Lélekvesztőn
X/95
Cili elszaladt a boltba. Gondolta, megfordul addig, míg Bakosné ott van. Dombszegre nem akart üres kézzel menni, gyerekein kívül Laci fiainak is illett valami édességet vinni. A boltból visszajövet a kapuban találkozott Bakosnéval. Nem köszöntek. Egyre nehezebben viselte el az asszonyt. Most is látta rajta a rosszindulatot. Mellette szokatlan gúny volt az arcán. Anyósával alighanem felette törték a pálcát, mi egyéb mondandójuk lehetne egymás számára.
Általában a hátsó bejáratot használták. Mikor elment, Imre a garázsoknál volt, az Opelt szerelte. Mikor megjött, még mindig az autóval bíbelődött. Figyelte aztán a konyhaablakból, s lassan kezdett meggyőződésévé válni, hogy húzza az időt, nem mer anyja elé állni. Idegesen jött-ment a lakásban. Félóra múltán elhatározta, kimegy Imre után a garázshoz, és számon kéri.
Éppen indult volna, mikor küldönc jött érte az Otthonból azzal, hogy azonnal menjen át, Magda asszonyék hívatják. Magában mérgelődött, mert sohasem jött volna rosszabbkor. Attól tartott, visszavonják a szabadságát, ahogy ott most mentek a dolgok. Átment az Otthonba, s meglepve nézett szét a folyosón. Ott volt az összes szolgálatban lévő kollégája, rá vártak. Magda asszony végignézett rajtuk, a hangja bántón csattogott.
- Lopás történt! Melyikük vetemedett erre a gyalázatra ?!
A dolgozók elhűlve néztek egymásra. Még sohasem érte őket ilyen vád. Mindenki becsületbeli ügyének tartotta a tisztességes magatartást. Még azok is, akik amúgy kedvetlenebbül tették a dolgukat. A bentlakóktól ajándékot se fogadtak el. Íratlan törvény volt az Otthonban.
Cili is megdöbbenve nézett a mellette álló nővérre, s értetlenül kérdezte, hogy mi történt. A nővér súgva válaszolta, hogy Kovács néninek eltűnt a neszesszere az ékszerekkel. Most tényleg eltűnt. Bakosné az előbb vette észre, hogy hűlt helye van. Cili maga elé nézett töprengőn. Újabban a néni már nem ragaszkodott a bársony kis táskához. Mindig az éjjeliszekrényén volt. Reggel is ott látta, szinte bizonyos volt benne. Ahogy abban is, hogy észrevette volna, ha nincs ott.
Közben a vezetőség úgy rendelkezett, hogy kollektívan mindent átkutatnak, kezdik az öltözőkkel. Cili nem vitte magával szekrénye kulcsát, haza akart menni érte, de nem engedték. A másodkulcsok az irodában voltak pecsétes borítékban.
Valaki félhangosan megjegyezte, hogy eső után köpönyeg, mert van olyan köztük, aki egyszer már elhagyta az épületet. Cilit szíven ütötte a célozgatás, de nem volt ideje felelni, mert Magda asszony hangja újra felcsattant.
- Ne mutogassanak másra! Mindenki egyformán gyanúsított, míg nem találjuk meg a neszesszert. Amúgy is tudjuk, mit kell tennünk. Nincs szükségünk tanácsokra. Az éjszakás bent volt az irodában mielőtt elment. Lenge nyári ruhája mellett csak egy lapos válltáska volt nála, amiben aligha volt benne a neszesszer.
Cili magában hálás volt a tisztességes hozzáállásért. Eddig sem vonta kétségbe becsületességüket, csak jártasságukat. Néhányan még védelmükbe vették, mások arról beszéltek, ki mindenkinek lehetett alkalma hozzájutni a neszesszerhez. Volt, aki az idősekre gyanakodott, mivel némelyiküknek szokása volt az ártatlan gyűjtögetés.
Magda asszony újra legorombította a társaságot, s elvonultak együtt az öltözők felé. Gyászos menet volt. Mindenki háborgott, kesergett. Némelyikük megfogadta, ha elkapják a tettest, megverik.
Megnézték az első szekrényt. Az ilyesmi is kínos, mert előkerülnek olyan holmik, amit az ember nem mutogat szívesen. Fiatal nővér szekrénye volt, s talán siettében a használt intimbetéttel együtt tette el a fehérneműjét. Magda asszony kérlelhetetlen volt. Mindenki előtt ki kellett bontania, mert a táska, s az ékszer más-más helyen is lehetett.
A lány zokogva engedelmeskedett. Néhányan vigasztalták, míg a második szekrényt kutatta át a főnökség. Ott egy fületlen brosst találtak, amiről néhányan tudták, hogy az egyik idős asszonyé volt. A szekrény tulajdonosa is sírva fakadt, úgy bizonygatta, hogy a szemétből szedte ki, kislányának szánta játéknak.
Aztán következett Cili szekrénye. Nyugodtan várta, hogy átnézzék. Szennyes nem volt a szekrényben, csak néhány tiszta fehérnemű, s az a köpeny, amiben éjszaka volt. Ahogy Magda asszony felemelte a fehérneműket, ott feküdt a szekrénye polcán a bársony neszesszer, mindenki láthatta.
Cilivel megfordult az öltöző. Nem tudott megszólalni. Bámulta a kis táskát, s úgy érezte, hogy rémálmot lát. Az intimbetétes lány gondoskodott arról, hogy hasonló rosszra ébredjen.
- Te szemét tolvaj!- kiáltotta hisztérikus módon, s belecsapott Cili arcába.
Cili ebben az állapotban képtelen volt a védekezésre, nem tudott mozdulni, csak a könnye patakzott. Mások fogták le a feldühödött lányt. Cili közben magához tért, s végre tiltakozott a látszat ellen. Nem talált meghallgatásra. Lesújtón néztek rá, olyan is akadt, aki köpött felé. A vezető házaspár rábízta az egyik férfiápolóra, míg megnézték a neszesszer tartalmát. Összehasonlították azzal a listával, amit valamikor Kovács Pál készített. Megvolt hiánytalanul.
