Gyermekáldás
X/70
1984. május huszonharmadikán Cilinek egészséges kislánya született. Imre kívánságára a Sarolta nevet kapta. Lónyai Imre mikor eglátta a lányát, boldog könnyekkel sírt. Ahogy dédelgetőn óvta már az anyaméhben, születése után még inkább ezt tette. Cilit a kórházban is ellátta minden elképzelhető jóval, hogy legyen elegendő teje. Ott volt a látogatás első perceitől, s utolsóként hagyta el a kórtermet. Közben sokszor megkérdezte, mit kíván, mire van még szüksége. Cili az elmúlt hónapok törődő gondoskodása alatt sokat vívódott magában, míg végül arra a gondolatra jutott, hogy Imre iránta is változott, s ezt belső örömmel élte meg.
Sámson Géza óvta a téves közvetkeztetéstől. Finoman figyelmeztette, hogy ne élje bele magát. Ebben az időben már bizalmas jó barátok voltak. Géza tudatosan építette a kapcsolatukat. Nyomós oka volt rá. Felesége akkor már hónapok óta szanatóriumban volt, s olyan súlyossá vált az állapota, hogy nem várhatták haza többé. Valójában megszűnt a házasságuk, noha a boldog látszata megmaradt. Géza egyetlen rezdülésével sem árulta el Emesének, hogy milyen nehezen viseli el ezt az állapotot. Ez az értékes, kedves, s jó humorú ember annyira szerette a beteg asszonyt, hogy megadta neki azt a szívet-lelket erősítő tudatot, hogy minden rendben van köztük. Hetente látogatta a fiaival. Dédelgette, ellátta mindennel, csak maga volt iszonyúan magányos. Hosszú évek óta tartott náluk ez az áldatlan állapot. Házaséletet gyakorlatilag nem éltek. Ölelkezéseiket Emese fojtó köhögése örökösen félbeszakította, de amíg otthon volt, Géza nem érezte nyomasztóan elviselhetetlennek a helyzetét. Amióta tudta, hogy semmi reménye többé, nagyon árvának érezte magát. Így nem volt csoda, ha ragaszkodott ahhoz a kis teremtéshez, aki kedves lényével enyhített a magány kínzó tudatán.
Cili sorsához tartozott, hogy erről is keveset tudjon. Sámson Géza más ember volt, mint Lónyai Imre. Ha tréfálkozott is, sohasem engedett meg többet magának, beérte Cili módjára maga is kevéssel. Noha Cilit a szülése után a kórházban naponta látogatta. Azzal magyarázta, hogy útba esik a kórház jövet-menet. Mindig látogatási időn kívül ment, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Cili örömmel fogadta, s nemcsak a kislánya születése felett érzett örömét osztotta meg vele, hanem újra szóba hozta azt a reményét is, amit Imre iránt táplált. Bizakodón mondta, hogy változnia kellett, hiszen a baba születése után is törődik vele. Sorolta, hogy volt, mint volt a legutóbbi látogatáskor is.
Sámson Géza hallgatta, s magában azt gondolta, messze van ez attól, amit Cili remél. Mindössze azt kapja, ami a béranyát megilleti, ha egészséges fejlődést szánnak a gyermeknek. Mivel nem akart bánatot okozni, csak azt sóhajtotta:
- Agyon is ütném, ha ezek után se venné észre, hogy érző ember vagy!
Cili lelkében még fel-fellobbant Imre iránt a kétség, s zavart nevetéssel kérdezte:
- Tényleg meggyőztelek, vagy csak vigasztalsz ?!
- Az is kötelességem volna a gyermekágyban... - mondta kitérőn, s kérdezte volna újra a baba felől, de Cili makacson visszatért Imrére.
- Annyit, annyit töprengek rajta. Nem szeretnék egy nap arra ébredni, hogy megint a régi.
Sámson Géza gondolta, pedig eljön az a nap. Remélte, Cili akkor majd megérti, hogy nincs mit várnia Imrétől. Ahogy azt is, hogy a jövőben csak annyiban számíthat a férjére, amennyire azt a gyermek érdeke megkívánja. Ezért ott akart lenni Cili közelében, hogy segíthessen, ha kiutat keres. Talán maga sem tudta, hogy mit remélt ettől.
Paul Valéry, a filozofikus költő mondta: " Az ember igazi titkai titkosabbak előtte, mint mások előtt."
X/71
Lónyai Imre szerencsés ember volt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy jó sorsuknak köszönhetően akkor is becsülést kapnak, ha valójában nem érdemlik. Cili ezzel a hálával nézett Imrére, mert jó apja lett közös gyermeküknek.
Valóban. Amikor hazamentek a kórházból, Imre azonnal szabadságot vett ki, noha Marosiék is fent voltak. Erzsike akarta ellátni a gyermekágyban fekvő lányát, s pici unokájukat, de Imre a baba közelébe sem engedte.
