A bölcső
X/9
Történt egy nap, hogy Hédit meghívta a Bütyök nevű osztálytársa magukhoz házibuliba. A fiúék Nagyházán laktak, s Hédi otthon éppen büntetésben volt. Cilit hívta segítségül. Addig könyörgött, míg rávette, kérje el a szüleitől. Mondja azt, iskolája szolid rendezvényére mennek, s szombaton este nem mer egyedül beutazni Nagyházára. Cili még sohasem volt házibuliban, s igazán nem is kívánkozott, de ismerte Hédi helyzetét, s elkérte a maga csendes módján.
Soltiék beleegyeztek, de kikötötték, éjfélre legyenek otthon. Cili se mert szólni szüleinek a házibuliról, s ezúttal maga is füllentett. Most úgy szólt a mese, hogy Hédi iskolájának szolid rendezvényre mennek, s Hédi az, aki nem mer egyedül beutazni Nagyházára. Marosiék nem fogtak gyanút, s István megígérte, várni fogja őket az állomáson fél tizenkettőkor, az utolsó vonatnál.
Cili útközben tudta meg, hogy a járási párttitkáréhoz mennek, akik akkor Szocsiban üdültek. Bütyöknek volt egy egyetemista bátyja, együtt rendezték a bulit. Hatalmas volt a ház, a tekintélyes hallban dübörgött a zene, ott táncolt, aki akart, vagy az italpultnál tolongott. Cili elképedésére Hédi első útja az italpulthoz vezetett. Hiába próbálta visszafogni, Hédi egymásután hajtotta fel a konyakokat.
Előkerült Bütyök is néhányadmagával, lányok-fiúk vegyesen, volt köztük egy néger srác is, vigyorgott a szőke lányra, s vitte volna Hédit az emeletre, de Cili nem engedte.
Vitatkozni kezdett, közben könyörgött Hédinek, menjenek haza, mert nem ura az akaratának. Hédi szembefordult vele sohasem tapasztalt indulattal. Azt kiabálta, nem fogja örökké előírni neki, hogy mi illik és mi nem, s felment a társasággal az emeletre.
Cili ott maradt idegesen, megbántottan, s azt nézte, merre van az ajtó. Ilyen helyről nem szabadulhat egykönnyen az ember. A hangoskodás felhívta rá a figyelmet, néhány részeg fiú körbevette, egyikük a nála lévő üvegből itatni akarta. Cili mielőtt bármit tehetett volna, egy magasra nőtt fiú rádörrent a társaságra.
- Tűnés innen, mielőtt begorombulok!
Így ismerte meg Baksa Attilát. Negyedikes gimnazista volt, elsős húgát kísérte el a buliba, de maga nem vegyült, ahogy kedves mosollyal mondta. Beszélgetni kezdtek, s Cili hamar rájött, hogy rendes sráccal hozta össze a sors.
Baksa Attila az a típus volt, akit mindig is kedvelt. Kedves, fellépése ellenére is szelíd, illemtudó.
Ilyennek képzelte Lónyai Imrét is messziről. Ez mellett hálás volt a fiúnak. Nem kellett elmenekülnie a buliból, Hédit teljesen magára hagyni, s várakoznia se kellett az esti állomáson órákon át. Aggódott Hédiért, de a fiú társaságában így is kellemesen telt az idő. Sok mindent elmondtak egymásnak.
Cili megtudta, hogy Attila apja bányász volt, elvitte valami betegség, de amíg élt, több szeretetet adott a családjának, mint sokan mások hosszú életük alatt. Anyjáról is szeretettel beszélt. Apjuk halála után a városba jött velük, hogy tanulhassanak. Takarításból tartotta el három gyermekét. Attilának volt egy nővére, aki Cili iskolájában végzett. A fiú tovább akart menni főiskolára, tanárnak készült, s azt mondta, húga taníttatása már az ő gondja lesz, mert sokkal tartozik az édesanyjának. A beszélgetés során kedvet kaptak a tánchoz. Attila messziről megmutatta a húgát. A kis elsős gimnazista olyan átéléssel táncolt a hall közepén, mint akit a táncon kívül semmi sem érdekelt.
