HTML

Áldva és verve sorozat: Cili regénye.

Egy asszonysors története.

Friss topikok

Címkék

Archívum

3. fejezet. 4. rész. HITEK ÉS REMÉNYEK

2013.10.30. 11:39 Rényi Anna

Hitek és remények

X/32

    Cili a következő hetekben átadta magát az örömnek. Hédi előtt gyakran beszélt Imréről, reménykedett, tervezgetett. Hédi csendben hallgatta. Nem akarta elárulni, hogy találkozásukban neki is része volt. Csak annyit mondott, reméli, ha Imrével eljárnak majd ide-oda, őt is magukkal viszik, mert az idegeire megy a bezártság. Nem ok nélkül emlegette a bezártságot. Mikor Solti elrendezte a pótvizsgát, a segítő kikötötte, be kell érniük az osztályvizsgával, Hédi nem próbálkozhat az érettségivel. A lánya botrányos viselkedését is tudtára hozta.  Solti levette otthon a derékszíját, Hédi hátán a nyoma sokáig meglátszott. Azóta a munkahelyén kívül, csak Cilivel engedték el otthonról. Cili mit sem sejtve, jókedvűen megígérte. Amúgy is mindig vidám volt ezekben a napokban. Csak akkor borult el a tekintete, ha eszébe jutott, hogy a szülei elé kell állnia, s be kell vallania a fiút. Halogatta egy darabig, aztán egyik nap a vacsora alatt megszólalt. Alig ejtette ki a fiú nevét, apja eltolta maga elől a tányért, mint aki jóllakott hirtelen. Erzsike nyugtalanul nézett rájuk, aztán igyekvőn felnevetett.
- Még ilyet! Hogy éppen az a fiú! Hazakísér azután, hogy a templom előtt nem köszönt. Akkor alighanem olyan különös, mint az apja, mert azt meg kell hagyni, az állatorvos elég furcsa ember. Emlékeztek rá, tavaly, mikor a kismalacok voltak, bejött a konyhába, megnézte, mit főzök. Csak úgy magától felemelte a fedőt, aztán meghívatta magát ebédre. De dicsérte, nagyon dicsérte...- mondta, mint aki közben észbe kapott.
Cili emlékezett az esetre, de nem mert megszólalni, mert apja szavak nélkül, hördüléssel felelt. Hallgatagon ültek egy ideig, végül apja megszólalt, hangja neheztelő volt.
- Mivel érdemelte ki az engedékenységed, Ciluskám?
Cili gyomra remegett.
- Csak hazakísért, apukám! - mondta védekezőn.
Marosi István nem csak a könyvei után volt okos. Látta a lányán, hogy nagy hatással van rá a fiú, s nem hitte el, hogy mindezt a bálban, vagy sima hazakísérés alatt érte el az állatorvos fia. Fürkésző szemmel kérdezte:
- A bál előtt is ismerted?
Cili lehajtotta a fejét, s nagyon halkan felelt.
- Egyszer régen összefutottunk a kerékpárokkal. Azóta sokat gondoltam rá.
Marosi István befele jajdult, kifelé csendes számon kérő volt.
- Miért nem hallottunk eddig róla ?
- Olyan reménytelen volt, annyira reménytelen, hogy magam előtt is restelltem. Apukámékat se akartam nyugtalanítani. Főképpen, hogy az állatorvos olyan különös ember...- mondta belekapaszkodva anyja szavaiba, hogy ne kelljen kimondania  a nehezebb ítéletet.
