A bölcső
X/1
A történet " ablakot nyit" egy kedves lány, Marosi Cili nem mindennapi sorsára, s elmélkedésre készteti az Olvasót: a bölcsőtől majdan a koporsóig mennyi mennyi rendkívüli dolog történhet az ember életében. Ez nem következik szorosan abból, hogy hova, s mikor születtünk. Bár, kétségtelenül, bizonyos mértékben befolyásolja. Bölcsek szerint nem a Sors kifürkészhetetlen szeszélye terelgeti életünk eseményekben gazdag, kanyargó folyását, hanem saját jó vagy rossz döntéseink hosszú sora, melyet Istentől kapott, szabad akaratunkból teszünk.
A dombszegi Marosi família gyökerei Erdélybe nyúlnak vissza. A család feje, Marosi Áron az ezernyolcszázas évek második felében született, Székelyföld olyan zugában, ahol kevés földön gazdálkodtak a családok. Áronék hatan voltak testvérek, s hamar belátta, a család kis birtokán nem tudnak mindannyian megélni. Alig volt húsz esztendős, mikor elhatározta, a tágabb hazában keres boldogulást.
Nehéz szívvel fogott vándorbotot, s gondolt batyujában magával vitte a szülőföld szeretetét, s mindazt a nemes tulajdonságot, mely a székely ember sajátja. Éveken át vándorolt, közben kitanulta a tisztes ácsmesterséget, végül a dunántúli dombok között megbúvó kisvárosba vetette sorsa.
Dombszeg akkoriban csendes, álmos városka volt, csak a templomtéren tartott hetipiac vitt némi zsongást a szürke hétköznapokba. Áron a piacon téblábolt egy ideig, s megakadt a tekintete a közelben lévő iskola szél bontotta tetőzetén. Éppen alkalmas volt arra, hogy a , magafajta, szegény ácslegénynek néhány napra kenyeret adjon. Nem sokat töprengett, betért az iskolába, s éjszakai szállásért, tál meleg ételért munkát ajánlott. A szigorú tekintetű Nagy tanító úr felfogadta az alkalmas legényt, s Áron munkához látott. Akkor még nem sejtette, hogy ez a kisváros lesz élete utolsó állomása. Míg javítgatta az iskola tetőzetét, beleszeretett a tanító húgába.
Nagy tanító úrék pesti, elszegényedett polgári családból származtak, Matild a bátyja mellett amolyan kisdedóvó volt. Ebben a régvolt időben még kevés helyen volt óvoda. Dombszegen is gondot okozott, ha az iskolás gyerekek kényszerből magukkal cipelték kisebb testvéreiket.
Nagy tanító úr felvilágosult ember volt, s megalapította az első óvodát az iskolához tartozó melléképületben. Alkalmazta a fővárosi szegénység elől hozzájuk menekülő húgát, hogy megszolgálja a napi betevőt, mert mi tagadás, Nagy tanító úr ugyan jeles volt a maga hivatásában, de embernek nem volt igazán kiváló. Ahogy Marosi Áron megállapította akkor, úri módjában felpanaszolta a szegényebb testvérnek adott kenyeret.
Áront és Matildot összehozta a szegénység. Keményen dolgoztak a maguk boldogulásáért, közben hét fiuk született. Mindegyiket mesterségre adták. Legidősebb kitanulta az apja szakmáját, a többiek szétszéledtek a világban, hogy visszatérjenek aztán a maguk tanult mesterségével. Néhány esztendő múltán már nemcsak az ácsokat hívták Marosinak Dombszegen, hanem a kályhást, a kovácsot, az órást, az asztalost, a szabót, és a cipészt is.
Legfiatalabb fiúnak jutott a cipészmesterség, noha István más pályát gondolt magának. Gyerekkorában sok időt töltött nagybátyjánál. Nagy tanító úrnak tekintélyes könyvtára volt, s ha István elvégezte a ház körül adódó munkát, hol fát aprított, hol udvart takarított, kezébe vehette a könyveket.
Örömmel olvasott, s egy idő után lélekben maga is tanítónak készült, de az apai szigor másképpen határozott. Nem ridegségből fakadt, hanem abból a megfontolásból, ahol hat testvér mesterséget tanult, a hetedikből se legyen úr, ne bitangoljon el a többi közül. Idáig hatott Nagy tanító úr rossz példája.
