Holtvágányon
X/55
Egy hét múlva megérkeztek a földszinti szomszédok. Éjfél körül lehetett, s Cili még ébren volt. Hallotta a kapu nyitását, női és férfi hangokat. Az alattuk lévő lakásból felszűrődött némi zaj, de nem volt nyugtalanító.
Másnap reggel a konyhaablakon át szemügyre vette a lakótársakat. Két molett, idős hölgyet látott, nagyvárosi szokás szerint fiatalos öltözetben, s két szikár öregurat. A négyfős társaság az egyik kerti garnitúránál tartózkodott. Az idős hölgyek elmélyült beszélgetésben voltak, az öregurak távolabb álldogáltak, s pipáztak mindketten. Később leültek az asztalhoz sakkozni. Az idős hölgyek akkor már kézimunkáztak, egyik horgolt, másik kötögetett. Megnyugtató, és idillikus kép volt.
Elhatározta, hogy megismerkedik velük. Imre akkor megint a barátainál volt, s azt mondta, hogy csak ebédre várhatja. Már feltette az ételt, s leszaladt az udvarra. Egyenesen az árnyékos fa alá tartott. Ahogy otthon tanulta, illendőn köszönt, és bemutatkozott. Meglepetésére alig fogadták a köszönését. Messziről kedvesnek látszó emberek nem fordultak felé. Úgy tettek, mintha ott sem lett volna. Megbántódva ballagott vissza a lakásba. Csendben tett-vett, töprengett. Mikor Imre hazaért, elpanaszolta a történteket. Lónyai Imre méregbe jött.
- Lejárattál, a rohadt életbe !- kiabálta a nyitott ablakok mellett- Úgy viselkedtél, mint egy ostoba, falusi liba. Itt nem szokás tolakodni. Amúgy is. Tessék tudomásul venni, hogy mérnökné vagy, tulajdonos ebben a házban. Nem gazsulálhatsz parasztmód, megértetted?!
- Parasztmód ?! - kérdezett Cili vissza - Szerinted a szíves viselkedés nem tisztesség dolga, bárhol is vagyunk ?!
- Ne gyere nekem ezzel a falusi mentalitással! Inkább fogd fel, hogy itt óvatosak az emberek. Eleve gyanús előttük minden dörgölődző.
- Nem az utcáról jöttem be...- mondott ellent Cili, s hozzáfogott a terítéshez.
Imre leült az asztalhoz, s morogva mondta:
- " Nem az utcáról jöttem be..." Ahogy elnézem, több bajom lesz veled, mint eleinte gondoltam.
- Meg kellett volna jobban gondolni! - mondta Cili szinte könnyed hangon, s telemerte Imre tányérját finom illatú paradicsomlevessel. Édesanyja egy papírdobozzal csomagolt a befőzéséből.
Imre megette az utolsó cseppig, s csak aztán szólalt meg újra.
- Bárhogy is forgatod, itt akkor is másképpen kell viselkedni. Hogy foglak megtanítani rá, ha mindent vitatsz?!
- Tudok viselkedni, ne fáradj!
- Mert tudsz késsel-villával enni ?! Azt hiszed, ennyi elég?!
- Kedves tőled, hogy csak ennyit feltételezel rólam !- mondta, s kicserélte előtte a tányért. Most túrógombócot tett az asztalra, s miközben szedett Imrének, megjegyezte- Úgy készítettem, hogy ehesd sósan is, édesen is, mivel valóban tájékozatlan vagyok bizonyos dolgokban.
- Ne vicceld el a hiányosságaidat!
- Arról hosszan cseveghetnénk, kinek milyen hiányosságai vannak.
- Na, ez már a csúcs! - mondta Imre, miközben utálkozón eltolta a tányérját, nem akart a túrógombócból enni, s folytatta bosszúsan- Te akarsz engem mérlegre tenni ?!
Cili nem felelt mindjárt, hanem térült-fordult, s kicserélte a tálat. Most rántott karfiol volt Imre előtt hasábburgonyával, s egy tiszta tányér is került elé.
