A csapda
X/46
Imre a vendéglői ebéd után azt mondta, hét óra tájban Ciliért megy, s elviszi magukhoz, hogy aláírhassa a szerződést. Mást nem hívott. Marosi István úgy döntött, ennek ellenére a lányával tart. Cili nem igyekezett lebeszélni. Maga is úgy érezte, apjának joga van ahhoz, hogy ott legyen.
Imre másképpen gondolta. Mikor berobogott, s megtudta, hogy hármasban mennek, rosszkedvű lett, s rá akarta venni Cilit, hogy valami ürüggyel hagyják otthon az öreget. Panaszosan mondta, más tervei voltak erre az estére. Már megbeszélte a pesti barátaival, hogy vacsora után elfoglalják magukat, őt pedig bevinné a szobájába, hiszen még sohasem járt nála. Súgva, duruzsolva tette hozzá, hogy azt is remélte, ezen az éjszakán nála marad. Reggel már utazik. Ne engedje el a hosszú útra igazi búcsú nélkül. Cili befele kacagott, mert arról szó sem lehetett. Kedvesen mondta, s hozzátette vigasztalón, csókot kap majd útravalóul akkor is, ha apja ott lesz.
A Lónyai ház ünnepi kivilágítással fogadta őket. A ház előtt állt még néhány autó, marasztalhatták a fontosabb vendégeket. Az udvaron megpillantották a felmálházott terepjárót. Készen állt a hosszú útra. Cili tekintete elborult, amúgy sem volt kíváncsi az " így kapott ajándékra. "
Imre díszes előszobába tessékelte őket, a falakon vadásztrófeák díszelegtek, a berendezés valóban úri volt. A nyitott ajtókon át kihallatszott a vendégek zsibongása a belső szobákból. Még jó páran lehettek a házban, éppen vacsoránál ültek, tányér-kanál zörgés vegyült a vidám hangok közé. Cili összenézett az apjával, s titkon összemosolyogtak.
Azt gondolták, akaratuk ellenére vacsorára jöttek. Ha már így hozta a sors, nem fognak meghátrálni, gondolták. Nem volt szükség a bátorságukra. Imre az egyik udvari szoba felé irányította őket. Amint betette az ajtót, a fotelekre mutatott :
- Foglaljanak helyet, István bátyám! Mindjárt szólok az ügyvédnek. Éppen vacsoránál ülnek. Egy kis türelmet kérek...- mondta, s kiment.
Cili halkan felnevetett, s a két tenyerébe temette arcát. Marosi István tudta, hogy lánya mire gondol.
- Csak szép nyugodtan!- mondta tanítón - Nem kell tudatni, hogy másra számítottunk. Legyen tartás az emberben.
- Na, de ilyet?! - kesergett Cili - Ma jegyzett el, és nem vezet be bennünket, hanem leültet egy félreeső szobában, mintha idegenek volnánk ?!
István fanyarul mosolygott. Gondolta, örülhetnek, hogy nem a konyhában ültette le őket, mert ahogy ismeri a Lónyaiakat, az is megtörténhetett volna.
Imre pár perc múlva visszatért a pesti ügyvéd kíséretében. A vendéglői fogadáson már látták Ida mama társaságában. Most bemutatkozott. Marosi István kedélyesen megjegyezte, hogy ritka szép neve van. Mire az ügyvéd nevetve felelte, hogy nem olyan ritka, mint gondolja. Míg megbeszélték, kivette az iratokat a táskájából. Egy példányt letett Cili elé a dohányzóasztalra.
Az irat háromba volt hajtva, csak az a sáv látszott, ahol alá kellett írni. Cili kezébe tollat nyomott, megmutatta, hol írja alá, s rámosolygott biztatón. Cili engedelmesen mozdult, de apja megfogta a karját.
- Nem oda, Buda !- mondta a tapasztaltabb ember óvatosságával- Tanuld meg, gyermekem, hogy semmit se írhatsz alá elolvasás nélkül.
Cili zavarba jött. Életében először restellte magát az apja miatt. Tiltakozón mondta :
- Ugyan, apukám!
- Semmi, ugyan !- felelte Marosi István katonás szigorral. Az egyik tenyerét rátette az összehajtogatott iratra, másik kezével elővette szemüvegét az ünneplős zakója belső zsebéből. Az ügyvéd közben torz fintort vágott, Imre idegesen mozdult, s hirtelen támadt nehezteléssel megszólalt.
- István bátyám bizalmatlan, pedig Cilit már nekem adta. Akkor illene megbíznia bennem.
- Megbízok én benned, fiam, hogyne bíznék. De ami rend, az rend !- mondta Marosi István kedélyesen. Felvette az iratot, komótosan széthajtogatta, s olvasni kezdte magában. Alig olvasott bele, elkomorult, letette a papírt, s azt mondta - Állj fel, lányom és menjünk innen! Csalókkal semmi dolgunk.