Mikor eljött az indulás ideje, Cilinek fel kellett menni az emeletre Hédi után. Attila felkísérte, s menet közben megkérdezte, hogy csapódtak össze. Cili gyanútlanul felelt. Mondta, hogy kiskoruktól barátkoznak, Hédi egy kicsit olyan, mintha a testvére volna. Látszott a fiún, hogy meglepte a dolog, s azt mondta:
- Ha a húgom volnál, nem engedném, hogy barátkozz vele. Nagyon link. A gimiben botrányos híre van. Nem tudtál róla eddig, ugye?!
Cili megütközve nézett rá, de felelni nem tudott, mert közben felértek az emeletre, s a folyosón csoportosan beszélgetők közül egy fiú idétlen nevetéssel mondta, ha Hédit keresik, éppen jókor jönnek, a szemben lévő szobában megtalálják. Cili nyugtalanul nyitott be a mondott ajtón, aztán lángba borult az arca. Valóságos orgia tárult a szeme elé. Párok szeretkeztek a szőnyegen, a bútorokon. Ijedtében Hédit nem ismerte fel köztük, s vaktában elkiáltotta magát.
- Hédi, indulnunk kell!
Valahonnan a szoba belső feléből jött a válasz. Onnan, ahol a szőnyegen fekvő párt félig bútor takarta, csak vonagló lábaik látszottak. Az egyik pár láb sötét bőrű volt, kiáltó ellentéte a rákulcsolódó fehér lábaknak.
Hédi hangja zaklatottan lihegő, alig felismerhető hang volt.
- Menj innen!... Ne bámészkodj!...Tűnés!
Ebben a helyzetben értelmetlen dolog lett volna bármi erősködés, rábeszélés. Attila is így gondolhatta, megfogta Cili karját, s kivonta a szobából. A folyosón átfogta a vállát, s lekísérte az emeletről. Közben nem beszéltek. Cili nem is tudott volna megszólalni, annyira bántotta a helyzet, s Hédi helyett is szégyellte magát. A hallban megszólalt.
- Nem vigyáztam rá. - mondta kesergőn.
- Ne okold magad, mert nem a te hibád! Láttam, megpróbáltad visszatartani. Egyébként, nincs vele egyedül, ahogy láttuk. Sokan gondolják úgy, ez se több pillanatnyi szórakozásnál. Leértékelik a legszebb érzéseket, vele önmagukat. Aztán üressé válik az életük, és nem tudják, hogy mitől.
Cilinek nem volt ereje megvitatni a témát. Mellette indulnia kellett, ha nem akarta lekésni az utolsó vonatot. Csendesen mondta:
- Köszönök mindent. Nagyon rendes srác vagy. Örülök, hogy találkoztunk.
Attila elmosolyodott.
- Csak nem akarsz elköszönni? Nem gondolhatod, hogy egyedül elengedlek ezen a késői órán. Anettel kikísérünk a vonathoz...- mondta kedves nehezteléssel, s ment a húgáért.
Legszebb az volt benne, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy vigyáznia kell rá. A kis elsős gimnazistalány már másképpen gondolta. Az úton jó ideig duzzogott. Zokon vette, hogy ott kellett hagynia a bulit egy idegen lány miatt, de legfőképpen azt sérelmezte, hogy bátyja még mindig pólyásnak tekinti.
Attila tréfálkozva békítette. Olyanféle tréfálkozás volt ez, ami inkább dédelgetéshez hasonlított.
Cilinek már nagyon tetszett a fiú. Elbűvölte természetével, megjelenését is vonzónak találta. Jó alakú fiú volt, barna hajú, barna szemű, s szerény körülményei ellenére is jól öltözött. Az a fajta gimnazista volt, akiért a lányok lelkesedni szoktak. Az állomáson elbúcsúztak, de nem beszéltek meg újabb találkozást, mintha mindketten természetesnek tartották volna, hogy látják még egymást.
