogy hova tegyék, de Imre megint rákiáltott, hogy ne avatkozzon bele, egyelőre mindent a szoba közepére tesznek, a többit majd másnap elrendezi a barátaival.
Nem értette, miért kell kiabálnia. Azt sem, hogy miért nem lehetett azonnal a helyére tenni a bútort. A szoba magától kínálta az elhelyezést. A hosszú fal a szekrénysor helyét, a rövidebb falhoz a kinyitható rekamiénak kellett kerülnie, elé az ülőgarnitúra többi részének, hogy kényelmesen nézhessék majd a televíziót. A lodzsaajtó melletti sarokban volt a helye, mutatták a vezetékek, konnektorok.
Marosi Lacitól kapták a készüléket. Őt kérte fel esküvői tanúnak, ahogy anyja sírta, máshoz nem vihette a szégyenét. A família aligha fogadta volna olyan megértéssel, ahogy Laci tette.
Tétován ácsorgott egy darabig a nagyszobában. Mikor Imréék felvitték a konyhába a dobozokat, kosarakat, hozzáfogott kipakolni. Míg bontogatta a csomagokat, befele sírt. Anyja gondoskodása megszorította szívét. Becsomagolta az egyetlen komoly étkészletüket, mellé tette mindazt, ami egy kellemes vendégfogadáshoz elengedhetetlen, poharakat, tálcákat, tálakat, az ünnepi evőeszközöket, mintha otthon már soha többé nem volna rá szükség. Aztán a konyhai alkalmatosságok. Megkapta a kisebbik húsdarálót, otthon is azt szerette jobban, a jobbik dió-mákdarálót, a nagyobb kávéfőzőt, az élesebb uborkareszelőt, a hibátlan tésztaszűrőt, az egyetlen nokedli szaggatót. Kapott elengedő fazekat, lábast. Édesanyja még késekről, fakanalakról, fedőkről se feledkezett meg. Nem lehetett mindezt könnyek nélkül tudomásul venni.
Amúgy is fájt a szíve még mindig miattuk. Lelki szemeivel látta őket, ahogy elárvultan üldögélnek, apja időnként magához vonja anyját vigasztalón. Várják, hogy tíz óra legyen. Megbeszélték, szülei a harmadik szomszédból felhívják őket, hogy baj nélkül tették-e meg az utat. Itt a hallban volt a telefon, a nagyszoba ajtaja mellett a falon. Biztonság kedvéért leemelte, hogy működik-e, megnyugtatta a búgó hang.
Közben Imréék befejezték a pakolást. A teherautó elment, az alkalmi segítség még maradt. Imrével a konyhában poharazgattak. Beszédes volt a tagbaszakadt ember. Elmondta, hogy Józsinak hívják, gépkocsivezető, felesége Ibolyka, vidékről költöztek fel pár esztendeje, gyerekeik nincsenek. Többször is hangsúlyozta, hogy jó pénzért máskor is segít, ha adódik valami munka. Feleségére is lehet számítani, Ibolyka nincs állásban, helyette a környéken alkalmi házi munkát vállal, amolyan bejárást.
Megjegyezték, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor jön jól a segítség. Mikor a szomszéd Józsi elment, Imre azt mondta:
- Lemegyek a garázsba. Nyugtalanít a terepjáró. Zörejt hallottam a motorházból.
Cili az órára nézett.
- Nem várhatna reggelig?! Elmúlt kilenc óra. Tudod, tízkor hívnak a szüleim, addig megvacsoráznánk.
- Nem várhat reggelig. Majd vacsorázunk aztán. Ami pedig a telefont illeti. Jobban jársz, ha nem vagyok itt, mert ahogy forr bennem a méreg, még káromkodni találnék köszöngetés helyett! - mondta, s mielőtt Cili bármit szólhatott volna, kifordult a konyhából, s lerobogott a hátsó kőlépcsőn az udvarra.