Cili megdöbbenve nézett az apjára, aztán az iratra, s nem akart hinni a szemének. Imre neve is ott állt a kihajtott részen, mint fele részben tulajdonos. Imrére nézett bánattal, beszédes nehezteléssel. Aztán felállt, s engedelmesen elindult az ajtó felé. Imre ugrott, elkapta a karját, s fojtott hangon kiáltotta :
- Úgyis a kettőnkké lesz, nem ?! Akkor mi rosszat tettem ?!
Cili felsírt.
- Tényleg nem érted?!
Az ügyvéd sietve közbeszólt, hátha segít a tekintély.
- Ez csak formaság, nincs jelentősége.
Marosi István megállt a szoba közepén, s ellentmondott.
- Hogyne volna jelentősége, ügyvéd úr ?! Akármilyen vidékiek vagyunk, azért annyit mi is tudunk, hogy annak a tulajdona lesz a lakás, akinek a nevére kerül. A lakást egyedül a lányomnak vettem, mást nem illet meg.
Imre otthagyta Cilit, s Marosi István elé állt.
- István bátyám, hallgasson meg!
- Előbb szóltál volna, fiam! Most már csak annyi beszélnivalónk maradt, hogy kérem vissza a kétmilliót !- mondta elszántan. A lányáról még nem szólt, mert ismerte az életet, és szerette a lányát. Ráhagyta a végső döntést.
Az ügyvéd utálatosan nevetett.
- Milyen kétmillióról zagyvál itt ?! Van róla átvételi elismervénye, jóember ?!
Imre idegesen rákiáltott az ügyvédre.
- Ne jóemberezz, mert megcsaplak!
- Kérlek, kérlek, te tudod, hogy mit teszel. Ha fejjel rohansz a falnak, az is a te bajod!
- Hallgass!- kiáltotta Imre, s újra Marosi Istvánhoz fordult- István bátyám, meg kell hallgatnia! Egy vagyonba került a taníttatásom. További életem során bármit szerzek, fele Cilit illeti majd. Akkor is, ha egy fillért se hoz közben a házhoz. Apám szavai után magam is úgy láttam, így igazságos.
Marosi István tántoríthatatlan volt.
- Azt gondolsz, amit akarsz, fiam! Nekem nincs közöm hozzá. Megmondtam, szóltál volna időben, ahogy azt a tisztesség diktálja. Akkor megvitathattuk volna, de már nincs mit megvitatni.
Lónyai Imre alól kezdett kicsúszni a talaj. Ordított róla a kétségbeesés. Megpróbálta még egyszer jobb belátásra bírni Marosi Istvánt.
- Nem állhatnak így hozzá. Ne menjenek el. Beszéljük meg újra. Találunk valami megoldást. Kérem, nagyon kérem!
Az ügyvéd rákiáltott Imrére.
- Ne veszítsd el a fejed teljesen! Csak nem fogsz könyörögni ezeknek ?! Ugyan, kérlek!
- Kuss!- üvöltötte Imre, s újra Marosi Istvánhoz fordult, de már nem tudott megszólalni, mert az előszobában közben mozgolódás támadt, hangok szűrődtek be, s berontott idősebbik Lónyai az ajtón. Piros volt az italtól, megsejtett kudarctól, már a küszöbről kötekedőn kiabálta :
- Mi ez a hangoskodás ?!
Az ügyvéd sietett felelni.
- Nem írják alá, sértődnek. A fiad meg könyörög.
Lónyai ököllel a mellére ütött, s italtól gőzösen ordította :
- Az én fiam könyörög ?!
- Apám, csillapodj! Van már elég baj így is ...- fordult felé Imre.
- Akkor se fogsz könyörögni! Ha nem érsz meg nekik egy fél lakást, akkor a kisasszony ragaszkodása smafu!
- Inkább az öreg okoskodik... - szólt közbe megint az ügyvéd
- Akkor te felelj, Marosi Pista! Ingyen akarsz diplomás vőt ?! Mit gondolsz, mibe van nekem az a diploma ?! A lányod nem tanult, zsebedben maradt a taníttatás ára. Halljam, mit ér a fiam nektek ?! Mondd egyenesen a pofámba !- ordította vörös fejjel.
- Én ide nem vásárba jöttem! Nem fogunk alkudozni ...- felelte Marosi István szép nyugalommal.
- Akkor kívül tágasabb !- ordította Lónyai, s sarkig kivágta az ajtót.
Az előszobában bámészkodó csoport volt, köztük Sáfár doktorék, s Aliz maga is. A lány gúnyosan mosolygott, láthatóan élvezte a helyzetet. Cili annyira megrettent az idősebb Lónyai hangjától, hogy elindult egymagában. Nem vette észre, hogy apja hátramaradt. Azt sem tudta, hova lép, s talán összeesik az előszobában, ha nem fogja át a vállát Bozóki Feri. Kedves vigasztalón mondta :
- Nyugalom! Még nem mondták ki az utolsó szót.
Bent valóban folytatódott a vita. Hallották, hogy Marosi István nyugodt hangon mondja:
- Ha majd megérted, hogy az én lányom is ér annyit, mint a fiad, megtalálsz!
- Elvárhatsz !- nevetett dühös, felháborodott hangon az állatorvos.