- Ha ezt sem szereted, akkor ma be kell érned második nélkül...- mondta, s maga hozzáfogott a túrógombóchoz.
Imre tétovázott kis ideig, aztán szedett a tányérjára az ételből, s megjegyezte morogva:
- Szívesen mellőzöm az ilyen zöldségféléket, meg a túrós kenceficéket. Nem felnőtt embernek valók.
- Naná! - mondta Cili most Hédi modorában, s figyelmeztető hangon folytatta- A jó marhapörköltet, rántott húst, malacsültet én is gyakrabban enném, ha volna rá pénzünk.
- Ha apádék kevésbé sóherek, akkor most arra is jutna.
- Sebaj! Majd veszünk abból, amit a te apád adott !- vágott vissza Cili, s közben alig ismert magára.
- Tiszteltetem a bábádat! Piszkosul felvágta a nyelved.
- Még mindig jobban jártam, mintha a fejemre ejtett volna.
Imre bosszankodón nevetett, de nem hagyta abba az evést. Egy idő után megszólalt újra.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre. Miről cseveghetnénk olyan hosszan ?!
- Kezdhetnénk azzal, milyen alapon gondolod, hogy kevesebbet tudok nálad az illendőségről, vagy az etikettről, ahogy a ti köreitekben szokás nevezni?! Ne fáradj a válasszal, majd én megmondom. Így kell lennie, mert én csak egy egyszerű suszter lánya vagyok. Nem kaphattam olyan finom nevelést, mint te, a diplomás állatorvos fia, igaz ?!
- Nem én mondtam! - nevetett Imre elégedetten, s rágyújtott. A hamut hanyagul a tányér szélére szórta.
- Mégis te könyökölsz az asztalon, te eszed le folyton a terítőt, alattad van a sok morzsa, papírszalvéta helyett te használod a terítő szélét kéztörlőnek, beletörlőd a zsírt. Nem is a zsírt, hanem a koszt, mert csak elvétve mosol kezet evés előtt, hogy mást már ne is említsek. Édesapám sohasem ül le az asztalhoz kézmosás nélkül, ahogy engem is megtanítottak rá már pöttöm koromban.
- Nyilvánosan én se szoktam könyökölni, vagy a terítőkbe törölgetni a kezem...- morogta Imre, s lefújta a hamut a tányér széléről.
- Az a lényeges különbség köztünk, hogy én itthon sem szoktam, mert azt is megtanultam, hogy tartozom ezzel magamnak, a családomnak, az otthonomnak. Csak ennyit az eltérő neveltetésünkről.
Imre felpattant, szinte kirúgta maga alól a széket, s kiabált újra.
- Ebből elég! A blamázs akkor is blamázs. Ne próbálkozz még egyszer a földszintieknél. Köszönünk, és kész! Megértetted?
- Megértettem...- felelte Cili csendesen, s hozzáfogott nyugodt mozdulatokkal leszedni az asztalt.
X/56
Másnap délelőtt Cili megint egyedül volt, s a földszintiek újra a fák alatt hűsöltek. Kevés virágföldre volt szüksége. Kiment, köszönt és tette a dolgát. Az egyik idős hölgy megszólította. Barátságos hangon megkérdezte, hogy mire kell a föld. Cili említette az erkélyládát. Az idős hölgy a garázsok mögé vezette. Cili meglepve tapasztalta, hogy kamrák vannak a garázsok túloldalán. Imre nem szólt róla, noha már ide is tett névtáblát. A kamrák előtt négy szép, széles ágyást látott, mindegyikben volt valami vetemény.
Az idős hölgy újra megszólalt.
- Második ágyás a tiétek. Paprikát, paradicsomot én palántáltam bele, mivel az előző tulajdonosok nem használták a kertet. Szedhetsz belőle nyugodtan.
Cili megköszönte, s nem mondott többet. Nem tudta még, hogy baráti közeledésről van szó, vagy csak kíváncsiságról. Megszedte az ágyás széléből a zsíros földet, s együtt indultak vissza.
Az idős hölgy megszólalt újra.
