A csapda
X/47
Ahogy mondani szokás, nem minden tragédia, ami annak látszik. Olykor talán a Gondviselés keze, hogy elkerülje az ember a nagyobb bajt, de ki gondol erre, ha fáj a szíve. Ez a fajta bölcselkedés Cilit sem vigasztalta volna ezekben a napokban. Javított a helyzetén, hogy szülei nem nehezteltek rá hosszan az elhallgatott félmillió miatt. Beszéltek róla, bocsánatot kért, ezzel lezárták a dolgot.
Istvánék fájlalták ugyan a történteket, de vigasztalta őket az a remény, hogy a fiú újabb alávalósága láttán lányuk talán jobb belátásra tért, s végleg szakított a fiúval. Annyira bíztak benne, hogy leálltak a lakodalmi előkészülettel is. Ahol kellett, ott megmondták, hogy nem lesz esküvő, amúgy kitértek a kíváncsiskodó kérdések elől. Pedig sokakat érdekelt volna most is, hogy mi történt. A mozi közönsége szétvitte a hírt, ki így mondta, ki úgy. Csak az volt a biztos, hogy füstbe ment a házasság. Volt, aki kárörvendett, mások sajnálkoztak.
Cili ezekben a napokban szabadságon volt, így nem jutott el hozzá a szóbeszéd. Megvolt a nélkül is a maga baja. Aztán lassan kezdte összeszedni magát. Nappal már könnyebben volt, de az estéi, éjszakái még könnyekkel teltek. Feküdt az ágyán a sötét szobában, nézte a derengő ablakot, közben minden igyekezetével azon volt, hogy ne gondoljon Imrére, ne kísértsék a csókjai, az ölelése, s mindaz a jó, amit felértékelt a lelke.
Kényszeríttette magát arra, hogy józanul, a tények szerint gondoljon a fiúra, egy pillanatra se felejtse el, hogy mit tett, mire volt képes, miközben azt állította, hogy vele akarja leélni az életét.
Eltelt két hét, s munkába állt újra. Szerencsére a közvetlen munkatársai vidékről jártak be, még nem jutott el hozzájuk a botrány híre, így viszonylagos nyugalomban végezhette a munkáját.
Egyik délután Bozóki Feri megvárta az Öregotthon előtt. Azzal az autóval volt, amit Hédi apjától kapott. Először az autóról beszélgettek. Kiderült, csak használatba kapta, szó sem volt ajándékozásról, noha Soltiék azt híresztelték. Feri aztán kedves-erőszakosan beültette a kocsiba. Amint elhelyezkedtek, kivett a kesztyűtartóból egy felbontott levelet, s kérőn mondta:
- Imrétől kaptam. Szeretném, ha elolvasnád.
Cili nem nyúlt a levél után.
- Nem akarok hallani róla !- mondta határozottan.
- Nem megoldás. Benned van a régi vonzalom, nem tudsz elfutni előle. Gyötrődni akarsz évekig ?! Inkább nézz szembe a történtekkel, gondold végig újra, hátha találsz elfogadható kompromisszumot.
- Ne haragudj, de beszélni se akarok róla !- mondta Cili nyugtalanul, s legszívesebben kiszállt volna az autóból. A fiatal orvos látta, s elővette legkellemesebb mosolyát.
- Barátságunkra kérlek, hogy maradj és beszéljük meg!
Cili tiltakozó mozdulatot tett.
- Bármit szívesen, de ezt nem! Értsd meg, magamban már lezártam. Tényleg nem akarok foglalkozni vele.
- Csak altatod magadat, amíg tudod. Ne hidd, hogy sokáig sikerül. Hamarosan gyötrődni fogsz, és akkor talán már késő lesz. Hallgass rám, és gondoljuk át közösen most. Rendben?
Cili ideges lett, s kimondta azt, amiről addig hallgatott.
- Ne velünk foglalkozz, Feri, hanem a magatok helyzetével! Házasságotok terve legalább olyan hiba, mint az volna, ha a történtek után mégis feleségül mennék Lónyai Imréhez.
- A mi helyzetünk átlátható. Mind a ketten tudjuk, hogy mit akarunk a másiktól. Hédi szabadulni akar mostani helyzetéből. Nekem ő kell. Kiszabadítom, és igyekszem megváltoztatni.