Cilit annyira bántotta a helyzet, hogy sírva fakad, ha szülei miatt nem igyekszik úrrá lenni a keserűségén. Szegényeknek már más se hiányozna, csak a síró hangja. Úgy döntött aztán, hogy majd kimenti Imrét. Azt mondja, még mindig pakolnak. Mikor kicsit összeszedte magát, hozzáfogott megteríteni a tekintélyes konyhaasztalon. Édesanyja az ágynemű mellé asztalterítőket is tett, akadt egy méretesebb barna-fehér kockás, éppen illett a konyha színeihez. Kihozott Imre szobájából két kempingszéket, egyelőre be kell érniük vele, mert a konyhai székekről valahogy megfeledkeztek.
Arra kényszeríttette magát, hogy csak ilyesmire gondoljon, s megterített csinosan. Volt vacsorára valójuk bőven. Anyja a déli sült húsból csomagolt, gondolt a kenyérre is. Süteményből is tett egy dobozra valót. Ahogy csomagolt sok zöldségfélét is, hogy az első napokban erre se legyen gondjuk. Mire elkészült, tíz óra volt.
Szülei pontosak voltak. Mikor felvette a telefont, mégiscsak sírva fakadt. Így kérdezgette őket, hogy vannak, mi van velük. Annyira aggódott, mintha már ki tudja, milyen régen hallott volna felőlük. Imrét kimentette, s beszámolt a lakásról. Örvendező lett a hangja, megnyugtatta vele a szüleit.
Imre mintha csak arra várt volna, hogy befejezzék a beszélgetést, megjelent könyékig olajosan. Hívta Cilit segíteni a kisebbik fürdőszobába. Meglepő módon most jókedvű volt, lendületesen beszélt, míg tisztálkodott. Együtt mentek a konyhába. Leültek a vacsorához, de Cilinek nem volt étvágya. Imrét nem zavarta, jóízűen falatozott, szinte mindent megevett, ami az asztalon volt. Amint befejezte, duruzsolt a hangja.
- Fantasztikus ötletem van! Megünnepeljük ezt a napot a kényelmesen tágas márványmedencében. Megyek, megengedem a vizet. Pár perc múlva gyere utánam, kis szívem!
Cili az asztalt tette rendbe, s felpillantott. A " kis szívem" meglepte, de annál boldogtalanabb volt, hogy örülhessen neki. Lehangoltan mondta :
- Nem vagyok ünneplő hangulatban.
- Mi bajod ?!- kérdezte Imre bosszúsággal a hangjában.
- Nem tudod?!
- Ha a telefonálásra gondolsz, már megmondtam, hogy nincs beszélnivalóm a szüleiddel.
- Magában véve már ez is elég ok, mert nem ezt érdemlik. De most inkább a kiabálásodra gondoltam. Goromba voltál. Igazságtalan. Nagyon rosszulesett.
- Ugyan, kis szívem! Egy ilyen nap után ideges az ember. Felejtsd el szépen és gyere velem...- mondta, miközben átölelte.
Duruzsolt a hangja újra. Tréfálkozott is. Így ígérte, hogy eztán majd igyekszik csendben kiabálni. Ígért mást is. Magától mondta, ne féljen az ölelkezéstől. Előző este elvesztette a fejét, de most jó lesz, csak menjen vele. Cili sírdogált a karjaiban, de Imre addig-addig hízelgett, míg végül megvigasztalódott.
Imre ezúttal valóban gyengéd volt, s a szép szavakkal se fukarkodott. A gyakorlott szerető tudta, hogyan kell hatalmába keríteni az asszonyi szívet. Valójában mégis keveset adott. Cili nem ismerte meg a beteljesülés gyönyörét. Kicsit csalódott volt, ikor befejezték az ölelkezést, de aztán arra gondolt, talán a felsejlő fájdalom tompította az érzéseit. Járatlan volt még ezen a téren. Pontosan azt sem tudta, mit hiányol. Szerencsére úgy van teremtve az ember, hogy amit nem ismer, az miatt ne támadjon kínzó hiányérzete. Ebben az egyoldalú helyzetben ez valóban szerencse volt.