- Ahogy látom, csendes teremtés vagy. Tegnap a rádió is halkan szólt nálad. Nem úgy, ahogy manapság a fiataloknál szokás.
- Szeretem a csendet...,- felelte Cili elmosolyodva.
- Bezzeg, a másik fiatalasszonyt más fából faragták! De neked nem kell bemutatni. Úgy hallottuk, barátnők vagytok.
- Együtt nőttünk fel. Dombszegen is szomszédok vagyunk.
- Tudjuk, hogy férjeitek is barátok. Az első pillanatokban örültünk annak, hogy két intelligens, fiatal házaspár költözik be, de aztán a barátnőd hamar bemutatkozott. Ahogy rendezkedni kezdett a lakásban, üvöltette a rádióját, zengett az egész ház. Mikor a kedves doktor urat kértük, hogy csendesebben rádiózzanak, Hédike az ablakon át kiabálta, hogy menjünk melegebb éghajlatra, de nem volt ennyire finom.
Cili rájött, hogy innen fújt a szél. Megnyugodott kissé, s mentegette Hédit. Magában sajnálta ezeket az idős embereket. Eddig nyugalomban éltek, most veszélyben látták otthonuk nyugalmát. Megígérte, hogy beszél Hédivel, noha nem bízott abban, hogy foganatja lesz. Az idős hölgy hálás volt. Vitte a fa alá, s ujjongva mondta:
- Itt hozok egy aranyos teremtést! Őt illetően tegnap alapos tévedésben voltunk. Mutatkozzatok be gyorsan!
Cili így tudta meg, hogy a barátkozó hölgyet Böske néninek hívták, az urát Béni bácsinak, a másik idős hölgy Irma néni volt, az ura Józsi bácsi. Ők laktak alattuk.
Sok mindenről beszélgettek aztán. Először kifaggatták Cilit, majd magukról meséltek. Voltak gyerekeik, unokáik, de egy kivételével vidéken éltek. Irmáéknak volt egy tanárnő lányuk a fővárosban. Beszélgetés közben Imréről is szó esett. Kiderült, Hédihez hasonló gondokat okozott beköltözése után. A kedves mérnök úr, ahogy emlegették, gyakran fél éjszaka bulizott a barátaival, s ha Józsi bácsi felment, ők sem voltak udvariasak. Aztán ijedten kérlelték Cilit, hogy erről ne szóljon a férjének, nem akarnak még több békétlenséget az udvarban.
Cili kedvetlenül ment fel a lakásba. Megint olyasmi jutott a tudomására, ami szaporította keserveit, de Imrének nem beszélt róla. Mikor Imre hazaért a barátaitól, csak a kellemes fordulatot említette. Azt is óvatosan, hogy ne robbanjon fel mindjárt. Imre meglepőn jól fogadta. Ezúttal nem indulatoskodott, csak annyi megjegyzést tett, hogy nem szeretné, ha túlzásba vinné a szomszédolást, vagy náluk ülnének unos-untalan a földszinti öregasszonyok.
Cili megnyugtatta, hogy ettől nem kell tartania. Közben azt gondolta, Imre annyira elrontotta már a renoméját, hogy talán akkor se jönnének, ha hívnák őket, s ez sem volt vidám gondolat.
X/57
Marosi Istvánék elhatározták, hogy augusztus 28.-án, a hónap utolsó vasárnapján meglátogatják lányukat. Az eltelt három hét után remélték, vejük se tartja majd korainak a látogatást. Nem mondja majd, hogy megzavarták " mézesheteiket", ha az Isten adott ilyet egyáltalán. Telefonon megbeszélték, hogy a tizenegy órás vonattal érkeznek, s Ciliék várják őket a pályaudvaron. Úgy készültek, hogy fent maradnak másnapig. Idősek voltak már ahhoz, hogy egy nap kétszer tegyék meg a hosszú utat.
Mikor Cili letette a telefont, Imre dühöngésbe fogott. Hallani sem akart szállóvendégekről. Mérgében nem fogadta el a vacsorát, nem beszélt, nem válaszolt, ezzel a haraggal ment lefeküdni. Vasárnap reggel még mindig itt tartottak, noha Cili ébredés után megpróbálta békíteni. Simogatta a hátát, csókot is lehelt rá, de Imre nem békült, helyette a feje búbjáig rántotta a paplant.