X/2
Marosi Áronék háza Dombszeg szerényebb részében állt, s nagy kert tartozott hozzá. István a szüleivel maradt, az udvarban nyitott műhelyt. Más sorsra vágyott fiú becsülettel tette aztán a dolgát, mert azok a régi öregek valahogy ahhoz is értettek, hogyan kell kedvet teremteni a maguk akaratához. Istvánban megmaradt a lélekben született hajlandóság. Ha tehette, folyton olvasott. Ez ellen már nem szólt az apai tilalom, mert ebben a családban a szigoron túl az a fajta szeretet is élt, mely szó nélkül tudomásul vette az ilyenféle kívánságokat.
Ahogy becsülték a kétkezi mesterséget, úgy értékelték a példamutató tisztességet is. István ezen az alapon választott feleséget magának. Egy katonatársától hallott a " család árvájáról", a szelíd, dolgos szabadkai lányról, akit árva sorsa a bajai rokonokhoz vetett. Megnézte, s elvette. Sohasem bánta meg. Erzsike valóban Istvánhoz illett, halk beszédű volt, s alkalmazkodón igyekvő. Nem csak István, öreg Marosiék is megszerették hamar.
A fiatalasszony meghálálta. Szerető feleség volt, mellette igyekvőn gondoskodott az idősödő szülőkről, rendben tartotta a házat, művelte a nagy kertet, megtermelt mindent a konyhára, s attól sem riadt vissza, hogy a felesleget kivigye a piacra.
Istvánéknak a harmincas évek elején fiuk született. Ahogy a famíliában mondták, nem is születhetett volna más, mert a Marosiak arról is híresek voltak, hogy csak fiaik születtek. Mintha az Isten így pártfogolta volna a mesterségekről neves famíliát. Maguktól nem törekedtek nagy dinasztiára. A Marosi fiúknál már kevesebb volt a gyermek, az idősebbeknél még három-négy, a fiatalabbak már beérték eggyel-kettővel. Marosi Istvánék nem is terveztek egynél több gyermeket.
A kisfiú az apja után az István nevet kapta. Ahogy teltek az évek, szépen cseperedett. A család valahogy átvészelte a háborút, s Isti az ötvenes évek elejére egészségesen délceg, komoly fiatalember lett, apja-anyja reménysége, s a nagyszülők legkedvesebb unokája. Közelségével, tisztelettudó ragaszkodásával megfogta a szívüket.
Mikor pályát választott, István a kétkezi mesterségek felé terelte, mert akkor már magáénak érezte apja szemléletét, maga sem akart urat nevelni a fiából, de hajdan lélekben tanítónak készülő ember nem érte be ennyivel.
Azt vallotta, a kétkezi mesterséget művelő embernek is tájékozottnak kell lenni a világ dolgaiban, s már az alig cseperedő gyermekbe beleplántálta az olvasás szeretetét. Később is gyakran adott könyvet a kezébe, aztán megbeszélték a közös olvasmányból adódó élményeket. Támogatta abban is, hogy a gépszerelő szakma mellé megszerezze az érettségit.
Istit ötvenötben hívták be katonának Budapestre. Marosiék nehezen viselték a távollétét, s nagyon várták a leszerelés napját. Közbeszólt ötvenhat októbere. Azokban az örök emlékezetű napokban sok fiatal életet követelt a sors. Isti egységét átvezényelték a város egyik helyéről a másikra, s a piros-fehér-zöld zászló alatt robogó teherautójukat golyózápor érte. Ifjú Marosi István fejlövést kapott, s azonnal meghalt.
Marosi Istvánék beleroppantak fiuk elvesztésébe. Ahogy a nagyszülők se tudták elfogadni a csapást. A nagy öreg csak pár héttel élte túl kedves unokáját, megfáradt szíve nem bírta el a bánatot. Elveszteni a gyermeket a legnagyobb kín ezen a földön, s Istvánéknak nem maradt vigasztalójuk, hiszen Isti volt az egyetlen gyermekük, életük értelme. Holtig tartó bánat az ilyen. Ahogy teltek a következő évek, nem enyhült a fájdalmuk. Erzsike mélyen vallásos volt, alázatos lélekkel viselte a bánatot, de nem bírta nézni az ura szenvedését. István naponta kezébe vette Isti fényképét, nem sírt, nem átkozta a sorsot, csak nézte a fia okos arcát, s nehezen vette a levegőt. Erzsike nem akarta így leélni hátralévő életüket, s a maga módján szembeszállt a sorssal. Elhatározta, szül még egy gyermeket. István eleinte ellenezte a gondolatot, felhördülve mondta: " Akit az Isten elvett, azt senki sem pótolhatja!" Később mégis hajlott a jó szóra, s a következő idők kétség és remény között teltek. Az orvosok nem biztatták őket. Erzsike negyvenes éveiben volt, már megérintette a változás szele, ilyen helyzetben ritka a gyermekáldás, de az asszony nem adta fel. Orvostól-orvosig járt, híres gyógyfürdőket keresett fel, megtett mindent, hogy a szíve alatt megragadjon a kis élet. Isten megsegítette őket, s 196o elejére várták második gyermeküket.
