A gyermekkor vége
X/16
Cili jelesre tette le a vizsgáit. Ez is öröm volt, elégedett, közös öröm. Marosi István már előbb eljárt az Öregotthonban állás ügyben, s Cilit várta az első munkahelye. Hamarosan munkába állt. Az Öregotthon a város szélén volt, egy ódon kastély-épületben ; tágas parkjában helybeli, vagy messziről odakerült idős emberek rótták céltalannak tűnő sétáikat nap mint nap. Valóban tekintélyes intézmény volt, gondozók hada gondoskodott a bentlakókról. Kevés volt köztük a szakápoló, s Cilit szívesen fogadták.
Volt más oka is annak, hogy már az első nap jól érezte magát. Megismerkedett egy pesti lánnyal, s mindjárt összebarátkoztak. Ritkán adódik az életben, hogy az ember azonnal bizalommal, barátsággal fordul egy ismeretlen ember felé. Ez olyasmi lehet, mint a szerelem első látásra.
Füredi Nórának hívták a lányt. Egy hónapra ápolónői munkát vállalt az Öregotthonban. Alacsony, vékony, fekete hajú, kreol bőrű lány volt, s ahogy Cili ezen az estén otthon elégedetten mondta, kedves, szerény teremtés. Füredi Nórának volt mire szerénynek lenni, végzett orvos volt. Külsőre, jókedvre, mégis, mint egy gimnazista. Cilivel egyszerre kezdte a munkát, s mindkettőjüket a mellé a két fiatal orvos mellé osztották be, akik átmenetileg szakápolóként dolgoztak, míg elfoglalhatták a környékben megpályázott helyüket. Mindkét fiatal orvos Nóra évfolyamtársa volt, segítségükkel került Dombszegre.
Cili látta, hogy a két fiatal orvos kelletlenül tette a dolgát. Nóra másképpen állt a munkához. Cilinek ez is tetszett benne, s még megannyi más. Ahogy teltek a napok, úgy mélyült el a barátságuk. Valósággal kaptak egymás keze után, s ez nem a sorsuk hozta szeretet hiányból fakadt, Nórának is megvolt a jó családi háttere.
Arra a hónapra az Öregotthonban lakott. Mikor délutánonként leadták a szolgálatot, kimentek együtt a parkba, leültek egy félreeső helyre, s órákon át beszélgettek. Cili megtudta, hogy Nóra az anyjával, s két bátyjával élt, apja már meghalt. Az egyik bátyja jogot végzett, a másik tanár volt. Jó körülmények között, budai családi házban laktak. Sok mindenről beszélgettek még, s örömmel állapították meg, hogy egyformán látják a világot, ugyanannak örülnek, s ugyanaz szomorítja őket. Valóban ritka az ilyen lelki rokonság két ember között.
X/17
Cili néhány nap múlva hazavitte Nórát, s bemutatta a szüleinek. Marosi Istvánék szívesen fogadták a mosolygós lányt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az első percekben csak nagy vonalakban ismerkedtek. István megkérdezte, mi járatban van a pesti lány Dombszegen. Füredi Nóra tapasztalatokat akart gyűjteni idős embereket ápoló intézetben, amit későbbi munkájában hasznosíthat, de kitérőn felelt, mivel az ember nem szívesen tárulkozik ki idegenek előtt. Gyorsan szóba hozta a ház érdekességét, a faragott székely kaput. Marosi István előtt kedves volt a téma.
- Az ötvenes évek elején faragtuk kedves apámmal, hajdani otthonára emlékezve. Akkoriban rossz néven vették az ilyesmit. Leakasztottuk, nem akartunk bajt magunknak. Éven át a hátsó udvart díszítette.
- Hallottam Ciluskától, hogy Marosi nagypapa Erdélyben született.
- Székelyföldről űzte el a muszáj a múlt század végén, mint sokakat. De bármilyen messzire is vándorol az ember, bárhogy alakul aztán a sorsa, lélekben nem tud elszakadni egykori, kedves otthontól.
Nórát közelről érintették a szavai, maga is messzire készült, s fátyolos hangon mondta:
- Szépek a faragott virágok, indaágak. Keresztet láttam közöttük?!
- Ott van a helye minden székely kapun, vagy az Oltáriszentségé. Elmondja, hogy istenhívő a ház népe. A székely kapu elmond mást is. Például, hogy vendégszeretők lakják a házat. A mi kapunkon nincsen írás, de kedves apám szívesen rávéste volna: " Térj be hozzánk vándor, ha erre visz utad. Ha jó a szándékod, szeretet fogad."
- Szép gondolat. Emberséges szándék van mögötte! - állapította meg Nóra lassan feloldódva.
- Legszegényebb portáról se küldik el a vándort egy tál étel, vagy pohár bor nélkül. A kapu arról is beszél, hogy hova tartozik a ház népe. Mindig fontos volt. Főleg Trianon után, de most még inkább az lett a bitang Ceausescu miatt.
Nóra nem akart politizálni, s kitért újra.
- Tessék mesélni a székely népszokásokról...- kérte kedves mosollyal.
- Napestig mesélhetnék. Például, hallottál már a kontyos székről?! Na, az olyan bútordarab, ami már a tornácról hírül adja a belépőnek, hogy vannak egymással a háziak. A szék támlája felül kerek, arcos. Ha a székek szembe néznek egymással, béke van, ha háttal állnak, háború. Békétlenség idején nem illik zavarni. Ilyenkor az éhes vándor is továbbáll, mert ezt kívánja az illendőség.
Erzsike közben almás lepényt tett az asztalra, s kínálta Nórát.
- Fogyassz bátran. Itt az idegenben, biztosan hiányzik édesanyád főztje.
Nóra már nem érezte idegeneknek Cili szüleit, s bepárásodott szemmel felelt.
- Otthon is hiányzik...- mondta csendesen - Anyuskám béna, tolókocsiban él. Szegény apuska távoli rokona van nálunk. Juliska jól főz, de azért az nem ugyanaz.
Értették mindannyian. Erzsike részvéttel kérdezte, hogy mi történt az édesanyjával.
A lány bánatosan felelt.
- Születésem idején magas volt a vérnyomása, a szülés alatt agyvérzés érte. Majdnem árvaságra születtem. Apám néhány hónappal a születésem előtt meghalt.
