Hitek és remények
X/25
Cili 1978 február másodikán betöltötte tizennyolcadik esztendejét. Maguk között ezt a februári napot Gyertyaszentelő napjának emlegették, mivel vallási ünnep volt. Minden évben hálaadó misére mentek. Ha Cili éppen dolgozott, műszakot cserélt anyja kívánságára.
Erzsike kevés dologhoz ragaszkodott ennyire. Könnyekkel mondogatta, Istennek így is hálát kell adniuk azért, mert iszonyú bánatuk enyhítésére adott még egy gyermeket. Mise után úgy telt a napjuk, mint a vasárnapok. Nem fogtak a ház körüli munkákhoz, együtt töltötték az időt. Cili segített az ünnepi ebéd készítésében, apja leült a közelükben újságot olvasni. Hangosan felolvasott egy-egy érdekesebb cikket, s megbeszélték. Mindenki hozzáfűzte a maga gondolatát anélkül, hogy bárki vitatta volna. Tisztelték egymás véleményét. István anekdotázott is mellé. Honnan, honnan nem, mindig akadt tarsolyában olyan történet is, amit addig nem hallottak. Ebéd után jött a születésnapi köszöntő szerény ajándékkal, de mindig szívet melengetőn.
Cili ezen a születésnapján megajándékozta magát. Kikönyörögte időben, hogy levágathassa addig egyetlen copfba fésült, hosszú haját. Nem volt könnyű dolga. Nem csak Erzsike előtt volt kedves a megszokott hajviselete, István valósággal beleszeretett lánya hosszú hajába, s eleinte hallani se akart róla. Végül mégis engedett, mert Cilinek hatalma volt apja szíve felett.
Míg készült az ünnepi ebéd, Cili elment a fodrászhoz. Mikor szülei utána meglátták, István meglepetésében felállt az asztal mellől, Erzsike meg leült, s összecsapta kezeit ámulatában. Kislányt engedtek el, s egy hölgy tért haza. Valóban. Cili megjelenését átformálta a modern, rövid frizura, a sötétbarna haj aranybarna melírozása, amely még kellemesebbé tette amúgy is kedves arcát. Ennyi történt mindössze, noha jog szerint is önálló döntésű felnőttnek tekinthette magát, de ezúttal nem hatódott meg a jeles dátumtól. Nem táncolta körbe a szobáját, csak tudomásul vette, mint aki már tisztában van azzal, hogy valójában semmi sem változott.
Való igaz. Az ember nem lehet egyik napról a másikra körültekintően érett, döntéseiben megalapozott felnőtt. Ez amolyan átmeneti állapot, amely alatt alakul, formálódik a jellem, kiteljesedik a hajlandóság, kirajzolódnak a lehetőségek, hogy aztán elindulhasson a választott irányba.
Ha szerencséje van, vagy ahogyan a hívő ember mondja, ha Isten áldása kíséri, első útja boldog, tartalmas jövő felé viszi. Míg minden más esetben göröngyös útra lép, hogy aztán kutatva keresse a boldogulását. Mivel az ember élete összetett, meg kell találnia a magánéletében és hivatásban egyaránt, hogy úgy érezhesse, elégedett ember.
Cili elmondhatta volna, a sors már félig teljesítette kívánságát, hiszen szívéhez közel álló hívatása volt. Ez nem azt jelentette, hogy egyben könnyű volt a dolga. Áldozatos munka volt az övé. Sokszor érezte úgy, hogy erején felül vállalt, mert a legjobb szándék mellett is megviseli az embert az idős, beteg, magatehetetlen emberek ápolása. Nem csak lelkileg terheli meg, testileg is megszenvedi.
Gyakran vitte haza uzsonnáját úgy, ahogy elhozta, s olykor a bent kapott ebédet sem tudta megenni, mert kavargott a gyomra. Nem bűne ez annak a nővérnek, aki zsinórban öt-hat magatehetetlen embert tesz tisztába. Cili soha, senkinek se panaszolta. Helyette vigasztalta a rászorulókat, mert kevés ember érzi jól magát akkor, ha intim tennivalóit sem képes elvégezni egyedül. Cili úgy tette mindezt, hogy a rászoruló megőrizhesse emberi méltóságát kiszolgáltatott helyzetében is. Ennél többet aligha adhat az egyik ember a másik embernek.
Így teltek a következő évek is. Dolgozott és tanult, míg 1980-ban eljött az érettségi ideje. Munka mellett senkinek sem könnyű leérettségizni. Cilinek különösen nehéz volt, mivel csak papíron kapta meg a törvényben előírt kedvezményeket. Az intézetben most is kevés volt a szakképzett nővér, aki beadhatta az injekciókat. Szó sem lehetett arról, hogy napokra otthon maradjon. Májusig minden éjszaka tanult, gyakran hajnalig. Most nem törekedhetett jeles eredményre, erős közepesre sikerült az érettségije. Beérte vele, mert tudta, keményen megdolgozott ezért a jegyért is.
