Hitek és remények
X/30
Lónyai Imre havonta egyszer látogatott haza, rendszerint a hónap utolsó hétvégéjén. Szívesebben maradt Pesten, ha jó volt az albérlete. Megvolt a maga baráti köre, s a fővároshoz is egyre jobban ragaszkodott. Már megpályázott egy pesti állást, behívták beszélgetésre, s úgy látta, bemutatkozását kedvezőn fogadták. Mivel Pesten akart maradni, ehhez apja lakást ígért. Imre elhatározta, a lakással nem vár a diplomaosztásig, apjával megveteti mielőbb. Mikor október végén hazament, apjával beszélni akart ebben a dologban. Idősebb Lónyai Imrének is volt mondanivalója. Bement a fia szobájába, s mindjárt a tárgyra tért.
- Egy érdekes dolgot hallottunk, nem árt, ha te is tudsz róla! Arról a lányról van szó, aki az idén megnyerte a "Dombszeg szépe" címet. Akit táncoltattál is...- mondta, miközben elhelyezkedett az egyik fotelban.
Imre csak félig figyelt az apjára. A bíróné illatos üzenetét tartotta kezében, a szépasszony bejárt a szobájába, ha náluk vendégeskedtek, s volt egy megbeszélt helye az üzeneteknek. Bele is nézett mindjárt. Bosszantó hírt kapott. Ezen a hétvégén nem találkozhattak, a bíróné elutazott az urával Hajdúszoboszlóra. Kedvetlen lett tőle, s kötekedő kedvvel mondta:
- Mi a nehézséget akarsz vele?!
- Kétmilliójuk van a Takarékban!- mondta úgy, mint aki szenzációt mond. Nem véletlenül. A '80-as évek elején, mint tudjuk, valóságos vagyonnak számított ennyi pénz.
- Kétmilliójuk?! Na, ne viccelj! Azok valami toprongyék. Táncoltatás közben rájöttem, honnan ismerem a lány apját. Ócska, nyekergő biciklin jár, mindig valami kopott munkásgöncbe, és ezeknek van kétmilliójuk?! Ki navigált ennyire félre?
- Az értesülés megalapozott. Ida mamának mondta valaki bizalmasan, de magam is utánanéztem biztos helyen. Egyébként, én közelebbről is ismerem őket. Marosi Pista, a suszter, és a látszat nem számít! Azon a szinten így élnek. Némelyikük rongyosan, szegényesen, de a kis bőrönd az ágy alatt tele van pénzzel. Meg kellene nézned azt a lányt közelebbről is.
A fia ingerülten vágott a szavába.
- Már megbocsáss, de tudod, hogy mit beszélsz, vagy én emlékeztesselek rá, hogy ki van a béka feneke alatt ?!
- De ez nem akármilyen dolog! ...Kétmillió! Megáll az ember esze... Ez a Marosi Pista honnan a fenéből szedett elő ennyi pénzt ?!... Nyerte, vagy örökölte, mert szőlője nincs, mestersége se fizethet jól, szemre a háza az egyetlen vagyona, aztán erről is kiderül, hogy megcsalja a világot. Tetejében mindjárt kétmillióval! Mondj még valakit Dombszegen, akiről tudod, hogy ennyi pénze van?!
- Nem érdekel a suszterlány! - jelentette ki Imre határozottan, s hanyatt vetette magát a heverőjén, mint aki befejezte a témát.
Idősebb Lónyai Imre vörösödött, aztán kinyögte.
- Érdekeljen, fiam, mert nem tudom megvenni a pesti lakást. Nincs miből.
- Tesssék?! Ugye csak rosszul hallottam ?! - döbbent meg Imre, s felugrott fektéből.
- Sajnos, jól hallottad. Nem jött be egy üzletem. Elvitte a pesti lakás árát is.
- Milyen üzlet ? Ne hülyíts, apám! Eddig szó sem volt arról, hogy a pesti lakás valamiféle üzlettől függ. Elintézett dolog volt. Meggondoltad magad ?!- kérdezte Imre keserűen.
- Ha az üzlet bejött volna...- kezdett bele az állatorvos újra, de a fia idegesen közbevágott.
- Ne emlegess üzletet! Felesleges kitalálni mindenféle sületlenséget. Mondd meg inkább nyíltan, hogy Ida mama ráült a zsebedre.