Erzsike arca elborult. Eszébe jutott Cili születése. Sohasem fogja elfelejteni, hogy miközben világra várta, eltemetett fiát siratta a lelke. Nehéz sóhajjal mondta:
- Ó, akkor nem csoda, hogy magas volt a vérnyomása! Bánattal szülni nagyon keserves.
István az apáról érdeklődött, s Nóra nyíltan felelt.
- Anyuskám várandós volt velem, mikor kitelepítették őket a Hortobágyra. Istállóban laktak, embertelen körülmények között. Apám orvos létére állatokat gondozott, trágyát hordott. A lábát megszúrta egy vasvilla. Nem kapott megfelelő segítséget, belehalt szegény. Így csak fényképről ismerem, és anyuskáék elbeszéléseiből.
István feje lekókadt hirtelen.
- Ismerős a dolog. Ciluskám is így ismerte meg a bátyját. Volt, és mindig lesz egy nagy fiunk, mert itt él a szívünkben...- mondta elszorult hangon, s megütögette a szíve táját.
Nóra előtt felfedte az örök bánatot, megmutatta vele, hogy elfogadta, befogadta lánya új barátnőjét, s azt is, hogy szívesen fogadta.
Erzsike értett belőle, s azt mondta :
- Mindig szívesen látunk, nem csak ez alatt a hónap alatt. Igaz, Budapest messze van, de talán azért majd meglátogatsz bennünket néha.
- Örömmel jönnék, Erzsike néni, de sajnos nem lesz rá módom. Hamarosan elmegyek Afrikába.
Erzsike összecsapta a kezét.
- Jaj, Istenem, olyan messzire?! Itt hagyod a családot?!
- Ez benne a legnehezebb, de szeretek egy fiút. Onnan jött, odamegy vissza. Becsületbeli kötelezettsége, mert kevés az orvos. Főleg a bennszülött orvos, aki ismeri a nyelvet. Kedvesem bantu. Feleségül megyek hozzá. Az egyenlítő mentén, szűkebb hazájában élünk majd, az őserdő szélén lévő Kai nevű településen.
- Bantu?! Csak nem fekete? - kérdezte Erzsike ijedten, de megbánta mindjárt, s engesztelőn tette hozzá - Csak a nehéz élet miatt. Apánk szereti az olyan könyveket, amiben leírják a távoli népek életét. Egyikbe - másikba én is beleolvastam. Legjobban annak az orvosnak a könyvébe, aki kórházat épített az őserdőben, ott gyógyított aztán nehéz körülmények között. Később magas kitüntetést kapott, azt a Nobel-díjat. Mellette orgonált is, abban is kiváló volt ... Mi is a neve, apánk ?!
- Albert Scweitzer...- mondta István csendesen.
Nóra elkomolyodva felelt.
- Gimnazista koromban én is olvastam Albert Scweitzerről. Emlékszem, sokáig a hatása alatt voltam. Rendkívüli dolgot tett a maga idejében. Mi nem vállalkozhatunk hasonlóra, de azért nekünk is lesz tennivalónk. Gyógyítás mellett igyekszünk majd civilizáltabbá tenni az ottani körülményeket. Kedvesemtől tudom, van Kaiban egy kis kórház, félig üresen működik. Vétek ennyibe hagyni. Otthont adhatna ápolásra szoruló, idős embereknek. Elhatároztam, hogy megszervezem az első ilyen otthont. Itt gyűjtöm hozzá a tapasztalatokat.
Marosi István arcán meghökkenés volt. Kis hallgatás után figyelmeztetőn mondta:
- Mai szemmel kellene olvasnod Scweitzer könyvét. Másokat is, akik azóta bejárták Scweitzer útját, mert az ottani nehéz életre alaposan fel kell készülni annak, aki más körülményekhez szokott. Ismernie kell az ottani szokásokat is, mert ott az a törvény. Aki figyelmen kívül hagyja, megnehezíti vele saját életét. A nélkül is nagy feladatra vállalkoztál. Bírja majd egy ilyen törékeny, könnyebb élethez szokott, lelkiismeretes lány?!
Nóra nem hallotta meg a figyelmeztetést Marosi István hangjában. Csak később fog gondolni rá, mikor rádöbben majd, hogy nem egészen abba a világba érkezett, melyet elképzelt. Akkor már azt is tudni fogja, hogy mit jelent ott a szokás törvénye. Ahogy azt is, hogy nincs szükség öregeket gondozó otthonra, s a legfőbb gondja nem a civilizáció terjesztése lesz, hanem a puszta túlélés. Most meggyőződéssel mondta:
- Bírnom kell, István bácsi! Anyuskámtól mindig azt hallottam :" Ha az ember elszánja magát valami szép, nemes feladatra, vágjon bele bátran, mert az Isten megsegíti közben, bármilyen gyenge is"...Persze, szegénykém nem erre a helyzetre gondolt. Nehezen törődik bele, hogy elmegyek. Nagyon félt.
- Óh, istenem!- rebegte Erzsike, s a másik anyára gondolt, aki tolókocsiban él, amúgy is nehéz lehetett az élete, s most le kell mondania a gyermekéről is.
Cili feltűnően csendes volt. Most egyszerre fogta meg apja, s anyja kezét, hol egyikükre, hol másikukra nézett.
- Elmegy. Alig lehetünk együtt addig is. Elrohan majd a hátralévő három hét. Ha átjöhetne hozzánk az Öregotthonból, ha munka után is együtt lehetnénk. Tessék megengedni...- nézett a szüleire könyörgőn.
Cili kiskora óta tudta, hogy mások előtt nem hozhatja nehéz helyzetbe a szüleit. Most szegte meg először a szabályt. Ez is mutatta, hogy milyen nagyon szerette volna, ha teljesítik a kérését. Marosi Istvánék értették a lányukat, s nem nehezteltek. Egymásra néztek, kiolvasták a másik szeméből a szándékot, s István azt felelte, hogy részükről nincs akadálya, de kérdezzék meg Nórát is.
A pesti lány zavarban volt. Váratlanul érte a dolog. Nem volt szándékában szállást cserélni, terhelni vele másokat, de megfogta szívét ez a dombszegi kislány a szeretetével, ragaszkodásával. Örömmel töltött volna több időt vele, ahogy ezekkel a közvetlen, kedves emberekkel is. Azt felelte, hogy maga is szeretné, de nem akar a terhükre lenni. Marosi Istvánék egyszerre tiltakoztak. Biztosították, hogy szeretettel fogadják.
