Hitek és remények
X/27
Hédi ebben az időben már kozmetikusként dolgozott a templomtéren lévő kozmetikai szalonban. Apja annak idején ott helyezte el tanulónak, s ott maradt szabadulása után is Mindenki meglepetésére három éven át komoly igyekezettel tanulta a szakmát, aztán nagy kedvvel dolgozott.
A szalon vidám hely volt, könnyed csevegéstől hangos. Odajárt a város krémje. Gyakori vendég volt a szépasszony bíróné, vagy Sáfár Aliz anyja, ahogy Lónyai Imre mostohaanyja is hetente megfordult a szalonban.
Hédiék a keresztnevükön szólították a hölgyeket, a bírónét Olgicának hívták, Sáfárnét Micikének, Imre mostohaanyját édes Ida mamának. Közben élvezték a középkorú hölgyek olyanféle barátságát, ami leginkább megmaradt a szalon ajtaján belül.
Hédi így is elégedett volt. Ez a közvetlenség éppen passzolt későbbi terveihez. Idővel maga is tagja akart lenni az említett előkelő társaságnak, s szorgosan építette kapcsolatait. Különösen Lónyainénál iparkodott. Maga sem tudta volna megindokolni az okát. Talán valami tudat alatti igyekezet volt nála, ahogy az esti bogarakat vonzza a fény, s tudatlanságukban belerepülnek a tűzbe.
Ida mama, ahogy szólították, magától az állatorvostól kapta a megtisztelő becézést, noha senkinek sem volt az anyja. Mikor idősebb Lónyai elvette, már betöltötte az ötvenedik esztendejét, s száraz vénlány volt. Sok dolgot adott a kozmetikusainak, háborogtak is a háta mögött, de szemébe mindig mézesmázosan becézgették, ki is követelte magának erőszakosan dölyfös természetével.
Ahogy Sáfár doktor felesége is. Micike asszony fukar volt a borravalót illetően, de amint berobogott, azonnal kézbe kellett venni, mert amúgy vérig sértődött, s alig tudták kiengesztelni. A bíróné negédes modorú nő volt, amolyan kedvenc a szalonban. Noha megdolgoztatta a lányokat ő is, de az illusztris hölgyek között az egyetlen volt, aki megengedte, hogy visszategezzék, s ezzel megnyerte magának a szalon dolgozóit.
Ilyen viszonyok között a hölgyek szinte otthon érezték magukat. Köztük volt az iskolaigazgató híresen csúnya lánya is, aki telefonközpontos volt a tanácsnál, s sok hírrel szolgált, de a hölgyek is önfeledten csevegtek bármiről, ami az eszükbe jutott. Hédi most már első kézből értesülhetett mindarról, ami legjobban érdekelte. Volt is ilyen téma. Egyik nap azt hallotta, hogy hamarosan egy fiatal, nőtlen orvos jön a városba. Olgica, a bíróné újságolta alig titkolt élvezettel a hangjában.
A lányok sokatmondón összepillantottak a feje fölött. Hédi magában többet is gondolt. Ismerte a bíróné titkát. Tudta, hogy szívesen hempereg fiatalabb férfiakkal. Látta Olgicán, hogy a fiatal orvos híre felvillanyozta, s olyan hévvel borította a bíróné arcára a gőzölgő, nedves ruhát, mint aki azt mondja" Az új husiból nem eszel, gyönyörűségem!"
Így is gondolta. Azonnal elhatározta, hogy megfogja magának a fiatal orvost. Kiszedte Olgicából mindazt, amit tudott. A fiút Bozóki Ferinek hívták, s egy közeli faluba való, jómódú gazdálkodó fia volt. Azt is megtudta, hogy Lónyai Imre jó barátja, együtt jártak Nagyházán gimnáziumba. Hédi azonnal kombinálni kezdett: akkor juthat legkönnyebben a fiatal orvos közelébe, ha Cili összejön Lónyai Imrével. Azon töprengett aztán, mit tehetne ennek érdekében, s még mindig megvolt az a szokása, hogy amit a fejébe vett, azt előbb-utóbb véghez is vitte.