- Egy pillanatig sem. Valóban volt egy jó üzlet kilátásban. Egy alföldi borász kibérelte volna a tanya mögötti területet süllyesztett boros tartályoknak. Innen akarta ellátni a dunántúli kocsmáit spékelt borral, de otthon elkapták készítése közben, így kútba esett az egész üzlet.
Lónyai Imre megint ingerülten vágott apja szavába.
- Mondom, hogy hülyítesz ! Ez nem hozott, de nem is vitt. Azzal a pénzzel mi van, amit eredetileg a lakásra szántál?!
Idősebb Lónyai Imre feszengve felelt. Bevallotta, a feleségének vett egy nyaralót felesbe a bíróékkal Hajdúszoboszlón. A dolog Olgica ötlete volt, rábeszélte Ida mamát.
Imre halkan káromkodott, s azt mondta:
- Nekem kell a pesti lakás. Akkor add el a tanyát, ha másképpen nem megy.
- Nem lehet, fiam! Ida hallani se akar róla. Tudod, hogy szeret kijárni, igazgatni a napszámosokat, mint öreganyja hajdan a birtokán. Próbáltam erőltetni, azonnal csomagolni kezdett.
Lónyai Imre elvesztette maradék türelmét, s már ordított.
- Nem érdekel! Semmi köze ahhoz a tanyához, az anyám hozta a házasságba, vagyis az enyém! Ha tetszik neki, ha nem, eladjuk. Nem fogok albérletben nyűglődni csak azért, hogy őnagysága birtokosnét játsszon a nyomoronc napszámosai előtt. Ahhoz ragaszkodjon, ami az övé, mert úgy megcsapom, hogy megemlegeti!
Az apja feje vörösödött.
- Hátrább az agarakkal, fiam! Hogy beszélsz a nevelőanyádról ?
- A nehézség nevelőanyja!- mondta Imre dühösen, s így is folytatta. - Betelepedett ide pár éve, azóta kavar köztünk. Ezt köszönjem meg neki ?
Idősebb Lónyai újabb védekezésre kényszerült.
- Dehogy kavar!...Dehogy kavar ! Tudja jól, hogy házasságunk feltétele voltál. Mindig gondoskodó veled, csak most éppen így alakult, fiam! ...Ami pedig anyád után maradt tanyát illeti, abban sincs igazad. Az egy széljárta, lerobbant tanya volt, lyukas tetejű, ablaktalan. Sokszor meséltem róla. Emlékezned kell, hogy lebontattam. A helyén épült a mostani tanya a magam pénzén.
- Akkor nekem semmi közöm hozzá ?!
Idősebb Lónyai sietett felelni.
- Van, hogyne volna ! Csak az igazság kedvéért mondtam.
- Hol van itt az igazság?! Őnagysága szépen kiforgat mindenből, te pedig hagyod. Ez a ti igazságotok!
- Dehogy hagyom, dehogy hagyom!
- Akkor csapj az asztalra! Legfeljebb elmegy. Nagy ügy. Majd visszajön, ha eleget mérgelődött.
Idősebb Lónyai Imre feje a mellére kókadt.
- Nem jön vissza, fiam, mert nagyon makacs. Magamra maradok. Nem lehet, fiam, nem lehet! Éltem már asszony nélkül éppen eleget. - mondta fáradt, szomorú hangon, s ettől Imre kissé csendesebb lett.
Hiszen jól tudta, hogy érte, miatta élt úgy az apja, ahogy élt, mert nem akart az anyja után vágyakozó gyerek nyakára idegen asszonyt hozni. Morogva mondta:
- Már csak az hiányzik, hogy ezt is a szememre vesd!
- Sohase tenném. De arra viszont kérlek, gondold át ezt a Marosi ügyet!
- Még a gondolata is felháborít.
- Mert figyelmen kívül hagyod az érveket! Tudjuk, hogy csinos a lány. Úgy hírlik, szerény és erkölcsös is. Dolgos is biztos, ahogy Marosiékat ismerem. Jó feleség lehet belőle.
- Már megbocsáss, de ezek nem érvek!
- Van itt még valami. Úgy hallottuk, hogy évek óta ábrándozik rólad. Alig várta, hogy megismerkedjetek. Úgy mondják, rajtad kívül senki sem érdekli. Nagy dolog ez a ragaszkodás, fiam! Anyádból hiányzott ez a fajta vonzalom. Itt is hagyott bennünket az első adandó alkalommal. Én nem mérlegeltem, mikor elvettem. Neked legyen több eszed.