Különös dolgok vannak az életben. Ott ült az asztaluknál egy idegen lány, akihez jó szívvel fordultak, mert a lányuk megkedvelte. Nem sejtették, hogy egyszer majd, sok év múltán áldott gyümölcsöt hoz ez a szép szándék. Akkor viszonozza majd ez a kedves lány a megtapasztalt jóságukat, mikor lányuknak a legnagyobb szüksége lesz rá, amikor ők ketten már nem lesznek, s nem tudják kinyújtani felé segítő kezüket.
X/18
Nóra még azon az estén átköltözött Marosiékhoz. Három vidám hét várt a két lányra. Reggel együtt mentek munkába, délután egyszerre végeztek, aztán övék volt a nap hátralévő része. Nyár volt. Cili vitte Nórát fagylaltozni, vagy a város melletti tóhoz kerékpároztak. Dombszegen még nem volt városi fürdő, csak tervezték, s éppen Marosiék szomszédságába. Ha nem volt kedvük kikerekezni a tóhoz, az udvari kútnál locsolkodtak, s nevettek, nevettek, ha kellett, ha nem, hogy aztán összeboruljanak váratlanul, megcsendesedve, s Cili susogja:
- Soha többé nem látlak majd!
Nóra hasonlóképpen válaszolt.
- Ha legalább levelezhetnénk, de onnan nehéz volna. Évente csak egyszer-kétszer jutunk be a legközelebbi városba, a postánk is ott vár ránk ismerősöknél. De biztos lehetsz benne, hogy sokat gondolok rád!
- Én is, én is!- biztosította Cili kislányos sietséggel, s hozzátette kicsit vidámabban- Ha babád lesz, arról mindenképpen értesíts, de ne húsz év múlva, rendben?!
- Rendben!- ígérte Nóra is nevetve, pedig nehéz volt a szíve. Tudta, bármit ígér, nem tudja majd betartani.
Hédi ezekben a napokban táborban volt. Elment minden évben a vakáció kezdetén két hétre, ahogy ezúttal is. Cili évekig azt gondolta, a szüleitől menekül, s megértéssel fogadta, de mióta Hédi felvilágosította a táborbeli időtöltéséről, rossz szájízzel gondolt rá. Nórának azért mesélt Hédiről. Azt mondta, több mint barát, félig testvér, s igyekezett elhallgatni viselt dolgait. Beszélgetés közben mégis fel-felbukkant a gond.
Füredi Nóra hamar rájött, hogy Hédi viselkedésében sok ellentmondás van. Mivel megszerette Cilit, nem hallgatta el a véleményét. Finoman bár, de azt mondta, nem szerencsés az ilyen kapcsolat. Cili helyében átgondolná, és lazítana rajta.
Cili könnyekkel vallotta be, hogy képtelen rá, Hédi hozzánőtt, s bármilyen is, vállalnia kell. Nóra gyengéden magához ölelte, s azt felelte, nem csalta meg az első nap tapasztalata, melegszívű barátnőre talált.
Cili megvigasztalódott, s arra gondolt, hogy mennyire más ez a barátság, mint ami közte és Hédi között van. Pedig Nóra kilenc évvel volt idősebb, de ez egy pillanatig sem zavarta őket. Mindenről tudtak beszélgetni. Esténként összebújtak valamelyikük ágyán, s megvallották egymásnak a titkaikat.
Cili először a dombszegi állatorvos fiáról, Lónyai Imréről mesélt. Elmondta, hogy tizenkét évesen egy futó találkozás során a fiú olyan hatással volt rá, hogy azóta sem tudta elfelejteni.
Belátón mondta, maga sem érti, hogy bűvölhette el ennyire, hiszen nem is beszéltek valójában, s csak messziről látja évek óta. Közben az arcára volt írva, hogy mennyire felkavarja a dolog. Elszorult hangon tette hozzá, egyetlen egyszer fordult elő, hogy átmenetileg megfeledkezett Imréről, mert egy másik fiú felkeltette a figyelmét. Így került szó Baksa Attilára, a véletlen, s rövid ismeretségükre. Kedves, szelíd, s nagyon rendes fiúnak nevezte, akire szívfájdító emlékezni, mert harmadik találkozójuk előtt elgázolta egy kamion.
Nóra együtt könnyezte meg vele a fiú halálát. Cili megvallotta, hogy Attila halála után rettenetes bűntudata volt. Részben azért, mert a fiú éppen a találkozójukra rohant, mikor vigyázatlanul a kerekek alá került, másrészt Lónyai Imre miatt. Úgy érezte, Isten büntetése benne volt a szörnyű tragédiában, mert ideig-óráig hűtlen volt kis-kori álmához.
Nóra könnyes mosollyal hallgatta, s azt mondta:
- Mesélj Imréről, milyen?
- Nagyon szép szemei vannak! - mondta Cili piros nevetéssel, aztán lelkesen folytatta- Amúgy is nagyon jóképű srác. Magas, sötétszőke, sportos.
- De milyen a természete?
Cili szeme rebbent néhányat.
- A természetéről inkább csak sejtéseim vannak. Azt remélem, hogy kedves és jó.
-Csak reméled, és nem tudod ?!
Cili boldogtalanul emlékeztette arra, hogy nem volt módjában többet tapasztalni. Nóra a többet tudók aggodalmával felelt.
- Olyan fiúról nem szabad ilyen kitartóan ábrándozni, akit kicsit se ismer az ember. Az egy dolog, hogy te mit remélsz. Ettől még bármilyen lehet.
Cili tiltakozón rázta a fejét.
- Biztos, hogy rendes!
- Sajnos, nem mindenki az.
- Ő biztosan az, érzem! A baj csak az, hogy évek óta jár egy lánnyal...- mondta, s kesergett miatta.
Nóra töprengőn hallgatta. Itt volt előtte egy melegszívű, kedves emberke, szép családi háttérrel, valami mégsem stimmelt. Rádöbbent hirtelen, hogy ez a kislány védtelen. Éppen nemes, szép tulajdonságai teszik azzá. Nemcsak megbocsátó, hanem elfogadó is abban a reményben, hogy jók az emberek. Titkon nem bánta, hogy a fiú foglalt, mintha megérezte volna, hogy Lónyai Imre csak bajt hozhat erre a kislányra.