X/10
Hédi a vasárnapreggeli vonattal ért haza. Cili ébren volt, nyitott ablakán át hallotta kopogni a cipőit, szinte visszhangozta a csendes utca. Azt is hallotta, ahogy szokott nemtörődömséggel bevágta maga mögött a kiskapujukat. Ebből tudta, olyan mentséget talált ki, ami magabiztossá tette. Eddig valamiféle csínynek tartotta az ilyenféle ötleteit, most ezt is másképpen látta. Bánatosan gondolt arra, hogy Hédi elindult a lejtőn. Nem erkölcsi felháborodást érzett, hanem keserűséget. Hiszen szerette Hédit, s a maga tiszta lénye, szigorú erkölcsi felfogása mellett nem is érezhetett másképpen. Mégis várta Hédit. Beszélni akart vele a történtekről, hátha észre tér, mielőtt még nagyobb bajba keveredik.
Hédi vasárnap nem ment át hozzájuk. Hétfőn reggel se szólt be érte, ahogy szokott, csak a busznál találkoztak. Leültek egymás mellé szokásuk szerint. Hédi dühös volt magára. Bosszantotta, hogy Cili előtt lebukott, s ingerülten mondta:
- Kezdheted a szövegelés, bár rohadtul nem érdekel!
Cili csendesen felelt.
- Nem akarok szövegelni, csak azt szeretném tudni, hogy miért teszel olyasmit, ami árt, amivel tönkreteszed magad?!
- Attól még nem lesz bajom, ha kicsit hülyülök. Csak te fújod fel.
- Nem úgy láttam, mintha csak hülyültetek volna.
- Na és, ha ment a lamur, akkor mi van?!
- A lamur?! Mi köze volt ennek a szerelemhez?! Minden érzelem nélkül odaadtad magad a néger srácnak. Jött és ment. Többet látni sem fogod az életben.
Hédi megvonta a vállát, s mint akinek már minden mindegy, tett még rá egy lapáttal.
- Baromira nem érdekel! Egyébként, kapaszkodj meg, fiacskám, nem ez volt az első esetem. Ha akarom se tudom megmondani, hogy hányadik volt!
- Szűzanyám! - döbbent meg Cili, mert ezt semmiképpen se gondolta róla, annál sokkal okosabbnak hitte.
- Most mit rémüldözöl?! Mit gondolsz, nyáron mivel szórakozunk a táborban?! Naná, hogy ezzel! Mindenki ezt teszi, és senki se akad ki rajta.
Cili keseregve gondolta,nem elég, ha őrültségeket művel, még kérkedik is vele, s keményen fogalmazott.
- Nem hiszem, hogy mindenki ezt teszi. A bulin se tette mindenki. Ezt csak azok terjesztik, akik menteni akarják a viselkedésüket. Vagytok páran, akik bedőltök a fiúk szövegelésének, s azt gondoljátok, ha mindenkit lehúztok a saját szintetekre, akkor kisebb lesz a vétketek is.
- Nem érdekel az ósdi szöveged!- mondta Hédi visszautasítón, s félig hátat fordított.
Cili hangja kérőn csendült.
- Legalább gondold át! Akkor talán normálisabban viselkedsz majd, és nem fognak úgy beszélni rólad, mint egy prostiról.
Hédi felszisszent, mint akit darázs mart, s szinte kiáltotta:
- Ki mert ilyen pofátlanul beszélni rólam ?!
- Zokon veszed, ugye?! Akkor gondolkozz! Egyébként, csak keserűségemben fogalmaztam így, mert szégyellem magam miattad. Megismertem egy rendes srácot, Baksa Attilának hívják, negyedikes gimis, és jól ismer. Azt mondta, ha a húga volnék, nem engedne barátkozni veled.
- Üzenem neki, hogy menjen a fenébe!