Imre felhördült.
- Hagyd ki ebből az anyámat! Szentségtörés egy ilyen senkivel együtt említeni. Feltéped a sebem csak azért, hogy meggyőzz a suszterlánnyal kötendő házasság előnyeiről ?! Ezt nem vártam tőled, apám!
Az állatorvos már bánta a szavait. Idegességében néhány percre megfeledkezett arról, hogy fia lélekben még mindig siratja az anyját. Siratja azt a lelketlen asszonyt, aki képes volt itt hagyni az erősen ragaszkodó, hatéves kisfiát, a lelkét is lába elé tevő urát, s ötvenhatban kiszökött Kanadába.
A homlokát törölgetve felelt.
- Bocsáss meg, de a kétségbeejtő helyzet, ugyebár?!
- Inkább nevezd nevén, Idának hívják.
- Jól van! Elismerem, hogy elhamarkodtam a nyaralóvételt, de annyira biztosnak látszott az üzlet. Azt sem akarom, hogy albérletben nyűglődj évekig. Éppen ezért gondold át a dolgot. Azzal a kétmillióval kész egzisztenciát teremthetnél magadnak. Gondold át, fiam! Gondold át.
Elhallgatott, s várt. Jól számított. Fia lassan kezdte belátni, hogy nincs más választása. Ezt bizonyította a kesergése is.
- Csak éppen a béka feneke alól kell nősülnöm hozzá, igaz ?!
- Azért a pénzért elfelejtheted, hogy ki fia-borja!
- De mit kezdjek egy félművelt lánnyal ?!
Idősebb Lónyai Imre már tudta, hogy győzött, s tréfálkozó hangon felelt.
- Amit a többivel. A lyuk ezen is középütt van!- mondta, s hatalmasat nevetett hozzá.
Imrének nem volt jókedve. Dühösen nézett az apjára, s provokálón mondta :
- Most így beszélsz, aztán hallgathatom életem végéig, hogy kit vettem el.
Idősebbik Lónyai elkomolyodott.
- Tőlem soha. Idától sem. Kezeskedem.
- Mondják majd mások. A társaság lesajnál. Céltábla leszek.
- Elviszed Pestre, nem vagytok szem előtt.
- Ezt is bekalkuláltad?
- Csak az érdekedben. Pesten pedig nem kell nagydobra verni, és a gond nem lesz gond!
Lónyai Imre lemondón legyintett.
- Ugyan! Árulkodni fog, mert ez nem egy entellektüel, művelt családi háttérrel. Talán késsel, villával se tud enni, és még mennyi minden derülhet ki. Éghet miatta a képem.
- Tanítsd meg, amire kell. Még ez is belefér abba a nagy pénzbe.
Lónyai Imre gondolta magában, az apja könnyen beszél. Nem neki kell vele élni, mert egyre inkább látta, hogy kénytelen lesz elvenni a lányt, ha így marad a helyzet. Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább látta. Amint a végére ért, nyugtalankodni kezdett.
- De adják-e biztosan azt a pénzt ? Nehogy kiderüljön, hogy eszük ágában sincs, a lány meg a nyakamon marad.
- Te csak azzal törődj, hogy a lány tűzbe menjen érted. A többit bízd rám, mert az biztos, hogy Marosi Pistával csínján kell bánni. Szemre csendes ember, de valójában nyakas, keményfejű, könnyen megmakacsolja magát. De a lányát módfelett szereti. Az asszony is. Most mérnökné lehet a lányuk. Annyira nem ostobák, hogy ezt ne értékeljék a helyén. Majd időben tudomásukra hozzuk, hogy aki mérnők vőt akar, az fizessen. A lakást megvetetem velük, abban biztos lehetsz. Mást is, ha sikerül. Megfejem a vén bakkecskét!
Ebben maradtak.
Nem lehet azt mondani, hogy ritkán fordul elő az ilyenféle alattomosság. Sokakkal megesett már. Akinek sikerült elkerülni, az szerencsés volt, vagy ahogy a hívő ember mondja, Isten áldásának köszönheti. Marosi Cili gyerekkori ábrándját nem pártfogolta a mindent látó Isten
X/31
Lónyai Imre vasárnap délután nem utazott vissza Pestre, hogy mielőbb léphessen. Mostohaanyjától sok mindent megtudott a Marosi lány szokásairól, még az útvonalát is ismerte. Hétfő délután megvárta Cilit a Tanácsháza előtt. Azért éppen ott, mert azt akarta, hogy Aliz tanúja legyen a találkozásuknak. Maga módján így búcsúzott attól a lánytól, akit éveken át kísérgetett.