Istvánt vigasztalta kissé, hogy  lánya tisztában van a valós helyzettel. Hiszen nagy volt a távolság a két család között, valóban nagy volt. Nem csak a rangbeli különbség, vagy a főtéri ház, a család hírhedt gőgje is riasztotta. Erzsike is így volt vele. Maga elé nézett riadt tekintettel. Az állatorvos feleségével gyakran találkozott a piacon. Lónyainé oda is kalapba, kesztyűbe ment. Soros bejárónője vitte utána a kosarat, de alkudni maga szeretett, mert sóher volt az istenadta. Közben sértegette az egyszerűbb embereket. Őt is sokszor megbántotta, mikor málnát vagy epret vásároltak nála. Hiába mérte bőven, ráadást is tett rá, nem restellte azt mondani a füle hallatára " Ezek a piaci kofák mindig csalnak a mérleggel, az ember nem lehet velük elég óvatos! "
Istvánnak az állatorvos járt a fejében. Jó orvosnak tartotta, de az embert nem tudta becsülni, s éppen a gőgje miatt, amit a gazdákkal egyoldalú barátkozás alá rejtett. Tegezett minden gazdát. Ez amolyan csendőr pertu volt, mert viszont nem tegezhették. Kedélyeskedőn a keresztnevén szólította az emberét, akárhány éves is volt, míg magát mindenkivel doktor uraztatta. Elnézték, mert a tudást tisztelni kell, de a lányát ilyen családba nem szívesen adja az ember. Idősebb Lónyai Imre valójában amolyan parasztúr volt. Hétköznapokon csizmában, csizmanadrágban, rövid bőrkabátban járt, mint a vidéki állatorvosok általában, ha maguk járják az istállókat, ólakat. Tanyáján lovakat tartott, a tanyavilágban bricskán közlekedett, gyakran a városban is, maga hajtotta a lovait. Tanyája amolyan úri tanya volt, ahol folyt ugyan valamennyi gazdálkodás, állandó napszámosaik voltak, mégis inkább dorbézolásra tartották a tanyát. Hetente rendeztek kint murikat. Olyankor birkát vágtak, vagy fiatal malac került terítékre. Volt elegendő bor és pálinka, s ott volt a párttitkártól kezdve a tanácselnökön át a városi urak színe-java. Lónyai szerette a víg társaságot, a nagy evészetet, ivászatot. Meglátszott rajta, nagydarab, vérmes ember volt.
Marosi István szívét megülték a lánya szavai. Főképpen az a tudat, hogy régóta fontos volt a fiú. Már nem tehettek úgy, mintha a gond nem volna gond. Azt gondolta, jobb időben szembenézni vele. Mélyet sóhajtott, s azt mondta :
- Az apja olyan ember, amilyen! Nézzük a fiút inkább. Azt már tudjuk, hogy nem szeret köszönni.
- Az csak véletlen volt! - sietett Cili a válasszal, s elhadarta Imre magyarázatát. Hozzátette még - Ettől függetlenül nagyon restellte, mert amúgy rendes, tessék elhinni, apukám!
Erzsike a lánya segítségére sietett.
- Lehet valami igaza, ha jobban meggondoljuk. Mi se nézelődnénk, ha előttünk csoportosulnának gyakorta. Talán valóban ez volt az oka, és nem az, amire először gondoltunk.
- Na, majd elválik! - felelt rá István, s megkérdezte - Aztán, hogy gondolod tovább, kislányom ?!
Cili örült, hogy idáig eljutottak, s már nyugtatta őket.
- Egyelőre csak kísérget. Sétálunk. Beszélgetünk, ismerkedünk. Semmi komoly addig, míg nem ismerem ki jobban.
Marosi István újra jajdult egyet magában, mert úgy gondolta, ha a lánya eddig nem látta meg ebben a fiúban a gőgöt, kivagyiságot, amitől kiskora óta óvták, akkor az állatorvos fiát illetően hályog van a szemén. Mikor eljutott idáig, megmarkolta szívét a féltés. Innia kellett egy pohár bort ahhoz, hogy megszólalhasson. Így is rezgett a hangja.
- Ezzel a fiúval vigyáznod kell nagyon, kislányom/ Ahogy ismerjük a családját, nemigen tanult tiszteletet. Főleg a magunkfajta, egyszerű embereket becsüli kevésre. Gondolom, a lányainkat is. Elgondolni se tudom, most miért vetette magát utánad, mikor eddig másképpen viselkedett, de rájövünk majd hamar. Ha nem bánna veled addig sem tisztelettudóan, tudnod kell, hogy mi a teendőd. Akkor is, ha régóta tetszik. Akkor is, ha most úgy gondolod, feleslegesen aggódunk érted. Megértetted, gyermekem?!