Az érettségi után kinevezték csoportvezetőnek. Felelősségteljes, megterhelő beosztást kapott. Hat ápolónő tartozott hozzá. Négyen voltak nappali szolgálatban, s negyvenhat bentlakóról kellett gondoskodniuk. Öt ilyen csoport volt az Öregotthonban. Cili csoportvezetőként is fürdetett, pelenkázott, mellette felelt a többiek munkájáért is.
Igyekezett ellátni a feladatát, nem parancsolgatott, de észrevett minden mulasztást, és kijavíttatta. Azt mondogatta a többieknek, az idősek nem szenvedhetik meg a létszámhiányt, nekik kell belehúzni, bármennyire is megterhelő.
Nem mindenki osztotta a véleményét, s ebből sok vita támadt. A beosztott nővérek jóval idősebbek voltak, megfáradtak már a sokéves szolgálatban, s Cili hamar megkapta, húsz év múlva ő sem fog úgy pattogni, mint az a bizonyos kecskebogyó a deszkán. Nehezen élte meg az ilyen vitákat.
Az Öregotthon amúgy sem volt vidám hely. A kétszáz valahány lakó közül sokan messzi vidékről kerültek oda, mivel amolyan országos intézmény volt. Sok volt az elhagyatott, magára maradt ember, akiket rokonaik csak ritkán látogattak, vagy soha.
A magára maradt, idős ember úgy érzi, hogy elhibázta az életét, valahol elrontotta, mert szerető család helyett idegenek közé kényszerült. Keresi a hibát magában, a körülményekben, s mindig odajut, hogy értelmetlen volt az élete, a hátralévő idő pedig reménytelen, s felesleges teher. Örömtelenül tengeti napjait, várja a halált. Az ilyen embert hamarabb legyűri a kor. Nem volt olyan szoba, ahol ne lett volna olyan súlyos beteg, aki már búcsúzott az élettől. Cili csoportjában is sok volt az ágyban fekvő, némelyikük már teljesen magatehetetlen volt.
Cili mindig fontosnak tartotta az idős emberek lelki gondozását, de ahogy teltek az évek, egyre tudatosabban törekedett rá. Valójában a reménytelenség ellen küzdött, s ez sem volt könnyű vállalás. Az elesett embert nehéz meggyőzni arról, hogy a hátralévő évek, hónapok, napok még tartogathatnak örömöt, ha képes a befogadására.
Cilinek legtöbbször mégis sikerült. Nem volt hozzá titkos receptje, egyszerűen csak önmagát adta, szíve jó szándékát. Kedvességével, őszinte együttérzésével olyan közel tudott kerülni az idős emberhez, hogy megnyílt előtte. Elmondta azt is, ami a legjobban fájt.
Cili ilyenkor nem csak szóval, öleléssel vigasztalt, tett mást is. Ha helyből származott az idős ember, felkereste hozzátartozóit, s a lelkükre beszélt, míg más esetben olyan kérő levelet írt, melyre mindig jött válasz. Akinek senkije sem volt, azt maga fogadta örökbe, ahogy az idősek tréfásan emlegették.
Csoportvezetőként még inkább megtehette. Szép ünnepségeket szervezett egy-egy névnapon, születésnapon, virág és apró ajándék is jutott az ünnepeltnek, bárhogy érvelt a vezetőség a kiadások ellen. Áldásos munka volt, de csoportvezetőként nem végezhette sokáig. Egy idő után szembe került a főnővérrel. Márta papír szerint csak a harmadik ember volt az intézményben, de nyugdíjra váró, érdektelen igazgató, és a korrupt gazdász mellett, aki annyit vont el az idősek fejadagjából a maga hasznára, amennyit csak tudott, valójában Márta vezette az intézetet. Jóban volt a gazdásszal, alighanem maga is részesült az elvont élelemből, ahogy az igazgató is. De még a tanácselnökék is bőséges kóstolót kaptak, ha a gazdász az intézetből vitt moslékon nevelt hízóiból levágott egyet-egyet.
A gazdász az Öregotthonon belül nyíltan beszélt róla. Talán azért, hogy a csendben háborgók tisztában legyenek kivételezett helyzetével. Cili nem ijedt meg, s gyakran szóvá tette, ha az idősek nem kapták meg a kiírt fejadagot. A főnővér indokolatlan, s sokszor kíméletlen szigorúságával sem értett egyet. Ha a nagyhangú nő dirigálva végigvonult a folyosón, az idős emberek riadtan húzódtak be szobáikba, s sokáig összerezzentek az ajtó nyitására. Cili ezt sem hagyta annyiban. Finoman ugyan, de beszélt róla az egyik értekezleten. Márta felháborodott, s leváltotta csoportvezetői beosztásból. Mi tagadás, Cilit bántotta a lefokozás. Otthon könnyekkel kesergett, s Marosi István átfogta lánya vállát.