X/54
Másnap reggel Imre a nagyobbik fürdőszobában zuhanyozott, s közben énekelt. Régi szokása volt. Klasszikus áriákat adott elő lallázva, s olyan hangosan, hogy zengett a fürdőszoba. Cili ez alatt a reggelihez terített, s jókedvűen hallgatta a konyháig hallatszó hangját. Nem is jókedv volt ez, hanem egyfajta boldogság. Az a jó tudat, hogy a sok keserűség után íme minden jóra fordult, együtt vannak, szeretik egymást, s elkezdték közös életüket.
Örömében finom reggelit akart készíteni. Volt kenyérhez valójuk. Anyja vajat és kolbászt is csomagolt bőséggel. Csinosan elrendezte az asztalon paprikával, paradicsommal. Csak aztán kapott a fejéhez, nem volt kenyerük, elfogyott a vacsorához. Természetesnek tartotta, hogy Imre elszalad a boltba, ha megkéri. Így sebtében felírt még néhány dolgot. Sok mindent hoztak otthonról, de mindent nem hozhattak. Csak a legszükségesebbeket írta fel, nem akarta Imrét terhelni. Gondolta, majd valamelyik nap elmennek együtt a terepjáróval, akkor alaposan bevásárol. Imre felöltözve jelent meg a konyhában. Cili elébe ment, s átölelte a nyakát.
- Kérésem van, édes! - mondta gyengéden.
Imre lefejtette nyakáról a kezeit, miközben ingerülten mondta:
- Nem vagyok édes. A cukor az édes.
Cili megint megbántódott, főképpen a kibontakozása bántotta, de igyekezett nem mutatni. Nyelt egyet, s kis mosollyal kérdezte:
- Imruskát mondhatok?!
Imre komor arccal felelt.
- Nem. Anyám hívott így, másnak nem engedem.
Cili leforrázva nézett rá.
- Rossz kedved van...- mondta bujkáló könnyekkel.
- Nincs. De lesz, ha tovább bosszantasz. Jegyezd meg: nappal nem enyelgünk! Nem csimpaszkodsz a nyakamba, nem gügyögsz, mert értelmetlen. Céltalan. Éjjel bújj hozzám. Nappal a tennivalókra kell összpontosítanunk. Mondd, hogy mit akartál az előbb?!
Cilinek hirtelenében sok mondandója támadt. Legfőképpen az, hogy elkeserítőn gondolkodik, mert milyen szeretet az, ami napszakhoz kötött. De nem mondta, mert csak vita támadt volna belőle. Aki így gondolkodik, azt aligha lehet egy-két mondattal jobb belátásra bírni.
Helyette csendesen felelt.
- Nincs kenyerünk. Arra akartalak kérni, hogy szaladj el a boltba.
- Nem érek rá. Barátaim után kell néznem, később már nem találom őket otthon. A bútort helyére kell tenni, vagy kerülgetni akarod még egy darabig?!
Cili újra nyelt, s színtelen hangon felelt.
- Természetesen, nem! De kenyér nélkül nem tudunk reggelizni.
- Majd reggelizünk, ha megjöttem, vagy sétálj el magad a boltig, itt van a harmadik utcában...- mondta, s elővette a tárcáját.
Cili pénze is nála volt. Mikor megkapta a szüleitől, hirtelenében úgy döntött, legyen Imrénél, majd később megbeszélik, hogyan legyen tovább. Most sem a pénzzel foglalkozott. Megbántottsága mellett bátortalan is volt, mint a vidéki ember általában, ha ismeretlen nagyvárosba kerül, s ijedten mondta:
- Eltévedek. Először együtt menjünk. Pillanatok alatt felöltözöm.
