Áldva és verve sorozat: Cili regénye.

Címkép. Előszó. Kérés az Olvasóhoz.

..................................................

R É N Y I   A N N A  

Á L D V A  É S  V E R V E
sorozat

 C I L I  regénye

.................................................

( Azonos című regényéből blogra írta a szerző.)

.............................................................

Közlemény :

A történet szereplői kitalált személyek,
a hozzájuk való bármilyen hasonlóság a véletlen műve.

M i n d e n   j o g   f e n n t a r t v a !

...........................................................

E L Ő S Z Ó    

Néhány évvel ezelőtt, mikor megjelent novelláim után regényírásba fogtam, témának mai világunk vizsgálatát választottam, s nem ok nélkül. Mindannyian tudjuk, változó világban élünk, s kihívásaira nehéz megtalálni a megfelelő választ. Sok bennünk a bizonytalanság, ez emberi kapcsolatainkra is igaz. Ha szétnézünk magunk körül, egyre több magányos embert látunk. Nem véletlen, hogy a mai asszonysorsok közül a szinglinek nevezett, egyedülálló nők élete került előtérbe.
A szingli állapot olyanféle életet feltételez, melyhez önmegvalósítás, és szabadság társul. Ez a felszín, melyhez a mélyben gyakran dráma feszül. Bolyongás a magány útvesztőin, gyakori kiábrándulás, s folytonos küzdelem az egyedüllétből adódó nehézségekkel.
Tapasztaltak állítják, hogy ez még mindig jobb, a nagyon rossz párkapcsolatnál, mert vesszőfutásból is sokféle van.
Igaz. És mégis, mert az ember párba teremtődött. Ebben az átalakuló világban együtt kell megtalálni mindazt, ami szép értelmet ad a létnek, közben rátalálni a valódi boldogságra, melyet sokan, sokféleképpen értelmezünk, s tagadjuk vagy sem, lelkünk mélyén mindannyian vágyakozunk rá.
Történeteim olyan sorsokról szólnak, melyeket az élet írt a maga fordulataival, véletlenjeivel, kikerülhetetlen szomorúságaival, feloldó, vigasztaló derűjével, s fontos felismeréseivel. Megidézem hozzá a meghitt, baráti beszélgetések hangulatát, vagy Krúdyval szólva, hőseim sorsáról igyekszem úgy mesélni, " ahogy a kályha mellett szoktak beszélgetni esti alkonyatokon."
Zsuzsi, és Eszter regénye mellett, Cili regényét is szeretettel ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnak olyan történetet, melyben a mindennapok valósága mellett, meghatározó szerepe van az életünkhöz tartozó érzelmeknek. Ugyanezzel a szeretettel ajánlom azok figyelmébe is, akik mindezt elfogadják a tartalomban rejlő gondolatokért.

2007 / 2013

   A szerző

oooooo

Kérés az Olvasóhoz!

Ha írásaimat szívesen olvasták, tisztelettel kérem, hívják fel valamelyik adományvonalat. Segítsünk együtt azoknak, akik Isten elvárása szerint, vagy lelkiismeretük szavára, szép emberségből, a bajba jutott emberekért küzdenek. Akár úgy, hogy földrengés után, romok alól, vagy árvizek idején mentik az életet, vagy éhezők kezébe kenyeret adnak, s beteg gyermeknek, felnőttnek gyors segítséggel, reményt, esélyt az életben maradáshoz.
Egy hívással 200-250 forintot adhatunk, mely mai viszonyok mellett csekély összeg. A régi bölcsek úgy tartották, ha jó ügy érdekében sok szív dobban össze, hegyeket lehet vele elmozdítani.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

A  szerző.

Néhány adományvonal száma:

1353 Ökumenikus Segélyszervezet
1355 Baptista Adományvonal
1356 Katolikus Karitász
 -------
13600 Bátor Tábor
13636 Civil szervezetek( pl. Állatvédők)
13666 Unicef

-------

1788:  A Magyar Koraszülött és Újszülött Mentő Alapítvány.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

A bölcső

X/1
      A történet " ablakot nyit" egy kedves lány, Marosi Cili nem mindennapi sorsára,  s elmélkedésre készteti az Olvasót: a bölcsőtől majdan a koporsóig mennyi mennyi rendkívüli dolog történhet az ember életében. Ez nem következik szorosan abból, hogy hova, s mikor születtünk. Bár, kétségtelenül, bizonyos mértékben befolyásolja. Bölcsek szerint nem a Sors kifürkészhetetlen szeszélye terelgeti életünk eseményekben gazdag, kanyargó folyását, hanem saját jó vagy rossz döntéseink hosszú sora, melyet Istentől kapott, szabad akaratunkból teszünk.
A dombszegi Marosi família gyökerei Erdélybe nyúlnak vissza. A család feje, Marosi Áron az ezernyolcszázas évek második felében született, Székelyföld olyan zugában, ahol kevés földön gazdálkodtak a családok. Áronék hatan voltak testvérek, s hamar belátta, a család kis birtokán nem tudnak mindannyian megélni. Alig volt húsz esztendős, mikor elhatározta, a tágabb hazában keres boldogulást.
Nehéz szívvel fogott vándorbotot, s gondolt batyujában magával vitte a szülőföld szeretetét, s mindazt a nemes tulajdonságot, mely a székely ember sajátja. Éveken át vándorolt, közben kitanulta a tisztes ácsmesterséget, végül a dunántúli dombok között megbúvó kisvárosba vetette sorsa.
Dombszeg akkoriban csendes, álmos városka volt, csak a templomtéren tartott hetipiac vitt némi zsongást a szürke hétköznapokba. Áron a piacon téblábolt egy ideig, s megakadt a tekintete a közelben lévő iskola szél bontotta tetőzetén. Éppen alkalmas volt arra, hogy a , magafajta, szegény ácslegénynek néhány napra kenyeret adjon. Nem sokat töprengett, betért az iskolába, s éjszakai szállásért, tál meleg ételért munkát ajánlott. A szigorú tekintetű Nagy tanító úr felfogadta az alkalmas legényt, s Áron munkához látott. Akkor még nem sejtette, hogy ez a kisváros lesz élete utolsó állomása. Míg javítgatta az iskola tetőzetét, beleszeretett a tanító húgába.
Nagy tanító úrék pesti, elszegényedett polgári családból származtak, Matild a bátyja mellett amolyan kisdedóvó volt. Ebben a régvolt időben még kevés helyen volt óvoda. Dombszegen is gondot okozott, ha az iskolás gyerekek kényszerből magukkal cipelték kisebb testvéreiket.
Nagy tanító úr felvilágosult ember volt, s megalapította az első óvodát az iskolához tartozó melléképületben. Alkalmazta a fővárosi szegénység elől hozzájuk menekülő húgát, hogy megszolgálja a napi betevőt, mert mi tagadás, Nagy tanító úr ugyan jeles volt a maga hivatásában, de embernek nem volt igazán kiváló. Ahogy Marosi Áron megállapította akkor, úri módjában felpanaszolta a szegényebb testvérnek adott kenyeret.
Áront és Matildot összehozta a szegénység. Keményen dolgoztak a maguk boldogulásáért, közben hét fiuk született. Mindegyiket mesterségre adták. Legidősebb kitanulta az apja szakmáját, a többiek szétszéledtek a világban, hogy visszatérjenek aztán a maguk tanult mesterségével. Néhány esztendő múltán már nemcsak az ácsokat hívták Marosinak Dombszegen, hanem a kályhást, a kovácsot, az órást, az asztalost, a szabót, és a cipészt is.
Legfiatalabb fiúnak jutott a cipészmesterség, noha István más pályát gondolt magának. Gyerekkorában sok időt töltött nagybátyjánál. Nagy tanító úrnak tekintélyes könyvtára volt, s ha István elvégezte a ház körül adódó munkát, hol fát aprított, hol udvart takarított, kezébe vehette a könyveket.
Örömmel olvasott, s egy idő után lélekben maga is tanítónak készült, de az apai szigor másképpen határozott. Nem ridegségből fakadt, hanem abból a megfontolásból, ahol hat testvér mesterséget tanult, a hetedikből se legyen úr, ne bitangoljon el a többi közül. Idáig hatott Nagy tanító úr rossz példája.
 X/2
      Marosi Áronék háza Dombszeg szerényebb részében állt, s nagy kert tartozott hozzá. István a szüleivel maradt, az udvarban nyitott műhelyt. Más sorsra vágyott fiú becsülettel tette aztán a dolgát, mert azok a régi öregek valahogy ahhoz is értettek, hogyan kell kedvet teremteni a maguk akaratához. Istvánban megmaradt a lélekben született hajlandóság. Ha tehette, folyton olvasott. Ez ellen már nem szólt az apai tilalom, mert ebben a családban a szigoron túl az a fajta szeretet is élt, mely szó nélkül tudomásul vette az ilyenféle kívánságokat.
Ahogy becsülték a kétkezi mesterséget, úgy értékelték a példamutató tisztességet is. István ezen az alapon választott feleséget magának. Egy katonatársától hallott a " család árvájáról", a szelíd, dolgos szabadkai lányról, akit árva sorsa a bajai rokonokhoz vetett. Megnézte, s elvette. Sohasem bánta meg. Erzsike valóban Istvánhoz illett, halk beszédű volt, s alkalmazkodón igyekvő. Nem csak István, öreg Marosiék is megszerették hamar.
A fiatalasszony meghálálta. Szerető feleség volt, mellette igyekvőn gondoskodott az idősödő szülőkről, rendben tartotta a házat, művelte a nagy kertet, megtermelt mindent a konyhára, s attól sem riadt vissza, hogy a felesleget kivigye a piacra.
Istvánéknak a harmincas évek elején fiuk született. Ahogy a famíliában mondták, nem is születhetett volna más, mert a Marosiak arról is híresek voltak, hogy csak fiaik születtek. Mintha az Isten így pártfogolta volna a mesterségekről neves famíliát. Maguktól nem törekedtek nagy dinasztiára. A Marosi fiúknál már kevesebb volt a gyermek, az idősebbeknél még három-négy, a fiatalabbak már beérték eggyel-kettővel. Marosi Istvánék nem is terveztek egynél több gyermeket.
A kisfiú az apja után az István nevet kapta. Ahogy teltek az évek, szépen cseperedett. A család valahogy átvészelte a háborút, s Isti az ötvenes évek elejére egészségesen délceg, komoly fiatalember lett, apja-anyja reménysége, s a nagyszülők legkedvesebb unokája. Közelségével, tisztelettudó ragaszkodásával megfogta a szívüket.
Mikor pályát választott, István a kétkezi mesterségek felé terelte, mert akkor már magáénak érezte apja szemléletét, maga sem akart urat nevelni a fiából, de hajdan lélekben tanítónak készülő ember nem érte be ennyivel.
Azt vallotta, a kétkezi mesterséget művelő embernek is tájékozottnak kell lenni a világ dolgaiban, s már az alig cseperedő gyermekbe beleplántálta az olvasás szeretetét. Később is gyakran adott könyvet a kezébe, aztán megbeszélték a közös olvasmányból adódó élményeket. Támogatta abban is, hogy a gépszerelő szakma mellé megszerezze az érettségit.
Istit ötvenötben hívták be katonának Budapestre. Marosiék nehezen viselték a távollétét, s nagyon várták a leszerelés napját. Közbeszólt ötvenhat októbere. Azokban az örök emlékezetű napokban sok fiatal életet követelt a sors. Isti egységét átvezényelték a város egyik helyéről a másikra, s a piros-fehér-zöld zászló alatt robogó teherautójukat golyózápor érte. Ifjú Marosi István fejlövést kapott, s azonnal meghalt.
Marosi Istvánék beleroppantak fiuk elvesztésébe. Ahogy a nagyszülők se tudták elfogadni a csapást. A nagy öreg csak pár héttel élte túl kedves unokáját, megfáradt szíve nem bírta el a bánatot. Elveszteni a gyermeket a legnagyobb kín ezen a földön, s Istvánéknak nem maradt vigasztalójuk, hiszen Isti volt az egyetlen gyermekük,  életük értelme. Holtig tartó bánat az ilyen. Ahogy teltek a következő évek, nem enyhült a fájdalmuk. Erzsike mélyen vallásos volt, alázatos lélekkel viselte a bánatot, de nem bírta nézni az ura szenvedését. István naponta kezébe vette Isti fényképét, nem sírt, nem átkozta a sorsot, csak nézte a fia okos arcát, s nehezen vette a levegőt. Erzsike nem akarta így leélni hátralévő életüket, s a maga módján szembeszállt a sorssal. Elhatározta, szül még egy gyermeket. István eleinte ellenezte a gondolatot, felhördülve mondta: " Akit az Isten elvett, azt senki sem pótolhatja!" Később mégis hajlott a jó szóra, s a következő idők kétség és remény között teltek. Az orvosok nem biztatták őket. Erzsike negyvenes éveiben volt, már megérintette a változás szele, ilyen helyzetben ritka a gyermekáldás, de az asszony nem adta fel. Orvostól-orvosig járt, híres gyógyfürdőket keresett fel, megtett mindent, hogy a szíve alatt megragadjon a kis élet. Isten megsegítette őket, s 196o elejére várták második gyermeküket.
X/3
    Dombszegen ezen a télen alig havazott, de február másodikán, mikor a medvétől szokás várni a közelgő tavasz jóslatát, szakadni kezdett a hó. Erzsike ezen a reggelen ment be a helybeli szülőotthonba. Keserves órák vártak rá. Fájdalma közben eszébe jutott első gyermeke, huszonkét év reménye, kudarca. Nehéz vajúdás az ilyen. Talán az Isten is megelégelte a szenvedését, s mire delet harangoztak, új életet adott. Ezúttal kislányuk született, s a régen elhalt anyai nagyanyja után a Cecília nevet kapta.
Cili világra-jöttekor abbamaradt a hóesés hirtelen, s szikrázó napsütés terült el a behavazott tájon.
Ahogy szülei lelkében is felszakadt a tél. István a folyóson hallgatta végig Erzsike vajúdását. Mikor bemehetett hozzájuk, szólni se tudott, csak nézte némán a csöppnyi gyermeket, felesége meggyötört arcát, aztán rájuk borult csendes örömmel, s ölelte őket gyengéd érintéssel, ahogy csak az tud ölelni, aki lélekben fohászt mond. Pedig deresedő fejjel vállalta fel az újabb életet, de Marosi Istvánt már nem riasztotta a vállalt sorsa. Újra erősnek, bizakodónak érezte magát. Erőt adott hozzá az a gyenge gyermek, akinek a sírása is erőtlen volt.
Ahogy telt - múlt az idő, minden nap meghozta a maga örömét. Jöttek az első szavak újra, az első lépések. Vagy, ahogy nyújtotta kicsi kezét, ahogy elaludt anyja, apja vállán, ringató ölében, vagy esténként a fehér, rácsos kiságyában, ami még Istié volt valamikor, s megőrizte a szerető emlékezet.
Marosi Istvánék őszbe hajló fejjel megérték, hogy újra ott szaladgált lábuk körül egy parányi gyermek, édesen csicsergett szüntelen, hol egyikük kapta fel, hol másikuk. Semmihez sem fogható az ilyen öröm.
Napjaik derűjét lányuk létezésének köszönték, noha elvesztett fiuk is a szívükben maradt, de Cili jelenléte, létezése megbékélést hozott, s az elvesztés fájdalma idővel emlékezéssé szelídült. Ez mellett nem kényeztették el a megtalált öröm okán. István éppen azzal az okos szigorral nevelte, ahogy fiával tette. Hiszen Isti derék lett, családját, hazáját szerető. Lányától se kívánt mást, de míg az egykorvolt kisfiú szép fegyelemmel vette tudomásul apja intelmeit, Cili sokszor megfellebbezte azt. Háromévesen felkuporodott apja ölébe, átölelte a nyakát, s úgy tudott nézni, hogy Istvánban ilyenkor benne maradt a kikívánkozó szigorúság. Szerencsére Cilivel nem voltak komoly gondok. Valójában mindig tudta, meddig mehet el. Ha kilépett a házból, olyan tisztességtudón viselkedett, hogy hamarosan elismerőn emlegették a népes famíliában. Szemre is kedves gyermek volt. Rendben tartott, rövid, barna haj keretezte arcát, kis ruhái fölött fehér batiszt köténykéket viselt, apja készítette, csinos cipőkben járt, hétköznap is fehér zoknival. Nagy, meleg barna szemei mindig derűsek, kifejezők voltak, gyakran mosolygott, mint aki tudja, hogy vigasztalásul jött a világra.
Stendhal, a nagy francia író, aki önmagát " az emberi szív megfigyelőjének " nevezte, azt mondta: " Ha keressük az okát annak, ami történik, rájövünk arra, ami történni fog."
 X/4
    Cili a sors akaratából testvér nélkül maradt, de Marosiék udvarán egy idő után mégis két gyermek játszott. Mikor Cili óvodás lett, átszokott hozzájuk Solti szomszédék szőke hajú, kék szemű lánykája, a kis Hédi. Soltiékkal nem voltak összejáró viszonyban. Az utcában nem csak Marosiékat mellőzték, kerülték a többi szomszédot is. A csípős köznyelv dölyfös, maguknak való embereknek tartotta őket.
Való igaz, lenézték az egyszerű embereket, noha maguk is kétkezi munkából éltek, kárpitosok voltak.
Soltiné akkor is csak a kerítésen szólt át, mikor megkérte Erzsikét, hogy vigyék el a lánykát a magukéval együtt az óvodába, mert aznap nem értek rá. Attól kezdve a kis Hédit minden reggel átküldték, végül teljesen Marosiékra hagyták, de megköszönni elfelejtették. Óvoda után Hédi ott maradt Ciliéknél estig. Aztán már azokat a napokat is náluk töltötte, mikor nem volt óvoda. Reggel megjelent két kiflivel, fél liter zacskós kakaóval, Soltiné ezzel letudta a lánya gondját egész napra. Marosiéknál ebédelt, utána Erzsike lefektette a két kislányt, mintha Hédi is a sajátjuk volna. A kis Hédi lassan hozzátartozott mindennapi életükhöz. Így aztán nehezen viselték, hogy a kislánnyal otthon lelketlenül bántak. Solti derékszíjjal verte egyetlen gyermekét. Akkor is megtette, ha a gyermek bement a műhelybe, s útban volt. Ilyenkor Marosiékig hallatszott Solti ordítozása, s a lányka kétségbeesett zokogása.
Emberséges emberek nem tűrhetik szó nélkül az ilyet. Marosi István se hagyta ennyiben, noha nem volt szokása beleavatkozni mások dolgába, de most gyermekről volt szó, akire az támadt, kinek védenie kellett volna. Egyik nap szerét ejtette, s az utcájukban megszólította a szomszédot. Nem támadta le, a lelkére igyekezett hatni, de mikor látta, hogy hiába a tisztességes szó, keményebben fogalmazott. Egyenesen a szomszéd szemébe mondta, hogy könnyű azzal kegyetlenkedni, aki nem tud visszaütni. Solti válaszul káromkodva faképnél hagyta. Tett mást is. A gyermeket néhány napig nem engedték át Marosiékhoz, s aligha engedik át többet, ha képesek elviselni saját gyermekük gyakori jelenlétét, de még annyi jóérzés sem volt bennük.
A sors nem csak elvesz, ad is az embernek. Marosiék emberségéből a kis Hédinek is jutott öröm Cili mellett. A maguk lánykája mindazt megtehette, ami nem járt bajjal, s kedvét lelte benne. Ötévesen összeszedte a környék elhagyott cicáit, s Hédivel együtt gondozták a kis állatokat. Etették, simogatták őket, s ha beteltek a szeretgetéssel, felültek együtt a széles hintára, amit István már a két lánykára méretezett, s míg röpült velük a hinta, jókedvű kacagásukkal megtelt az udvar.                                                                                   
 X/5
    Szépen teltek a gyermekévek. A kis Marosi Cili elmondhatta volna, hogy mindazt megkapta az élettől, ami a boldog gyermekkorhoz kell. Szerető szülőket, akik egymással is szeretetben éltek. Drága jó nagyanyát, aki simogatásával, kisdedóvó korából hozott meséivel, maga készítette játékaival, mindennapos örömöt szerzett.
Rendes, tisztes otthont, melynek békéjéhez hozzátartozott a vigasztaló istenhit, a kenyérre vetett kereszt, az esti ima, a vasárnap ünnepi hangulata. Mindez mellett volt egy kedves kis pajtása, akivel reggelente alig várta, hogy találkozzon.
Cili reggelizni se tudott addig, míg Hédi nem ment át. Mindig elé szaladt a kapuhoz, megölelték egymást, közben szívet melengetőn örvendeztek, aztán Cili húzta Hédit a kezénél fogva.
A konyhában leültette maga mellé, tányérjáról átrakta a falatokat Hédi tányérjára. Erzsike hiába mondogatta, hogy egye csak meg nyugodtan, Hédi is ugyanazt kapja, reggelijét mindenképpen meg akarta osztani pajtásával. Ahogy együtt ették meg azt a két kiflit, zacskós kakaót is, amit Hédi mindig magával vitt. Ehhez a kis Hédi ragaszkodott.
Az óvodában leginkább egymással játszottak. Ahogy az utcán is egymás kezét fogva mentek. Aki nem ismerte őket, testvéreknek gondolta. Mikor megjöttek az óvodából, s nem volt kedvük az udvari játékhoz, bevonultak Cili szobájába.  Akkoriban Cilinek kicsi szobája volt, Erzsikéék hálószobájából választották le, s méretei miatt ideiglenes megoldásnak tekintették, de ennek ellenére valóságos baba-birodalom volt. Nagymama varrta rongybábuk mellett István készített bababútort, babahintót faragott lovacskákkal, s még megannyi mindent. Hédi is ott tartotta játékai javát, Cili szobájában megszokott helyük volt.
Mindennap estig játszottak, aztán Cili hazakísérte Hédit a szomszédék kapujáig. Ott búcsúzkodtak hosszan, miközben Erzsike vagy a nagymama a maguk kiskapujában várta, hogy nagy nehezen elszakadjanak egymástól.  Iskolás korukban is megmaradt a szép ragaszkodásuk.
Egy osztályba jártak, s közös padban ültek. A tanítónők hamar belátták, hogy ez a jobbik megoldás. Ha átmenetileg szétültették őket, látszott rajtuk a boldogtalanság, mindig egymást kereste a tekintetük, nyugtalanul izegtek-mozogtak, folyton leveleztek, vagy más módon zavarták a tanítást.
Amúgy szerettek iskolába járni. Cili különösen. Annak az embernek is köszönhette, aki ötödikben az osztályfőnökük lett. Katóka néninek hívták a tanítónőt, s Cili hamar megszerette. Mindig bizalommal fordult hozzá. Egyik nap a tornaórán sérelem érte. A tornatanárnő rákiabált, mert Cili azt találta mondani egyik osztálytársáról, hogy folyton elcsángál a helyéről. A tanárnő dühösen mondta, hogy ilyen szó nincs a magyar nyelvben, tanuljon meg rendesen beszélni, még akkor is, ha csak egy suszter lánya. Cili nagyon megbántódott. Tetejében nem tudta aztán, mit gondoljon erről a szóról, mert otthon, s a famíliában naponta használták. Elpanaszolta Katóka néninek, s a tanítónő azt mondta:
- Ági néni téved, mert ez bizony magyar szó, mégpedig ősi magyar szó, csak nincs már benne a köztudatban. Annyira régi, hogy a csángók is erről kapták a nevüket hajdan. Az erdélyi népnyelv nevezte el így azokat a székelyeket, akik a történelem során a Kárpátokon túl, Moldvában telepedtek le, de így neveztek sokakat a Barcaság, és a Gyimesi-szoros magyarsága közül. Te ezekről többet hallhatsz otthon, mint Ági néni, vagy az osztálytársaid, mert édesapád révén közöd van az erdélyi székelységhez.
Cili megnyugodott a beszélgetés után. Vigasztalódott is, mert Katóka néni szerét ejtette, s az osztály előtt is megvédte igazát. Otthon is gyakran beszélgettek a származásukról.
Tornaórán történtek után István beavatta lányát a székelység történetébe. Cili megértette, olyan ősöktől származik, akikre a nagyapja büszke volt haláláig, ahogy apja is büszke marad,  amíg csak él.
Annyira elfogadta ezt a szemléletet, hogy magától is érdeklődött, s a sokat olvasott ember attól kezdve tudományos alapossággal tanította a lányát.
 X/6
    Cilit tizenkét esztendős korában megtréfálta az élet. Történt egy napon, mikor anyja kerékpárjával a közeli bolthoz ment, összeütközött egy kerékpárossal, s az árokban kötött ki. A kerékpáros Lónyai állatorvos fia volt, Imrének hívták, s a húszas évei elején járt. Cilit kisegítette az árokból, s a nagyfiúk leereszkedő stílusában azt mondta:
- Nem tudsz vigyázni, te kis őzikeszemű?
" Őzikeszemű". A szép jelző a kis tinit elvarázsolta, s édes zavarában egyetlen szót sem tudott kinyögni. Lónyai Imre nem foglalkozott vele tovább, felpattant a kerékpárjára, s elkerekezett.
Cili többé nem tudta elfelejteni a fiút. Elnéző mosollyal szokás tekinteni az ilyen vonzalomra. Így tettek volna Marosiék is, ha tudnak róla, de Cili szégyellte otthon elmondani. Már ebben a korban tudta, hogy a két család nem illik össze, s inkább leharapta volna a nyelvét, mint otthon beszéljen az állatorvos fiáról.
Egyedül csak Hédinek vallotta meg titkát. Feltétlen bizalommal volt kis barátnője iránt. Nem sejtette, hogy Hédi kezdett megváltozni. A rideg, durva, anyagias családi környezetben élő kislány is mérlegelt. Ráébredt arra, hogy Cili élete más, mint az övé, s titkon irigyelni kezdte. Továbbra is ragaszkodott hozzá, de már nem volt olyan őszinte, mint régen.
Hallgatott mindarról, amiről sejtette, hogy Cili helytelenítené. Azt sem vallotta meg, hogy szüleit sokszor megleste szeretkezés közben. Olyankor csak meg kellett állnia az udvarukban lévő műhelyük esti ablaka előtt. Solti érzéketlen ember volt, s a feleségét gyakran ledöntötte az éppen kezük alatt lévő heverőre. A gyermeket először megdöbbentette a látvány, aztán idővel hozzászokott, s titkon bolondítani kezdte a fiúkat.
Egyik nap, mikor Cili megfázás miatt otthon maradt, Hédi merészen sztriptízt játszott a nyolcadikos fiúknak a szertár mögött. Rajtakapták, s igazgatói megrovást kapott. Büntetését kihirdették az osztály előtt, s a gyerekek átmenetileg kiközösítették. Mikor Cili meggyógyult, könnyekkel vitatta az osztály szívtelen reakcióját, noha nagyon bántotta Hédi viselkedése. Hédit nem érdekelte az osztály, csak Cili barátságáért aggódott. Minden módon ígérte, hogy soha többé nem tesz hasonlót. Cili így is nehezen élte meg ezt az időszakot.
Mire közeledtek az általános iskola befejezéséhez, már tudott volt, hogy Cili gimnáziumba megy. Nem voltak nagyra törő tervei, csak érettségizni akart. Marosi István még mindig tartotta magát apja elveihez, változatlanul a kétkezi mesterségek híve volt, de mivel Cili lány volt, nem ösztökélte az ipari szakmák felé, hanem tudomásul vették a kívánságát.
Dombszegen nem volt gimnázium. Ötven kilométerre lévő nagyházi gimnázium volt a legközelebbi. Cili nem akart kollégiumba menni. Ragaszkodott szüleihez, s a nagymamához. Mivel Hédi is a nagyházi gimnáziumba készült, sok vita volt köztük ebben az időben. Hédi szorgalmazta a kollégiumot, szabadulni akart otthonról, de nem tudott lemondani Cili mindennapos közelségéről sem. Végül belenyugodott abba, hogy bejáró diákok lesznek. Marosi Istvánék kedélyesen fogadták. Ahogy annak is örültek, hogy Cili az érettségi után otthon akart maradni. Úgy gondolták, elhelyezkedik valami hivatalban, s idővel férjhez megy, mert ez az élet rendje.
Soltiék másféle sorsot szántak a lányuknak. Kijelentették, hogy érettségi után egyetemre megy. Nem kérdezték, van-e hozzá kedve, vagy más elképzelése van a jövőjéről. Azt se vették észre, hogy nem tervezget, nem mutat érdeklődést egyetlen pálya iránt sem. Helyette azt mondták, választhat az orvosi, s a jogi pálya között. Teljesen mindegy, az a lényeg, hogy a doktorátust megszerezze. Solti nagyravágyó ember volt, szemében ez volt a rangok legkülönbje, noha nem győzte hangoztatni, mindezt a lánya érdekében teszi.
La Rochefoucauld, az aforizma legnagyobb klasszikusa mondta: " Az önzés mindenféle nyelven beszél, és mindenféle szerepet játszik, még az önzetlenét is."
 X/7
    Marosi nagymama megbetegedett. Beszállították a nagyházi kórházba, de hamar kiderült, az orvosok nem tudnak segíteni rajta. A hajdani kisdedóvó megsejtette a véget, s nem akart kórházban meghalni. István hazavitte anyját. Erzsike vállalta a nagybeteg ápolását, de nem maradt magára. István mellett Cili is ott volt naponta nagyanyja ágyánál anélkül, hogy kérték volna.
Keserves hetek következtek. A haldokló fájdalma, vergődése, gyakori lázadozása az élő szeretet mellett is megviseli a környezetét. Erzsikééket is kimerítette az átérzett szenvedés, az éjjel-nappali szolgálat. Beszélni, enni is alig tudtak, míg Cili mindvégig megőrizte derűjét, legyűrte magában a fájdalmat, s olyan gyengéd türelemmel vette körül nagyanyját, ami egy odaadó felnőttnek is becsületére vált volna. Istvánékat megrendítette a tapasztalás, s kezdték hinni, hogy lányukat az Isten is arra teremtette, hogy mások szenvedéseit enyhítse. A temetés után leültek Cilivel, s elmondták  meglátásukat. Gimnázium helyett a nagyházi egészségügyi szakiskolát javasolták. Hozzátették, hogy biztos munka várná otthon, mivel Dombszegen volt a környék legnagyobb Öregotthona, ahogy a városban nevezték, oda mindig kerestek ápolónőket.
Cili elfogadta a javaslatukat. Szavaik után úgy érezte, semmit sem tenne szívesebben. Talán valóban a Gondviselés vezette Istvánékat, mert ritka az életben, hogy a szülői elképzelés így egybeessen a gyermek hajlandóságával. Mégsem volt zökkenésmentes a választás. Kiderült, az új iskola háromévi képzést ad, érettségit nem. Cilit bántani kezdte. Marosi István átölelte a lánya vállát.
-Ne búsulj! Megszerzed majd levelezőn...- mondta vigasztalón- Ha végeztél, iratkozz be mindjárt a gimnáziumba. Emlékezz rá! A bátyád is munka mellett érettségizett le.
Így mondta - "Emlékezz rá!" Nem volt ebben tévedés. Cili erre a korára már úgy ismerte hajdanvolt bátyja életét, mintha mellette nőtt volna fel, s oly sok szépet hallott róla, hogy a példaképe lett.
 X/8
   1974 szeptemberében Ciliék megkezdték tanulmányaikat Nagyházán. Cili az egészségügyi iskolában, Hédi a gimnáziumot kezdte el. Reggel együtt mentek a buszhoz, délután a második busszal jártak haza. Cili bevárta Hédit, mert a gimnáziumban később értek véget a tanítási órák.
Ebben az időben szemre még minden rendben volt köztük. Vidáman tették meg az utat nap mint nap, sokat nevettek együtt. Hédi tréfás módon utánozta osztálytársait, kifigurázta tanárait, nem csak Cilinek játszott, szórakoztatta a busz közönségét is. Cili őszintén élvezte. Közben nem sejtette, hogy Hédivel a gimnáziumban gondok vannak. Fiúzott újra, vagy ahogy a tanárai fejcsóválva mondták, nem bírt magával, botrányosan viselkedett az óraközi szünetekben.
Cili megmaradt a maga ábrándja mellett. Boldog volt, ha Lónyai Imrét látta valamerre a városban. Vasárnapi misére menet, titkon, lopva nézte a Lónyai ház ablakait, hátha meglátja ott is a fiút. Nem volt egyedül ezzel a vágyakozással. Sok kislány ábrándozott akkoriban Lónyai Imréről. Ahogy mondták, leghelyesebb fiú volt a városban, s a legközismertebb is.
Valóban jóképű fiatalember volt, magas, sötétszőke, sötétkék szemű, kisportolt testalkatú. Kerékpározás volt a hobbija. Volt rá ideje. Nem vették fel az orvosegyetemre, évente próbálkozott, közben állatorvos apja mellett dolgozott.
Természetét csak kevesen ismerték. Az a típus volt, aki azt tartotta magáról, hogy különb mindenkinél. Nem is állt szóba akárkivel. Csak a város tekintélyes embereivel barátkozott, legtöbben apja barátai voltak, s tekintélyt nem tisztelt. Gond nélkül ugratott bárkit, ha olyan kedve volt, s kikövetelte magának ezt a jogot. Mellette szerette a népszerűséget, s mint amolyan jó kortes, magasról haverkodott a korosztályából néhány egyszerűbb családból való fiúval is, de csak olyanokkal, akik valamiben a szolgálatára lehettek. Cili ebbe a fiúba habarodott bele. Az egyszerűségre, szerénységre nevelt lány, az elkapatott, tiszteletet, tekintélyt nem ismerő, kisvárosi királyfiba.
Mivel Lónyai Imre ismert volt a városkában, hamar híre ment, hogy kísérgetni kezdett egy lányt. Hédi vitte a hírt. Szinte mindenről tudott, ami a városban történt, mintha a városka összes hírharangja a kárpitos műhelybe járt volna híreket cserélni.
Cili nagyon boldogtalan lett. Belátta, a magafajta, tizenhat éves kislány nem veheti fel a versenyt az emlegetett lánnyal. Sáfár Aliz szép lány volt, mellette már felnőtt nő, tetejében orvos lánya.
Hédi nem örült Cili álmodozásának. Senkivel sem akart osztozkodni a szeretetén, de könnyeit látva, vigasztalni kezdte. Azt mondta, Sáfár doktorék a látszat ellenére olyan szegények, mint a templom egere. A fél városnak tartoznak, nekik is. Két éve áthúzatták a garnitúrájukat, de azóta se fizettek. Sáfár doktor azt panaszolta náluk, hogy sokba van a fiai taníttatás, mellette a felesége és a lánya állandóan kizsebeli. Magabiztosan tette hozzá, Lónyai Imre nem lehet olyan bolond, hogy benősüljön egy ilyen családba.
Cili nem vigasztalódott meg, s Hédi a fejébe vette, hogy segít rajta. Ha Hédi valamit a fejébe vett, azt véghez is vitte, bármilyen képtelenség  volt.
Egyik hétvégén úgy döntött, megismerkedik a fiúval, s közli vele, hogy egy kedves kis csaj évek óta gondol rá. Közben felvilágosítja Sáfár Alízék anyagi helyzetéről is, ha mégse tudna róla. Akkoriban kapott maga is egy drága kerékpárt, éppen alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a versenykerékpáros fiú nyomába szegődjön. Azon a délutánon kileste a fiút, s merészen utánahajtott. Nem volt könnyű a gyakorlott kerékpározó nyomában maradni. Egy ideig össze-vissza száguldoztak, s a fiút bosszantani kezdte a kéretlen útitárs, főképpen ezen a napon. Titkos találkája volt a városkához közeli tónál. Kihajtott a városból, majd az útba eső erdő szélén leugrott a kerékpárról, s mikor a lány odaért, valósággal lerángatta a járműről, és durván az arcába ordította:
- Mi a jó fenét akarsz tőlem?
Hédi megrettent, s ijedtében olyasmit dadogott, hogy sportból versenyzett. Lónyai Imre nem értékelte a nemes szándékot. Az se hatotta meg, hogy egy csinos, tizenhat éves kislánnyal állt szemben. Belépett Hédi kerékpárjának első kerekébe, használhatatlanná tette a járművet azzal a felkiáltással, hogy viheti haza a vállán, a súlyemelés is sport. Ezzel felpattant a maga járművére, s elkerekezett.
Hédit úgy elfogta az indulat, hogy mérgében szétrugdosta az épen maradt kereket is, s behajította az új járművét a fák közé. Otthon majd azt mondja, ellopták egy bolt elől. Elindult gyalog vissza Dombszegre. Mivel messzire került a várostól, eszébe jutott, hogy a tó környékén autós ismerősre akadhat, s elkanyarodott a tó irányába. El kellett mennie a víkendházak előtt, s az egyik udvarán megpillantotta a fiú kerékpárját.
A vityilló egy nyugalmazott bíróé volt, aki pár évvel előbb települt le Dombszegen a jóval fiatalabb, szépasszony feleségével. Az asszony kocsija is ott volt a nyitott garázsban, s Hédi azonnal kombinálni kezdett. Nem is Hédi lett volna, ha beéri ennyivel. A házat óvatosan megkerülte, átmászott a kerítésen, s belelépett a versenykerékpár küllői közé maga is. Aztán menekült, ahogy tudott. Az eset után éveken át nagy ívben kerülte a fiút, s mindig heves szívdobogással, mintha megérezte volna, hogy ezzel nem fejeződött be kettőjük szerencsétlen találkozása.
Cilinek nem merte elmesélni a kalandot, így arról is hallgatnia kellett, amit a bírónéval kapcsolatban tapasztalt. Pedig, ha elmondja, nem csak megbocsátást nyer, mint mindig, hanem a komoly kislány talán elgondolkodik a felett is, hogy valójában kiről ábrándozik, de a sors nem volt kegyes Marosi Cilihez.

