Gyermekáldás
X/81
Eltelt egy újabb év. Saci betöltötte a tizedik esztendejét. Lackó a kilencedik évében járt. Még mindig csendes kisfiú volt, amolyan visszahúzódó, kevés gondot okozott. Sacival több probléma volt. Hamar vitatkozott, s akaratos volt az öltözködésben. Ez a szakadt korszaka volt, rongyos, kopott farmerben, kinyúlt pólókban járt legszívesebben. Maga alakította az öltözékeit. Apja megvette a márkás holmikat, mindig a legdrágábbat vásárolta a gyerekeinek, Saci percek alatt rongyot csinált belőlük, aztán boldogan viselte. Cili néha azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
A sors gyakran ismétli önmagát. Saci legjobb barátnője a tőle fiatalabb Bozóki Adélka volt, noha eltértek természetre, akárcsak ők hajdan Hédivel. Adélka nem járt szakadtan, jól öltözött volt, s illedelmesen viselkedett, nem vitatkozott apjával-anyjával. Apja nevelése volt. Hédi jóformán nem foglalkozott a lányával. Ferire hagyta teljesen. Apa és lánya között ebben az időben már meghitt, bizalmas kapcsolat volt.
A kislányok leginkább Bozókiéknál játszottak, mivel Adélkának külön szobája volt, nem kellett megosztania senkivel, s ezt Saci nagyon élvezte. Cili nem ellenezte a barátkozásukat, noha Hédivel teljesen megszakadt a kapcsolatuk. Köszönni is csak futtában köszöntek.
Bozóki Ferivel továbbra is tartott a barátság. Feri néha akkor is átment, ha Imre nem volt otthon, s panaszkodott Hédire, mint évek óta gyakran. Hédi sok okot adott rá. Ha elutazott napokra, már azt sem mondta meg, hova megy. Ha valami baj történt volna, értesíteni sem tudják. Feri keseregve mondta, ha megpróbálja jobb belátásra bírni, hisztériás rohamot kap, s odavágja azt, ami leghamarabb a kezébe kerül. Nem csak velük, a háztartással sem törődik, még annyira sem, mint régen.
Ibolyka helyett ebben az időben egy idősebb asszony járt be hozzájuk. Bozóki Feri rendelőintézetében takarított a nyugdíja előtt, tisztelte a kedves, rendes orvost, s igyekvőbb volt még Ibolykánál is. Ferinek ez volt a szerencséje, mert Hédi akkor sem foglalkozott a családjával, ha éppen otthon volt.
Cilit mindez inkább visszatartotta, mint arra ösztönözte volna, hogy Hédivel legalább az udvaron váltson néhány szót. Pedig még mindig fájt a szíve hajdani barátnője után. Aztán mégis beszéltek, de nem volt sok köszönet benne.
Történt, hogy Saci diákos szóhasználata új szavakkal bővült, olyan kifejezésekkel, ami Cilit minduntalan Hédi régi szóhasználatára emlékeztette. Kezdte hinni, hogy Bozókiéknál ragad rá, noha nem értette a dolgot, mert Adélka nem használt ilyen szavakat. Mellette Hédi stílusa is sokat változott az évek során, kifinomult Feri mellett, s a maga előkelő társaságában sem beszélhetett akárhogyan.
Saci mégis kísértetiesen utánozta a hajdani Hédit. Ahogy azon a napon is. Imre valami jegyzetet keresett, amit valahol letett. Cilit okolta. Mérgében megfeledkezett a megállapodásról, s a gyerekek előtt kiabált.
Arra sem adott módot közben, hogy Cili védekezzen. Pedig betette a jegyzeteket egy újsággal Imre íróasztalára, de nehezen tud megszólalni az ember, ha közben kiabálnak vele. Főleg, ha magának nem természete az ordítozás. Saci visszakiabált az anyja helyett.
- Állítsd le magad, mert rohadtul igazságtalan vagy! Anya semmit sem dobál ki hülye módjára. Biztosan bevitte az íróasztalodra, mert mindig mindent a helyére tesz. Ezt azért már kellene tudnod. És, ha keresel valamit, olyan marhára nehéz volna üvöltés helyett azt mondani: Nem láttad, kis szívem ?!