- Üzengetés helyett inkább térj észre.
- Legyek olyan béna, mint amilyenek ti vagytok, és hagyjam ki az állati klassz bulikat, csak azért, mert ti hülyén ítélitek meg?! - mondta Hédi dühös hangon.
Cili is indulatosan felelt.
- Állati az biztos! Egy-egy alkalomra összecsapódni, csoportosan hemperegni, miközben azt sem tudjátok, kivel jöttök össze éppen, akár az állatok. Védekezhetsz bármivel, akkor is undorítóak voltatok.
Hédi felugrott, s nem törődve a körülöttük lévőkkel, kiabálni kezdett.
- Így csak egy hülye szűzike beszél!... Elegem van belőled!...Nem állok veled szóba többet.
Körülöttük nevettek. Hédi leült távolabb, s az út hátralevő részén Cili rovására szórakoztatta diáktársait. Cili az ablak felé fordult, s titkon sírt. Elhatározta közben, hogy maga sem áll szóba vele egy ideig. Azzal bünteti majd, amit legnehezebben visel el. Utazhat egyedül. Majd a korábbi busszal jár haza, reggel is a korábbival indul, hogy jó ideig ne találkozzanak.
X/11
Cili olyan komolyan gondolta a figyelmeztetést, hogy már ezen a napon a korábbi busszal készült haza. A pályaudvaron csak néhány percet kellett várnia. Meglátta közben Baksa Attilát rohanni az úton, egyenesen felé tartott, vigyázatlanul átvágott az úttesten, áttörte magát a várakozó diákok tömegén, s futtában lefékezett előtte.
- Szia!... De jó, hogy itt talállak még! - mondta levegő után kapkodva - Nem tudtam, hogy melyik busszal jársz, jöttem a korábbihoz, biztos, ami biztos!
- Kedves tőled, de nem kellett volna ennyire rohanni.
- Muszáj volt. Most ért véget az utolsó órám. Tudtam, tíz perc múlva elmegy az első busz, és mindenképpen látni akartalak.
Míg beszélt, ragyogott szemében az öröm. Cili meghatódva mondta :
- Úgy rohantál, hogy teljesen megizzadtál.
- Nem számít. Csak az, hogy elértelek. Nagyon vártam a találkozást. Nehezen jött el a hétfő. Hogy értél haza, édesapád várt a vonatnál?
- Várt. Ha valamit megígér, mindig megtartja.
- Örülök. Akkor feleslegesen aggódtam. Ha a húgom nincs velünk, hazáig kísérlek.
- Gondolom, nem bánta volna, ha a buliban hagyod. Szomorú volt szegény. Megvigasztalódott már ?
- Kénytelen, ha máskor is el akar menni. Kis tökmag még, de nem látja be. Amúgy kedves lány. Remélem, erről az oldaláról is megismered majd. Jó volna, ha eztán a későbbi buszok valamelyikével járnál haza. Nagyon szeretnék több időt tölteni veled. Sétálnánk, beszélgetnénk.
- Sajnos, mostanában nem lehet...- mondta Cili, s néhány szóval elpanaszolta Hédi bántó viselkedését, s hozzátette - Valamit tennem kell, hogy észre térjen. Mindig ragaszkodott hozzám, talán a neheztelésemre átgondolja a dolgait.
- Nem hiszem, de azért csak próbáld meg. Majd legfeljebb rohanok holnap is... - mondta kis nevetéssel, aztán elkomolyodott - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Már az se zavar, hogy éppen Hédivel barátkozol. Ha eddig nem rontott el, eztán már nem fog.
Cili nem tudott kilépni önmagából. Mentegette Hédit az otthoni rossz körülményeivel, s úgy gondolta, így lázad ellene. A fiú nézte közben, s úgy ragyogott a szeme, hogy Cili zavarba jött. Elfordította arcát, s halkan felnevetett:
- Butaságot mondtam?