Már első este maga fürdetett. Nem lehetett megilletődöttség nélkül végignézni. Ahogy fogta, amilyen vigyázva tartotta, amennyi gyengédséggel mosta le tetőtől-talpig, beburkolta bolyhos lepedőbe, hogy a végén karjaiba ölelve hozzáhajthassa fejét, s becézhesse, beszélhessen hozzá.
Cilit meghatotta, és elbűvölte. Már nem foglalkozott azzal, hogy milyen volt a terhessége előtt, azon sem meditált, hogy iránta mit érez, csak az a szeretet lett a fontos, amivel közös gyermekük felé fordult. Csodálatosan szép napjaik voltak. Marosi Istvánék is részesültek ebből az örömből. Ezekben a hónapokban gyakran voltak Pesten. István gyengélkedett, a gyomrát fájlalta. Ciliék elvitték egy neves orvoshoz. Polipokat talált István gyomrában, s kisebb műtétet végzett rajta. Végül felírt egy injekció sorozatot. Cili adta be naponta, így hosszabb ideig együtt lehettek. Imre ezekben a napokban közvetlenebb módon kezdte szólítani apósáékat. Papát és mamát mondott. Beszélgetett is velük, bár inkább csak a babáról, de ez is jólesett Erzsikééknek, mivel sokat bánkódtak addig a vejük rideg viselkedése miatt.
Imre titkon várta a másik nagyszülőt is. Főképpen azért, hogy gyermeke ebben se lásson hiányt, de talán egy kicsit maga miatt is. Abban reménykedett, hogy a baba érkezése meglágyítja apja szívét, s egy nap beállít. A baba születésekor táviratot küldött apjának, aztán várta heteken át, de idősebb Lónyai Imre nem békült.
Marosi István közbenjárt a veje érdekében. Mikor hazamentek az unoka születése után, ünneplőt öltött, s felkereste a nászékat. Lónyai ezúttal nem mutatott ajtót, majdnem barátian fogadta, de a fiával szemben hajthatatlan volt. Azt mondta, azt megbocsátotta volna, hogy ellenére házasodott, de azt haláláig se fogja megbocsátani, hogy úgy ment el, mint az anyja. Egyetlen szó nélkül, istenhozzád nélkül. Csak akkor enyhült valamennyit, mikor Istvánt kikísérte. Megkérdezte az unoka nevét, s hogy egészséges-e. Ennél többet nem akart tudni.
István azt mondta Erzsikének, megérti a nász bánatát. Embernek olyan amilyen, de apának jó volt, szerette a fiát, felnevelte, taníttatta, s nem ezt érdemelte.
Imre előtt mélyen hallgattak. Egyik nap mégis szóba került. Imre megkérdezte, mit tudnak az apjáról. István pár szóval beszámolt. Azt mondta, amit mindenki tudott Dombszegen. Eladta a lovait, a bricskát, árulta a tanyát is. Azt beszélték, már nem volt kedve hozzá.
Látták Imrén, hogy komolyan bántja a dolog. Sajnálták miatta. Ahogy azért is, mert képtelen volt feladni. Újra és újra próbálkozott. Ahogy teltek a hónapok, apját ostromolta további levelekkel, fényképekkel, de személyesen nem ment. Ismerte az apját. Nem akarta kitenni magát durva visszautasításnak.
X/72
Lónyai Saci tündéri baba volt, sötétszőke hajú, mint az apja, s barna szemű, mint anyja. Szépen fejlődött. S, bármilyen hihetetlen is volt, három hónaposan már rajongott az apjáért. Megérezte, mikor kell hazaérnie. Mikor meghallotta hangját a hall felől, örömében járt keze-lába. Ha apja késett valami miatt, ami csak igen ritkán fordult elő, nyugtalan volt, s az ajtót nézte.
Lónyai Imre továbbra sem tudott betelni lánya csodálatával, s nem volt rest éjjel sem felkelni hozzá, noha ilyenkor Cili is ébren volt. Mikor visszabújt Cili mellé, gyakran ölelkeztek. Nem volt szükség erőszakra. Cili ezekben a boldog hónapokban örömmel adakozott, mivel másra nemigen volt lehetősége. Imre a régi maradt, saját örömén kívül más nem érdekelte. Ölelkezés közben továbbra sem akart vigyázni, helyette vidáman mondogatta, egy örömnél a kettő több, jöhet a kistestvér bármikor.
Cili maga is úgy látta, hogy ilyen apa mellett bátran vállalhatja a második gyermeket is. Munkahelye miatt is így tervezte, mivel arról hallani sem akart, hogy a gyerekek három éves kora után is otthon maradjon. Óvodába akarta járatni őket. Kovács Pál megígérte, hogy nappali műszakban hagyja, míg kicsik, de Imre előtt minderről bölcsen hallgatott, nem akart vitát idő előtt.