A bölcső

X/9
    Történt egy nap, hogy Hédit meghívta a Bütyök nevű osztálytársa magukhoz házibuliba. A fiúék Nagyházán laktak, s Hédi otthon éppen büntetésben volt. Cilit hívta segítségül. Addig könyörgött, míg rávette, kérje el a szüleitől. Mondja azt, iskolája szolid rendezvényére mennek, s szombaton este nem mer egyedül beutazni Nagyházára. Cili még sohasem volt házibuliban, s igazán nem is kívánkozott, de ismerte Hédi helyzetét, s elkérte a maga csendes módján.
Soltiék beleegyeztek, de kikötötték, éjfélre legyenek otthon. Cili se mert szólni szüleinek a házibuliról, s ezúttal maga is füllentett. Most úgy szólt a mese, hogy Hédi iskolájának szolid rendezvényre mennek, s Hédi az, aki nem mer egyedül beutazni Nagyházára. Marosiék nem fogtak gyanút, s István megígérte, várni fogja őket az állomáson fél tizenkettőkor, az utolsó vonatnál.
Cili útközben tudta meg, hogy a járási párttitkáréhoz mennek, akik akkor Szocsiban üdültek. Bütyöknek volt egy egyetemista bátyja, együtt rendezték a bulit. Hatalmas volt a ház, a tekintélyes hallban dübörgött a zene, ott táncolt, aki akart, vagy az italpultnál tolongott. Cili elképedésére Hédi első útja az italpulthoz vezetett. Hiába próbálta visszafogni, Hédi egymásután hajtotta fel a konyakokat.
Előkerült Bütyök is néhányadmagával, lányok-fiúk vegyesen, volt köztük egy néger srác is, vigyorgott a szőke lányra, s vitte volna Hédit az emeletre, de Cili nem engedte.
Vitatkozni kezdett, közben könyörgött Hédinek, menjenek haza, mert nem ura az akaratának. Hédi szembefordult vele sohasem tapasztalt indulattal. Azt kiabálta, nem fogja örökké előírni neki, hogy mi illik és mi nem, s felment a társasággal az emeletre.
Cili ott maradt idegesen, megbántottan, s azt nézte, merre van az ajtó. Ilyen helyről nem szabadulhat egykönnyen az ember. A hangoskodás felhívta rá a figyelmet, néhány részeg fiú körbevette, egyikük a nála lévő üvegből itatni akarta. Cili mielőtt bármit tehetett volna, egy magasra nőtt fiú rádörrent a társaságra.
- Tűnés innen, mielőtt begorombulok!
Így ismerte meg Baksa Attilát. Negyedikes gimnazista volt, elsős húgát kísérte el a buliba, de maga nem vegyült, ahogy kedves mosollyal mondta. Beszélgetni kezdtek, s Cili hamar rájött, hogy rendes sráccal hozta össze a sors.
Baksa Attila az a típus volt, akit mindig is kedvelt. Kedves, fellépése ellenére is szelíd, illemtudó.
Ilyennek képzelte Lónyai Imrét is messziről. Ez mellett hálás volt a fiúnak. Nem kellett elmenekülnie a buliból, Hédit teljesen magára hagyni, s várakoznia se kellett az esti állomáson órákon át. Aggódott Hédiért, de a fiú társaságában így is kellemesen telt az idő. Sok mindent elmondtak egymásnak.
Cili megtudta, hogy Attila apja bányász volt, elvitte valami betegség, de amíg élt, több szeretetet adott a családjának, mint sokan mások  hosszú életük alatt. Anyjáról is szeretettel beszélt. Apjuk halála után a városba jött velük, hogy tanulhassanak. Takarításból tartotta el három gyermekét. Attilának volt egy nővére, aki Cili iskolájában végzett. A fiú tovább akart menni főiskolára, tanárnak készült, s azt mondta, húga taníttatása már az ő gondja lesz, mert sokkal tartozik az édesanyjának. A beszélgetés során kedvet kaptak a tánchoz. Attila messziről megmutatta a húgát. A kis elsős gimnazista olyan átéléssel táncolt a hall közepén, mint akit a táncon kívül semmi sem érdekelt.
Mikor eljött az indulás ideje, Cilinek fel kellett menni az emeletre Hédi után. Attila felkísérte, s menet közben megkérdezte, hogy csapódtak össze. Cili gyanútlanul felelt. Mondta, hogy kiskoruktól barátkoznak, Hédi egy kicsit olyan, mintha a testvére volna. Látszott a fiún, hogy meglepte a dolog, s azt mondta:
- Ha a húgom volnál, nem engedném, hogy barátkozz vele. Nagyon link. A gimiben botrányos híre van. Nem tudtál róla eddig, ugye?!
Cili megütközve nézett rá, de felelni nem tudott, mert közben felértek az emeletre, s a folyosón csoportosan beszélgetők közül egy fiú idétlen nevetéssel mondta, ha Hédit keresik, éppen jókor jönnek, a szemben lévő szobában megtalálják. Cili nyugtalanul nyitott be a mondott ajtón, aztán lángba borult az arca. Valóságos orgia tárult a szeme elé. Párok szeretkeztek a szőnyegen, a bútorokon. Ijedtében Hédit nem ismerte fel köztük, s vaktában elkiáltotta magát.
- Hédi, indulnunk kell!
Valahonnan a szoba belső feléből jött a válasz. Onnan, ahol a szőnyegen fekvő párt félig bútor takarta, csak vonagló lábaik látszottak. Az egyik pár láb sötét bőrű volt, kiáltó ellentéte a rákulcsolódó fehér lábaknak.
Hédi hangja zaklatottan lihegő, alig felismerhető hang volt.
- Menj innen!... Ne bámészkodj!...Tűnés!
Ebben a helyzetben értelmetlen dolog lett volna bármi erősködés, rábeszélés. Attila is így gondolhatta, megfogta Cili karját, s kivonta a szobából. A folyosón átfogta a vállát, s lekísérte az emeletről. Közben nem beszéltek. Cili nem is tudott volna megszólalni, annyira bántotta a helyzet, s Hédi helyett is szégyellte magát. A hallban megszólalt.
- Nem vigyáztam rá. - mondta kesergőn.
- Ne okold magad, mert nem a te hibád! Láttam, megpróbáltad visszatartani. Egyébként, nincs vele egyedül, ahogy láttuk. Sokan gondolják úgy, ez se több pillanatnyi szórakozásnál. Leértékelik a legszebb érzéseket, vele önmagukat. Aztán üressé válik az életük, és nem tudják, hogy mitől.
Cilinek nem volt ereje megvitatni a témát. Mellette indulnia kellett, ha nem akarta lekésni az utolsó vonatot. Csendesen mondta:
- Köszönök mindent. Nagyon rendes srác vagy. Örülök, hogy találkoztunk.
Attila elmosolyodott.
- Csak nem akarsz elköszönni? Nem gondolhatod, hogy egyedül elengedlek ezen a késői órán. Anettel kikísérünk a vonathoz...- mondta kedves nehezteléssel, s ment a húgáért.
Legszebb az volt benne, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy vigyáznia kell rá. A kis elsős gimnazistalány már másképpen gondolta. Az úton jó ideig duzzogott. Zokon vette, hogy ott kellett hagynia a bulit egy idegen lány miatt, de legfőképpen azt sérelmezte, hogy bátyja még mindig pólyásnak tekinti.
Attila tréfálkozva békítette. Olyanféle tréfálkozás volt ez, ami inkább dédelgetéshez hasonlított.
Cilinek már nagyon tetszett a fiú. Elbűvölte természetével, megjelenését is vonzónak találta. Jó alakú fiú volt, barna hajú, barna szemű, s szerény körülményei ellenére is jól öltözött. Az a fajta gimnazista volt, akiért a lányok lelkesedni szoktak. Az állomáson elbúcsúztak, de nem beszéltek meg újabb találkozást, mintha mindketten természetesnek tartották volna, hogy látják még egymást.
 X/10
    Hédi a vasárnapreggeli vonattal ért haza. Cili ébren volt, nyitott ablakán át hallotta kopogni a cipőit, szinte visszhangozta a csendes utca. Azt is hallotta, ahogy szokott nemtörődömséggel bevágta maga mögött a kiskapujukat. Ebből tudta, olyan mentséget talált ki, ami magabiztossá tette. Eddig valamiféle csínynek tartotta az ilyenféle ötleteit, most ezt is másképpen látta. Bánatosan gondolt arra, hogy Hédi elindult a lejtőn. Nem erkölcsi felháborodást érzett, hanem keserűséget. Hiszen szerette Hédit, s a maga tiszta lénye, szigorú erkölcsi felfogása mellett nem is érezhetett másképpen. Mégis várta Hédit. Beszélni akart vele a történtekről, hátha észre tér, mielőtt még nagyobb bajba keveredik.
Hédi vasárnap nem ment át hozzájuk. Hétfőn reggel se szólt be érte, ahogy szokott, csak a busznál találkoztak. Leültek egymás mellé szokásuk szerint. Hédi dühös volt magára. Bosszantotta, hogy Cili előtt lebukott, s ingerülten mondta:
- Kezdheted a szövegelés, bár rohadtul nem érdekel!
Cili csendesen felelt.
- Nem akarok szövegelni, csak azt szeretném tudni, hogy miért teszel olyasmit, ami árt, amivel tönkreteszed magad?!
- Attól még nem lesz bajom, ha kicsit hülyülök. Csak te fújod fel.
- Nem úgy láttam, mintha csak hülyültetek volna.
- Na és, ha ment a lamur, akkor mi van?!
- A lamur?! Mi köze volt ennek a szerelemhez?! Minden érzelem nélkül odaadtad magad a néger srácnak. Jött és ment. Többet látni sem fogod az életben.
Hédi megvonta a vállát, s mint akinek már minden mindegy, tett még rá egy lapáttal.
- Baromira nem érdekel! Egyébként, kapaszkodj meg, fiacskám, nem ez volt az első esetem. Ha akarom se tudom megmondani, hogy  hányadik volt!
- Szűzanyám! - döbbent meg Cili, mert ezt semmiképpen se gondolta róla, annál sokkal okosabbnak hitte.
- Most mit rémüldözöl?! Mit gondolsz, nyáron mivel szórakozunk a táborban?! Naná, hogy ezzel! Mindenki ezt teszi, és senki se akad ki rajta.   
Cili keseregve gondolta,nem elég, ha őrültségeket művel, még kérkedik is vele, s keményen fogalmazott.
- Nem hiszem, hogy mindenki ezt teszi. A bulin se tette mindenki. Ezt csak azok terjesztik, akik menteni akarják a viselkedésüket. Vagytok páran, akik bedőltök a fiúk szövegelésének, s azt gondoljátok, ha mindenkit lehúztok a saját szintetekre, akkor kisebb lesz a vétketek is.
- Nem érdekel az ósdi szöveged!- mondta Hédi visszautasítón, s félig hátat fordított.
Cili hangja kérőn csendült.
- Legalább gondold át! Akkor talán normálisabban viselkedsz majd, és nem fognak úgy beszélni rólad, mint egy prostiról.
Hédi felszisszent, mint akit darázs mart, s szinte kiáltotta:
- Ki mert ilyen pofátlanul beszélni rólam ?!
- Zokon veszed, ugye?! Akkor gondolkozz! Egyébként, csak keserűségemben fogalmaztam így, mert szégyellem magam miattad. Megismertem egy rendes srácot, Baksa Attilának hívják, negyedikes gimis, és jól ismer. Azt mondta, ha a húga volnék, nem engedne barátkozni veled.
- Üzenem neki, hogy menjen a fenébe!
- Üzengetés helyett inkább térj észre.
- Legyek olyan béna, mint amilyenek ti vagytok, és hagyjam ki az állati klassz bulikat, csak azért, mert ti hülyén ítélitek meg?! - mondta Hédi dühös hangon.
Cili is indulatosan felelt.
- Állati az biztos! Egy-egy alkalomra összecsapódni, csoportosan hemperegni, miközben azt sem tudjátok, kivel jöttök össze  éppen, akár az állatok. Védekezhetsz bármivel, akkor is undorítóak voltatok.
Hédi felugrott, s nem törődve a körülöttük lévőkkel, kiabálni kezdett.
- Így csak egy hülye szűzike beszél!... Elegem van belőled!...Nem állok veled szóba többet.
Körülöttük nevettek. Hédi leült távolabb, s az út hátralevő részén Cili rovására szórakoztatta diáktársait. Cili az ablak felé fordult, s titkon sírt. Elhatározta közben, hogy maga sem áll szóba vele egy ideig. Azzal bünteti majd, amit legnehezebben visel el. Utazhat egyedül. Majd a korábbi busszal jár haza, reggel is a korábbival indul, hogy jó ideig ne találkozzanak.
 X/11
    Cili olyan komolyan gondolta a figyelmeztetést, hogy már ezen a napon a korábbi busszal készült haza. A pályaudvaron csak néhány percet kellett várnia. Meglátta közben Baksa Attilát rohanni az úton, egyenesen felé tartott, vigyázatlanul átvágott az úttesten, áttörte magát a várakozó diákok tömegén, s futtában lefékezett előtte.
- Szia!... De jó, hogy itt talállak még! - mondta levegő után kapkodva - Nem tudtam, hogy melyik busszal jársz, jöttem a korábbihoz, biztos, ami biztos!
- Kedves tőled, de nem kellett volna ennyire rohanni.
- Muszáj volt. Most ért véget az utolsó órám. Tudtam, tíz perc múlva elmegy az első busz, és mindenképpen látni akartalak.
Míg beszélt, ragyogott szemében az öröm. Cili meghatódva mondta :
- Úgy rohantál, hogy teljesen megizzadtál.
- Nem számít. Csak az, hogy elértelek. Nagyon vártam a találkozást. Nehezen jött el a hétfő. Hogy értél haza, édesapád várt a vonatnál?
- Várt. Ha valamit megígér, mindig megtartja.  
- Örülök. Akkor feleslegesen aggódtam. Ha a húgom nincs velünk, hazáig kísérlek.
- Gondolom, nem bánta volna, ha a buliban hagyod. Szomorú volt szegény. Megvigasztalódott már ?
- Kénytelen, ha máskor is el akar menni. Kis tökmag még, de nem látja be. Amúgy kedves lány. Remélem, erről az oldaláról is megismered majd. Jó volna, ha eztán a későbbi buszok valamelyikével járnál haza. Nagyon szeretnék több időt tölteni veled. Sétálnánk, beszélgetnénk.
- Sajnos, mostanában nem lehet...- mondta Cili, s néhány szóval elpanaszolta Hédi bántó viselkedését, s hozzátette - Valamit tennem kell, hogy észre térjen. Mindig ragaszkodott hozzám, talán a neheztelésemre átgondolja a dolgait.
- Nem hiszem, de azért csak próbáld meg. Majd legfeljebb rohanok holnap is... - mondta kis nevetéssel, aztán elkomolyodott - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Már az se zavar, hogy éppen Hédivel barátkozol. Ha eddig nem rontott el, eztán már nem fog.
Cili nem tudott kilépni önmagából.  Mentegette Hédit az otthoni rossz körülményeivel, s úgy gondolta, így lázad ellene. A fiú nézte közben, s úgy ragyogott a szeme, hogy Cili zavarba jött. Elfordította arcát, s halkan felnevetett:
- Butaságot mondtam?
- Nem, dehogy! Sőt! Nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz. Komolyan, szépen ítéled meg a legfontosabb dolgokat. Annyira tetszik, hogy csak nézlek, hallgatlak, és alig merem elhinni, hogy ilyen szerencsém van.
Cili elpirult.
- Zavarba hoz, ha szembe dicsérnek.
- Csak tényeket mondok. Remélem, idővel elfogadod, hogy ami a szívemen, az a számon. Otthon sokszor intenek miatta, de nem tudok leszokni róla. Valahogy a jellemem része. Amolyan hitvallásom is.
- A rajongás is? - mosolyogta Cili kis évődéssel.
- Arra értetted, hogy más lányokkal is?!...Meglepne, ha azt mondanám, te vagy az első, aki komolyan érdekel ?!
- Alaposan.
- Akkor lepődj meg egy kicsit a kedvemért...- mondta jóízű nevetéssel, s elkomolyodott. Csendesebben folytatta - Az egyetlen vagy, és örülök annak, hogy így van. De annak még jobban, hogy végre rád találtam.
- Én is örülök, hogy megismertelek.
- Mindennap jövök. Ha csak pár percre is, de látni szeretnélek...- mondta, aztán keserves arcot vágott, mert begördült Cili busza.
- Szia! Akkor holnap, de ne rohanj!- mondta Cili kedvesen, s zavarában kezet nyújtott.
Attila megtartotta a kezét néhány pillanatra, a szeme gyanúsan csillogott.
- Egy örökkévalóság telik el holnapig...- felelte súgva, s Cili szíve felpörgött. Halkan felnevetett, elvonta a kezét, s a busz ajtajából még visszaintett biztató mosollyal.
Másnap délben hiába várta. Mikor felszállt a buszra, kedvetlen volt, kicsit megbántott is, de aztán vigasztalta magát. Talán tovább tartott az óra, Attila már reménytelennek látta a rohanást. Majd találkoznak másnap, gondolta.
Baksa Attilát soha többé nem látta. Harmadnap is hiába várta, s ahogy felszállt a buszra, egy dombszegi lány megfogta a karját. A lány harmadikos gimnazista volt, s csak messzebbről ismerték egymást.
- Sajnálom!- mondta valamiféle megrendüléssel a hangjában.
Cili nem értette, s csodálkozva kérdezte.
- Mit sajnálsz?
- Láttalak benneteket Attilával tegnapelőtt, és nem tudod?!
- Mit?
- Meghalt. Tegnap délben elgázolták a buszpályaudvar közelében.
Cili előtt elsötétedett a világ.
X/12
    A tragédiákat nehezen viseli a lélek. Cili belebetegedett Attila halálába. Otthon maradt néhány napig. Kesergése közben önmaga mellett Hédit is okolta. Mégis várta. Nem akarta elhinni, hogy a tragédia hírére se megy át hozzájuk, mikor tudta, hogy ismerte a fiút. Hédi csak másnap jelent meg, de akkor már bűnbánó könnyekkel, s Cili nyakába borult.
Csendes napok következtek. Cili újra iskolába járt, de a szomorúság benne maradt. Hédi is furcsa híreket hozott a gimnáziumból. Diákok közt hamar elterjed a legapróbb részlet is, már mindenki tudta, hogy Attila egy egészség ügyis lány miatt rohant a buszhoz. S, valamiféle legendát szőttek köréjük. Volt aki tudni vélte, hogy nagy szerelem volt, mások arról tudtak, hogy Cili is elutazott Attila családjával a temetésre ; a fiút  abban a bányászfaluban temették el, ahonnan jöttek, s ahova a családja visszavágyott.
A legendából valami mégis igaz lett. Attila temetése után napokkal megkereste Cilit a buszpályaudvaron a kis Baksa Anett. A lányka csak árnyéka volt önmagának, s halvány arccal átnyújtott Cilinek egy nyitott borítékot. Cili megdöbbent, elvette szó nélkül, és belenézett. Attila fényképe volt benne, s egy levél. Miközben olvasta a levelet, szeme megtelt könnyel. Attila írta a sorokat, talán az utolsó tanítási órán.
" Ciluska! Ha késve érkeznék, és nem maradna időnk a beszélgetésre, csak arra, hogy átadjam ezt a levelet, ebben mondom el, hogy amióta ismerlek, muzsikál a lelkem. Te vagy az eddigi életem legszebb történése. Várj holnap is, holnapután is, mindennap, mert én jövök, ha csak egy kis esélyem mutatkozik rá.  Attila"
Mire eljutott ahhoz, akinek szánta, már nem élt. Cili nem merte végiggondolni a szavak jelentését, így is reszketett. Nézte a fényképet, s nem tudott megszólalni. Beszélt helyette a lány.
- Édesanyánk találta meg a tárcájában. Úgy gondolta, jusson a kezedbe, mert neked szánta. Édesanyánk azt üzeni, véletlenül se okold magad. Senki se tehet róla. A sors kegyetlensége volt...Rettenetes! Még most se tudom elhinni. Hiányzik, borzasztóan hiányzik! - mondta könnyek között, s összeölelkeztek.
Cili is sírt. A kedves barátot siratta. Csak évek múlva fog arra gondolni, hogy talán egy ígéretes, szép lehetőséget vesztett el a boldogsághoz vezető úton.
X/13
    Cili megtudta Baksa Anettől a gázolás pontos helyét, s másnap délután elmentek Hédivel. Valóban közel volt a pályaudvarhoz, az első mellékutcában, mely jóval rövidebb utat kínált a gimnáziumtól a pályaudvarig, de szerencsétlenségre keresztezett egy forgalmas főútvonalat, ahol versenyt robogtak egymással a nehéz kamionok.
Attila köztük akart átjutni, s az egyik elcsapta. Már majdnem átért, mindössze egy méterre volt a biztonságot jelentő járdától. Mutatta a még meglévő krétarajz, s egy nagy sötét folt.
Megrendítő látvány volt. Illetékes kezek megpróbálták eltüntetni a nyomot, körülötte szinte kivilágosodott az aszfalt, de maga a folt daccolt az igyekezettel. Érzékeny lélek természetfölötti szándékot, a halál ellen tiltakozó erőt látja benne. Cilinek ilyen volt a lelke.
Nézte egy ideig a foltot, felette vadul átrobogó kamionkerekeket, s nyelte a könnyeit. Aztán indult a közelben lévő virágbolt felé. Ezekben az években még nem volt általánosan szokásban, hogy a tragédiák színhelyére virágot tegyenek, vagy gyertyát gyújtsanak, Cili belső kényszert érzett rá.
Hédi lehangoltan, szótlanul ballagott a nyomában, kísérte oda-vissza engedelmesen, csak akkor kezdett tiltakozni, mikor Cili a szünet nélkül robogó kamionok ellenére  mindenképpen a sötét foltra akarta tenni virágait.
Cili ahányszor megpróbált kilépni a járdáról az úttestre, Hédi belekapaszkodott a karjába, megmarkolta hátán a ruhát, s félelmében hangosan sírt. Közben a léghuzat majdnem leverte lábukról őket. Cilinek valahogy mégis sikerült letenni a virágokat oda, ahova szánta. Aztán elnyomta a lelkében kavargó érzéseket, s a maga igyekvő, szelíd módján vigasztalta Hédit. Így indultak vissza a pályaudvarra. A tragédia színhelyére mást is elvitt a bánat. Egy szöszi lányka, talán elsős, vagy másodikos gimnazista lehetett, a közeli hirdetőoszlop mögött várta, hogy letehesse a virágait. Alighanem, ő is szőtte a maga reménykedő álmait, melyeknek ezen a forgalmas, zajos kereszteződésen vetett véget a kíméletlen sors.
Anatole France, a nagy regényíró mondta:" Magunkról alig tudunk valamit, másokról semmit sem. A tudatlanságban rejlik nyugalmunk; "