- Ha én altatom magamat, ahogy mondtad, addig te ezzel kábítod magad, mert különben szembe kellene nézned azzal az igazsággal, hogy nem szabad házasságot kötni kölcsönös szeretet nélkül, puszta elhatározásból, mert beláthatatlan következményekkel jár.
Bozóki Feri fojtott hangon felelt.
- Tudnod kell, hogy nagyon becsüllek. Ezért teljesen őszinte leszek hozzád. Magam is sejtem, hogy szaltó mortále, de akkor is meg kell próbálnom, mert Hédi ölelése teljesen megőrjített. Nem tudok szabadulni az érzéstől. Erősebb nálam.
Cili lemondón nézett rá, így is mondta:
- Akkor ne is beszéljünk róla tovább.
Bozóki Feri megélénkült, s sietve mondta:
- De rólatok beszélnünk kell! Imre nagyon megbánta, amit tett. Úgy érzi, zátonyra futott miatta az élete. Azt írja, mikor rádöbbent, hogy sokkal fontosabb vagy, mint addig hitte, fejét verte a falba. Ha rajta áll, azonnal hazajön, de nem hagyhatta cserben a pesti barátait. Kötve vannak a terepjáróhoz.
Cili neheztelőn nézett rá.
- Az imént a barátságunkra hivatkoztál. Tévedésben vagy, Feri! Te csak Imre barátja vagy...- mondta, s a kilincs után nyúlt. Kiszállt, de valójában nem neheztelt a fiúra. Inkább szánta Hédihez fűződő vonzalma miatt.
X/48
Eljött július vége. Közeledett Hédiék esküvőjének napja. Mivel a fővárosban tartották az esküvőt, a Solti család egy nappal előbb készülődött az utazásra. Hédi azon a reggelen átment Ciliékhez. Erzsike mikor meglátta belépni a kapun, azt gondolta mindjárt, már csak ez a hűtlen lelkű lány hiányzott nekik. Mégsem gátolta meg abban, hogy bemenjen Cilihez. Ez is olyasmi, ami az ember lelki nagyságát mutatja, s arról a szeretetről árulkodott, amit Erzsike érzett a hajdani kis szomszédlány iránt, akinek sokszor anyja volt anyja helyett.
Cili szótlanul bámult a belépőre. Percekkel előbb gondolt rá, de nem számított arra, hogy látja is. Hédi megállt előtte, szája széle remegni kezdett, aztán sírva-nevetve mondta:
- Köpj le, de engedd meg, hogy búcsúzóul megöleljelek!
Cili is könnyekkel nevetett, s összeölelkeztek. Kibékültek, mint már annyiszor az eddigi életük során. Hédi leült a fotelba oldalvást, ahogy mindig szokott, s arról beszélt, hogy az elmúlt hetekben anyjával berendezték a pesti lakást, teljesen készen várja őket. Részleteket is mesélt, s Cili közelebbi képet kapott saját lakásáról is, mivel tükörképe volt a két lakás egymásnak. Aztán Hédi váratlanul megkérdezte:
- Imrét illetően végleges az elhatározásod?
Cili hallgatott kis ideig, majd csendesen felelt.
- Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy végleges legyen.
- Nem érdemel bocsánatot, piszkosul viselkedett...- mondta Hédi. Elhallgatta, hogy elsősorban saját érdeke motiválja. Semmiképpen sem akarta, hogy Lónyai Imre a pesti házba kerüljön, s nap mint nap emlékeztesse arra a megalázó hajnalra. Rábeszélőn folytatta - Vigyázz, ha hazajön, mert próbálkozni fog. Ne dőlj be semmi trükknek, dumának, bárhogy is bizonygat, bármennyire is könyörög.
- Nem fogok, mert nem lesz módja próbálkozni.
Hédi arcán látszott a megkönnyebbülés. Mikor eljött a búcsú perce, csendben nézték egymást. Hédi most valóban az a régi lány volt, aki szerette Cilit.
- Baromira fogsz hiányozni...- mondta könnyekkel.
- Te is nekem !- felelte Cili megbillenő hangon.