X/28
1982 őszén Dombszeg ünnepelt. A település várossá nyilvánításának kerek évfordulója volt, s ennek ürügyén szeptember végén népünnepélyt rendeztek. Egybekötötték az ilyentájt szokásos szüreti mulatsággal. A művelődési házba hivatalos volt az egész város, csak a vacsorajegyért kellett fizetni annak, aki enni is akart.
A rendezvényt a város vezetése szervezte, de részt kért benne az Iparosok Egyesülete is. Ott voltak megbízottjai a szervező bizottságban. Mivel a Marosiak tekintélyes létszámot képviseltek az egyesületben, külön delegálhattak egy családtagot. Marosi Lacira, a fiatal autószerelőre esett a választás. Az unokatestvérek közül Laci állt Cilihez korban legközelebb. A fiúnak nem volt testvére, Cilit becézte húginak, s kiskorától pártfogolta. Erre az alkalomra személyesen hívta meg a famíliát, rábeszélte Istvánékat is, jó mulatságot ígért.
A vacsorához a színházteremben terítettek a nagyszámú jelentkező miatt. Mikor Ciliék megérkeztek, már zsúfolt volt a terem. A nevezetes Marosi famíliából is számosan ültek az asztaloknál, az idősebb nemzedék mellett ott voltak a fiatalabbak is feleségestől. Istvánék két testvérrel kerültek egy társaságba, Sándorékkal és Jánosékkal, s hogy elférjenek, három asztalt toltak össze. Valóban jó mulatságra volt kilátás. Műsoros estet hirdettek, fővárosi művészekkel, konferansziéval, neves zenekarokkal, híres énekesekkel, s bált hirdettek hajnalig.
A rendezvényre felvonult a város értelmisége is. Nem maradhattak távol Lónyaiék sem. Imre magával vitte Bozóki Ferit, egyik oldalán a fiatal orvos ült, másik oldalon Sáfár Aliz. A tanácselnökék társaságában voltak Sáfár doktorékkal, a bíróékkal, s az iskolaigazgatóékkal.
Az összetolt asztaluk egészen elől volt. Cili nem látta a fiút a sok ember között, csak sejtette, hogy ott lehet valahol.
A műsoros est keretén belül amolyan kisvárosi szépségversenyt rendeztek. Marosi Laci megjelent a família asztalánál, s Cili megdöbbenésére felkérte az indulásra. Cili hallani se akart róla, s hevesen tiltakozott. Semmi sem állt távolabb tőle, mint az ilyenféle szereplés. Körülötte mindenki igyekezett rábeszélni.
János nagybátyja azt mondta:
- Egyetlen lány vagy a famíliában, mutasd meg, egy Marosi, lányban se akárki!
A família helyeselt. Az asztaluknál is, a közelükben lévők is. András nagybátyja átment hozzájuk a feleségével, Áron bácsi is, legidősebb a testvérek között, hogy tekintélyével támogassa a közös kívánságot. Szinte egyszerre biztatták Cilit, azt sem tudta, kit hallgasson, kire nézzen. Meglepetésére a szülei sem voltak ellene. Apja jó kedéllyel mondta, induljon el bátran, a verseny kedves színfoltja a mulatságnak, nem szabad félni tőle;
Büszke volt mindig a lányára, de első eset volt, hogy ilyenféle nyilvános szereplésre biztatta. Erzsike sem bánta volna, ha benevez. Azt súgta kis restelkedéssel, csinos a pántos, bő aljú, fehér nyári ruhájában, nincs mitől tartania. Cili végül engedett, s a hátára tűzték a tizenötös számot.
A vacsora alatt lezajlott a műsor, utána elkezdődött a bál. Cili szinte állandóan táncolt, a fiúk egymásnak adták. Közben folyt a szavazás. Csak vacsorajeggyel lehetett szavazni. Mikor eljött az ideje, népes bizottság számolta össze a szavazatokat fent a színpadon. A végeredményt a fővárosból szerződtetett konferanszié jelentette be ünnepélyesen.