X/3
Dombszegen ezen a télen alig havazott, de február másodikán, mikor a medvétől szokás várni a közelgő tavasz jóslatát, szakadni kezdett a hó. Erzsike ezen a reggelen ment be a helybeli szülőotthonba. Keserves órák vártak rá. Fájdalma közben eszébe jutott első gyermeke, huszonkét év reménye, kudarca. Nehéz vajúdás az ilyen. Talán az Isten is megelégelte a szenvedését, s mire delet harangoztak, új életet adott. Ezúttal kislányuk született, s a régen elhalt anyai nagyanyja után a Cecília nevet kapta.
Cili világra-jöttekor abbamaradt a hóesés hirtelen, s szikrázó napsütés terült el a behavazott tájon.
Ahogy szülei lelkében is felszakadt a tél. István a folyóson hallgatta végig Erzsike vajúdását. Mikor bemehetett hozzájuk, szólni se tudott, csak nézte némán a csöppnyi gyermeket, felesége meggyötört arcát, aztán rájuk borult csendes örömmel, s ölelte őket gyengéd érintéssel, ahogy csak az tud ölelni, aki lélekben fohászt mond. Pedig deresedő fejjel vállalta fel az újabb életet, de Marosi Istvánt már nem riasztotta a vállalt sorsa. Újra erősnek, bizakodónak érezte magát. Erőt adott hozzá az a gyenge gyermek, akinek a sírása is erőtlen volt.
Ahogy telt - múlt az idő, minden nap meghozta a maga örömét. Jöttek az első szavak újra, az első lépések. Vagy, ahogy nyújtotta kicsi kezét, ahogy elaludt anyja, apja vállán, ringató ölében, vagy esténként a fehér, rácsos kiságyában, ami még Istié volt valamikor, s megőrizte a szerető emlékezet.
Marosi Istvánék őszbe hajló fejjel megérték, hogy újra ott szaladgált lábuk körül egy parányi gyermek, édesen csicsergett szüntelen, hol egyikük kapta fel, hol másikuk. Semmihez sem fogható az ilyen öröm.
Napjaik derűjét lányuk létezésének köszönték, noha elvesztett fiuk is a szívükben maradt, de Cili jelenléte, létezése megbékélést hozott, s az elvesztés fájdalma idővel emlékezéssé szelídült. Ez mellett nem kényeztették el a megtalált öröm okán. István éppen azzal az okos szigorral nevelte, ahogy fiával tette. Hiszen Isti derék lett, családját, hazáját szerető. Lányától se kívánt mást, de míg az egykorvolt kisfiú szép fegyelemmel vette tudomásul apja intelmeit, Cili sokszor megfellebbezte azt. Háromévesen felkuporodott apja ölébe, átölelte a nyakát, s úgy tudott nézni, hogy Istvánban ilyenkor benne maradt a kikívánkozó szigorúság. Szerencsére Cilivel nem voltak komoly gondok. Valójában mindig tudta, meddig mehet el. Ha kilépett a házból, olyan tisztességtudón viselkedett, hogy hamarosan elismerőn emlegették a népes famíliában. Szemre is kedves gyermek volt. Rendben tartott, rövid, barna haj keretezte arcát, kis ruhái fölött fehér batiszt köténykéket viselt, apja készítette, csinos cipőkben járt, hétköznap is fehér zoknival. Nagy, meleg barna szemei mindig derűsek, kifejezők voltak, gyakran mosolygott, mint aki tudja, hogy vigasztalásul jött a világra.
Stendhal, a nagy francia író, aki önmagát " az emberi szív megfigyelőjének " nevezte, azt mondta: " Ha keressük az okát annak, ami történik, rájövünk arra, ami történni fog."
