A gyermekkor vége
X/14
Nyár eleje volt, tündöklő napos reggel. Cili íróasztalán a naptár 1977 május tizennegyedikét mutatott. Szombat volt, a ballagás napja. Cili még aludt. Előző este sokáig volt ébren. Feldobta a közeli ballagás gondolata, az a jó tudat, hogy véget ér az iskola, helyette kilép az életbe. Vizsgázott ápolónő lesz. Nővérke, ahogy szólítani fogják. Önállóan végezheti a munkáját, hasznosíthatja mindazt, amit három esztendő alatt szorgalmasan megtanult.
Fürdés után egy szál törülközőben bement nagyanyjától örökölt szobába, melyben változatlanul ott volt öreg Marosiné régi, de még mindig szép bútorzata. Cilit nem zavarták a régi bútorok, éppen ellenkezőleg. Emlékeztették nagyanyjára, s jó volt rá emlékezni. Mindig jól érezte magát a tágas szobában, most különösen. Jókedvében körbetáncolta a szobát, majd megállt a háromszárnyas tükör előtt, s néhány pillanatra egészen közel hajolt hozzá, mint aki alaposan szemügyre akarja venni önmagát.
Kedves arcú lány nézett vissza rá, megkapóan szép szemekkel. Meleg barna szemek voltak, hosszú szempillákkal, szép ívű, sötétbarna szemöldökkel, mégis az a derű volt benne a legmegkapóbb, mely miatt jólesett beletekinteni ebbe a szempárba. Nem a tudatlanok derűje volt, nem is a gondtalanoké. Bizakodó derű volt, olyanféle bizodalom, mely azt mondta, a gondok, bajok ellenére is szép a világ.
Termetre középmagas volt, bőre inkább kreol, mint kisasszonyosan fehér, s szinte hibátlan. Hosszú, kissé hullámos, sötétbarna hajának szép színét a természettől kapta. Formás alakját, hihetetlenül vékony derekát, melyet két felnőtt tenyér nehézség nélkül átfoghatott volna, minden osztálytársa irigyelte.
Egyszóval, igézően csinos volt üdeségébe, fiatalságában, de lélekben még kislány volt. A szó nemes értelmében ártatlan kislány, de tisztasága nem párosult tájékozatlan együgyűséggel.
Tizenhét évesen sok mindent tudott már az életről, de még nem tudott eleget, s megőrizhette lelke gyermeki derűjét. Örült, ha örülhetett. Játszott, ha játszhatott.
A következő mozdulatai is igazolták. Mikor kioldotta a törülközőt, szégyenlősen elfordult a tükörtől. Felvett egy masnis, fodros hálóinget, s így fordult vissza. Megnézte magát újra. Felnevetett jókedvűen, s leengedte felkötött haját. Előre lendítette a dús hajzuhatagot, majd függöny módjára szétválasztotta arca előtt, s mókázva nyelvet öltött tükörbeli önmagára. Nevetett újra, mozdult is hozzá.
Dúdolva, dalolva elkeringőzött az íróasztaláig. Ez volt az egyetlen modern bútor a szobában, az ablak közelében állt, s színes állónaptár díszítette. Fordított a naptár lapján, mivel új nap következett, majd továbblejtett. A szoba közepén álló kerek asztal körül táncolt, egyenként billegtette a bordó bársonnyal bevont székeket. Aztán az asztal közepén lévő szép kristályvázát a feje tetejéhez fogta, s illegni-billegni kezdett hozzá, mint a néptáncosok. Végül vigyázva visszatette a csipketerítőre, lehuppant a megvetett ágyra, s halk nevetéssel tenyereibe temette arcát.
Mire bebújt a paplan alá, kicsit meghatódott a jeles dátumtól. Elszállt a kezdeti magabiztossága, s úrrá lett rajta a szorongás: holnap a ballagás, néhány hét után a vizsgák, pár nap még és dolgozni fog. Oda kell állnia önállóan a betegágyak mellé, végezni kell a dolgát aszerint, amit három év alatt megtanult, de elég lesz-e majd az a tudás, vagy olykor ott áll kétségbeesve, tétován, tehetetlenül, mert nem figyelt eléggé, mikor kellett volna. Annyira megszeppent a gondolattól, hogy nem jött álom a szemére, s sokáig nézte az ablakon bevilágló éjszaka fényeit.