A legtöbb szavazatot a tizenötös szám kapta. Marosi Cili megnyerte a versenyt. Alig akart hinni a fülének. Akkor éppen szülei asztalánál volt. A teremben kitört a taps, körülötte felállt mindenki. Perceken át tartó, dübörgő taps mellett vezették fel a színpadra. Mellére széles selyemszalag, fejére szőlővesszőből font koszorú került, gusztusos szőlőfürtökkel, ahogy az a szüreti mulatsághoz illett. Zúgott a taps, vakuk villogtak, s beborította a virág a színpadot. Az ünneplés után Cili a rengeteg virággal visszakerült a szüleihez. A família tovább ünnepelt. Hédi átment hozzájuk szülei asztalától, mindenkinek jókedve volt, csak Cili volt csendes, nehezen élte meg a vegyes érzéseket kiváltó perceket.
Közben Marosi Laci másodmagával megjelent Lónyaiék asztalánál. A rendezőség nevében felkérték Imrét, ahogy más években is, hogy vigye táncba a bál szépét. Lónyai Imre jóval előbb jelezte a szervező bizottságnak, hogy nem vállalja tovább ezt a feladatot. Már rangján alulinak érezte. Úgy gondolta, az ilyenféle társadalmi kötelezettség nem használ a tekintélyének, mert kényszerű látszata van.
Marosi Laci tudott a visszautasításról, ennek ellenére felkérte, s nem véletlenül. Azokban a percekben, mikor kiderült, hogy Cili nyerte meg a versenyt, Hédi rohant Lacihoz. Alkalmas pillanatban félrerángatta, hogy előrelátón figyelmeztesse: Lónyai Imrén kívül még véletlenül se válasszanak más táncost a bál szépének. Tudott arról, hogy más években ez Imre tisztsége volt, s talán ráérzett a változásra is. Hozzátette, itt az óriási alkalom, hogy megismerkedjenek. Laci széttárta a karjait. Nem akart a visszautasítás ellenére cselekedni, másrészt nem látta helyesnek a tervet. Marosiaknak nem volt szokása felfelé kapaszkodni. Mellette kishúgának másféle férjet képzelt el. Hédi nem hagyta ennyiben. Izgatottan elhadarta Cili évek óta tartó vágyakozását, s addig-addig beszélt, míg Laci beleegyezett.
Lónyai Imre tartotta magát a visszautasításhoz, s indulatosan mondta:
- Megmondtam Szénásinak, az idén már ne számítsatok rám!
Marosi Laci kényszeredetten felelt.
- Akkor keresünk valaki mást, ha ennyire komolyan gondoltad.
Lónyai Imre tovább háborgott.
- Késő! Előbb kellett volna, mert az ilyesmit illik megfontolni. Azután, hogy évekig rám hárult, utánam nem kérhettek fel akárkit. Világos?
Marosi Laci gondolt magában, amit gondolt, s bosszúsan kérdezte:
- Szóval?
Látszott Imrén, hogy gőgje ellenére is nemet fog mondani, de Aliz megelőzte.
- Nem megy sehova!- mondta visszautasítón.
Lónyai Imre a lányhoz fordult.
- Mióta rendelkezel helyettem?! - kérdezte számon kérőn.
- Nem akarom, hogy elmenj és kész! - felelte a lány flegmán.
Lónyai Imre összevonta a szemöldökét.
- Nekem senki se mondja meg, hogy mit tegyek, megmondtam már néhányszor !- mondta fojtott indulattal a hangjában.
Aliz hangja felcsattant.
- Jogom van beleszólni! Felháborító, hogy mindenféle szedett-vedett lányt táncoltatsz azon az alapon, hogy megnyert egy ilyen idétlen, nevetséges versenyt.
Lónyai Imre vörösödött.
- Figyelmeztettelek, Aliz! - felelte már alig titkolt indulattal.
- Én is figyelmeztetlek! Ha felkéred a lányt, hazamegyek és vége köztünk mindennek !- mondta Aliz dühösen, s nem sejtette, hogy ezzel tudtán kívül a sors szerepét játszotta.