A kollektíva kimehetett. Bakosné maradt utoljára, s visszanézett az ajtóból kárörvendő vigyorral. Cili alig élt, mégis látta, bizonyosan látta az asszony arcán a gúnyos diadalt. Fejéhez kapott, mint aki hirtelen megvilágosodott, s kiabálni kezdett.
- Bakosné volt! Bosszúból tette. Segítette benne a gyűlölködő anyósom. Reggel ott volt nála. Amíg a boltban voltam, ellopták a kulcsomat a hallból, a táskámból.
Rohanni akart, de a férfiápoló elkapta, s hátracsavarta a karját. Sírva birkózott az emberrel. Ebben a lelkiállapotban nem fogta fel, hogy semmit sem bizonyít azzal, ha áthozza a táskát a kulcs hűlt helyével. Magda asszonyék nem adtak hitelt a szavainak. Annyira megharagudtak rá, hogy nem is foglalkoztak vele. Pedig, ha esélyt kapott volna, kissé megnyugodva, átgondolja a helyzetét, s ártatlansága tudatában rendőri kivizsgálást kér. Jó nyomozás igazolhatta volna. Az Otthon vezetése nem kívánta bevonni a rendőrséget. Kerülni akarták a nyilvánosságot, s igyekeztek végezni hamar.
Magda asszony azt mondta:
- Aki bűnös, bűnhődjön! Ebben a percben elbocsátjuk. Papírjait majd postán megkapja. De nem ússza meg ennyivel. Gondunk lesz rá, hogy ne kapjon többé bizalmi állást. Most pedig szedje össze a holmiját, és tűnjön el! Az Otthonba ne tegye be többé a lábát. És, szégyellje magát Lónyainé, mélységesen szégyellje magát!
Cili már nem sírt, a férfiápolóval se ellenkezett. Valami ijesztő apátia lett úrrá rajta. Belátta, semmit sem tehet a sorsa ellen. Az anyósa erősebb volt. Megbüntette. Irgalmatlan, embertelen büntetést eszelt ki. Bakosné adhatta a tippet hozzá, s végrehajtotta a büntetést.
A főnökség megvárta míg kiürítette a szekrényét, a férfiápoló egészen a kinti kapuig kísérte, ott azt mondta :
- Életembe még ilyen nagyot nem tévedtem. Magára egy percig se gondoltam, mert jó lelkű, becsületes embernek hittem. Tűnjön el gyorsan, mert bizsereg a talpam, még összeütközésbe kerül a fenekével!
Cili nem felelt. Átvágott az úton, s hazabotorkált. Táskájában megtalálta azt a láncot, s a rajta levő kis szívet, ami addig a kulcsot tartotta. Kedves emlék volt. Sacitól kapta, saját zsebpénzéből vette, talán hat éves lehetett. Mindig jólesőn fogta a kezébe. Most sírva szorongatta. Letépték róla a kulcsot, így adták tudtára, hogy merről jött a csapás.
Imre megjelent a lépcső tetején, s komor arccal ment le a hallba. Cili rossz lelkiállapotában panaszos sírással nyújtotta felé az elszakított láncot a kis szívvel.
- Amíg boltban voltam, anyád letépte róla az öltözőszekrényem kulcsát, hogy Bakosnéval lopás gyanújába keverjenek.
Lónyai Imre vakságában haragra gerjedt, s kiverte Cili kezéből a kis szívet, miközben ordított.
- Most meg ezzel vádolod meg anyámat?! Nem sül ki a szemed ?! Nem elég, hogy olyanoktól lopsz, akikkel állítólag együtt érzel bajban, bánatban, ráadásul még az én becsületes, drága jó anyámat is megrágalmazod?!
Cili arca eltorzult, s ökölbe rándult a keze. A következő pillanatban Imre arcába sújtott. Olyan hirtelen történt, hogy Imre nem tudta megakadályozni az ütést, de ezúttal maga nem ütött, csak elkapta Cili csuklóját, megszorította, mint a bilincs, s az arcába csikorgott.
-A kezembe vagy! Eztán azt teszed, amit parancsolok, különben bíróságilag eltiltatlak a gyerekektől. Jól vigyázz! Most pedig hazahozod Dombszegről őket. Visszaállítod a családi életünket. Engedelmes feleség leszel. Anyámhoz igyekvő. Különben örökre lemondhatsz a gyerekeinkről. Felfogtad, azzal a csökkent agyaddal, kis szívem ?!- s nagyot lökött rajta a kezénél fogva.
Cili bezuhant a cipős pad, s a közelében álló cserepes pálma közé. Alaposan megütötte magát, s felsírt kínjában. Imre káromkodva sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn. A lépcső tetején várta az anyja. Rikácsoló hangon kérte számon.
- Miért nem verted meg ?! Szégyent hozott ránk, rászolgált a verésre. Nem szabad ennyire elnézőnek lenni, kisfiam! Főleg egy ilyennel. Legalább alaposan megverted volna.
Imre nem felelt, csak a becsapott ajtó dörrent nagyot utána. Cili feltápászkodott, s betámolygott a szobájába. Leborult a rekamiéra, s csak Isten volt a tudója annak, hogy hányadszor siratta el az elrontott, megcsúfolt életét.
X/96
Bármennyire igyekszik az ember, hogy ne roppanjon össze a terhek alatt, szervezetére kihatnak a lélek keservei. Cili olyan epegörcsöt kapott, hogy szinte fetrengett bele. Másnap reggelre kicsit jobban lett, s felvette a telefont, hogy beszéljen Laciékkal. Süket volt a készülék. Valaki elvágta a zsinórt a hallban. Idegességében, keserűségében odavágta a készüléket a kőhöz, darabokra tört.
