Holtvágányon
X/68
Cili váratlanul állított haza Dombszegre, ha lehet ezt mondani akkor, mikor az embert mindig hazavárják. Beköltözött az öröm a székely kapus házba, ha rövid időre is. Marosi István hirtelenében szinte visszafiatalodott. Szaladt a kamrába, hozta a félretett gyümölcsöket, saját maga mosta, s tányéron a lánya elé tette, hogy addig is egyen valamit, míg elkészül az ebéd. Erzsike hamarjában elvágta a legszebb jércéje nyakát, s ilyen örömmel talán még sohase igyekezett az ebéddel. Pedig akkor még nem is tudták, hogy nagyszülők lesznek hamarosan.
Cili csak ebéd után mondta meg. Számolt a könnyekkel, nem hiába. Nem győzte sírva-nevetve vigasztalni apját-anyját. Könnyekkel mondogatták, jó az Isten, hogy ezt is megadta. Cilinek sok kérdésre kellett felelni. Hogy van, hogy érzi magát, szédül-e, érzékeny-e a szagokra, kívánja-e a savanyút, vagy mást kíván inkább, eszik-e elég gyümölcsöt. Azt nem kérdezték, hogy Imre örül-e a gyermeknek. Vejükkel kapcsolatban semmit sem kérdeztek. Távolbalátó az aggódó szülői szív.
Hosszú beszélgetésük alatt Cili beszámolt Imre viselkedéséről, Sámson Gézával folytatott beszélgetésről, de főképpen arról, amit maga gondolt Imre állapotáról. Együtt töprengtek azon, mit lehetne tenni, de nem találtak megoldást. Tépelődő helyzetükben Marosi István az első Lónyainét okolta.
- Szökésével megnyomorította a gyereke lelkét, miközben maga talán még most is vidáman él Kanadában. Pedig az ilyen nem érdemli meg, hogy rásüssön a nap! Erzsike nem fogadott el mentséget. Annyira fájlalta lánya sorsát, hogy csendes sírdogálással azt mondta:
- Én is anya nélkül nőttem fel, de nem lettem kevély és szívtelen. Igazat mondok, apánk?!
- Igazat, lelkem! Nagyon is igazat. Adjunk érte hálát Istennek, mert nem mindenki ilyen szerencsés.
Erzsikét neheztelésében nem lehetett meggyőzni.
- Ez nem szerencse dolga, apánk! Lónyai Imrének rossz a természete !- jelentette ki határozottan, aztán újra elpityeredett- De majd az Isten letöri a szarvát. Egy nap még örülne, ha Ciluskánk lába nyomát megcsókolhatná.
Cili átkarolta anyját vigasztalón, közben nem gondolta volna, hogy anyja most a jövőbe látott, s egyszer valóban eljön majd az a nap, mikor Lónyai Imre megbánja minden vétkét, s valóban boldog volna, ha megcsókolhatná a lába nyomát.
Hamar eltelt a szombat. Vasárnap délelőtt misén voltak. Ezúttal csak Erzsike gyónt és áldozott. Cili nem tehette, mivel egyházi áldás nélkül élt házasságban. István szolidaritásból a lánya mellett maradt a padban. Mise után kisétáltak hármasban a temetőbe. Ahogy régen, most is apja-anyja között ment, beléjük karolt, vitte a virágait, s mécsest gyújtott nagyszülei, s Isti sírjánál.
Hazafelé a temető kapujában összefutottak a papjukkal. Mindig örültek a találkozásnak, de ezúttal elengedték volna. Erzsike már elmesélte, hogy az esperes első vasárnap, mise után behívatta a sekrestyébe, s neheztelt az elmaradt templomi esküvő miatt. Cili most is tartott tőle. Amint köszöntötték egymást, az esperes mindjárt megkérdezte :
- Ciluska, miért nem jöttél be hozzám, amikor hívattalak ?!
Cili alig mert a pap arcába tekinteni, de egyenesen felelt.
- Elindultam, de útközben történt valami, ami összekuszálta a dolgokat.
- Sajnálom, mert beszélgetnünk kellett volna. Pár nap múlva szomorúan hallottam, hogy polgári házasságot kötöttetek. Nem akartam elhinni, hogy az a kislány, aki mindig őszinte szívvel, megható örömmel térdelt az oltárhoz, Isten áldása nélkül akarja folytatni az életét.
Cili nem tudott mit felelni. Ebben a helyzetben nehezére esett volna őszintén elmondani, hogy miért szánta rá magát erre a lépésre. Ha a gyóntatószékben vannak, hite szerint Isten színe előtt, minden nehézség nélkül beszél. Elmondta volna azt is, fáj a lelke, hogy nem élhet máshogy. Így csak pirosan hallgatott.