Imre sohasem neheztelt meg a gyerekeire, bárhogy is viselkedtek. Most is elmosolyodott, s fejét csóválva mondta :
- Nagy a szád, kisasszony, evésre használd inkább!
- Csak ne félts, tudom én, hogy mire kell használni. Inkább tépődj azon, amit mondtam. Ha velem így fog üvöltözni a srácom, se perc alatt elküldöm a pecsába!
Cili felszisszent, Imre is hátrahőkölt egy pillanatra, s kivételesen valamennyire intette a lányát.
- Sacikám, a csúnya beszéd nem illik hozzád!...- mondta még mindig mosolyogva.
- Akkor pecsa nélkül mondom, így megfelel?! - kérdezte a kislány nemigen zavartatva magát.
Imre hümmögött, s visszavonult. Cili közben elgondolkodva nézte a lányát. Ez a beszéd egyértelműen Hédire vallott. Feltámadt benne a gyanú, s kezdte hinni, hogy direkt használ Saci előtt ilyen szavakat. Talán így üzen, hiszen jól tudta, hogy annak idején mennyire ellene volt az ilyenféle beszédnek.
A gyanú az gyanú, s nem hagyja nyugodni az embert. Egyik nap elkapta Hédit az udvaron.
- Állj meg, mert beszédem van veled! - mondta, s elállta Bozókiék lépcsőfeljáratát- Mondd csak, hogy van az, hogy Adélkától nem hallom a hajdani szóhasználatodat, de Saci egyre többet hoz haza belőle?!
- Ó, igazán?! Most mondd, hogy mik vannak?!
- Ne add a tudatlant, mert benne vagy! Nem tudom, mit csinálok veled, ha a lányomon keresztül akarsz törleszteni az isten tudja milyen sérelmeidért?!
Hédi hidegen mosolygott, miközben visszautasítón mondta:
- Ugyan, kérlek!
- Ne tagadd, mert ismerem a mosolyodat. Árulkodik.
- Akkor lebuktam! - felelte nevetve, s játékosan átbújt Cili karja alatt, felszaladt néhány lépcsőfokot, onnan folytatta - Semmit sem változtál! Még mindig tragédiát kreálsz mindenből. Ez már annak idején is ósdi volt, manapság pedig egyenesen nevetséges!
- Nem lesz kedved nevetni rajta, ha lehúzlak a lépcsőről !- mondta Cili tehetetlenségében, mivel már semmi kétsége sem volt afelől, hogy Hédi ostoba bosszújáról van szó, s lázadó könnyekkel folytatta - Kihalt belőled minden jóérzés?! A gyerekemet használod eszköznek ?! A gyerekemet?!
Hédi hirtelen jobb belátásra tért.
- Ilyet sohasem tennék...- mondta elfogódott hangon.
- Dehogynem! Ahogy sejtem, külön tanítod rá!
- Eszembe sincs tanítani, te hólyag! Csak érdeklődött, hogy mi hogy beszéltünk az ő korában. Elmeséltem. Ennyi.
- Mi ketten?! Csak te, Hédi!
- Jó, akkor csak én! De ebből akkor sem kell ekkora tragédiát kreálni. Megtetszett neki egy-két szó. Na, és?! Most használja, aztán majd elfelejti.
- Ennél sokkal többről van szó. A gyermek jellemére hatnak a durva, illetlen szavak, de te ezt aligha érted.
- Tudom, én hülye vagyok. Akkor mi a jó fenét vársz tőlem?!
- Csak annyit, hogy Saci helyett a saját lányodnak mesélgess magadról. Az enyémet küldd hozzám, légy szíves!- mondta mérgesen, s otthagyta.
Háta mögött felhangzott Hédi nevetése. Éppen olyan csúfondárosan nevetett, mint lánykorában, ha sikerült apjával-anyjával valamilyen módon kitolni. Cili legszívesebben visszament volna, hogy felpofozza, de aztán csak legyintett magában, mint aki tudja, azzal sem lehetne jobb belátásra bírni.