- Jó utat! - vágta rá Imre, s ültében hátat fordított a lánynak.
Marosi Laci békebíró lett hirtelen.
- Nehogy összevesszetek ezen. Mondom, megoldjuk. Ha más nem lesz, majd én magam.
Lónyai Imre a szavába vágott.
- Nem kell! Mégis vállalom, csak pár perc türelmet kérek.
Marosi Laci válaszul megropogtatta a vállát, s elmentek. Lónyai Imre a barátjához fordult, s dühös nevetéssel mondta:
- Így kezdj a csajokkal, pajtás! Amint szóba állsz velük, azonnal rendelkezni kezdenek helyetted. Olyannak ismersz, aki mindezt sokáig tűri?!
Bozóki Feri nem felelt, csak szelíden mosolygott. Nem úgy a lány. Méregbe jött, s Feri helyett maga felelt.
- Teszek a véleményedre! - mondta, s dühében fellökte a poharát, kis híján lesöpörte a többit is.
Vitatkozott aztán apjával-anyjával, a társaság többi tagjával. Nem érdekelte, hogy a fél város ott van. Hiába csitították az asztal körül, végül felugrott, s csakugyan elrohant. Nem volt szokás abban az illusztris társaságban az ilyen botrányos viselkedés. Sáfár doktorék elmentek a lányuk után. A társaság fellélegzett, s hirtelenében kitárgyalták a történteket. Legnagyobb hangja az iskolaigazgató híresen csúnya lányának volt. Megállapította, hogy Sáfárék elhibázták Aliz nevelését, beképzelt lett, csak tudná, hogy mire, mert ez a fajta szépség manapság már nem divat. A többiek ráhagyták, hogy legyen valami öröme az életben. Helyette Imrét korholták, hogy miért nem volt kedvesebb a lányhoz.
A bíróné neheztelőn mondta:
- Maga édes kölyök, nagyon tud bánni a nőkkel, ha akar. Most miért kötött bele ebbe a szegény lányba. Ha már belekötött, olyan nehezére esett volna pár kedves szóval kiengesztelni?!
- Úgy van!...Úgy van ! - mondták mások is, s senkinek se jutott eszébe megkérdezni a bírónét, hogy honnan van a tapasztalata. Igaz, aligha vallotta volna be. Tartott még a viszonyuk, de nem voltak tervei a fiúval, csak életét édesítette. Azt sem bánta, hogy közben Aliznak udvarolt. Kedvelte a lányt, szívesen osztozkodott vele.
- Ügyetlen vagy, brúder! - mondta a bíró, s önelégülten folytatta- Ideje tanulnod a tapasztaltabbaktól!
Lónyai Imre a bíró szeme közé mosolygott.
- Majd pont tőled fogok tanulni! - mondta, s felpattant, ment teljesíteni felkért feladatát.
Cili nem hitt a szemének, mikor a fiú megállt az asztaluknál. Lónyai Imre némán meghajtotta magát. Cili se szólt. Zavarában, bűvöletében felállt, s elindult a nagyterem felé. Amint beléptek, a zenekar rázendített egy keringőre ; Dombszegen a szüreti bálokon még hagyományos zene járta, diszkózni máshova jártak a fiatalok. Most szólt a Kék- Duna keringő, s Lónyai Imre a karjaiba ölelte Marosi Cilit. Körberepülték a tágas termet. Cili kimondhatatlanul boldog volt. Aztán lassan magához tért. Annál józanabb emberke volt, hogy higgyen a kívánságok ilyenféle teljesülésében. Hamar kitalálta, hogy a fiú valamiféle felkérést teljesít. Valójában így sem bánta, s elhatározta, kihasználja a lehetőséget. A keringő után tangó következett, beszélgethettek a párok, de a fiú egy szót sem szólt.
Cili összeszedte a bátorságát, s megszólalt.
- Örülök, hogy újra találkoztunk. Ez most kellemesebb, mint a régi volt, igaz?!