Erőt vett magán, s elindult Dombszegre. Még mindig rossz állapotban volt, majdnem beleszaladt egy hibás előzésbe. Mikor Dombszegre ért, átment a városon, egyenesen az Öregotthonba tartott. Anyját akarta megnyugtatni. Ijedt arcok fogadták. Az elébe siető főnővér idegesen kérdezte :
- Találkoztál az unokabátyáddal ?
- Lacival ?! Nem. Miért ?
- Egy órája sincs, hogy elindult érted Pestre, mert nem tudtunk telefonon elérni. Az új számod állandóan foglaltat jelzett, a másik lakásodat is hívtuk. Egy nő vette fel, és hiába mondtuk, hogy édesanyád nagyon beteg, azonnal értesítenünk kell, a piszok nőszemély azt felelte, ne zaklassuk, mert meghaltál és vidéken vagy eltemetve. Lacinak is ezt mondta !- mondta a főnővér háborgó hangon.
- Azt mondd, mi történt ?!- kiáltott közbe Cili idegesen.
- Édesanyád agyvérzést kapott az este. Bevitte a mentő Nagyházára.
Cili felsírt, s rohant. Bevágta magát a kocsiba, ment őrült iramba az anyjához. Végigsírta, végigimádkozta az utat, hogy késő ne legyen, csak el ne késsen. Közben azt gondolta boldogtalan szívvel, hogy megbüntette az Isten, fejére hullt a hazugsága. Még sohasem fohászkodott olyan forrón, annyira esdeklőn, ahogy most tette. Meghallgatást nyert. Még életben találta édesanyját. Erzsike néhány óra múlva visszanyerte eszméletét. Megismerte Cilit, s hangos fohásszal köszönte az égnek, hogy mellette van. Tett mást is. Belekapaszkodott lánya kezébe, s úgy mondta, mint aki esküt mond:
- Édesapáddal azért fogunk imádkozni Isten zsámolyánál, hogy adjon neked egy őszintén szerető szívet.
Cili néma könnyekkel zokogott, s simogatta anyját. Erzsike arcára nyugalom telepedett. Cili ismerte ezt a nyugalmat. Hányszor látta, de hányszor. Lélekben megbékélt, távozni készülő nyugalma volt. Két karjába ölelte anyját. Dajkálta, mint a gyermeket, s dúdolt is hozzá. Azt az éneket dúdolta, amit gyermekkorában annyiszor hallott tőle. " Jézusomnak szívén megnyugodni jó. Elmerülni benned, csendes tiszta tó. Földi bútól, bajtól Szíved enyhülést ad. Tenálad lelkünk megpihen, ki sírva sírt : vigad. "
Erzsikét néhány nap múlva örök nyugalomra helyezték a dombszegi csendes kis temetőben, az ura, s a fia mellé. Cili a két gyermekével állt a koporsó mellett. Lónyai Imrét még csak nem is értesítette. Megnyugodhattak fent az égben. Továbbra is kitartott feltett szándéka mellett.
A gyászt sokféleképpen élheti meg az ember. Van, aki lelkileg belebetegszik, míg mások a hitben, vagy a felejtésben keresnek vigaszt. Olyan is van, aki nem fogadja el tényként az elválást. Az ilyen ember úgy tekint az elvesztett, szeretett lényre, mint aki csak átszellemült, s testi valóságában nem, de lélekben vele maradt. Cili már a Marosi nagymama halálát is így élte meg, édesapját se engedte el soha, ahogy gyakran érezte a sohasem látott bátyja jelenlétét is. Számára teljesen természetes volt, hogy édesanyja is vele maradt.
Az ilyen gyász is bánattal jár, de Cili igyekezett összeszedni magát a temetés után. Intéznie kellett további sorsukat. Nem maradhattak Laciéknál a végtelenségig, Imre fenyegetése miatt haza se mehetett, így nem tudta, mitévő legyen. Marosi Laci segített újra. Azt mondta, maradjanak lent a nyár végéig. Vállalták a gyerekeket, őt is vállalják. Ha keresni is akar közben, dolgozhat Endre unokatestvérük savanyító üzemében, munkanapokon reggel hattól délután kettőig. Endrével már beszélt róla.
Cili számára ez nagyszerű lehetőség volt. Így hozzájárulhatott ottlétük költségeihez, s valamennyi pénze is marad majd. Imrétől is megszabadul egy időre. A későbbiek miatt így is nyugtalankodott, a lakást is féltette, mondta szorongva, de Lacinak erre is volt ötlete.
- Endrével megoldjuk a pesti helyzetet. Már elhatároztuk, holnap felugrunk, és beszélünk Imrével.
Cili meglepődött. Endre ilyenféle segítségére nem számított. Laci azt felelte, nincs ebben semmi különös. Mikor kell, Endre is tudja a dolgát. Hiszen ez Marosi belügy, nekik kell elrendezni. Ha beszéltek Imre fejével, lakatot szerelnek az emeletre vivő ajtóra. Nem lesz több lejárás.
Cili kezdett bizakodni abban, hogy Laciék rábírják Imrét arra, hogy hagyja békén végre. Az ajtóra szerelt lakat mellett nyugodtabban élhet majd a lakásban is. Egészen megnyugodott ebben a reményben, s még aznap elszaladt Endréékhez megbeszélni a teendőit. Harmadnap munkába állt.
Mikor munka után hazament, igyekezett segíteni Katinak a ház körül. Sógornője otthon dolgozott egy vidéki varrodának, szorgalmasan szegte a konyharuhákat, mosta, vasalta, s hármasával nejlonba csomagolta. Ebben is segített, noha nem várták el. Volt rá ideje, mert a gyermekeit alig látta.
Laciék fiaival játszottak egész nap, kimentek az udvarból is, s csak akkor kerültek elő, ha megéheztek. Maszatosak voltak, néha tépettek is, de fülig ért a szájuk. Addig elzártságban élő gyermekei nagyon élvezték ezt a fajta szabadságot.