Saci mindössze hat hónapos volt, mikor Cili újra várandós lett. Továbbra is számíthatott Imre segítségére. Törődése is megmaradt. Éppen úgy kímélte, mint első várandósága idején. Mikor nehezedett az állapota, Imre felfogadta segítségnek Ibolykát délelőttönként néhány órára.
Az asszony akkoriban Sámsonék háztartását vezette, s Géza beleegyezésével megosztotta idejét a két család között. Ibolyka valódi segítségnek bizonyult. Cili egy kedves, igyekvő, s ragaszkodó teremtést ismert meg az egyszerű asszonyban. Ahogy Emese mondta, vitte-hozta a híreket, de nem lehetett rá neheztelni, mert sohasem volt rosszindulat benne.
Cili ebben az időben örült Ibolyka szokásának, így legalább gyakran hallott Sámsonékról. Géza nem látogatta meg otthon. Mint utóbb kiderült, Imre valahogy tudomást szerzett kórházi látogatásairól, s rövid úton közölte vele, a feleségének nincs szüksége lélekbúvárra, foglalkozzon inkább a rászoruló pácienseivel. Sámson Géza udvariasan visszavonult. Cili mindezt Imrétől tudta meg. Régi szokásával ellentétben tárgyilagos hangon mondta el, kerülte a bántó szavakat. Cilit így is bántotta, de Imre kedvéért beletörődött, mert egyre inkább bízott abban, hogy valóban megváltozott.
Mikor az ember elhiszi, hogy rendeződött az élete, bizakodóvá válik, s szebbnek, jobbnak lát mindent. Cili olyan vidám lett, mint volt lány korában a gondok előtt. Ahogy ahhoz az életéhez hozzátartozott Hédi, most is hiányolni kezdte. Ferinek mondogatta, csalja át hozzájuk, hiszen a kislányt még nem is látta.
Hédi csak nehezen állt kötélnek. Megnézte Sacit, aztán újra elmaradt. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar barátkozni. Cili közben megtudta Feritől, hogy Hédinek újabb abortusza volt. Bozóki Feri bizalmasan azt is megvallotta, hogy nem érti a dolgot. Annak ellenére, hogy maga nagyon szeretne gyermeket, Hédi követelésére szigorúan védekeznek. Mivel Hédi irtózik a fogamzásgátló tablettáktól, rá hárul a feladat. Hozzátette kesernyés mosollyal, hogy alighanem kifog minden selejtes óvszert, mintha a sors így pártfogolná a kívánságát, csak éppen Hédit felejti el jobb belátásra bírni.
Ilyen közvetlen volt Cilivel, míg Imrétől egyre távolabb került. Diákkorban született ragaszkodásuk a régi emlékekből táplálkozott, mert ebben az időben már alig értettek egyet valamiben. A politikában sem tudtak közös nevezőre jutni. Bozóki Feri egyenes ember volt. Barátkörben sem titkolta, hogy nehezen viseli el a rendszer hibáit. S, olyanféle fordulatot szeretne, mely után az emberi tisztesség, és a szakmai hozzáértés dönti el, hogy kiből lesz vezető, s nem az a tény, hogy mennyire ért egyet az uralkodó politikával, vagy tesz úgy, mintha egyetértene.
Lónyai Imre még a barátja előtt sem volt őszinte. Családi hátteréből adódóan, úri gőgjében is természetes ellenfele volt az adott politikának. Hétköznapok során elejtett szavai, dühös káromkodásai is ezt bizonyították. Ha társaságban meg kellett fogalmaznia a véleményét, olyan szöveget vágott le, hogy nyugodtan közreadhatták volna az ötvenes évek erre szakosodott, országos lapjában, az akkori Szabad Népben.
Feri sokszor szóvá tette, s vitáik nem tettek jót barátkozásuknak. Cilihez továbbra is bizalommal volt. Néhány hónap múlva új abortuszról beszélt. Most már komolyan kesergett. Bántotta a gyakori abortusz ténye, tetejében Hédi büntette miatta. Csak vonakodva engedte magához, akkor sem önzetlenül. Gyakran már az ölelkezés elején kikötötte, hogy mit kér majd cserébe. Feri kesernyés öniróniával mondta:
- Amilyen hülye vagyok, így is boldoggá tesz, ha végre megölelhetem. Pedig sokszor hosszú hetek telnek el két ölelés között. Néha már a falat kaparom kínomban, de képtelen vagyok keresni valakit, mert egyedül Hédi jelenti számomra a nőt.
Cili tudta, hogy igazat mond. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy vele együtt Bozóki Feri se várhat fordulatot a házaséletében. Ahogy Feritől hallotta, Hédi egyre inkább önállósította magát. Saját társasága volt néhány hasonló természetű orvosfeleségből. Együtt jártak szórakozni, utazgattak is. Feri nem győzött keresni a nyári fürdő utakra, vagy a téli síelésekre. Hédi luxussal kárpótolta magát, ki tudja, miért, s ebben is kíméletlen volt.