- Nem érted, hogy nincs időm rá ?!
- Azt nem értem, hogy miért kell személyesen elmenni, mikor magad mondtad, hogy van telefonjuk. Hívd fel őket. Mire megjönnek, mi is megfordulunk a boltból...- mondta, s hogy mutassa határozottságát, elővette az otthonról hozott bevásárlótáskát, letette az asztalra a cédulával, s indult öltözni.
Imre utána szólt.
- Cicomáskodásra végképp nincs időm!
Cili visszafordult, néhány pillanatig tanácstalanul nézte, aztán bánatosan elnevette magát.
- Nem akartam cicomáskodni, csak felkapni valamit...- mondta, s beletörődőn folytatta- Ha ennyire nincs időd, akkor légy szíves, szaladj el egyedül. Nagyon éhes vagyok. Láttad, hogy nem tudtam enni az este. Tegnap délben is alig. Ha hoztál kenyeret, és ettünk pár falatot, elmehetsz a barátaidhoz, nem bánom.
Imre mintha meghátrált volna. Felkapta az asztalról a táskát, és a cédulát, miközben azt morogta:
- Kösz az engedélyt! Leköteleztél.
Ezzel kisietett a konyhából, s leszaladt a hátsó bejárat kőlépcsőjén. Cili befele sóhajtott, s kinézett a konyhaablakon. Meglepve látta, hogy kihozta a garázsból a terepjárót. Azt gondolta, mégse lehet olyan közel az a közeli bolt, ha oda is autóval megy.
Várta aztán haza. Tett-vett közben, igyekezett elfoglalni magát. Most sem akart bántó dolgokra gondolni, mert érezte, rátör a sírás. Az éjszakai ölelkezésük után még elkeserítőbb volt Imre viselkedése. Visszautasította a kedvességét, kioktatta kétségbe ejtőn. Ahogy elfogadhatatlan volt a gondolkodása is.
Egy idő után kiment a lodzsára, s megnézte jobban a környéket. Nappali világosság mellett kellemesebbnek tűnt az utcájuk. Ha kihajolt a lodzsa díszes rácsozata felett, egészen az utca elejéig látott, a sarkon lévő parkig. Azt is megfigyelte, hogy az utcába befele is folytatódott a park, de már kerítés mögött. A kerítésen belül, mélyen a fák között épület magasodott. Valamilyen vallási intézmény lehetett, kereszt volt az oromzatán, ki-kibukkant a fák lombozata mögül. A kerítés maga betonlábon álló, hosszú, hosszú drótkerítés volt, messzire befutott az utcába. Közép táján volt a bejárata, éppen az utánuk következő, kertes házzal szemben.
Megnézte jobban ezt a házat is. Magában megállapította, az inkább villa, mint a maguk négylakásos, egyemeletes háza. A szomszédnak szépen kiépített, teraszos bejárata volt, az oszlopokra borostyánhoz hasonló növény futott fel, apró, rózsaszín virágai voltak. A bejárat széles lépcsőjén kővázák álltak, színes virágok pompáztak bennük, a villa előkertjében fehér karókhoz támaszkodó rózsák illatoztak. Náluk is volt előkert, de csak fű nőtt benne. Talán a földszinti, nyugdíjas házaspárok nem bírták már erővel a kerti munkát, az emeleti tulajdonosok pedig nem tartózkodtak a házban. Itt is voltak kővázák. A kerítésen lévő ajtóktól a főbejáratokig sorba álltak a járdák mellett, de üresen ásítoztak. Majd otthonról hoz néhány cserép muskátlit, hogy kellemesebbé tegye.