X/4
Cili a sors akaratából testvér nélkül maradt, de Marosiék udvarán egy idő után mégis két gyermek játszott. Mikor Cili óvodás lett, átszokott hozzájuk Solti szomszédék szőke hajú, kék szemű lánykája, a kis Hédi. Soltiékkal nem voltak összejáró viszonyban. Az utcában nem csak Marosiékat mellőzték, kerülték a többi szomszédot is. A csípős köznyelv dölyfös, maguknak való embereknek tartotta őket.
Való igaz, lenézték az egyszerű embereket, noha maguk is kétkezi munkából éltek, kárpitosok voltak.
Soltiné akkor is csak a kerítésen szólt át, mikor megkérte Erzsikét, hogy vigyék el a lánykát a magukéval együtt az óvodába, mert aznap nem értek rá. Attól kezdve a kis Hédit minden reggel átküldték, végül teljesen Marosiékra hagyták, de megköszönni elfelejtették. Óvoda után Hédi ott maradt Ciliéknél estig. Aztán már azokat a napokat is náluk töltötte, mikor nem volt óvoda. Reggel megjelent két kiflivel, fél liter zacskós kakaóval, Soltiné ezzel letudta a lánya gondját egész napra. Marosiéknál ebédelt, utána Erzsike lefektette a két kislányt, mintha Hédi is a sajátjuk volna. A kis Hédi lassan hozzátartozott mindennapi életükhöz. Így aztán nehezen viselték, hogy a kislánnyal otthon lelketlenül bántak. Solti derékszíjjal verte egyetlen gyermekét. Akkor is megtette, ha a gyermek bement a műhelybe, s útban volt. Ilyenkor Marosiékig hallatszott Solti ordítozása, s a lányka kétségbeesett zokogása.
Emberséges emberek nem tűrhetik szó nélkül az ilyet. Marosi István se hagyta ennyiben, noha nem volt szokása beleavatkozni mások dolgába, de most gyermekről volt szó, akire az támadt, kinek védenie kellett volna. Egyik nap szerét ejtette, s az utcájukban megszólította a szomszédot. Nem támadta le, a lelkére igyekezett hatni, de mikor látta, hogy hiába a tisztességes szó, keményebben fogalmazott. Egyenesen a szomszéd szemébe mondta, hogy könnyű azzal kegyetlenkedni, aki nem tud visszaütni. Solti válaszul káromkodva faképnél hagyta. Tett mást is. A gyermeket néhány napig nem engedték át Marosiékhoz, s aligha engedik át többet, ha képesek elviselni saját gyermekük gyakori jelenlétét, de még annyi jóérzés sem volt bennük.
A sors nem csak elvesz, ad is az embernek. Marosiék emberségéből a kis Hédinek is jutott öröm Cili mellett. A maguk lánykája mindazt megtehette, ami nem járt bajjal, s kedvét lelte benne. Ötévesen összeszedte a környék elhagyott cicáit, s Hédivel együtt gondozták a kis állatokat. Etették, simogatták őket, s ha beteltek a szeretgetéssel, felültek együtt a széles hintára, amit István már a két lánykára méretezett, s míg röpült velük a hinta, jókedvű kacagásukkal megtelt az udvar.
X/5
Szépen teltek a gyermekévek. A kis Marosi Cili elmondhatta volna, hogy mindazt megkapta az élettől, ami a boldog gyermekkorhoz kell. Szerető szülőket, akik egymással is szeretetben éltek. Drága jó nagyanyát, aki simogatásával, kisdedóvó korából hozott meséivel, maga készítette játékaival, mindennapos örömöt szerzett.
Rendes, tisztes otthont, melynek békéjéhez hozzátartozott a vigasztaló istenhit, a kenyérre vetett kereszt, az esti ima, a vasárnap ünnepi hangulata. Mindez mellett volt egy kedves kis pajtása, akivel reggelente alig várta, hogy találkozzon.
Cili reggelizni se tudott addig, míg Hédi nem ment át. Mindig elé szaladt a kapuhoz, megölelték egymást, közben szívet melengetőn örvendeztek, aztán Cili húzta Hédit a kezénél fogva.
A konyhában leültette maga mellé, tányérjáról átrakta a falatokat Hédi tányérjára. Erzsike hiába mondogatta, hogy egye csak meg nyugodtan, Hédi is ugyanazt kapja, reggelijét mindenképpen meg akarta osztani pajtásával. Ahogy együtt ették meg azt a két kiflit, zacskós kakaót is, amit Hédi mindig magával vitt. Ehhez a kis Hédi ragaszkodott.