- Megértettem, apukám, és komolyan mondom, ne tessék aggódni, mert tudok vigyázni magamra.
- Minden jóérzésű, szerető gyermek ezt mondja aggódó szüleinek, mégis láttunk már szomorúra fordult sorsokat.
Erzsike is közbejajdult.
- Hallgass édesapádra, drága gyermekem és nagyon vigyázz! Az ilyen fiú nem éri be kísérgetéssel.
- Imre nem kapkodós fajta, anyukám! Sáfár doktor lányát évekig kísérgette. A bálban vesztek össze.
- Kár, mert az volt hozzávaló !- mondta ki István a maga keserűségét, de ennél többet már nem mondott.
X/33
    Lónyai Imre november végén nem jelentkezett. Cili csak Hédi előtt kesergett, de nem talált együttérzésre. Hédi azt mondta, biztosan elszúrta újra, mint a bálban. Utána elmondta Cilinek a fiatal orvossal kapcsolatos terveit. Nem szépítette a dolgot. Nyíltan megmondta, a fiú személye nem érdekli, csak a doktori címe vonzza. Apjáék kinyitják a pénztárcájukat, megfogja a pénzükkel, hogy végre megszabaduljon otthonról.
Cili megdöbbent, s szinte könyörgött, hogy jobb belátásra bírja. Magyarázta, hogy végleg tönkreteszi az életét, de Hédinek most is hiába beszélt. A lány indulatosan azt mondta, hallani se akar a szerelemnek nevezett elmebajról, vagy más érzelemről, csak hideg fejjel hajlandó belemenni egy kapcsolatba. Aztán a fiatal orvosról mesélt mindenfélét. Azt is részletezte, hogy mi mindent hoz majd a tudomására, ha sikerül a közelébe jutni. Kijelentette aztán elvárón, hogy Cilinek bármi is a véleménye a dologról, amint lehetősége nyílik rá, azonnal hozza össze őket Imrén keresztül, a többit bízza rá. Tudja, mit csinál.
Cili valósággal betege lett Hédi újabb őrültségének. Napokig képtelen volt másra gondolni, átmenetileg még Imréről is megfeledkezett. Így váratlanul érte, mikor Mikulás napján felbukkant. Cili akkor rövid napos volt, de négy óra helyett öt óra tájban lépett ki az Öregotthon kapuján. Haldokló mellett töltötte az időt. Ahogy fogalmazni szokott, megint búcsúra kényszeríttette az élet. Érző lélekkel nem lehet az ilyesmit megszokni. Könnyes volt a szeme, mikor betette a kaput maga után. Imre akkor már egy órája várta, s köszönés helyett ingerülten kérdezte :

-  Mi ez a nagy kesergés ?!
- Meghalt az egyik gondozottam. Egy drága, aranyos néni. Nehezen tudom túltenni magam rajta.
- Helytelen, hogy ennyire a szívedre veszed. Kívül kellene maradnod a helyzeten, végtére is csak egy idegen.
- Nem idegen. Mondom, hogy a gondozottam.
- De se inged, se gallérod!
- Ha valakivel éveken át együtt vagy, vele érzel örömben, bánatban, megérint a haldoklása is.
- Marhaság! - mondta Imre dűhösen, s a száraz úton szinte megpörgette a kerékpárját, miközben érzéketlenül folytatta - Ha tudom, hogy ilyen nagy gyászban vagy, nem jövök ki.
Cili nyelt egyet. Nem sejthette, hogy nem neki szólt a rosszkedve. Lónyai Imre kevéssel előbb összeveszett apjáékkal. Pesten albérletet akart váltani, pénz kellett volna hozzá, de Ida mama megtorpedózta. Azt vágta a képébe, vitt már otthonról eleget. Várja ki, míg a Marosi lány pénzéből válogathat. Nem maradt adósa, amiért aztán apjával került szembe.
- Rosszkedved van...,- mondta Cili csendesen.
- Ja! Így legalább kezet foghatunk.
- Bántott valaki, vagy bosszúság ért ?!
- Mondjuk. Amúgy is pocsékul vagyok. Hetek óta alig alszom a szakdolgozatom miatt. Tetejében elromlott az albérletben a fűtés, a tulaj a füle botját se mozgatja. Két hétig cudar influenzám volt.