- Gondolj rám holnap.
- Gondolok.
- Ha megjöttünk az Adriáról, azonnal írok. Szeretném, ha feljönnél. Meg kell nézned a saját kéglid is, de jó volna, ha eltölthetnénk együtt pár napot úgy, mint régen. Kimegyünk eléd a pályaudvarra, mert magadtól nem találsz oda. De gyere biztosan, mert különben lejövök, és megcibálom a hajadat!
Elnevették magukat, aztán feltámadt bánattal összeölelkeztek megint. Hédi felsírt közben.
- Felejtsd el a hülyeségeimet!
- Már elfelejtettem!- felelte Cili, s komolyan gondolta.
X/49
Július utolsó napján Cili szolgálatba lépett. Mielőtt megkezdte volna a munkáját, a főnővér magához hivatta az alagsorba. Amint belépett az ajtón, Márta ráparancsolt.
- Tegye el az iratait, és végezzünk hamar! Közös megegyezéssel engedtem el. Nem tartok igényt a mai napjára, elmehet azonnal. Feltűnés nélkül távozzon. Nem kell felzaklatni az öregeket.
Cili elhűlve nézett rá, aztán a fejéhez kapott. Húsvét után szólt, hogy augusztus elején férjhez megy, és Pestre költöznek. A változásról elfelejtett szólni. Bocsánatkérőn mondta, s hozzátette, hogy továbbra is szeretne dolgozni. A főnővér hangja diadalmasan csattant.
- De nem fog, mert nem érdemeli meg! Az olyan ember ne várjon megértést, aki beleköt mindenkibe.
- Mindenkibe ?! Ezt hogy tetszik érteni ?!
- Említhetném kettőnk viszonyát is, de nem szerzem meg magának azt az örömöt, hogy személyes bosszúval vádolhasson. Közvetlen munkatársaira se hivatkozom, pedig eleget panaszkodtak, míg csoportvezető volt. Csak a gazdászunkat említem. Naponta gyötörte az élelmezés miatt, noha magának semmi köze hozzá !
- Kénytelen voltam szólni, ha az hallgatott, akinek munkaköri kötelessége volna szóvá tenni, ha az idősek nem kapják meg a kiírt fejadagot. Rendszeresen elvonja a sajtot, a felvágott felét, és állandóan teát kapnak tej helyett.
- Tartsa meg a véleményét, nem érdekel. Fogja a munkakönyvét és menjen. Végeztünk!
Cilit nem lehetett ennyivel elintézni. Tisztességesebb eljárást követelt. A parázs vita során sok minden kiderült. Az is, hogy akkor is elbocsátották volna, ha házasságkötés után helyben marad. A főnővér elszólta magát. Azt találta mondani, egyébként sincs szükségük olyan dolgozókra, akik nem tekintik életcéljuknak a munkájukat, hanem férjhez mennek, gyerekeket szülnek, a gyes után évekig táppénzre járnak a gyerekkel. Az ilyenektől jobb időben megszabadulni.
Cili ráébredt, hogy az évek során miért tűntek el az Öregotthonból a fiatalok. A főnővér időben kiszekírozta őket. A hoppon maradt vénlány elvitatta másoktól a teljes élethez való jogot, ahogy az idős emberekkel is lelketlenül bánt. A felismerés után nem látta értelmét további harcnak. Hirtelenében Márta fejére olvasta mindazt, ami a szívét nyomta, és összeszedte a papírjait. Márta ellenére elköszönt azoktól, akik közel álltak hozzá, s elhagyta azt a helyet, ahol hat éven át szeretettel ápolta az idős embereket. Márta főnővér megnyugodhatott. Megszabadult attól a lánytól, aki munkájával, hozzáállásával naponta emlékeztette arra, hogy mit vállalt, mikor erre a pályára lépett, s amire maga már nem szívesen emlékezett.