Vacsora után néha kiültek négyesben az udvarra, a csillagos ég alá. Volt egy öreg, kényelmes fapad a kerti kerítés mellett, ott telepedtek le. Beszélgettek. Sok mindenről szó esett, a régi időkről éppen úgy, mint a közelmúltról. A téma attól függött, hogy ki beszélt éppen. Nóra már annyira otthon érezte magát, hogy maga is gyakran mesélt, emlegette az egyetemi éveit, vagy a kórházi élményeit, de legszívesebben a Marosi családot hallgatta.
Ahogy ezen a napon is. Kellemes volt az este a meleg nap után, enyhe szellő fújdogált, senkinek se volt kedve egyhamar bemenni a házba. Nóra azt mondta, szívesen hallana újra valamit a székely nép történelméről, szokásairól.
Marosi István nem kérette magát. Amúgy is megragadott minden kínálkozó alkalmat arra, hogy a székelységről beszéljen. Szomorú oka volt. Évekkel előbb megbántották magyarságában. Mikor apjával kifaragták a székely kaput, az ismerősök foglalkozni kezdtek származásukkal. Addig jó embere is megdicsérte a kaput, s azt mondta: " Pistám, eddig azt hittük, hogy magyarok vagytok."
Akkor még csak a maga esze után érvelt, de aztán elolvasott mindent, amit ebben a témában felkutathatott, s sok mondanivalója lett. A hunokról beszélt először, s az ázsiai őshazáról, ahonnan elindultak hódító útjaikra. Mesélt Attila királyról, fiának tartott Csaba királyfiról, aki a mondák szerint Görögországba ment hadjáratra. S, akit a székelység szabadítóként várt vissza évszázadok óta. Majd a maga csendes módján konkrétabb témával folytatta.
- Olvastam Kézai Simon krónikájáról. Megírták, hogy a magyarokkal azonosította azt a háromezer hun férfit, akik részt vettek a hadjáratokban, és Attila halála után először Alsó-Ausztriában települtek le, majd a hétszázas években a nyugat elől menekülve Csigla mezején. A kutatók azt mondják, Csigla mezeje Erdélyben volt, a későbbi Mezőségben.
Cili izgett-mozgott a helyén. István átengedte a szót lányának. Cili szinte diadallal mondta:
- Ott már székelyeknek nevezték magukat. Na, mit szólsz?!
- Székelyeknek? - lepődött meg Nóra.
- Pontosabban szikölnek...- igazította ki István a lányát, s maga folytatta - A szikölők leszármazottjai Üsübü vezérrel a honfoglalók elé mentek a rutén határra, és segítettek Árpádéknak elfoglalni Pannóniát. A kutatók közül sokan ebben látják a legfőbb bizonyítékot arra, hogy a székelység a magyarság része. Hiszen Árpádék aligha bíztak volna meg Üsübübe és népébe, ha nem ismerik fel bennük a rokont. A nemzetségek életében két-három évszázad nem nagy idő.
Mikor idáig jutottak, Nórában felötlött a kettős honfoglalás gondolata. István még inkább megkedvelte a pesti lányt, s igyekezett a témában mindazt elmondani, amit tudott.
Tudós elmékre hivatkozott a maga szerény, mégis imponáló tájékozottságával. Elsőként a század kiemelkedő tudósát, László Gyulát említette. Több könyvét is olvasta, köztük azt is, melyben állást foglalt a " kettős honfoglalásról."
Majd Orbán Balázsról beszélt. Szavaiból kiderült, az ezernyolcszázas években élő erdélyi író, néprajztudós, történész kiemelkedő munkásságával a magyarság ügyén belül szívvel-lélekkel szolgálta a székelység ügyét is. Művei között első helyen áll a Székelyföld leírása. Hat kötetben foglalta össze a székelyföld történelmét, néprajzát, népköltészetét, régészetét, természetrajzát. Megemlítette a tudós közel-keleti útjait is, ahogy a 48-as szabadságharc idején mutatott hazafiasságát. A szabadságharc híre Orbánt Konstantinápolyban érte. Csapatot gyűjtött a szabadságharc segítésére, de csak a világos fegyverletétel után értek az országba. István azzal fejezte be, hogy Orbán Balázs embernek, tudósnak, magyarnak, székelynek egyformán kiváló volt.
Nórát elvarázsolta az egyszerűnek tudott ember jártassága.
Az sem zavarta, hogy a könyvek nyelvén beszélt. Gondolta, a mindennapokban használt, egyszerű nyelvezete mellett csak így tudta elmondani mindazt, amit a könyvekből megtudott. Még fel sem ocsúdott, mikor Cili is meglepte a maga tájékozottságával.
- Engem Orbán Balázs önfeláldozása fogott meg a legjobban. Mikor a szabadságharc leverése után Kossuth Konstantinápolyba érkezett, a környezete attól tartott, hogy a bécsi udvar valahogy az életére tőr. Orbán Balázs előkóstolta Kossuth ételét-italát. Gondoljuk meg, ez nem volt semmi! Akár bele is halhatott volna. Ahogy később, az élete végén megtörtént vele. Akkor már a székelység képviselője volt Pesten, s a lelketlen gazdatisztje megmérgezte…- mondta Cili
Az emberi gyarlóságról beszélgettek egy ideig, aztán újra visszatértek a székelységre. Nóra hallott már valamit az évszázadokon át tartó, belső szervezettségükről, s gondolta, itt az alkalom, hogy többet is megtudjon. Már úgy tekintett Marosi Istvánra, mint a professzoraira, s nem csalódott benne. István ezúttal a maga egyszerű szavaival beszélt, mégis színesen, s megint tájékozottan. Először a hajdanvolt háromhadúságukat említette, mely még István király idejében hadanként két-két nemre, és négy-négy ágra oszlott, majd további ágakra szigorú rendben. A legkisebb egység a falu volt. A későbbi időkben kialakították a székeket, a közigazgatási székhelyeket. Hosszan beszélt a tisztségekről. Említette az úgynevezett előkelőket, a lófőket és a közembereket. Nórát a lófők érdekelték a legjobban. Megtudta, hogy a székelységen belül olyan előkelőségek voltak, akik saját költségükön teljesítettek katonai szolgálatot. István végül hozzátette, a székelység mindig maga közül választott vezetőt. Ahogy azt is, hogy székely felett csak székely ítélkezhetett, örököse is csak székely lehetett.