Nem kellett sokat várnia, Cili hamarosan feltűnt. Kellemes volt az idő, valójában sétált, élvezte a késői napsütést. Amint a közelbe ért, Lónyai Imre elébe kiáltotta :
- Csók, Dombszeg szépe! Hova lesz a séta ?! - kérdezte úgy, mintha csak előző este váltak volna el.
Cili szíve felpörgött, de sikerült palástolni az izgalmát, s maga is tréfálkozón felelt.
- Hazafelé, kerékpáros!
- Elvigyelek?
- Nem élné túl a járműved!
- Azt csak hiszed! Komoly járgány ez, sokat kibír. Pattanj fel a vázra, majd bebizonyítja.
Cili mosolyogva felelt.
- Inkább elhiszem. Alizra vársz?!
- Úgy nézek ki, mint aki vár valakire?
Cili kicsit zavarba jött. Héditől hallotta, hogy a bálon mi történt, de azt hitte, már kibékültek.
- Ezek szerint még mindig mosoly szünet van köztetek...- mondta halvány mosollyal.
Lónyai Imre nevetve kérdezte:
- Van valami, amit nem tudsz rólam?
Cili is elnevette magát.
- Kevesebbet tudok, mint gondolod.
- Abból a kevésből mondj valamit!
Cili úgy tett, mint aki erősen töpreng, s nevetett újra.
- Például, tudom, hogy jól táncolsz!
- Kevés. Nem érem be ennyivel, mert valami azt súgja, ennél sokkal többet tudsz. Folytasd azzal, amit a bálban elkezdtél. A bál előtt mikor és hol találkoztunk?!
Cili egy ideig hallgatott. Még nem tárhatta fel titkát. A bálban is csak annyit mondott volna, hogy összeütköztek a kerékpárokkal valamikor. Most annyit sem akart mondani. Ha majd egyszer eljön az ideje, felel a kérdésre. Akkor arról sem hallgat, hogy milyen mély nyomott hagyott benne az a találkozás. Amúgy sem tudta, hogy állnak Alizzal, s minek köszönheti a társaságát.
Csendesen felelt.
- Talán majd máskor.
- Inkább most. Kíváncsi vagyok, mert a bálig azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Elkísérlek egy darabon és mesélhetsz ! - mondta, s megfordította járművét.
Elindultak együtt. Cili hallgatott. Rosszul érintették a fiú szavai. Nyersnek érezte, de mindenképpen udvariatlannak. Kisvárosban éltek, látásból illett ismerniük egymást. A tapasztalat lehangolta, kedvetlenné tette. Visszautasítón mondta :
- Nem akarok beszélni róla.
Egyszerű mondat volt, Lónyai Imre gondolatban mégis a fejéhez kapott. Ha így folytatja, mindjárt odalesz a rebesgetett előnye, s megnézheti magát. Bármilyen savanyú is volt a szőlő, a kétmillió már erősen inspirálta, s megerőltette magát.
- Kár, mert komolyan érdekel. A bál óta foglalkoztat. Most, hogy felbukkantál, mint tavasz a télben, még inkább érdekel. Tedd meg a kedvemért és mesélj! A királykisasszonyok jóságosak, teljesíteni szokták a kívánságokat.
Cili elmosolyodott. Kezdte hinni, hogy a fiú zavarban van, s megbocsátó lett hirtelen. Megfenyegette tréfásan.
- Vigyázz, mert néha büntetnek is! Főleg akkor, ha a kérelmező alaposan rászolgált.
- Mi a manó?! Tudtomon kívül vétettem valamit?!
Cili tétovázott egy pillanatig, aztán azt mondta:
- A bál után, vasárnap reggel találkoztunk, és nem ismertél meg.
- Én??? Az kizárt!
- Pedig ez történt. Kijöttünk a miséről, Endréékkel beszélgettünk. Vele köszöntetek, de engem nem láttál meg... - mondta kis nehezteléssel a hangjában.