Ettől kezdve a kislányok csak náluk találkozhattak. Így kénytelenek voltak Lackót is bevonni a játékba. Saci addig szívesen felejtette otthon az öccsét, ha átment Adélkához. A kisfiú ezért gyakran volt magányos. Nem volt saját társasága, nem barátkozhatott a környékbeli fiúkkal. Imre kiskoruktól nem engedte ki őket az udvarból, s hozzájuk se jöhetett senki, noha Cili ebben az egy dologban újra, s újra megpróbálta jobb belátásra bírni, de Imre szerint Adélkán kívül nem volt más, barátkozásra érdemes gyerek a környéken.
X/82
Ezen a nyáron Imre vásárolt egy tekintélyes műanyag medencét az udvarra. Majdnem olyan volt, mint az igazi. Mindannyian fürödtek benne, de legjobban a három gyerek élvezte. Nyár lévén nem jártak napközibe, s órákon át lubickoltak a medencében. Vakáció idejére Ibolyka hétköznap náluk volt, mivel Cili dolgozott. Az asszony főzött a gyerekekre, mellette más munkát is elvégzett, de felügyeletüket nem vállalta szívesen. Ahogy Bozókiék háztartási segítsége sem. Bármilyen igyekvő is az alkalmazott, szeret határt szabni a feladatainak.
Pedig a gyerekekre gyakran rá kellett volna nézni, mert nagyon elevenek voltak, s vakmerő dolgokat találtak ki, miközben magukban voltak az udvaron. A földszinti időseket elvitték nyárra a vidéki gyerekeik, Hédire se lehetett számítani. Ha két utazás között éppen otthon volt, nem érdekelte, hogy a gyerekek mivel foglalkoznak. Kiült az utca felé néző lodzsára napozni, vagy a szobájában filmeket nézett.
Cili egyik nap arra ment haza, hogy a kislányok csacsiságból majdnem vízbe fojtották a kisfiút. Lackóra rákötözték a játékaik közé tartozó, kisméretű létrát, így akarták tologatni a víz felszínén. A kisfiú elmerült létrástól, s hirtelenében nem tudott szabadulni a kötelékből. A kislányok se tudták a víz színe fölé emelni. Éppen sivalkodásba fogtak, mikor Cili megjelent. Ruhástól ugrott a vízbe, s talán az utolsó pillanatban. Lackó sokat ivott, ijesztő volt az állapota, ki kellett hívni hozzá a mentőt.
Cilinek attól kezdve rémálmai voltak. Hiszen hasonló eset később is előfordulhatott volna. Megoldotta a gondot a betegség. Lackó mentése közben Cili újra megemelte magát, zsibbadt a karja, fájt a háta, kénytelen volt orvoshoz menni. Kiderült, két csigolya között sérvet kapott, s szigorú pihenésre szorult. Most örült, hogy otthon maradhatott. Kiült az árnyat adó fa alá, olvasott, vagy kézimunkázott, s közben vigyázott a gyerekekre, élvezettel hallgatta jókedvű viháncolásukat.
Egyik délután, éppen péntek volt, Bozóki Feri hazatért a rendelőből, s amint átöltözött, leült Cili mellé az árnyékba hallgatni. Szokottnál is fáradtabb volt az arca, gondterheltnek látszott, s Cili tudakolta az okát. Feri nem felelt mindjárt, csak sóhajtott, aztán mégis megszólalt.
- Az ördög tudja, hogy mi a bajom! Hiszen olyan mindegy, hogy Hédi Pesten van, vagy Kamcsatkában, ha egyszer nincs itthon, és nem is hajlandó megmondani, hogy ilyenkor merre jár. De valahogy mégis mellbe ütött, hogy itt látták Pesten. Egyik kolleginám tegnap találkozott vele a Múzeum körúton. Egy presszóból jött ki, valami sütemény volt nála, s ment a kocsijához. Egyedül volt.
- Talán tévedett.
- Nem. Beszéltek néhány szót. Hédi azt mondta, rohan, időre megy. Kolleginám csak azt akarta tudni, hogy hol vette azt a ruhát, ami rajta volt. Arról a fekete-piros kötött ruháról van szó, amit Rómából hozott legutóbb. Megnéztem. Nincs itthon a ruha.