- Mi van?! - kérdezte a fiú udvariatlanul, s mutatta, hogy nem értette a zenétől.
Cili megismételte hangosabban, más szavakkal, rövidebben.
- Azt mondtam, örülök neked.
- Merthogy?!- kérdezte a fiú, s nem látszott rajta a kíváncsiság.
- Ha majd valóban érdekel a válaszom, kérdezd meg újra...- mondta Cili kedves mosollyal.
Lónyai Imre megnézte a karjaiban lévő lányt, s felnevetett.
- Szórakozottnak találsz?!
Cili is nevetett, de nem felelt, mert éppen lekérték, majd jó ideig egymásnak adták a fiúk. Lónyai Imre nem ment vissza a színházterembe, megállt a fal mellett, s egy idő után lekérte maga is.
- Folytassuk a beszélgetést! - mondta mindjárt - Az első kérdésem : Milyen régi találkozásról van szó?!
Cili rácsodálkozott. Ezek szerint mégis hallotta a szavait ! Bosszankodás helyett rájött a nevetés, egyenesen a fiú szemébe nevette:
- Törd a fejed, és rájössz!
A fiú is nevetett, mint akinek tetszik a válasz, s belement a játékba.
- Megtörtént, de teljes az amnézia. Mikor találkoztunk és hol ?! Áruld el, oké?!
Ott volt megint a következő táncos, Cili kacagva fordult a karjaiba, s kedvesen fityiszt mutatott Lónyai Imrének. A sötétszőke fiatalember elvörösödött, aztán hangosan nevetni kezdett, s a szabályokkal ellentétben azonnal visszakérte. Nem is kérte, egyszerűen elvette. Félrenyomta a fejjel alacsonyabb, vékony fiút. Cili táncosa tiltakozott, akadtak mások is. Megálltak a párok körülöttük, hangos szóváltás támadt, hirtelen botrányszagú lett a levegő. Ott teremtek a rendezők, köztük Marosi Laci is, s néhány fiúnak azt mondta " Mondjátok meg mindenkinek, hagyják őket együtt!"
A fiúk értik egymást. Ha valaki értetlennek bizonyul, azt meggyőzik más módon. Néhányan kiszorultak a bálteremből egy időre, de aztán helyrebillentek a kedélyek, s Ciliék táncolhattak nyugodtan. Cilit újra hatalmába kerítette az öröm. Hiszen most már más volt a helyzet. Lónyai Imre a saját akaratából volt vele. Repült a fiú karján, s azt kívánta, bár sohase érne véget a tánc.
Egy idő után észrevette, hogy valami megváltozott körülöttük. Míg előtte kézről-kézre járt, most senki sem kérte le. Érezte, hogy itt valami történt, s már nem tudott örülni igazán. Imre arcát is kedvetlennek látta. Szinte bántón hallgatott, mint aki már megbánta tettét, s arra sem kíváncsi, amit addig tudni akart. Belenyilallt a felismerés, az a baja, hogy a nyakán maradt. Azonnal határozott. Véget vet az együttlétüknek. Nehéz meghozni ilyen döntést a megélt rövid öröm után, de Cili abban a percben ezt látta leghelyesebbnek. Megállt, s kedvesen arra kérte, kísérje vissza a színházterembe, a szülei asztalához. Lónyai Imre meghajtotta magát, s követte engedelmesen. Csak az asztalnál köszöntek el egymástól. Illedelmes, rövid búcsú volt. Ezzel véget ért az oly régen áhított találkozás.
X/29
Másnap vasárnap volt, s Ciliék családi szokás szerint misére mentek. Dombszegen évtizedes szokás volt mise után a templom előtt beszélgetni a rokonokkal, vagy ritkán látott ismerősökkel. Ciliék kis csoportban álltak István két bátyáékkal, Áronékkal és Andrásékkal. Ott volt András fia, Endre is. A fiú korban egy évvel volt idősebb Marosi Lacinál, s a családi hagyományokkal szakítva, kétkezi mesterségek helyett a diplomát választotta, végzős egyetemista volt. Cili kedvelte ezt az unokabátyját is, de ritkán találkoztak, Endre keveset volt otthon. Most Cilit tréfálkozón magához fogta, miközben felidézték az esti mulatságot. Az állatorvos fiát is emlegették, s évődtek Cilivel.