Cili megvigasztalódott, s megértőn mondta:
- Azért nem jöttél haza november végén.
- Ja! - felelte Imre röviden, s megállt az egyik üzlet előtt. Cilihez támasztotta a kerékpárját minden magyarázat nélkül, s besietett az üzletbe. Nagy csoki mikulással tért vissza, s Cili kezébe nyomta.
Cili egy pillanatra meglepődött, de aztán az arcához hajolt.
- Köszi! Aranyos vagy !- mondta kedvesen.
- Szóra se érdemes !- felelte Imre, s elindultak a szokásos módon újra.
Imre vezette a kerékpárt, Cili a jármű másik oldalán ment, s hallgattak sokáig. Mindketten töprengtek. Cili olyan témával szerette volna folytatni a beszélgetést, ami során többet tud meg a fiúról, mert tapasztalt érzéketlensége láttán újra elfogta a nyugtalanság.
Lónyai Imre azon töprengett, hogy miképpen tudná mindezt elkerülni. Nem akarta ennél közelebb engedni magához a lányt, ahogy a gondolatait se akarta megosztani vele. Olyan témát keresett, ami őt magát nem érinti, az idő pedig telik vele. Mielőtt Cili megszólalhatott volna, szóba hozta a Marosi famíliát. Felsoroltatta Cilivel az egész rokonságot, mint akit komolyan érdekel, hogy ki mindenki tartozik a családjába. Cili csak nagy vonalakban akart beszélni a famíliáról, de ahányszor abbahagyta, Imre újabb kérdést tett fel. Többek között az érdekelte, hogy Marosi Endrén kívül járt-e más egyetemre a családban.
Cili őszintén felelt. Nevetve mondta, Endre az a kivétel, aki erősíti a szabályt. Így értek el a Virág utcáig.
Imre témát váltott.
- Most folytasd azzal, amit a bálban elkezdtél! - mondta elvárón.
Cili szemében megremegett a fény. Kifejezetten nyugtalanította a dolog. Imrének már meg kellett volna értenie, hogy még nem akar beszélni róla. Csendesen emlékeztette. Imre hangja felcsattant.
- Semmit se utálok jobban, mint az értelmetlen titkolózást! Az nem igaz, hogy nem lehet néhány szóval elmondani, hol találkoztunk és mikor.
- Nem ilyen egyszerű. Ennél több mondandóm volna, de most még nem tudom elmondani. Ha majd beszélhetek róla, mindent megértesz.
- Ez csak ürügy, mert nem veszel komolyan.
- Komolyan veszlek. Be is bizonyítom. Szeretnélek meghívni karácsony másnapján hozzánk...,- mondta Cili, miközben megálltak a házuk előtt.
Lónyai Imre szinte felhördült, annyira ellenére volt a gondolat. Nem volt kedve a suszteréhoz. Gondolta, van még néhány hónapja, addig húzza az időt, ameddig lehet.
- Karácsony másnapján ?! - kérdezte úgy, mint aki erősen töpreng, s szerelni kezdte a kerékpár világítását.
- Csak délutánra gondoltam. Eljössz ?! - kérdezte Cili reménykedőn.
Jó ideje dédelgette a gondolatot annak ellenére, hogy Imre nem jelentkezett a mondott időben. Készült is az ünnepre. Vett Imrének egy szép könyvet a maják életéről, mert első találkozásukon mellékesen megjegyezte, hogy az ilyen könyveket olvassa szívesen. Vett hozzá egy édes mackót is. Már becsomagolta, s ráírta - " Szeretettel Cilitől az első karácsonyunk emlékére".
Marosi Cili lélekben még mindig az a jóhiszemű emberke volt, akit Füredi Nóra féltett. Noha sok mindent tapasztalt az eltelt évek alatt, de önmagából nem léphetett ki. Nem látta meg a fiú alakoskodását, nem érezte meg, hogy színjáték részese. Helyette még mindig a természetének tudta be a mindenkori viselkedését. Már nem vette könnyedén, de még mindig hitte, hogy idővel változhat. Ha jobban megismerik egymást, abbahagyja a furcsa viselkedést.