X/97
Cili egyik nap elhatározta, hogy elmegy a szülői házhoz. Kati intette, megviseli majd a látvány. Nem hallgatott rá. Húzta, vonta a szülői ház. Soltiék előtt leszállt a kerékpárról, s lassan közelített a félig lebontott épülethez. Minél közelebb ért, annál rosszabbul érezte magát. A falak tető nélkül meredeztek, az ajtókat, ablakokat már kibontották. Katinak igaza volt. A látvány valóságos fájdalmat okozott. Letette a kerékpárt, s a falhoz dőlt sírva. Azt az édes, egyetlen otthont siratta, ahol felnőtt, melyről biztosan tudta, fészek, szeretettel, törődéssel bélelt, puha fészek volt.
Nehéz volt túltenni magát a bánaton. Aztán körülnézett a hajdani portán. A nevezetes székely kapu már nem volt a helyén, megvette az Önkormányzattól egy vállalkozó, s elvitte arra a tanyára, amiből lovas-paradicsomot akart létrehozni. A porta a fürdő felé már nyitott volt, csak szalagkordon mutatta, hol volt a régi kerítés. Sétált a hajdani kert helyén, már sok helyen letaposták a földiepres ágyásokat, de még piroslott a levelek közt az érő eper, mintha dacolni akart volna a pusztítással. Ez is megszorította a szívét. Aztán a hajdani szobák falai közt bolyongott, s rátörtek az emlékek. Ez volt a szobája, amott volt a vendégszoba, amaz volt a szülei hálója, itt állt a nappali, középen az asztallal. Szinte látta magukat mellette, ahogy derűs nyugalomban töltik az estéket. Beszélgetnek, vagy társasjátékoznak, közben megy a televízió, s odanéznek, ha érdemes. Merengve állt, s lélekben nem csak a múlt képeit látta, hallotta szülei hangját is, mintha hangjuk a csonka falakból jött volna elő.
Nem bírta tovább, s menekült. Kirohant a falak közül botladozva, s még az udvaron felpattant a kerékpárra. Éppen akkor fordultak be a nyitott portára Hédiék. Ott akartak átmenni a fürdőbe. Nem térhetett ki a találkozás elől. A kapu helyén leugrott a kerékpárról, köszöntötték egymást, s míg Feri nyalábolta Adélkát, együtt érzőn mondta:
- Látom a szemeden, hogy megszenvedted a látványt. Muszáj volt eljönni, ugye?! Húzott.
- Húzott!…- sóhajtotta Cili - Okosabb lett volna a sógornőmre hallgatni. Előre megjósolta, hogy fájdalmas lesz.
Feri a homlokára ütött.
- Ó, én ostoba! Nem azzal kezdem, hogy fogadd őszinte részvétünket. Tegnap jöttünk le, így csak most hallottuk, hogy szegény édesanyádat elvesztetted.
Cili szemét elfutották a könnyek. Miközben megköszönte a részvétét, Hédire nézett. Hédi úgy állt ott, mint egy idegen. Cili egyenesen a szemébe nézett, szinte kikövetelte, hogy megszólaljon.
- Én is sajnálom...- mondta Hédi kényszeredetten, s hozzá akart hajolni. Cili eltolta magától, s keserűen kifakadt.
- Ne sajnáld, ha csak ezt tudod mondani! Ha nem jut eszedbe, hogy az többet érdemel, aki hosszú éveken át jobban törődött veled, mint a saját anyád, akkor annyit se kell mondani, hogy sajnálom.
- Már megint rohadt igazságtalan vagy, mert megsirattam, tudod ?!- kiabálta Hédi könnyekkel a hangjában.
- Akkor viselkedj végre egyértelműen! Azt mutasd, amit érzel. Ne játszd meg magad merő ostobaságból.
- Már megint elő akarod írni, hogy mit tegyek ?!
- Lányok!...Lányok! Az utcán vagyunk. Figyelnek a szomszédok...- csitította Feri őket.
Valóban volt néhány fej a kerítések felett. Köszöntek mindannyian ide-oda, aztán Cili feltette a lábát a pedálra.
- Menjünk! - mondta belenyugvón- Mindjárt vége a délutánnak, nem tudtok fürödni.
Hédi újra hallgatott, Feri beszélt most is. Mondta, hogy a hét végéig maradnak, fürödhetnek még eleget. Aztán Adélka érdeklődött pajtásai felől, csak pár szót beszéltek, s elköszöntek.
Cili egyenesen a temetőbe hajtott. Kisírta magából a véletlen találkozás bánatát is. Bármennyire igyekezett nem törődni vele, Hédi viselkedése még mindig felzaklatta.
A temetőből kijövet egy töpörödött anyókára figyelt fel a sírok között. Tétován keresgélt, oda-odahajolt egy-egy gránit táblához, próbálta kiböngészni a feliratokat, mint aki keres valakit.
Letámasztotta kerékpárját, hogy segíthessen. Mikor közelebb ért, ráismert Katóka nénire, hajdani kedves tanítónőjére. Nagyon összement az elmúlt évek alatt, s alig látott szegény. Örvendeztek egymásnak, aztán Katóka néni panaszosan mondta, nem találja a fia sírját. Hónapok óta nem tudott kijönni a törött lába miatt, azóta új sírok vannak, s a szeme se a régi. Cili karon fogta, s elvezette a sírhoz. Közben a tanítónő elmondta, egy szomszédja hozta ki, letette a kápolnánál, amíg rendezi rokona hantját.
Együtt mentek vissza a kápolnához, s bizalmasan beszélgettek úgy, mint régen, ha találkoztak, vagy Cili időnként meglátogatta. Szó került Cili jelenlegi helyzetére is. Katóka néni bólogatva hallgatta, mint aki számított a nehézségekre, végén azt mondta:
- Örül a lelkem, hogy Lónyai Imréből sikerült a magad erejéből kigyógyulni. Nagy dolog ez, Cilikém! A legtöbb, rossz házasságban élő asszony élete végéig nyögi sorsát. Ahogy ismerlek, úrrá leszel majd a többi gondon is.