A közelben volt Lónyaiék háza. Végszóra kinyílt a kiskapu, s megjelent Lónyai Imre a kerékpárjával. Néhány lépésre voltak. Ránézett a kis csoportra, s csak Endrének köszönt egy szűk szevasz-t.
Karjával átfogott lányt " nem látta meg". Visszatetsző dolog volt, kifejezetten kínos, megakasztotta a beszélgetést is. Hallgattak, míg a fiú elkerekezett, aztán elváltak egymástól testvéri öleléssel, mintha semmi sem történt volna, mert ebben a családban ismerték a tapintatot, s együtt éreztek a testvérrel.
Ciliék hármasban hazaindultak, Cilit középre vették a szülei, beléjük karolt, s hallgatagon mentek egy ideig, aztán Erzsike megszólalt.
- Ez a Lónyai fiú nagyon feledékeny! Ciluskánkat felkérte az este, sokáig táncoltatta, vissza is kísérte, de reggel már nem köszön. Furcsa.
Marosi István hangja dörrent.
- Felejtsük el! Már az sem tetszett, hogy felkérte.
Cilinek melege lett.
- Talán nem vett észre...- mondta halkan, védelmezőn.
- Lári-fári! Van szeme, csak a tisztessége hibádzik. Beszéljünk másról, érdemesebbről...- mondta István, s kis szünet után folytatta - Ez a mi postásunk, ez a Kis Marci jóravaló gyereknek látszik. Mellette szép szál legény. Úgy mondják, dolgos is. Ahogy látjuk, iparkodik veled is megkedveltetni magát.
Erzsike nevetve szólt közbe.
- Szorgalmasan hozza a virágdíszes leveleket. Kitartónak látszik.
Cilit zavarta a postásuk ragaszkodása, de az még inkább bántotta, hogy szüleinek rossz véleménye lett Imréről, s tőle szokatlan ingerültséggel felelt.
- Kiss Marci és a maga írta, névtelen, gügye levelei! Az agyamra megy velük.
Erzsike sejtette, hogy az ura nem örül a lányuk válaszának, igyekezett szelídíteni a helyzeten, s nevetett újra.
- Majd örülnél neki ötven év múlva! Ha már senkinek se jut eszébe, hogy szívhez szóló, szép leveleket írjon, piros rózsákat, kék nefelejcseket rajzolgasson a maga költött versikéje köré.
- Biztosan igaz, de az most nem vigasztal, hogy minek örülök majd, ha megvénülök.
Kedvetlenségében tapintatlan volt. István hangja újra dörrent.
- Ahogy az is igaz, lányom, hogy tisztelettel viselkedünk, ha szüleinkkel szólunk!
Cili észbe kapott.
- Bocsánatot kérek! - mondta csendesen- Rosszkedvem az oka. Bánom, hogy elindultam a versenyen. Semmi jó sem származott belőle.
Marosi Istvánék összemosolyogtak, s megbocsátották tapintatlanságát, noha egyetlen szót sem szóltak, csak magukhoz fogták jobban a karját, de Cili ennyiből is értett. Anyja vigasztalta is. Csendes büszkeséggel mondta :
- Pedig örülhetnél a tegnap estének, Ciluskám! Nem sok lány dicsekedhet hasonlóval.
Az apja megtoldotta.
- Igaza van édesanyádnak! Hiszen szép este volt, büszke este… Mindenki felállt, és tapssal ünnepelt... Édesanyád sírt, rajtam szűk lett a mellény. Hogy a csudába ne ?!
Cili hozzájuk bújt jobban. Szüksége volt a vigasztalásra, mert mi tagadás, nagyon rosszul érintette a fiú viselkedése. Jó volt tudni, hogy szüleire most is számíthat. Mellette vannak, mint mindig.