Makacssága nyilvánvaló volt, s Cili kétségbeesett. Taxival kell kimennie a pályaudvarra, szüleinek mindjárt szembesülniük kell azzal a gonddal, amitől tartottak. Sírdogálva tette a dolgát a konyhában, aztán újra békítésbe fogott. Imre akkor már a fél szobában volt, oda költözött be számítógépével, s mindjárt reggel elé telepedett. Cili tálcára tette a reggelit, bevitte szinte lábujjhegyen, s csendben távozott. Ennek volt-e köszönhető, ki tudja, de Imre átmenetileg jobb belátásra tért. Mikor eljött az ideje, beszólt Cilinek a fürdőszobába, hogy igyekezzen, kiáll a terepjáróval az utcára.
Cili örömében legszívesebben összecsókolta volna. Gyorsan elkészült, s az első bejáraton szaladt le. A lépcsőházban boldogan újságolta Józsi bácsinak, hogy mennek a szülei elé, mindjárt itt a vonat. Az öregúr a félemeleti fordulóban álló pálmát locsolta éppen, s mosolygó szemmel nézett a csinos, fiatal teremtés után.
Valóban. Cili ezen a délelőttön különösen csinos volt bő sötétkék miniszoknyájában, derekán szorosra fűzött széles, piros övvel, ami nagy divat volt. Ujjatlan, magas nyakú, fehér garbót viselt hozzá, fehér magas sarkú szandállal, fehér válltáskával.
Imre már a kormány mellett ült. Amint Cili kilibbent a külső ajtón, siettében válltáskája szinte repült utána, s bajlódott egy-két percet a kapukulccsal, Imre megpihentette rajta a tekintetét. Magában jólesőn nyugtázta a látványt, de nem volt hajlandó kimutatni. Cili csak higgye a kedvetlenségét. Hiszen kénytelen-kelletlen szánta rá magát erre a fuvarra. Így is indított, s közben egyetlen szót sem szólt. Cili most ezt sem bánta. Most az is elég volt, hogy szemre rendben vannak, s nem fogják szomorítani a szüleit.
A boldog találkozások is könnyekkel járnak. Mikor Marosi Istvánék megérkeztek, Cili hol anyját, hol apját szeretgette, szeles volt örömében, s aggódó. Otthon a szüleit végigvezette a majdnem üres lakáson, így is volt okuk a közös örvendezésre. Aztán leültek a nagyszobában a fotelokba. Cili párnákat tett a hátuk mögé, leguggolt közéjük, simogatta térdüket, ölükben nyugvó kezeiket, s nézte, hallgatta apját-anyját boldog szemekkel, igyekvő figyelemmel. Marosi Istvánék élvezték a törődést az elmúlt hetek bánata után, mert nagyon nehéz megszokni ezt a fajta árvaságot is. Beszéltek az otthoni történésekről, elhozták a família és az ismerősök üdvözletét. Erzsike sorolta, ki mindenki kívánt hosszú, boldog házaséletet.
Imre is ott volt, de nem vett részt a beszélgetésben. A rekamié karfáján ült, bántón hátat fordított a társaságnak, s újságot olvasott. Előtte se volt kedvesebb. A pályaudvaron éppen csak köszönt, s annyit se kérdezett, hogy vannak, vagy hogy utaztak. Ciliék igyekeztek nem figyelni a beszédes viselkedésre. Valamiféle közös, ki nem mondott egyezséggel szinte gondtalanul beszélgettek tovább. Imre egy idő után ledobta az újságot, cigarettát vett elő, s kiment a lodzsára. Kis csend maradt utána. Aztán Marosi István mélyet, nehezet sóhajtott, s lehalkított hangon mondta:
- Megszomorítottuk a testvérséget ezzel a házassággal. A történtek után nem tudják elfogadni a fiút. Áron bácsi azt mondta a többiek nevében, hogy téged bármikor szeretettel látnak, később a kicsinyeiddel is, de a férjedet ne vidd el hozzájuk. Nem tudnak szíveskedni vele, az alakoskodás pedig nem természetük.