X/15
Marosi Istvánék ezen a reggelen korán keltek. A szülőnek sok a tennivalója ilyen napon. Erzsike hozzáfogott a ballagási ebédhez, náluk lesz majd a família apraja, nagyja. Kiszaladt a kertbe friss zöldségért. István is kint volt, már levágott egy halom tearózsát, a fűben hevertek egymásra rakva.
Erzsike ijedten kiáltott fel.
- Jaj, apánk, nem viszünk itthonról virágot! Nagyházán rendeltem én is, ahogy a rokonság.
István szégyenlősen elmosolyodott, mint a rajtakapott gyerek, s míg felszedegette a fűben heverő rózsákat, azt motyogta :
- Mostanra szánom, no! Az ébredésére. Tedd majd be édesanyám szobájába, az asztalon lévő kristályvázába, hogy Ciluskánk ezt lássa meg elsőnek, ha kipattan a szeme.
Az apa bevallott büszke öröme volt ez, s még valami, a lélek szép ünnepe. Hiszen hány, s hány álmatlan éjszakán gondolt arra, megérik-e majd ezt a napot, vagy Isten előbb szólítja el őket, mint kenyeret adnak a késői gyermek kezébe. S, íme eljött a megnyugvást hozó idő. Felnevelték a későn jöttet is, Isten adott hozzá elég időt és erőt.
Erzsike mintha megérezte volna a gondolatait. Először a szeméhez emelte kötényét, aztán mély sóhajtás után mondta:
- Egészen a bolondja vagy ennek a lánynak!
Marosi István már döcögősen nevetett.
- Nem csak neki. Te is kapsz egy szálat. Ezt a piros rózsát neked szántam. Mondjam azt is, hogy miért kapod?
Erzsike felnevetett, mint akit megcsiklandoztak, s megfenyegette tréfásan.
- Majd adok én neked, csak kiabáld ki!
Nem neheztelt igazán, elvette a rózsát olyan mozdulattal, ami Istvánt arra a régi lányra emlékeztette, akit feleségül vett, s hirtelen magához vonta. Ahogy Erzsike gondolta, "az összes szomszéd szeme láttára".
- Meglátnak. Majd azt mondják : vénségünkre elment az eszünk !- mondta panaszosan.
- Vén az országút! - nevetett István, s betyáros jókedvvel hozzátette -Kedvem volna újra bebizonyítani.
Erzsike ijedtében a szájára tapasztotta tenyerét, de szeme nevetett közben, hiszen szívesen hall ilyesmit az ember még ennyi évi házasság után is. Visszafiatalodik tőle éveket.
A szomszédban, Soltiék portáján is mozgás volt. Utánfutós autóra pakoltak egy frissiben elkészült ülőgarnitúrát. Fél éjszaka dolgoztak, hogy felárral leszállíthassák. Kapkodva cipekedtek. Solti idegesen elégedetlenkedett a feleségével, noha az asszony éppen egyedül birkózott egy súlyos fotellal. Szidta a lányát is. Méltatlankodón mondta, a kisasszonynak nem jut eszébe, hogy legalább ilyenkor mozduljon az ágyból, de majd mindjárt kipofozza, hogy megemlegeti. Most csak a szája járt. Különös módon ilyesmiért sohasem bántotta, mintha maga is kényelemhez szoktatta volna, hogy majd a remélt, s nagyon áhított doktor korában, otthonosan mozogjon az úrinak gondolt körülmények között.
Hédi akkor már ébren volt. Feszes, halványlila selyempizsamában támasztotta észrevétlen a teraszra vezető ajtó félfáját. Egykedvű arccal hallgatta apját, aztán titkon kiöltötte rá a nyelvét, s befordult a lakásba. Az egyik szobában kivett egy üveget a bárszekrényből, álltában meghúzta, válogatott kicsit apja repi cigarettái között, rágyújtott, s bevágta magát egy forgófotelbe, s töprengő arccal eregette a füstöt.