Cili bánatosan sóhajtotta, bárcsak igaza lenne. Aztán kérdezte hogyléte felől. Katóka néni könnyekkel mondta, hogy egyre nehezebben van. Már nem tudja ellátni magát, fel kell adnia eddigi életét, bemegy az Öregotthonba. Intézik a helyét, addig elosztogatja az értékeit. Hozzátette, ha már ilyen szerencsésen összefutottak, neki is ad egy talpas, herendi órát. Ugorjon el érte, míg Dombszegen van. Cili köszönte, s pár nap múlva elment az óráért. Gyönyörű volt. Szép emlék attól, akit kisdiákkora óta szeretett, s aki mindig úgy aggódott érte, mintha az édesanyja volna.
X/98
Eljött augusztus vége. Nem volt pardon, az iskola miatt Ciliéknek vissza kellett menni Pestre. Nyugtalanul készült az utazásra, mivel Laciék pesti látogatása zűrösebben alakult a vártnál. Eleinte úgy-ahogy szót értettek Imrével, de a lakat felszereléséről hallani sem akart. Azt mondta, nem engedi tönkretenni a drága tölgyfaajtót. Laciék kénytelenek voltak erőszakhoz folyamodni, s dulakodás közben néhány pofon is elcsattant. Laci nevetve mondta, kaptak is, adtak is, de főképpen adtak. Kénytelenek voltak, mert Imrével meg kellett értetni, többé nem tehet azt, amit akar.
Cili nem volt benne biztos, hogy Imre valóban megértette. Mellette a gyerekek miatt is gondban volt. Távol akarta tartani őket Lónyai Lenkétől. Mielőtt elutaztak, maga mellé vette a gyerekeit, s okos szóval felvilágosította őket Lónyai nagymama viselt dolgairól, noha csak arról, amiről ilyen korú gyermekeknek beszélhetett. Szerencsére ez is elegendő volt ahhoz, hogy a két gyerek eztán óvakodjon az asszonytól. Saci a maga szókimondó módján mondta a véleményét is.
- Nem volt elég, hogy addig-addig erőszakoskodott velünk, amíg levetkőztünk, még mutogatta is azokat a hülye képeket?! Szegény apukám. Pont neki kellett kifogni egy girnyó anyát ?!
Cili megnyugodhatott, főleg aztán, hogy Lackó hallani sem akart arról, hogy visszamenjen az emeletre. A hallottak után valósággal irtózott a nagyanyjától. Így indultak haza. Imre meglepően jól fogadta őket. Az első percekben szertartásosan kifejezte részvétét, aztán kitárta karjait a gyerekei felé. Cili alig tudta végignézni az örvendezését anélkül, hogy ne kérdezze meg, ha valóban ennyire szereti a gyerekeit, akkor miért tett pontot az elkeserítő fotózással kapcsolatos ügyre.
Lónyai Imre nem akarta tudni az igazságot. Ölelgette régen látott gyerekeit, s csak akkor jött indulatba, mikor kiderült, hogy Lackó nem akar visszamenni az emeletre. Elkapta Cili karját, félrerángatta, s az arcába csikorgott.
- Sikerült eltávolítanod tőlem?! Erre ment ki a játék?!
- Anyádtól fél, és ezen ne csodálkozz!
- Az én anyámtól senkinek sem kell félnie. Főképpen a gyerekeimnek nem.
- Kiderül mindjárt, ha megkérdezed őket, hogy mi történt a fotózáskor?!
Imre elengedte a karját, s kényszeredett arcot vágott.
- Hagyjuk ezt a dolgot. Ha készített is ilyen fotókat anyám, nem rossz szándékkal tette, abban biztos vagyok!
- Én meg abban vagyok biztos, hogy megvakítottad magad!
- Ne vitatkozzunk ezen, kis szívem! Rendben van. Lackó lakjon veled, de fent kell étkeznie. Nem vihet le ennivalót. Nem foglak rajta keresztül támogatni. Még akkor sem, ha újra rám uszítod azt a két, verekedős vadbarmot.
- Azért kellett feljönniük, mert nem akartad megérteni, hogy nem zsarolhatsz, nem kényszeríthetsz vissza magadhoz.
- Kis szívem, meggondolod te még ezt alaposan! Ha majd szembe találod magad azzal, hogy a priuszoddal nem kapsz munkát, és kínodban a küszöböt rágod. Akkor örülsz majd, ha visszafogadlak.
Cili keserűen gondolta, nincs az az elegendő pofon, mely Lónyai Imréből tisztességesebb embert faragna. Amúgy a jóslata nélkül is tudta, nehéz idők várnak rá.
Így lett valóban. Az Otthonból már megkapta a papírjait, s másnap elment a kerületi Munkaügyi Központba. A balszerencse itt is utolérte. Az ügyintéző túlbuzgó volt, s megkérdezte az Otthont, még hány nővért bocsátanak el. Megmondták, amit megmondtak. Attól kezdve úgy bánt Cilivel, mintha tíz év után szabadult volna a börtönből. Felsorolta azokat a munkahelyeket ahova mehetett volna, hogy utána hozzátegye, ez mind bizalmi állás, nem közvetítheti ki, mert nem vállalhatja a felelősséget. Végül már a takarítónői munkakörökre is ezt mondta. Aztán azzal vigasztalta, november végén jön majd a hó, akkor kiközvetíti a területfenntartókhoz. Cili legszívesebben ráborította volna az asztalt, de nem tehette, szüksége volt arra a kevés segélyre is, amit adtak.
Nyakába vette a várost, s teltek-múltak a hetek, nem kapott munkát. Közben helyzete egyre reménytelenebbé vált. A segélyből nem tudott megélni. Rezsire sem volt elég. Nyári keresetéből pótolta, amíg tehette. Aztán sokat koplalt, hogy legalább a legfontosabb számlákat kifizethesse, de ez sem sikerült egy idő után. Lassan gyülekezni kezdtek a kifizetetlen számlák, hol víz, hol villany, hol a gázszámla maradt el. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy eladja a Skodát, bármennyire is fájt érte a szíve. Cédulákat írt, s kezdte kiragasztgatni, mikor váratlanul hosszabb alkalmi munkára nyílt kilátása. Egy közeli vendéglőben mosónőnek alkalmazták feketén, s szigorúan a lelkére kötötték, hogy tartsa titokban. Készségesen ígérte, helyzetében még a nagy esküt is letette volna, ha kívánják.