Étienne Rey mondja : " Nagyon nehéz dolog az, hogy ne fizettessük meg másokkal a magunkkal való elégedetlenségünket. "
X/50
Cili otthon igyekezett nyugodt hangon beszámolni a történtekről, de a végén kitört belőle a sírás. Marosi Istvánékat is bántotta az újabb baj, de maguk vigasztalták. Végül közösen úgy látták, a munkahelyet értelmetlen erőszakosan visszakövetelni. Más megoldáson kell gondolkodniuk. Az ilyesmit nem szokták elkapkodni, István erre is azt mondta, aludjanak rá néhányat, s talán közben eszükbe jut valami. Cili olyan zaklatott volt, hogy amúgy sem tudott volna azon töprengeni, hogy elvesztett munkája helyett mibe fogjon.
Ez a nap volt Hédi esküvőjének napja. Ennek a gondolatát is nehezen élte meg. Néhány éve még képtelenségnek tűnt volna, hogy ne legyenek ott egymás esküvőjén. Most mégsem ez keserítette a legjobban. Bármennyire is igyekezett elhessegetni a gondolatot, folyton az járt a fejében, hogy Hédi végül több-kevesebb reménnyel elkezdhet egy új életet, míg körülötte minden reménytelen és kilátástalan. Végigsírta ezt az éjszakát, ahogy a következő napjai is szomorúan teltek.
Augusztus ötödikén be kellett mennie a plébániára, az esperes hívatta. Sejtette, hogy eljutott hozzá a szóbeszéd, s tudni akarta az igazat. Kedvetlenül indult el. Amint befordult a templomtérre, meglátta a terepjárót a Lónyai ház előtt. Imre már Dombszegen volt.
Torkában dobogó szívvel vágott át a téren a templom irányába. Mikor a Lónyai ház közelébe ért, pechjére kinyílt a kapu, s megjelent Imre az apjával, és egy emberrel. Imre arra nézett, s furcsa mosollyal mondott valamit az apjáéknak, aztán elfordította a fejét. Az állatorvos is odanézett az emberrel, felelt a fiának, s mindhárman nevetni kezdtek. Beültek a járműbe, és elrobogtak.
Cilinek a történtek után nem volt ereje bemenni a plébániára. Hazavánszorgott, s sírt egy sort a szobájában. Az este se hozott megnyugvást. Jött-ment a szobában ajtótól-ablakig. Könnyű szilárdan eltökélni, hogy többet az életben hallani se akar arról, aki képes volt két csók között becsapni, aki arcátlan módon viselkedett most is, de nagyon nehéz túljutni a hozzáfűződő érzéseken.
Az is nyomasztotta, hogy senkivel sem oszthatta meg keserűségét. Szüleit nem terhelhette vele, szegények azért imádkoztak, hogy végleg megmeneküljön az érdemtelentől. Nem állhat eléjük azzal, hogy fáj, nagyon fáj, hogy ezt tette vele a sorsa.
Egy idő után összeszedte magát egy kicsit. Levetkőzött, felvette a hálóingét és lefeküdt. Belekezdett az esti imába, de abbahagyta. Lázadó lélekkel nem tud imádkozni az ember. Közben nőttön-nőtt benne a keserűség. Úgy érezte, lassan rádőlnek a falak, lenyomja a mennyezet, s eltűnik minden levegő a szobából. Egy idő után elpattant benne a fegyelem. Kiugrott az ágyból, s ahogy volt, futásnak eredt.
Marosi Istvánék hálószobája távolabb volt, már pihenőre tértek, s nem hallották az ajtók csapódását. Pedig Cili úgy rohant ki a házból, mint aki keserűségében ki akar szaladni a világból. Csak a kertig futott, a kidöntött diófáig. Térdre vetette magát a kevés pázsiton, ráborult a fatörzsre a millió csillag alatt, s ott zokogott lefojtott, kétségbeesett bánattal.
- Miért sírsz, te kis bolond ?!- kérdezte egy hang halk nevetéssel.
Megdermedt hirtelen, még a lélegzete is elakadt. Aztán felugrott, s harciasan szembefordult a fiúval.
- Mit akarsz ?!- kérdezte zaklatott hangon.
Lónyai Imre újra nevetett.
- Mégis, mit gondolsz?! Egész héten éjfélekig itt szobroztam. Abban reménykedtem, meghallod a füttyszót. Egy sárgarigó se fütyül annyit.
Cili leereszkedett a kidöntött fatörzsre, fázósan összefonta mellén a karjait, hangja didergett a nyári melegben.