Nóra bocsánatkérőn megjegyezte, hogy ezt a fajta függetlenséget szokás vádként is hangoztatni. István keserűen legyintett.
- Csak a tájékozatlanok mondják! A székelység vérrel fizetett a kiváltságokért. Katonai szolgálatot vállalt, és nem is akármilyet. A hadjáratokon elő és utóvédek voltak, saját erőből állították fel csapataikat, ha a királyok hadba mentek. A honfoglalás utáni századokban ők vették fel a harcot először a keletről betörő népekkel. Ulászló kiváltságlevélbe foglaltatta a székelyekkel kötött megállapodást. Ahogy teltek a századok, úgy apadtak a kiváltságaik, és nőttek kötelezettségeik.
István elhallgatott, mint aki elfáradt. Még sok mondanivalója lett volna, de nehéz téma volt a meleg nap után. Hallgattak a többiek is, s közben nézték a felettük elterülő csillagos eget. Cili halkan belefogott egy dalba.
"Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. A szegénylegénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegénylegénynek. Nem találja házát a szeretőjének!"
Üde hangja, s a kedves dal frissítőn hatott, megélénkültek a többiek is. István anekdotázni kezdett.
- Dolga akadt a székely atyafinak Pesten. Ahogy nézelődik, megcsodál egy szép palotát és tisztességgel megkérdezi a portást, hogy milyen épület ez. A portás nem nézte sokba a székelyt, és azt felelte, hogy ez egy malom. Erre az atyafi azt mondta" Gondúttam es mindjárt, mert szamár ácsorog előtte, ahogy nálunk otthon!"
A lányok nevettek, s Erzsike biztatta Istvánt.
- Azt is mondd el, apánk, hogy a székely gyerek szerint melyik a leghasznosabb háziállat?!
- Na, Nórika, kitalálod? - kérdezte István mosolygó szemmel.
- Nehéz dolgom volna, mert ha történetbe foglalták, akkor nagyon találónak kell lennie.
- Úgy bizony! A székely gyerek rövidre fogta. Azt mondta, a tyúk, mert meg lehet enni még mielőtt megszületik, és a halála után is!
Jót nevettek, aztán felcihelődtek, s bementek a házba. Ideje volt lefeküdni. Mielőtt jó éjszakát kívántak egymásnak, Nóra megköszönte a szép estét, és a sok ismeretet. Cili újra büszke volt apjára, s régi, szép szokása szerint puszival köszönt el a szüleitől, most jólesett hosszabban átölelni őket. Nóra is kedvet kapott rá, s Marosi István jókedvű nevetéssel magához vonta mindkettőjüket.
X/19
Marosiéknál továbbra is kedélyesen teltek az esték. Ha a házban maradtak, a nappaliban bekapcsolták a televíziót, de senki se telepedett elé. Ott ültek le a vacsorához, utána az asztal mellett beszélgettek. Ahogy ezen az estén is. Beszélgetés alatt a televízióban valami zenés darab ment. István nevetve megjegyezte:
- A kiskését! Nézzétek azt a primadonnát, akár az akrobata. Cirkuszban is felléphetne, olyan ügyes.
Nóra a képernyő felé legyintett. Kiderült, közelről ismerte a színésznőt, az ügyvéd bátyja készült feleségül venni. Nem örült neki. Azt mondta, divaton kívül másról nem lehet vele beszélgetni.
Erzsike a maga szerény módján megjegyezte:
- Csak az a fontos, hogy jólelkű legyen.
- A bátyám esetében sajnos nem elég! - sóhajtotta Nóra- Pali mellett okos embernek se lenne könnyű dolga, de a bátyám legyint az aggodalmunkra. Azt mondja, majd magához okosítja.
- Bátor ember! - mondta István döcögős nevetéssel.
- Inkább konok, István bácsi! - felelte Nóra panaszosan- Nem látja be, hogy ebből csak kudarc lehet. Anyuskát fogják szomorítani vele, előre látom. De Palinak beszélhet az ember. Se lát, se hall.
- Mert szerelmes! - kuncogta Cili
- Mint a nagyágyú! - nevetett Nóra is.
- Akkor talán mégse olyan nagy a baj...- vélte Erzsike- Ha szeret az ember, igyekszik megfelelni a párjának. Ha ez a helyes kis színésznő is szereti a bátyádat, megtanulja kedvéért még a paragrafusokat is.
A lányok viccesnek találták a gondolatot, s nevetgéltek újra. Lefekvés után az ágyban folytatták a témát. Nóra megemlítette, hogy a másik bátyja is nősül.
Cili megkérdezte:
- Az ő választásával elégedettebb vagy?
- Amióta ismerlek, nem! - mondta Nóra nevető szemekkel.
Cili elpirult.
- Ne bolondozz!
- Egy cseppet sem, legkomolyabban mondom. Ha nem kötelezte volna el magát, holnap felcipelnélek Budapestre, és azt mondanám : ez az a lány, akit mindig is kerestél!
Cili kacagott, s Nórát megdögönyözte a kivarrt, horgolt szélű párnák között, melyek még Marosi nagyszülők idejéből származtak, s Nóra már lemásolta egyenként a mintájukat. Aztán komolyabbra fordították a beszélgetést.
Nóra gonddal mondta:
- Tamás választása komoly nő. Máriának hívják. Kutatóorvos. Okos. Céltudatos. Építi a karrierjét. Sokat van külföldön. De nem ez a bajom vele. Melegséget hiányolom a természetéből. Ismerem a bátyámat, előbb-utóbb gondot okoz köztük. Tamás egészen más. Született kedves, melegszívű. Nem véletlenül gondoltam rád, Ciluska!
- Lohító is az?!- kérdezte Cili kitérőn, mert Nóra újra zavarba hozta.
- Benne is rengeteg melegség van. Szemre olyan, mint a hízelkedő gyerek, folyton hozzám bújik, utcán, villamoson. Kicsit szertelen, hangoskodó, mintha csak magunk volnánk a sok ember között, de ha az érzéseiről beszél, megcsendesedik. Nem volt nehéz megszeretni, a kedvese lenni. Bevallom, három hónapja viszonyunk van.