A munka nehéz volt, s embertelen körülmények között kellett végeznie. A fűtetlen mosókonyha a vendéglő alagsorában volt, állandóan nyitva tartott folyosóra nyílt. A mosókonyha ajtaját levették, hogy ne akadályozza a folyosón a mozgást. Közvetlenül az udvarról dőlt be a hideg. Rossz gépekkel dolgozott. Gyakran leállt az agyonhasznált, elavult mosógép. Teknőben kézzel, súrolókefével fejezte be a mosást. Nem volt egyszerű ilyen körülmények között tisztára mosni a zsírfoltos terítőket, törlőket, konyhai személyzet ruháját. Legrosszabb mégis a hideg volt. Néha annyira fázott, hogy összekoccantak a fogai, s nem érezte a lábait mire befejezte a munkát. Nem csodálkozott, hogy kidőlt az elődje.
Mikor este bebújt az ágyba még mindig vacogott, s képtelen volt órákon át átmelegedni. Minden este szentül megfogadta, nem marad egy hónapnál tovább, mert az egészség is drága.
A munkának mégis örült, de legfőképpen annak, hogy karácsony közeledtére megkapta a kétheti bérét. Vett egy kis fenyőt, némi szaloncukrot, s megvette gyermekeinek a szerény ajándékát. Nem riasztotta, hogy alig maradt pénze élelemre, a boldog tudat kárpótolta, hogy meglepheti gyerekeit. Az ajándékot elrejtette, a fenyőt bevitte a hallba, beállította egy cserép vízbe az egyik sarokba, hogy ott vészelje át a hátralévő napokat.
Saci akkor robogott le az emeletről, kislányos szelességében tárva hagyta maga után az emeleti ajtót, s a fa láttán már a lépcsőn örvendezett.
- Van pénzed ?! Kaptál munkát ?!
Cili szeme ijedten rebbent a nyitott ajtó felé.
- Halkabban!- mondta a szájára tett ujjal - Senkinek sem szabad tudni.
Elkésett. Lónyai Lenkének elég volt annyit hallani, hogy dolgozik. Következő napokban Bakosné kileste, hogy hova jár, s feljelentették a Munkaügyi központban. A vendéglőt megszállták az ellenőrök, mire eljutott a híre a mosókonyhába, már ott voltak. Név szerint keresték. A vendéglőst megbüntették, Cili elvesztette a segélyt. Most került csak igazán nehéz helyzetbe.
Nem ez volt az egyetlen keserűsége. Karácsony előtt két nappal Imre elvitte a gyerekeket a Tátrába. Teljes szünidőre mentek. Cili végigsírta az ünnepeket. A kis fenyőt se díszítette fel, ott maradt ahol volt. Ahhoz is alig volt ereje, hogy valami ételt összeüssön. Nagyon nem is volt miből. Pár nap múlva szédelegve jött-ment a lakásban, hol itt ült le, hol ott, s maga elé nézett anélkül, hogy bármire is gondolt volna. Rosszabbul járt, ha gondolkodott. Olyankor úgy érezte, beleőrül abba, ami vele történik. Játékszere a sorsnak, dobálja gonosz kedve szerint, mintha azt akarná elérni, hogy megelégelje az életet.
Szilveszter este korán lefeküdt, nem búcsúztatta el az óesztendőt. Az emeleten annál vidámabb volt a hangulat. Anyósánál vendégek voltak, Diósiék és mások. Bömbölt a televízió, pukkantak a pezsgősüvege. Cili álmában is hallotta anyósa szokatlanul hangos, szertelen kedvű nevetését.
X/99
Beköszöntött az 1995-ös esztendő. Cili az új év reggelén nem kelt fel az ágyból, csak feküdt mozdulatlan, s nézte a mennyezetet. Dél már elmúlt, mikor a hátsó bejáratnál megszólalt a csengő. Az első csengetésre meg sem rezdült. Csak a másodikra mozdult, nehezen kászálódott le az ágyról, s kicsoszogott a hallba. Nem kérdezte, hogy ki az, csak megnyitotta az ajtón lévő kis ablakot. Egy kéz nyúlt be, teli pezsgősüveget tartott, s Bozóki Feri vidám, kicsit spicces hangja csendült az ajtó előtt.
- Bort, búzát, békességet!
Cili sóhajtott, s beengedte. Feri végignézett rajta mosolyogva, s azt mondta vidáman :
- Hú, de másnaposak vagyunk! Pedig ezt az üveg pezsgőt meg kell innunk. Kérek két poharat.
Cili nem mozdult, arcán fanyar mosoly ült.
- Az tenne be! Két napja nem ettem.
Bozóki Feri elkomorodott.
- Mert?
Cili megvonta a vállát.
- Nem volt mit.
- A rohadt életbe!- kiáltott fel Feri fojtott hangon, aztán parancsolt - Öltözz! Viszlek ebédelni. Nem tűrök kifogást.
- Botránnyal akarod kezdeni az újesztendőt ?!
- Teszek a botrányra! Amúgy se kell tudni senkinek, hogy hova megyünk. Majd azt mondom, beteg vagy, bevittelek az ügyeletre. Ha valaki rád néz, kétségbe se vonja. Indulás öltözni!
Cili újra tiltakozni akart, de nem volt ereje nemet mondani. Feri először abba a vendéglőbe akarta vinni, ahol mosónőként dolgozott, s a történtek miatt haragudtak rá, így messzebbre mentek.
Ebéd közben beszélgettek, s Feri neheztelőn mondta :
- Megérdemelnéd, hogy alaposan elfenekeljelek. Ha Hédi miatt nem akartál átjönni, telefonálhattál volna. Áthívsz valami ürüggyel, hogy segíteni tudjak.