A gyermekkor vége

X/14

    Nyár eleje volt, tündöklő napos reggel. Cili íróasztalán a naptár 1977 május tizennegyedikét mutatott. Szombat volt, a ballagás napja. Cili még aludt. Előző este sokáig volt ébren. Feldobta a közeli ballagás gondolata, az a jó tudat, hogy véget ér az iskola, helyette kilép az életbe. Vizsgázott ápolónő lesz. Nővérke, ahogy szólítani fogják. Önállóan végezheti a munkáját, hasznosíthatja mindazt, amit három esztendő alatt szorgalmasan megtanult.
Fürdés után egy szál törülközőben bement nagyanyjától örökölt szobába, melyben változatlanul ott volt öreg Marosiné régi, de még mindig szép bútorzata. Cilit nem zavarták a régi bútorok, éppen ellenkezőleg. Emlékeztették nagyanyjára, s jó volt rá emlékezni. Mindig jól érezte magát a tágas szobában, most különösen. Jókedvében körbetáncolta a szobát, majd megállt a háromszárnyas tükör előtt, s néhány pillanatra egészen közel hajolt hozzá, mint aki alaposan szemügyre akarja venni önmagát.
Kedves arcú lány nézett vissza rá, megkapóan szép szemekkel. Meleg barna szemek voltak, hosszú szempillákkal, szép ívű, sötétbarna szemöldökkel, mégis az a derű volt benne a legmegkapóbb, mely miatt jólesett beletekinteni ebbe a szempárba. Nem a tudatlanok derűje volt, nem is a gondtalanoké. Bizakodó derű volt, olyanféle bizodalom, mely azt mondta, a gondok, bajok ellenére is szép a világ.
Termetre középmagas volt, bőre inkább kreol, mint kisasszonyosan fehér, s szinte hibátlan. Hosszú, kissé hullámos, sötétbarna hajának szép színét a természettől kapta. Formás alakját, hihetetlenül vékony derekát, melyet két felnőtt tenyér nehézség nélkül átfoghatott volna, minden osztálytársa irigyelte.
Egyszóval, igézően csinos volt üdeségébe, fiatalságában, de lélekben még kislány volt. A szó nemes értelmében ártatlan kislány, de tisztasága nem párosult tájékozatlan együgyűséggel.
Tizenhét évesen sok mindent tudott már az életről, de még nem tudott eleget, s megőrizhette lelke gyermeki derűjét. Örült, ha örülhetett. Játszott, ha játszhatott.
A következő mozdulatai is igazolták. Mikor kioldotta a törülközőt, szégyenlősen elfordult a tükörtől. Felvett egy masnis, fodros hálóinget, s így fordult vissza. Megnézte magát újra. Felnevetett jókedvűen, s leengedte felkötött haját. Előre lendítette a dús hajzuhatagot, majd függöny módjára szétválasztotta arca előtt, s mókázva nyelvet öltött tükörbeli önmagára. Nevetett újra, mozdult is hozzá.
Dúdolva, dalolva elkeringőzött az íróasztaláig. Ez volt az egyetlen modern bútor a szobában, az ablak közelében állt, s színes állónaptár díszítette. Fordított a naptár lapján, mivel új nap következett, majd továbblejtett. A szoba közepén álló kerek asztal körül táncolt, egyenként billegtette a bordó bársonnyal bevont székeket. Aztán az asztal közepén lévő szép kristályvázát a feje tetejéhez fogta, s illegni-billegni kezdett hozzá, mint a néptáncosok. Végül vigyázva visszatette a csipketerítőre, lehuppant a megvetett ágyra, s halk nevetéssel tenyereibe temette arcát.
Mire bebújt a paplan alá, kicsit meghatódott a jeles dátumtól. Elszállt a kezdeti magabiztossága, s úrrá lett rajta a szorongás: holnap a ballagás, néhány hét után a vizsgák, pár nap még és dolgozni fog. Oda kell állnia önállóan a betegágyak mellé, végezni kell a dolgát aszerint, amit három év alatt megtanult, de elég lesz-e majd az a tudás, vagy olykor ott áll kétségbeesve, tétován, tehetetlenül, mert nem figyelt eléggé, mikor kellett volna. Annyira megszeppent a gondolattól, hogy nem jött álom a szemére, s sokáig nézte az ablakon bevilágló éjszaka fényeit.

 X/15

       Marosi Istvánék ezen a reggelen korán keltek. A szülőnek sok a tennivalója ilyen napon. Erzsike hozzáfogott a ballagási ebédhez, náluk lesz majd a família apraja, nagyja. Kiszaladt a kertbe friss zöldségért. István is kint volt, már levágott egy halom tearózsát, a fűben hevertek egymásra rakva.
Erzsike ijedten kiáltott fel.
- Jaj, apánk, nem viszünk itthonról virágot! Nagyházán rendeltem én is, ahogy a rokonság.
István szégyenlősen elmosolyodott, mint a rajtakapott gyerek, s míg felszedegette a fűben heverő rózsákat, azt motyogta :
- Mostanra szánom, no! Az ébredésére. Tedd majd be édesanyám szobájába, az asztalon lévő kristályvázába, hogy Ciluskánk ezt lássa meg  elsőnek, ha kipattan a szeme.
Az apa bevallott büszke öröme volt ez, s még valami, a lélek szép ünnepe. Hiszen hány, s hány álmatlan éjszakán gondolt arra,  megérik-e majd ezt a napot, vagy Isten előbb szólítja el őket, mint kenyeret adnak a késői gyermek kezébe. S, íme eljött a megnyugvást hozó idő. Felnevelték a későn jöttet is, Isten adott hozzá elég időt és erőt.
Erzsike mintha megérezte volna a gondolatait. Először a szeméhez emelte kötényét, aztán mély sóhajtás után mondta:
- Egészen a bolondja vagy ennek a lánynak!
Marosi István már döcögősen nevetett.
- Nem csak neki. Te is kapsz egy szálat. Ezt a piros rózsát neked szántam. Mondjam azt is, hogy miért kapod?
Erzsike felnevetett, mint akit megcsiklandoztak, s megfenyegette tréfásan.
- Majd adok én neked, csak kiabáld ki!
Nem neheztelt igazán, elvette a rózsát olyan mozdulattal, ami Istvánt arra a régi lányra emlékeztette, akit feleségül vett, s hirtelen magához vonta. Ahogy Erzsike gondolta, "az összes szomszéd szeme láttára".
- Meglátnak. Majd azt mondják : vénségünkre elment az eszünk !- mondta panaszosan.
- Vén az országút! - nevetett István, s betyáros jókedvvel hozzátette -Kedvem volna újra bebizonyítani.
Erzsike ijedtében a szájára tapasztotta tenyerét, de szeme nevetett közben, hiszen szívesen hall ilyesmit az ember még ennyi évi házasság után is. Visszafiatalodik tőle éveket.
A szomszédban, Soltiék portáján is mozgás volt. Utánfutós autóra pakoltak egy frissiben elkészült ülőgarnitúrát. Fél éjszaka dolgoztak, hogy felárral leszállíthassák. Kapkodva cipekedtek. Solti idegesen elégedetlenkedett a feleségével, noha az asszony éppen egyedül birkózott egy súlyos fotellal. Szidta a lányát is. Méltatlankodón mondta, a kisasszonynak nem jut eszébe, hogy legalább ilyenkor mozduljon az ágyból, de majd mindjárt kipofozza, hogy megemlegeti. Most csak a szája járt. Különös módon ilyesmiért sohasem bántotta, mintha maga is kényelemhez szoktatta volna, hogy majd a remélt, s nagyon áhított doktor korában, otthonosan mozogjon az úrinak gondolt körülmények között.
Hédi akkor már ébren volt. Feszes, halványlila selyempizsamában támasztotta észrevétlen a teraszra vezető ajtó félfáját. Egykedvű arccal hallgatta apját, aztán titkon kiöltötte rá a nyelvét, s befordult a lakásba. Az egyik szobában kivett egy üveget a bárszekrényből, álltában meghúzta, válogatott kicsit apja repi cigarettái között, rágyújtott, s bevágta magát egy forgófotelbe, s töprengő arccal eregette a füstöt.
Hédi fejjel magasabb volt Cilinél, s noha egyformán vékonyak voltak, mégis törékenyebbnek tűnt tejfehér bőre, fiúsan rövidre vágatott, világos szőke haja miatt.
Szerette a sminket. Önmaga szórakoztatására gyakran kikészítette az arcát, szemhéján felejtett finom, halványkék árnyalat arról árulkodott, hogy ügyesen használta szépítőszereit.
Aki ebben a pózban látja, jóval idősebbnek gondolja a koránál, s néhány ítélkező gondolat is az eszébe jut. Pedig Hédi most olyan ártatlan volt, mint Isten báránykája. Cili ballagására készült, s az volt  legfőbb gondja, hogy időben eljusson Nagyházára. Szombaton nem volt alkalmas vonat vagy busz. Anyjánál kikönyörögte, hogy vigye be Nagyházára. Most azért izgult, hogy betartja-e az ígéretét.
Már a fürdőszobában volt, mikor anyja berohant. Soltiné kapkodva hozta rendbe magát, várta az utánfutós autó. Mindig igyekezett megfelelni az ura elvárásainak, bármiről is volt szó. Ez becsülendő lett volna, ha nem rabszolga lélekkel teszi, amit Hédi régóta megvetett, noha olykor szánta miatta az anyját.
Most is úgy nézte kapkodását, mintha szegény bolondra nézne, s tőle szokatlan csendességgel szólalt meg.
- Anya, ugye nem felejtetted el a hajtásban, hogy ma van Cili ballagása?!
- Mi van?! - ingerkedett anyja türelmetlenül, magasra vitt hangon, miközben kapkodó mozdulatokkal fésülködött.
Hédi is megemelte a hangját.
- Mi volna? Szombat!... Azt kérdeztem, beviszel Nagyházára, Cili ballagására, ahogy megígérted?!
- Jaj, ne! Hagyjál!
- De megígérted, anya!
- Ne macerálj! Hogy a fenébe mehetnék, mikor le kell szállítanunk a bútort?!
- Addig kétszer is megfordulhattok. Légy szí, vigyél be, mert ott akarok lenni!
- Nem érted, hogy nem én osztom be az időmet?! Mondd apádnak. Nekem hiába mondod.
- Hogy megint nekem jöjjön?! Tudod, hogy mikor?!
- Inkább én feszüljek meg köztetek?! Adok pénzt. Menj, ahogy tudsz. Nem fogok apáddal hadakozni miatta.
- Ne is, mert még az eszedbe jutna közben, hogy a kölködnek is tartozol valamivel, ha már a világra hoztad, ami állati nagy baromság volt különben! - mondta keserűen.
- Na, ne mondd! - felelte anyja ellenséges hangon.
- De mondom, mert minek annak a kölök, akinek soha sincs ideje rá?!
- Érted hajtunk, ha nem tudnád!
- Teszek rá, ha közben hidegen hagy, hogy mi van velem! Vagy érdekelt egyszer is, hogy mit gondolok, mit érzek?! - kérdezte sírásba görbülő hangon, s most kislány volt ő is, lázadó gyermek.
- Ne arénázz! Megmondtam, hogy adok pénzt.
- Arra is teszek, mert azt hiszed, hogy azzal jóvá tehetsz mindent. Egy frászt!
Anyja közben púderfelhőn át nézett a tükörbe, s onnan vágott vissza.
- Hálátlan dög vagy, tudod?!
- Naná! Nem is fogom megköszönni, arra mérget vehetsz! - kiabálta Hédi, s kirohant a fürdőszobából. Alaposan bevágta maga után az ajtót.
Alexandre Dumas fils, akit százada legnagyobb moralistájának tartottak, azt mondta: " Aki meg akar győzni másokat, annak előbb önönmagát kell meggyőznie."

A gyermekkor vége

 X/16

    Cili jelesre tette le a vizsgáit. Ez is öröm volt, elégedett, közös öröm. Marosi István már előbb eljárt az Öregotthonban állás ügyben, s Cilit várta az első munkahelye. Hamarosan munkába állt. Az Öregotthon a város szélén volt, egy ódon kastély-épületben ; tágas parkjában helybeli, vagy messziről odakerült idős emberek rótták céltalannak tűnő sétáikat nap mint nap. Valóban tekintélyes intézmény volt, gondozók hada gondoskodott a bentlakókról. Kevés volt köztük a szakápoló, s Cilit szívesen fogadták.
Volt más oka is annak, hogy már az első nap jól érezte magát. Megismerkedett egy pesti lánnyal, s mindjárt összebarátkoztak. Ritkán adódik az életben, hogy az ember azonnal bizalommal, barátsággal fordul egy ismeretlen ember felé. Ez olyasmi lehet, mint a szerelem első látásra.
Füredi Nórának hívták a lányt. Egy hónapra ápolónői munkát vállalt az Öregotthonban. Alacsony, vékony, fekete hajú, kreol bőrű lány volt, s ahogy Cili ezen az estén otthon elégedetten mondta, kedves, szerény teremtés. Füredi Nórának volt mire szerénynek lenni, végzett orvos volt. Külsőre, jókedvre, mégis, mint egy gimnazista. Cilivel egyszerre kezdte a munkát, s mindkettőjüket a mellé a két fiatal orvos mellé osztották be, akik átmenetileg szakápolóként dolgoztak, míg elfoglalhatták a környékben megpályázott helyüket. Mindkét fiatal orvos Nóra évfolyamtársa volt, segítségükkel került Dombszegre.
Cili látta, hogy a két fiatal orvos kelletlenül tette a dolgát. Nóra másképpen állt a munkához. Cilinek ez is tetszett benne, s még megannyi más. Ahogy teltek a napok, úgy mélyült el a barátságuk. Valósággal kaptak egymás keze után, s ez nem a sorsuk hozta szeretet hiányból fakadt, Nórának is megvolt a jó családi háttere.
Arra a hónapra az Öregotthonban lakott. Mikor délutánonként leadták a szolgálatot, kimentek együtt a parkba, leültek egy félreeső helyre, s órákon át beszélgettek. Cili megtudta, hogy Nóra az anyjával, s két bátyjával élt, apja már meghalt. Az egyik bátyja jogot végzett, a másik tanár volt. Jó körülmények között, budai családi házban laktak. Sok mindenről beszélgettek még, s örömmel állapították meg, hogy egyformán látják a világot, ugyanannak örülnek, s ugyanaz szomorítja őket. Valóban ritka az ilyen lelki rokonság két ember között.