Lónyai Imre most is húzta az időt. Bajlódott a lámpával, közben azon töprengett, hogyan tudna úgy kibújni a meghívás alól, hogy a lány hibájának tűnjön. Akkor egy ideig találkozniuk se kell. Szabadon töltheti a karácsonyt és a szilvesztert. Attól már nem tartott, hogy a lány végleg megsértődik. Magabiztosan hitte, már azt tehet vele, amit akar. Visszacsavarta a lámpafejet, s megszólalt végre, hangja sértődött volt.
- Tervezgetsz velem, és közben tovább titkolózol. Hányszor mondjam még, hogy dühít ?!
Cili érezte a hangján, hogy komolyan neheztel. Kezdte hinni, hogy beszélnie kell, ha nem akarja végleg megbántani, de azt is érezte, hogy egyetlen épkézláb mondatot se tudna kinyögni.
Imre nem adott időt arra, hogy összeszedje magát, kíméletlenül folytatta :
- Nem ?! Hiába kérlek ?! Jól van, kicsi, ha ennyire se vagyok fontos, akkor maradjunk annyiban, majd akkor tervezz velem, ha már leszoktál a felesleges titkolózásról. Adok időt a gondolkodásra. Egy darabig nem jövök. Mikor legközelebb találkozunk, elsőként ezt akarom hallani, rendben ?! Addig pedig jó karácsonyozást, és vidám szilvesztert! Na, csók! - mondta, felpattant a járművére, s elkerekezett olyan gyorsan, mint a szél.
Cili sokáig nézett utána, aztán bement a kapun, s a két tenyerébe temette arcát. Készülődött benne az első boldogtalan karácsonya.
Anatole France mondta: " A vágyaknak, még a legártatlanabbaknak is, az a bajuk, hogy alávetnek másnak, és függővé tesznek bennünket."
X/34
    Beköszöntött az 1983-as esztendő. Lónyai Imre nem jelentkezett. Cili rengeteget töprengett a helyzetükön. Bármennyire látta, hogy a fiúval komoly gondok vannak, nem tudott legyinteni a távolmaradására.
Pedig érezte, hogy ezt kellene tennie, de még kísértették a sötétkék szemek. Azzal nyugtatta magát, még mindig keveset találkoztak ahhoz, hogy levonhassa a végső következtetést. Várta továbbra is. Naponta azzal a reménnyel lépett ki az Öregotthon kapuján, hogy találkoznak. Főleg azokon a napokon, mikor Héditől tudta, hogy Imre Dombszegen van. Hédi a szalon ablakából rálátott a Lónyai házra, s gyakran újságolta.
Cilit egyedül az vigasztalta, hogy nem tűnt fel Sáfár Aliz társaságában sem. A lány naponta átment a templomtéren hivatalból jövet-menet, mindig egyedül volt, s Lónyaiékhoz se ment be, noha régebben rendszeresen járt Ida mamához. Véget ért a január is, s Imre a hónap végén se jelentkezett. Cili már boldogtalan volt. Tetejében február elsején, munkába menet baleset érte. Megcsúszott a havas, jeges úton, kifordult a bokája, s mire sántikálva eljutott az Öregotthonba, alaposan elkésett. Márta már az ajtóban elkapta, s azt kiabálta, legközelebb be se menjen, mert úgy kirúgatja, hogy a lába se éri a földet. Cili mutatta a bokáját, ami addigra bedagadt, s mondta volna, hogy kínnal tette meg az utat, de Márta közbevágott.
- Ne magyarázzon itt nekem! A bokája magánügye, nem érdekel. Most pedig menjen a dolgára, és ne lopja tovább a napot, mert nem azért kapja a fizetését!
Cili nyelvén volt, ha visszafordul az úton, s kiíratja magát néhány napra, most nem ordítozna vele. Aztán mégsem szólt, csak bosszúsan legyintett, s indult a nővérszoba felé átöltözni. Útközben bánatosan rámosolygott egy kedves öregúrra, a botjára támaszkodva állt a falnál, részvét volt az arcán. Amint Cili elhaladt mellette, az öregúr szokatlan indulattal mondta a főnővérnek :
- Nem azt a lovat kell ütni, aki magától is húz!