Cili lehajtott fejjel hallgatott. Most mondja meg, hogy hányszor okozott bánatot azzal, hogy rohant, s nem állt meg vele egyetlen szóra sem, mert annyira igyekezett Hédinek megfelelni. Vagy azt mondja inkább, hogy rossz koldus volt világéletében, s úgy van vele, ahogy Nagy László írta : " ...mivel a kérés nekem nagy szégyen, adjon úgy is, hogy nem kérem..." Ehhez sem volt kedve. Így csak annyit mondott :
- Nélkülem is van elég bajod.
Feri felnevetett, de hangjában idegesség vibrált.
- Újév napján újat mondj!
Cili legyintett.
- Mi újat mondhatnánk mi egymásnak?!
Bozóki Feri arca már komor volt, s leszegett fejjel felelt.
- Én tudok. Hédi szerelmes. Nem tudom, hogy kibe. Azt sem, hogy mióta, de egy ideje megcsendesedett. Eleinte azt gondoltam, titokban szed valamit, de másról van szó. Mit mondjak, pocsék érzés. Majdnem beledöglök. Ha azt kérdezed, hogy miért, megmondom : mert nem vagyok normális!
Cili szánakozón nézett rá. Maga mindig úgy gondolta, hogy Hédinek folyton van valakije, így kellett lennie, abból ahogy élt. Nehéz volt elhinni, hogy Ferinek eddig nem fordult meg a fejében. Most is a szokásos módon vigasztalta, mert nem látta értelmét másnak.
- Más oka is lehet...- mondta lesütött szemmel.
- Nem, nem! Az ember csak egy okból szokott ábrándozni. Ha bebizonyosodik, hogy komoly kapcsolata van, fogom a gyereket, és hazamegyek vele anyámhoz.
Már mehetett. Nyakas apja meghalt, édesanyja hazavárta. Cili is találkozott vele. Az ura halála után azonnal meglátogatta a fiáékat. Kedves, szerény asszony volt, sokat szenvedő. Az sem vigasztalta, amit a fiáéknál tapasztalt. Megismerkedésük után bizalmasan mondta, eztán azért imádkozik, hogy egyetlen gyermeke menjen haza a kis unokájával.
Amit Feri Hédiről mondott, azt képtelen volt elhinni. Hédi már tizenévesen elmebajnak tekintette a szerelmet, így kizártnak tartotta, hogy felnőttként átengedje magát ennek az érzésnek. Mivel nem fejthette ki Feri előtt, így csak annyit mondott:
- Szerintem lusta egy igazán komoly kapcsolatra.
Feri arca felderült.
- Ezzel próbálom vigasztalni magam! De legtöbbször annyira nyomaszt az egész, hogy sokszor azt kívánom, reggel ébredjek arra, már semmit sem jelent, felőlem viheti, aki akarja, én túl vagyok rajta.
Cili kesernyésen mosolygott.
- Ha vigasztalni kell magad, akkor még messze vagy attól, hogy túljuss rajta.
- Azt mondod?! Lehet benne valami, mert megbánom aztán a kívánságomat. Az ember épeszűnek tartja magát. Azt is tudja, rohadt kutyaszorítóban van, mégsem azon töri a fejét, hogy szabadulhatna. A fene se érti, hogy miért van ez így ?!
- Dehogynem. Mindenki érti, aki hasonló helyzetbe került. Annyira közismert, hogy népi bölcsesség is van rá : Se vele, se nélküle! Egy nap aztán kap egy jó nagy lökést, és átlendül valamin, ami addig az útját állta, és leginkább egy láthatatlan falnak érzékelt. Onnan tudja, hogy leért a fal túloldalán, hogy könnyű már kimondania: végre vége! Aztán már csak azt nem érti, miért nem tudta kimondani előbb. De addig vívódik, ahogy most te!
Bozóki Feri felvonta egyik szemöldökét, s kis mosollyal kérdezte :
- Nem voltál te túl sokat Sámson Géza társaságában ?!
Cili szomorkásan mosolygott.
- Nem eleget, sajnos.
- Helyes.
- Helyes ?! Azt hittem, kedvelted.
- Annyira mégsem, hogy átengedjem neki baráti helyem. Barátit mondtam, de mondhattam volna mást is. Ciluska! Utaltam rá néhányszor, hogy utólag nem bánnám, ha annak idején másképpen alakul a felállás négyünk közt. Bevallom, sokat jelentesz nekem. Valamiféle reménybeli kiutat. Ábránd szülte lehetőséget.
Cili most sem tudott mit kezdeni azzal, amit mondott. Hiszen, Hédi miatt vergődött még mindig. Ebben a helyzetben jobbnak látta, ha kitér a válasz elől, s az ital számlájára írja az értelmetlen vallomást.
Kis mosollyal mondta :
- Ne rendelj több italt. Szaporítja a keserűséget.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a pezsgő beszél belőlem. Majd meglátod, hogy egy nap felajánlom neked szerény személyemet.
- De nem mostanában, ugye?! - kérdezte Cili kényszerű nevetéssel.
- Nem, hogy vigye el a bánat! Pedig tudom, szellemi képességem teljes birtokában pontosan tudom, hogy ezt kellene tennem. Talán már Dombszegen is tudtam. Nem talán! Biztosan így volt, mert különben nem motoszkálna bennem azóta is folyton-folyvást, hogy Hédi helyett feléd kellett volna fordulnom, és addig harcolnom, míg megérted, Imre százszor hamarabb passzol Hédihez, mint hozzád. De nem tettem, mert már akkor is marha voltam, egy címeres ökör!
Cili étvágya elment, s színtelen hangon felelt.
- Kár ezen rágódni. Nekünk külön-külön út volt megírva.
- Mi mást is mondhatnál az eltelt évek után. Hagytam, hogy kínlódj Imre mellett.
Cili ezzel nagyon egyetértett, mert jó barátként is többet tehetett volna. Nem mondta ki, helyette megköszönte az ebédet. Bozóki Feri kellemes, kisfiús mosolyával felelt.