Az óvodában leginkább egymással játszottak. Ahogy az utcán is egymás kezét fogva mentek. Aki nem ismerte őket, testvéreknek gondolta. Mikor megjöttek az óvodából, s nem volt kedvük az udvari játékhoz, bevonultak Cili szobájába. Akkoriban Cilinek kicsi szobája volt, Erzsikéék hálószobájából választották le, s méretei miatt ideiglenes megoldásnak tekintették, de ennek ellenére valóságos baba-birodalom volt. Nagymama varrta rongybábuk mellett István készített bababútort, babahintót faragott lovacskákkal, s még megannyi mindent. Hédi is ott tartotta játékai javát, Cili szobájában megszokott helyük volt.
Mindennap estig játszottak, aztán Cili hazakísérte Hédit a szomszédék kapujáig. Ott búcsúzkodtak hosszan, miközben Erzsike vagy a nagymama a maguk kiskapujában várta, hogy nagy nehezen elszakadjanak egymástól. Iskolás korukban is megmaradt a szép ragaszkodásuk.
Egy osztályba jártak, s közös padban ültek. A tanítónők hamar belátták, hogy ez a jobbik megoldás. Ha átmenetileg szétültették őket, látszott rajtuk a boldogtalanság, mindig egymást kereste a tekintetük, nyugtalanul izegtek-mozogtak, folyton leveleztek, vagy más módon zavarták a tanítást.
Amúgy szerettek iskolába járni. Cili különösen. Annak az embernek is köszönhette, aki ötödikben az osztályfőnökük lett. Katóka néninek hívták a tanítónőt, s Cili hamar megszerette. Mindig bizalommal fordult hozzá. Egyik nap a tornaórán sérelem érte. A tornatanárnő rákiabált, mert Cili azt találta mondani egyik osztálytársáról, hogy folyton elcsángál a helyéről. A tanárnő dühösen mondta, hogy ilyen szó nincs a magyar nyelvben, tanuljon meg rendesen beszélni, még akkor is, ha csak egy suszter lánya. Cili nagyon megbántódott. Tetejében nem tudta aztán, mit gondoljon erről a szóról, mert otthon, s a famíliában naponta használták. Elpanaszolta Katóka néninek, s a tanítónő azt mondta:
- Ági néni téved, mert ez bizony magyar szó, mégpedig ősi magyar szó, csak nincs már benne a köztudatban. Annyira régi, hogy a csángók is erről kapták a nevüket hajdan. Az erdélyi népnyelv nevezte el így azokat a székelyeket, akik a történelem során a Kárpátokon túl, Moldvában telepedtek le, de így neveztek sokakat a Barcaság, és a Gyimesi-szoros magyarsága közül. Te ezekről többet hallhatsz otthon, mint Ági néni, vagy az osztálytársaid, mert édesapád révén közöd van az erdélyi székelységhez.
Cili megnyugodott a beszélgetés után. Vigasztalódott is, mert Katóka néni szerét ejtette, s az osztály előtt is megvédte igazát. Otthon is gyakran beszélgettek a származásukról.
Tornaórán történtek után István beavatta lányát a székelység történetébe. Cili megértette, olyan ősöktől származik, akikre a nagyapja büszke volt haláláig, ahogy apja is büszke marad, amíg csak él.
Annyira elfogadta ezt a szemléletet, hogy magától is érdeklődött, s a sokat olvasott ember attól kezdve tudományos alapossággal tanította a lányát.
X/6
Cilit tizenkét esztendős korában megtréfálta az élet. Történt egy napon, mikor anyja kerékpárjával a közeli bolthoz ment, összeütközött egy kerékpárossal, s az árokban kötött ki. A kerékpáros Lónyai állatorvos fia volt, Imrének hívták, s a húszas évei elején járt. Cilit kisegítette az árokból, s a nagyfiúk leereszkedő stílusában azt mondta:
- Nem tudsz vigyázni, te kis őzikeszemű?
" Őzikeszemű". A szép jelző a kis tinit elvarázsolta, s édes zavarában egyetlen szót sem tudott kinyögni. Lónyai Imre nem foglalkozott vele tovább, felpattant a kerékpárjára, s elkerekezett.