Hédi fejjel magasabb volt Cilinél, s noha egyformán vékonyak voltak, mégis törékenyebbnek tűnt tejfehér bőre, fiúsan rövidre vágatott, világos szőke haja miatt.
Szerette a sminket. Önmaga szórakoztatására gyakran kikészítette az arcát, szemhéján felejtett finom, halványkék árnyalat arról árulkodott, hogy ügyesen használta szépítőszereit.
Aki ebben a pózban látja, jóval idősebbnek gondolja a koránál, s néhány ítélkező gondolat is az eszébe jut. Pedig Hédi most olyan ártatlan volt, mint Isten báránykája. Cili ballagására készült, s az volt legfőbb gondja, hogy időben eljusson Nagyházára. Szombaton nem volt alkalmas vonat vagy busz. Anyjánál kikönyörögte, hogy vigye be Nagyházára. Most azért izgult, hogy betartja-e az ígéretét.
Már a fürdőszobában volt, mikor anyja berohant. Soltiné kapkodva hozta rendbe magát, várta az utánfutós autó. Mindig igyekezett megfelelni az ura elvárásainak, bármiről is volt szó. Ez becsülendő lett volna, ha nem rabszolga lélekkel teszi, amit Hédi régóta megvetett, noha olykor szánta miatta az anyját.
Most is úgy nézte kapkodását, mintha szegény bolondra nézne, s tőle szokatlan csendességgel szólalt meg.
- Anya, ugye nem felejtetted el a hajtásban, hogy ma van Cili ballagása?!
- Mi van?! - ingerkedett anyja türelmetlenül, magasra vitt hangon, miközben kapkodó mozdulatokkal fésülködött.
Hédi is megemelte a hangját.
- Mi volna? Szombat!... Azt kérdeztem, beviszel Nagyházára, Cili ballagására, ahogy megígérted?!
- Jaj, ne! Hagyjál!
- De megígérted, anya!
- Ne macerálj! Hogy a fenébe mehetnék, mikor le kell szállítanunk a bútort?!
- Addig kétszer is megfordulhattok. Légy szí, vigyél be, mert ott akarok lenni!
- Nem érted, hogy nem én osztom be az időmet?! Mondd apádnak. Nekem hiába mondod.
- Hogy megint nekem jöjjön?! Tudod, hogy mikor?!
- Inkább én feszüljek meg köztetek?! Adok pénzt. Menj, ahogy tudsz. Nem fogok apáddal hadakozni miatta.
- Ne is, mert még az eszedbe jutna közben, hogy a kölködnek is tartozol valamivel, ha már a világra hoztad, ami állati nagy baromság volt különben! - mondta keserűen.
- Na, ne mondd! - felelte anyja ellenséges hangon.
- De mondom, mert minek annak a kölök, akinek soha sincs ideje rá?!
- Érted hajtunk, ha nem tudnád!
- Teszek rá, ha közben hidegen hagy, hogy mi van velem! Vagy érdekelt egyszer is, hogy mit gondolok, mit érzek?! - kérdezte sírásba görbülő hangon, s most kislány volt ő is, lázadó gyermek.
- Ne arénázz! Megmondtam, hogy adok pénzt.
- Arra is teszek, mert azt hiszed, hogy azzal jóvá tehetsz mindent. Egy frászt!
Anyja közben púderfelhőn át nézett a tükörbe, s onnan vágott vissza.
- Hálátlan dög vagy, tudod?!
- Naná! Nem is fogom megköszönni, arra mérget vehetsz! - kiabálta Hédi, s kirohant a fürdőszobából. Alaposan bevágta maga után az ajtót.
Alexandre Dumas fils, akit százada legnagyobb moralistájának tartottak, azt mondta: " Aki meg akar győzni másokat, annak előbb önönmagát kell meggyőznie."