Lónyai Imre fancsali képet vágott, s magyarázkodásba fogott. Emlegette a tömeget, házuk előtt tartott zsibvásárnak mondta a vasárnap délelőttöket, aztán nevetve tette hozzá :
- Ha a fejeden van a koszorúd, megismerlek. Viselned kellene a következő szüreti bálig, hogy mindenki lássa : itt jön a város legszebb lánya!
Cili nevetve tiltakozott.
- Más se hiányozna! Ha viselném, most te sem kísérnél.
- Az egyáltalán nem biztos! Mi több, ez a találkozás se véletlen. Kerekezés közben figyeltelek, hátha felbukkansz valahol.
- De most nem kerekeztél, hanem a tanácsháza előtt álltál. Alizra szoktál így várni.
- Ne emlegesd nekem folyton, mert megharagszom. Felpattanok a járgányomra és elhúzok, mint a vadlibák.
Cili nem tehetett róla, de elfogta a nevetés, alig tudta kimondani:
- Akkor elhúzol!
Lónyai Imre nem pattant fel a kerékpárjára, csak magában mérgeskedte, hogy továbbra is játssza az eszét ez a kis senki. Pedig nyilvánvaló, hogy nem közömbös neki. Árulkodott a szeme, a hangja. De nem akarta feszíteni a húrt. Többet is tett ennél, helyet cserélt a kerékpárjával, s átfogta Cili vállát.
Cili ügyes mozdulattal kisiklott a karja alól, s nevetve kérdezte:
- Mégse akarsz elhúzni, mint a vadlibák?
- Amikor már átkísértelek a fél városon?! Lassan ki is megyünk belőle. Hol laktok?
- Ahol a fürdő lesz. Az előtte lévő utcában.
- A Virág utcában?! Oda gyalogolsz ki nap mint nap ?!
- Csak jókedvemben. Régebben én is kerékpárral jártam, de aztán letettem. Mostanában szívesen sétálok, töprengek. Nyugodtan meggondolhatod magad, mert valóban messze van.
- Nem gondolom meg magam. Egyébként is, csak odáig van messze. Kerékpárral nincs távolság Dombszegen.
Cili szerette volna tudni, hogy mennyire gondolja komolyan ezt a kísérgetést, s megbillenő hangon kérdezte:
- Számítasz még Sáfár Alizra?
Lónyai Imre arcán bosszús mosoly ült.
- Már megint Aliz?!
- Csak szeretném tudni, mennyire végleges ez a mostani helyzet?!
Lónyai Imre legszívesebben azt mondta volna, hogy semmi köze hozzá, de nem mondhatta, helyette elvont módon felelt.
- Mi az, hogy végleges?! Ki tudja, hogy mi a végleges. Tanuld meg, kicsi, hogy az életben minden bizonytalan.
" Kicsi" Cili kedvesnek találta a megszólítást, majdnem becézésnek. Vidáman lépkedett a fiú mellett, s kedve támadt tartalmasabb beszélgetésre. Ügyesen irányította a társalgást, s néhány dolgot megtudott.
Lónyai Imre elmondta, a kerékpározás mellett a zenehallgatás a másik hobbija, főleg a komoly zene. Rengeteg lemeze van, külföldi ritkaságok is. Sorolta, hogy milyen neves szerzők, művek, zenekarok, karmesterek szerepelnek a lemezeken.
Cili kihallotta belőle a dicsekvést, s nem örült neki. Imre aztán visszatért a bálban elkezdett beszélgetéshez. Tréfálkozott újra, emlegette megint a királykisasszonyokat, de Cili nem változtatott elhatározásán. Finoman kitért, helyette szóba hozta az olvasást.
Imre nem volt partner benne. Csupán egy-két megjegyzést tett, inkább Cili beszélt. Megemlítette, hogy vannak saját könyvei is, de kiskorától hetente jár a Könyvtárba, annyira szeret olvasni, hogy nem győznék pénzzel. Egyszerre csak két - három könyvet hoz ki. Általában prózát olvas, ritkán verseket is. Legutóbb kihozta Baudelairetől " A romlás virágai"-t, mondta, s pár szóval beszélt a kötettel kapcsolatos élményéről.
Imre ehhez sem szólt hozzá, mindössze rápillantott, s valamiféle kétkedés ült az arcán. Cilit kicsit bántotta a dolog, s igyekezett meggyőzni arról, hogy tudatosan választja ki olvasmányait, azt mondta:
- A költő iránt Szabó Lőrinc írásai keltették fel az érdeklődésemet. Diákkorától szerette a szomorú embert, ahogy Szabó Lőrinc édesanyja elnevezte egy fénykép után.