Apja a védelmébe vette.
- Lánykánk pirongatása mellett essen szó az Imre gyerek természetéről is, esperes úr! Meg kellett volna ragadni a grabancát időben, akkor ma nem volna benne annyi konok, Istent, embert nem tekintő, letipró akarat!
Bánattal mondta, s ezzel elmondott mindent. Értette a pap, s nem hárította el saját felelősségét.
- Igaza van, István! Kiskorában kellett volna kézbe venni, de abban az időben apja annyira pátyolgatta a lelketlen anyja miatt, hogy még arra sem tudtam rávenni, vasárnaponként időben keltse fel, hogy mise után ott lehessen a többi között, hittant tanuljon, mellette más értékeket. Erőszakosabbnak kellett volna lennem.
- Elsősorban az apja dolga lett volna, hogy pátyolgatás helyett, tisztelettudó embert neveljen belőle. Akkor ma kevesebb keserűséget okozna.
- Nem csak maguknak, István! Kesereg az idősebb Imre is. Nem tud belenyugodni, hogy úgy ment el a fiú, ahogy elment. Valósággal betege. Megbocsátani sem tud, az pedig előbb-utóbb sírba teszi.
Cilinek folytatta aztán. Arra kérte, hogy minden igyekezetével terelje Imrét jó irányba az otthon tanult módon, mert az amúgy jó képességű fiúban is benne van a jóra való hajlam, ahogy Isten minden teremtményében. Hozzátette, mielőbb mondják ki Isten előtt is a fogadalmat, szeretettel várja őket. Cili illendőn ígérte, hogy igyekszik majd, miközben szomorúan gondolta, Imrét ennél kevesebbre sem lehet rávenni.
A vasárnapi ebéd után mindjárt indultak a vonathoz. A korai vonattal akart utazni, hogy ne érjen későn a fővárosba. Nem remélhette, hogy Imre kimegy elé a pályaudvarra. Szombaton reggel se vitte ki, noha megkérte rá. Bántón azt felelte, hogy menjen ahogy tud, mert tudtával nem nyitott taxiállomást.
Marosi Istvánék kikísérték lányukat az állomásra. Cili most csak anyját karolta, apja kerékpáron vitte utánuk a bőröndöt. Az öreg, kopott bőrönd sok hazait rejtett, főleg befőtteket. Így csak állítva lehetett szállítani. Cili nem bánta. Vállalta a cipekedést is örömmel, hiszen amíg tart majd a hazaiból, könnyebb lesz elviselni a távolságot is.
Lassan ballagtak Erzsike fájós lábai miatt, s többek között arról beszélgettek, hogy Cilinek majd hány járműre kell szállni a csomagjaival. Erzsike keseregve mondta:
- Pedig ott van az a terepjáró! Mennyi, mennyi verejték, lemondás van benne, a mi gyermekünk mégse élvezheti. Egy idegen lelkületű bitorolja.
Idegent mondott, s senki sem cáfolta meg. Az volt benne a legszomorúbb, hogy nem lehetett megcáfolni.
X/69
Cilinek nem kellett járműről járműre cipekedni. Meglepetésére Bozóki Feri várta a pályaudvaron. A fiatal orvos magyarázón mondta:
- A közelben volt dolgom. Előtte beszéltem Imrével. Kamrát takarít, és aggódott, hogy nem készül el, mire indulnia kell. Mondtam, ne nyugtalankodjon, én úgyis erre járok, megvárom a vonatot.
Cili bepárásodott szemekkel nézett rá.
- Aranyos vagy. Azért is, hogy megpróbálod elhitetni velem, hogy aggódott miattam. Sajnos, nem jellemző rá. Azt inkább elhiszem, hogy megkérdezted, kijön-e elém. Mikor láttad, hogy esze ágában sincs, kijöttél te, hogy ne kényszerüljek csomagokkal végigbumlizni a fél városon.
Bozóki Feri jókedvűen nevetett, s olyasmit mondott, amivel alaposan meglepte Cilit.
- Lebuktam?! Kismamáknak látnoki képességeik is vannak?!
- A kismamát honnan veszed?! - kérdezte Cili tagadó nevetéssel.
- Ne tagadd! Az én szememet nem tudod becsapni. De azt látom, hogy Imrének halvány sejtése sincs róla. Ahogy arról sem, hogy betyárul szerencsés!
Cili nem felelt, s nem is nevetett. Már nem volt kedve hozzá. Imre valóban kamrát takarított. Nyakig poros volt, de hogy aggódott volna?! Jóformán nem is üdvözölte, mikor Ferivel kettesben hátramentek a garázsok mögé. Semmit sem kérdezett. Még illendőségből sem.