Cili szeme kikerekedett a csodálkozástól. Nórát nem érte váratlanul. Már tisztában volt azzal, hogy Cili szerint bűnt követett el, mégis beszélt a fiúval való kapcsolatáról. Meg akarta osztani a titkát a lelke választotta baráttal, s talán egyben barátságuk próbájának szánta. Bárhogy volt, nem kellett csalódnia. Cili szeme könnybe lábadt, megragadta Nóra kezét, s csak susogni merte :
- Az övé lettél?! Ennyire szereted?! Ennyire?!
- Őrülten. Nagyon remélem, hogy sohasem kell majd megbánnom.
- Hogy engedtél neki.
- Hogy engedtem neki.
- Hogy vele tartasz az ismeretlenbe.
- Hogy vele tartok az ismeretlenbe.
- Nagyon féltelek attól az idegen világtól. De, ennek ellenére se próbállak lebeszélni, ha ennyire fontos neked ez a fiú. Helyette szívem minden szeretetével kívánom, hogy teljesüljön minden vágyad, és nagyon boldogok legyetek! - mondta Cili meghatottan.
Nóra is így fogadta, s összeölelkeztek. Nóra aztán arról beszélt, hogy Lohitó most Afrikában van. Intézi a házasságkötéssel, a munkával kapcsolatos hivatalos teendőket. Csak a hónap végén jön vissza. Eleinte nagyon hosszúnak érezte ezt az időt, de mióta Cilit ismeri, attól fél, hogy gyorsan elszalad.
Majd Nóra anyja került szóba. Szavaiból kiderült, anyja éppen olyan lelkületű, mint Tamás. Mellette erős lélek. Özvegyen, bénán is kezében tartotta a családja életét, felnevelte, taníttatta a gyermekeit. Azt is elmondta, hogy nagy művésznek indult. Tehetséges festő volt, de az agyvérzés kiverte kezéből az ecsetet.
Cili ismeretlenül is csodálta Nóra édesanyját. Már a nevét is megkapónak találta, Pollinak becézték. Sajnálta, hogy Nóránál nem volt fénykép róla. A lány könnyekkel indokolt. Közeli búcsú tudatában a fénykép szaporítaná a bánatát. Nyilvánvaló volt, hogy igyekezett minden módon védekezni, mint aki attól fél, hogy meggyengül benne a szándék, s végül nem megy el a fiúval.
Aztán megint Tamásról beszéltek. Cili kíváncsi lett arra az emberre, akit Nóra szíve szerint neki szánt volna.
Nóra szívesen felelt.
- Azt már tudod, hogy tanár. Magyart és történelmet tanít egy jó nevű gimnáziumban. Nézd el nekem, ha azt mondom, hogy nagyon művelt, nagyon intelligens, talán innen van a mindent meglátó képessége is. Ha a fővárosban maradok, hamarosan rájön, hogy viszonyunk van Lohitóval. Hiszen, ha az ember boldog, könnyen elszólja magát. Tamásnak pedig szigorú elvei vannak. Nagyon elszomorítanám. Kiskorom óta félt, vigyáz rám, mivel én vagyok a szíve csücske.
- Ezt nagyon szépen mondtad!
- Mert így is érzem. Ezért bocsátom meg azt is, hogy ellenzi Lohítót. Finoman, de határozottan, mert kételkedik az őszinteségében. Fejébe vette, hogy azért játssza a szerelmest, hogy egy orvossal többet vihessen haza. Tamás téved. Igaz, ritkán szokása, de most mégis téved. Lohitó őszinte ember, akármit is gondol Füredi Tamás tanár úr !- mondta már tréfás hangon, jókedvű nevetéssel oldva a komoly témát.
Cili mosolygott, s nem hitte volna, hogy Füredi Tamás tanár úr egyszer majd beleszól az ő életébe is. Már tudatosult benne, hogy létezik, s értékes ember. Mikor nyugovóra tértek, kicsit töprengett még magában a hallottakon, s félálomban azt motyogta: " Született kedves..."
X/20
Hédi két hét után megérkezett a táborból. Megdöbbent, mikor Marosiéknál ott találta az idegen lányt. Első perctől kezdve ellenségesen viselkedett Füredi Nórával. Cili megpróbálta összehozni őket, de Hédi vadul elzárkózott. Olyan sértve érezte magát, hogy Cilinek a kiskapuban sírva tett szemrehányást, s másnap elutazott anyai nagyszüleihez azzal, hogy a nyár végéig ott marad, de az is lehet, hogy vissza se jön többé.
Cilit bántotta a dolog, s megbeszélték Nórával ezt is. Füredi Nóra a találkozás után még inkább átlátott Hédin, s óvta Cilit újra. Cili most is védte Hédit. Mentegette, magyarázta a viselkedését. Bizakodott is. Azt mondta, kiskorukban született szeretet segít majd abban, hogy Hédi jobb belátásra térjen, hiszen rajta kívül nincs igazi barátja. Talán az sincs, aki valóban szereti. Füredi Nóra nem volt féltékeny Hédire. Azt vallotta, a szeretet nem lesz kevesebb attól, ha másokkal is megosztják, de azt nem bánta, hogy Hédi oktalan sértődöttségében elment, s nem mutatkozik egyhamar.
Rohantak a napok, s minden együtt töltött órára féltve vigyázott, gyűjtötte az élményeket, hogy sokáig legyen mire visszaemlékezni.
Marosiék is megtettek mindent, hogy a pesti lány jól érezze magát náluk. Nóra tapasztalhatta Erzsike gondoskodását, sütött-főzött folyton, mint aki pótolni igyekszik valamit a vendéglány életében. István a meséivel, adomáival, tréfálkozásaival vidámította a lányt. Mindketten belopták magukat Nóra szívébe.
Egyik este arról beszélgettek, hogy miképpen töltik a téli estéket, ha a televízióban nincs kedvükre való műsor. Cili mesélt a maguk által kitalált társasjátékról. Ez amolyan " ki mit tud" volt, vagy ahogy manapság mondják, egyféle kvíz. Kartonlapokra felírt kérdésekre kellett választ adni. Lexikonokból, s egyéb tudományos művekből állították össze a kérdéseket. A jó választ is felírták a kartonlapra, de csak a kérdező látta. Előre meghatározták a kérdés-felelet pontszámát, attól függően, hogy nehéz volt, vagy könnyű.