- Elvárlak, ha másért nem, hát elszámolni.
- Nincs elszámolni valónk!- mondta arcátlanul az idősebb Lónyai.
- Az nem úgy van. Elvitted a kétmilliót !- mondott ellent Marosi István.
Az ügyvéd közbekiabált
- Visszautasítjuk! Ne rágalmazzon, mert úgy beperlem a barátom nevében, hogy a gatyája is rámegy!
Szavait csend követte. Egyik Lónyai se szólt, s régi mondás szerint a hallgatás egyetértés. Marosi István is hallgatott néhány pillanatig, aztán mélységes nehezteléssel kérdezte az idősebb Lónyait.
- Így állunk, Imre?!
- Megmondtam, amit megmondtam! Végeztünk. Jó napot !- kiáltotta az állatorvos kemény, elszánt hangon, s a kitárt ajtóra mutatott.
Marosi István nem mozdult. Kihúzta magát, hangja is dörrent.
- Azt már nem! Ennyivel nem fogja elintézni, doktor úr!- mondta már magázódón, mert arcátlan emberrel elvből nem tegeződött. Aztán az ügyvédhez fordult. Hangja kioktató volt.
- Az ügyvéd úr pedig szálljon le a magas lóról, mert nagyot esik! A magamfajta se olyan oktondi, mint gondolják. Van bizonyítékom a kétmillióról. Lónyai doktor úr két tanú előtt vette át a pénzt a Takarékban. Tanúsítani fogják!
Az idősebb Lónyai felüvöltött.
- Micsoda ?! Te citáltad oda Rétit és Gregust?! Megcsúfoltad a becsületem ?! Igen ?! Megcsúfoltad ?! - kiabálta, s elindult fenyegetőn a jóval idősebb ember felé. Imre az apja elé ugrott, és erővel feltartóztatta. Az állatorvos birkózott a fiával. Kiabálta, hogy engedje útjára, be akarja verni a suszter pofáját.
Marosi István már bevégezte mondandóját, s elindult a lánya után szép nyugodtan, látható méltósággal. Nem törődött a háta mögött szitkozódó birkózókkal, az előszobában bámészkodókkal. Reszkető lányát magához ölelte, s elhagyták a Lónyai házat. Alig mentek két utcát, mikor Imre utolérte őket apja kocsijával. Kiugrott a járműből, s elállta az útjukat. Szomorú várakozással néztek rá. Imre idegesen hadart.
- Még mindent rendbe hozhatunk. Iratunk egy másik szerződést, csak a te nevedre, és elfelejtjük az egészet!
Cili lehajtotta a fejét. Nőtt benne a káosz. Most nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Imre már akkor tudta, hogy csalni fognak, mikor becsületére ígérte, hogy soha többet. Karjaiban tartotta, mégis képes volt rá. Erre nincs mentség.
Lónyai Imre megérezte, hogy vesztett, s dühös keserűséggel kérdezte :
- Csak ennyit jelentettem neked ?! Csak ennyit ?!
Cili eszmélt végre, s kibukó könnyekkel felelt.
- Csalásokra akarod felépíteni a közös életünket?! Nem veszek részt benne. Akkor sem, ha belepusztulok.
- Úgy ?! Akkor tessék! - kiáltotta Imre, s kirántott a kocsiból egy táskát, tartalmát leöntötte a járdára Ciliék lábai elé, miközben kiabált, hogy zengett a csendes, esti utca. - Itt vannak a papírok, csinálj a lakással, amit akarsz!...Itt van a maradék pénz a félmillióból. Eladom azt a rohadt terepjárót is, amint megjövök, megkapjátok a különbözetet. Miattam pedig ne pusztulj bele semmibe, mert én se fogok. Nem érsz te nekem annyit, ha csak ennyit jelentett a ragaszkodásod!
Miközben kiabált, a közeli moziból az utolsó előadás után éppen akkor tódult ki a közönség. Mellettük mentek el, némelyek kerülgették őket, olyanok is akadtak, akik megálltak bámészkodni. Imre beugrott a kocsiba, s elszáguldott. Ott maradtak kettesben a járdán, lábuk körül a szétszórt értékekkel. Papírpénzek hevertek szanaszét, némelyiket próbálgatta a szél. Az ügyvédi hitelesítést is a vételár átvételéről. A csalást bizonyító szerződés nem volt mellette, csak karikára fűzött lakáskulcsok feküdtek a tetején.
Marosi István egyre komorabban nézte a járdát. Rádöbbent, hogy engedelmes, őszinte szívű lányuk tudott már egy csalásról, és hallgatott róla. Elindult egymagában. Cili nem szaladhatott utána, nem hagyhatta a járdán az értékeket. Sírva szedegetni kezdte, miközben kétségbeesetten nézte, hogy apja csak megy, csak megy. Végül felkiáltott, mint aki segítségért kiált.
- Édesapám!
Marosi István megállt. Nem nézett hátra, de bevárta. Elindultak egymás mellett nehéz hallgatással. Cili könnyei hangtalan potyogtak, közben magához szorította a táskáját, s benne mindazt, ami megmaradt az álmaiból.