- Nem, dehogy! Sőt! Nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz. Komolyan, szépen ítéled meg a legfontosabb dolgokat. Annyira tetszik, hogy csak nézlek, hallgatlak, és alig merem elhinni, hogy ilyen szerencsém van.
Cili elpirult.
- Zavarba hoz, ha szembe dicsérnek.
- Csak tényeket mondok. Remélem, idővel elfogadod, hogy ami a szívemen, az a számon. Otthon sokszor intenek miatta, de nem tudok leszokni róla. Valahogy a jellemem része. Amolyan hitvallásom is.
- A rajongás is? - mosolyogta Cili kis évődéssel.
- Arra értetted, hogy más lányokkal is?!...Meglepne, ha azt mondanám, te vagy az első, aki komolyan érdekel ?!
- Alaposan.
- Akkor lepődj meg egy kicsit a kedvemért...- mondta jóízű nevetéssel, s elkomolyodott. Csendesebben folytatta - Az egyetlen vagy, és örülök annak, hogy így van. De annak még jobban, hogy végre rád találtam.
- Én is örülök, hogy megismertelek.
- Mindennap jövök. Ha csak pár percre is, de látni szeretnélek...- mondta, aztán keserves arcot vágott, mert begördült Cili busza.
- Szia! Akkor holnap, de ne rohanj!- mondta Cili kedvesen, s zavarában kezet nyújtott.
Attila megtartotta a kezét néhány pillanatra, a szeme gyanúsan csillogott.
- Egy örökkévalóság telik el holnapig...- felelte súgva, s Cili szíve felpörgött. Halkan felnevetett, elvonta a kezét, s a busz ajtajából még visszaintett biztató mosollyal.
Másnap délben hiába várta. Mikor felszállt a buszra, kedvetlen volt, kicsit megbántott is, de aztán vigasztalta magát. Talán tovább tartott az óra, Attila már reménytelennek látta a rohanást. Majd találkoznak másnap, gondolta.
Baksa Attilát soha többé nem látta. Harmadnap is hiába várta, s ahogy felszállt a buszra, egy dombszegi lány megfogta a karját. A lány harmadikos gimnazista volt, s csak messzebbről ismerték egymást.
- Sajnálom!- mondta valamiféle megrendüléssel a hangjában.
Cili nem értette, s csodálkozva kérdezte.
- Mit sajnálsz?
- Láttalak benneteket Attilával tegnapelőtt, és nem tudod?!
- Mit?
- Meghalt. Tegnap délben elgázolták a buszpályaudvar közelében.
Cili előtt elsötétedett a világ.
X/12
A tragédiákat nehezen viseli a lélek. Cili belebetegedett Attila halálába. Otthon maradt néhány napig. Kesergése közben önmaga mellett Hédit is okolta. Mégis várta. Nem akarta elhinni, hogy a tragédia hírére se megy át hozzájuk, mikor tudta, hogy ismerte a fiút. Hédi csak másnap jelent meg, de akkor már bűnbánó könnyekkel, s Cili nyakába borult.
Csendes napok következtek. Cili újra iskolába járt, de a szomorúság benne maradt. Hédi is furcsa híreket hozott a gimnáziumból. Diákok közt hamar elterjed a legapróbb részlet is, már mindenki tudta, hogy Attila egy egészség ügyis lány miatt rohant a buszhoz. S, valamiféle legendát szőttek köréjük. Volt aki tudni vélte, hogy nagy szerelem volt, mások arról tudtak, hogy Cili is elutazott Attila családjával a temetésre ; a fiút abban a bányászfaluban temették el, ahonnan jöttek, s ahova a családja visszavágyott.
A legendából valami mégis igaz lett. Attila temetése után napokkal megkereste Cilit a buszpályaudvaron a kis Baksa Anett. A lányka csak árnyéka volt önmagának, s halvány arccal átnyújtott Cilinek egy nyitott borítékot. Cili megdöbbent, elvette szó nélkül, és belenézett. Attila fényképe volt benne, s egy levél. Miközben olvasta a levelet, szeme megtelt könnyel. Attila írta a sorokat, talán az utolsó tanítási órán.