- Azt tetted, amit tenned kellett. Nem a te hibád, hogy ez lett a következménye - mondta vigasztalón.
- De ez igazságtalanság, apukám!
- Az, gyermekem! De ilyen embertől ne várj igazságosságot. Aki uralkodni akar, abban nincs belátás. Ne szomorkodj miatta. Dolgozol majd beosztott nővérként úgy, ahogy kinevezésed előtt tetted.
- Úgy már aligha. Márta megbosszulja, hogy nem lihegtem körül, mint a többi csoportvezető. Beosztott nővérrel könnyű elbánni. Az öregekért se tehetek majd annyit, amennyit szeretnék.
- Ahogy ismerünk, kislányom, megtalálod majd annak is a módját. A pozíciót pedig ne sajnáld. " Jobb a veréb fejének lenni, mint az oroszlán farkának!"
Cili elnevette magát, de később kevés oka akadt a vidámságra. Ahogy sejtette, Márta valóban bosszút állt. Rendszeresen ráosztotta a csoportban elhunytak rendbetételét, noha addig felváltva végezték, bevált szokás szerint. Mellette tűrnie kellett a kötekedését is. Márta beszüntette a névnapi, születésnapi kis rendezvényeket is, újra csak azt kapták a csoportban lévők, mint a többi bentlakó. Erre a célra rendszeresített, virágos képeslapot sablonos üdvözlő szöveggel, ami alig volt több a semminél.
Cilinek fájt, hogy kolléganői még ebben sem álltak mellé. Helyette egyikük megjegyezte, jó lecke ez annak, aki nem tanulta meg időben, hogy nem lehet megváltani a világot. Cili ritkán vitatkozott idősebb emberrel, de ezt nem hagyta szó nélkül. Emlékeztette arra, hogy mit vállaltak akkor, mikor elkezdték a pályát. Ezzel sem lopta be magát jobban kolléganői szívébe. Mellőzték aztán sokféle módon.
Nem könnyű ilyen körülmények között dolgozni nap mint nap. Cili akkor már negyedik esztendeje volt az intézetben, s mikor letette a munkát, fáradt volt testileg-lelkileg. Így nem volt csoda, hogy maga sem bánta, ha szolgálat végén hazamehetett. Évekig kerékpárral járt, mivel messze volt hozzájuk az Öregotthon, de ilyenkor hazavitte a benti gondokat is. Egy idő után letette a kerékpárt, s ráérősen, sétálva ment hazáig. Ahogy mondani szokás, kiszellőztette a fejét. Ebben is volt gondoskodás. Most a szüleit védte, s mellette maga is többet látott a körülötte lévő világból.
Nem mindig örült annak, amit tapasztalt. Ha rövid napos volt, s négy óra tájban ment haza, éppen akkor ért a Tanácsháza elé, mikor kijöttek a hivatalnokok. Sáfár Aliz is ott dolgozott. Gyakran találkoztak. Nem köszöntötték egymást, noha ugyanabban a kisvárosban éltek, elvileg látásból mindenkit ismertek. Cili egy alkalommal köszönt, de Aliz nem fogadta, annál rátartibb volt, hogy az egyszerűbb családok gyermekeit észrevegye. Cilin egyenesen keresztülnézett. Még azt sem vette észre, hogy Cili minden alkalommal megnézte alaposan. Főképpen Aliz arcát figyelte, mintha abban reménykedett volna, meglát rajta valamit, amiből kitalálhatja, hogy állnak Lónyai Imrével.
Az állatorvos fia kitartóan végezte az egyetemet, ez idő tájt már negyedéves hallgató volt, s nyaranta továbbra is kísérgette Sáfár Alizt. Minden délután elment elé a tanácsházához.
Cili sokszor látta várakozni. Mindig hevesen dobogó szívvel ment el mellette, s akkor is kalapált a szíve, ha együtt látta őket a városban. Mindenki más már régen elfelejtette volna ennyi idő alatt a fiút, de Cili képtelen volt feladni. Miben reménykedett, maga sem tudta. Talán mindez természetéből fakadt. Reménykedő, kudarc ellen tiltakozó természetéből.
Amiel mondta: " Szenvedély nélkül az ember csak lappangó erő, csak lehetőség, akárcsak a kavics, amely kalapácsütésre vár, hogy szikrát hányjon."
X/26
A Marosi házba az 1982-es esztendő betegséget vitt. Erzsike ideggyulladást kapott a vállába, hónapokon át nem tudta felemelni karjait. Cili munka mellett átvette a háztartást, s a kerti tennivalókat. Mikor érni kezdett az eper és a málna, István is besegített. Hajnalban keltek, leszedték a gyümölcsöt, negyedkilónként kis dobozkákba rakták, kivitték a piacra, s István árulta, mert Erzsike még ennyit sem tehetett fájdalom nélkül.