Bozóki Feri megelégelte, s évődni kezdett Cilivel.
- Elárulod végre, amit hallani szeretnék?!
Cili sejtette, hogy miért faggatja, s nem örült az ötletnek. Nyugtalan nevetéssel mondta:
- Felejtsd el, mert megcsalt a szemed.
- Nem hiszem! Látom, amit látok. Mostanában van benned valami sejtelmes, valami megfoghatatlan, örök asszonyi. Arra pedig csak egyetlen magyarázatot tudok. Megmondjam, hogy mit?
- Inkább ne !- nevetett Cili, s mentében meglegyintette kedvesen.
Ezen az estén újra erőt gyűjtött. Nem volt tanácsos sokáig hallgatni Imre előtt, ha mástól értesülne a gyermekről, az katasztrófa volna. Örült, hogy eddig nem történt meg.
Bebújt az ágyba, s nyugtalanul várta. Nem lehetett biztos abban, hogy nem kell majd menekülnie, ha haragra gerjed. Imre mellé bújt, arca furcsa volt, hangjára is alig lehetett ráismerni, mikor megszólalt.
- Lehet valami alapja annak, amire Feri célozgatott ?!- kérdezte rekedten.
Cili ijedtében gyanús sietséggel felelt.
- Ha úgy is volna, egy pillanatig se tarts attól, hogy nem lesz tiszta inged, vagy vacsora az asztalon.
Lónyai Imre csendesen válaszolt.
- Nem tartok tőle. De reggel elviszlek egy nőgyógyászhoz. Addig pedig visszafogom magam. Nem akarok megnyomorított gyermeket.
Cili most már bevallhatta, hogy várandós, s éppen erőt gyűjtött ahhoz, hogy megmondja, mivel a bútorbolti viselkedése után nem volt elég bátorság benne. Imre nem felelt. Helyette kiült a rekamié szélére, ott is jó ideig hallgatott, s mikor megszólalt, teljesen valószínűtlen volt az, amit mondott.
- A káromkodás idején még egyáltalán nem voltam felkészülve az apaságra. Valójában még most sem vagyok, de mivel már útban van a gyermekünk, majd igyekszem felnőni a feladathoz.
Cili ámulva hallgatta. Imre folytatta.
- Nem akármilyen feladat vár ránk, kis szívem! A gyermek átrendezi az ember életét. Más megvilágításba helyez mindent. Többé nem azt teszed, amit úri kedved diktál, hanem azt kell tenned, amit a gyermek érdeke kíván. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy egészségesen fejlődjön. Első lépésként betegállományba helyezteted magad, de akár fel is mondhatsz, mert a gyermek nagy koráig úgysem engedlek dolgozni. Itthon lesz rád szükség. Most aludj szépen. Pihenj jól !- mondta, s lekapcsolta az éjjeli lámpát, aztán Cili homlokához hajolt, és megcsókolta.
Cilit alaposan felidegesítette vele. Kezdte hinni, hogy Imre most is eltér majd a normális viselkedéstől, valamiféle életműnek tekinti a gyermeket, köré szervezi az életüket, megnyomorítja vele a gyermek, s a maguk életét. Azt is gondolta, Imre ott lesz a sarkában szüntelen. Megmondja, előírja, hogy mit tehet, mit nem, mit ehet, mit ihat. Örülhet majd, ha nem kényszeríti arra, hogy ennyi és ennyi gramm vitamint, ásványi anyagot, nyomelemet egyen, s naponta ennyi és ennyi számú lélegzetet vegyen.
Cili ezúttal tévedett. Lónyai Imre nem esik majd ilyen túlzásokba. Helyette mindvégig tapasztalni fogja a törődését, türelmét is, hogy terhesség idején nyugodt, és kiegyensúlyozott lehessen.
Ha Cili mindezt előre tudja, talán akkor is háborog magában. Sámson Géza természetesnek találta volna, s jogosnak is, mert nehéz tudomásul venni az egészségesen gondolkodó, fiatal nőnek, hogy ő maga nem számít, csak a megszületendő gyermeke. Fektében kesergett még egy ideig, aztán valami különös dolog történt vele. Azonosulni kezdett a szíve alatt lévő gyermekkel, s már egy kicsit sem bánta mindazt, ami előtte röviddel még keserítette. Cili lélekben is anya lett.
Anatole France mondta:
" A fájdalom az emberek nagy nevelője... Ő az, a magasztos, és jóságos fájdalom, aki a szerelembe beleoltotta a végtelenséget. "