Cili többé nem tudta elfelejteni a fiút. Elnéző mosollyal szokás tekinteni az ilyen vonzalomra. Így tettek volna Marosiék is, ha tudnak róla, de Cili szégyellte otthon elmondani. Már ebben a korban tudta, hogy a két család nem illik össze, s inkább leharapta volna a nyelvét, mint otthon beszéljen az állatorvos fiáról.
Egyedül csak Hédinek vallotta meg titkát. Feltétlen bizalommal volt kis barátnője iránt. Nem sejtette, hogy Hédi kezdett megváltozni. A rideg, durva, anyagias családi környezetben élő kislány is mérlegelt. Ráébredt arra, hogy Cili élete más, mint az övé, s titkon irigyelni kezdte. Továbbra is ragaszkodott hozzá, de már nem volt olyan őszinte, mint régen.
Hallgatott mindarról, amiről sejtette, hogy Cili helytelenítené. Azt sem vallotta meg, hogy szüleit sokszor megleste szeretkezés közben. Olyankor csak meg kellett állnia az udvarukban lévő műhelyük esti ablaka előtt. Solti érzéketlen ember volt, s a feleségét gyakran ledöntötte az éppen kezük alatt lévő heverőre. A gyermeket először megdöbbentette a látvány, aztán idővel hozzászokott, s titkon bolondítani kezdte a fiúkat.
Egyik nap, mikor Cili megfázás miatt otthon maradt, Hédi merészen sztriptízt játszott a nyolcadikos fiúknak a szertár mögött. Rajtakapták, s igazgatói megrovást kapott. Büntetését kihirdették az osztály előtt, s a gyerekek átmenetileg kiközösítették. Mikor Cili meggyógyult, könnyekkel vitatta az osztály szívtelen reakcióját, noha nagyon bántotta Hédi viselkedése. Hédit nem érdekelte az osztály, csak Cili barátságáért aggódott. Minden módon ígérte, hogy soha többé nem tesz hasonlót. Cili így is nehezen élte meg ezt az időszakot.
Mire közeledtek az általános iskola befejezéséhez, már tudott volt, hogy Cili gimnáziumba megy. Nem voltak nagyra törő tervei, csak érettségizni akart. Marosi István még mindig tartotta magát apja elveihez, változatlanul a kétkezi mesterségek híve volt, de mivel Cili lány volt, nem ösztökélte az ipari szakmák felé, hanem tudomásul vették a kívánságát.
Dombszegen nem volt gimnázium. Ötven kilométerre lévő nagyházi gimnázium volt a legközelebbi. Cili nem akart kollégiumba menni. Ragaszkodott szüleihez, s a nagymamához. Mivel Hédi is a nagyházi gimnáziumba készült, sok vita volt köztük ebben az időben. Hédi szorgalmazta a kollégiumot, szabadulni akart otthonról, de nem tudott lemondani Cili mindennapos közelségéről sem. Végül belenyugodott abba, hogy bejáró diákok lesznek. Marosi Istvánék kedélyesen fogadták. Ahogy annak is örültek, hogy Cili az érettségi után otthon akart maradni. Úgy gondolták, elhelyezkedik valami hivatalban, s idővel férjhez megy, mert ez az élet rendje.
Soltiék másféle sorsot szántak a lányuknak. Kijelentették, hogy érettségi után egyetemre megy. Nem kérdezték, van-e hozzá kedve, vagy más elképzelése van a jövőjéről. Azt se vették észre, hogy nem tervezget, nem mutat érdeklődést egyetlen pálya iránt sem. Helyette azt mondták, választhat az orvosi, s a jogi pálya között. Teljesen mindegy, az a lényeg, hogy a doktorátust megszerezze. Solti nagyravágyó ember volt, szemében ez volt a rangok legkülönbje, noha nem győzte hangoztatni, mindezt a lánya érdekében teszi.
La Rochefoucauld, az aforizma legnagyobb klasszikusa mondta: " Az önzés mindenféle nyelven beszél, és mindenféle szerepet játszik, még az önzetlenét is."
X/7
Marosi nagymama megbetegedett. Beszállították a nagyházi kórházba, de hamar kiderült, az orvosok nem tudnak segíteni rajta. A hajdani kisdedóvó megsejtette a véget, s nem akart kórházban meghalni. István hazavitte anyját. Erzsike vállalta a nagybeteg ápolását, de nem maradt magára. István mellett Cili is ott volt naponta nagyanyja ágyánál anélkül, hogy kérték volna.