Bement a lodzsáról, s mivel Imre még nem került elő, az udvart nézegette a kőlépcső tetejéről. A négy egymás mellé épült garázs a belső porta közepe táján helyezkedett el, széles betonos előtere volt, odáig vezető betonúttal. A porta többi részén pázsit volt. A garázsok két oldalán, két - két pompás koronájú fa vetített hűsítő árnyékot a pázsitra. A baloldali fák alatt kerti garnitúrák voltak, a jobboldali fák alja üres volt. Hédiékre, és rájuk várt. Így jutott hely mind a négy lakónak az enyhet adó árnyékból.
Nem várta, hogy felbukkanjon valaki az udvaron. Imrétől hallotta az este, hogy a földszinti, nyugdíjas házaspárok együtt mentek Harkányba két hétre. Hédiék előtt kevéssel érkeznek majd haza. Várakozással tekintett a találkozás elé. Ahogy Hédiéket is várta. Igaz, némi drukkal, mert Hédi alighanem dühös lesz rá, amiért így alakultak a dolgok. Gondolta, nem fogja megérteni hogy szánhatta rá magát mégis a házasságra, de remélte, annak örül majd, hogy itt van.
Eltelt egy óra. Imrének már haza kellett volna érkeznie, bármilyen távoli is az a közeli bolt. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy talán másik üzletbe is elugrott, ha nem kapott meg mindent. Újabb idő telt el. Kezdte hinni, hogy Imre mégiscsak elment a barátaihoz.
Feltette az ebédet, hamarjában kolbászos lecsót főzött. Délre elkészült, de Imre még akkor sem került elő. Erőt vett rajta a nyugtalanság. Attól kezdett félni, hogy valami baj történt vele. Négy óra tájban úrrá lett rajta a pánik. Már komolyan hitte, hogy Imrét baleset érte, olyan szörnyűség, hogy telefonálni sem tud. Ettől a gondolattól kikészült. Szaladgált a lakásban, sírva mondogatta, hogy ilyet nem tehet velük az élet.
Aztán sikerült annyira összeszednie magát, hogy kezébe vegye a telefonkönyvet. Először a mentőket hívta, hátha tudnak róla, hátha megmondják, de csak néhány nyugtató szót kapott.
Öt órától hívta a kórházakat. Mindenhol könyörgött, s mire befejezte, olyan gyomorgörcsöt kapott, hogy a következő órákat a nagyobbik fürdőszobában töltötte. Mikor jobban lett valamennyire, megpróbált higgadtan gondolkodni. Ha a mentők nem tudnak Imréről, s a kórházakban sincs, akkor mégiscsak a barátainál lehet. Haragudni kezdett rá. Magára hagyta közös életük első napján. Magára hagyta, mikor tudta, hogy kenyere, pénze nincs. Magában mondogatta, hogy érzéketlen, önző, felelőtlen. Inkább gondolt erre, mint arra, hogy valahol összetörve, öntudatlan fekszik.
Mikor már végképp nem bírta tovább, feltúrta Imre íróasztalát, kiforgatta az öltönye zsebeit, kereste a barátai telefonszámát, hogy bizonyossághoz jusson. Az egyik öltöny zsebében talált egy összehajtogatott papírszalvétát, majdnem kidobta, de felfedezte rajta az otthoni Rózsa vendéglő emblémáját, s úgy döntött, hogy elteszi emlékbe. Kisimította, s közben írást talált a belsejében. Átfutotta a sorokat. " Édes kölyök vagy, de ne fogdoss az asztal alatt, mert lebukunk. Inkább lépjünk le egy félórára, ha ebéd után elkezdődik a mászkálás. Figyeld, hogy mikor indulok. Kocsim a sarok mögött áll. Addig találd ki, hogy mit hozol nekem Bulgáriából."
Nézte az írást, s megtelt a szeme könnyel. Rádöbbent, hogy Imre ezért állt fel a vendéglői ebéd után olyan hirtelen, s nem látta aztán jó ideig. Azt hitte, átment a pesti barátai után a sörözőbe. Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy ki írta a sorokat. A bíróné ült Imre másik oldalán. A " dekoratív tyúk", ahogy Hédi emlegette. Viszonyuk volt, miközben azt állította, hogy vele akarja leélni az életét. Ki tudja, hányszor ment el az asszonyhoz azután, hogy őt csókolta, vagy hányszor jött hozzá utána, s a szemébe tudott nézni gondtalan. Rávitte a lélek.