 X/17

      Cili néhány nap múlva hazavitte Nórát, s bemutatta a szüleinek. Marosi Istvánék szívesen fogadták a mosolygós lányt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az első percekben csak nagy vonalakban ismerkedtek. István megkérdezte, mi járatban van a pesti lány Dombszegen. Füredi Nóra tapasztalatokat akart gyűjteni idős embereket ápoló intézetben, amit későbbi munkájában hasznosíthat, de kitérőn felelt, mivel az ember nem szívesen tárulkozik ki idegenek előtt. Gyorsan szóba hozta a ház érdekességét, a faragott székely kaput. Marosi István előtt kedves volt a téma.
- Az ötvenes évek elején faragtuk kedves apámmal, hajdani otthonára emlékezve. Akkoriban rossz néven vették az ilyesmit. Leakasztottuk, nem akartunk bajt magunknak. Éven át a hátsó udvart díszítette.
- Hallottam Ciluskától, hogy Marosi nagypapa Erdélyben született.
- Székelyföldről űzte el a muszáj a múlt század végén, mint sokakat. De bármilyen messzire is vándorol az ember, bárhogy alakul aztán a sorsa, lélekben nem tud elszakadni egykori, kedves otthontól.
Nórát közelről érintették a szavai, maga is messzire készült, s fátyolos hangon mondta:
- Szépek a faragott virágok, indaágak. Keresztet láttam közöttük?!
- Ott van a helye minden székely kapun, vagy az Oltáriszentségé. Elmondja, hogy istenhívő a ház népe. A székely kapu elmond mást is. Például, hogy vendégszeretők lakják a házat. A mi kapunkon nincsen írás, de kedves apám szívesen rávéste volna: " Térj be hozzánk vándor, ha erre visz utad. Ha jó a szándékod, szeretet fogad."
- Szép gondolat. Emberséges szándék van mögötte! - állapította meg Nóra lassan feloldódva.
- Legszegényebb portáról se küldik el a vándort egy tál étel, vagy pohár bor nélkül. A kapu arról is beszél, hogy hova tartozik a ház népe. Mindig fontos volt. Főleg Trianon után, de most még inkább az lett a bitang Ceausescu miatt.
Nóra nem akart politizálni, s kitért újra.
- Tessék mesélni a székely népszokásokról...- kérte kedves mosollyal.
- Napestig mesélhetnék. Például, hallottál már a kontyos székről?! Na, az olyan bútordarab, ami már a tornácról hírül adja a belépőnek, hogy vannak egymással a háziak. A szék támlája felül kerek, arcos. Ha a székek szembe néznek egymással, béke van, ha háttal állnak, háború. Békétlenség idején nem illik zavarni. Ilyenkor az éhes vándor is továbbáll, mert ezt kívánja az illendőség.
Erzsike közben almás lepényt tett az asztalra, s kínálta Nórát.
- Fogyassz bátran. Itt az idegenben, biztosan hiányzik édesanyád főztje.
Nóra már nem érezte idegeneknek Cili szüleit, s bepárásodott szemmel felelt.
- Otthon is hiányzik...- mondta csendesen - Anyuskám béna, tolókocsiban él. Szegény apuska távoli rokona van nálunk. Juliska jól főz, de azért az nem ugyanaz.
Értették mindannyian. Erzsike részvéttel kérdezte, hogy mi történt az édesanyjával.
A lány bánatosan felelt.
- Születésem idején magas volt a vérnyomása, a szülés alatt agyvérzés érte. Majdnem árvaságra születtem. Apám néhány hónappal a születésem előtt meghalt.  
Erzsike arca elborult. Eszébe jutott Cili születése. Sohasem fogja elfelejteni, hogy miközben világra várta, eltemetett fiát siratta a lelke. Nehéz sóhajjal mondta:
- Ó, akkor nem csoda, hogy magas volt a vérnyomása! Bánattal szülni nagyon keserves.
István az apáról érdeklődött, s Nóra nyíltan felelt.
- Anyuskám várandós volt velem, mikor kitelepítették őket a Hortobágyra. Istállóban laktak, embertelen körülmények között. Apám orvos létére állatokat gondozott, trágyát hordott. A lábát megszúrta egy vasvilla. Nem kapott megfelelő segítséget, belehalt szegény. Így csak fényképről ismerem, és anyuskáék elbeszéléseiből.
István feje lekókadt hirtelen.
- Ismerős a dolog. Ciluskám is így ismerte meg a bátyját. Volt, és mindig lesz egy nagy fiunk, mert itt él a szívünkben...- mondta elszorult hangon, s megütögette a  szíve táját.
Nóra előtt felfedte az örök bánatot, megmutatta vele, hogy elfogadta, befogadta  lánya új barátnőjét, s azt is, hogy szívesen  fogadta.
Erzsike értett  belőle, s azt mondta :
- Mindig szívesen látunk, nem csak ez alatt a hónap alatt. Igaz, Budapest messze van, de talán azért majd meglátogatsz bennünket néha.
- Örömmel jönnék, Erzsike néni, de sajnos nem lesz rá módom. Hamarosan elmegyek Afrikába.
Erzsike összecsapta  a kezét.
- Jaj, Istenem, olyan messzire?! Itt hagyod  a családot?!
- Ez benne a legnehezebb, de szeretek egy fiút. Onnan jött, odamegy vissza. Becsületbeli kötelezettsége, mert kevés az orvos. Főleg a bennszülött orvos, aki ismeri a nyelvet. Kedvesem bantu. Feleségül megyek hozzá. Az egyenlítő mentén, szűkebb hazájában élünk majd, az őserdő szélén lévő Kai nevű településen.
- Bantu?! Csak nem fekete? - kérdezte Erzsike ijedten, de megbánta mindjárt, s engesztelőn tette hozzá - Csak a nehéz élet miatt. Apánk szereti az olyan könyveket, amiben leírják a távoli népek életét. Egyikbe - másikba én is beleolvastam. Legjobban annak az orvosnak a könyvébe, aki kórházat épített az őserdőben, ott gyógyított aztán nehéz körülmények között. Később magas kitüntetést kapott, azt a Nobel-díjat. Mellette orgonált  is, abban is kiváló volt ... Mi is a neve, apánk ?!
- Albert Scweitzer...- mondta István csendesen.
Nóra elkomolyodva felelt.
- Gimnazista koromban én is olvastam Albert Scweitzerről. Emlékszem, sokáig a hatása alatt voltam. Rendkívüli dolgot tett a maga idejében. Mi nem vállalkozhatunk hasonlóra, de azért nekünk is lesz tennivalónk. Gyógyítás mellett igyekszünk majd civilizáltabbá tenni az ottani körülményeket. Kedvesemtől tudom, van Kaiban egy kis kórház, félig üresen működik. Vétek ennyibe hagyni. Otthont adhatna ápolásra szoruló, idős embereknek. Elhatároztam, hogy megszervezem az első ilyen otthont. Itt gyűjtöm hozzá a tapasztalatokat.
Marosi István arcán meghökkenés volt. Kis hallgatás után figyelmeztetőn mondta:
- Mai szemmel kellene olvasnod Scweitzer könyvét. Másokat is, akik azóta bejárták Scweitzer útját, mert az ottani nehéz életre alaposan fel kell készülni annak, aki más körülményekhez szokott. Ismernie kell az ottani szokásokat is, mert ott az a törvény. Aki figyelmen kívül hagyja, megnehezíti vele saját életét. A nélkül is nagy feladatra vállalkoztál. Bírja majd egy ilyen törékeny, könnyebb élethez szokott, lelkiismeretes lány?!
Nóra nem hallotta meg a figyelmeztetést Marosi István hangjában. Csak később fog gondolni rá, mikor rádöbben majd, hogy nem egészen abba a világba érkezett, melyet elképzelt. Akkor már azt is tudni fogja, hogy mit jelent ott a szokás törvénye. Ahogy azt is, hogy nincs szükség öregeket gondozó otthonra, s a legfőbb gondja nem a civilizáció terjesztése lesz, hanem a puszta túlélés. Most meggyőződéssel mondta:
- Bírnom kell, István bácsi! Anyuskámtól mindig azt hallottam :" Ha az ember elszánja magát valami szép, nemes feladatra, vágjon bele bátran, mert az Isten megsegíti közben, bármilyen gyenge is"...Persze, szegénykém nem erre a helyzetre gondolt. Nehezen törődik bele, hogy elmegyek. Nagyon félt.
- Óh, istenem!- rebegte Erzsike, s a másik anyára gondolt, aki tolókocsiban él, amúgy is nehéz lehetett az élete, s most le kell mondania a gyermekéről is.
Cili feltűnően csendes volt. Most egyszerre fogta meg apja, s anyja kezét, hol egyikükre, hol másikukra nézett.
- Elmegy. Alig lehetünk együtt addig is. Elrohan majd a hátralévő három hét. Ha átjöhetne hozzánk az Öregotthonból, ha munka után is együtt lehetnénk. Tessék megengedni...- nézett a szüleire könyörgőn.
Cili kiskora óta tudta, hogy mások előtt nem hozhatja nehéz helyzetbe a szüleit. Most szegte meg először a szabályt. Ez is mutatta, hogy milyen nagyon szerette volna, ha teljesítik a kérését. Marosi Istvánék értették a lányukat, s nem nehezteltek. Egymásra néztek, kiolvasták a másik szeméből a szándékot, s István azt felelte, hogy részükről nincs akadálya, de kérdezzék meg Nórát is.
A pesti lány zavarban volt. Váratlanul érte a dolog. Nem volt szándékában szállást cserélni, terhelni vele másokat, de megfogta szívét ez a dombszegi kislány a szeretetével, ragaszkodásával. Örömmel töltött volna több időt vele, ahogy ezekkel a közvetlen, kedves emberekkel is. Azt felelte, hogy maga is szeretné, de nem akar a terhükre lenni. Marosi Istvánék egyszerre tiltakoztak. Biztosították, hogy szeretettel fogadják.
Különös dolgok vannak az életben. Ott ült az asztaluknál egy idegen lány, akihez  jó szívvel fordultak, mert a lányuk megkedvelte. Nem sejtették, hogy egyszer majd, sok év múltán áldott gyümölcsöt hoz ez a szép szándék. Akkor viszonozza majd ez a kedves lány a megtapasztalt jóságukat, mikor lányuknak a legnagyobb szüksége lesz rá, amikor ők ketten már nem lesznek, s nem tudják kinyújtani felé segítő kezüket.   
X/18
    Nóra még azon az estén átköltözött Marosiékhoz. Három vidám hét várt a két lányra. Reggel együtt mentek munkába, délután egyszerre végeztek, aztán övék volt  a nap hátralévő része. Nyár volt. Cili vitte Nórát fagylaltozni, vagy a város melletti tóhoz kerékpároztak. Dombszegen még nem volt városi fürdő, csak tervezték, s éppen Marosiék szomszédságába. Ha nem volt kedvük kikerekezni a tóhoz, az udvari kútnál locsolkodtak, s nevettek, nevettek, ha kellett, ha nem, hogy aztán összeboruljanak váratlanul, megcsendesedve, s Cili susogja:
- Soha többé nem látlak majd!
Nóra hasonlóképpen válaszolt.
- Ha legalább levelezhetnénk, de onnan nehéz volna. Évente csak egyszer-kétszer jutunk be a legközelebbi városba, a postánk is ott vár ránk ismerősöknél. De biztos lehetsz benne, hogy sokat gondolok rád!
- Én is, én is!- biztosította Cili kislányos sietséggel, s hozzátette kicsit vidámabban- Ha babád lesz, arról mindenképpen értesíts, de ne húsz év múlva, rendben?!
- Rendben!- ígérte Nóra is nevetve, pedig nehéz volt a szíve. Tudta, bármit  ígér, nem tudja majd betartani.
Hédi ezekben a napokban táborban volt. Elment minden évben a vakáció kezdetén két hétre, ahogy ezúttal is. Cili évekig azt gondolta, a szüleitől menekül, s megértéssel fogadta, de mióta Hédi felvilágosította a táborbeli időtöltéséről, rossz szájízzel gondolt rá. Nórának azért mesélt Hédiről. Azt mondta, több mint barát, félig testvér, s igyekezett elhallgatni viselt dolgait. Beszélgetés közben mégis fel-felbukkant a gond.
Füredi Nóra hamar rájött, hogy Hédi viselkedésében sok ellentmondás van. Mivel megszerette Cilit, nem hallgatta el a véleményét. Finoman bár, de azt mondta, nem szerencsés az ilyen kapcsolat. Cili helyében átgondolná, és lazítana rajta.
Cili könnyekkel vallotta be, hogy képtelen rá, Hédi hozzánőtt, s bármilyen is, vállalnia kell. Nóra gyengéden magához ölelte, s azt felelte, nem csalta meg az első nap tapasztalata, melegszívű barátnőre talált.
Cili megvigasztalódott, s arra gondolt, hogy mennyire más ez a barátság, mint ami közte és Hédi között van. Pedig Nóra kilenc évvel volt idősebb, de ez egy pillanatig sem zavarta őket. Mindenről tudtak beszélgetni. Esténként összebújtak valamelyikük ágyán, s megvallották egymásnak a titkaikat.
Cili először a dombszegi állatorvos fiáról, Lónyai Imréről mesélt. Elmondta, hogy tizenkét évesen egy futó találkozás során a fiú olyan hatással volt rá, hogy azóta sem tudta elfelejteni.
Belátón mondta, maga sem érti, hogy bűvölhette el ennyire, hiszen nem is beszéltek valójában, s csak messziről látja évek óta. Közben az arcára volt írva, hogy mennyire felkavarja a dolog. Elszorult hangon tette hozzá, egyetlen egyszer fordult elő, hogy átmenetileg megfeledkezett Imréről, mert egy másik fiú felkeltette a figyelmét. Így került szó Baksa Attilára, a véletlen, s rövid ismeretségükre. Kedves, szelíd, s nagyon rendes  fiúnak nevezte, akire szívfájdító emlékezni, mert harmadik találkozójuk előtt elgázolta egy kamion.
Nóra együtt könnyezte meg vele a fiú halálát. Cili megvallotta, hogy Attila halála után rettenetes bűntudata volt.  Részben azért, mert a fiú éppen a találkozójukra rohant, mikor vigyázatlanul a kerekek alá került, másrészt Lónyai Imre miatt. Úgy érezte, Isten büntetése benne volt a szörnyű tragédiában, mert ideig-óráig hűtlen volt kis-kori álmához.
Nóra könnyes mosollyal hallgatta, s azt mondta:
- Mesélj Imréről, milyen?
- Nagyon szép szemei vannak! - mondta Cili piros nevetéssel, aztán lelkesen folytatta- Amúgy is nagyon jóképű srác. Magas, sötétszőke, sportos.  
- De milyen a természete?
Cili szeme rebbent néhányat.
- A természetéről inkább csak sejtéseim vannak. Azt remélem, hogy kedves és jó.
-Csak reméled, és nem tudod ?!
Cili boldogtalanul emlékeztette arra, hogy nem volt módjában többet tapasztalni. Nóra a többet tudók aggodalmával felelt.
- Olyan fiúról nem szabad ilyen kitartóan ábrándozni, akit kicsit se ismer az ember. Az egy dolog, hogy te mit remélsz. Ettől még bármilyen lehet. 
Cili tiltakozón rázta a fejét.
- Biztos, hogy rendes!
- Sajnos, nem mindenki az.
- Ő biztosan az, érzem! A baj csak az, hogy évek óta jár egy lánnyal...- mondta, s kesergett miatta.
Nóra töprengőn hallgatta. Itt volt előtte egy melegszívű, kedves emberke, szép családi háttérrel, valami mégsem stimmelt. Rádöbbent hirtelen, hogy ez a kislány védtelen. Éppen nemes, szép tulajdonságai teszik azzá. Nemcsak megbocsátó, hanem elfogadó is abban a reményben, hogy jók az emberek. Titkon nem bánta, hogy a fiú foglalt, mintha megérezte volna, hogy Lónyai Imre csak bajt hozhat erre a kislányra.
Vacsora után néha kiültek négyesben az udvarra, a csillagos ég alá. Volt egy öreg, kényelmes fapad a kerti kerítés mellett, ott telepedtek le. Beszélgettek. Sok mindenről szó esett, a régi időkről éppen úgy, mint a közelmúltról. A téma attól függött, hogy ki beszélt éppen. Nóra már annyira otthon érezte magát, hogy maga is gyakran mesélt, emlegette az egyetemi éveit, vagy a kórházi élményeit, de legszívesebben a Marosi családot hallgatta.
Ahogy ezen a napon is. Kellemes volt az este a meleg nap után, enyhe szellő fújdogált, senkinek se volt kedve egyhamar bemenni a házba. Nóra azt mondta, szívesen hallana újra valamit a székely nép történelméről, szokásairól.
Marosi István nem kérette magát. Amúgy is megragadott minden kínálkozó alkalmat arra, hogy a székelységről beszéljen. Szomorú oka volt. Évekkel előbb megbántották magyarságában. Mikor apjával kifaragták a székely kaput, az ismerősök foglalkozni kezdtek  származásukkal. Addig jó embere is megdicsérte a kaput, s azt mondta: " Pistám, eddig azt hittük, hogy magyarok vagytok."
Akkor még csak a maga esze után érvelt, de aztán elolvasott mindent, amit ebben a témában felkutathatott, s sok mondanivalója lett. A hunokról beszélt először, s az ázsiai őshazáról, ahonnan elindultak hódító útjaikra. Mesélt Attila királyról, fiának tartott Csaba királyfiról, aki a mondák szerint Görögországba ment hadjáratra. S, akit a székelység szabadítóként várt vissza évszázadok óta. Majd a maga csendes módján konkrétabb témával folytatta.
- Olvastam Kézai Simon krónikájáról. Megírták, hogy a magyarokkal azonosította azt a háromezer hun férfit, akik részt vettek a hadjáratokban, és  Attila halála után először Alsó-Ausztriában települtek le, majd a hétszázas években a nyugat elől menekülve Csigla mezején. A kutatók azt mondják, Csigla mezeje Erdélyben volt, a későbbi Mezőségben.
Cili izgett-mozgott a helyén. István átengedte a szót lányának. Cili szinte diadallal mondta:
- Ott már székelyeknek nevezték magukat. Na, mit szólsz?!
- Székelyeknek? - lepődött meg Nóra.
- Pontosabban szikölnek...- igazította ki István a lányát, s maga folytatta - A szikölők leszármazottjai Üsübü vezérrel a honfoglalók elé mentek a rutén határra, és segítettek Árpádéknak elfoglalni Pannóniát. A kutatók közül sokan ebben látják a legfőbb bizonyítékot arra, hogy a székelység a magyarság része. Hiszen Árpádék aligha bíztak volna meg Üsübübe és népébe, ha nem ismerik fel bennük a rokont. A nemzetségek életében két-három évszázad nem nagy idő.
Mikor idáig jutottak, Nórában felötlött a kettős honfoglalás gondolata. István még inkább megkedvelte a pesti lányt, s igyekezett a témában mindazt elmondani, amit tudott.
Tudós elmékre hivatkozott a maga szerény, mégis imponáló tájékozottságával.  Elsőként a század kiemelkedő tudósát, László Gyulát említette. Több könyvét is olvasta, köztük azt is, melyben állást foglalt a " kettős honfoglalásról." 
Majd Orbán Balázsról beszélt. Szavaiból kiderült, az ezernyolcszázas években élő erdélyi író, néprajztudós, történész kiemelkedő munkásságával a magyarság ügyén belül szívvel-lélekkel szolgálta a székelység ügyét is. Művei között első helyen áll a Székelyföld leírása. Hat kötetben foglalta össze a székelyföld történelmét, néprajzát, népköltészetét, régészetét, természetrajzát. Megemlítette a tudós közel-keleti útjait is, ahogy a 48-as szabadságharc idején mutatott hazafiasságát. A szabadságharc híre Orbánt Konstantinápolyban érte. Csapatot gyűjtött a szabadságharc segítésére, de csak a világos fegyverletétel után értek az országba. István azzal fejezte be, hogy Orbán Balázs embernek, tudósnak, magyarnak, székelynek egyformán kiváló volt.
Nórát elvarázsolta az egyszerűnek tudott ember jártassága.
Az sem zavarta, hogy a könyvek nyelvén beszélt.  Gondolta, a mindennapokban használt, egyszerű nyelvezete mellett csak így tudta elmondani mindazt, amit a könyvekből megtudott. Még fel sem ocsúdott, mikor Cili is meglepte a maga tájékozottságával.
- Engem Orbán Balázs önfeláldozása fogott meg a legjobban. Mikor a szabadságharc leverése után Kossuth Konstantinápolyba érkezett, a környezete attól tartott, hogy a bécsi udvar valahogy az életére tőr. Orbán Balázs előkóstolta Kossuth ételét-italát. Gondoljuk meg, ez nem volt semmi! Akár bele is halhatott volna. Ahogy később, az élete végén megtörtént vele. Akkor már a székelység képviselője volt Pesten, s a lelketlen gazdatisztje megmérgezte…- mondta Cili
Az emberi gyarlóságról beszélgettek egy ideig, aztán újra visszatértek a székelységre. Nóra hallott már valamit az évszázadokon át tartó, belső szervezettségükről, s gondolta, itt az alkalom, hogy többet is megtudjon. Már úgy tekintett Marosi Istvánra, mint a professzoraira, s nem csalódott benne. István ezúttal a maga egyszerű szavaival beszélt, mégis színesen, s megint tájékozottan. Először a hajdanvolt háromhadúságukat említette, mely még István király idejében hadanként két-két nemre, és négy-négy ágra oszlott, majd további ágakra szigorú rendben. A legkisebb egység a falu volt. A későbbi időkben kialakították a székeket, a közigazgatási székhelyeket. Hosszan beszélt a tisztségekről. Említette az úgynevezett előkelőket, a lófőket és a közembereket. Nórát a lófők érdekelték a legjobban. Megtudta, hogy a székelységen belül olyan előkelőségek voltak, akik saját költségükön teljesítettek katonai szolgálatot. István végül hozzátette, a székelység mindig maga közül választott vezetőt. Ahogy azt is, hogy székely felett csak székely ítélkezhetett, örököse is csak székely lehetett.
Nóra bocsánatkérőn megjegyezte, hogy ezt a fajta függetlenséget szokás vádként is hangoztatni. István keserűen legyintett.
- Csak a tájékozatlanok mondják! A székelység vérrel fizetett a kiváltságokért. Katonai szolgálatot vállalt, és nem is akármilyet. A hadjáratokon elő és utóvédek voltak, saját erőből állították fel csapataikat, ha a királyok hadba mentek. A honfoglalás utáni századokban ők vették fel a harcot először a keletről betörő népekkel. Ulászló kiváltságlevélbe foglaltatta a székelyekkel kötött megállapodást. Ahogy teltek a századok, úgy apadtak a kiváltságaik, és nőttek kötelezettségeik.
István elhallgatott, mint aki elfáradt. Még sok mondanivalója lett volna, de nehéz téma volt a meleg nap után. Hallgattak a többiek is, s közben nézték a felettük elterülő csillagos eget. Cili halkan belefogott egy dalba.
 "Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. A szegénylegénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegénylegénynek. Nem találja házát a szeretőjének!"
Üde hangja, s a kedves dal frissítőn hatott, megélénkültek a többiek is. István anekdotázni kezdett.
- Dolga akadt a székely atyafinak Pesten. Ahogy nézelődik, megcsodál egy szép palotát és tisztességgel megkérdezi a portást, hogy milyen épület ez. A portás nem nézte sokba a székelyt, és azt felelte, hogy ez egy malom. Erre az atyafi azt mondta" Gondúttam es mindjárt, mert szamár ácsorog előtte, ahogy nálunk otthon!"
A lányok nevettek, s Erzsike biztatta Istvánt.
- Azt is mondd el, apánk, hogy a székely gyerek szerint melyik a leghasznosabb háziállat?!
- Na, Nórika, kitalálod? - kérdezte István mosolygó szemmel.
- Nehéz dolgom volna, mert ha történetbe foglalták, akkor nagyon találónak kell lennie.
- Úgy bizony! A székely gyerek rövidre fogta. Azt mondta, a tyúk, mert meg lehet enni még mielőtt megszületik, és a halála után is!
Jót nevettek, aztán felcihelődtek, s bementek a házba. Ideje volt lefeküdni. Mielőtt jó éjszakát kívántak egymásnak, Nóra megköszönte a szép estét, és a sok ismeretet. Cili újra büszke volt apjára, s régi, szép szokása szerint puszival köszönt el a szüleitől, most jólesett hosszabban átölelni őket. Nóra is kedvet kapott rá, s Marosi István jókedvű nevetéssel magához vonta mindkettőjüket.
X/19
    Marosiéknál továbbra is kedélyesen teltek az esték. Ha a házban maradtak, a nappaliban bekapcsolták a televíziót, de senki se telepedett elé. Ott ültek le a vacsorához, utána az asztal mellett beszélgettek. Ahogy ezen az estén is. Beszélgetés alatt a televízióban valami zenés darab ment. István nevetve megjegyezte:
- A kiskését! Nézzétek azt a primadonnát, akár az akrobata. Cirkuszban is felléphetne, olyan ügyes.
Nóra a képernyő felé legyintett. Kiderült, közelről ismerte a színésznőt, az ügyvéd bátyja készült feleségül venni. Nem örült neki. Azt mondta, divaton kívül másról nem lehet vele beszélgetni.    
Erzsike a maga szerény módján megjegyezte:
- Csak az a fontos, hogy jólelkű legyen.
- A bátyám esetében sajnos nem elég! - sóhajtotta Nóra- Pali mellett okos embernek se lenne könnyű dolga, de a bátyám legyint az aggodalmunkra. Azt mondja, majd magához okosítja.
- Bátor ember! -  mondta István döcögős nevetéssel.
- Inkább konok, István bácsi! -  felelte Nóra panaszosan- Nem látja be, hogy ebből csak kudarc lehet. Anyuskát fogják szomorítani vele, előre látom. De Palinak beszélhet az ember. Se lát, se hall.
- Mert szerelmes! - kuncogta Cili
- Mint a nagyágyú! -  nevetett Nóra is.
- Akkor talán mégse olyan nagy a baj...- vélte Erzsike- Ha szeret az ember, igyekszik megfelelni a párjának. Ha ez a helyes kis színésznő is szereti a bátyádat, megtanulja kedvéért még a paragrafusokat is.
A lányok viccesnek találták a gondolatot, s nevetgéltek újra. Lefekvés után az ágyban folytatták a témát. Nóra megemlítette, hogy a másik bátyja is nősül.
Cili megkérdezte:
- Az ő választásával elégedettebb vagy?
- Amióta ismerlek, nem! - mondta Nóra nevető szemekkel.
Cili elpirult.
- Ne bolondozz!
- Egy cseppet sem, legkomolyabban mondom. Ha nem kötelezte volna el magát, holnap felcipelnélek Budapestre, és azt mondanám : ez az a lány, akit mindig is kerestél!
Cili kacagott, s Nórát megdögönyözte a kivarrt, horgolt szélű párnák között, melyek még Marosi nagyszülők idejéből származtak, s Nóra már lemásolta egyenként a mintájukat. Aztán komolyabbra fordították a beszélgetést.
Nóra gonddal mondta:
- Tamás választása komoly nő. Máriának hívják. Kutatóorvos. Okos. Céltudatos. Építi a karrierjét. Sokat van külföldön. De nem ez a bajom vele. Melegséget hiányolom a természetéből. Ismerem a bátyámat, előbb-utóbb gondot okoz köztük. Tamás egészen más. Született kedves, melegszívű. Nem véletlenül gondoltam rád, Ciluska!
- Lohító is az?!- kérdezte Cili kitérőn, mert Nóra újra zavarba hozta.
- Benne is rengeteg melegség van. Szemre olyan, mint a hízelkedő gyerek, folyton hozzám bújik, utcán, villamoson. Kicsit szertelen, hangoskodó, mintha csak magunk volnánk a sok ember között, de ha az érzéseiről beszél, megcsendesedik. Nem volt nehéz megszeretni, a kedvese lenni. Bevallom, három hónapja viszonyunk van.
Cili szeme kikerekedett a csodálkozástól. Nórát nem érte váratlanul. Már tisztában volt azzal, hogy Cili szerint bűnt követett el, mégis beszélt a fiúval való kapcsolatáról. Meg akarta osztani a titkát a lelke választotta baráttal, s talán egyben barátságuk próbájának szánta. Bárhogy volt, nem kellett csalódnia. Cili szeme könnybe lábadt, megragadta Nóra kezét, s csak susogni merte :
- Az övé lettél?! Ennyire szereted?! Ennyire?!
- Őrülten. Nagyon remélem, hogy sohasem kell majd megbánnom.
- Hogy engedtél neki.
- Hogy engedtem neki.
- Hogy vele tartasz az ismeretlenbe.
- Hogy vele tartok az ismeretlenbe.
- Nagyon féltelek attól az idegen világtól. De, ennek ellenére se próbállak lebeszélni, ha ennyire fontos neked ez a fiú. Helyette szívem minden szeretetével kívánom, hogy teljesüljön minden vágyad, és nagyon boldogok legyetek! - mondta Cili meghatottan.
Nóra is így fogadta, s összeölelkeztek. Nóra aztán arról beszélt, hogy Lohitó most Afrikában van. Intézi a házasságkötéssel, a munkával kapcsolatos hivatalos teendőket. Csak a hónap végén jön vissza. Eleinte nagyon hosszúnak érezte ezt az időt, de mióta Cilit ismeri, attól fél, hogy gyorsan elszalad.
Majd Nóra anyja került szóba. Szavaiból kiderült, anyja éppen olyan lelkületű, mint Tamás. Mellette erős lélek. Özvegyen, bénán is kezében tartotta a családja életét, felnevelte, taníttatta a gyermekeit. Azt is elmondta, hogy nagy művésznek indult. Tehetséges festő volt, de az agyvérzés kiverte kezéből az ecsetet.
Cili ismeretlenül is csodálta Nóra édesanyját. Már a nevét is megkapónak találta, Pollinak becézték. Sajnálta, hogy Nóránál nem volt fénykép róla. A lány könnyekkel indokolt. Közeli búcsú tudatában a fénykép szaporítaná a bánatát. Nyilvánvaló volt, hogy igyekezett minden módon védekezni, mint aki attól fél, hogy meggyengül benne a szándék, s végül nem megy el a fiúval.
Aztán megint Tamásról beszéltek. Cili kíváncsi lett arra az emberre, akit Nóra szíve szerint neki szánt volna.
Nóra szívesen felelt.
- Azt már tudod, hogy tanár. Magyart és történelmet tanít egy jó nevű gimnáziumban. Nézd el nekem, ha azt mondom, hogy nagyon művelt, nagyon intelligens, talán innen van a mindent meglátó képessége is. Ha a fővárosban maradok, hamarosan rájön, hogy viszonyunk van Lohitóval. Hiszen, ha az ember boldog, könnyen elszólja magát. Tamásnak pedig szigorú elvei vannak. Nagyon elszomorítanám. Kiskorom óta félt, vigyáz rám, mivel én vagyok a szíve csücske.
- Ezt nagyon szépen mondtad!
- Mert így is érzem. Ezért bocsátom meg azt is, hogy ellenzi Lohítót. Finoman, de határozottan, mert kételkedik az őszinteségében. Fejébe vette, hogy azért játssza a szerelmest, hogy egy orvossal többet vihessen haza. Tamás téved. Igaz, ritkán szokása, de most mégis téved. Lohitó őszinte ember, akármit is gondol Füredi Tamás tanár úr !- mondta már tréfás hangon, jókedvű nevetéssel oldva a komoly témát.
Cili mosolygott, s nem hitte volna, hogy Füredi Tamás tanár úr egyszer majd beleszól az ő életébe is. Már tudatosult benne, hogy létezik, s értékes ember. Mikor nyugovóra tértek, kicsit töprengett még magában a hallottakon, s félálomban azt motyogta: " Született kedves..."
X/20
    Hédi két hét után megérkezett a táborból. Megdöbbent, mikor Marosiéknál ott találta az idegen lányt. Első perctől kezdve ellenségesen viselkedett Füredi Nórával. Cili megpróbálta összehozni őket, de Hédi vadul elzárkózott. Olyan sértve érezte magát, hogy Cilinek a kiskapuban sírva tett szemrehányást, s másnap elutazott anyai nagyszüleihez azzal, hogy a nyár végéig ott marad, de az is lehet, hogy vissza se jön többé.
Cilit bántotta a dolog, s megbeszélték Nórával ezt is. Füredi Nóra a találkozás után még inkább átlátott Hédin, s óvta Cilit újra. Cili most is védte Hédit. Mentegette, magyarázta a viselkedését. Bizakodott is. Azt mondta, kiskorukban született szeretet segít majd abban, hogy Hédi jobb belátásra térjen, hiszen rajta kívül nincs igazi barátja. Talán az sincs, aki valóban szereti. Füredi Nóra nem volt féltékeny Hédire. Azt vallotta, a szeretet nem lesz kevesebb attól, ha másokkal is megosztják, de azt nem bánta, hogy Hédi oktalan sértődöttségében elment, s nem mutatkozik egyhamar.
Rohantak a napok, s minden együtt töltött órára féltve vigyázott, gyűjtötte az élményeket, hogy sokáig legyen mire visszaemlékezni.
Marosiék is megtettek mindent, hogy a pesti lány jól érezze magát náluk. Nóra tapasztalhatta Erzsike gondoskodását, sütött-főzött folyton, mint aki pótolni igyekszik valamit a vendéglány életében. István a meséivel, adomáival, tréfálkozásaival vidámította a lányt. Mindketten belopták magukat Nóra szívébe.
Egyik este arról beszélgettek, hogy miképpen töltik a téli estéket, ha a televízióban nincs kedvükre való műsor. Cili mesélt a maguk által kitalált társasjátékról. Ez amolyan " ki mit tud" volt, vagy ahogy manapság mondják, egyféle kvíz. Kartonlapokra felírt kérdésekre kellett választ adni. Lexikonokból, s egyéb tudományos művekből állították össze a kérdéseket. A jó választ is felírták a kartonlapra, de csak a kérdező látta. Előre meghatározták a kérdés-felelet pontszámát, attól függően, hogy nehéz volt, vagy könnyű.
Erzsike őrizte a kartonlapokat szaloncukros dobozokban. A kérdező szerepét is magára vállalta szívesen, hogy aztán gyönyörködhessen urában, lányában. Nórát érdekelni kezdte a dolog, s Cili szaladt a szaloncukros dobozokért, becipelt vagy hat dobozt. Egyet kiválasztott, az asztal közepére tette, s kislányos lelkesedéssel magyarázta.
- Közel kétezer kartonlapunk van. Legtöbb kérdést irodalomból, történelemből és földrajzból állítottuk össze. Utána jönnek a művészetek. Köztük a képzőművészetet szeretem legjobban, főleg a festészetet. Van néhány albumunk is. Nekem külön is van. Karácsonyra kaptam apukáméktól egy olyan albumot, amihez borítékban adták a képeket. Alapos tanulmányozás után magam ragasztottam a helyére őket.
Nóra mosolyogva hallgatta, szinte élvezte kislányos lendületét, aztán a szaloncukros dobozra mutatott.
- Ebben is festészettel kapcsolatos kérdések vannak?
- Ez vegyes témakör. Ez a legizgalmasabb. Én írom majd a pontokat, egy és őt között pontoztuk a feleleteket...- mondta, s elmagyarázta gyorsan a többi játékszabályt.
Hozzá fogtak négyesben játszani. Most is Erzsike kérdezett, s a vendégé volt az elsőbbség.
- Milyen jellegzetes magyar népmesei országokat ismerünk ?! - kérdezte a pesti lánytól.
Nóra halkan felnevetett.
- Ó, ez nagyon könnyű! - mondta. Valóban így érezte, aztán elkomolyodott, s elbizonytalanodott hangon folytatta - Vagy mégsem ?!
Cili szeme ragyogott, izgatottan izgett-mozgott a helyén, István várakozón mosolygott, s Erzsike súgott.
- Gondolj a gyerekkori mesékre, a kis mesehősök hol jártak leggyakrabban?!
Nóra lelki szemei előtt megjelent a hajdani kedves kép, látta gyermekkori önmagát, s anyját, amint mesekönyvvel a kezében ül a kerekes székben, és mesél, mesél. Összeszorult a szíve, s csak nehezen tudta folytatni a játékot.
- Mi is volt a kérdés?! Ja, igen! Milyen jellegzetes magyar népmesei országokat ismerünk. Hetedhétországot. Tündérországot. Bergengóciát.
Cili örömében rövidet sikított. István elismerőn bólintott. Erzsike élvezettel mondta :
- Pontos válasz. Öt pont.
Cili feljegyezte Nóra neve mellé, közben titkon összekacsintott apjával. Mindketten tudták, hogy a kérdés kevesebb pontot ért, s csak Erzsike jó szíve kerekítette fel, hogy örömöt szerezzen vele Nórának. István következett.  Erzsike olvasta :
- Hogy keletkezett az a régi, ismert mondás, - " Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől ?!"
István elmosolyodott, s Nórához fordult.  
- Most idegen tollakkal fogok ékeskedni. Én írtam ki a kérdést pár éve, így illik tudnom. No, meg azért is, mert anekdota íze van...Volt egy Makó nevezetű keresztes vitéz, aki Dalmáciában alaposan felöntött a garatra, és azt hitte, már Jeruzsálemben van.
Nóra arcán kétkedés volt.
- Eddig úgy tudtam, hogy, Makó városáról van szó ...- mondta szinte bocsánatkérőn - Olvastam valahol, hogy a makóiak felelték második Endrének, mikor be akarta sorolni őket a keresztesei közé.
István szerényen nemet intett.
- Biztosan senki se tudhatja, de ez a változat azért nem állja meg a helyét, mert az Árpád-korban Makót még Felvelnöknek hívták.
Nóra szeme kikerekedett, s a csodálkozástól elfelejtett felelni. Végtére is nem szokványos dolog, hogy egy vidéki cipészmester ilyet tudjon.
Hogy ragyogott most Cili szeme! Erzsike csendes büszkeséggel mondta :
- Apánknak is öt pont.
Cili következett. Erzsike olvasta a kérdést :
- Melyik európai költő írta versében és mikor - " ...Ha hallom ezt a szót - magyar, szűk lesz a német plundra rajtam . "
Cili szépen felelt.
- Heinrich Heine az ezernyolcszáz-negyvennyolcas  szabadságharcunk idején.
- Ciluskának is öt pont! - mondta Erzsike elégedetten.
Így telt az idő éjfélig. István rábeszélőn többször is mondta, hogy tegyék el magukat másnapra, mert a kertek alján már virrad, mire a lányok hajlandók voltak befejezni a játékot.
X/21
    Eltelt a három hét, Nóra Dombszegen töltött ideje lejárt.  Az utolsó estén Erzsike ünnepi vacsorát főzött, s leültek négyesben az asztalhoz. Nem kapcsolták be a televíziót. Most nem esett jól a kívülről jövő beszéd, vagy zenebona. Ez a búcsú estéje volt. A lányok nagyon csendesek voltak, s ha egymásra néztek, könnyes lett a szemük. Erzsikéék igyekeztek felvidítani őket, de a vacsora végén mégis pityeregni kezdtek, s Cili boldogtalanul mondta:
- Az nem lehet, hogy ne lássuk többé egymást. Ne beszélgethessünk. Nórikám, legalább évente egyszer hívj fel az Öregotthonban!
Nóra nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Erzsike sietett figyelmeztetni a lányát.
- Nem szabad ilyet kérned. Ha Nórika telefonálni tud, akkor a családját kell felhívnia. Talán még az is gond lesz. Ne adja Isten, de ahogy olvasgattuk, az ottani nagy szegénység mellett megtörténhet.
-Meg bizony! - mondta István- Aki ilyen helyre megy dolgozni, nem meggazdagodni megy. Sorsot vállal, szegény, nehéz sorsot. A kevés jövedelem kötszerre, orvosságra kell majd, mert ilyen helyen abból is kevés van. Megértetted, lányom?
Ez szigorú figyelmeztetés volt. Nóra azonnal védelmébe vette Cilit. Azt mondta, hogy ő jóval idősebb, mégsem tudja elfogadni, hogy örökre búcsút kell venniük egymástól.
- Ez igazságtalanság az élettől...- sírta Cili nem titkolt bánattal.
Marosi István mélyet sóhajtott.
- Az élet már csak ilyen, kislánykáim! - mondta nehéz mellel, mint aki feladta a vigasztalást, pedig éppen most talált rá a segítő szavakra, csak az érvek súlya nyomta a szívét. - Az ember gyakran kényszerül búcsúra, de nem mindegy, hogy milyen okból. Ha örökre kell búcsúznunk attól, akit szeretünk, az valóban nagy fájdalom. De nektek nem kell örökre búcsúznotok. Micsoda beszéd! Hiszen amíg él az ember, addig remélhet. Bízzatok a sorsban. Ha Isten úgy akarja, akkor is találkoztok, ha most lehetetlennek tűnik. De ahogy elnézlek benneteket, magatok is igyekeztek majd, és egy nap megkeresitek egymást. Csak aztán egymásra ismerjetek akkor is, ha már nem vagytok ilyen csinosak, karcsú derekúak, csillagszeműek. Hanem kicsit öregecskék, széle, hossza egy nagymamák, maszatos kis unokákkal a szoknyátok körül!
Egész derűjével támadt a szomorúság ellen, s a lányok átmosolyogtak a könnyeiken.
Lehetett tréfálkozni újra, jöhettek az anekdoták is. István kedélyesen mondta:
- Na, akkor most egy kicsit politizálunk, de azt is székely módra! Történt egyszer, hogy a román tanító igyekezett megmagyarázni a székely gazdának, hogy Erdélyt miért csatolták a nagyhatalmak Romániához. Azt mondta, Erdélyben vannak olyan részek, ahol egy magyarra tíz román esik. Mire az atyafi nagy komolyan megjegyezte: " Hát annyi kell es..."
Nóra nem bánta az ilyenféle politizálást, de aztán elkomolyodva mondta:
- Mennyi mindent elmond egy ilyen történet azokról, akikről szól !
- Úgy bizony! Aki kitalálta, jól ismerte a székely lelket. A panasz mellett ott van a büszke tudata is. Ahogy a legnehezebb időkben is megtalálta módját, hogy kifejezésre juttassa. Például a szomorú emlékű madéfalvi vérengzés után a székely családokban sokáig fekete színű volt a bútor.
Nóra hallott már Tamástól a kétszáz éve történt vérengzésről. A bécsi udvar elrendelte Erdélyben a határőrség felállítását önkéntességi alapon, de a székelyeket erőszakkal sorozták be. Madéfalván összejött háromezer ember, feliratban akartak tiltakozni a bécsi udvarnál. Körülvette őket a katonaság, és lőttek válogatás nélkül. Mondta néhány szóval, s Marosi István rábólintott.
- Így volt valóban! Háromszázan estek el. Másoknak menekülni kellett a megtorlások miatt. Sok ezer székely hagyta el az otthonát. Sokan menekültek Moldvába, Bukovinába, de mentek szanaszét a világba is. Egész falvak keltek útra. Ahol letelepedtek, beszédes nevet adtak új falujuknak: Istensegíts, Fogadjisten. A székelység még ma is őrzi a madéfalvi tragédia emlékét.
Erzsike elővett egy könyvet, lapozott benne, s közben azt mondta:
- Közös bánat volt, hogy is lehetne elfelejteni?! Mikor már lehetett, emlékművet állítottak a lemészárolt embereknek. Verset is véstek rá. Hallgassátok meg:
" Székely nép! Itt hullott őseidnek vére, kiket zsarnok önkény bosszús karja ére. Midőn alkotmányos szabadságod védték, szörnyűkép onták ki sok ártatlan éltét. De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt, emlékük nem vész el, örökre fennmarad, mert hű kegyeletben megtartod őseid, így él majd emlékük időtlen ideig.”
- Megható, és kifejező vers...- mondta Nóra, s folytatta emlékező hangon- Tamástól tudom azt is, hogy akkor Buccow tábornok volt Erdély tejhatalmú ura, akit aztán a nép a  " székelyek hóhérjának" nevezett.
István elégedetten bólogatott, s megjegyezte:
- Ahogy látom, bátyád komolyan érdeklődik Erdély, és a székelység iránt.
- Úgy is, mint magyar és történelem szakos tanár, de hazaszeretetből is...- felelte Nóra pátosz nélkül, de elcsuklott közben a hangja, s magyarázón folytatta - Otthon, kiskorom óta gyakran esik szó az elszakított területek magyarságáról. Arról a bánatról, amit Trianon óta el kell szenvedniük. Tamást különösen bántja az erdélyi magyarság szomorú helyzete. Tudom, hogy a diákjaival is gyakran beszél róla, pedig manapság se díjazzák az ilyesmit.  
- Annál inkább becsülendő! Tiszteltetem, hogy ilyen derék...- mondta István melegen, s valamiféle megindultsággal.,  Mintha megérezte volna, hogy üzenetével lélekben kezet nyújtott annak az embernek, aki majd sok év múltán beleszól a lánya életébe, s akivel az életben sohasem fog találkozni. Vannak ilyen misztikus dolgok a világon.
Beszélgettek még egy ideig, aztán Erzsike az órára nézett, s nagyot jajdult.
- Mindjárt éjfél! Nórika reggel korán utazik.
A lányok arca újra elborult, de István igyekezett megelőzni a könnyeket.
-Ciluskám! Fejezzük be szépen ezt az estét. Nórikának énekeljük el a székely Himnuszt.
- Van Himnusza a székelyeknek? - kérdezte Nóra felcsillanó szemekkel.
- Éppen nekik ne volna?! - felelt a kérdésre kérdéssel István, s felálltak mindannyian az asztal körül.
Hallgattak pár pillanatig, aztán apa és lánya belefogott az édes-bús dallamú énekbe.
- " Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjen át... Vezesd még egyszer, győzelemre néped, Csaba királyfi, csillag ösvényen... Maroknyi székely, porlik, mint a szikla, népek harcának zajló tengerén... Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja... Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! "
Mikor befejezték, lehajtották a fejüket. Nóra is elfogódottan hallgatott, aztán melegen megölelte mindhármukat.