Keserves hetek következtek. A haldokló fájdalma, vergődése, gyakori lázadozása az élő szeretet mellett is megviseli a környezetét. Erzsikééket is kimerítette az átérzett szenvedés, az éjjel-nappali szolgálat. Beszélni, enni is alig tudtak, míg Cili mindvégig megőrizte derűjét, legyűrte magában a fájdalmat, s olyan gyengéd türelemmel vette körül nagyanyját, ami egy odaadó felnőttnek is becsületére vált volna. Istvánékat megrendítette a tapasztalás, s kezdték hinni, hogy lányukat az Isten is arra teremtette, hogy mások szenvedéseit enyhítse. A temetés után leültek Cilivel, s elmondták meglátásukat. Gimnázium helyett a nagyházi egészségügyi szakiskolát javasolták. Hozzátették, hogy biztos munka várná otthon, mivel Dombszegen volt a környék legnagyobb Öregotthona, ahogy a városban nevezték, oda mindig kerestek ápolónőket.
Cili elfogadta a javaslatukat. Szavaik után úgy érezte, semmit sem tenne szívesebben. Talán valóban a Gondviselés vezette Istvánékat, mert ritka az életben, hogy a szülői elképzelés így egybeessen a gyermek hajlandóságával. Mégsem volt zökkenésmentes a választás. Kiderült, az új iskola háromévi képzést ad, érettségit nem. Cilit bántani kezdte. Marosi István átölelte a lánya vállát.
-Ne búsulj! Megszerzed majd levelezőn...- mondta vigasztalón- Ha végeztél, iratkozz be mindjárt a gimnáziumba. Emlékezz rá! A bátyád is munka mellett érettségizett le.
Így mondta - "Emlékezz rá!" Nem volt ebben tévedés. Cili erre a korára már úgy ismerte hajdanvolt bátyja életét, mintha mellette nőtt volna fel, s oly sok szépet hallott róla, hogy a példaképe lett.
X/8
1974 szeptemberében Ciliék megkezdték tanulmányaikat Nagyházán. Cili az egészségügyi iskolában, Hédi a gimnáziumot kezdte el. Reggel együtt mentek a buszhoz, délután a második busszal jártak haza. Cili bevárta Hédit, mert a gimnáziumban később értek véget a tanítási órák.
Ebben az időben szemre még minden rendben volt köztük. Vidáman tették meg az utat nap mint nap, sokat nevettek együtt. Hédi tréfás módon utánozta osztálytársait, kifigurázta tanárait, nem csak Cilinek játszott, szórakoztatta a busz közönségét is. Cili őszintén élvezte. Közben nem sejtette, hogy Hédivel a gimnáziumban gondok vannak. Fiúzott újra, vagy ahogy a tanárai fejcsóválva mondták, nem bírt magával, botrányosan viselkedett az óraközi szünetekben.
Cili megmaradt a maga ábrándja mellett. Boldog volt, ha Lónyai Imrét látta valamerre a városban. Vasárnapi misére menet, titkon, lopva nézte a Lónyai ház ablakait, hátha meglátja ott is a fiút. Nem volt egyedül ezzel a vágyakozással. Sok kislány ábrándozott akkoriban Lónyai Imréről. Ahogy mondták, leghelyesebb fiú volt a városban, s a legközismertebb is.
Valóban jóképű fiatalember volt, magas, sötétszőke, sötétkék szemű, kisportolt testalkatú. Kerékpározás volt a hobbija. Volt rá ideje. Nem vették fel az orvosegyetemre, évente próbálkozott, közben állatorvos apja mellett dolgozott.
Természetét csak kevesen ismerték. Az a típus volt, aki azt tartotta magáról, hogy különb mindenkinél. Nem is állt szóba akárkivel. Csak a város tekintélyes embereivel barátkozott, legtöbben apja barátai voltak, s tekintélyt nem tisztelt. Gond nélkül ugratott bárkit, ha olyan kedve volt, s kikövetelte magának ezt a jogot. Mellette szerette a népszerűséget, s mint amolyan jó kortes, magasról haverkodott a korosztályából néhány egyszerűbb családból való fiúval is, de csak olyanokkal, akik valamiben a szolgálatára lehettek. Cili ebbe a fiúba habarodott bele. Az egyszerűségre, szerénységre nevelt lány, az elkapatott, tiszteletet, tekintélyt nem ismerő, kisvárosi királyfiba.