Cili komolyan sajnálta, s mindig vigasztalta. Most is azt tette.
- Ne gyötörd magad. Héditől kitelik, hogy beszállásolja magát valamelyik szállodába csak azért, hogy ilyen módon is játssza a független nőt.
- Gondolod?! - kérdezte Feri, s látszott rajta a megkönnyebbülés. Kis idő után megkérdezte - Imre még nem jött haza?!
- Vidékre ment vasárnap estig. A gyerekeknek azt mondta, tervrajzot egyeztetnek egy miskolci építkezésen.
- Hétvégén?!
- Egy ideje hétvégén is megy. Kiselőadást tartott arról, hogy új szellemben kell dolgozniuk. Nem nézhetik az órát, nincs ünnep, ha határidős a munka. De ettől még bármit tehet, bárhol lehet.
- Így vagyok Hédivel is. Nem fér a fejembe, hogy elment itthonról, de nem ment el Pestről...- mondta Feri, mint aki nem tud szabadulni a gondolattól.
Cili nem akart Hédiről beszélni újra. Maga sem hitte, hogy ilyenkor puszta szeszélyből van távol, így nehéz vigasztalni a másikat. Fárasztó is. Más témába fogott.
- Szívesen elmennék most én is itthonról. Alig várom, hogy összejöjjön a kocsim. Minden hétvégén beülünk majd a gyerekekkel, és irány Dombszeg, az édesanyám!
- Még azt is inkább megérteném, ha Dombszegre ment volna, bármilyen a kapcsolata a szüleivel. De minek kell elmennie itthonról, ha úgyis Pesten marad.
Cili befele sóhajtott, s folytatta a maga témáját.
- Amióta megvan a jogosítványom, komolyan bánt, hogy Imre nem enged az Opel közelébe. Itt áll a garázsban feleslegesen. Most is vállalati kocsival ment, de az Opel kulcsát zsebre tette. Pedig annyira, de annyira mennék, hogy sírni volna kedvem.
Bozóki Feri hallgatott egy kis ideig, mint aki mérlegel. Ciliben felébredt a remény, hátha felajánlja, hogy leviszi őket. Adélka amúgy is csak ritkán látta a dombszegi nagyszüleit, összeköthetnék a kettőt. Várakozón ült, aztán alaposan meglepődött, mert Feri egészen mással folytatta:
- Egyre többször ötlik fel bennem, hogy mennyire közös a sorsunk. Még az életünket is egyszerre rontottuk el. Én még célt is kreáltam hozzá. Megtanítani Hédit élni! Kínomban ma már csak röhögni tudok rajta.
- Te megtettél mindent. Nem rajtad múlt, hogy nem sikerült.
- Próbálkoznom sem kellett volna!... Ha volna bátorságom hozzá, eljátszanék a gondolattal, hogy élnénk most mi négyen, ha annak idején más a felállás. Ha Hédit Imrével hozza össze a sors, téged pedig nekem ad?!
- Jobban jársz, ha nem játszol el vele...- mondta Cili színtelen hangon, s rosszkedve támadt.
Bozóki Feri újra hallgatott. Cili is elmélyült a gondolataiban. Nem tudott mit kezdeni Feri szavaival. Valahol a lelke mélyén vonzódott hozzá, de tudatosan sohasem fogalmazta meg. Talán azért, mert Feri még mindig ragaszkodott Hédihez. Lassan beszélgetni sem tudnak, ha Feri gondolatai folyton Hédi körül járnak.