A gyermekkor vége

X/22
    Füredi Nóra elutazott. Cili kikísérte az állomásra, s sok könnyel búcsúztak. Sokáig nézett a vonat után, még akkor is, mikor a vonat már beleveszett a messzeségbe. Otthon visszahúzódott a szobájába, s gyakran sírt.
Mire eljött az este, Erzsike már komolyan aggódott érte, mivel Cili kiskorában a sírástól könnyen belázasodott. Éjjel is bement megnézni. Cilit akkor már elnyomta a fáradtság, s Erzsike bánatos szemekkel nézte a derengő homályban, könnyekkel áztatott párnáját.
Hédi másnap megérkezett a nagyszüleitől. Amint betoppant, mindjárt nyersen fogalmazott.
- Flancos csemetéhez dörzsölődtél, aki tetejében orvos. Naná, hogy inkább őt választottad! - mondta dühösen.
Cili szíve fájt, s ingerültebben fogalmazott, mint rendesen.
- Önző vagy, érzéketlen! Mellette halvány fogalmad sincs az igaz barátságról. Ahogy arról se, hogy milyen bánattal jár, ha az igaz barátodat elveszted. Ha tudod, már soha többé nem láthatod viszont az életben.
Hédi szemei könnybe lábadtak.
- Nem igaz! Pontosan tudom. Végig attól rettegtem, hogy engem már nem szeretsz...- mondta nyílt bánattal.  
- Buta vagy! - sírta-nevette Cili, s összeborultak.
Kibékültek megint, s folytatódott a barátkozásuk. Hédi naponta ott volt Ciliéknél újra. Ahogy szokta, vitte a híreket is. Kajánkodón újságolta, hogy az iskolaigazgató híresen csúnya lányát, aki a tanácsnál volt telefonközpontos, a tanácselnök a szövetkezet főkönyvelőjének nyakába akarta varrni. A főkönyvelő úgy megrémült, hogy még aznap kereket oldott.
Egyik nap fontos hírt vitt. Szinte berobbant vele, már az ajtóban kiabálta.
- Kapaszkodj meg, fiacskám! Lónyai Imrét felvették az egyetemre. De ne örülj nagyon, mert nem lesz belőled doktorné akkor sem, ha sikerül megfognod. Az orvosi helyett a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán felvételizett. Eredetileg is oda akart menni, csak az öreg Lónyai erőltette az orvosira.
Cili örült a hírnek, mivel a fiú kedves volt szívének, de Hédi szavai miatt csóválta a fejét.
- Nálam eddig sem volt szempont. Jobban teszed, ha te is kivered fejedből a doktormániát.
- Eszembe sincs! Ha nincs megfelelő rangod, akkor nagy nulla vagy.
- Ezek apád szavai, nem a te meggyőződésed.
- Tudod jól, hogy apámról mi a véleményem, de ebben az egyben igaza van.- felelte Hédi, s Cili bánatára látszott rajta, hogy komolyan gondolta.  

 X/23
   Eltelt a nyár. Hédi megkezdte a negyedik osztályt a nagyházi gimnáziumban. Cili a munkája mellett beiratkozott ugyanott a dolgozók gimnáziumába. Hetente egyszer járt be a déli busszal. Hédi nap mint nap utazott, s nehezen alkalmazkodott a megváltozott helyzethez. Naponta panaszolta, hogy Cili nélkül nincs kedve bejárni. Mire beér, a tanulástól is elmegy a kedve. Pedig éppen most kellett volna rákapcsolnia, hogy valami reménye maradjon az egyetemi felvételire.
Cili naponta beszélt a lelkére, s Hédi kezdte összeszedni magát. Délutánonként Ciliéknél tanult, s bár noszogatni kellett, sorra kapta a jó jegyeket. Egy nap abbahagyta a tanulást. Látványosan tette. Átment Ciliékhez, olyan volt, mint egy vásott gyerek, táskáját kiborította az asztalra, füzeteit, könyveit sorra bevágta az egyik sarokba, miközben sírós-dühös hangon kiabálta:
- Nem tanulok! Marha leszek. Minek gürcöljek, mikor rohadtul felesleges. Rohadjon meg az egész. Ez is!...Ez is!...Ez is !
Cili lefogta a dobáló kezét.
- Elment az eszed?! - kiáltott rá, s mint aki rosszat sejt, sóhajtva folytatta - Apádék már megint?!
- Naná, fiacskám! Ki más tudná ilyen baromira fellelkesíteni az embert, mit gondolsz. Tudod, mit mondott az előbb anyámnak?! " Ha ez a hülye kölök nem jut be egyik doktorátust adó egyetemre se, akkor nem doktor lesz, hanem doktorné. Azok között is sok a csóró, majd válogatunk. Van miből! "...Érted, fiacskám?! Ezzel kész, vége! Nem gyűröm tovább magam.- mondta elszánt akarattal, s az utolsó könyvet is bevágta a sarokba.
Solti dölyfös meggondolatlanságával megint sokat ártott a lányának. Kibillentette a rendes kerékvágásból, hiszen kevés kell az amúgy is vergődve tanulónak. Hédi eztán még annyit sem tanult, mint annak előtte. Helyette hamisította a jegyeit. Az osztályvizsgák előtt kevéssel Cili két napig hiába várta, harmadnap átment hozzájuk.
Nem szívesen ment, mert Soltiék mindig barátságtalanok voltak. Ezúttal még inkább. Amint belépett a kárpitos műhelybe, Soltiné háborogva kérte számon rajta Hédi méregdrága nagyházi albérletét. Szavaiból kiderült, Hédi korrepetálás ürügyén maradt a városban, s azt állította, hogy Cili szerezte a drága albérletet.
Mérges volt Hédire. Amúgy sem hitt abban, hogy tanulni akar, de nem buktatta le, hanem elhatározta, a körmére néz. Másnap szabadnapot vett ki, s beutazott Nagyházára valami ártatlan indokkal. Megvárta Hédit tanítás után, s kínos beszélgetés kezdődött köztük.
- Kémkedsz utánam?! - kötekedett Hédi
- Már megint rám hivatkoztál. Szeretném tudni, most mibe kevertél bele?!
- Azt teszek, amit akarok!
- Jó. Akkor most hazamegyek, és elmondom a szüleidnek, hogy halvány dunsztom sincs az egészről. Rajtam ne kérjenek számon.
Hédi hangot váltott.
- Cilus, ne bolondulj! Tudod, hogy komoly korrepetálásra szorulok.
- Nem hiszem el, hogy hirtelen megvilágosodtál.
- Igenis beláttam, hogy másképpen nem megy, tanulnom kell.
- Szép volna, ha igaz lenne, de érzem, hogy sántít valami. Főleg az albérlet körül. Még sohasem hallottam, hogy valahol ennyit kértek volna. Még a felét sem.
- Jól van, elismerem, hogy rizsa volt. De nem állhattam eléjük azzal, hogy kettőből is bukásra állok. Csak a matekot mondtam meg. A magyarra így szereztem meg a pénzt.
Cili kissé megnyugodott, s megkérdezte:
- Hol laksz, és kik korrepetálnak?
Hédi sorolta, mint aki gondtalan.
- Szerénkénél lakom, matekból ő korrepetál, magyarból Peták...- mondta, aztán elvörösödött, mert Cili szeméből látta, hogy lebukott.
Szerénkének emlegetett tanárnő németet tanított, a másik tanár is mást. Hédi megfeledkezett arról, hogy az elmúlt hónapok alatt Cili is odajárt, s ennyit már tudott az iskola tanárairól. Nem beszélve arról, hogy az eltelt évek alatt maga is sokat emlegette őket.
Cili neheztelőn mondta:
- Még annyi fáradtságot se veszel, hogy hihetőbb hazugságot találj ki. Mit művelsz már megint, te szerencsétlen?!
Hédi dühös volt magára ügyetlensége miatt, s  kiabálni kezdett.
- Jól van, hazudtam, na és?! Az a fontos, hogy átmenjek, nem?! A többihez senkinek semmi köze.
- Megyek! - mondta Cili maga is dühösen, s fordult, hogy otthagyja. Hédi szaladt utána.
- Most hova rohansz?! Miért kreálsz megint tragédiát belőle?!
- Ez magában is tragédia.
- A fene egye meg, hogy neked folyton aggódnod kell. De most semmi okod rá, hidd el! Megoldottam a gondot. Nem fognak elhúzni. Kolosszális tervet eszeltem ki. Állatira bejött.
- Gondolom...- mondta Cili tagadó hangsúllyal- Okosító tablettát szedsz, az kerül ennyibe.
- Ne hülyülj! Az albérlet kerül ennyibe, mert Szerénke csak így volt hajlandó befogadni. Ezt is baromi nehéz volt kisírnom nála.
- Képzelem, mit adtál be neki.
- Csak bicegnem kell egy kicsit. Muszáj megjátszani. Elsírtam, hogy fájó lábbal nem tudok bejárni. Nem tehettem mást. Honnan a fenéből akasztottam volna le hirtelenében egy normális albérletet ?!
- A kolosszális ötletedről mesélj inkább... Bár, már nem is tudom,  akarom-e hallani?!
- Bütyök segített. Összehozott az apjával. Tudod, hogy járási párttitkár. Az öreg megígérte, hogy beszél a tanáraimmal. Ha ő mondja, nem fognak elhúzni. Ez holt ziher! Senki se mer neki ellentmondani. Baromi tekintélye van. Bütyök is kitűnő, pedig nem is tanul, csak aktív. A bátyja se törte magát, mégis besétált az egyetemre.  
- Ezen már egy percig se csodálkozom. De, te nem vagy a gyereke. Azt meg ne mondd, hogy merő szívjóságból segít. Nem hiszem, hogy az a fajta volna.
- Állatira bír az öreg...- felelte Hédi megbillenő hangon, s ez árulkodott.
- Szűzanyám! - jajdult Cili nagyot, ebben a pillanatban már tisztán látott mindent.  
Hédi begurult.
- Ne sápítozz! Valamit tennem kellett, nem?
- Te nem vagy normális.
- Inkább hagytam volna, hogy apám hülyére verjen?!
- Tanultál volna, de neked beszélhetett az ember. Most is őrültséget művelsz. Lefekszel egy szemét alakkal.  
- Nem szemét, mert segíteni fog!
- Dehogynem! Ahogy a Bütyök is. Most az apjának szállított, múltkor a bátyja kubai barátjának. Szép kis család! Nagyon értik, hogyan kell kihasználni másokat. Túl azon, amit magaddal teszel, átver a végén. Előre látom.
- Nem fog átverni. Majd hülye lesz kockáztatni a pozícióját.
- Nem is kockáztatja. Pontosan tudja, hogy nyikkanni se mersz. Ahogy a szüleid se. Hiszen magad mondtad, hogy senki se mer ellentmondani neki. Az ilyen éppen erre épít.
- Az a fontos, hogy átengedjenek, a többi nem érdekel.
- Ne reménykedj. Nem fognak átengedni, mert nem segít. Kezdhetsz azon töprengeni, hogy számolj el otthon az újabb hülyeségeddel...- mondta Cili dühös könnyekkel, mint aki belátta, hogy újra kudarcot vallott.
Igaza lett. Hédit elhúzták mindkét tantárgyból. Soltiéknál hatalmas botrány volt. Solti megverte a lányát, s úgy ordított közben, hogy Ciliékhez áthallatszott a nagy kerten át. Hédi nem úszta meg ennyivel a balul sikerült kalandot. Alig ült el náluk a bukás okozta botrány, újra bajban volt. Egyik nap sápadtan, kisírt szemekkel állított be Cilihez, és sírva borult a nyakába. Kiderült, hogy terhes. Azt mondta, titokban elveteti, mert a szülei agyonverik.  Aztán sírva fakadt megint.
- De nincs pénzem. Az ékszereimet is elvették büntetésből. Ötezer forint kellene...Segíts, Ciluska, mert megölöm magam.
Zokogott, ahogy még soha. Cili szomorúan hallgatott. Valamiféle tehetetlen dühöt érzett, s legszívesebben Hédi arcába ordította volna, hogy ilyenek a kolosszális ötletei, ide vezetett a felelőtlensége, egy ártatlan kis lélek fog fizetni helyette. Ezt fájlalta legjobban. Pénzt sem adhatott. Fizetését anyja kezébe adta. Ha szüksége volt valamire, megmondta, de elvárták, hogy megmutassa, amit vásárolt. Nem számonkérésből fakadt, hanem szoros kapcsolatukból, szüleit minden érdekelte, ami vele történt. Hédi bajáról a maga szülei előtt se beszélhetett. Istenhívő emberek voltak, s komolyan vették a Tízparancsolatot. Hédinek magának kell megoldania ezt a baját, gondolta tehetetlen szomorúsággal.
Hédi másképpen gondolta. Sírástól fuldokolva mondta :
- Nem akarsz segíteni? Magamra hagysz? Neked se érek meg pár rongyos ezrest? Megölöm magam. Inkább megteszem, mint üssenek-verjenek, aztán kivágjanak a gyerekkel együtt. Akkor se mehetnék máshova, csak a vonat alá. Akkor inkább megteszem most.
Cili némán sírt. Elhitte, hogy Hédi képes volna erre az őrültségre is. Látta feldúlt arcát, hallotta a rettenetes szavakat, ismerte Soltiék beteges hiúságát. Tudta, Hédi ezúttal nem túloz. Soltiék aligha bocsátanák meg a megesett bajt, s inkább ellöknék maguktól, mint vállalják a világ előtt ballépését. Rettenetesen vívódott, aztán megszólalt csendes könnyekkel.
- Ne sírj! Nem hagylak magadra...  - mondta, s lekapcsolta az aranyláncát a Mária - medállal, amit tizenhatodik születésnapjára kapott édesanyjától, s ami anyja egyetlen öröksége volt Cecília nagymama után.

 X/24
    Hédi amint túljutott a titkos műtéten, megint a régi volt.  Csak legyintett az egészre. Ha mégis beszélt róla, Bütyök apját emlegette, akit egyszerűen csak mocsoknak nevezett, s mindenféle bosszút forralt ellene, amiből semmit se válthatott valóra. Az ártatlan kis lélek  eszébe sem jutott. Cilit felháborította, s kifakadt.
- Minek kell történni veled, hogy megértsd végre, nem szabad ilyen felelőtlenül élni?!
- Lelkizni akarsz? Tudod, hogy mikor hallgatom végig.
- Végig hallgatod! Ahogy azt is, hogy soha többé ne számíts rám ilyen helyzetben, mert nem segítek.
- Piszkosul rosszulesik, hogy emlegeted.
- Ne essen rosszul, mert nem magam miatt teszem.
- Na, persze! Baromira fontos, hogy nevelj, igaz?!
- Fontos, mert nem nézhetem tétlenül, amit művelsz. Most mentél keresztül egy rettenetes dolgon, de az egészből csak az foglalkoztat, hogy állhatnál bosszút a pasason. Az meg se fordul a fejedben, hogy magad is oka vagy annak, ami történt. Ha továbbra is így gondolkodsz, megint egy ártatlan kis emberi lény fogja megfizetni az árát.
Hédi elvörösödött.
- Az még nem volt surmi, csak egy marék szövet.
Cili bánatosan nézett rá, s halkan felelt.
- Már dobogott a kis szíve, tanultuk!
- Nem érdekel, hogy mit tanultál! - kiáltott rá Hédi kiborulva, s így folytatta - Az én szívem is dobog, de velem ki törődik? Anyámat csak az érdekli, hogy megfeleljen apámnak. Hajnaltól késő estig húzza a belét a kedvéért, gyerekére nincs ideje. Apám kiskorom óta ver, mint az állat. Ha szólnak hozzám, csak üvöltözni tudnak. Mellette minden második szavuk a pénz. A pénz az Isten, az a hatalom, azon megvehetsz mindent az életben.  Na, majd most bebizonyíthatják!
- Mit találtál ki már megint? - kérdezte Cili nyugtalanul.
- Bosszút, fiacskám! Naná, hogy bosszút! Nem tanulok a pótvizsgákra. Eszemben sincs. Helyette megbetegszem. Máris nagyon beteg vagyok. Baromira fáj a fejem. Apám kénytelen lesz megvenni a jegyeimet, ha azt akarja, hogy végezzek...- mondta vigyorogva, s két tenyere közé fogta bolondozva a fejét.
Cili ingerülten kiáltott rá.
- Hédi, térj észre!
- Nem lehet. Ilyen fejfájással nem tudok gondolkodni.
- Magaddal szúrsz ki a szüleid nemtörődömsége miatt.
- Nem utálatot akartál mondani?
- Ha utálnának, sajnálnák tőled a pénzüket is!
- Ha most azt fogod bizonygatni, hogy szeretnek is, csak nem érnek rá kimutatni, esküszöm, hogy leköplek! - mondta Hédi sírva.
- Nyugi! Nem mondok ilyet...- sietett Cili megnyugtatni, s rábeszélőn folytatta- Azt viszont mondom, hagyd abba a hülyéskedést és fogj hozzá tanulni. Menj át a pótvizsgán a magad erejéből. Állj végre a lábadra. Irányítsd magad a sorsod, ne sodródj!
Hédi nem felelt mindjárt. Úgy hallgatott, mint aki mérlegel, de mielőtt Cili reménykedhetett volna, megszólalt legyintő hangon.
- Rossz duma! Hülyeség.
- Az a hülyeség, amit kitaláltál! Végiggondoltad már ezt az egészet? Hogy fogod megvetetni a jegyeidet?! Feladtok majd egy hirdetést, hogy jelentkezzenek azok, akik pénzért hajlandók átengedni a pótvizsgán? Aztán az érettségin?
Hédi már kajánkodón vigyorgott.
- Annyit se néztél ki belőlem, hogy gondolok rá előre?! Na, szép! Akkor bámulj, fiacskám!...Szerénkéből már kipréseltem egy nevet. Ha itt lesz az ideje, elküldöm apámat a fazonhoz. Megyei oktatási főmufti. Szerénke szerint már másokon is segített, de megkéri az árát. Apám is baromi sokat fog fizetni. Fizessen, sokat fizessen, mert sokkal tartozik nekem a rohadék!
Cili erre nem tudott mit felelni. Meleg barna szemeiben szomorúság ült, melyet a szeretet szőtt nyugtalanságból, a másik iránt érzett aggodalomból. Tudta, már hiába mondana bármit is, Hédit nem lehet jobb belátásra bírni. Mások mulasztását nem lehet helyrehozni aggódó szavakkal, bírálattal sem.
Henri Frédéric Amiel, svájci - francia író, aki tökélyig fejlesztette az önmegfigyelés tudományát,  azt mondta : " Csak az vagy, amivé válsz - mély igazság ez ; de csak azzá válsz, ami vagy - s, ez még mélyebb igazság. "