Erzsike őrizte a kartonlapokat szaloncukros dobozokban. A kérdező szerepét is magára vállalta szívesen, hogy aztán gyönyörködhessen urában, lányában. Nórát érdekelni kezdte a dolog, s Cili szaladt a szaloncukros dobozokért, becipelt vagy hat dobozt. Egyet kiválasztott, az asztal közepére tette, s kislányos lelkesedéssel magyarázta.
- Közel kétezer kartonlapunk van. Legtöbb kérdést irodalomból, történelemből és földrajzból állítottuk össze. Utána jönnek a művészetek. Köztük a képzőművészetet szeretem legjobban, főleg a festészetet. Van néhány albumunk is. Nekem külön is van. Karácsonyra kaptam apukáméktól egy olyan albumot, amihez borítékban adták a képeket. Alapos tanulmányozás után magam ragasztottam a helyére őket.
Nóra mosolyogva hallgatta, szinte élvezte kislányos lendületét, aztán a szaloncukros dobozra mutatott.
- Ebben is festészettel kapcsolatos kérdések vannak?
- Ez vegyes témakör. Ez a legizgalmasabb. Én írom majd a pontokat, egy és őt között pontoztuk a feleleteket...- mondta, s elmagyarázta gyorsan a többi játékszabályt.
Hozzá fogtak négyesben játszani. Most is Erzsike kérdezett, s a vendégé volt az elsőbbség.
- Milyen jellegzetes magyar népmesei országokat ismerünk ?! - kérdezte a pesti lánytól.
Nóra halkan felnevetett.
- Ó, ez nagyon könnyű! - mondta. Valóban így érezte, aztán elkomolyodott, s elbizonytalanodott hangon folytatta - Vagy mégsem ?!
Cili szeme ragyogott, izgatottan izgett-mozgott a helyén, István várakozón mosolygott, s Erzsike súgott.
- Gondolj a gyerekkori mesékre, a kis mesehősök hol jártak leggyakrabban?!
Nóra lelki szemei előtt megjelent a hajdani kedves kép, látta gyermekkori önmagát, s anyját, amint mesekönyvvel a kezében ül a kerekes székben, és mesél, mesél. Összeszorult a szíve, s csak nehezen tudta folytatni a játékot.
- Mi is volt a kérdés?! Ja, igen! Milyen jellegzetes magyar népmesei országokat ismerünk. Hetedhétországot. Tündérországot. Bergengóciát.
Cili örömében rövidet sikított. István elismerőn bólintott. Erzsike élvezettel mondta :
- Pontos válasz. Öt pont.
Cili feljegyezte Nóra neve mellé, közben titkon összekacsintott apjával. Mindketten tudták, hogy a kérdés kevesebb pontot ért, s csak Erzsike jó szíve kerekítette fel, hogy örömöt szerezzen vele Nórának. István következett. Erzsike olvasta :
- Hogy keletkezett az a régi, ismert mondás, - " Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől ?!"
István elmosolyodott, s Nórához fordult.
- Most idegen tollakkal fogok ékeskedni. Én írtam ki a kérdést pár éve, így illik tudnom. No, meg azért is, mert anekdota íze van...Volt egy Makó nevezetű keresztes vitéz, aki Dalmáciában alaposan felöntött a garatra, és azt hitte, már Jeruzsálemben van.
Nóra arcán kétkedés volt.
- Eddig úgy tudtam, hogy, Makó városáról van szó ...- mondta szinte bocsánatkérőn - Olvastam valahol, hogy a makóiak felelték második Endrének, mikor be akarta sorolni őket a keresztesei közé.
István szerényen nemet intett.
- Biztosan senki se tudhatja, de ez a változat azért nem állja meg a helyét, mert az Árpád-korban Makót még Felvelnöknek hívták.
Nóra szeme kikerekedett, s a csodálkozástól elfelejtett felelni. Végtére is nem szokványos dolog, hogy egy vidéki cipészmester ilyet tudjon.
Hogy ragyogott most Cili szeme! Erzsike csendes büszkeséggel mondta :
- Apánknak is öt pont.
Cili következett. Erzsike olvasta a kérdést :
- Melyik európai költő írta versében és mikor - " ...Ha hallom ezt a szót - magyar, szűk lesz a német plundra rajtam . "
Cili szépen felelt.
- Heinrich Heine az ezernyolcszáz-negyvennyolcas szabadságharcunk idején.
- Ciluskának is öt pont! - mondta Erzsike elégedetten.
Így telt az idő éjfélig. István rábeszélőn többször is mondta, hogy tegyék el magukat másnapra, mert a kertek alján már virrad, mire a lányok hajlandók voltak befejezni a játékot.
X/21
Eltelt a három hét, Nóra Dombszegen töltött ideje lejárt. Az utolsó estén Erzsike ünnepi vacsorát főzött, s leültek négyesben az asztalhoz. Nem kapcsolták be a televíziót. Most nem esett jól a kívülről jövő beszéd, vagy zenebona. Ez a búcsú estéje volt. A lányok nagyon csendesek voltak, s ha egymásra néztek, könnyes lett a szemük. Erzsikéék igyekeztek felvidítani őket, de a vacsora végén mégis pityeregni kezdtek, s Cili boldogtalanul mondta:
- Az nem lehet, hogy ne lássuk többé egymást. Ne beszélgethessünk. Nórikám, legalább évente egyszer hívj fel az Öregotthonban!
Nóra nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Erzsike sietett figyelmeztetni a lányát.
- Nem szabad ilyet kérned. Ha Nórika telefonálni tud, akkor a családját kell felhívnia. Talán még az is gond lesz. Ne adja Isten, de ahogy olvasgattuk, az ottani nagy szegénység mellett megtörténhet.
-Meg bizony! - mondta István- Aki ilyen helyre megy dolgozni, nem meggazdagodni megy. Sorsot vállal, szegény, nehéz sorsot. A kevés jövedelem kötszerre, orvosságra kell majd, mert ilyen helyen abból is kevés van. Megértetted, lányom?