Sóhajtva gondolt arra, hogy milyen jó volna valaki, akivel barátian, bizalmasan beszélgethetne. Bármiről. Könnyebbség volt, míg itt laktak Sámsonék. Mesike, de inkább Géza kedves közelsége elviselhetőbbé tette mindennapjait. Azóta nagyon egyedül van. Ahogy eljutott idáig, egyszer csak eszébe jutott Füredi Nóra, s szinte belesajdult a lelke. Miért is vitte el a sors olyan messzire. Most egy városban élnének, gyakran találkozhatnának. Sohasem lenne magányos. Gondja, bánata is kevesebb volna. Nóra okos tanácsaival kivédhetne sok keserűséget. Talán még azt is tudná, hogy szabadulhatna a házasságából úgy, hogy gyerekei ne sérüljenek. Ennél a gondnál elidőzött egy ideig. Aztán újra eszébe jutott az anyja. Annyira ment volna most hozzá, hogy tehetetlen keserűségében halkan sírva fakadt.
Bozóki Feri mozdult, s megsimogatta Cili haját, miközben azt mondta:
- Ne sírj, Ciluska, a mi helyzetünk nem érdemel könnyet, csak káromkodást!
X/83
Amikor az ember boldogtalannak tudja magát, azt hiszi, annál már rosszabb nem jöhet. Olykor nagyot téved. Cili számára is tartogatott a sors keservesebb dolgokat. Egyik nap váratlanul felkereste őket Diósi Ödön, aki hajdan Lónyaiéknál alá akarta íratni vele a becstelen szerződést.
Saci engedte be, s mivel Imre nem volt otthon, Cili fogadta. Az ügyvéd ezúttal igen nyájas volt, már-már mézesmázos. Cili úgy sejtette, az örökség miatt jött, talán Imre mostohaanyja jobb belátásra tért, vagy meghalt időközben. Keveset tudtak róla. Akkoriban már nem Dombszegen lakott. A házat kiadta, s Hajdúszoboszlóra költözött a bíróékkal közös nyaralóba. Meglepetésére az ügyvéd más ügyben járt. Azzal a nyájas, sunyi modorával lelkendezésbe fogott.
- Örömhírt hoztam. Imre édesanyja jelentkezett nálam.
Cili bámulva meredt rá, ez valóban váratlanul érte.
Az ügyvéd folytatta.
- Mi régről ismertük egymást, megkeresett levélben. Érdeklődött az egykori családja felől, főleg azt kívánta tudni, hogy mi lett a fiából.
Cili fülét megütötte a fogalmazás. Nem azt mondta, hogy mi lett a fiával, hanem mi lett belőle. Furcsa érzése támadt. Amúgy sem volt jó véleménye a sohasem látott anyósáról, de ez felháborította. Micsoda emberek vannak, gondolta.
Közben az ügyvéd elmondta, hogy Lónyai Lenke, így nevezte magát az anyós, jelenleg Bécsben él, s elhatározta, hogy végleg hazajön, mivel kimentek az oroszok, már nem kell félnie tőlük. Cili maga is úgy gondolta, ideje volt, hogy kimentek végre, de amennyire ismerte a nő előéletét, kevés vizet zavarhattak benne, s aligha miattuk szaladt Kanadáig. Sokkal inkább az ura, s a kicsi fia elől menekült, nehogy utolérjék valahogy.
Megbeszélték, hogy Diósi estére felkeresi őket újra, addig előkészítik Imrét a hírre. Rossz megállapodást kötött. Az ember olykor gyanútlanul jó szándékkal él, s nem sejti, hogy milyen nagy bakot lő vele.
Mikor az ügyvéd elment, Cili maga mellé vette a gyerekeket. Újra beszélt apjuk kis kori bánatáról, s míg régebben arra intette őket, hogy ne érdeklődjenek Lónyai nagymama után, most éppen az ellenkezőjét kérte. Megbízta Sacit, hogy üljön apja ölébe, s a maga szavaival kérje arra, hogy meséljen valamit az édesanyjáról. A többit majd ő elintézi.
Mikor Imre megjött, megvárták míg átöltözött, megitta a szokásos sörét, s leült az íróasztalához. Mind a hárman bementek hozzá a dolgozószobába. Cili úgy tett, mint aki valami könyvet keres Lackónak, Saci pedig betelepedett apja ölébe kedveskedőn, aztán a maga elgondolása szerint megkérdezte :
- Apucikám, emlékszel az édesanyádra ?