X/73
1985 szeptember elsején Cili kisfiúnak adott életet. A gyermek a László nevet kapta. Nem véletlenül. Idősebb Lónyai Imre apja volt László, Imre ezzel is apját akarta békíteni. Ezúttal nem küldött táviratot, hanem felhívta telefonon, de idősebb Lónyai Imre nem volt hajlandó beszélni a fiával. Imre csak a mostohaanyjának jelenthette be a fiúunokát. Keserűségében azt mondta, ha most sem békül az apja, többé nem kéri a bocsánatát. Cilivel ebből semmit sem éreztetett. Éppen úgy örült második gyermeküknek, mint az elsőnek. Megint ott volt a kórházban a látogatások idején, s Cilit újra ellátta minden elképzelhető jóval.
Cilit csak édesanyja látogatta meg, apja újra betegeskedett a gyomrával. Akkor éppen ágyban feküdt, s szegény Erzsike nem tudta, mitévő legyen. Szeretett volna segíteni a lányának, ott volt már a másik gyermek is, hogy lesznek meg gondoskodó anyai kéz nélkül, de Imrének most sem volt szüksége az anyósára.
Azt mondta, a mama egy percig se nyugtalankodjon, vigyáz rájuk, s ott lesz Ibolyka is, csak ápolja a papát nyugodtan.
Cili régen volt ilyen hálás. Mellette biztos volt abban, hogy valóban gondos ápolást kapnak. Így is történt. Imre néhány napig otthon maradt megint, aztán újra Ibolykára bízta őket, de délutánonként sietett haza, s átvette a tennivalókat. Később is rengeteget segített. Mikor Cili már felkelhetett, teljesen rábízhatta a gyerekeket, s pihenhetett, vagy végezhette a háztartással kapcsolatos tennivalókat. Imre bámulatosan ügyes volt, etetett, pelenkázott, altatott, sétáltatott, bármit elvégzett, ami a babák körül adódott.
Irigylésre méltó az ilyen helyzet. Hédit mindezt hallotta Feritől, s változtatott addigi elhatározásán. Bozóki Feri egyik nap boldogan újságolta, hogy hamarosan maga is apa lesz. Hédi várandós, s végre hajlandó megszülni a gyermeket. Ahogy kiderült Hédi állapota, naponta megjelent Lónyaiéknál. Főleg akkor, ha Imre is otthon volt, s állandóan Feri öröméről beszélt.
Ilyesmit okkal tesz az ember, de erre az okra egyelőre nem derült fény. Néha akkor is átment, ha Cili maga volt a gyerekekkel. Nem sok köszönet volt benne. Hol a tisztaságba kötött bele, maszatosnak vélt valamit, vagy a szagokat kifogásolta. A gyerekekkel se volt elégedett. Sacit túlontúl babásnak találta, és kiszedte a hajába kötött szalagot, macerálta Cilit a lányka fodros ruhácskái miatt, de leginkább a kis Lackóval volt elégedetlen. Szinte bántón viselkedett. Egyik alkalommal azt mondta:
- Te, nem vörös ez a gyerek ?! Jól nézel ki, ha majd olyan lesz, mint a pulykatojás. Amúgy sincs valami rendben vele… Imre még nem furcsállotta?
Cili rácsodálkozott. Lackó is szép baba volt, barna hajú, s kék szemű. Éppen olyan sötétkék szemei voltak, mint apjának. Mellette parányinak is érdeklődő volt, s aranyosan csendes.
- Miért furcsállotta volna ?! - kérdezte értetlenül.
- Csak azért, mert picit se hasonlít rá.
Cili először méregbe jött, aztán elnevette magát.
- Talán azért, mert a piacon vettük! - mondta, s mutatta Hédinek, hogy nincs ki mind a négy kereke.
A régi mozdulatra Hédi is elnevette magát, aztán békülékenyen mondta:
- Hülye vagyok már megint, igaz?!
- Egyszer csak kinövöd! - felelte Cili megbocsátó nevetéssel, s ettől kezdve viszonylagos béke volt köztük.
Hédire nem lehetett ráfogni, hogy boldog kismama, pedig Feri mindent megtett érte. Még Imrén is túltett a törődésben. Hédinek nem lehetett olyan kívánsága, amit ne teljesített volna. Ennek ellenére türelmetlenül viselte állapotát, nyűgös volt, s háborgott. Folyton undorítónak nevezte magát, s olyan is megesett, hogy a tükör előtt dühösen rácsapott gömbölyödő pocakjára azzal, hogy meddig akar még tülekedni ez a hülye gyerek, ha csakugyan gyerek, s nem elefánt, vagy víziló.