Ez szigorú figyelmeztetés volt. Nóra azonnal védelmébe vette Cilit. Azt mondta, hogy ő jóval idősebb, mégsem tudja elfogadni, hogy örökre búcsút kell venniük egymástól.
- Ez igazságtalanság az élettől...- sírta Cili nem titkolt bánattal.
Marosi István mélyet sóhajtott.
- Az élet már csak ilyen, kislánykáim! - mondta nehéz mellel, mint aki feladta a vigasztalást, pedig éppen most talált rá a segítő szavakra, csak az érvek súlya nyomta a szívét. - Az ember gyakran kényszerül búcsúra, de nem mindegy, hogy milyen okból. Ha örökre kell búcsúznunk attól, akit szeretünk, az valóban nagy fájdalom. De nektek nem kell örökre búcsúznotok. Micsoda beszéd! Hiszen amíg él az ember, addig remélhet. Bízzatok a sorsban. Ha Isten úgy akarja, akkor is találkoztok, ha most lehetetlennek tűnik. De ahogy elnézlek benneteket, magatok is igyekeztek majd, és egy nap megkeresitek egymást. Csak aztán egymásra ismerjetek akkor is, ha már nem vagytok ilyen csinosak, karcsú derekúak, csillagszeműek. Hanem kicsit öregecskék, széle, hossza egy nagymamák, maszatos kis unokákkal a szoknyátok körül!
Egész derűjével támadt a szomorúság ellen, s a lányok átmosolyogtak a könnyeiken.
Lehetett tréfálkozni újra, jöhettek az anekdoták is. István kedélyesen mondta:
- Na, akkor most egy kicsit politizálunk, de azt is székely módra! Történt egyszer, hogy a román tanító igyekezett megmagyarázni a székely gazdának, hogy Erdélyt miért csatolták a nagyhatalmak Romániához. Azt mondta, Erdélyben vannak olyan részek, ahol egy magyarra tíz román esik. Mire az atyafi nagy komolyan megjegyezte: " Hát annyi kell es..."
Nóra nem bánta az ilyenféle politizálást, de aztán elkomolyodva mondta:
- Mennyi mindent elmond egy ilyen történet azokról, akikről szól !
- Úgy bizony! Aki kitalálta, jól ismerte a székely lelket. A panasz mellett ott van a büszke tudata is. Ahogy a legnehezebb időkben is megtalálta módját, hogy kifejezésre juttassa. Például a szomorú emlékű madéfalvi vérengzés után a székely családokban sokáig fekete színű volt a bútor.
Nóra hallott már Tamástól a kétszáz éve történt vérengzésről. A bécsi udvar elrendelte Erdélyben a határőrség felállítását önkéntességi alapon, de a székelyeket erőszakkal sorozták be. Madéfalván összejött háromezer ember, feliratban akartak tiltakozni a bécsi udvarnál. Körülvette őket a katonaság, és lőttek válogatás nélkül. Mondta néhány szóval, s Marosi István rábólintott.
- Így volt valóban! Háromszázan estek el. Másoknak menekülni kellett a megtorlások miatt. Sok ezer székely hagyta el az otthonát. Sokan menekültek Moldvába, Bukovinába, de mentek szanaszét a világba is. Egész falvak keltek útra. Ahol letelepedtek, beszédes nevet adtak új falujuknak: Istensegíts, Fogadjisten. A székelység még ma is őrzi a madéfalvi tragédia emlékét.
Erzsike elővett egy könyvet, lapozott benne, s közben azt mondta:
- Közös bánat volt, hogy is lehetne elfelejteni?! Mikor már lehetett, emlékművet állítottak a lemészárolt embereknek. Verset is véstek rá. Hallgassátok meg:
" Székely nép! Itt hullott őseidnek vére, kiket zsarnok önkény bosszús karja ére. Midőn alkotmányos szabadságod védték, szörnyűkép onták ki sok ártatlan éltét. De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt, emlékük nem vész el, örökre fennmarad, mert hű kegyeletben megtartod őseid, így él majd emlékük időtlen ideig.”
- Megható, és kifejező vers...- mondta Nóra, s folytatta emlékező hangon- Tamástól tudom azt is, hogy akkor Buccow tábornok volt Erdély tejhatalmú ura, akit aztán a nép a " székelyek hóhérjának" nevezett.
István elégedetten bólogatott, s megjegyezte:
- Ahogy látom, bátyád komolyan érdeklődik Erdély, és a székelység iránt.
- Úgy is, mint magyar és történelem szakos tanár, de hazaszeretetből is...- felelte Nóra pátosz nélkül, de elcsuklott közben a hangja, s magyarázón folytatta - Otthon, kiskorom óta gyakran esik szó az elszakított területek magyarságáról. Arról a bánatról, amit Trianon óta el kell szenvedniük. Tamást különösen bántja az erdélyi magyarság szomorú helyzete. Tudom, hogy a diákjaival is gyakran beszél róla, pedig manapság se díjazzák az ilyesmit.
- Annál inkább becsülendő! Tiszteltetem, hogy ilyen derék...- mondta István melegen, s valamiféle megindultsággal., Mintha megérezte volna, hogy üzenetével lélekben kezet nyújtott annak az embernek, aki majd sok év múltán beleszól a lánya életébe, s akivel az életben sohasem fog találkozni. Vannak ilyen misztikus dolgok a világon.
Beszélgettek még egy ideig, aztán Erzsike az órára nézett, s nagyot jajdult.
- Mindjárt éjfél! Nórika reggel korán utazik.
A lányok arca újra elborult, de István igyekezett megelőzni a könnyeket.
-Ciluskám! Fejezzük be szépen ezt az estét. Nórikának énekeljük el a székely Himnuszt.
- Van Himnusza a székelyeknek? - kérdezte Nóra felcsillanó szemekkel.
- Éppen nekik ne volna?! - felelt a kérdésre kérdéssel István, s felálltak mindannyian az asztal körül.
Hallgattak pár pillanatig, aztán apa és lánya belefogott az édes-bús dallamú énekbe.
- " Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjen át... Vezesd még egyszer, győzelemre néped, Csaba királyfi, csillag ösvényen... Maroknyi székely, porlik, mint a szikla, népek harcának zajló tengerén... Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja... Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! "
Mikor befejezték, lehajtották a fejüket. Nóra is elfogódottan hallgatott, aztán melegen megölelte mindhármukat.