Erzsike hirtelen elpityeredett.
- Nekünk se szokásunk, mégis erre kényszerülünk, mert nem akarunk ártani neked. Nem mondhatjuk meg, hogy micsoda dolog így viselkedni azokkal a szülőkkel, akiknek köszönheti, hogy ilyen felesége van, és ilyen szép otthonban élhet.
Cili egyszerre kapott mindkettőjük keze után, s esdekelt.
- Ne tessék zokon venni, csak nekem szól. Valamiért megneheztelt, és nem tudtunk igazán kibékülni mielőtt bejött a vonat.
- Hát ez az! Ha még ilyenkor sem...- szaladt ki Marosi István száján, de aztán megpaskolta a lánya kezét, mint aki maga is vigasztal, s így is folyatta- Semmi baj, no! Ez legyen a legnagyobb gond köztetek.
Közben azt gondolta magában, hogy a Mindenható hallgassa meg kívánságát. Megvárta, míg veje visszatért a szobába, akkor elővett az aktatáskájából egy kis csomagot. Csendesen mondta, hogy a Tanácsnak felajánlotta a kert egy részét a fürdő bővítéséhez. Kaptak rajta, de csak később fizetnek. Testvéri kölcsönből már most elhozták a pénzt, hogy mielőbb berendezhessék a lakást.
Cili könnyekkel köszönte a jóságukat, s nem hallgatta el, hogy a kert miatt fáj a szíve.
Apja-anyja azzal vigasztalta, hogy nélküle már amúgy sem tudták volna sokáig megművelni az egész kertet. Közben Imre megint a rekamié karfáján ült, s újra olvasott. Ültében hátratekintett, mint aki azt nézi, érdemes-e törnie magát, aztán már egészen odafordult. Tiltakozott is, de csak éppen, nehogy komolyan vegyék.
Ideje volt asztalhoz ülni. Míg eljutottak a konyháig, Cili boldogan tervezgetett. Magyarázta, hogy mahagóni színű, faragott bútort szeretne az ebédlőbe. A nappaliba fehér bőrgarnitúrát tenne szíve szerint, de gondol későbbre is, a gyerekek maszatos kezecskéi miatt inkább sötétebb színű bőrt választanak majd.
Marosi Istvánék bólogattak, s azt gondolták, akkor nem lehet nagy baj, ha lányuk gyermekekre gondol. Jókedvűen ültek le a konyhában megterített asztalhoz. Imre most is szótlan volt. Cili annál inkább iparkodott, azt se tudta, hogy kedveskedjen.
Mikor befejezték az ebédet, várta, hogy mit szól apja-anyja a főztjéhez. Ez amolyan bohókás gyermeki kívánság volt, de volt rá más oka is. Három hete volt Imre felesége, naponta tette elé az ételt, de még egyszer sem köszönte, nem is dicsérte. Ha szólt, csak kritizált. Cili nem ehhez volt szokva. Apja hálás kosztos volt, anyja nem szenvedett elismerésben hiányt. István mintha megérezte volna a lánya bánatát, egyszerre dicsérte az ételt, s figyelmeztette a vejét is.
- Másnapokon is ilyen finoman főz ez a fiatalasszonyka, kedves vőm uram ?!- kérdezte tréfás hangon, egyenesen Imrének címezve a kérdést.
Lónyai Imre kényszeredetten felelt.
- Meglehetősen főz, valóban.
- És tudja is, hogy így gondolod ?
Cili szeme ijedten rebbent Imrére. Látta, hogy milyen feszült a hangulata, s attól tartott, felelet helyett feláll és kimegy a konyhából. Más történt. Lónyai Imre hanyagul eldőlt a székén, elővett egy cigarettát, s miközben kényelmesen rágyújtott, fölényes, kioktató hangon mondta:
- Nem kell elkapatni az asszonyokat, mert hamar kinő mind a hét fejük!
Marosi István arcán átsuhant az árnyék.