- Kedves egészségedre! Remélem, megismételjük majd gyakran.
Cili elengedte a füle mellett, helyette azt mondta:
- Menjünk, jó?!
- Vagyis, elég volt belőlem?! Megérdemlem.
- Ne csacsiskodj! Tudod, hogy kedvellek. De ebben kell maradnunk.
- Egyelőre?!
Cili sóhajtott.
- Feri, kérlek!...
- Jól van. Nem gyötörlek, de egyszer még visszatérünk erre a beszélgetésre. Addig is megbánó szívvel mondom, eztán nem hagylak magadra a gondjaiddal. Mondd meg, hogy ebben a pillanatban mennyi pénzre van szükséged. Rezsi, és a megélhetés, amíg nem találsz megoldást. Ha elfogyott, szólsz.
Cili tiltakozón mozdult, aztán újra belátta, nincs abban a helyzetben, hogy önérzeteskedjen. Mondott egy összeget, s hozzátette, nem tudja, mikor lesz módjában megadni. Feri azt felelte, az miatt ne fájjon a feje, s elővette a pénztárcáját.
X/100
Gyertyaszentelő napján, február másodikán Cili számára szomorúan kezdődött a születésnap. Előző este altatót vett be. Mélyen aludt, mikor Lackó elment otthonról. Először abban a tudatban volt, hogy iskolába ment, mint rendesen.
Kávéfőző mellett talált egy cédulát, amiből kiderült, apjuk kikérte őket az iskolából. Mennek a budai hegyekbe valami lovas szán túrára, s csak késő este várhatók haza. Úgy érte, mint a pofonütés. Délután együtt szeretett volna lenni velük. Készült is rá. Hetek óta tartogatott néhány tojást, kevés cukrot, lisztet, hogy kedvenc piskótájukat megsüsse erre az alkalomra.
Bánatában húzni kezdte a szíve Dombszegre. Mire megfőzte a kávét, már könnyekkel vágyakozott szülei sírjához, s pánikkal élte meg, hogy nem volt tankolásra pénze. Amit Feritől kapott újév napján, kellett az elmaradt, sürgető számlákra. Mellette bevásárolt néhány fontos élelmiszert is, hogy ne kerüljön újra lehetetlen helyzetbe. Nem ment Ferihez újabb kölcsönért, mert rossz koldus volt valóban. Mindössze annyi készpénze volt, amiből egy ideig megvehette a kenyeret, azzal félútig se jutna le. Körbejárta a lakást töprengve. Végül belátta, csak Katóka néni herendi órája segíthet rajta. Értékes volt. Talán kap érte annyit a bizományiban, hogy megtankolhasson. Becsomagolta, s elvitte. Tíz órakor már úton volt.
Éjszaka óta esett a hó, szinte szakadt. A rádió riasztó jelzéseket mondott a dunántúli utakról, de ez sem tudta visszatartani. Nehezen vergődött le Dombszegre. Az öreg Skoda olykor hősiesen küzdött az úttal, de nem hagyta cserben. Hálából elnevezte származási helye után Pável bácsinak. Sokszor elmondta, míg leértek: húzz bele, Pável bácsi, ne hagyd magad!
Dombszegen az első útja a temetőbe vezetett. Augusztus vége óta nem járt szülei sírjánál. Azóta annyi keserűségen ment át, hogy hosszan, fájdalmasan zokogott a néptelen temetőben. Ott volt azok közelében, akik szerették, óvták az életben, s az égben is érte imádkoztak.
Már egy ideje nem érezte szellemi jelenlétüket. Talán a sok bánat okozta, s most jó volt haló poruk közelében lenni. Itt érezte vigasztaló közelségüket. Nehezen hagyta ott a temetőt, de még ezen a napon vissza akart menni Pestre, hogy otthon legyen mire gyerekei megjönnek, s két helyre még el akart ugrani. Laciékhoz feltétlenül, de előtte egy gyors látogatást tervezett Katóka néninél az Öregotthonban. Megígérte még a nyáron. Szorongón ment, nem lehetett biztos abban, hogy megtalálja még.
Annál nagyobb volt az öröme, mikor megölelhette. Hajdani tanítónője már nagyon gyenge volt, ágyban fekvő, de egészségi állapotára nem panaszkodott. Más bántotta. Mikor kiment a szobából egy félhangosan háborgó asszony, megragadta Cili kezét, s félve, suttogva elmondta, ez a szobatársa ostoba rosszindulatával megkeseríti napjait. Nővérkéknek hiába panaszkodik, nem költöztetik szét őket, pedig a maradék életkedvétől is megfosztja a gonoszkodó.
Cili tudta a gyakorlatából, hogy ilyen helyen nem vehetnek figyelembe minden panaszt, akkor folytonos költöztetésből állnának a napok, de azzal is tisztában volt, hogy Katóka néni a maga nemes embersége, széles műveltsége mellett valóban szenved az ilyen embertől. Elhatározta, hogy segít rajta. Nem először. Évekkel előbb Katóka néninek kijárta az alkalmi szociális gondozót. Nem voltak hozzátartozói. Férje a háborúban maradt. Két fiától is megfosztotta a sors. Idősebbik tudós volt, expedíciókkal járta a világot, s évtizedekkel előbb eltűnt a Mekong-deltájában. A fiatalabb fia jogot végzett. Bankett utáni reggelen a dombszegi állomáson korán ugrott le a vonatról, s egyik lába a kerekek alá került. Elvérzett, mire kiértek a mentők. Katóka néni magára maradt.
Cili most sem hagyta cserben egykori tanítóját. A főnővér vállát átölelte, s Katóka néni ígéretet kapott arra, hogy két-három napon belül megoldják a gondját. Hálásan mondta Cilinek, hogy megint a jó Isten vezérelte hozzá. Cili nem árulta el, hogy mellette a szép herendi órának is köszönhették a segítséget. Végül könnyekkel búcsúztak, mintha megsejtették volna, hogy nem találkoznak többé az életben.