- Van bátorságod beugrani a kertünkbe azután, amit tettél ?! Ahogy ma is viselkedtél?!
Imre csak az utóbbi szavaira felelt.
- Nem tehettem mást. Apám vadul tilt. Ha kijöttél volna első este, nincs ilyen helyzet. - mondta Cilit okolva. Eszébe sem jutott, hogy más módon is kapcsolatba léphetett volna vele.
- Menj el !- mondta Cili halkan, de annál több akarattal.
Lónyai Imre felnevetett, s leült mellé a fatörzsre.
- Nem lehet, kicsi, mert holnap hatodika van. Összeházasodunk. Utánanéztem, senki sem mondta le az időpontot. Mehetünk nyugodtan az anyakönyvi hivatalba, és ott is leszünk!
Cili feljajdult.
- Nem vagy magadnál!
- Az sem volna csoda. Szakításunk óta nem volt egy nyugodt percem, egy rendes éjszakám. Piszkosul megbántam, hogy elmentem. Jöttem volna vissza, de ahányszor szóba hoztam a fiúk előtt, annyiszor nyomtak a víz alá, mert kötve voltak a terepjáróhoz.
- Ne tegyél úgy, mintha elutazásod volna a legnagyobb akadály köztünk.
- Tudom, hogy bűnt követtem el...- mondta tárgyilagos hangon - De megbántam, kicsi! Megírtam Ferinek abban a reményben, hogy eljut hozzád a levél. De nem voltál hajlandó elolvasni.
- Az ittlétednek sincs értelme...- vacogta Cili
- Nem mondok le rólad. Holnap összeházasodunk. Ha kell, szembe szállok apámmal, az egész világgal, de holnap délben akkor is a feleségem leszel !- mondta dühös akarattal, amit minden bizonnyal motivált a vesztes kétségbeesése is.
Cili sírni kezdett boldogtalanságában. Imre átölelte, s csitítón mondta:
- Nyugodj meg! Elfelejtünk minden rosszat.
- Amit tettél, azt nem lehet elfelejteni. Menj el! Menj el azonnal, és nem akarlak látni soha többé...- sírta Cili végtelen keserűséggel.
Lónyai Imre válaszul erőszakkal kereste az ajkát. Cili menekült volna, valósággal birkóztak a keskeny fatörzsön. Imre kibillentette egyensúlyából. Együtt fordultak le a kevés pázsitra. Imre a következő pillanatban Cili fölé térdelt. Olyan egyértelmű volt a mozdulat, hogy Cilinek kétsége sem lehetett afelől, hogy mit akar. Iszonyúan megrémült, s minden erejével szabadulni akart. Teste-lelke tiltakozott az erőszak ellen, de nem volt esélye az izmos férfival szemben. Mikor látta, hogy nem bír Imrével, kitört belőle a zokogás.
Lónyai Imrét ez sem térítette el feltett szándékától. A zokogó lány szájára tapasztotta egyik tenyerét, miközben testével lenyomta a földhöz, másik kezével letépte róla az apró fehérneműjét. Maga is megszabadult az akadályoktól, s lábával durván szétfeszítette Cili combjait. Amint elérte célját, azt tehetett vele, amit akart. Cili feladta. Keserűségében nem küzdött tovább, csak vergődött halk, fájdalmas sírással a karjai között.
Sokféle erőszak létezik. Az is erőszak, ami visszaél a másik szeretetével. Cili képtelen volt bántani Imrét. Nem tudott az arcába vágni, a hajába tépni, vagy a húsába marni. Nem tudta fellármázni apját, anyját, vagy a szomszédokat. Lónyai Imre elégedett volt. Hitte, hogy sikerült végleg hatalmába keríteni a lányt.
X/51
Marosi Istvánéknak szokásuk volt korán reggel tenni-venni a kertben. Ezen a reggelen Erzsike nagyot jajdult a kidöntött fánál.
- Csak nem tolvaj járt itt az éjjel, apánk ?!- kérdezte aztán, s a letaposott pázsitra mutatott.
István rosszat sejtve közelebb ment. Nézte a kevés pázsitot, s minél tovább nézte, annál komorabb lett az arca, aztán csak annyit mondott nehéz hördüléssel:
-Tolvaj volt!... Nézz a lányod után.