- Ahhoz sárkánypalántát kellett volna feleségül venned, fiam ! - mondta keserű nevetéssel.
Cili is nevetett Erzsikével, hogy minél kisebb legyen a baj, csak Lónyai Imre maradt komoly, vagy inkább komor. Felállt, elindult a konyha hátsó kijárata felé, s a kis előtér nyitott ajtajából válaszolt.
- Azt vettem el, mert néhány feje már kinőtt! Dühítően önfejű, és elképesztőn makacs. Most is. Az istennek se akarja megérteni, hogy addig nem fogadhatunk szállóvendégeket, míg nem vagyunk rá berendezkedve. A rekamién kívül csak egy keskeny heverőnk van. Két embernek nyomor. Cili elintézi annyival, hogy kibírjuk, hiszen csak egy éjszakáról van szó. Hát engem egyetlen éjszakára se parancsoljon ki az ágyamból, a rohadt életbe !- mondta dühösen, kifordult a kis előtérbe, s leszaladt a kőlépcsőn az udvarra.
Döbbent csönd követte szavait. Aztán Erzsike panaszosan felsírt.
- Hiába minden! Ha megfeszülünk, akkor se lát bennünket szívesen. Menjünk haza, apánk!
- Hazamegyünk, csak ne sírj!...- felelte István, s Cilihez fordult. A lánya most nagyobb gondja volt.
Cili sápadt arccal nézett maga elé. Nem sírt. Nem tudott, annyira szíven ütötte Imre alávaló viselkedése. Kidobta a szüleit. Valósággal kidobta.
Marosi István ismerte a lányát. Megfogta a kezét, s csendesen mondta:
- Ne vedd a szívedre, Ciluskám!
- Hogy tehette ezt velünk?! Megbántotta apukámékat, ahelyett, hogy köszönetet mondana! - sírt fel Ciliből a bánat.
- Nem törődik vele. Ilyen. Majd egyszer megembereli magát. Türelem, kislányom! Türelem. Isten se egy nap alatt teremtette a világot.
Most már ezt mondta. Mi mást is mondhatott volna, mikor hozzáment a lányuk az alávalóhoz, hiába figyelmeztették. Vigasztaláson kívül nem maradt más választásuk. Erzsike halkan sírdogált még, s boldogtalanul mondogatta:
- Hogy viselkedhet máskor, ha most se átallotta... Jaj, Ciluskám!... Jaj, édes gyermekem, azok is messze vannak, akiknek panaszkodhatnál!
István most már Erzsikét vigasztalta.
- Ne keseregj, lelkem! A fiatalok összevesznek, aztán kibékülnek. Így van ez, mióta világ a világ. Ha pedig Ciluskánk vigasztalódni akar, hazatalál. Mi inkább arra ügyeljünk, hogy ne legyünk tovább útban.
Cili nem tartóztatta a szüleit. Még illendőségből sem. Tudta, ezek után úgysem maradnának. Maguk között pedig nem szokták eljátszani a tudatlant. Annál jobban szerették egymást.
Lónyai Imre a garázsban maradt. Mikor eljött az ideje, nem volt hajlandó kivinni apósáékat a pályaudvarra. Azt mondta, hogy rossz a fék. Cili taxit hívott. Mikor hazaért, Imrének már hűlt helye volt. Cédulát hagyott azzal, hogy majd jön, amikor jön.
Cili ezen az estén nem várta meg. Lefeküdt, s álomba sírta magát. Késő éjjel arra ébredt, hogy Imre viszi. Italosan a medencében akart ölelkezni újra. Valósággal birkóztak, mire kiszabadult a kezei közül. Körbefutották a lakást, míg Cilinek sikerült bemenekülni az éléskamrába, és magára zárta az ajtót.
Imre leült a folyosón az éléskamra ajtaja mellé a kövezetre, hátát a falnak vetette, s míg ébren volt, italosságában sorolta, hogy a nagyvárosban hol mindenütt találhat vigaszt az, akinek engedetlen felesége van.