Mivel Lónyai Imre ismert volt a városkában, hamar híre ment, hogy kísérgetni kezdett egy lányt. Hédi vitte a hírt. Szinte mindenről tudott, ami a városban történt, mintha a városka összes hírharangja a kárpitos műhelybe járt volna híreket cserélni.
Cili nagyon boldogtalan lett. Belátta, a magafajta, tizenhat éves kislány nem veheti fel a versenyt az emlegetett lánnyal. Sáfár Aliz szép lány volt, mellette már felnőtt nő, tetejében orvos lánya.
Hédi nem örült Cili álmodozásának. Senkivel sem akart osztozkodni a szeretetén, de könnyeit látva, vigasztalni kezdte. Azt mondta, Sáfár doktorék a látszat ellenére olyan szegények, mint a templom egere. A fél városnak tartoznak, nekik is. Két éve áthúzatták a garnitúrájukat, de azóta se fizettek. Sáfár doktor azt panaszolta náluk, hogy sokba van a fiai taníttatás, mellette a felesége és a lánya állandóan kizsebeli. Magabiztosan tette hozzá, Lónyai Imre nem lehet olyan bolond, hogy benősüljön egy ilyen családba.
Cili nem vigasztalódott meg, s Hédi a fejébe vette, hogy segít rajta. Ha Hédi valamit a fejébe vett, azt véghez is vitte, bármilyen képtelenség volt.
Egyik hétvégén úgy döntött, megismerkedik a fiúval, s közli vele, hogy egy kedves kis csaj évek óta gondol rá. Közben felvilágosítja Sáfár Alízék anyagi helyzetéről is, ha mégse tudna róla. Akkoriban kapott maga is egy drága kerékpárt, éppen alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a versenykerékpáros fiú nyomába szegődjön. Azon a délutánon kileste a fiút, s merészen utánahajtott. Nem volt könnyű a gyakorlott kerékpározó nyomában maradni. Egy ideig össze-vissza száguldoztak, s a fiút bosszantani kezdte a kéretlen útitárs, főképpen ezen a napon. Titkos találkája volt a városkához közeli tónál. Kihajtott a városból, majd az útba eső erdő szélén leugrott a kerékpárról, s mikor a lány odaért, valósággal lerángatta a járműről, és durván az arcába ordította:
- Mi a jó fenét akarsz tőlem?
Hédi megrettent, s ijedtében olyasmit dadogott, hogy sportból versenyzett. Lónyai Imre nem értékelte a nemes szándékot. Az se hatotta meg, hogy egy csinos, tizenhat éves kislánnyal állt szemben. Belépett Hédi kerékpárjának első kerekébe, használhatatlanná tette a járművet azzal a felkiáltással, hogy viheti haza a vállán, a súlyemelés is sport. Ezzel felpattant a maga járművére, s elkerekezett.
Hédit úgy elfogta az indulat, hogy mérgében szétrugdosta az épen maradt kereket is, s behajította az új járművét a fák közé. Otthon majd azt mondja, ellopták egy bolt elől. Elindult gyalog vissza Dombszegre. Mivel messzire került a várostól, eszébe jutott, hogy a tó környékén autós ismerősre akadhat, s elkanyarodott a tó irányába. El kellett mennie a víkendházak előtt, s az egyik udvarán megpillantotta a fiú kerékpárját.
A vityilló egy nyugalmazott bíróé volt, aki pár évvel előbb települt le Dombszegen a jóval fiatalabb, szépasszony feleségével. Az asszony kocsija is ott volt a nyitott garázsban, s Hédi azonnal kombinálni kezdett. Nem is Hédi lett volna, ha beéri ennyivel. A házat óvatosan megkerülte, átmászott a kerítésen, s belelépett a versenykerékpár küllői közé maga is. Aztán menekült, ahogy tudott. Az eset után éveken át nagy ívben kerülte a fiút, s mindig heves szívdobogással, mintha megérezte volna, hogy ezzel nem fejeződött be kettőjük szerencsétlen találkozása.
Cilinek nem merte elmesélni a kalandot, így arról is hallgatnia kellett, amit a bírónéval kapcsolatban tapasztalt. Pedig, ha elmondja, nem csak megbocsátást nyer, mint mindig, hanem a komoly kislány talán elgondolkodik a felett is, hogy valójában kiről ábrándozik, de a sors nem volt kegyes Marosi Cilihez.