Maga fordult, otthagyta a kertet. Erzsikét megijesztette az ura gondolata, s rémülten szaladt be a házba. Cili egyedül volt a szobájában, ruháit csomagolta éppen. Erzsike feljajdult újra. Cili röpült hozzá, bújt a karjaiba. A megélt gyötrelemre csak édesanyja ölelésében találhatott enyhülést. Ott sírta el, hogy mi történt. Azt is, hogy maga nem akarta, nagyon nem akarta, de nem volt menekvés. Azt már nehezebb volt bevallani, hogy ennek ellenére feleségül megy Lónyai Imréhez. Elhatározta még az éjszaka. Rádöbbent, hogy a történtek után se tudja gyűlölni Imrét, hogy fontosabb lett mindennél és mindenkinél. Éppen a történtek döbbentették rá. Biztos tudata nélkül megpróbálta volna elfelejteni, de most már nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy megpróbálja.
Erzsike rémületében nem mérlegelt. Talán Cili szavait sem tudta felfogni, annyira kétségbe ejtette a szüzesség elvesztése. Vitte Cilit az apja elé, s maga kérlelte Istvánt, hogy egyezzenek bele a gyors házasságkötésbe. Marosi Istvánt mellbe ütötte a bizonyosság, szinte megingott bele. Aztán haraggal jött-ment a konyhában, s jajdulva törtek fel belőle a szavak.
- Gondolkodjatok, az Isten áldjon meg benneteket! Tetézzük a bajt, még nagyobb bajjal?! Milyen sors várna rá az ilyen ember mellett ?! Amióta ismeri, csak gondot okozott. Nem riadt vissza a becstelenségtől sem. Először eltagadott félmillió forintot, aztán a lakással akart megtéveszteni bennünket. Ahogy most is becstelen volt. Erővel szerezte meg azt, amit becsületes ember tisztességes úton, szeretettel igyekszik elérni...- mondta fájdalommal, s elfúlt a hangja.
- De ha egyszer már megtörtént a baj...- sírta Erzsike.
István megcsendesedő bánattal felelt.
- Édes lelkem, a hátralévő élete fontosabb. Ha rajtam múlik, nem lesz esküvő, se most, se később!
Nem rajta múlt. Cili könnyekkel mondta el a benne lévő érzéseket. Marosi István hallgatta a lányát, s keserűségében azt gondolta, a sors ellen nem lehet küzdeni. Beleegyezett a házasságkötésbe. A bánat mellett tudomásul kellett vennie azt is, hogy titkon, lopva megy férjhez, Isten áldása nélkül. Cilinek most is hatalma volt az apja szíve felett. Rávette arra is, hogy Imrét ne fogadja nyílt haraggal.
Lónyai Imre hajnalban azzal ment el, hogy titkon felpakol a terepjáróra, s lelép otthonról, mielőtt apjáék felébrednek. Valóban tartott apja haragjától. Idősebb Lónyai Imre sértődött gőgjében hallani se akart többet a suszterékről. Megtiltotta, hogy megkeresse a lányt. Arról nem beszélt, hogy majd maga megoldja a gondját. Imre köszönte magában az ilyen törődést. Elhagyta a szülői házat egyetlen szó nélkül. Hét órakor állt meg a Marosi ház előtt. Kinyitotta a kaput, beállt az udvarra a terepjáróval, mint aki biztos a dolgában. Cili elébe ment. Imre átfogta a vállát, így mentek be együtt a konyhába, s mint aki csak valamivel alkalmatlankodott, néhány szóval elnézést kért a történtekért.
Marosi István nézte a dúvadot, ahogy a pusztító jégesőt nézi az ember, tehetetlen keserűséggel, kárt becslő lélekkel, s nehezen vette a levegőt. Cili esdeklő tekintetére végül kezet nyújtott jövendő vejének. Isten volt a tudója annak, hogy milyen nehezére esett.
Goethe mondta : " A jó emberek emlékezete nagyobb befolyással van életünkre, jellemünkre, sorsunkra, mint amit különben a csillagoknak tulajdonítanak. "