Nem kímélte Cilit a részletektől sem. Obszcén szavakkal beszélt az alkalmi szeretők hajlandóságáról, ügyességéről, mintha mindaz, ami köztük volt, már egy fabatkát sem érne a szemében. Mestere volt annak, hogyan kell kínpadra vonni a szerető szívet.
X/58
Igaza lett Marosi Istvánnak. Ciliék hajnalban kibékültek. Imre átfázott a folyosó kövén, s dideregve bebújt Cili paplanja alá. Gyengéd simogatás közben duruzsolta, hogy egy szavát sem gondolta komolyan. Azt is megbánta, ahogy a szüleivel viselkedett. Állította, hogy amint berendezkednek, maga megy le Dombszegre értük és ha kell, erővel hozza fel őket.
A boldogtalan szívű ember hiszékeny, ha feledheti bánatát. Lónyai Imre megkapta, amit akart. Aztán a lakás berendezéséről beszélgettek. Imre hallgatólagosan tudomásul vette, hogy az ebédlőt és a nappalit kell berendezniük először. Két napjuk volt arra, hogy körülnézzenek a boltokban, mivel Imrének szeptember elsején munkába kellett állni.
Reggel ezzel kapcsolatban volt némi elintéznivalója. Cili lement a földszinti lakótársakhoz az árnyas fák alá beszélgetni. Most az utcabeli szomszédokról volt szó. Megtudta, hogy az utánuk lévő villában egy pszichológus lakik a családjával. Sámson Gézának hívták. Rendelt otthon is reggel és délután, amúgy valamelyik kórházban dolgozott. Felesége pedagógus volt. Cili már látta a törékeny asszonykát a virágok között. Emesének hívták, s volt két kisiskolás fiuk.
Emeséről külön is beszéltek. Böske néniék azt mondták, súlyos beteg, asztmája van, s leszázalékolták. Amíg tanított, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozott, s olyan komolyan vette hivatását, hogy leszázalékolása után is tartotta a kapcsolatot az osztályával. Időnként szegényes öltözetű gyerekek szaladgáltak a virágos udvarban. Emese olyankor a nagy gesztenyefa alatt uzsonnáztatta őket. Cili alig várta, hogy megismerje.
Szó került a szemben lévő, hosszú kerítésű házra is, amit Cili valamilyen egyházi intézménynek gondolt. Valóban az volt. Idős emberek szeretetotthona. Cili a meglepetéstől alig tudott megszólalni. Hiszen óriási dolog volt, hogy éppen a szomszédságunkban volt egy olyan intézmény, ahova dolgozni mehet, ha valahogy sikerül bejutnia. Legszívesebben azonnal átszaladt volna megkérdezni, de Böske néniék lebeszélték. Azt mondták, mások is próbálkoztak a környékből, de nem jártak sikerrel. Előbb valami protekciót kell keresnie.
Józsi bácsi Sámsonék felé mutatott.
- Gézához kell menni. Jó barátságban van az igazgatóval. Gézával nem nehéz megismerkedni, mert rendkívül barátságos ember. Majd valahogy összehozunk benneteket.
Mindannyian örültek az ötletnek, s Cili reménykedő szívvel ment fel a lakásba. Amint Imre hazaért, lelkesen újságolta a hírt, de Imre lehűtötte. Bosszúsan mondta, állítsa le magát, mert aligha rá várnak a szomszédban. Ha éppen van hely, arra jelölt is van. Amúgy se könnyű munkát találni. Tudott, hogy a fővárosban minden állásra több tucat ember jut. Előfordulhat, hogy majd csak valamelyik külső kerületben talál magának helyet, s utazhat naponta órákon át, ahogy mások.
X/59
Az áruházban Imre nem tartotta magát az előzetes megbeszéléshez. Először a dolgozószobáját akarta berendezni. Kiválasztott egy tekintélyes, s igen drága íróasztalt, mellé forgó karosszéket. Négy méter hosszú elemes polcot a könyveinek, s három bőrfotelt asztallal, a személyes vendégeinek. Utána rajzgépet kezdett emlegetni. Azt mondta, idővel otthoni tervezéseket vállal, kell hozzá a felszerelés, s ment volna másik üzletbe.