Annak nehéz hallgatni az ilyen beszédet, aki maga jóérzéssel él. Feri mellett Cili is igyekezett jobb belátásra bírni, de Hédit nem lehetett meggyőzni, mert lélekben nem vállalt közösséget születendő gyermekével.
X/74
Bozókiéknak kislányuk született, s az Adél nevet kapta. Hédinek nem volt türelme a babához. Szomorú volt hallgatni, ahogy kiabált, ha a baba sírásba fogott. Ilyenkor Feri is megkapta a magáét, ha éppen otthon volt. Hédi nemegyszer kiabálta, hogy csináljon valamit azzal a büdös kölökkel, ha egyszer annyira akarta, mert nem bírja hallgatni az óbégatását, s mindjárt a falhoz csapja.
Cili megpróbált segíteni a munkájában, hogy több türelme legyen. Mikor azt látta, hogy Hédi feje felett összecsapnak a hullámok, a két gyermeke mellett átment. Elmosogatta a felszaporodott mosatlant, s gyakran kimosta a beszáradt pelenkákat is. Közben tanította volna Hédit, de beszélhetett. Egy idő után Hédi kezdett rászokni, vagy ahogy Füredi Nóra mondta volna, igyekezett kihasználni. Nem szoptatott, s naponta rátestálta a néhány hetes gyereket. Átvitte egy-két órára, aztán egész napra elmaradt. Végül már náluk hagyta hétvégén is. Furcsa módon honvágya támadt, s rendszeresen levitette magát Ferivel Dombszegre.
Később javult a helyzet. Soltiék megelégelték lányuk panaszkodását, s anyagilag lehetővé tették, hogy háztartási alkalmazottat fogadjanak. Ibolyka abban az időben már nem járt be Ciliékhez, Sámsonéknál is kevesebb munkája akadt. Géza édesanyja felköltözött. Sokáig nem lehettek anyai szeretet nélkül a kamaszodó gyerekek, s a háztartásban se végzett el mindent az amúgy igyekvő alkalmazott. Ibolyka elvállalhatta Hédiék háztartását.
Cilinek megvallotta, csak szükségből teszi. Nem volt kibékülve Hédikével, ahogy maga emlegette. Ibolyka segítsége után Hédi nem vette igénybe Cilit, s újra meglazult a kapcsolatuk.
Lónyai Lackó egy esztendős lett. Marosi Istvánék felutaztak a fővárosba, noha István még mindig betegeskedett, de látni akarta az unokákat.
A kisfiút addig csak egyszer foghatta a kezébe, karácsony táján. Marosi Laci vitte fel őket, Imre akkor sem volt hajlandó lemenni Dombszegre. Ezúttal vonattal mentek, s Cili a találkozás perceiben örömmel állapította meg, hogy apja jobban néz ki, mint legutóbb.
Marosiék Pesten töltöttek néhány napot. Imre még mindig udvarias volt velük, noha kissé tartózkodóbb, de még mindig szóra lehetett bírni a gyerekekkel, így nem volt bántó a tartózkodása. Cili öröme amúgy is kárpótolta Istvánékat mindenért, s persze az unokák közelsége is. Boldog napokat éltek újra. István egyszerre lovagoltatta térdén az unokáit, vagy a kisfiút fel-feldobta a levegőbe. Sacit már nem bírta el. A kislány külön örömük volt, ragaszkodón bújt mindkettőjükhöz, s csicsergett szüntelen. Felkapaszkodott nagyapja ölébe, mint egykor az édesanyja, kicsit sem volt selypes, s hízelkedőn kérlelte:
- Papikám mesélj megint a babaházról. Készítesz rá ajtót, ablakot is, kémény is lesz rajta, meg tető is?!
István mesélt. A kicsi lánynak sorolta, hogy mi mindent lesz a babaházon, még szépen faragott, galambdúcos kapuja is lesz, az udvarán babahinta, körülötte kis kerítés, s kicsi létra a ház oldalánál. Saci elnyílt szemekkel hallgatta, s legalább olyan boldog volt, mintha már megkapta volna. Erzsike is érezhette Saci ragaszkodását. A kislány átölelte nagyanyja térdeit, aranyszőke, göndör fürtös fejecskéjét az ölébe hajtotta, s édesen mondta:
- Szeretlek, nagyikám! Lakjatok itt mindig. Ne menjetek haza arra a messzi Dombszegre. Majd papikám elkészíti a babaházat a garázsban, onnan könnyebb lesz felcipelni ide az emeletre. Bizony!
Cili rejtegetett könnyekkel hallgatta a lányát, hiszen szíve kívánságát mondta ki. Titkon azt tervezgette maga is, hogy télre magukhoz veszik a szüleit, nem engedi egyedül kitelelni őket. Már bízott annyira Imrében, hogy bátran beszéljen szüleivel a terveiről. Marosi István gondolkodási időt kért, de látszott a szemén az öröm, s magához vonta a lányát csendes elégedetten.
Cilit más is foglalkoztatta. Vissza-visszatért apja betegségére. Vitte volna újra a neves orvoshoz, de Marosi István nem ment. Azt mondta, többet fájt a gyomra a kezelés után, mint előtte. Helyette beérte a nagyházi kórházzal, ott vizsgálgatták időnként, gyógyszert és diétát írtak elő. Cili aggódón kérdezte, betartja-e az előírt diétát. Erzsike nyugtatta, apja jó beteg, beéri azzal, amit ehet, csak a sok fekvés miatt lehúzza az ágy.
Marosi István nevetve tiltakozott.
- Ne fogjuk az ágyra, édes lelkeim, mert valójában az a jó kis borocska hiányzik, amit azelőtt egy-egy pohárkával megiszogattam. Vérré vált bennem. Gondoltam is, hogy alkut kötök az orvosommal, ahogy tette a csavaros eszű atyámfia!...Az atyafi elment az orvoshoz. Az mindjárt eltiltotta a pipától és a bortól. Mondja az atyafi, hogy a pipájáról pedig nem mond le. Erre az orvos megengedte, hogy hosszú szárú pipából ráfüstöljön néha. Mire az atyafi azt kérdi huncut szemekkel " Aztán innom egy kicsit nem lehetne-e hosszú nyakú üvegből?!" Hosszú nyakú üvegem nekem is van.
Cili nevetett, noha nem volt igazán jókedve. Szomorú, ha az ember már ott tart, hogy azt a napi pohár borocskáját se ihatja meg. De apja látható kedélye vigasztalta, s mikor eljött az ideje, megnyugodva engedte el őket.
Két hét telt el Marosi Istvánék látogatása után. Következő szombaton a déli órákban Erzsike telefonált, s alig tudott beszélni a sírástól. István gyomorvérzést kapott, bevitte a mentő a nagyházi kórházba. Cili nagyon megijedt. Azonnal felhívta a kórházat, s rémülten hallgatta az orvost. Nagy volt a baj, nagyon nagy. Azt mondta az orvos, siessen, ha még találkozni akar az apjával, mert bármelyik percben bekövetkezhet az elkerülhetetlen. Fel-felcsukló sírással üzente, hogy az első vonattal rohan hozzá. Mikor letette a telefont, a falhoz dőlt zokogva. Imre is a hallban volt, de egy szóval, egy mozdulattal se vigasztalta. Cili néhány perc múlva erőt vett magán, s már rohant, futott volna.
- Édesapám haldoklik. Oda kell mennem...- mondta sírva, s kapkodva vetkőzött.
Imre rákiáltott.
- Sehova ! Itthon maradsz. Nem maradok egyedül a gyerekekkel.
- Nem érted, hogy haldoklik?!
- Nem tudod megakadályozni akkor sem, ha ott vagy! Megértetted, vagy támasszam alá néhány pofonnal?!
Cili rámeredt. Ott állt előtte a régi Imre ridegen, önzőn, kíméletlenül, idegenként, amilyen volt három esztendővel előbb. Iszonyú volt a felismerés. Bánatával egyszerre szakadt rá, s teste-lelke majdnem beleroppant.
Csodálatos az isteni kegyelem. Erőt ad akkor, mikor legnagyobb szükség van rá. Cili hirtelen összeszedte magát, s eltökélten felelt.
- Elmegyek mindenképpen. Ott akarok lenni mellette. Fogni akarom a kezét, és ebben senki sem akadályozhat meg.
- Dehogynem, kis szívem! Én most szépen beülök a terepjáróba, lemegyek Rácz Karcsi kollégámhoz vidékre, holnap estig haza sem jövök. Jó utat mindkettőnknek!- mondta blazírt képpel, s fordult az ajtónak.
Cili felzokogott.
- Akkor ide soha többé nem teszed be a lábad!
- De te se, kis szívem, ha most elutazol! - perdült meg Imre mentében- Mégis, hogy képzelted?! Csak úgy egyszerűen rám hagynád a gyerekeket?! Egymagamra?!
- Egyedül is el tudod látni őket. Ezer példáját adtad.
- Mondjuk, ha figyelmen kívül hagyom a problémás helyzeteket. Mit teszek, ha valamelyik belázasodik, és orvoshoz kell vinnem. Vigyem az egészségest is, hogy a rendelőben összeszedjen valami nyavalyát?! Na, nem, kis szívem! Nem teszem ki őket ilyen veszélynek.
Cili a fejét fogta. Ez olyan túlzás volt ebben a helyzetben, amit nem lehetett normálisnak tekinteni. Erőt vett magán újra.
- Akkor majd Hédi segít. Én is vigyáztam Adélkára eleget. Át is vihetné magukhoz Sacit, hogy kevesebb legyen a dolgod. Átfutok !- mondta, s szaladt.
Bozókiéknál könnyek között mondta el a bajt. Hédi sokáig hallgatott, majd azt mondta :
- Nekem ez az egy gyerek is sok. Hozzak át mellé egy másikat is?! Ne haragudj, de ez nem megy.
- Nem segítesz ?! - kérdezte Cili felsírva.
- Dehogynem segítünk! Micsoda beszéd?! - szólt közbe Feri keményen - Utazz el nyugodtan. Itthon vagyok a hétvégén. Majd én pártfogásomba veszem Imrét a gyerekekkel.
Hédi bevágta a maga kicsi gyerekét a kiságyba, s mielőtt kirohant a szobából, dühében leparasztozta Ferit. A fiatal orvos nem először kapta ezt a titulust, egykedvű arccal nyugtázta, s átment Cilivel hozzájuk. Imre is dühöngött, s Ferivel parázs vita alakult ki köztük. Cili közben kapkodva öltözött, taxit hívott, de így sem érte el a legközelebbi vonatot.
Egész éjszaka utazott, két átszállással hajnalban ért Nagyházára. Elkésett. Marosi István a lánya érkezése előtt néhány perccel meghalt. Cili megfogta apja meleg kezét, simogatta, s lélekben beszélt hozzá. A szobában lévő betegek azt gondolták, csak áll némán, és sír, mint aki megriadt, s vigasztalták volna. Elmondták, hogy apja előtte kevéssel arról beszélt, hogy a lánya útba van hozzá a fővárosból, s megérkezhet bármelyik percben. Nézte az ajtót, nagyon nézte. Aztán mozdult egy nagyot, mint aki hevesen tiltakozik valami ellen, még kiáltott is hozzá " Még ne!" Majd visszahanyatlott, s vége volt.
Cili hallotta a szavakat, de nem akarta tudomásul venni. Érezte apja jelenlétét. Tudta, a lelke még ott van. Látja, hallja őt, s lélekben beszélt hozzá. Elmondta, hogy mennyire, milyen nagyon szerette mindig, s szeretni fogja, amíg csak él. Aztán anyjáról beszélt. Megígérte, hittel ígérte, hogy nem hagyja magára egyetlen napra, egyetlen pillanatra sem.
Mikor Marosi Istvánért megjelentek a szállítók, könyörgött, hogy hagyják még ott egy félórára. Letelt ez az idő is, s búcsúznia kellett, de hogy lehet attól elbúcsúzni, akitől nem lehet. Zokogva dőlt a falnak a kórház folyosóján. Aztán eszébe jutott anyja, s ment, rohant. Stoppolt az út szélén, hogy előbb érjen Dombszegre, mint a távirat. Ebben megsegítette az Isten. Már ölelte anyját, mikor megérkezett a hivatalos értesítés.
X/75
Marosi István halála fordulópont volt Cili életében. Végérvényesen megértette, hogy Imrétől nem várhat szeretetet. Emberséges kíméletet sem. A temetés után felvitte magához anyját, de nem maradhatott náluk sokáig. Imre lépten-nyomon belekötött az anyósába, ott sértegette, ahol tudta. Szegény Erzsike látta, hogy lányának megvan a keresztje nélküle is, s hazamenekült dombszegi magányába.
Mikor elment, Cili újra számot vetett a helyzetével. Ott volt a két parányi gyermek, Imre foggal-körömmel ragaszkodott hozzájuk, ahogy Sámson Géza mondta a jóslás szintjén. Újra kilátástalannak látta az életét. Mintha ez nem lett volna elég, Imre továbbra is gyötörte a közeledésével. A két gyerek után se volt hajlandó vigyázni, beszélni sem lehetett vele róla, annyira gyűlölte a korlátokat. Cili titokban szedni kezdte a tablettákat. Egyik este Imre észrevette. Cili a nagyobbik fürdőszobában rejtegette a gyógyszert. Éppen be akarta venni, mikor Imre belépett. Amint rájött arra, hogy miről van szó, éktelen haragra gerjedt. Kiverte Cili kezéből a gyógyszert, de olyan hevesen, hogy Cili az egyik szekrénykének esett, éles sarka felhasította a karját. Imrét nem érdekelte. Elkapta Cilit, s hálóingestől berángatta a medencébe, a gyerekek fürdővizébe. Cili menekült volna, Imre belemarkolt a hajába, s míg fél kézzel lerángatta róla a hálóinget, kis híján belefojtotta a fürdőhabos vízbe. Aztán rúgásokkal maga alá kényszerítette, s megerőszakolta sohasem tapasztalt kíméletlenséggel. Mikor befejezte az aktust, azt mondta:
- Ha nem akarsz így járni minden este, akkor most azonnal lehúzod a klotyón a rohadt tablettáidat!
Cili közben kikászálódott a medencéből, törülközőt csavart maga köré, s sírva felelt.
- Megmondtam, hogy nem szülök több gyereket. Abortuszra sem megyek lelki okokból.