Ha Cili éppen szabadnapos volt, piacozott maga is. Héditől megkapta, hogy elment az esze. Hozzátette bántón, az ne álmodozzon Lónyai Imréről, aki kofák módjára kiáll a piacra. Cilinek szerzett néhány rossz éjszakát, de végül mégis úgy döntött, nem hagyja cserben a szüleit. Azzal vigasztalta magát, hogy a fiú is dolgozott apja mellett, talán járta az ólakat, istállókat is. Mindig úgy gondolt rá. mintha csak idő kérdése volna, hogy találkoznak. Hédivel ellentétben, maga egy percig sem érezte megalázónak a piaci árusítást. Arra tanították, hogy koldulni szégyen, becsületesen dolgozni nem, bármi legyen is az a munka.
Szükség volt a piacozásra, noha mindig takarékosan éltek, de az elnyűtt lábbelik nem fizettek gazdagon. István szövetkezeti tag volt, sokfelé ment a kevés kereset, nem gyűjthettek vagyont. Mindössze egy szerény betétkönyvük volt. Hosszú évek óta abba tették be a kevéske megtakarítást, de voltak olyan évek, mikor egy forint se került bele, csak jóváírták a kis kamatot. Így annyi sem jött össze a hosszú évek alatt, hogy egy szerényebb autót vegyenek, ha éppen az lett volna a kívánságuk.
Egy nap aztán váratlan dolog történt. Egy bajai ügyvédtől levelet kaptak. Megtudták belőle, hogy Erzsike apjának egy gyermektelen testvére elhunyt, s vagyonkáját a "család árvájára” hagyta. Kültelki ingatlant, s betétkönyvet említett a levél. Erzsike azt mondta, aligha lehet jelentős a hagyaték. A régi időkből tudja, a rokonok szerényen éltek, szegényes kis tanyán laktak, s bár rengeteget dolgoztak nehéz körülmények között, szemre nem gyarapodtak. Meghatottan tette hozzá, hogy szegénységük ellenére kislánykorában mindig szívesen látták, olyankor hús is, tészta is került az asztalra. Nagybátyja minden alkalommal könnyekkel emlékezett meg Doberdónál elesett bátyjáról.
Mivel kedves emlékű rokon volt, elutaztak mindhárman a bajai ügyvédhez a megadott időre, s le akarták róni kegyeletüket a temetőben is.
Nagy meglepetés érte őket. Az ügyvédnél kiderült, hogy a rozzant tanya mellé tekintélyes összeget örököltek. Kétmillió forint volt a betétkönyvben. Ez a nyolcvanas évek elején komoly vagyonnak számított, Dombszegen egy fél utcát vehettek volna belőle.
Sokféleképpen lehet fogadni az ilyen örökséget. Örömmel, ujjongva, vagy elképedve, s hitetlenkedőn. Marosi Istvánék másképpen élték meg. Mikor megértették, hogy miről van szó, csak csendesen egymásra néztek, s némán bólintottak, mint akik szavak nélkül is értik egymást, mert hiszen értették is. Tudták, abban a kétmillióban benne van két szerény, derekasan dolgozó ember minden verejtéke. Nem csak ezt látták meg benne. A végrendelet megmutatta emberségüket, testvéri szívüket is, mikor saját gyermek híján, Doberdónál elesett testvér korán árvaságra jutott gyermekére gondoltak.
Hazavitték a pénzt, betették az otthoni betétkönyvbe, nem hivalkodtak vele, nem dicsekedtek, hanem élték tovább a maguk megszokott életét, csak most már nyugodtabban. Némely embernek a jómódhoz is szokni kell, Marosi Istvánék is így voltak vele. Csak lassacskán jutottak el odáig, hogy némi vásárlást megengedjenek maguknak.
Segítettek a famíliában is, miközben szigorúan titokban tartották az örökséget. Főképpen szerénységből. Cilit már más okból intették hallgatásra. Marosi Istvánék előrelátók voltak. Nem akarták, hogy a pénz híre hozzon kérőt a házba. Nem számoltak Hédivel. A lány szemét nem lehetett bekötni, szinte mindent tudott a családról, hallott valamit a bajai útról is, s a vásárlások láttán gyötörte Cilit. Mindenfélét kitalált, míg Cili belefáradt, s végül megvallotta az örökséget azzal a szigorú kéréssel, hogy soha, senkinek se mondhatja el. Kockázatos dolog volt, vagy inkább vak bizalom az iránt a lány iránt, aki számtalan tanújelét adta már annak, hogy kettős lélek lakik benne.