Abban a pillanatban szomorú dolog történt. Cili ha száz évig él, akkor se fogja elfelejteni azt az állati üvöltést, amivel Imre ledobta Sacit az öléből. Ezúttal nem törődött a gyerekkel, s rohant felé. Félrelökte Lackót az útból, s mielőtt bármit szólhatott volna, elkapta a haját, s szitkozódón belesújtott többször az arcába.
A két gyerek halálra rémült, Saci lent a szőnyegen sivalkodott, Lackó belekapaszkodott apja karjába. Védte volna anyját, de Imre lerázta, mint a pelyhet. A kisfiú is sivalkodni kezdett. Talán a két gyerek zokogása térítette észre, abbahagyta az ütlegelést, de még taszított rajta egyet. Cili a falhoz vágódott, akkor már vérzett az orra, felrepedt a szája, most a fejét is beütötte, s alaposan megharapta miatta a nyelvét. A testi fájdalmon túltett a lelki megrázkódtatás. Két tenyerébe hajtotta összetört, vérző arcát, s egyetlen hangot sem adott ki, csak egész testében remegett.
Saci tért magához először, sírva kiabálta :
- Mit tettél ?! Megütötted ?! Megütötted, mert óvatosan meg akartuk mondani, hogy hazajön az anyád ?!
Imre a fejéhez kapott, aztán leült a fotelba, s úgy nézett maga elé, mint akit megfosztottak az eszétől.
Cili közben valamennyire összeszedte magát, úgy-ahogy megtörölte arcát, s kinyújtotta karjait a gyermekei felé. Sokáig állt a fal mellett a gyerekeket magához ölelve, szegénykékre ráfért a vigasztalás. Aztán mozdult, s letette az ügyvéd névjegyét Imre elé.
- Eztán intézd magad. Többet nem akarok hallani róla...- mondta elszorult hangon, s kiment a gyerekekkel a szobából. Amint betették az ajtót, sírva fakadt. Mintha gát szakadt volna át a lelkében, úgy hullott a könnye.
Chamfort, " a nagy francia moralisták méltó utódja" mondta: " Minden megalkuvás közül a szívé a legrosszabb. "
X/84
Cili másnap a kislánytól megtudta, hogy apjuk Bécsbe készül az anyjáért, s magukhoz akarja venni. Ezt nem hagyhatta annyiban. Bement Imréhez a dolgozószobába, s visszafogott hangon mondta :
- Beszéljük meg anyád dolgát, akármilyen nehezünkre esik beszélni egymással. Ide akarod hozni, ebbe a lakásba ?!
Imre hallgatott. Cili keserűen folytatta :
- Ne hallgass, hanem kivételesen tekints partnernek.
- Még kivételesen se, de azért csak mondd, hogy mit akarsz!
- Hol akarod elhelyezni ?
- A nagyszobában.
- Ott én lakom.
- Na és?! Majd átköltözöl hozzám. Kinyitható a fehér bőrkanapé.
- Nem költözöm! Nem leszek kéznél, hogy megint minden éjszaka átgázolj a lelkemen.
- Ez a beteges rögeszméd, kis szívem! De, ha az megnyugtat, leteszem a nagy esküt, hogy nem közeledek gyakrabban, mint mostanában. Vagy már az is sok ?! Na, szépen vagyunk!
- Most nem a szexuális életedet kell megtárgyalnunk, hanem anyád elhelyezését.
- Megmondtam, átköltözöl hozzám. Nincs más választásod, ha nem akarsz beköltözni a gyerekek nyakára.
- Anyád számára keress valami más megoldást, mert nem költözöm ki a saját szobámból. A gyerekekhez se megyek. Mozdulni se tudnak, ha oda beteszünk még egy heverőt. Miközben elhalmozod őket mindennel, ami pénzen megvehető, erre is gondolnod kellene. De nem jól szereted őket. Tegnap se gondoltál rájuk, előttük estél nekem.
Lónyai Imre általában sem tűrte el a kritikát, apai voltában még annyira sem. Úgy mozdult Cili felé, mint aki újra ütni fog, de csak az arcába csikorgott.
- Ne oktass, és ne merd kétségbe vonni a szeretetemet irántuk ! Ami a tegnapi napot illeti, te voltál az oka, hogy megfeledkeztem magamról. Vezetted volna fel jobban anyám jelentkezését! Most pedig átköltözöl hozzám. Választhatsz, önként és dalolva jössz, vagy kipofozlak a szobádból, és szigorúan a gyerekeink távollétében, hogy elégedett lehess, kis szívem !
Cili elvesztette maradék türelmét is, az esetleges pofonok se riasztották már, kiabálni kezdett.
- Nem vagy normális! Évtizedek óta betege vagy anyád szökésének, azt még megértettem valahogy, de hogy visszajöttére a maradék eszed is elmenjen, az már mindennek a teteje!
- Cili vigyázz, mert beverem a szád!
- Ha agyon ütsz, akkor is megmondom, fáj ez az eljárás! Egyetlen szóval sem kérdezted, hajlandó vagyok-e befogadni a közös otthonunkba, ami valójában csak az enyém, amikor te nem tűrted meg az árván maradt édesanyámat. Hajlandó vagyok-e ápolni, ha megbetegszik, amikor az én édesanyámnak nincs ápolója, pedig sohasem hagyott el engem!
- Addig mondod, míg tényleg kihúzod a gyufát!
Cili mintha meg sem hallotta volna, kesergett tovább.
- Ha kipofozol a szobámból, akkor sem megyek át hozzád. A gyerekekhez kényszerülök mégiscsak. Gondold meg, milyen lehetetlen helyzetbe kerülnek. Nem baj?
- Nem, ha csak így tudok édesanyámnak megfelelő körülményeket teremteni ! - üvöltötte Imre
Ez nyílt beismerése volt annak, hogy anyja még a gyerekeinél is fontosabb. Cili vádlón nézett rá, s keserűen mondta:
- Mindezt azért az asszonyért, aki úgy dobott el, mint egy megunt játékszert ?!
Imre arca hamuszürke lett, s a következő pillanatban elkapta Cili nyakát.
- Megöllek, te !- üvöltötte kimeredt szemekkel - Ne merj rosszat mondani az édesanyámra!
Cili érezte a szorításból, hogy ijesztő indulat munkált benne. Megfogta a nyakát szorító kezeket, a hangja esdekelt.
- Nyugodj meg! Senki sem akarja bántani az édesanyádat...Senki!
Ezzel feladta. Egyszerűen nem tehetett mást, ha nem akarta kockára tenni az életét. Imre elengedte a nyakát, tett néhány lépést, aztán visszafordult, s felsírt hirtelen.
- Olyan nehéz megérteni, hogy örülök az édesanyámnak ?! Már mindegy hogy volt, most hazajön. Velem akar élni, pedig megtehetné, hogy palotában lakjon, de ő a fiához vágyik! Még sohasem hallottál anyai ragaszkodásról ?!
Cili nem felelt, helyette azon gondolkodott, hogy mennyi keserűséget bírhat ki az ember anélkül, hogy ne roppanjon össze. Mellette újra kétségbe kellett vonnia Imre ép eszét is. Csak egy zavarodott ember viselkedhet így. Mutatta a gondolkodása is. Anyai ragaszkodásról beszélt Lónyai Lenke esetében. Évtizedeken át még csak nem is érdeklődött a gyereke felől. Azt sem tudta, felnőtt-e, nem jutott-e árvaságra közben, vagy másképpen nyomorította a sorsa. Mindez nem érdekelte. Az ilyen anya nem érdemli meg, hogy a ragaszkodását emlegessék, azt sem, hogy édesanyának nevezzék.
Nem a megbocsátást nehezményezte, hanem a vakságot, s azt a fajta elfogultságot, ami még inkább megnehezítette amúgy is súlyosan sérült családi életüket. Most nagy szüksége lett volna Sámson Gézára, vagy bárki tanácsára, mert úgy érezte, idegei végleg felmondják a szolgálatot. De ki adhat tanácsot. Ki hinné el, hogy ez az ember nem normális. Hiszen aki ránéz, egy nyugodt, disztingvált, jóvágású, kifogástalan megjelenésű, negyvenes urat lát, aki többszörös diplomás, egy nagy cég főmérnöke, milliós tervezések felelőse. Ki hinné el, hogy közben a magánélete valóságos csődtömeg.