Cili lecövekelt, s azt felelte, arra akarja költeni a pénzt, amire kapták. Imre megsértődött, s lehetetlen helyzet alakult ki köztük. Járták az áruház emeleteit, de Cili bármelyik bútorról kérdezte a véleményét, csak megvonta a vállát. Nélküle nem választhatott. Szerencsére a mahagóni színű, faragott ebédlőbútor ellen otthon nem volt kifogása, s amint rátaláltak, Cili gyorsan megvette.
Imre átmenetileg jobb belátásra tért. A bőrgarnitúrák sokasága között látott egy kedvére való fehér garnitúrát, s azt mondta, vegyék meg a másfél szoba nagyobbik felébe, hogy ott fogadhassák közös vendégeiket, mert a dombszegi bútor vidéki, ízléstelen, bármilyen drága volt. Cili is megsértődhetett volna, de nem akart újabb haragot, s megvették a fehér garnitúrát hozzáillő asztallal, két szekrénykével.
Imre cserében hajlandó volt véleményt mondani a nappaliba gondolt garnitúráról. Cili meggyszínű, műbőr ülőbútort nézett ki. Az mellett, hogy kényelmesnek látszott, illett a közeli ebédlő színeihez is. Imre rábólintott. Utána visszatért a rajzgépre. Cili újra nemet mondott. Valójában nem látta át a fontosságát. Pénzük is megcsappant, s a nagyszoba melletti szoba még üres volt. Gyerekszobának szánta, s be akarta rendezni. Nem voltak drágák a gyerekbútorok, futotta volna rá a maradék pénzből. Csendes komolyan elmondta, hogy mit szeretne. Imre a népes üzletben kiabálni kezdett.
- Eszednél vagy ?! Nincs is gyerekünk. Mi a fenének a gyerekbútor ?!
- Most kell kiszorítanunk, hogy ne legyen gondunk, ha megjön a baba...- mondta csitítva.
Imre félreértette, s elsötétedett az arca. Még nem akart gyereket, noha sohasem vigyázott. Köztük lévő feszült légkör miatt nem beszéltek róla, s Cili természetes észjárásával abban a tudatban volt, hogy Imre számolt azzal, hogy teherbe eshet. Tévedett. Lónyai Imre a szex öröme miatt gyűlölte a korlátokat, a többi nem érdekelte. Most a fogait csikorgatta.
- Ne szórakozz velem !- mondta vészjóslón.
- Nem szórakozom. Csak előrelátón gondolok rá. - felelte Cili nyugodtnak tűnő hangon.
Imre most már megnyugodhatott volna, de helyette tovább dühöngött.
- Én meg a rohadt anyádra gondolok, aki nem tudott engedelmességre nevelni!- kiáltotta magából kifordulva, s faképnél hagyta.
Cili ottmaradt a bámuló tekintetek kereszttüzében. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Legjobban mégis az a felismerés bántotta, hogy Imre akkor is ilyen alávaló módon illette volna, ha már a szíve alatt van a gyermek.
Az ilyenféle keserűséget nem oldják fel a könnyek, s megélni is könnyebb, ha az ember a maga módján megtorolja. Elszántan elindult a gyerekbútorok felé. A pénz ezúttal nála volt, s válogatott kedve szerint. Beleszeretett egy kétszemélyes fehér-piros gyerekbútorba. Már kifizette, mikor Imre előkerült. Dühében ki akarta tépni Cili kezéből a blokkot, hogy sztorníroztassa a vásárlást. Cili keserűségében a szemébe mondta, hogy majd akkor csináljon cirkuszt, ha az ő pénzét költi.
Lónyai Imre szembetalálta magát egy új helyzettel. Mivel nem tudta kezelni, ott hagyta Cilit az áruházban. Elment, noha pontosan tudta, hogy Cili nem ismeri ki magát a nagyvárosban, s a bútorok hazaszállításáról sem intézkedtek még. Cili most megmutathatta, hogy nem olyan gyámoltalan, mint amilyennek Imre tartotta.