Olyan keserűség fogta el, amilyen még soha. Sokáig sírt gyötrődőn, kétségbeesetten. Mikor úgy-ahogy összeszedte magát, kiment a nagyobbik fürdőszobába, leült a szép márványmedence szélére. Míg merengőn nézte az éjszakai ölelkezésük színhelyét, az járt a fejében, hogy nagy hibát követett el, mikor újra szóba állt vele, s nem menekült tőle az első pillanatokban segítségért kiabálva, fellármázva a közelben mindenkit.
Gyenge volt, s kelepcébe került. Felesége lett egy olyan embernek, akiből hiányzik az őszinte ragaszkodás, mellette azt sem tudja, hogy mi a becsület. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy okos szóval, szeretettel rávezetheti majd a tisztességes gondolkodásra. Most már ezt sem remélheti. Az aligha hallgat rá, akinek csak ennyit jelent.
Eszébe jutott hajdani, kedves tanítónője. Katóka néni is óvta Imrétől. Azt mondta, komolyan kell venni Imre kis-kori bánatát, mert anyja szökése csalódott, nehezen megnyíló emberkévé tette, amihez később eltanult gőg társult.
Imre előtte se nyitotta meg a szívét. A reggeli rideg viselkedése is ezt bizonyította. Imrének nem kell a szeretete, a mindennapi gyengédsége, csak a testére van szüksége, az ölelkezés örömére. Mindössze csak ennyit akar tőle. Mi lesz így velük?
Már éjfélre járt az idő, mikor a gondolataiból kinti zajok zökkentették ki. Csendes volt az utcájuk, s mintha autó hangját hallotta volna. Nem mozdult. Ült és várt. Pár perc múlva Imre megjelent a fürdőszoba ajtajában. Bizonytalanul állt a lábán, s hangosan csodálkozott.
- Neked meg mi a nehézség a bajod ?! - kérdezte az italos ember értetlenségével, s lecövekelt az ajtóban.
Cili ráemelte a tekintetét.
- Így fogunk élni ?!- kérdezte csendesen.
Imre felnevetett, beljebb ment, s értekezésbe fogott imbolyogva.
- Kis szívem, elvont kérdést tettél fel, de én konkrétan felelek rá. Tudod, mit jelent az a szó, hogy tolerancia?! Nem tudod, kis szívem, de én elmondom neked. Például azt, hogy nem kreálsz tragédiát abból, ha a férjed megünnepli a barátaival, hogy megnősült, és kicsit elmarad. Felfogtad, kis szívem ?
Cili felfogta. Fáradt hangon mondta, egyelőre lezárta a témát. Nyugodtan feküdjön le. Imre helyeselte, s bizonytalan léptekkel kiment a fürdőszobából. Maga üldögélt még egy ideig, aztán elment utána. Töprengőn nézte, aztán levetkőztette. Kisimította haját izzadt homlokából, s sóhajtva mondta:
- Csak annak szól, aki lehetnél!
Biztosan hitte, csak azt tette, amit a jóérzés diktált. Tévedett. Kényszerből cselekedett. Nem is tehetett mást. Fogva volt. Nem szabadulhatott attól az érzéstől, amit Imre iránt érzett, noha csak ábránd szülte. Megfontolt perceiben bármennyire is tiltakozott ellene, uralta lelkét, irányította cselekedeteit. Ez volt az oka, hogy ilyen nap után is törődött vele. Ez a belső kényszer volt az igazi kelepcéje.
Étienne Rey mondta: " Éppoly gyakran vezéreltetjük magunkat képzelt vágyainktól, mint a valódiaktól."