- A maga dolgával törődjön, Laci bácsi! Ehhez semmi köze... -  felelt vissza a főnővér mérgesen.
Az öregúr hangja felcsattant.
- De a betyárját, van hozzá közöm! Jegyezze meg, nem mi vagyunk az Otthonért, hanem az Otthon van értünk! Ez magára is vonatkozik!
- Na, ne mondja !- felelte a főnővér vörös arccal.
- De mondom! Ahogy mondok mást is: Azt nem engedem bántani, aki fájó lábbal, sántítva is bejön, hogy elláthasson bennünket, nyomorultakat! Inkább azokkal foglalkozzon, akik a nővérszobában lopják az időt óraszám. Ideje volna rendet tenni, mert ha én megyek be, ezzel a görbebottal zavarom ki őket! - kiáltotta, s fenyegetőn felemelte a botját, megrázta a főnővér orra előtt, mint aki rajta akarja kezdeni a rendcsinálást.
Ilyesmi még nem fordult elő az Öregotthonban, a főnővér ledermedt néhány pillanatra, aztán meglepő módon felelt.
- Jól van, Laci bácsi!...Jól van, csak nyugodjon meg! Megyek, és máris intézkedem...- mondta, s indult valóban.
Cili akkor már a nővérszobában volt, s félig átöltözött. A főnővér becsörtetett, rajta kívül kizavart a szobából mindenkit, s mielőtt kiment, gyűlölködő pillantást vetett felé. Nem volt kellemes érzés, s főleg nem volt megnyugtató a jövőre nézve.
Február elseje Lónyai Imrének se volt szerencsés napja, noha amúgy jeles nap volt az életében. Harminchárom esztendős lett. Volt olyan osztálytársa, akinek már iskolába járt a gyereke. Maga a nősülés gondolatával se tudott megbarátkozni, főképpen ilyen alapon. Csak az vigasztalta, hogy volt még néhány hónapja, az államvizsgája előtt nem akart foglalkozni ezzel a témával. Halogatta a lánnyal való találkozást is, ki akarta húzni február végéig, de apja közbeszólt. Az első percekben csúnyán összevitatkoztak, zengett bele a templomtéri tekintélyes ház. Idősebb Lónyai Imrének volt oka az idegeskedésre. Legutóbbi kártyapartin Sáfár doktor többet ivott a szokásosnál, s könnyek között panaszolta, hogy minden hitelező forrásuk bedugult, anyagilag a padlóra kerültek, nem tudják finanszírozni tovább a két fiuk taníttatását. Amit az anyagi helyzetükről, s a hitelezőkről mondott, nem lepte meg, neki is komoly összeggel tartoztak, s nem bánta, hogy fia szakított Alizzal, mivel neki sem volt kedve további kölcsönökkel támogatni a költekező famíliát, de attól felment a vérnyomása, amit aztán hallott.
A kis keszeg doktor elmondta, hogy az egyik fiúnak abba kell hagyni az egyetemet. Sürgősen kerítenie kell egy pénzes lányt, a maga, s a család támogatására. Sándor fiára gondolt, mert az a talpraesettebb, furfangosabb, jóképű is, s hajlandóság is van benne, mert egy napon mindenképpen meg akarja nyitni Dombszegen az ügyvédi irodáját. Valamit arról motyogott aztán, hogy a sógorának segítenie kell, ha jó testvér. Sáfárné bátyja volt a helyi Takarék vezetője. Lónyai ezek után komolyan tartott attól, hogy Sáfárék is tudomást szereznek a suszter pénzéről. Úgy okoskodott, ha maga megtalálta a kiskaput, s biztos információt kaphatott arról, hogy a kétmillió valóban létezik, akkor Sáfáréknak még könnyebb dolguk lesz. Legszigorúbb hallgatás is megtörhet kényszer alatt, ha a testvér naponta sír, s a jó testvér nem tud rajta másképpen segíteni.