Hitek és remények

X/25

    Cili 1978 február másodikán betöltötte tizennyolcadik esztendejét. Maguk között ezt a februári napot Gyertyaszentelő napjának emlegették, mivel vallási ünnep volt. Minden évben hálaadó misére mentek. Ha Cili éppen dolgozott, műszakot cserélt anyja kívánságára.
Erzsike kevés dologhoz ragaszkodott ennyire. Könnyekkel mondogatta, Istennek így is hálát kell adniuk azért, mert iszonyú bánatuk enyhítésére adott még egy gyermeket. Mise után úgy telt a napjuk, mint a vasárnapok. Nem fogtak a ház körüli munkákhoz, együtt töltötték az időt. Cili segített az ünnepi ebéd készítésében, apja leült a közelükben újságot olvasni. Hangosan felolvasott egy-egy érdekesebb cikket, s megbeszélték. Mindenki hozzáfűzte a maga gondolatát anélkül, hogy bárki vitatta volna. Tisztelték egymás véleményét. István anekdotázott is mellé. Honnan, honnan nem, mindig akadt  tarsolyában olyan történet is, amit addig nem hallottak. Ebéd után jött a születésnapi köszöntő szerény ajándékkal, de mindig szívet melengetőn.
Cili ezen a születésnapján megajándékozta magát. Kikönyörögte időben, hogy levágathassa addig egyetlen copfba fésült, hosszú haját. Nem volt könnyű dolga. Nem csak Erzsike előtt volt kedves a megszokott hajviselete, István valósággal beleszeretett lánya hosszú hajába, s eleinte hallani se akart róla. Végül mégis engedett, mert Cilinek hatalma volt apja szíve felett.
Míg készült az ünnepi ebéd, Cili elment a fodrászhoz. Mikor szülei utána meglátták, István meglepetésében felállt az asztal mellől, Erzsike meg leült, s összecsapta kezeit ámulatában. Kislányt engedtek el, s egy hölgy tért haza. Valóban. Cili megjelenését átformálta a modern, rövid frizura, a sötétbarna haj aranybarna melírozása, amely még kellemesebbé tette amúgy is kedves arcát. Ennyi történt mindössze, noha jog szerint is önálló döntésű felnőttnek tekinthette magát, de ezúttal nem hatódott meg a jeles dátumtól. Nem táncolta körbe a szobáját, csak tudomásul vette, mint aki már tisztában van azzal, hogy valójában semmi sem változott.
Való igaz. Az ember nem lehet egyik napról a másikra körültekintően érett, döntéseiben megalapozott felnőtt. Ez amolyan átmeneti állapot, amely alatt alakul, formálódik a jellem, kiteljesedik a hajlandóság, kirajzolódnak a lehetőségek, hogy aztán elindulhasson a választott irányba.
Ha szerencséje van, vagy ahogyan a hívő ember mondja, ha Isten áldása kíséri, első útja boldog, tartalmas jövő felé viszi. Míg minden más esetben göröngyös útra lép, hogy aztán kutatva keresse a boldogulását. Mivel az ember élete összetett, meg kell találnia a magánéletében és hivatásban egyaránt, hogy úgy érezhesse, elégedett ember.
Cili elmondhatta volna, a sors már félig teljesítette kívánságát, hiszen szívéhez közel álló hívatása volt. Ez nem azt jelentette, hogy egyben könnyű volt a dolga. Áldozatos munka volt az övé. Sokszor érezte úgy, hogy erején felül vállalt, mert a legjobb szándék mellett is megviseli az embert az idős, beteg, magatehetetlen emberek ápolása. Nem csak lelkileg terheli meg, testileg is megszenvedi.
Gyakran vitte haza uzsonnáját úgy, ahogy elhozta, s olykor a bent kapott ebédet sem tudta megenni, mert kavargott a gyomra. Nem bűne ez annak a nővérnek, aki zsinórban öt-hat magatehetetlen embert tesz tisztába. Cili soha, senkinek se panaszolta. Helyette vigasztalta a rászorulókat, mert kevés ember érzi jól magát akkor, ha intim tennivalóit sem képes elvégezni egyedül. Cili úgy tette mindezt, hogy a rászoruló megőrizhesse emberi méltóságát kiszolgáltatott helyzetében is. Ennél többet aligha adhat az egyik ember a másik embernek.
Így teltek a következő évek is. Dolgozott és tanult, míg 1980-ban eljött az érettségi ideje. Munka mellett senkinek sem könnyű leérettségizni. Cilinek különösen nehéz volt, mivel csak papíron kapta meg a törvényben előírt kedvezményeket. Az intézetben most is kevés volt a szakképzett nővér, aki beadhatta az injekciókat. Szó sem lehetett arról, hogy napokra otthon maradjon. Májusig minden éjszaka tanult, gyakran hajnalig. Most nem törekedhetett jeles eredményre, erős közepesre sikerült az érettségije. Beérte vele, mert tudta, keményen megdolgozott ezért a jegyért is.
Az érettségi után kinevezték csoportvezetőnek. Felelősségteljes, megterhelő beosztást kapott. Hat ápolónő tartozott hozzá. Négyen voltak nappali szolgálatban, s negyvenhat bentlakóról kellett gondoskodniuk. Öt ilyen csoport volt az Öregotthonban. Cili csoportvezetőként is fürdetett, pelenkázott, mellette felelt a többiek munkájáért is.
Igyekezett ellátni a feladatát, nem parancsolgatott, de észrevett minden mulasztást, és kijavíttatta. Azt mondogatta a többieknek, az idősek nem szenvedhetik meg a létszámhiányt, nekik kell belehúzni, bármennyire is megterhelő.
Nem mindenki osztotta a véleményét, s ebből sok vita támadt. A beosztott  nővérek jóval idősebbek voltak, megfáradtak már a sokéves szolgálatban, s Cili hamar megkapta, húsz év múlva ő sem fog úgy pattogni, mint az a bizonyos kecskebogyó a deszkán. Nehezen élte meg az ilyen vitákat.
Az Öregotthon amúgy sem volt vidám hely. A kétszáz valahány  lakó közül sokan messzi vidékről kerültek oda, mivel amolyan országos intézmény volt. Sok volt az elhagyatott, magára maradt ember, akiket rokonaik csak ritkán látogattak, vagy soha.
A magára maradt, idős ember úgy érzi, hogy elhibázta az életét, valahol elrontotta, mert szerető család helyett idegenek közé kényszerült. Keresi a hibát magában, a körülményekben, s mindig odajut, hogy értelmetlen volt az élete, a hátralévő idő pedig reménytelen, s felesleges teher. Örömtelenül tengeti napjait, várja a halált. Az ilyen embert hamarabb legyűri a kor. Nem volt olyan szoba, ahol ne lett volna olyan súlyos beteg, aki már búcsúzott az élettől. Cili csoportjában is sok volt az ágyban fekvő, némelyikük már teljesen magatehetetlen volt.
Cili mindig fontosnak tartotta az idős emberek lelki gondozását, de ahogy teltek az évek, egyre tudatosabban törekedett rá. Valójában a reménytelenség ellen küzdött, s ez sem volt könnyű vállalás. Az elesett embert nehéz meggyőzni arról, hogy a hátralévő évek, hónapok, napok még tartogathatnak örömöt, ha képes a befogadására.
Cilinek legtöbbször mégis sikerült. Nem volt hozzá titkos receptje, egyszerűen csak önmagát adta, szíve jó szándékát. Kedvességével, őszinte együttérzésével olyan közel tudott kerülni az idős emberhez, hogy megnyílt előtte. Elmondta azt is, ami a legjobban fájt.
Cili ilyenkor nem csak szóval, öleléssel vigasztalt, tett mást is. Ha helyből származott az idős ember, felkereste hozzátartozóit, s a lelkükre beszélt, míg más esetben olyan kérő levelet írt, melyre mindig jött válasz. Akinek senkije sem volt, azt maga fogadta örökbe, ahogy az idősek tréfásan emlegették.
Csoportvezetőként még inkább megtehette. Szép ünnepségeket szervezett egy-egy névnapon, születésnapon, virág és apró ajándék is jutott az ünnepeltnek, bárhogy érvelt a vezetőség a kiadások ellen. Áldásos munka volt, de csoportvezetőként nem végezhette sokáig. Egy idő után szembe került a főnővérrel. Márta papír szerint csak a harmadik ember volt az intézményben, de nyugdíjra váró, érdektelen igazgató, és a korrupt gazdász mellett, aki annyit vont el az idősek fejadagjából a maga hasznára, amennyit csak tudott, valójában Márta vezette az intézetet. Jóban volt a gazdásszal, alighanem maga is részesült az elvont élelemből, ahogy az igazgató is. De még a tanácselnökék is bőséges kóstolót kaptak, ha a gazdász az intézetből vitt moslékon nevelt hízóiból levágott egyet-egyet.
A gazdász az Öregotthonon belül nyíltan beszélt róla. Talán azért, hogy a csendben háborgók tisztában legyenek kivételezett helyzetével. Cili nem ijedt meg, s gyakran szóvá tette, ha az idősek nem kapták meg a kiírt fejadagot. A főnővér indokolatlan, s sokszor kíméletlen szigorúságával sem értett egyet. Ha a nagyhangú nő dirigálva végigvonult a folyosón, az idős emberek riadtan húzódtak be szobáikba, s sokáig összerezzentek az ajtó nyitására. Cili ezt sem hagyta annyiban. Finoman ugyan, de beszélt róla az egyik értekezleten. Márta felháborodott, s leváltotta csoportvezetői beosztásból. Mi tagadás, Cilit bántotta a lefokozás. Otthon könnyekkel kesergett, s Marosi István átfogta lánya vállát.
- Azt tetted, amit tenned kellett. Nem a te hibád, hogy ez lett a következménye - mondta vigasztalón.
- De ez igazságtalanság, apukám!
- Az, gyermekem! De ilyen embertől ne várj igazságosságot. Aki uralkodni akar, abban nincs belátás. Ne szomorkodj miatta. Dolgozol majd beosztott nővérként úgy, ahogy kinevezésed előtt tetted.
- Úgy már aligha. Márta megbosszulja, hogy nem lihegtem körül, mint a többi csoportvezető. Beosztott nővérrel könnyű elbánni. Az öregekért se tehetek majd annyit, amennyit szeretnék.
- Ahogy ismerünk, kislányom, megtalálod majd annak is a módját. A pozíciót pedig ne sajnáld. " Jobb a veréb fejének lenni, mint az oroszlán farkának!"   
Cili elnevette magát, de később kevés oka akadt a vidámságra. Ahogy sejtette, Márta valóban bosszút állt. Rendszeresen ráosztotta a csoportban elhunytak rendbetételét, noha addig felváltva végezték, bevált szokás szerint. Mellette tűrnie kellett a kötekedését is. Márta beszüntette a névnapi, születésnapi kis rendezvényeket is, újra csak azt kapták a csoportban lévők, mint a többi bentlakó. Erre a célra rendszeresített, virágos képeslapot sablonos üdvözlő szöveggel, ami alig volt több a semminél.
Cilinek fájt, hogy kolléganői még ebben sem álltak mellé. Helyette egyikük megjegyezte, jó lecke ez annak, aki nem tanulta meg időben, hogy nem lehet megváltani a világot. Cili ritkán vitatkozott idősebb emberrel, de ezt nem hagyta szó nélkül. Emlékeztette arra, hogy mit vállaltak akkor, mikor elkezdték a pályát. Ezzel sem lopta be magát jobban kolléganői szívébe. Mellőzték aztán sokféle módon.
Nem könnyű ilyen körülmények között dolgozni nap mint nap. Cili akkor már negyedik esztendeje volt az intézetben, s mikor letette a munkát, fáradt volt testileg-lelkileg. Így nem volt csoda, hogy maga sem bánta, ha szolgálat végén hazamehetett. Évekig kerékpárral járt, mivel messze volt hozzájuk az Öregotthon, de ilyenkor hazavitte a benti gondokat is. Egy idő után letette a kerékpárt, s ráérősen, sétálva ment hazáig. Ahogy mondani szokás, kiszellőztette a fejét. Ebben is volt gondoskodás. Most a szüleit védte, s mellette maga is többet látott a körülötte lévő világból.
Nem mindig örült annak, amit tapasztalt. Ha rövid napos volt, s négy óra tájban ment haza, éppen akkor ért a Tanácsháza elé, mikor kijöttek a hivatalnokok. Sáfár Aliz is ott dolgozott. Gyakran találkoztak. Nem köszöntötték egymást, noha ugyanabban a kisvárosban éltek, elvileg látásból mindenkit ismertek. Cili egy alkalommal köszönt, de Aliz nem fogadta, annál rátartibb volt, hogy az egyszerűbb családok gyermekeit észrevegye. Cilin egyenesen keresztülnézett. Még azt sem vette észre, hogy Cili minden alkalommal megnézte alaposan. Főképpen Aliz arcát figyelte, mintha abban reménykedett volna, meglát rajta valamit, amiből kitalálhatja, hogy állnak Lónyai Imrével.
Az állatorvos fia kitartóan végezte az egyetemet, ez idő tájt már negyedéves hallgató volt, s nyaranta továbbra is kísérgette Sáfár Alizt. Minden délután elment elé a tanácsházához.  
Cili sokszor látta várakozni. Mindig hevesen dobogó szívvel ment el mellette, s akkor is kalapált a szíve, ha együtt látta őket a városban. Mindenki más már régen elfelejtette volna ennyi idő alatt a fiút, de Cili képtelen volt feladni. Miben reménykedett, maga sem tudta. Talán mindez természetéből fakadt. Reménykedő, kudarc ellen tiltakozó természetéből.
Amiel mondta: " Szenvedély nélkül az ember csak lappangó erő, csak lehetőség, akárcsak a kavics, amely kalapácsütésre vár, hogy szikrát hányjon."
X/26
    A Marosi házba az 1982-es esztendő betegséget vitt. Erzsike ideggyulladást kapott a vállába, hónapokon át nem tudta felemelni karjait. Cili munka mellett átvette a háztartást, s a kerti tennivalókat. Mikor érni kezdett az eper és a málna, István is besegített. Hajnalban keltek, leszedték a gyümölcsöt, negyedkilónként kis dobozkákba rakták, kivitték a piacra, s István árulta, mert Erzsike még ennyit sem tehetett fájdalom nélkül.
Ha Cili éppen szabadnapos volt, piacozott maga is. Héditől megkapta, hogy elment az esze. Hozzátette bántón, az ne álmodozzon Lónyai Imréről, aki kofák módjára kiáll a piacra. Cilinek szerzett néhány rossz éjszakát, de végül mégis úgy döntött, nem hagyja cserben a szüleit. Azzal vigasztalta magát, hogy a fiú is dolgozott apja mellett, talán járta az ólakat, istállókat is. Mindig úgy gondolt rá. mintha csak idő kérdése volna, hogy találkoznak. Hédivel ellentétben, maga egy percig sem érezte megalázónak a piaci árusítást. Arra tanították, hogy koldulni szégyen, becsületesen dolgozni nem, bármi legyen is az a munka.
Szükség volt a piacozásra, noha mindig takarékosan éltek, de az elnyűtt lábbelik nem fizettek gazdagon. István szövetkezeti tag volt, sokfelé ment a kevés kereset, nem gyűjthettek vagyont. Mindössze egy szerény betétkönyvük volt. Hosszú évek óta abba tették be a kevéske megtakarítást, de voltak olyan évek, mikor egy forint se került bele, csak jóváírták a kis kamatot. Így annyi sem jött össze a hosszú évek alatt, hogy egy szerényebb autót vegyenek, ha éppen az lett volna a kívánságuk.
Egy nap aztán váratlan dolog történt. Egy bajai ügyvédtől levelet kaptak. Megtudták belőle, hogy Erzsike apjának egy gyermektelen testvére elhunyt, s vagyonkáját a "család árvájára” hagyta. Kültelki ingatlant, s betétkönyvet említett a levél. Erzsike azt mondta, aligha lehet jelentős a hagyaték. A régi időkből tudja, a rokonok szerényen éltek, szegényes kis tanyán laktak, s bár rengeteget dolgoztak nehéz körülmények között, szemre nem gyarapodtak. Meghatottan tette hozzá, hogy szegénységük ellenére kislánykorában mindig szívesen látták, olyankor hús is, tészta is került az asztalra. Nagybátyja minden alkalommal könnyekkel emlékezett meg Doberdónál elesett bátyjáról.
Mivel kedves emlékű rokon volt, elutaztak mindhárman a bajai ügyvédhez a megadott időre, s le akarták róni kegyeletüket a temetőben is.
Nagy meglepetés érte őket. Az ügyvédnél kiderült, hogy a rozzant tanya mellé tekintélyes összeget örököltek. Kétmillió forint volt a betétkönyvben. Ez a nyolcvanas évek elején komoly vagyonnak számított, Dombszegen egy fél utcát vehettek volna belőle.
Sokféleképpen lehet fogadni az ilyen örökséget. Örömmel, ujjongva, vagy elképedve, s hitetlenkedőn. Marosi Istvánék másképpen élték meg. Mikor megértették, hogy miről van szó, csak csendesen egymásra néztek, s némán bólintottak, mint akik szavak nélkül is értik egymást, mert hiszen értették is. Tudták, abban a kétmillióban benne van két szerény, derekasan dolgozó ember minden verejtéke. Nem csak ezt látták meg benne. A végrendelet megmutatta emberségüket, testvéri szívüket is, mikor saját gyermek híján, Doberdónál elesett testvér korán árvaságra jutott gyermekére gondoltak.
Hazavitték a pénzt, betették az otthoni betétkönyvbe, nem hivalkodtak vele, nem dicsekedtek, hanem élték tovább a maguk megszokott életét, csak most már nyugodtabban. Némely embernek a jómódhoz is szokni kell, Marosi Istvánék is így voltak vele. Csak lassacskán jutottak el odáig, hogy némi vásárlást megengedjenek maguknak.
Segítettek a famíliában is, miközben szigorúan titokban tartották az örökséget. Főképpen szerénységből. Cilit már más okból intették hallgatásra. Marosi Istvánék előrelátók voltak. Nem akarták, hogy a pénz híre hozzon kérőt a házba. Nem számoltak Hédivel. A lány szemét nem lehetett bekötni, szinte mindent tudott a családról, hallott valamit a bajai útról is, s a vásárlások láttán gyötörte Cilit. Mindenfélét kitalált, míg Cili belefáradt, s végül megvallotta az örökséget azzal a szigorú kéréssel, hogy soha, senkinek se mondhatja el. Kockázatos dolog volt, vagy inkább vak bizalom az iránt a lány iránt, aki számtalan tanújelét adta már annak, hogy kettős lélek lakik benne.

Hitek és remények

X/27

    Hédi ebben az időben már kozmetikusként dolgozott a templomtéren lévő kozmetikai szalonban. Apja annak idején ott helyezte el tanulónak, s ott maradt szabadulása után is Mindenki meglepetésére három éven át komoly igyekezettel tanulta a szakmát, aztán nagy kedvvel dolgozott.
A szalon vidám hely volt, könnyed csevegéstől hangos. Odajárt a város krémje. Gyakori vendég volt a szépasszony bíróné, vagy Sáfár Aliz anyja, ahogy Lónyai Imre mostohaanyja is hetente megfordult a szalonban.
Hédiék a keresztnevükön szólították a hölgyeket, a bírónét Olgicának hívták, Sáfárnét Micikének, Imre mostohaanyját édes Ida mamának. Közben élvezték a középkorú hölgyek olyanféle barátságát, ami leginkább megmaradt a szalon ajtaján belül.
Hédi így is elégedett volt. Ez a közvetlenség éppen passzolt későbbi terveihez. Idővel maga is tagja akart lenni az említett előkelő társaságnak, s szorgosan építette kapcsolatait. Különösen Lónyainénál iparkodott. Maga sem tudta volna megindokolni az okát. Talán valami tudat alatti igyekezet volt nála, ahogy az esti bogarakat vonzza a fény, s tudatlanságukban belerepülnek a tűzbe.
Ida mama, ahogy szólították, magától az állatorvostól kapta a megtisztelő becézést, noha senkinek sem volt az anyja. Mikor idősebb Lónyai elvette, már betöltötte az ötvenedik esztendejét, s száraz vénlány volt. Sok dolgot adott a kozmetikusainak, háborogtak is a háta mögött, de szemébe mindig mézesmázosan becézgették, ki is követelte magának erőszakosan dölyfös természetével.
Ahogy Sáfár doktor felesége is. Micike asszony fukar volt a borravalót illetően, de amint berobogott, azonnal kézbe kellett venni, mert amúgy vérig sértődött, s alig tudták kiengesztelni. A bíróné negédes modorú nő volt, amolyan kedvenc a szalonban. Noha megdolgoztatta a lányokat ő is, de az illusztris hölgyek között az egyetlen volt, aki megengedte, hogy visszategezzék, s ezzel megnyerte magának a szalon dolgozóit.
Ilyen viszonyok között a hölgyek szinte otthon érezték magukat. Köztük volt az iskolaigazgató híresen csúnya lánya is, aki telefonközpontos volt a tanácsnál, s sok hírrel szolgált, de a hölgyek is önfeledten csevegtek bármiről, ami az eszükbe jutott. Hédi most már első kézből értesülhetett mindarról, ami legjobban érdekelte. Volt is ilyen téma. Egyik nap azt hallotta, hogy hamarosan egy fiatal, nőtlen orvos jön a városba. Olgica, a bíróné újságolta alig titkolt élvezettel a hangjában.
A lányok sokatmondón összepillantottak a feje fölött. Hédi magában többet is gondolt. Ismerte a bíróné titkát. Tudta, hogy szívesen hempereg fiatalabb férfiakkal. Látta Olgicán, hogy a fiatal orvos híre felvillanyozta, s olyan hévvel borította a bíróné arcára a gőzölgő, nedves ruhát, mint aki azt mondja" Az új husiból nem eszel, gyönyörűségem!"  
Így is gondolta. Azonnal elhatározta, hogy megfogja magának a fiatal orvost. Kiszedte Olgicából mindazt, amit tudott. A fiút Bozóki Ferinek hívták, s egy közeli faluba való, jómódú gazdálkodó fia volt. Azt is megtudta, hogy Lónyai Imre jó barátja, együtt jártak Nagyházán gimnáziumba. Hédi azonnal kombinálni kezdett: akkor juthat legkönnyebben a fiatal orvos közelébe, ha Cili összejön Lónyai Imrével. Azon töprengett aztán, mit tehetne ennek érdekében, s még mindig megvolt az a szokása, hogy amit a fejébe vett, azt előbb-utóbb véghez is vitte.
X/28
    1982 őszén Dombszeg ünnepelt. A település várossá nyilvánításának kerek évfordulója volt, s ennek ürügyén szeptember végén népünnepélyt rendeztek. Egybekötötték az ilyentájt szokásos szüreti mulatsággal. A művelődési házba hivatalos volt az egész város, csak a vacsorajegyért kellett fizetni annak, aki enni is akart.
A rendezvényt a város vezetése szervezte, de részt kért benne az Iparosok Egyesülete is. Ott voltak megbízottjai a szervező bizottságban. Mivel a Marosiak tekintélyes létszámot képviseltek az egyesületben, külön delegálhattak egy családtagot. Marosi Lacira, a fiatal autószerelőre esett a választás. Az unokatestvérek közül Laci állt Cilihez korban legközelebb. A fiúnak nem volt testvére, Cilit becézte húginak, s kiskorától pártfogolta. Erre az alkalomra  személyesen hívta meg a famíliát, rábeszélte Istvánékat is, jó mulatságot ígért.
A vacsorához a színházteremben terítettek a nagyszámú jelentkező miatt. Mikor Ciliék megérkeztek, már zsúfolt volt a terem. A nevezetes Marosi famíliából is számosan ültek az asztaloknál, az idősebb nemzedék mellett ott voltak a fiatalabbak is feleségestől. Istvánék két testvérrel kerültek egy társaságba, Sándorékkal és Jánosékkal, s hogy elférjenek, három asztalt toltak össze. Valóban jó mulatságra volt kilátás. Műsoros estet hirdettek, fővárosi művészekkel, konferansziéval, neves zenekarokkal, híres énekesekkel, s bált hirdettek hajnalig.
A rendezvényre felvonult a város értelmisége is. Nem maradhattak távol Lónyaiék sem. Imre magával vitte Bozóki Ferit, egyik oldalán a fiatal orvos ült, másik oldalon Sáfár Aliz. A tanácselnökék társaságában voltak Sáfár doktorékkal, a bíróékkal, s az iskolaigazgatóékkal.
Az összetolt asztaluk egészen elől volt. Cili nem látta a fiút a sok ember között, csak sejtette, hogy ott lehet valahol.
A műsoros est keretén belül amolyan kisvárosi szépségversenyt rendeztek. Marosi Laci megjelent a família asztalánál, s Cili megdöbbenésére felkérte az indulásra. Cili hallani se akart róla, s hevesen tiltakozott. Semmi sem állt távolabb tőle, mint az ilyenféle szereplés. Körülötte mindenki igyekezett rábeszélni.
János nagybátyja azt mondta:
- Egyetlen lány vagy a famíliában, mutasd meg, egy Marosi, lányban se akárki!
A família helyeselt. Az asztaluknál is, a közelükben lévők is. András nagybátyja átment hozzájuk a feleségével, Áron bácsi is, legidősebb a testvérek között, hogy tekintélyével támogassa a közös kívánságot. Szinte egyszerre biztatták Cilit, azt sem tudta, kit hallgasson, kire nézzen. Meglepetésére a szülei sem voltak ellene. Apja jó kedéllyel mondta, induljon el bátran, a verseny kedves színfoltja a mulatságnak, nem szabad félni tőle;
Büszke volt mindig a lányára, de első eset volt, hogy ilyenféle nyilvános szereplésre biztatta. Erzsike sem bánta volna, ha benevez. Azt súgta kis restelkedéssel,  csinos a pántos, bő aljú, fehér nyári ruhájában, nincs mitől tartania. Cili végül engedett, s a hátára tűzték a tizenötös számot.
A vacsora alatt lezajlott a műsor, utána elkezdődött a bál. Cili szinte állandóan táncolt, a fiúk egymásnak adták. Közben folyt a szavazás. Csak vacsorajeggyel lehetett szavazni. Mikor eljött az ideje, népes bizottság számolta össze a szavazatokat fent a színpadon. A végeredményt a fővárosból szerződtetett konferanszié jelentette be ünnepélyesen.
A legtöbb szavazatot a tizenötös szám kapta. Marosi Cili megnyerte a versenyt. Alig akart hinni a fülének. Akkor éppen szülei asztalánál volt. A teremben kitört a taps, körülötte felállt mindenki. Perceken át tartó, dübörgő taps mellett vezették fel a színpadra. Mellére széles selyemszalag, fejére szőlővesszőből font koszorú került, gusztusos szőlőfürtökkel, ahogy az a szüreti mulatsághoz illett. Zúgott a taps, vakuk villogtak, s beborította a virág a színpadot. Az ünneplés után Cili a rengeteg virággal visszakerült a szüleihez. A família tovább ünnepelt. Hédi átment hozzájuk szülei asztalától, mindenkinek jókedve volt, csak Cili volt csendes, nehezen élte meg a vegyes érzéseket kiváltó perceket.
Közben Marosi Laci másodmagával megjelent Lónyaiék asztalánál. A rendezőség nevében felkérték Imrét, ahogy más években is, hogy vigye táncba a bál szépét. Lónyai Imre jóval előbb jelezte a szervező bizottságnak, hogy nem vállalja tovább ezt a feladatot. Már rangján alulinak érezte. Úgy gondolta, az ilyenféle társadalmi kötelezettség nem használ a tekintélyének, mert kényszerű látszata van.
Marosi Laci tudott a visszautasításról, ennek ellenére felkérte, s nem véletlenül. Azokban a percekben, mikor kiderült, hogy Cili nyerte meg a versenyt, Hédi rohant Lacihoz. Alkalmas pillanatban félrerángatta, hogy előrelátón figyelmeztesse: Lónyai Imrén kívül még véletlenül se válasszanak más táncost a bál szépének. Tudott arról, hogy más években ez Imre tisztsége volt, s talán ráérzett a változásra is. Hozzátette, itt az óriási alkalom, hogy megismerkedjenek. Laci széttárta a karjait. Nem akart a visszautasítás ellenére cselekedni, másrészt nem látta helyesnek a tervet. Marosiaknak nem volt szokása felfelé kapaszkodni. Mellette kishúgának másféle férjet képzelt el. Hédi nem hagyta ennyiben. Izgatottan elhadarta Cili évek óta tartó vágyakozását, s addig-addig beszélt, míg Laci beleegyezett.
Lónyai Imre tartotta magát a visszautasításhoz, s indulatosan mondta:
- Megmondtam Szénásinak, az idén már ne számítsatok rám!
Marosi Laci kényszeredetten felelt.
- Akkor keresünk valaki mást, ha ennyire komolyan gondoltad.
Lónyai Imre tovább háborgott.
- Késő! Előbb kellett volna, mert az ilyesmit illik megfontolni. Azután, hogy évekig rám hárult, utánam nem kérhettek fel akárkit. Világos?
Marosi Laci gondolt magában, amit gondolt, s bosszúsan kérdezte:
- Szóval?
Látszott Imrén, hogy gőgje ellenére is nemet fog mondani, de Aliz megelőzte.
- Nem megy sehova!- mondta visszautasítón.
Lónyai Imre a lányhoz fordult.
- Mióta rendelkezel helyettem?! - kérdezte számon kérőn.
- Nem akarom, hogy elmenj és kész! - felelte a lány flegmán.
Lónyai Imre összevonta a szemöldökét.
- Nekem senki se mondja meg, hogy mit tegyek, megmondtam már néhányszor !- mondta fojtott indulattal a hangjában.
Aliz hangja felcsattant.
- Jogom van beleszólni! Felháborító, hogy mindenféle szedett-vedett lányt táncoltatsz azon az alapon, hogy megnyert egy ilyen idétlen, nevetséges versenyt.
Lónyai Imre vörösödött.
- Figyelmeztettelek, Aliz! - felelte már alig titkolt indulattal.
- Én is figyelmeztetlek! Ha felkéred a lányt, hazamegyek és vége köztünk mindennek !- mondta Aliz dühösen, s nem sejtette, hogy ezzel tudtán kívül a sors szerepét játszotta.
- Jó utat! - vágta rá Imre, s ültében hátat fordított a lánynak.
Marosi Laci békebíró lett hirtelen.
- Nehogy összevesszetek ezen. Mondom, megoldjuk. Ha más nem lesz, majd én magam.
Lónyai Imre a szavába vágott.
- Nem kell! Mégis vállalom, csak pár perc türelmet kérek.
Marosi Laci válaszul megropogtatta a vállát, s elmentek. Lónyai Imre a barátjához fordult, s dühös nevetéssel mondta:
- Így kezdj a csajokkal, pajtás! Amint szóba állsz velük, azonnal rendelkezni kezdenek helyetted. Olyannak ismersz, aki mindezt sokáig tűri?!
Bozóki Feri nem felelt, csak szelíden mosolygott. Nem úgy a lány. Méregbe jött, s Feri helyett maga felelt.
- Teszek a véleményedre! - mondta, s dühében fellökte a poharát, kis híján lesöpörte a többit is.
Vitatkozott aztán apjával-anyjával, a társaság többi tagjával. Nem érdekelte, hogy a fél város ott van. Hiába csitították az asztal körül, végül felugrott, s csakugyan elrohant. Nem volt szokás abban az illusztris társaságban az ilyen botrányos viselkedés. Sáfár doktorék elmentek a lányuk után. A társaság fellélegzett, s hirtelenében kitárgyalták a történteket. Legnagyobb hangja az iskolaigazgató híresen csúnya lányának volt. Megállapította, hogy Sáfárék elhibázták Aliz nevelését, beképzelt lett, csak tudná, hogy mire, mert ez a fajta szépség manapság már nem divat. A többiek ráhagyták, hogy legyen valami öröme az életben. Helyette Imrét korholták, hogy miért nem volt kedvesebb a lányhoz.
A bíróné neheztelőn mondta:
- Maga édes kölyök, nagyon tud bánni a nőkkel, ha akar. Most miért kötött bele ebbe a szegény lányba. Ha már belekötött, olyan nehezére esett volna pár kedves szóval kiengesztelni?!
- Úgy van!...Úgy van ! - mondták mások is, s senkinek se jutott eszébe megkérdezni a bírónét, hogy honnan van a tapasztalata. Igaz, aligha vallotta volna be. Tartott még a viszonyuk, de nem voltak tervei a fiúval, csak életét édesítette. Azt sem bánta, hogy közben Aliznak udvarolt. Kedvelte a lányt, szívesen osztozkodott vele.
- Ügyetlen vagy, brúder! - mondta a bíró, s önelégülten folytatta- Ideje tanulnod a tapasztaltabbaktól!
Lónyai Imre a bíró szeme közé mosolygott.  
- Majd pont tőled fogok tanulni! - mondta, s felpattant, ment teljesíteni felkért feladatát.
Cili nem hitt a szemének, mikor a fiú megállt az asztaluknál. Lónyai Imre némán meghajtotta magát. Cili se szólt. Zavarában, bűvöletében felállt, s elindult a nagyterem felé. Amint beléptek, a zenekar rázendített egy keringőre ; Dombszegen a szüreti bálokon még hagyományos zene járta, diszkózni máshova jártak a fiatalok. Most szólt a Kék- Duna keringő, s Lónyai Imre a karjaiba ölelte Marosi Cilit. Körberepülték a tágas termet. Cili kimondhatatlanul boldog volt. Aztán lassan magához tért. Annál józanabb emberke volt, hogy higgyen a kívánságok ilyenféle teljesülésében. Hamar kitalálta, hogy a fiú valamiféle felkérést teljesít. Valójában így sem bánta, s elhatározta, kihasználja a lehetőséget. A keringő után tangó következett, beszélgethettek a párok, de a fiú egy szót sem szólt.
Cili összeszedte a bátorságát, s megszólalt.
- Örülök, hogy újra találkoztunk. Ez most kellemesebb, mint a régi volt, igaz?!
- Mi van?! - kérdezte a fiú udvariatlanul, s mutatta, hogy nem értette a zenétől.
Cili megismételte hangosabban, más szavakkal, rövidebben.
- Azt mondtam, örülök neked.
- Merthogy?!- kérdezte a fiú, s nem látszott rajta a kíváncsiság.
- Ha majd valóban érdekel a válaszom, kérdezd meg újra...- mondta Cili kedves mosollyal.
Lónyai Imre megnézte a karjaiban lévő lányt, s felnevetett.
- Szórakozottnak találsz?!
Cili is nevetett, de nem felelt, mert éppen lekérték, majd jó ideig egymásnak adták a fiúk. Lónyai Imre nem ment vissza a színházterembe, megállt a fal mellett, s egy idő után lekérte maga is.
- Folytassuk a beszélgetést! - mondta mindjárt - Az első kérdésem : Milyen régi találkozásról van szó?!
Cili rácsodálkozott. Ezek szerint mégis hallotta a szavait ! Bosszankodás helyett rájött a nevetés, egyenesen a fiú szemébe nevette:
- Törd a fejed, és rájössz!
A fiú is nevetett, mint akinek tetszik a válasz, s belement a játékba.
- Megtörtént, de teljes az amnézia. Mikor találkoztunk és hol ?! Áruld el, oké?!
Ott volt megint a következő táncos, Cili kacagva fordult a karjaiba, s kedvesen fityiszt mutatott Lónyai Imrének. A sötétszőke fiatalember elvörösödött, aztán hangosan nevetni kezdett, s a szabályokkal ellentétben azonnal visszakérte. Nem is kérte, egyszerűen elvette. Félrenyomta a fejjel alacsonyabb, vékony fiút. Cili táncosa tiltakozott, akadtak mások is. Megálltak a párok körülöttük, hangos szóváltás támadt, hirtelen botrányszagú lett a levegő. Ott teremtek a rendezők, köztük Marosi Laci is, s néhány fiúnak azt mondta " Mondjátok meg mindenkinek, hagyják őket együtt!"
A fiúk értik egymást. Ha valaki értetlennek bizonyul, azt meggyőzik más módon. Néhányan kiszorultak a bálteremből egy időre, de aztán helyrebillentek a kedélyek, s Ciliék táncolhattak nyugodtan. Cilit újra hatalmába kerítette az öröm. Hiszen most már más volt a helyzet. Lónyai Imre a saját akaratából volt vele. Repült a fiú karján, s azt kívánta, bár sohase érne véget a tánc.
Egy idő után észrevette, hogy valami megváltozott körülöttük. Míg előtte kézről-kézre járt, most senki sem kérte le. Érezte, hogy itt valami történt, s már nem tudott örülni igazán. Imre arcát is kedvetlennek látta. Szinte bántón hallgatott, mint aki már megbánta tettét, s arra sem kíváncsi, amit addig tudni akart. Belenyilallt a felismerés, az a baja, hogy a nyakán maradt. Azonnal határozott. Véget vet az együttlétüknek.  Nehéz meghozni ilyen döntést a megélt rövid öröm után, de Cili abban a percben ezt látta leghelyesebbnek. Megállt, s kedvesen arra kérte, kísérje vissza a színházterembe, a szülei asztalához. Lónyai Imre meghajtotta magát, s követte engedelmesen. Csak az asztalnál köszöntek el egymástól. Illedelmes, rövid búcsú volt. Ezzel véget ért az oly régen áhított találkozás.
X/29
    Másnap vasárnap volt, s Ciliék családi szokás szerint misére mentek. Dombszegen évtizedes szokás volt mise után a templom előtt beszélgetni a rokonokkal, vagy ritkán látott ismerősökkel. Ciliék kis csoportban álltak István két bátyáékkal, Áronékkal és Andrásékkal. Ott volt András fia, Endre is. A fiú korban egy évvel volt idősebb Marosi Lacinál, s a családi hagyományokkal szakítva, kétkezi mesterségek helyett a diplomát választotta, végzős egyetemista volt. Cili kedvelte ezt az unokabátyját is, de ritkán találkoztak, Endre keveset volt otthon. Most Cilit tréfálkozón magához fogta, miközben felidézték az esti mulatságot. Az állatorvos fiát is emlegették, s évődtek Cilivel.
A közelben volt Lónyaiék háza. Végszóra kinyílt a kiskapu, s megjelent Lónyai Imre a kerékpárjával. Néhány lépésre voltak. Ránézett a kis csoportra, s csak Endrének köszönt egy szűk szevasz-t.
Karjával átfogott lányt " nem látta meg". Visszatetsző dolog volt, kifejezetten kínos, megakasztotta a beszélgetést is. Hallgattak, míg a fiú elkerekezett, aztán elváltak egymástól testvéri öleléssel, mintha semmi sem történt volna, mert ebben a családban ismerték a tapintatot, s együtt éreztek a testvérrel.
Ciliék hármasban hazaindultak, Cilit középre vették a szülei, beléjük karolt, s hallgatagon mentek egy ideig, aztán Erzsike megszólalt.
- Ez a Lónyai fiú nagyon feledékeny!  Ciluskánkat felkérte az este, sokáig táncoltatta, vissza is kísérte, de reggel már nem köszön. Furcsa.
Marosi István hangja dörrent.
- Felejtsük el! Már az sem tetszett, hogy felkérte.
Cilinek melege lett.   
- Talán nem vett észre...- mondta halkan, védelmezőn.
- Lári-fári! Van szeme, csak a tisztessége hibádzik. Beszéljünk másról, érdemesebbről...- mondta István, s kis szünet után folytatta - Ez a mi postásunk, ez a Kis Marci jóravaló gyereknek látszik. Mellette szép szál legény. Úgy mondják, dolgos is. Ahogy látjuk, iparkodik veled is megkedveltetni magát.
Erzsike nevetve szólt közbe.
- Szorgalmasan hozza a virágdíszes leveleket. Kitartónak látszik.
Cilit zavarta a postásuk ragaszkodása, de az még inkább bántotta, hogy szüleinek rossz véleménye lett Imréről, s tőle szokatlan ingerültséggel felelt.
- Kiss Marci és a maga írta, névtelen, gügye levelei! Az agyamra megy velük.
Erzsike sejtette, hogy az ura nem örül a lányuk válaszának, igyekezett szelídíteni a helyzeten, s nevetett újra.
- Majd örülnél neki ötven év múlva! Ha már senkinek se jut eszébe, hogy szívhez szóló, szép leveleket írjon, piros rózsákat, kék nefelejcseket rajzolgasson a maga költött versikéje köré.
- Biztosan igaz, de az most nem vigasztal, hogy minek örülök majd, ha megvénülök.
Kedvetlenségében tapintatlan volt. István hangja újra dörrent.
- Ahogy az is igaz, lányom, hogy tisztelettel viselkedünk, ha szüleinkkel szólunk!
Cili észbe kapott.
- Bocsánatot kérek! - mondta csendesen- Rosszkedvem az oka. Bánom, hogy elindultam a versenyen. Semmi jó sem származott belőle.
Marosi Istvánék összemosolyogtak, s megbocsátották tapintatlanságát, noha egyetlen szót sem szóltak, csak magukhoz fogták jobban a karját, de Cili ennyiből is értett. Anyja vigasztalta is. Csendes büszkeséggel mondta :
- Pedig örülhetnél a tegnap estének, Ciluskám! Nem sok lány dicsekedhet hasonlóval.
Az apja megtoldotta.
- Igaza van édesanyádnak! Hiszen szép este volt, büszke este… Mindenki felállt, és tapssal ünnepelt... Édesanyád sírt, rajtam szűk lett a mellény. Hogy a csudába ne ?!
Cili hozzájuk bújt jobban. Szüksége volt a vigasztalásra, mert mi tagadás, nagyon rosszul érintette a fiú viselkedése. Jó volt tudni, hogy szüleire most is számíthat. Mellette vannak, mint mindig.

Hitek és remények

 X/30

    Lónyai Imre havonta egyszer látogatott haza, rendszerint a hónap utolsó hétvégéjén. Szívesebben maradt Pesten, ha jó volt az albérlete. Megvolt a maga baráti köre, s a fővároshoz is egyre jobban ragaszkodott. Már megpályázott egy pesti állást, behívták beszélgetésre, s úgy látta, bemutatkozását kedvezőn fogadták. Mivel Pesten akart maradni, ehhez apja lakást ígért. Imre elhatározta, a lakással nem vár a diplomaosztásig, apjával megveteti mielőbb. Mikor október végén hazament, apjával beszélni akart ebben a dologban. Idősebb Lónyai Imrének is volt mondanivalója. Bement a fia szobájába, s mindjárt a tárgyra tért.
- Egy érdekes dolgot hallottunk, nem árt, ha te is tudsz róla!  Arról a lányról van szó, aki az idén megnyerte a "Dombszeg szépe" címet. Akit táncoltattál is...- mondta, miközben elhelyezkedett az egyik fotelban.
Imre csak félig figyelt az apjára. A bíróné illatos üzenetét tartotta kezében, a szépasszony bejárt a szobájába, ha náluk vendégeskedtek, s volt egy megbeszélt helye az üzeneteknek. Bele is nézett mindjárt. Bosszantó hírt kapott. Ezen a hétvégén nem találkozhattak, a bíróné elutazott az urával Hajdúszoboszlóra. Kedvetlen lett tőle, s kötekedő kedvvel mondta:
- Mi a nehézséget akarsz vele?!
- Kétmilliójuk van a Takarékban!- mondta úgy, mint aki szenzációt mond. Nem véletlenül. A '80-as évek elején, mint tudjuk, valóságos vagyonnak számított ennyi pénz.
- Kétmilliójuk?! Na, ne viccelj! Azok valami toprongyék. Táncoltatás közben rájöttem, honnan ismerem a lány apját. Ócska, nyekergő biciklin jár, mindig valami kopott munkásgöncbe, és ezeknek van kétmilliójuk?! Ki navigált ennyire félre?
- Az értesülés megalapozott. Ida mamának mondta valaki bizalmasan, de magam is utánanéztem biztos helyen. Egyébként, én közelebbről is ismerem őket. Marosi Pista, a suszter, és a látszat nem számít! Azon a szinten így élnek. Némelyikük rongyosan, szegényesen, de a kis bőrönd az ágy alatt tele van pénzzel. Meg kellene nézned azt a lányt közelebbről is.
A fia ingerülten vágott a szavába.
- Már megbocsáss, de tudod, hogy mit beszélsz, vagy én emlékeztesselek rá, hogy ki van a béka feneke alatt ?!
- De ez nem akármilyen dolog! ...Kétmillió! Megáll az ember esze... Ez a Marosi Pista honnan a fenéből szedett elő ennyi pénzt ?!... Nyerte, vagy örökölte, mert szőlője nincs, mestersége se fizethet jól, szemre a háza az egyetlen vagyona, aztán erről is kiderül, hogy megcsalja a világot. Tetejében mindjárt kétmillióval! Mondj még valakit Dombszegen, akiről tudod, hogy ennyi pénze van?!
- Nem érdekel a suszterlány! - jelentette ki Imre határozottan, s hanyatt vetette magát a heverőjén, mint aki befejezte a témát.
Idősebb Lónyai Imre vörösödött, aztán kinyögte.
- Érdekeljen, fiam, mert nem tudom megvenni a pesti lakást. Nincs miből.
- Tesssék?! Ugye csak rosszul hallottam ?! - döbbent meg Imre, s felugrott fektéből.
- Sajnos, jól hallottad. Nem jött be egy üzletem. Elvitte a pesti lakás árát is.
- Milyen üzlet ? Ne hülyíts, apám! Eddig szó sem volt arról, hogy a pesti lakás valamiféle üzlettől függ. Elintézett dolog volt. Meggondoltad magad ?!- kérdezte Imre keserűen.
- Ha az üzlet bejött volna...- kezdett bele az állatorvos újra, de a fia idegesen közbevágott.
- Ne emlegess üzletet! Felesleges kitalálni mindenféle sületlenséget. Mondd meg inkább nyíltan, hogy Ida mama ráült a zsebedre.
- Egy pillanatig sem. Valóban volt egy jó üzlet kilátásban. Egy alföldi borász kibérelte volna a tanya mögötti területet süllyesztett boros tartályoknak. Innen akarta ellátni a dunántúli kocsmáit spékelt borral, de otthon elkapták készítése közben, így kútba esett az egész üzlet.
Lónyai Imre megint ingerülten vágott  apja szavába.
- Mondom, hogy hülyítesz ! Ez nem hozott, de nem is vitt. Azzal a pénzzel mi van, amit eredetileg a lakásra szántál?!
Idősebb Lónyai Imre feszengve felelt. Bevallotta, a feleségének vett egy nyaralót felesbe a bíróékkal Hajdúszoboszlón. A dolog Olgica ötlete volt, rábeszélte Ida mamát.
Imre halkan káromkodott, s azt mondta:
- Nekem kell a pesti lakás. Akkor add el a tanyát, ha másképpen nem megy.
- Nem lehet, fiam! Ida hallani se akar róla. Tudod, hogy szeret kijárni, igazgatni a napszámosokat, mint öreganyja hajdan a birtokán. Próbáltam erőltetni, azonnal csomagolni kezdett.
Lónyai Imre elvesztette maradék türelmét, s már ordított.
- Nem érdekel! Semmi köze ahhoz a tanyához, az anyám hozta a házasságba, vagyis az enyém! Ha tetszik neki, ha nem, eladjuk. Nem fogok albérletben nyűglődni csak azért, hogy őnagysága birtokosnét játsszon a nyomoronc napszámosai előtt. Ahhoz ragaszkodjon, ami az övé, mert úgy megcsapom, hogy megemlegeti!
Az apja feje vörösödött.
- Hátrább az agarakkal, fiam! Hogy beszélsz a nevelőanyádról ?
- A nehézség nevelőanyja!- mondta Imre dühösen, s így is folytatta. - Betelepedett ide pár éve, azóta kavar köztünk. Ezt köszönjem meg neki ?
Idősebb Lónyai újabb védekezésre kényszerült.
- Dehogy kavar!...Dehogy kavar ! Tudja jól, hogy házasságunk feltétele voltál. Mindig gondoskodó veled, csak most éppen így alakult, fiam! ...Ami pedig anyád után maradt tanyát illeti, abban sincs igazad. Az egy széljárta, lerobbant tanya volt, lyukas tetejű, ablaktalan. Sokszor meséltem róla. Emlékezned kell, hogy lebontattam. A helyén épült a mostani tanya a magam pénzén.
- Akkor nekem semmi közöm hozzá ?!
Idősebb Lónyai sietett felelni.
- Van, hogyne volna ! Csak az igazság kedvéért mondtam.
- Hol van itt az igazság?! Őnagysága szépen kiforgat mindenből, te pedig hagyod. Ez a ti igazságotok!
- Dehogy hagyom, dehogy hagyom!
- Akkor csapj az asztalra! Legfeljebb elmegy. Nagy ügy. Majd visszajön, ha eleget mérgelődött.
Idősebb Lónyai Imre feje a mellére kókadt.
- Nem jön vissza, fiam, mert nagyon makacs. Magamra maradok. Nem lehet, fiam, nem lehet! Éltem már asszony nélkül éppen eleget. - mondta fáradt, szomorú hangon, s ettől Imre kissé csendesebb lett.
Hiszen jól tudta, hogy érte, miatta élt úgy az apja, ahogy élt, mert nem akart az anyja után vágyakozó gyerek nyakára idegen asszonyt hozni. Morogva mondta:
- Már csak az hiányzik, hogy ezt is a szememre vesd!
- Sohase tenném. De arra viszont kérlek, gondold át ezt a Marosi ügyet!
- Még a gondolata is felháborít.
- Mert figyelmen kívül hagyod az érveket! Tudjuk, hogy csinos a lány. Úgy hírlik,  szerény és erkölcsös is. Dolgos is biztos, ahogy Marosiékat ismerem. Jó feleség lehet belőle.
- Már megbocsáss, de ezek nem érvek!
- Van itt még valami. Úgy hallottuk, hogy évek óta ábrándozik rólad. Alig várta, hogy megismerkedjetek. Úgy mondják, rajtad kívül senki sem érdekli. Nagy dolog ez a ragaszkodás, fiam! Anyádból hiányzott ez a fajta vonzalom. Itt is hagyott bennünket az első adandó alkalommal. Én nem mérlegeltem, mikor elvettem. Neked legyen több eszed.
Imre felhördült.
- Hagyd ki ebből az anyámat! Szentségtörés egy ilyen senkivel együtt említeni. Feltéped a sebem csak azért, hogy meggyőzz a suszterlánnyal kötendő házasság előnyeiről ?! Ezt nem vártam tőled, apám!
Az állatorvos már bánta a szavait. Idegességében néhány percre megfeledkezett arról, hogy fia lélekben még mindig siratja az anyját. Siratja azt a lelketlen asszonyt, aki képes volt itt hagyni az erősen ragaszkodó, hatéves kisfiát, a lelkét is lába elé tevő urát, s ötvenhatban kiszökött Kanadába.
A homlokát törölgetve felelt.
- Bocsáss meg, de a kétségbeejtő helyzet, ugyebár?!
- Inkább nevezd nevén, Idának hívják.
- Jól van! Elismerem, hogy elhamarkodtam a nyaralóvételt, de annyira biztosnak látszott az üzlet. Azt sem akarom, hogy albérletben nyűglődj évekig. Éppen ezért gondold át a dolgot. Azzal a kétmillióval kész egzisztenciát teremthetnél magadnak. Gondold át, fiam! Gondold át.
Elhallgatott, s várt. Jól számított. Fia lassan kezdte belátni, hogy nincs más választása. Ezt bizonyította a kesergése is.
- Csak éppen a béka feneke alól kell nősülnöm hozzá, igaz ?!
- Azért a pénzért elfelejtheted, hogy ki fia-borja!
- De mit kezdjek egy félművelt lánnyal ?!
Idősebb Lónyai Imre már tudta, hogy győzött, s tréfálkozó hangon felelt.
- Amit a többivel. A lyuk ezen is középütt van!- mondta, s hatalmasat nevetett hozzá.
Imrének nem volt jókedve. Dühösen nézett az apjára, s provokálón mondta :
- Most így beszélsz, aztán hallgathatom életem végéig, hogy kit vettem el.
Idősebbik Lónyai elkomolyodott.
- Tőlem soha. Idától sem. Kezeskedem.
- Mondják majd mások. A társaság lesajnál. Céltábla leszek.
- Elviszed Pestre, nem vagytok szem előtt.
- Ezt is bekalkuláltad?
- Csak az érdekedben. Pesten pedig nem kell nagydobra verni, és a gond nem lesz gond!
Lónyai Imre lemondón legyintett.
- Ugyan! Árulkodni fog, mert ez nem egy entellektüel, művelt családi háttérrel. Talán késsel, villával se tud enni, és még mennyi minden derülhet ki. Éghet miatta a képem.
- Tanítsd meg, amire kell. Még ez is belefér abba a nagy pénzbe.
Lónyai Imre gondolta magában, az apja könnyen beszél. Nem neki kell vele élni, mert egyre inkább látta, hogy kénytelen lesz elvenni a lányt, ha így marad a helyzet. Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább látta. Amint a végére ért, nyugtalankodni kezdett.
- De adják-e biztosan azt a pénzt ? Nehogy kiderüljön, hogy eszük ágában sincs, a lány meg a nyakamon marad.
- Te csak azzal törődj, hogy a lány tűzbe menjen érted. A többit bízd rám, mert az biztos, hogy Marosi Pistával csínján kell bánni. Szemre csendes ember, de valójában nyakas, keményfejű, könnyen megmakacsolja magát. De a lányát módfelett szereti. Az asszony is. Most mérnökné lehet a lányuk. Annyira nem ostobák, hogy ezt ne értékeljék a helyén. Majd időben tudomásukra hozzuk, hogy aki mérnők vőt akar, az fizessen. A lakást megvetetem velük, abban biztos lehetsz. Mást is, ha sikerül. Megfejem a vén bakkecskét!  
Ebben maradtak.
Nem lehet azt mondani, hogy ritkán fordul elő az ilyenféle alattomosság. Sokakkal megesett már. Akinek sikerült elkerülni, az szerencsés volt, vagy ahogy a hívő ember mondja, Isten áldásának köszönheti. Marosi Cili gyerekkori ábrándját nem pártfogolta a mindent látó Isten
X/31
    Lónyai Imre vasárnap délután nem utazott vissza Pestre, hogy mielőbb léphessen. Mostohaanyjától sok mindent megtudott a Marosi lány szokásairól, még az útvonalát is ismerte. Hétfő délután megvárta Cilit a Tanácsháza előtt. Azért éppen ott, mert azt akarta, hogy Aliz tanúja legyen a találkozásuknak. Maga módján így búcsúzott attól a lánytól, akit éveken át kísérgetett.
Nem kellett sokat várnia, Cili hamarosan feltűnt. Kellemes volt az idő, valójában sétált, élvezte a késői napsütést. Amint a közelbe ért, Lónyai Imre elébe kiáltotta :
- Csók, Dombszeg szépe! Hova lesz a séta ?! - kérdezte úgy, mintha csak előző este váltak volna el.
Cili szíve felpörgött, de sikerült palástolni az izgalmát, s maga is tréfálkozón felelt.
- Hazafelé, kerékpáros!
- Elvigyelek?
- Nem élné túl a járműved!
- Azt csak hiszed! Komoly járgány ez, sokat kibír. Pattanj fel a vázra, majd bebizonyítja.
Cili mosolyogva felelt.
- Inkább elhiszem. Alizra vársz?!
- Úgy nézek ki, mint aki vár valakire?
Cili kicsit zavarba jött. Héditől hallotta, hogy a bálon mi történt, de azt hitte, már kibékültek.
- Ezek szerint még mindig mosoly szünet van köztetek...- mondta halvány mosollyal.
Lónyai Imre nevetve kérdezte:
- Van valami, amit nem tudsz rólam?
Cili is elnevette magát.
- Kevesebbet tudok, mint gondolod.
- Abból a kevésből mondj valamit!
Cili úgy tett, mint aki erősen töpreng, s nevetett újra.
- Például, tudom, hogy jól táncolsz!
- Kevés. Nem érem be ennyivel, mert valami azt súgja, ennél sokkal többet tudsz. Folytasd azzal, amit a bálban elkezdtél. A bál előtt mikor és hol találkoztunk?!
Cili egy ideig hallgatott. Még nem tárhatta fel titkát. A bálban is csak annyit mondott volna, hogy összeütköztek a kerékpárokkal valamikor. Most annyit sem akart mondani. Ha majd egyszer eljön az ideje, felel a kérdésre. Akkor arról sem hallgat, hogy milyen mély nyomott hagyott benne az a találkozás. Amúgy sem tudta, hogy állnak Alizzal, s minek köszönheti a társaságát.
Csendesen felelt.
 - Talán majd máskor.
 - Inkább most. Kíváncsi vagyok, mert a bálig azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Elkísérlek egy darabon és mesélhetsz ! - mondta, s megfordította járművét.
Elindultak együtt. Cili hallgatott. Rosszul érintették a fiú szavai. Nyersnek érezte, de mindenképpen udvariatlannak. Kisvárosban éltek, látásból illett ismerniük egymást. A tapasztalat lehangolta, kedvetlenné tette. Visszautasítón mondta :
- Nem akarok beszélni róla.
Egyszerű mondat volt, Lónyai Imre gondolatban mégis a fejéhez kapott. Ha így folytatja, mindjárt odalesz a rebesgetett előnye, s megnézheti magát. Bármilyen savanyú is volt a szőlő, a kétmillió már erősen inspirálta, s megerőltette magát.
- Kár, mert komolyan érdekel. A bál óta foglalkoztat. Most, hogy felbukkantál, mint tavasz a télben, még inkább érdekel. Tedd meg a kedvemért és mesélj! A királykisasszonyok jóságosak, teljesíteni szokták a kívánságokat.
Cili elmosolyodott. Kezdte hinni, hogy a fiú zavarban van, s megbocsátó lett hirtelen. Megfenyegette tréfásan.
- Vigyázz, mert néha büntetnek is! Főleg akkor, ha a kérelmező alaposan rászolgált.
- Mi a manó?! Tudtomon kívül vétettem valamit?!
Cili tétovázott egy pillanatig, aztán azt mondta:
- A bál után, vasárnap reggel találkoztunk, és nem ismertél meg.
- Én??? Az kizárt!
- Pedig ez történt. Kijöttünk a miséről, Endréékkel beszélgettünk. Vele köszöntetek, de engem nem láttál meg... - mondta kis nehezteléssel a hangjában.
Lónyai Imre fancsali képet vágott, s magyarázkodásba fogott. Emlegette a tömeget, házuk előtt tartott zsibvásárnak mondta a vasárnap délelőttöket, aztán nevetve tette hozzá :
- Ha a fejeden van a koszorúd, megismerlek. Viselned kellene a következő szüreti bálig, hogy mindenki lássa : itt jön a város legszebb lánya!
Cili nevetve tiltakozott.
- Más se hiányozna! Ha viselném, most te sem kísérnél.
- Az egyáltalán nem biztos! Mi több, ez a találkozás se véletlen. Kerekezés közben figyeltelek, hátha felbukkansz valahol.
- De most nem kerekeztél, hanem a tanácsháza előtt álltál. Alizra szoktál így várni.
- Ne emlegesd nekem folyton, mert megharagszom. Felpattanok a járgányomra és elhúzok, mint a vadlibák.
Cili nem tehetett róla, de elfogta a nevetés, alig tudta kimondani:
- Akkor elhúzol!
Lónyai Imre nem pattant fel a kerékpárjára, csak magában mérgeskedte, hogy továbbra is játssza az eszét ez a kis senki. Pedig nyilvánvaló, hogy nem közömbös neki. Árulkodott a szeme, a hangja. De nem akarta feszíteni a húrt. Többet is tett ennél, helyet cserélt a kerékpárjával, s átfogta Cili vállát.
Cili ügyes mozdulattal kisiklott a karja alól, s nevetve kérdezte:
- Mégse akarsz elhúzni, mint a vadlibák?
- Amikor már átkísértelek a fél városon?! Lassan ki is megyünk belőle. Hol laktok?
- Ahol a fürdő lesz. Az előtte lévő utcában.
- A Virág utcában?! Oda gyalogolsz ki nap mint nap ?!
- Csak jókedvemben. Régebben én is kerékpárral jártam, de aztán letettem. Mostanában szívesen sétálok, töprengek. Nyugodtan meggondolhatod magad, mert valóban messze van.
- Nem gondolom meg magam. Egyébként is, csak odáig van messze. Kerékpárral nincs távolság Dombszegen.
Cili szerette volna tudni, hogy mennyire gondolja komolyan ezt a kísérgetést, s megbillenő hangon kérdezte:
- Számítasz még Sáfár Alizra?
Lónyai Imre arcán bosszús mosoly ült.
- Már megint Aliz?!
- Csak szeretném tudni, mennyire végleges ez a mostani helyzet?!
Lónyai Imre legszívesebben azt mondta volna, hogy semmi köze hozzá, de nem mondhatta, helyette elvont módon felelt.
- Mi az, hogy végleges?! Ki tudja, hogy mi a végleges. Tanuld meg, kicsi, hogy az életben minden bizonytalan.
" Kicsi" Cili kedvesnek találta a megszólítást, majdnem becézésnek. Vidáman lépkedett a fiú mellett, s kedve támadt tartalmasabb beszélgetésre. Ügyesen irányította a társalgást, s néhány dolgot megtudott.
Lónyai Imre elmondta, a kerékpározás mellett a zenehallgatás a másik hobbija, főleg a komoly zene. Rengeteg lemeze van, külföldi ritkaságok is. Sorolta, hogy milyen neves szerzők, művek, zenekarok, karmesterek szerepelnek a lemezeken.
Cili kihallotta belőle a dicsekvést, s nem örült neki. Imre aztán visszatért a bálban elkezdett beszélgetéshez. Tréfálkozott újra, emlegette megint a királykisasszonyokat, de Cili nem változtatott elhatározásán. Finoman kitért, helyette szóba hozta az olvasást.
Imre nem volt partner benne. Csupán egy-két megjegyzést tett, inkább Cili beszélt. Megemlítette, hogy vannak saját könyvei is, de kiskorától hetente jár a Könyvtárba, annyira szeret olvasni, hogy nem győznék pénzzel. Egyszerre csak két - három könyvet hoz ki. Általában prózát olvas, ritkán verseket is. Legutóbb kihozta Baudelairetől " A romlás virágai"-t, mondta, s pár szóval beszélt a kötettel kapcsolatos élményéről.
Imre ehhez sem szólt hozzá, mindössze rápillantott, s valamiféle kétkedés ült az arcán. Cilit kicsit bántotta a dolog, s igyekezett meggyőzni arról, hogy tudatosan választja ki olvasmányait, azt mondta:
- A költő iránt Szabó Lőrinc írásai keltették fel az érdeklődésemet. Diákkorától szerette a szomorú embert, ahogy Szabó Lőrinc édesanyja elnevezte egy fénykép után.
Elhallgatott, s nem mondott aztán többet, mert Imre arca továbbra is kétkedő volt. Úgy hallgatta, mint aki eleve megkérdőjelezi azt, amit hall. Pedig szívesen beszélt volna még arról, hogy a kisdiák Szabó Lőrincre milyen hatással volt a Les Fleurs du Malt. Azt írta, hogy a fél könyvet átmásolta az irkájába, olyan áhítattal, ahogy a Bibliát se másolhatták a középkori szerzetesek, noha akkor még alig tudott valamit Baudelaireről.
Mindezt megtartotta magának, helyette újra hallgattak. Szerencsére már a Virág utcában jártak, s hamarosan megérkeztek a házuk elé. Imre rácsodálkozott a kapura, s megszólalt.
- Ti laktok itt ?! Elég lett volna annyit mondanod, hogy tiétek a cifra kapus ház.
- Ilyen ismert a kapunk?
- Ja! Néhányszor már én is megbámultam. Kinek a pihent agyából pattant ki az ötlet, és minek cifrázták ki ennyire?
Cili gondolta magában, hogy nem elég Mozartot és Beethovent ismerni, illene más művészetekből is jártasságot szerezni, legalább annyira, hogy ez ember felismerjen egy székely kaput. Hangosan csak annyit mondott:
- Ez egy székely kapu pontos mása.
- Ha nem mondod, hülyén halok meg!
Cili elnevette magát.
- Nem akartam a lelkemre venni!
- Kösz! Megnyugtattál... - adta Imre a neheztelőt, aztán fordított a beszélgetés menetén, s fojtott hangon megkérdezte- Találkozhatunk máskor is ?
Cili szíve a torkában dobogott. Hiszen erről álmodozott évek óta. Valami mégis elvette az öröme javát. Rádöbbent, hogy igaza volt Füredi Nórának. A fiú nem olyan, mint amilyennek képzelte. Viselkedését már nem tudta be a zavarának. Kezdte hinni, hogy természete ilyen. Nem tudott megbarátkozni a gondolattal. Olyannak szerette volna látni, amilyennek hitte, s húzta az időt.
- Ráérsz a tanulás mellett?!- felelt a kérdésre kérdéssel.
- Csak a hónap végén. Általában az utolsó hétvégén jövök haza. Gyakrabban nemigen, mert ez a diplomaévem. Tetejében itthon is tanulnom kell. De egy-egy sétára boldogan szakítok időt. Nos, kicsi, szóba állsz még velem ?- kérdezte, s egyenesen Cili szemébe nézett. A mosolygó sötétkék szemek fürkészőn keresték a választ.
Cili lesütötte a tekintetét. Messziről is gyönyörűnek látott szemek közelről olyan kékek voltak, amilyen bársonyos kék csak a csillagos ég lehet. Teljesen elbűvölte. Mellette a válasza is kellemesen érintette. Örült, hogy elégedetlenségében, csalódottságában nem mondott mindjárt nemet.
Sírva fakad, ha megsejti, hogy Lónyai Imrének milyen erőfeszítésébe került ez a fogalmazás. Így csak az örömét kellett rejtegetni.
Nagyon csendesen mondta:
- Szívesen, ha komolyan gondolod.
Lónyai Imre szája körül diadalmas mosoly táncolt. Áttette egyik lábát a váz felett.
- Akkor ezt megbeszéltük! Viszlát november végén, te Dombszeg szépe! - mondta nevetve, s elkarikázott.
Cili meglepődött, de aztán nevetett maga is. Azt gondolta, különös természete mellett bátortalan is a fiú, másképpen aligha old kereket ilyen hirtelen. Gondolt mást is. Önmagát nyugtatva megállapította, hogy kedves is tud lenni, ha akar. Akkor nincs nagy baj. Ettől egészen megvidámodott, s kuncogva gondolt arra, majd tesz róla, hogy belejöjjön az elfogadhatóbb viselkedésbe, mint kiskutya az ugatásba.
Szinte tánclépésben ment be a házba, s nyilvánvaló jókedvvel ölelte meg anyját, apját. Kacagott aztán, ha volt rá oka, ha nem. Marosi Istvánék örültek a lányuk vidámságának, ahogy mindig is szívesen látták rajta a jókedvet. Ha többet tudtak volna az okáról, megijednek.

Hitek és remények

X/32

    Cili a következő hetekben átadta magát az örömnek. Hédi előtt gyakran beszélt Imréről, reménykedett, tervezgetett. Hédi csendben hallgatta. Nem akarta elárulni, hogy találkozásukban neki is része volt. Csak annyit mondott, reméli, ha Imrével eljárnak majd ide-oda, őt is magukkal viszik, mert az idegeire megy a bezártság. Nem ok nélkül emlegette a bezártságot. Mikor Solti elrendezte a pótvizsgát, a segítő kikötötte, be kell érniük az osztályvizsgával, Hédi nem próbálkozhat az érettségivel. A lánya botrányos viselkedését is tudtára hozta.  Solti levette otthon a derékszíját, Hédi hátán a nyoma sokáig meglátszott. Azóta a munkahelyén kívül, csak Cilivel engedték el otthonról. Cili mit sem sejtve, jókedvűen megígérte. Amúgy is mindig vidám volt ezekben a napokban. Csak akkor borult el a tekintete, ha eszébe jutott, hogy a szülei elé kell állnia, s be kell vallania a fiút. Halogatta egy darabig, aztán egyik nap a vacsora alatt megszólalt. Alig ejtette ki a fiú nevét, apja eltolta maga elől a tányért, mint aki jóllakott hirtelen. Erzsike nyugtalanul nézett rájuk, aztán igyekvőn felnevetett.
- Még ilyet! Hogy éppen az a fiú! Hazakísér azután, hogy a templom előtt nem köszönt. Akkor alighanem olyan különös, mint az apja, mert azt meg kell hagyni, az állatorvos elég furcsa ember. Emlékeztek rá, tavaly, mikor a kismalacok voltak, bejött a konyhába, megnézte, mit főzök. Csak úgy magától felemelte a fedőt, aztán meghívatta magát ebédre. De dicsérte, nagyon dicsérte...- mondta, mint aki közben észbe kapott.
Cili emlékezett az esetre, de nem mert megszólalni, mert apja szavak nélkül, hördüléssel felelt. Hallgatagon ültek egy ideig, végül apja megszólalt, hangja neheztelő volt.
- Mivel érdemelte ki az engedékenységed, Ciluskám?
Cili gyomra remegett.
- Csak hazakísért, apukám! - mondta védekezőn.
Marosi István nem csak a könyvei után volt okos. Látta a lányán, hogy nagy hatással van rá a fiú, s nem hitte el, hogy mindezt a bálban, vagy sima hazakísérés alatt érte el az állatorvos fia. Fürkésző szemmel kérdezte:
- A bál előtt is ismerted?
Cili lehajtotta a fejét, s nagyon halkan felelt.
- Egyszer régen összefutottunk a kerékpárokkal. Azóta sokat gondoltam rá.
Marosi István befele jajdult, kifelé csendes számon kérő volt.
- Miért nem hallottunk eddig róla ?
- Olyan reménytelen volt, annyira reménytelen, hogy magam előtt is restelltem. Apukámékat se akartam nyugtalanítani. Főképpen, hogy az állatorvos olyan különös ember...- mondta belekapaszkodva anyja szavaiba, hogy ne kelljen kimondania  a nehezebb ítéletet.
Istvánt vigasztalta kissé, hogy  lánya tisztában van a valós helyzettel. Hiszen nagy volt a távolság a két család között, valóban nagy volt. Nem csak a rangbeli különbség, vagy a főtéri ház, a család hírhedt gőgje is riasztotta. Erzsike is így volt vele. Maga elé nézett riadt tekintettel. Az állatorvos feleségével gyakran találkozott a piacon. Lónyainé oda is kalapba, kesztyűbe ment. Soros bejárónője vitte utána a kosarat, de alkudni maga szeretett, mert sóher volt az istenadta. Közben sértegette az egyszerűbb embereket. Őt is sokszor megbántotta, mikor málnát vagy epret vásároltak nála. Hiába mérte bőven, ráadást is tett rá, nem restellte azt mondani a füle hallatára " Ezek a piaci kofák mindig csalnak a mérleggel, az ember nem lehet velük elég óvatos! "
Istvánnak az állatorvos járt a fejében. Jó orvosnak tartotta, de az embert nem tudta becsülni, s éppen a gőgje miatt, amit a gazdákkal egyoldalú barátkozás alá rejtett. Tegezett minden gazdát. Ez amolyan csendőr pertu volt, mert viszont nem tegezhették. Kedélyeskedőn a keresztnevén szólította az emberét, akárhány éves is volt, míg magát mindenkivel doktor uraztatta. Elnézték, mert a tudást tisztelni kell, de a lányát ilyen családba nem szívesen adja az ember. Idősebb Lónyai Imre valójában amolyan parasztúr volt. Hétköznapokon csizmában, csizmanadrágban, rövid bőrkabátban járt, mint a vidéki állatorvosok általában, ha maguk járják az istállókat, ólakat. Tanyáján lovakat tartott, a tanyavilágban bricskán közlekedett, gyakran a városban is, maga hajtotta a lovait. Tanyája amolyan úri tanya volt, ahol folyt ugyan valamennyi gazdálkodás, állandó napszámosaik voltak, mégis inkább dorbézolásra tartották a tanyát. Hetente rendeztek kint murikat. Olyankor birkát vágtak, vagy fiatal malac került terítékre. Volt elegendő bor és pálinka, s ott volt a párttitkártól kezdve a tanácselnökön át a városi urak színe-java. Lónyai szerette a víg társaságot, a nagy evészetet, ivászatot. Meglátszott rajta, nagydarab, vérmes ember volt.
Marosi István szívét megülték a lánya szavai. Főképpen az a tudat, hogy régóta fontos volt a fiú. Már nem tehettek úgy, mintha a gond nem volna gond. Azt gondolta, jobb időben szembenézni vele. Mélyet sóhajtott, s azt mondta :
- Az apja olyan ember, amilyen! Nézzük a fiút inkább. Azt már tudjuk, hogy nem szeret köszönni.
- Az csak véletlen volt! - sietett Cili a válasszal, s elhadarta Imre magyarázatát. Hozzátette még - Ettől függetlenül nagyon restellte, mert amúgy rendes, tessék elhinni, apukám!
Erzsike a lánya segítségére sietett.
- Lehet valami igaza, ha jobban meggondoljuk. Mi se nézelődnénk, ha előttünk csoportosulnának gyakorta. Talán valóban ez volt az oka, és nem az, amire először gondoltunk.
- Na, majd elválik! - felelt rá István, s megkérdezte - Aztán, hogy gondolod tovább, kislányom ?!
Cili örült, hogy idáig eljutottak, s már nyugtatta őket.
- Egyelőre csak kísérget. Sétálunk. Beszélgetünk, ismerkedünk. Semmi komoly addig, míg nem ismerem ki jobban.
Marosi István újra jajdult egyet magában, mert úgy gondolta, ha a lánya eddig nem látta meg ebben a fiúban a gőgöt, kivagyiságot, amitől kiskora óta óvták, akkor az állatorvos fiát illetően hályog van a szemén. Mikor eljutott idáig, megmarkolta szívét a féltés. Innia kellett egy pohár bort ahhoz, hogy megszólalhasson. Így is rezgett a hangja.
- Ezzel a fiúval vigyáznod kell nagyon, kislányom/ Ahogy ismerjük a családját, nemigen tanult tiszteletet. Főleg a magunkfajta, egyszerű embereket becsüli kevésre. Gondolom, a lányainkat is. Elgondolni se tudom, most miért vetette magát utánad, mikor eddig másképpen viselkedett, de rájövünk majd hamar. Ha nem bánna veled addig sem tisztelettudóan, tudnod kell, hogy mi a teendőd. Akkor is, ha régóta tetszik. Akkor is, ha most úgy gondolod, feleslegesen aggódunk érted. Megértetted, gyermekem?!
- Megértettem, apukám, és komolyan mondom, ne tessék aggódni, mert tudok vigyázni magamra.
- Minden jóérzésű, szerető gyermek ezt mondja aggódó szüleinek, mégis láttunk már szomorúra fordult sorsokat.
Erzsike is közbejajdult.
- Hallgass édesapádra, drága gyermekem és nagyon vigyázz! Az ilyen fiú nem éri be kísérgetéssel.
- Imre nem kapkodós fajta, anyukám! Sáfár doktor lányát évekig kísérgette. A bálban vesztek össze.
- Kár, mert az volt hozzávaló !- mondta ki István a maga keserűségét, de ennél többet már nem mondott.
X/33
    Lónyai Imre november végén nem jelentkezett. Cili csak Hédi előtt kesergett, de nem talált együttérzésre. Hédi azt mondta, biztosan elszúrta újra, mint a bálban. Utána elmondta Cilinek a fiatal orvossal kapcsolatos terveit. Nem szépítette a dolgot. Nyíltan megmondta, a fiú személye nem érdekli, csak a doktori címe vonzza. Apjáék kinyitják a pénztárcájukat, megfogja a pénzükkel, hogy végre megszabaduljon otthonról.
Cili megdöbbent, s szinte könyörgött, hogy jobb belátásra bírja. Magyarázta, hogy végleg tönkreteszi az életét, de Hédinek most is hiába beszélt. A lány indulatosan azt mondta, hallani se akar a szerelemnek nevezett elmebajról, vagy más érzelemről, csak hideg fejjel hajlandó belemenni egy kapcsolatba. Aztán a fiatal orvosról mesélt mindenfélét. Azt is részletezte, hogy mi mindent hoz majd a tudomására, ha sikerül a közelébe jutni. Kijelentette aztán elvárón, hogy Cilinek bármi is a véleménye a dologról, amint lehetősége nyílik rá, azonnal hozza össze őket Imrén keresztül, a többit bízza rá. Tudja, mit csinál.
Cili valósággal betege lett Hédi újabb őrültségének. Napokig képtelen volt másra gondolni, átmenetileg még Imréről is megfeledkezett. Így váratlanul érte, mikor Mikulás napján felbukkant. Cili akkor rövid napos volt, de négy óra helyett öt óra tájban lépett ki az Öregotthon kapuján. Haldokló mellett töltötte az időt. Ahogy fogalmazni szokott, megint búcsúra kényszeríttette az élet. Érző lélekkel nem lehet az ilyesmit megszokni. Könnyes volt a szeme, mikor betette a kaput maga után. Imre akkor már egy órája várta, s köszönés helyett ingerülten kérdezte :
-  Mi ez a nagy kesergés ?!
- Meghalt az egyik gondozottam. Egy drága, aranyos néni. Nehezen tudom túltenni magam rajta.
- Helytelen, hogy ennyire a szívedre veszed. Kívül kellene maradnod a helyzeten, végtére is csak egy idegen.
- Nem idegen. Mondom, hogy a gondozottam.
- De se inged, se gallérod!
- Ha valakivel éveken át együtt vagy, vele érzel örömben, bánatban, megérint a haldoklása is.
- Marhaság! - mondta Imre dűhösen, s a száraz úton szinte megpörgette a kerékpárját, miközben érzéketlenül folytatta - Ha tudom, hogy ilyen nagy gyászban vagy, nem jövök ki.
Cili nyelt egyet. Nem sejthette, hogy nem neki szólt a rosszkedve. Lónyai Imre kevéssel előbb összeveszett apjáékkal. Pesten albérletet akart váltani, pénz kellett volna hozzá, de Ida mama megtorpedózta. Azt vágta a képébe, vitt már otthonról eleget. Várja ki, míg a Marosi lány pénzéből válogathat. Nem maradt adósa, amiért aztán apjával került szembe.
- Rosszkedved van...,- mondta Cili csendesen.
- Ja! Így legalább kezet foghatunk.
- Bántott valaki, vagy bosszúság ért ?!
- Mondjuk. Amúgy is pocsékul vagyok. Hetek óta alig alszom a szakdolgozatom miatt. Tetejében elromlott az albérletben a fűtés, a tulaj a füle botját se mozgatja. Két hétig cudar influenzám volt.
Cili megvigasztalódott, s megértőn mondta:
- Azért nem jöttél haza november végén.
- Ja! - felelte Imre röviden, s megállt az egyik üzlet előtt. Cilihez támasztotta a kerékpárját minden magyarázat nélkül, s besietett az üzletbe. Nagy csoki mikulással tért vissza, s Cili kezébe nyomta.
Cili egy pillanatra meglepődött, de aztán az arcához hajolt.
- Köszi! Aranyos vagy !- mondta kedvesen.
- Szóra se érdemes !- felelte Imre, s elindultak a szokásos módon újra.
Imre vezette a kerékpárt, Cili a jármű másik oldalán ment, s hallgattak sokáig. Mindketten töprengtek. Cili olyan témával szerette volna folytatni a beszélgetést, ami során többet tud meg a fiúról, mert tapasztalt érzéketlensége láttán újra elfogta a nyugtalanság.
Lónyai Imre azon töprengett, hogy miképpen tudná mindezt elkerülni. Nem akarta ennél közelebb engedni magához a lányt, ahogy a gondolatait se akarta megosztani vele. Olyan témát keresett, ami őt magát nem érinti, az idő pedig telik vele. Mielőtt Cili megszólalhatott volna, szóba hozta a Marosi famíliát. Felsoroltatta Cilivel az egész rokonságot, mint akit komolyan érdekel, hogy ki mindenki tartozik a családjába. Cili csak nagy vonalakban akart beszélni a famíliáról, de ahányszor abbahagyta, Imre újabb kérdést tett fel. Többek között az érdekelte, hogy Marosi Endrén kívül járt-e más egyetemre a családban.
Cili őszintén felelt. Nevetve mondta, Endre az a kivétel, aki erősíti a szabályt. Így értek el a Virág utcáig.
Imre témát váltott.
- Most folytasd azzal, amit a bálban elkezdtél! - mondta elvárón.
Cili szemében megremegett a fény. Kifejezetten nyugtalanította a dolog. Imrének már meg kellett volna értenie, hogy még nem akar beszélni róla. Csendesen emlékeztette. Imre hangja felcsattant.
- Semmit se utálok jobban, mint az értelmetlen titkolózást! Az nem igaz, hogy nem lehet néhány szóval elmondani, hol találkoztunk és mikor.
- Nem ilyen egyszerű. Ennél több mondandóm volna, de most még nem tudom elmondani. Ha majd beszélhetek róla, mindent megértesz.
- Ez csak ürügy, mert nem veszel komolyan.
- Komolyan veszlek. Be is bizonyítom. Szeretnélek meghívni karácsony másnapján hozzánk...,- mondta Cili, miközben megálltak a házuk előtt.
Lónyai Imre szinte felhördült, annyira ellenére volt a gondolat. Nem volt kedve a suszteréhoz. Gondolta, van még néhány hónapja, addig húzza az időt, ameddig lehet.
- Karácsony másnapján ?! - kérdezte úgy, mint aki erősen töpreng, s szerelni kezdte a kerékpár világítását.
- Csak délutánra gondoltam. Eljössz ?! - kérdezte Cili reménykedőn.
Jó ideje dédelgette a gondolatot annak ellenére, hogy Imre nem jelentkezett a mondott időben. Készült is az ünnepre. Vett Imrének egy szép könyvet a maják életéről, mert első találkozásukon mellékesen megjegyezte, hogy az ilyen könyveket olvassa szívesen. Vett hozzá egy édes mackót is. Már becsomagolta, s ráírta - " Szeretettel Cilitől az első karácsonyunk emlékére".
Marosi Cili lélekben még mindig az a jóhiszemű emberke volt, akit Füredi Nóra féltett. Noha sok mindent tapasztalt az eltelt évek alatt, de önmagából nem léphetett ki. Nem látta meg a fiú alakoskodását, nem érezte meg, hogy színjáték részese. Helyette még mindig a természetének tudta be a mindenkori viselkedését. Már nem vette könnyedén, de még mindig hitte, hogy idővel változhat. Ha jobban megismerik egymást, abbahagyja a furcsa viselkedést.
Lónyai Imre most is húzta az időt. Bajlódott a lámpával, közben azon töprengett, hogyan tudna úgy kibújni a meghívás alól, hogy a lány hibájának tűnjön. Akkor egy ideig találkozniuk se kell. Szabadon töltheti a karácsonyt és a szilvesztert. Attól már nem tartott, hogy a lány végleg megsértődik. Magabiztosan hitte, már azt tehet vele, amit akar. Visszacsavarta a lámpafejet, s megszólalt végre, hangja sértődött volt.
- Tervezgetsz velem, és közben tovább titkolózol. Hányszor mondjam még, hogy dühít ?!
Cili érezte a hangján, hogy komolyan neheztel. Kezdte hinni, hogy beszélnie kell, ha nem akarja végleg megbántani, de azt is érezte, hogy egyetlen épkézláb mondatot se tudna kinyögni.
Imre nem adott időt arra, hogy összeszedje magát, kíméletlenül folytatta :
- Nem ?! Hiába kérlek ?! Jól van, kicsi, ha ennyire se vagyok fontos, akkor maradjunk annyiban, majd akkor tervezz velem, ha már leszoktál a felesleges titkolózásról. Adok időt a gondolkodásra. Egy darabig nem jövök. Mikor legközelebb találkozunk, elsőként ezt akarom hallani, rendben ?! Addig pedig jó karácsonyozást, és vidám szilvesztert! Na, csók! - mondta, felpattant a járművére, s elkerekezett olyan gyorsan, mint a szél.
Cili sokáig nézett utána, aztán bement a kapun, s a két tenyerébe temette arcát. Készülődött benne az első boldogtalan karácsonya.
Anatole France mondta: " A vágyaknak, még a legártatlanabbaknak is, az a bajuk, hogy alávetnek másnak, és függővé tesznek bennünket."
X/34
    Beköszöntött az 1983-as esztendő. Lónyai Imre nem jelentkezett. Cili rengeteget töprengett a helyzetükön. Bármennyire látta, hogy a fiúval komoly gondok vannak, nem tudott legyinteni a távolmaradására.
Pedig érezte, hogy ezt kellene tennie, de még kísértették a sötétkék szemek. Azzal nyugtatta magát, még mindig keveset találkoztak ahhoz, hogy levonhassa a végső következtetést. Várta továbbra is. Naponta azzal a reménnyel lépett ki az Öregotthon kapuján, hogy találkoznak. Főleg azokon a napokon, mikor Héditől tudta, hogy Imre Dombszegen van. Hédi a szalon ablakából rálátott a Lónyai házra, s gyakran újságolta.
Cilit egyedül az vigasztalta, hogy nem tűnt fel Sáfár Aliz társaságában sem. A lány naponta átment a templomtéren hivatalból jövet-menet, mindig egyedül volt, s Lónyaiékhoz se ment be, noha régebben rendszeresen járt Ida mamához. Véget ért a január is, s Imre a hónap végén se jelentkezett. Cili már boldogtalan volt. Tetejében február elsején, munkába menet baleset érte. Megcsúszott a havas, jeges úton, kifordult a bokája, s mire sántikálva eljutott az Öregotthonba, alaposan elkésett. Márta már az ajtóban elkapta, s azt kiabálta, legközelebb be se menjen, mert úgy kirúgatja, hogy a lába se éri a földet. Cili mutatta a bokáját, ami addigra bedagadt, s mondta volna, hogy kínnal tette meg az utat, de Márta közbevágott.
- Ne magyarázzon itt nekem! A bokája magánügye, nem érdekel. Most pedig menjen a dolgára, és ne lopja tovább a napot, mert nem azért kapja a fizetését!
Cili nyelvén volt, ha visszafordul az úton, s kiíratja magát néhány napra, most nem ordítozna vele. Aztán mégsem szólt, csak bosszúsan legyintett, s indult a nővérszoba felé átöltözni. Útközben bánatosan rámosolygott egy kedves öregúrra, a botjára támaszkodva állt a falnál, részvét volt az arcán. Amint Cili elhaladt mellette, az öregúr szokatlan indulattal mondta a főnővérnek :
- Nem azt a lovat kell ütni, aki magától is húz!
- A maga dolgával törődjön, Laci bácsi! Ehhez semmi köze... -  felelt vissza a főnővér mérgesen.
Az öregúr hangja felcsattant.
- De a betyárját, van hozzá közöm! Jegyezze meg, nem mi vagyunk az Otthonért, hanem az Otthon van értünk! Ez magára is vonatkozik!
- Na, ne mondja !- felelte a főnővér vörös arccal.
- De mondom! Ahogy mondok mást is: Azt nem engedem bántani, aki fájó lábbal, sántítva is bejön, hogy elláthasson bennünket, nyomorultakat! Inkább azokkal foglalkozzon, akik a nővérszobában lopják az időt óraszám. Ideje volna rendet tenni, mert ha én megyek be, ezzel a görbebottal zavarom ki őket! - kiáltotta, s fenyegetőn felemelte a botját, megrázta a főnővér orra előtt, mint aki rajta akarja kezdeni a rendcsinálást.
Ilyesmi még nem fordult elő az Öregotthonban, a főnővér ledermedt néhány pillanatra, aztán meglepő módon felelt.
- Jól van, Laci bácsi!...Jól van, csak nyugodjon meg! Megyek, és máris intézkedem...- mondta, s indult valóban.
Cili akkor már a nővérszobában volt, s félig átöltözött. A főnővér becsörtetett, rajta kívül kizavart a szobából mindenkit, s mielőtt kiment, gyűlölködő pillantást vetett felé. Nem volt kellemes érzés, s főleg nem volt megnyugtató a jövőre nézve.
Február elseje Lónyai Imrének se volt szerencsés napja, noha amúgy jeles nap volt az életében. Harminchárom esztendős lett. Volt olyan osztálytársa, akinek már iskolába járt a gyereke. Maga a nősülés gondolatával se tudott megbarátkozni, főképpen ilyen alapon. Csak az vigasztalta, hogy volt még néhány hónapja, az államvizsgája előtt nem akart foglalkozni ezzel a témával. Halogatta a lánnyal való találkozást is, ki akarta húzni február végéig, de apja közbeszólt. Az első percekben csúnyán összevitatkoztak, zengett bele a templomtéri tekintélyes ház. Idősebb Lónyai Imrének volt oka az idegeskedésre. Legutóbbi kártyapartin Sáfár doktor többet ivott a szokásosnál, s könnyek között panaszolta, hogy minden hitelező forrásuk bedugult, anyagilag a padlóra kerültek, nem tudják finanszírozni tovább a két fiuk taníttatását. Amit az anyagi helyzetükről, s a hitelezőkről mondott, nem lepte meg, neki is komoly összeggel tartoztak, s nem bánta, hogy fia szakított Alizzal, mivel neki sem volt kedve további kölcsönökkel támogatni a költekező famíliát, de attól felment a vérnyomása, amit aztán hallott.
A kis keszeg doktor elmondta, hogy az egyik fiúnak abba kell hagyni az egyetemet. Sürgősen kerítenie kell egy pénzes lányt, a maga, s a család támogatására. Sándor fiára gondolt, mert az a talpraesettebb, furfangosabb, jóképű is, s hajlandóság is van benne, mert egy napon mindenképpen meg akarja nyitni Dombszegen az ügyvédi irodáját. Valamit arról motyogott aztán, hogy a sógorának segítenie kell, ha jó testvér. Sáfárné bátyja volt a helyi Takarék vezetője. Lónyai ezek után komolyan tartott attól, hogy Sáfárék is tudomást szereznek a suszter pénzéről. Úgy okoskodott, ha maga megtalálta a kiskaput, s biztos információt kaphatott arról, hogy a kétmillió valóban létezik, akkor Sáfáréknak még könnyebb dolguk lesz. Legszigorúbb hallgatás is megtörhet kényszer alatt, ha a testvér naponta sír, s a jó testvér nem tud rajta másképpen segíteni.
Mikor Imre megértette, hogy miről van szó, maga is ideges lett. Sáfár Sándort veszélyes ellenfélnek tartotta, mert jól ismerte. Fél éjszaka töprengett aztán, hogy miképpen hozhatná helyre a dolgot, mert a hosszú távolmaradása alighanem meditálásra késztette a lányt, s az ilyesmi rosszul sülhet el.
Már nem érezte elegendőnek, ha megvárja a kastély előtt, annál hatásosabb visszatérést akart. A körülmények a kezére játszottak. Tudta, most van Cili születésnapja, s reggel misére mennek szokásuk szerint. A templom pedig ott volt  közvetlen közelükben. Az éjszaka folyamán nagy hó esett, s úgy döntött, ezúttal maga lapátolja el a havat. Eljátssza a dolgos, jó fiút, s a rajongót is egyben. Korán kelt, hogy apja munkását időben megelőzze. Nagyot nézett az ember, mikor leszedte róla a bekecset és a kucsmát, s beküldte melegedni a konyhába. Lónyainénak nem kezdődött ilyen jól a napja. Akkor lépett ki az előszobába, mikor Imre éppen kopasztotta a féltve őrzött, virágzó kaktuszát. Leszedte a Cereus hungaricus nehezen várt, nagy fehér virágait. Ida mama felsikoltott, de egyetlen szót sem szólt aztán, mert Imre olyan vad tekintetet vetett rá, mint aki arra készül, hogy ledugja a torkán az oszlopos kaktuszt.
Marosiék is készülődtek közben. István már ellapátolta a havat a házuk előtt, s rajta volt a nagykabátja, mikor észrevette, hogy a két hízó kitört az ólból. Kénytelen volt bajlódni velük. Ciliék kettesben indultak el. Karolta anyját, nehezen haladtak, még nem takarították el mindenhol a járdát. Erzsike arról beszélt, hogy nemrégiben még tisztesség dolga volt a korai járdatakarítás. Alaposan megszólták azt a házigazdát, aki nem ezzel kezdte a havas téli napot. Cili csak félig figyelt rá. Gondolatai Imrénél jártak, mintha megérezte volna, hogy megpillantja majd a templomtéren. Verdesett a szíve, mikor befordultak a térre. Már messziről látta, hogy a Lónyai ház előtt lapátol valaki. Nem kellett elmenniük a ház előtt, csak átvágtak a templom irányába, s oldalról figyelte a munkálkodót. Aztán lemondón sóhajtott, mert amolyan házimunkásnak nézte a bekecse, kucsmája miatt.
Lónyai Imre jól számított. Mikor megfordult, Cili megbotlott a saját lábában. Messze voltak ahhoz, hogy szóval köszönjenek, de közel mégis, hogy jól lássák egymást. Lónyai Imre jókedvűen elvigyorodott, s tréfásan vigyázzba vágta magát. A lapátot úgy tartotta, mint katona a fegyverét. Cili nevetett, s a kezével megfenyegette tréfásan.
Erzsike csak akkor vette észre a fiút. Látta a lánya arcát, s befele sóhajtott. Az elmúlt hetekben már azt gondolták, végleg elmaradt a fiú, s nem bánták volna. Hiszen az olyan fiatalembertől kevés jó várható, akinek még karácsony táján, a béke és a szeretet ünnepén se jut eszébe a lány, ahogy azt sem tartotta fontosnak, hogy köszöntse az új esztendő első napjaiban.
Cili nem mérlegelt. Hatalmába kerítette az öröm. Imre tréfás köszöntése, betyáros, kedves vigyorgása arról árulkodott, nem tett pontot kettőjük történetére. Bement a templomba anyjával, beültek szokott helyükre a padba, boldog szemekkel nézte a gyertyafényben tündöklő oltárt, s közben úgy érezte, gyönyörű lett a világ körülötte.  Aztán még inkább. Mögöttük lévő, üres padsorból előre nyúlt egy kéz, s letett az imakönyve mellé egy kis csokor virágot. Első pillanatban mozdulni se tudott a meglepetéstől, aztán hátrafordult, s még látta a fiú bekecses hátát a becsukódó üvegajtó mögött.