- Nem érdekel a nyavalygásod! A tulajdonom vagy. Azt teszek veled, amit akarok.
- Ne hidd, hogy sokáig tűröm. Egy nap itt hagylak.
- Ne reménykedj, kis szívem! Sohasem engedlek el. Ha egy nap mégis lelépnél a gyerekekkel, utánatok megyek és beletaposlak az anyaföldbe. Érthetően beszéltem?!
Cili felzokogott, de nem felelt. Erre nem lehetett mit felelni. Másnap átment Sámson Gézához. Szüksége volt egy barátra, akinek kiöntheti a szívét. Régen beszélgettek, az utcán se álltak meg Imre miatt, csak éppen szomorkás mosollyal intettek egymásnak. Géza arca most fáradt volt, szinte megtört. Cili aggódott miatta.
- Ibolykától hallottam, hogy tegnap a Mátrában jártatok. Mesike rosszabbul van ?
- Megint tüdőgyulladást kapott. Súlyosabb, mint az eddigiek. Géppel lélegeztetik. A látványtól kikészültünk mindannyian. Legjobban Dávidka, valósággal a betege. Gézut is megviselte. Ma baleset érte az edzésen. Bukott a kerékpárjával. Most voltam vele röntgenen. Mit mondjak még?!
- Rettenetesen sajnálom. Tudok valamiben segíteni?!
- Csak azzal, hogy itt vagy és beszélgetünk. Ti hogy vagytok?
Cili sóhajtott, s dióhéjban felelt.
Sámson Géza bólogatott, mint aki számított erre, s azt mondta:
- Saját törvényei szerint él. Gyerekkori traumája mellett van benne egy nagy adag egoizmus is.
- Nem ismer más véleményt, akaratot, csak a magáét.
- Mert az egoista azt tartja magáról :" Én vagyok az út, az igazság, és az élet!"
- Igazad volt, mikor figyelmeztettél.
- Örülök, hogy beláttad.
- De nem segít rajtam.
- Dehogynem! Ha eljut az ember a felismerésig, cselekednie is könnyebb. Az én helyzetemre is igaz, Ciluska!
- Te más helyzetben vagy.
- Csak messziről tűnik így...- felelte Géza csendes komolyan- Mindketten társas magányban élünk, ha más okokból is.
Mivel Cili nem tudott Géza valós gyötrelmeiről, hozzáfűződő vonzódásáról, figyelmeztetőn mondta:
- De téged viszontszeretnek!
- Lélekben feltétlenül. Fizikai valóságomban három éve magamra maradtam. Belefáradtam.
- Ne beszélj így! Gondolj Mesikére.
- Nem hagyom el, amíg élteti az Isten, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. De a magamé se élet valóságos társ nélkül. Alkalmi kapcsolat nem az én esetem. Szükségem van megbízható, állandó melegségre. Nélküle mintha elevenen eltemettek volna. Ezt nem lehet sokáig elviselni. Az ember természete, hogy előbb-utóbb kikiált a sírból. Ha magadba nézel, belátod, hogy te is ezt teszed.
Cili kezdte sejteni, hogy miért kapcsolja össze kettőjük nyomorúságát. Megijedt. Szerette Gézát, ahogy egy kedves, jó barátot szerethet az ember, de sohasem gondolt rá másképpen. Kitérőn mondta:
- Számomra nincs kiút. Tudod, hogy Imre mennyire ragaszkodik a gyerekekhez, nélkülük pedig nem kell a szabadság.
- Ezzel a lemondó szemlélettel tovább emeled a falat magad körül. Mindenre van megoldás, ha komolyan akarja az ember. Határozd el magad, és szabadulj meg Lónyai Imrétől. Segítek mindenben. Segítek barátságból, segítek szeretetből...- mondta, s megremegett a hangja.
Ciliben már nem volt kétség Géza érzései felől. Úgy érezte, nem hagyhatja bizonytalanságban. Őszintén felelt.
- Még nem tudom megtenni. Ha Imre nem ragaszkodna ennyire a gyerekekhez, talán akkor sem tudnám elhagyni. Őrültség, de még mindig köt. Viselkedése ellenére is köt. Ha külföldre megy, vagy hosszabb útra, aggódom érte. Belső kényszer, hogy gondoskodjam róla, pedig tudom, semmit sem fog megköszönni. Mégis. Ez valami átok rajtam. Talán sohasem lesz annyi erőm, hogy elhagyjam.
Sámson Géza arca még fáradtabb lett, s nehéz sóhajtással mondta:
- Dehogynem! Egy nap majd történik valami, ami átlendít azon a láthatatlan falon, ami körülvesz és mindenre találsz megoldást. De addig még sokat fogsz gyötrődni, ha most nem hallgatsz rám.
Cili magától is sejtette, hogy ez a sors vár rá, de érezte, nem segít rajta a felismerés. Még nem.