" Ciluska! Ha késve érkeznék, és nem maradna időnk a beszélgetésre, csak arra, hogy átadjam ezt a levelet, ebben mondom el, hogy amióta ismerlek, muzsikál a lelkem. Te vagy az eddigi életem legszebb történése. Várj holnap is, holnapután is, mindennap, mert én jövök, ha csak egy kis esélyem mutatkozik rá. Attila"
Mire eljutott ahhoz, akinek szánta, már nem élt. Cili nem merte végiggondolni a szavak jelentését, így is reszketett. Nézte a fényképet, s nem tudott megszólalni. Beszélt helyette a lány.
- Édesanyánk találta meg a tárcájában. Úgy gondolta, jusson a kezedbe, mert neked szánta. Édesanyánk azt üzeni, véletlenül se okold magad. Senki se tehet róla. A sors kegyetlensége volt...Rettenetes! Még most se tudom elhinni. Hiányzik, borzasztóan hiányzik! - mondta könnyek között, s összeölelkeztek.
Cili is sírt. A kedves barátot siratta. Csak évek múlva fog arra gondolni, hogy talán egy ígéretes, szép lehetőséget vesztett el a boldogsághoz vezető úton.
X/13
Cili megtudta Baksa Anettől a gázolás pontos helyét, s másnap délután elmentek Hédivel. Valóban közel volt a pályaudvarhoz, az első mellékutcában, mely jóval rövidebb utat kínált a gimnáziumtól a pályaudvarig, de szerencsétlenségre keresztezett egy forgalmas főútvonalat, ahol versenyt robogtak egymással a nehéz kamionok.
Attila köztük akart átjutni, s az egyik elcsapta. Már majdnem átért, mindössze egy méterre volt a biztonságot jelentő járdától. Mutatta a még meglévő krétarajz, s egy nagy sötét folt.
Megrendítő látvány volt. Illetékes kezek megpróbálták eltüntetni a nyomot, körülötte szinte kivilágosodott az aszfalt, de maga a folt daccolt az igyekezettel. Érzékeny lélek természetfölötti szándékot, a halál ellen tiltakozó erőt látja benne. Cilinek ilyen volt a lelke.
Nézte egy ideig a foltot, felette vadul átrobogó kamionkerekeket, s nyelte a könnyeit. Aztán indult a közelben lévő virágbolt felé. Ezekben az években még nem volt általánosan szokásban, hogy a tragédiák színhelyére virágot tegyenek, vagy gyertyát gyújtsanak, Cili belső kényszert érzett rá.
Hédi lehangoltan, szótlanul ballagott a nyomában, kísérte oda-vissza engedelmesen, csak akkor kezdett tiltakozni, mikor Cili a szünet nélkül robogó kamionok ellenére mindenképpen a sötét foltra akarta tenni virágait.
Cili ahányszor megpróbált kilépni a járdáról az úttestre, Hédi belekapaszkodott a karjába, megmarkolta hátán a ruhát, s félelmében hangosan sírt. Közben a léghuzat majdnem leverte lábukról őket. Cilinek valahogy mégis sikerült letenni a virágokat oda, ahova szánta. Aztán elnyomta a lelkében kavargó érzéseket, s a maga igyekvő, szelíd módján vigasztalta Hédit. Így indultak vissza a pályaudvarra. A tragédia színhelyére mást is elvitt a bánat. Egy szöszi lányka, talán elsős, vagy másodikos gimnazista lehetett, a közeli hirdetőoszlop mögött várta, hogy letehesse a virágait. Alighanem, ő is szőtte a maga reménykedő álmait, melyeknek ezen a forgalmas, zajos kereszteződésen vetett véget a kíméletlen sors.
Anatole France, a nagy regényíró mondta:" Magunkról alig tudunk valamit, másokról semmit sem. A tudatlanságban rejlik nyugalmunk; "