Elhallgatott, s nem mondott aztán többet, mert Imre arca továbbra is kétkedő volt. Úgy hallgatta, mint aki eleve megkérdőjelezi azt, amit hall. Pedig szívesen beszélt volna még arról, hogy a kisdiák Szabó Lőrincre milyen hatással volt a Les Fleurs du Malt. Azt írta, hogy a fél könyvet átmásolta az irkájába, olyan áhítattal, ahogy a Bibliát se másolhatták a középkori szerzetesek, noha akkor még alig tudott valamit Baudelaireről.
Mindezt megtartotta magának, helyette újra hallgattak. Szerencsére már a Virág utcában jártak, s hamarosan megérkeztek a házuk elé. Imre rácsodálkozott a kapura, s megszólalt.
- Ti laktok itt ?! Elég lett volna annyit mondanod, hogy tiétek a cifra kapus ház.
- Ilyen ismert a kapunk?
- Ja! Néhányszor már én is megbámultam. Kinek a pihent agyából pattant ki az ötlet, és minek cifrázták ki ennyire?
Cili gondolta magában, hogy nem elég Mozartot és Beethovent ismerni, illene más művészetekből is jártasságot szerezni, legalább annyira, hogy ez ember felismerjen egy székely kaput. Hangosan csak annyit mondott:
- Ez egy székely kapu pontos mása.
- Ha nem mondod, hülyén halok meg!
Cili elnevette magát.
- Nem akartam a lelkemre venni!
- Kösz! Megnyugtattál... - adta Imre a neheztelőt, aztán fordított a beszélgetés menetén, s fojtott hangon megkérdezte- Találkozhatunk máskor is ?
Cili szíve a torkában dobogott. Hiszen erről álmodozott évek óta. Valami mégis elvette az öröme javát. Rádöbbent, hogy igaza volt Füredi Nórának. A fiú nem olyan, mint amilyennek képzelte. Viselkedését már nem tudta be a zavarának. Kezdte hinni, hogy természete ilyen. Nem tudott megbarátkozni a gondolattal. Olyannak szerette volna látni, amilyennek hitte, s húzta az időt.
- Ráérsz a tanulás mellett?!- felelt a kérdésre kérdéssel.
- Csak a hónap végén. Általában az utolsó hétvégén jövök haza. Gyakrabban nemigen, mert ez a diplomaévem. Tetejében itthon is tanulnom kell. De egy-egy sétára boldogan szakítok időt. Nos, kicsi, szóba állsz még velem ?- kérdezte, s egyenesen Cili szemébe nézett. A mosolygó sötétkék szemek fürkészőn keresték a választ.
Cili lesütötte a tekintetét. Messziről is gyönyörűnek látott szemek közelről olyan kékek voltak, amilyen bársonyos kék csak a csillagos ég lehet. Teljesen elbűvölte. Mellette a válasza is kellemesen érintette. Örült, hogy elégedetlenségében, csalódottságában nem mondott mindjárt nemet.
Sírva fakad, ha megsejti, hogy Lónyai Imrének milyen erőfeszítésébe került ez a fogalmazás. Így csak az örömét kellett rejtegetni.
Nagyon csendesen mondta:
- Szívesen, ha komolyan gondolod.
Lónyai Imre szája körül diadalmas mosoly táncolt. Áttette egyik lábát a váz felett.
- Akkor ezt megbeszéltük! Viszlát november végén, te Dombszeg szépe! - mondta nevetve, s elkarikázott.
Cili meglepődött, de aztán nevetett maga is. Azt gondolta, különös természete mellett bátortalan is a fiú, másképpen aligha old kereket ilyen hirtelen. Gondolt mást is. Önmagát nyugtatva megállapította, hogy kedves is tud lenni, ha akar. Akkor nincs nagy baj. Ettől egészen megvidámodott, s kuncogva gondolt arra, majd tesz róla, hogy belejöjjön az elfogadhatóbb viselkedésbe, mint kiskutya az ugatásba.
Szinte tánclépésben ment be a házba, s nyilvánvaló jókedvvel ölelte meg anyját, apját. Kacagott aztán, ha volt rá oka, ha nem. Marosi Istvánék örültek a lányuk vidámságának, ahogy mindig is szívesen látták rajta a jókedvet. Ha többet tudtak volna az okáról, megijednek.