Nagy nehezen összeszedte erejét, s mutatott nyugalommal kérdezte :
- Akkor már meg is beszélted Diósival a hazaköltözését?!
Imre állapotát az is mutatta, hogy anyjáról hajlandó volt beszélni, szinte közlékennyé vált.
- Édesanyámmal beszéltem telefonon...- mondta, s beleremegett a hangja, folytatta aztán magától. - Egy szállodában lakik Bécsben. Még tavaly átjött Kanadából. Meghalt a második férje is, rajtam kívül nincs gyereke, olyan egyedül van, mint az ujjam.
Cilit a kétségbeejtő helyzet sem gátolta meg abban, hogy elemzés alá vegye a hallottakat. Az anyósa tavaly óta Európában volt. Vajon mi tartotta vissza nagy ragaszkodásában, hogy csak most jelentkezett, hiszen az oroszok már évekkel előbb elhagyták az országot. Megköszörülte a torkát. Nehezére esett beszélni, annyira megszorította Imre a nyakát, hogy még mindig fájt a nyelés, a kimondott szó.
- Akkor holnap elutazol Bécsbe ?!
- Korán reggel, ha Diósi még ma este elhozza a szükséges schillinget. Ezzel kapcsolatban van egy kis gondom. Nincs elég pénzem rá. Kivettem az összes pénzt a számláról, kértem Feritől is, de még mindig kevés. Mennyit gyűjtöttél össze a kocsira?!
Cilit mintha fejbe vágta volna.
- Nem adom oda!- mondta kiáltó tiltakozással.
- Dehogynem, kis szívem! Majd használod az Opelt, ha menni akarsz az anyádhoz.
Cili nem hitte el, de kezdte sejteni, hogy ebben sem ellenkezhet, ha nem akar még több bajt magának. Értetlenül kérdezte:
- Hogy lehet, hogy nem volt elég pénzed a számlán?!
Valóban nem értette, noha sohasem tudta, hogy éppen mennyi pénze van Imrének, de a magántervezésekből, s az életmódjukból sejtette, hogy aligha szorulnak kölcsönökre. Imre kényszeredetten felelt.
- Momentán nincs!...Vettem egy tanyát. Átterveztem. Éppen olyan lesz, mint a hajdani tanyánk volt Dombszegen. Már építik.
Cili a homlokát tapogatta, aztán sürgősen abbahagyta, mert Imre ijesztő tekintetet vetett rá. Gyorsan megkérdezte, mintha csak az érdekelné, hogy hol, merre van a tanya. Imre nem felelt a kérdésre. Helyette arról kezdett beszélni, hogy harmincezer schillingre van szüksége az anyjának. Annyival tartozik a bécsi szállodának.
Ilyen hír hallatán bármennyire is igyekszik az ember, kínjában megfeledkezik magáról. Cili elképedésében felnevetett.
- Miért? Megvette?!
Imre rákiabált.
- Ne ironizálj, légy szíves!
- Nem ironizálok, csak nem értem.
- Mert nem ismered az anyámat. Az én édesanyám nem akárki. Világéletében nívón élt. Van hozzá módja most is, csak adminisztrációs okok miatt pár hónapja késik a kanadai bank átutalása.
- Azóta hitelben élt nívón ?!- kérdezte Cili, mert úgy érezte, tényleg felmondják az idegei a szolgálatot, ha nem mondhatja ki, hogy mit gondol erről.
Imre feje vörösödött, de ezúttal nem ordított, hanem azt felelte, ne ezzel foglalkozzon, hanem hozza a pénzét. Tudni akarja, hogy állnak. Cili nem merte tovább feszíteni a húrt, s kisietett a szobából. Sírt egy sort, amíg elővette a pénzét, s azt gondolta, megint kútba esett egy reménye. Letette aztán Imre elé, mert nem volt bátorsága újra nemet mondani, a hűtlen anyjához betegesen ragaszkodó embernek.