Mikor Imre megértette, hogy miről van szó, maga is ideges lett. Sáfár Sándort veszélyes ellenfélnek tartotta, mert jól ismerte. Fél éjszaka töprengett aztán, hogy miképpen hozhatná helyre a dolgot, mert a hosszú távolmaradása alighanem meditálásra késztette a lányt, s az ilyesmi rosszul sülhet el.
Már nem érezte elegendőnek, ha megvárja a kastély előtt, annál hatásosabb visszatérést akart. A körülmények a kezére játszottak. Tudta, most van Cili születésnapja, s reggel misére mennek szokásuk szerint. A templom pedig ott volt  közvetlen közelükben. Az éjszaka folyamán nagy hó esett, s úgy döntött, ezúttal maga lapátolja el a havat. Eljátssza a dolgos, jó fiút, s a rajongót is egyben. Korán kelt, hogy apja munkását időben megelőzze. Nagyot nézett az ember, mikor leszedte róla a bekecset és a kucsmát, s beküldte melegedni a konyhába. Lónyainénak nem kezdődött ilyen jól a napja. Akkor lépett ki az előszobába, mikor Imre éppen kopasztotta a féltve őrzött, virágzó kaktuszát. Leszedte a Cereus hungaricus nehezen várt, nagy fehér virágait. Ida mama felsikoltott, de egyetlen szót sem szólt aztán, mert Imre olyan vad tekintetet vetett rá, mint aki arra készül, hogy ledugja a torkán az oszlopos kaktuszt.
Marosiék is készülődtek közben. István már ellapátolta a havat a házuk előtt, s rajta volt a nagykabátja, mikor észrevette, hogy a két hízó kitört az ólból. Kénytelen volt bajlódni velük. Ciliék kettesben indultak el. Karolta anyját, nehezen haladtak, még nem takarították el mindenhol a járdát. Erzsike arról beszélt, hogy nemrégiben még tisztesség dolga volt a korai járdatakarítás. Alaposan megszólták azt a házigazdát, aki nem ezzel kezdte a havas téli napot. Cili csak félig figyelt rá. Gondolatai Imrénél jártak, mintha megérezte volna, hogy megpillantja majd a templomtéren. Verdesett a szíve, mikor befordultak a térre. Már messziről látta, hogy a Lónyai ház előtt lapátol valaki. Nem kellett elmenniük a ház előtt, csak átvágtak a templom irányába, s oldalról figyelte a munkálkodót. Aztán lemondón sóhajtott, mert amolyan házimunkásnak nézte a bekecse, kucsmája miatt.
Lónyai Imre jól számított. Mikor megfordult, Cili megbotlott a saját lábában. Messze voltak ahhoz, hogy szóval köszönjenek, de közel mégis, hogy jól lássák egymást. Lónyai Imre jókedvűen elvigyorodott, s tréfásan vigyázzba vágta magát. A lapátot úgy tartotta, mint katona a fegyverét. Cili nevetett, s a kezével megfenyegette tréfásan.
Erzsike csak akkor vette észre a fiút. Látta a lánya arcát, s befele sóhajtott. Az elmúlt hetekben már azt gondolták, végleg elmaradt a fiú, s nem bánták volna. Hiszen az olyan fiatalembertől kevés jó várható, akinek még karácsony táján, a béke és a szeretet ünnepén se jut eszébe a lány, ahogy azt sem tartotta fontosnak, hogy köszöntse az új esztendő első napjaiban.
Cili nem mérlegelt. Hatalmába kerítette az öröm. Imre tréfás köszöntése, betyáros, kedves vigyorgása arról árulkodott, nem tett pontot kettőjük történetére. Bement a templomba anyjával, beültek szokott helyükre a padba, boldog szemekkel nézte a gyertyafényben tündöklő oltárt, s közben úgy érezte, gyönyörű lett a világ körülötte.  Aztán még inkább. Mögöttük lévő, üres padsorból előre nyúlt egy kéz, s letett az imakönyve mellé egy kis csokor virágot. Első pillanatban mozdulni se tudott a meglepetéstől, aztán hátrafordult, s még látta a fiú bekecses hátát a becsukódó üvegajtó mögött.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://renyi-anna-aldva-es-verve-cili-regenye.blog.hu/api/trackback/id/tr705584999

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása