Lélekvesztőn
X/89
Lónyai Imrének se sikerülhetett minden. Hiába kötötte össze belső lépcső a két lakást, Cilit nem kényszeríthette vissza az emeletre. Nem Lónyai Imre lett volna, ha belátón belenyugszik a kudarcba. Következő napokban gyakran lement a földszintre. Ordítozott, brutálisan megragadta Cilit, rángatta, lökdöste, pofozta közben, s azt kiabálta, nem lesz nyugta, ha nem tér vissza a családjához.
Cili eleinte nem tudott védekezni. Tölgyfaajtó volt a lépcső tetején, de csak az emelet felől lehetett nyitni-zárni. A földszint felé még kilincs sem volt, csak egy aranyozott gomb. A lakás beosztása hasonló volt az emeletihez. Itt is voltak boltíves, nyitott terek. A konyhát, s a többi nyitott helyiséget alig tudta használni. Előfordult, hogy főzött éppen, mikor meghallotta nyílni az emeleti ajtót.
Imre napközben csak azért ugrott haza, hogy a legváratlanabb időpontban rátörhessen. Cili ilyenkor otthagyott csapot-papot és menekült, de nem mindig jutott el a zárható szobákig, hogy ott vészelje át a dühkitöréseit. Ahogy Imre emlegette, sokszor feltörölte vele a hall kövezetét.
Később ügyesebben védekezett. Kevésbé törékeny bútordarabokat húzott a lépcső elé, hogy megnehezítse Imre lejutását, s időt nyerjen a meneküléshez. Mellette bármelyik helyiségbe ment, kulccsal nyitotta, zárta az ajtókat. Mindig félve lépett ki arra számítva, hogy ott van az ajtó mögött, vagy megbújt valamelyik szögletben.
Ostromállapot az ilyen, de a szabadságnak ára van. Cili lelkileg aligha bírta volna sokáig, ha gyermekei továbbra is neheztelnek, de egyik nap megjelentek. Szepegve bújtak hozzá, kérték a bocsánatát. Magához ölelte őket, noha továbbra is apjukkal akartak maradni.
Bármennyire is fájt, tudomásul vette. Tudta, nehéz időket élnek át ők is. Szeretnének megfelelni mindkettőjüknek, de ebben az áldatlan helyzetben ez még a felnőttnek se ment volna könnyen. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy gyerekeit más is befolyásolta. Apjuk mellett hozzászoktak a jómódhoz. Imre gondoskodott róla, hogy ezt ne felejtsék el.
Sacinak megígérte, hogy Lackót kiköltözteti mellőle. A kisfiúnak rendesen leválasztják az ebédlő felét, ablakot nyitnak rá, s a régi gyerekbútor helyett mindketten választhatnak újat kedvük szerint. Mellette ijesztgette őket anyjuk szegénységével. Ilyen helyzetben, bármilyen ragaszkodó is a gyermek, inkább választja a kívánságokat teljesítő szülőt, mert a tudatos lemondást még nem ismeri.
A gyerekek közeledése után ritkultak Imre zaklatásai. Már nem járt le naponta. Ha időnként megjelent, brutalitás nélkül emlékeztette a követelésére. Az is reményre adott okot, hogy valóban hozzá fogtak az ebédlő leválasztásához. Napokon át folyt a munka Cili feje felett, aztán megjöttek az új bútorok is. Anyósa is örvendezhetett. A nagyszobában már nem volt szükség a szülei hajdani bútorára.
Józsi néhány emberrel lecipelte a bútort a földszintre, közben nem vigyáztak, ütötték-verték, mint akik tudják, hogy aki fizet, nem fogja számon kérni rajtuk. Józsi amúgy is csúnyán viselkedett. Már nem köszönt, ha találkoztak, s az is előfordult, hogy a járdán kiköpött előtte. Alighanem azt gondolta, ezzel is tartozik jó állást, jó keresetet biztosító gazdájának.
Cili kezdett a lakásban felszabadultabban létezni. Már rövidebb időre nem zárta lépten-nyomon az ajtókat, néha kiment az udvarra is. Egyszer elmerészkedett saját garázsáig. Megnézte, Irma néniék mit hagytak benne. Terve volt a garázzsal. Maradt valamennyi pénze, s elhatározta, megveszi végre az áhított autót. Volt egy gépkocsivezető a munkahelyén, amolyan készséges ember, kiment vele az autópiacra. Sok járművet megnéztek, végül vettek egy tíz éves Skodát, arra futotta a pénzéből. Ütött-kopott volt, de az ember szerint mechanikusan megérte az árát. Mikor Cili beállt vele az udvarra, Imre éppen ott volt a garázsnál Józsival, s az autó láttán hangos hahotára fakadtak. Cili úgy tett, mint aki nem hallja, csak a gyomra remegett. Beállt a maga garázsába. Tett-vett még az autó körül, s hallotta, hogy Imre azt mondta Józsinak:
- Önagysága pimaszul magabiztos. De lesz még ennek böjtje, Józsikám! Jön még sírva, könyörögve hozzám!
X/90
A vakáció derekán jártak. Ha jó volt az idő, a gyerekek a medencében lubickoltak. Mikor Imre nem volt otthon, Cili újra őrizte őket. Nem sokáig. Anyósa kitelepedett az árnyat adó fa alá, s válogatott módon sértegette. Olyan szavakat használt, melyeket aligha gyakorolt finomkodó állatorvosné korában.
Gyerekeivel csak akkor beszélgethetett nyugodtan, ha Lónyai Lenke taxit hívott, s elment valahova, vagy leszöktek hozzá a lakásba. Nem tették gyakran, noha apjuk kifejezetten nem tiltotta, de ha tudomására jutott, neheztelt.
Egyik nap a nyár további részéről volt szó. Közeledett a balatoni nyaralás ideje. A gyerekek azt mondták, nincs kedvük nélküle lemenni a tóhoz. Ahhoz végképp nincs, hogy Lenke nagyanyjukkal nyaraljanak. Inkább Dombszegre mennének Marosi mamához, és Laci bácsiékhoz. Laci ebben az időben már nős volt, s volt három kiskamasz fia. Lónyai gyerekek összebarátkoztak velük, mikor lent voltak a családi ház kiürítésekor.
Cili örömmel hallgatta őket, noha tudta, Imre nem egyezne bele, de ebben is ragaszkodásukat látta. Nem akarta, hogy feleslegesen beleéljék magukat. Arra kérte őket, törődjenek bele a balatoni útba, hiszen eddig minden évben élvezték. Így apjukat se haragítják meg, s talán később leengedi őket Dombszegre is. A gyerekei Pál-fordulót tettek. Nyakába ugrottak hangos viháncolással, így örültek annak, hogy nem fog neheztelni, ha mégis elutaznak.
Cilit nagyon rosszul érintette a nyílt örömük. Aztán elszégyellte magát. Belátta, szerencsének kell tekinteni gyerekei gyors belenyugvását, úgyis szenvednek óhatatlan a kialakult, áldatlan helyzetben.
Ez a felismerés új erőt adott, de túljutni valamin nem csak elhatározás dolga. A rejtett bánat is fáj az embernek, s Cili félig átsírta ezt az éjszakát. Reggel bedagadt szemekkel ébredt, s kénytelen volt így átmenni az Otthonba kiosztani a gyógyszert. Újra segített, mert megszorultak megint.
Az Otthon kapujában összefutott a tiszteletessel. Kovács Pál látta kisírt szemeit, s emberségéből adódóan sohasem ment el mások szomorúsága mellett. Együtt folytatták befelé az utat, s beszélgettek. Cili őszintén elmondta, hogy mi okozta a könnyeket. Hozzátette, nincs a szívében neheztelés, csak nehéz tudomásul venni, hogy így alakult az élete.
Megértő, tisztességesen gondolkodó ember előtt beszélt. Olyan ember előtt, aki híven közvetítette Isten szeretetét, s mindig kapaszkodót nyújtott a rászorulónak. Megálltak a folyosón az iroda ajtaja előtt, s Kovács Pál azt mondta:
- Tudom, nagyon fájdalmas tudomásul venni a gyerekek könnyű beletörődését. Örülök, hogy erőt vett a keserűségén, és nem neheztel. Ez próbatétel volt. Sajnos, nem mindig tudjuk rá a helyes választ. Maga most Istennek tetsző módon rátalált.
A tiszteletes elhallgatott, mivel az egyik takarítónő, egy bizonyos Bakosné a közelükben törölgette a folyosó kövét, valósággal körbetörölte a cipőjüket. Cili nem kedvelte az asszonyt. Lusta volt, hanyag. Csak látszatra takarított, közben azt nézte, mit ehet meg az idősek szekrénykéiről. Rajta kapta párszor, s megpirongatta. Azóta Bakosné gyűlölködőn nézett rá. Ráadásul összeismerkedett az anyósával az utcában. Előző nap látta felmenni hozzá. Elképzelni sem tudta, mi dolguk lehet egymással. Bakosné ahhoz egyszerű asszony volt, hogy gőgös anyósa barátnőnek fogadja. Ibolyka mellett pedig nem kellett segítség. Mikor az asszony távolabb ment, a tiszteletes folytatta:
- Az Ige azt mondja " Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek " Maga is megtapasztalja majd, hogy miképpen térül meg, megértő szeretete...- mondta, s fogta a kilincset, miközben még hozzátette - Cili kedves, segítse az Úrba vetett hite, a belőle fakadó erő!
Cili köszönte a megerősítő szavait, s elváltak. Reggel hét óra volt. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy ez a jeles ember néhány óra múltán Isten színe előtt ad számot addigi életéről.
Dél körül történt. Az egyik felüljárón egy fékét vesztett teherautó hátulról a tiszteletes autójába rohant, s letaszította a mélybe. Kovács Pál azonnal meghalt. Nem csak családját fosztotta meg a sors, az Otthonban is nagy volt a bánat. Sírtak a dolgozók, a bentlakók. Cili is siratta a kedves, jó embert. Pedig akkor még nem sejtették, hogy jelenléte, jóságos embersége nélkül az Otthon élete is nagyot változik majd.
Cili következő napjai sem alakultak megnyugtatóan. Imréék lementek a Balatonhoz. Bozókiék is nyaraltak valamerre, Böske néniék még mindig vidéken voltak, s egyedül maradt a házban.
Az ilyen helyzet magában is nyugtalanító. Cilit megviselték a közelmúlt eseményei is, gyermekei távollétét is könnyekkel élte meg. Először fordult elő, hogy nem lehetett velük a nyaralás alatt. Nem láthatta örömüket, s nem vigyázhatott rájuk. Most valóban szüksége volt az Úrba vetett hitére, arra az erőre, amit Kovács Pál kívánt az utolsó beszélgetésük végén.
Ezen az estén elővette a Bibliát. Olvasgatott egy ideig, s Isten közelségétől könnyebb lett a lelke. Mikor visszatette a polcra, kezébe akadt a József Attila kötet. Annak idején Füredi Nórától kapta. Valahol volt egy másik kötete is, gimnáziumi évek alatt azt forgatta, ebbe még nem nézett bele. Most is inkább csak Nórán merengett, vele kapcsolatos emlékein, s újra eszébe jutott a fájó tudat, Nóra beleveszett a semmibe, még a családja pesti címét se tudja, hogy érdeklődhessen felőle. Mikor túljutott az emlékezésen, valamiféle nosztalgiából a közepe táján felütötte a könyvet, és beleolvasott:
" … Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva..."
Sorsára ismert a versben. Magányában ő sem fordulhat máshoz. Egyedül Isten jóságos gondviselésében bízhat, hogy helyette is vigyáz a gyermekeire, hogy segít mihamarabb eljutni az édesanyjához. Nem látta anyját azóta, hogy beköltöztette az Öregotthonba, s eljött a gyerekekkel Dombszegről. Gyötörte a lelkiismeret miatta. Az sem vigasztalta, hogy Laciék látogatják, míg rendeződik szerencsétlen helyzete. Ott volt az autó, de nem mehetett, mert tartania kellett Imre, s az anyósa bosszújától. Nem merte hosszabb időre őrizetlenül hagyni a lakását, mivel akkor mentek le, mikor akartak.
Az Otthonban vállalt feladata is gátolta még néhány napig. Most, hogy vezetés nélkül maradt az Otthon, nem hagyhatta cserben őket. Pedig magányában, árvaságában nagyon ment volna. Elmorzsolt néhány könnycseppet, s mozdult újra, hogy visszategye helyére a könyvet. A lapok közül kihullt egy összehajtott papírlap. Nem nézte meg, csak visszadugta a könyvbe. Pedig, ha csak egy pillantást is vetett volna rá, találkozik az isteni gondviselés újabb bizonyságával. Füredi Nóra arra a papírlapra írta fel a pesti címét, hogy édesanyjától érdeklődhessen utána, ha akar. Attól az asszonytól, akinek anyai, emberi helytállásáról oly sok szépet hallott.
Szomorú helyzetében akadhatott volna vigasztalója, de az ember olykor bánatában, figyelmetlenségében elmegy a szerencséje mellett.
X/91
Az Otthonban harmadnapra megoldották a gyógyszerkiosztást, s most már mehetett Dombszegre, nem kellett a lakást sem őriznie. Sietve készülődött, mikor váratlan látogatót kapott. Ibolyka csengetett be hozzá. Az elmúlt időkben csak titokban beszélgettek, s egyik ilyen alkalommal említette, maguk is leutaznak a falujukba, ha a főnökék a Balatonhoz mennek. Amint leült, azt mondta, addig nem tudott elutazni, míg nem beszélt vele. Nem akarta, hogy ura tudjon róla, így várnia kellett az alkalomra.
Kiderült, hogy Lónyai Lenkéről volt szó. Ibolyka elmondta, rejtegetett leveleket, fényképeket talált az egyik díszpárnában. A levelek Diósi címén jöttek, de nem is a levelek miatt jött valójában, hanem a mellette lévő fényképek miatt. Elvörösödve tette hozzá, hogy Cilinek feltétlenül meg kell nézni azokat a fényképeket.
Ibolyka tudta, hogy Cili kulcsa megmaradt az emelethez, s arra biztatta, menjen fel és keresse meg, mert maga másnap már nem találta a díszpárnában. Az öregasszony megsejthetett valamit, s máshova dugta.
Cili becsülte Ibolykát, de most rossz szájíze támadt. Kedvetlenül mondta, bárkiről is legyen szó, nem szokása mások magánügyeiben kutatni. Ibolyka kis híján elsírta magát.
- Cilikém, csak nem gondolja, hogy a pletykálkodás hozott át?! Ha meglátja azokat a fényképeket, vagy belenéz azokba a levelekbe, amit az öregasszony gyerekei írtak Kanadából, nagyon megdöbben. Kifosztotta a gyerekeit mielőtt elutazott. Átkozzák is szépen miatta. Főleg a fia, akit éppen úgy hívnak, mint a főnököt. Az is Imre.
Cili gondolta, ezen inkább Imrének kell majd megdöbbenni, de érdekelni kezdte a dolog. Ibolyka beszélt egy olyan levélről is, amit Bécsből kapott az öregasszony, maguk között mindig így nevezte Imre anyját, azt a levelet valami Géza írta, s kapcsolatban volt a fényképekkel.
Erősen kérlelte Cilit, hogy bármit talál, bármilyen botrány lesz belőle, róla feltétlenül hallgasson, mert Józsija jó ember ugyan, rendesen egy rossz szava se lehet rá, de biztosan megveri, ha kiderül, hogy a főnöknek bosszúságot okozott.
Cili alig várta, hogy elmenjen. Felrohant az emeletre, s hozzáfogott a kutatáshoz. Aprólékosan sorra vett mindent az anyósa szobájában. A nyomozók sem lehetnek alaposabbak házkutatáskor, mégsem talált bizonyítékot. Már majdnem feladta, mikor eszébe jutott, hogy meg kellene nézni a két szélső szekrény háta mögött is. Filmekben látta, hogy az ötvenes években gyakori rejtekhely volt, ha valamit el akartak tüntetni szem elől. Hátha Lónyai Lenke is élt ezzel a szokással. Szerencséje volt. Nem látott be a szekrény mögé, de bedugta a karját, s tapogatni kezdte a szekrény elérhető hátát. Megakadt a keze valamiben. Nagyobb boríték volt, széles ragasztószalaggal erősítették a szekrény hátához.
Nem meditált sokat, letépte. Első pillanatban látta, hogy megvan az, amit keresett, s tartalmát kiborította az asztalra. A fényképekre esett első pillantása, és nagyot jajdult. Mezítelen gyermekfotók voltak. Először Sacit és Adélkát ismerte fel. Nézte a képeket, s fojtogatta a sírás.
Ezért jött át az a szegény asszony, de nem merte nyíltan megmondani. Hiszen látható volt a képeken, hogy alávaló szándékból készültek, ordított róluk. A kislányok tolldíszekben, különböző pózokban hevertek a bútorokon, miközben jól láthatóan kis alsó testük mezítelen volt.
Nézte, s már hangosan sírt. Aztán rábukkant kisfia képére is. Lackó nagyon szégyellős volt, Saci előtt se vetkőzött le egy ideje. Most sem engedte lefotózni magát akárhogy. Fecskében, pólóban állt a lencse elé, pólóját a fejére húzta. A kattintás pillanatában mégis mezítelen volt alsó teste, egy kislánykéz lerántotta róla a fecskét térdig. Megismerte Saci kezét, s felsírt kínjában.
Vádolta a gyermekei apját, noha biztosan tudta, nem volt része benne, de a házba hozta az ördögi asszonyt, aki fondorlattal rávette a gyerekeket erre az alávalóságra. Ezért volt a rengeteg csokoládé, kisfiának az üveggolyók, a búvárszemüveg, kislányoknak a nagylányos bikini, amit Saci szégyellősen újságolt el, mielőtt elmentek. Így fonta be a gyerekeit, és szegény Adélkát.
Sírt, hogy majdnem beleszakadt a lelke. Mikor megnyugodott kicsit, szemügyre vette újra a képeket. Polaroid fotók voltak, s mind hibás volt valamiben. Rájött, hogy ezek selejtes felvételek. Maga elé bámult: az átkozott hova tette a jó felvételeket. Kezdte sejteni, hogy azok már kikerültek a házból, s ki tudja, kihez kerültek.
Hogy milyen célból, azt nem volt nehéz kitalálni abból, amit látott. Kapkodva nézte át a leveleket, hátha talál valamilyen támpontot. Jó ösztönnel a Bécsből jött levélbe nézett bele. Az a bizonyos Géza valamiféle főnöke volt Lónyai Lenkének. Durva szavakkal emlékeztette arra, hogy a harmincezer schillinggel nem rendezte a tartozását, küldje a gyerekfotókat, mert utána küldi az embereit. Hozzátette, ha még sincsenek alkalmas gyerekek a magyarországi fia családjában, akkor kerítsen helyettük sürgősen másokat, de a képek néhány napon belül készüljenek el.
Cili nézte a leírt sorokat, s már kétsége sem volt afelől, hogy ezt az ördögöt eleve aljas szándék hozta a házukba. Most már tudta, miből fakadt a megérkezésekor mutatott öröme. Az első pillanatokban megállapította, hogy alkalmasak a gyerekek a megrendelt fotókhoz, csak a bizalmukba kell férkőznie. Bánatában, keservében sajnálni kezdte Imrét. Hiszen szerette a gyerekeit. Beleroppan, ha rádöbben arra, hogy mit művelt az anyja. Aztán felsírt újra : Nem érdekli Imre! Már nem. Elmond neki mindent, bármilyen bánatot is okoz vele, mert a gyerekei lelkét nem engedi megrontani.
Azzal is fájdalmas volt szembesülni, hogy valahol kéjelegve nézegetik őket a beteglelkű emberek. Pánikba esett hirtelen : Mi van, ha nem érik be ennyivel ?! Ha az ördögi némber ennél többet is tett ?! Értesítette azt a bizonyos Gézát arról, hogy a Balatonnál lesznek. Bécsből könnyű a tóhoz jutni. Imre pedig gyanútlan, teljesen gyanútlan. Már nem érdekelte a többi levél. Beledobált mindent a borítékba, s rohant. Kapkodva öltözött, hangosan sírt közben. Félóra múlva már a kocsijában ült, s őrült tempóban elindult a Balaton felé.
X/92
Esteledett mikor elérte a Balaton északi partján lévő községet. Az üdülőtelep a község szélén volt, drótkerítéssel határolt területen. Imre cége ott bérelt faházakat minden évben. Kellemes hely volt. Erdős, dimbes-dombos területen elszórtan álltak a komfortos, kétszobás faházak. Számozottak voltak, maguk az évek során több házban is laktak. Imréék most bármelyikben lehettek. A gondnokságot nem kérdezhette, noha ott székeltek a bejárat mellett az első faházban, s állandó ügyeletet tartottak. Ismerték Imrét, respektálták is, mivel a cég egyik vezető embere volt. Ki tudja, hogy milyen magyarázatot adott a távollétére. Igyekezetükből tudomást szerezne arról, hogy ott van.
Nem állt be a telep előtt lévő parkolóba, helyette jóval távolabb, egy félreeső helyen parkolt le. Egyelőre nem szállt ki a kocsiból, várta a sötétet. Közben átgondolta tennivalóit : Háztól-házig jár majd óvatosan, betekint az ablakokon. Minden ablakon szúnyogháló volt, s mivel a faházak távolabb álltak egymástól, a sötétítőket nem volt szokás behúzni. Ha megtalálja a gyerekeket, valahogy kapcsolatba lép velük, s meggyőzi őket arról, hogy tartsanak vele.
A félhomályban elővette noteszét, írt néhány sort Imrének, maga is szülő volt, nem hagyhatta bizonytalanságban. Azt írta, azért viszi haza a gyerekeket, mert belebetegedett a hiányukba.
Mikor sötétbe borult körülötte a táj, kiszállt a kocsiból, s elindult a hosszú kerítés mentén. Az egyik villanyoszlop közelében talált olyan helyet, ahol már valami megbontotta a kerítést. Nehezen ugyan, de feltéphette annyira a drótot, hogy átférjen alatta. Ott kell majd kibújnia a gyerekekkel is.
Elindult lopakodva az erdő fái között. Halkan lépett, ha faházhoz ért, cipőjét a kezébe vette, a nyitott ablakokon át minden behallatszott. Hogy belásson, fel kellett mennie a teraszokra. Abban bízott, hogy a benti világosság mellett senki sem fedezi fel. Legtöbb helyen a televíziót nézték a nappaliban, vagy társasjátékoztak, beszélgettek. Igyekeznie kellett, hogy villanyoltás előtt eljusson mindenhova. Ha hangokat hallott, vagy ajtó csapódását, legközelebbi fa mögé húzódott, aztán ment tovább. Ment botladozva, bukdácsolva, ment csak ment, hajtotta a féltés, az aggodalom, mert veszélyben tudta a gyermekeit.
A bajban eszébe jut az embernek az Isten. Nem véletlenül mondják, hogy zuhanó repülőgépen nincs ateista. Cili is fohászkodott magában. Istent mindig arra kérte, hogy vigyázzon a gyermekeire. Most azért könyörgött, hogy segítsen megtalálni őket. Mikor a következő faház teraszára felment, s benézett az ablakon, majdnem felkiáltott. Megpillantotta Imrét. Négyen ültek a nappaliban az asztal körül, s kártyáztak. Anyósán kívül ott volt Diósi Ödön, és egy idegen férfi, akit még sohasem látott. Diósi jelenléte megerősítette gyanúját, ahogy a vendég otthonossága is. Félmeztelen ült az asztal mellett, üvegből nyakalta a sört, s akcentussal beszélt. A gyerekek nem voltak a nappaliban. Hátrament a szobai ablakokhoz. A világos szobában a dupla ágy tetején ültek pizsamában, s valami társasjátékot játszottak. Valósággal remegett az idegességtől, de még nem adhatta jelét annak, hogy ott van, nehogy az örömteli kiáltásuk árulója legyen. Lázasan töprengett, s mentőötlete támadt. Más években tapasztalta, ha a szobából kivilágló fény bogarakat csalt a szúnyoghálóra, a gyerekek mindig megnézték belűről, néha villanylámpával is. Utánozni kezdte a ciripelő hangokat. Jól számított, ugrott mind a kettő, s közel hajoltak a hálóhoz. Nagyon halkan szólalt meg.
- Én vagyok, de ne kiáltsatok!
A gyerekeket annyira meglepte, hogy szinte mozdulni sem tudtak, s bámultak ki a sötétbe. Megszólalt újra.
- Sacikám, nagyon halkan tedd be az ajtót a nappalira!
A kislány megmozdult, s mint aki álomban jár, gépiesen engedelmeskedett. Cili fellélegzett, a nehezén túljutottak. Közben látta Lackón, hogy mindjárt sírni fog. Könyörgőn mondta :
- Erős légy, kisfiam, ne árulj el!
Lackó nem felelt szóval, csak a fejével intett, de a könnyei már potyogtak. Saci közben visszatért az ablakhoz, s nála is eltört a mécses.
- Anyukám...édesanyukám! - sírta csendesen, s egészen közel nyomta arcát a hálóhoz. Lackó is követte, ott szuszogtak, szepegtek két centire az arcához, érezte a leheletüket.
Sietve mondta :
- Ne sírjatok, most nem szabad!...Figyeljetek rám! Azonnal velem kell jönnötök. Veszélyben vagytok. Édesapátok nem tud róla, nem is hinné el, mert vakon bízik az anyjában.
- Milyen veszélyben ? - kérdezte Saci, s hátrapillantott az ajtóra, mintha már maga is sejtené, hogy honnan jöhet a veszély.
- Emlékeztek azokra a tollas, mezítelen fényképekre, amit nagyanyátok készített rólatok?! Elküldte ezeknek a bácsiknak, azért vannak itt. Bántani fognak benneteket, ha nem szökünk meg azonnal.
Szándékkal fogalmazott így, rákényszerült. Ezt is kínnal élte meg, mert mind a két gyerek megrémült, s jöttek volna ki az ablakon. Csak akkor tudatosult benne, hogy a szúnyogháló útjukat állja, s semmiféle eszközt nem hozott magával. Bajban gyorsan kapcsol az ember. A szobában anyósa holmiját is látta, kézitáskája az asztalon volt.
- Sacikám, hozd a nagyanyád manikűrös készletét, kivágjuk a hálót. A kézitáskában lesz.
Saci azonnal mozdult, hozta a tekintélyes bőrtokot, oldalt elvágta a műanyaghálót annyira, hogy kidughasson egy kisollót. Erős olló volt, de így is kín volt vele vágni. Cili kívülről vágta, Saci belűről egy másik ollóval. Lackó közben az ajtóhoz húzta a kis asztalt, s a két fotelt, ügyesen megtámasztotta velük a befelé nyíló ajtót.
Amint kivágták a hálót, kisegítette Lackót, közben a kislány kezébe nyomta az előre megírt sorokat azzal, tegye a tükörre és gyújtsa meg felette a kis villanyt. Higgadtnak tűnő előrelátása megnyugtatta a kislányt. Nem csak a kérést teljesítette, kapkodva csomagolni kezdte a ruháit is. Cili hiába súgta kintről, hogy erre most nincs idő. A szekrényajtó csapkodása felkelthette a nappaliban lévők figyelmét, Imre megnyitotta az eltorlaszolt ajtót, s az akadályokat észlelve bekiáltott.
- Gyerekek, mit van ?! Milyen buta játék ez ?!
A kislány otthagyta a ruháit, s rémült kiáltással az ablakhoz rohant. Cili valósággal kirántotta a gyereket, megmarkolta a kezüket, s futásnak eredtek. Rohant velük a kerítéshez, a sejtett irányba. Közben estek-keltek, de egyetlen hangot se adtak ki. Cili csak akkor jajdult fel, mikor kifordult a bokája, botlott is közben, s valamerre lerepült az egyik cipője. Nem keresgélte. Futás közben lerúgta a másikat is, majd vezet mezítláb. Most az sem számított. Mentette a gyerekeit, s magát. Gondolta, ha Imre elkapja szöktetés közben, hirtelen haragjában megöli.
Segítségére volt a villanyoszlop, rátaláltak a megbontott kerítésre. Átbújtak a drót alatt, először a gyerekek, csak aztán maga. Idegességében beleakadt a drótba, de csak legyintett rá, s szaladtak a közelben álló autóhoz. Aztán százzal startolt helyből. Az öreg Skoda nekirugaszkodott az éjszakának. Csak bírja a strapát, fohászkodott magában, mert hosszú út állt előttük Dombszegig.
A gyerekeket elnyomta az álom az átélt izgalmak után. Cili idegességében, félelmében, hogy Imre utánuk vetette magát, s a nyomukban van, imádkozott egész úton. Mikor éjfél körül megállt Marosi Laciék háza előtt, ráborult a kormányra belső zokogással.
Unokabátyja testvérként fogadta, mint mindig. Felesége is jó szívvel volt irántuk, Kati valahogy megörökölte Lacitól. Mindketten kirohantak az autóhoz, s ölelő karjaikban sírta el, hogy mi hozta Dombszegre. Lacit elfogta az indulat, s az éjszakai utcán kiabálva sorolta, hogy Lónyai Imrével mi mindent tesz, csak kerüljön a kezei közé.
Reggel Kati kerékpárján rohant az anyjához, s csak hangtalan borult hozzá, nem ijeszthette meg mindazzal, amit az elválásuk óta átélt. Erzsike így is megérezte a bajt, de nem faggatta, csak magához szorította, s csendesen sírdogált közben.
Cili az anyjával való találkozás után megköszönte Laciéknak azt a gondoskodó szeretetet, amivel édesanyját látogatták az elmúlt hetekben. Unokabátyja kedvesen hárított.
- Ugyan már! Ez csak természetes. Idegennek is segítünk, ha látjuk, hogy bajban van. Te pedig apáink után a vérem vagy, a kedves kishúgom!
Cili hálás volt, és büszke. Büszke arra, hogy a vér nem vált vízzé. Lacinak éppen olyan fontos volt a becsület, mint a maga édesapjának. Valóban, apáik révén egy tőről hajtottak, de százszor nemesebb tőről, mint Lónyai Imre, s alávaló anyja.
Chamfort mondja :" A tisztelet többet ér a hírnévnél; a megbecsülés többet ér a tekintélynél ;a becsület pedig többet ér a dicsőségnél ;"
X/93
Másnap táppénzes felülvizsgálat volt Pesten, s Cilinek fel kellett utaznia. Az övéitől azzal köszönt el, hogy a következő nap ott van újra. Nyugtalanul vezetett attól való félelmében, hogy Imre várja a pesti házban. Keserűen gondolta, ha így van, akkor már összetört mindent a lakásában.
Afelől sem volt kétsége, hogy megveri majd. Nem szívesen mutatkozott volna kék-zöld foltokkal, így először a felülvizsgálatra ment. Hamar megkapta a szokásos táppénzes papírt az eltelt két hétre, s mehetett haza. Nem állt be az udvarra, csak a ház előtt parkolt, hogy menekülni tudjon, ha muszáj. Félve ment be, de hamar meggyőződött arról, hogy rajta kívül nincs más a házban. Lakása is érintetlen volt. Istennek könnyekkel köszönte, mert aki így él, annak már az is öröm, ha egy napig nem történik vele rossz.
Bízott abban, hogy átmenetileg elhárult feje fölül a veszély, de óvatos maradt. Úgy döntött, azonnal visszaindul Dombszegre, de előtte leadja a táppénzes papírt. Az Otthonban rossz hírek fogadták. Váratlan, s érthetetlen módon elbocsátottak néhány nővért. A nővérek között rémhírként terjedt el, hogy ezen az alapon másokra is sor kerülhet. Cili megijedt. Két hónapja volt betegállományban, ha igaz a hírből valami, az elküldött nővérek sorsára juthat, bármit is mond a törvény. Azonnal határozott, munkára jelentkezik. Majd utólag elrendezi az orvosával. Ment sietve az irodába.
Kovács Pál halála után egy házaspár vette át az Otthon vezetését. Nem voltak lelkészek, csak egyházi tisztviselők. Abból a fajtából, aki alig ért ahhoz, amivel megbízták, de túlzott önértékelésből mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy jól végzi a feladatát.
Az ember volt az Otthon kinevezett vezetője, de az asszony kezében volt a tényleges vezetés. Minden úgy történt, ahogy Magda asszony elgondolta.
Rideg emberek voltak, Cilit minduntalan Márta főnővérre emlékeztették. Most sem fogadták barátságosak. Látszott rajtuk, már nehezteltek a betegsége miatt, de felvehette a műszakot mindjárt, mivel három szolgálatban lévő nővért éppen akkor számoltattak le, s mehettek isten hírével.
Megdöbbenve tapasztalta, hogy az elmúlt napokban felforgatták az Otthont. Az egyik nővértől megtudta, új lakókat kapnak valamelyik testvérintézményből, s a négyágyas szobákba hat ágyat zsúfoltak össze. Eddig sem értette, hogy miért küldték el az említett nővéreket, mikor amúgy is kisebb volt a létszám a kelleténél, most végképp értetlenül állt az eset előtt. Abban biztos volt, hogy a külvilágban tapasztalt gondok nem gyűrűzhettek be. Gyanította, hogy Magda asszonyék hozzá nem értése állt a dolog mögött.
Az első szobában is ágy ágy hátán volt. Némelyik ágyhoz alig lehetett hozzáférni. Egy nyolcvanéves asszony felnyújtotta könyörgőn a kezét.
- Mi a baj ?! – kérdezte Cili, s megfogta a csont sovány kezet. Az asszony félt, s csak szája mozgásával suttogta:
- Mi történik itt, Cilikém ?!
- Átszervezés van. Kell a hely, új bentlakók jönnek. Semmi baj, Mártika néni, tessék megnyugodni...- mondta vigasztalón, s csak magában gondolta, elég, ha ők maguk idegeskednek. Vérében volt, hogy mit szabad mondani, mit nem. Hiszen az idős ember amúgy is riadozó, kevés is elég a nyugtalanságához. Az asszonyt sikerült megnyugtatnia, hálásan szorongatta a kezét, s már hangosabban mondta.
- Azt hittük, az utcára kerülünk.
- Attól sohase tessék félni. Ez egyházi intézmény, és az is marad. Itt csak befogadnak, néha kényszerűségből több embert is, mint lehetne, de nem küldik el azt, aki már itt van.
A szoba szinte fellélegzett. A következő szobában is hasonló gond várta. Tetejében ott súlyosabb betegek voltak. Egy idős asszony könnyekkel örült neki.
-Hogy tetszik lenni ? - kérdezte Cili, s megsimogatta a paplanon pihenő kezet.
- Nem jól, kislányom,...- mondta az asszony panaszosan - Az éjjel már azt hittem, nem találkozunk többé.
- Nem eszik olyan forrón a kását ! - igyekezett Cili felvidámítani.
- De, mikor hetvenen is túl van az ember és mindene fáj, mit várhat ?!
- Édesanyám közeledik a nyolcvanadik évéhez, és bizony sok mindene fáj, de még neki is sok szép évet remélek. Megünnepeljük majd Gizike néninek is a századik születésnapját!
Az addig reményvesztett asszony elnevette magát.
- Csak azt ne ! Hogy a hamut is mamunak mondjam ?! Beérem én jóval kevesebbel, csak még néhány elviselhető évet adjon az Isten !
- Úgy legyen ! - felelte Cili, s ment a következő ágyhoz.
A néni félig béna volt, de most mosolygott ő is, s azzal fogadta :
- Hiányoztál. Hiányzott a vigasztalásod is. Édesanyád amúgy hogy van, kislányom ? Ritkán látod, ugye ?!
Cilit nem lepte meg a kérdés. Tudták a történetét, a hozzá közelálló idősek előtt gyakran beszélt édesanyjáról. Az új helyzetet nem ismerték, s egyelőre nem is akart beszélni róla.
Így csak azt felelte, hogy viszonylag jól van, most a kevés találkozásra se panaszkodhat, éppen lent volt Dombszegen. Ezzel ment a következő ágyhoz, s nézte, mi a teendője. A néni ágytálat kért. Ügyesen alátette, s fogta is közben, mert a matrac új volt, még kemény, hamar felbillent rajta az edény. Volt a szobában egy másik nővér is, a függönnyel bíbelődött. Eddig jó kapcsolatban voltak, de az ideges légkör ezt is kikezdte, felcsattant a hangja.
- Akkor baromira beteg lehettél, ha utazgattál közben!
Cili sóhajtva mondta :
- Betegebb vagyok, mint gondolod! Majd megbeszéljük.
A nővér nem volt hajlandó halogatni a dolgot, kötekedőn folytatta.
- Aki olyan beteg, azt nem írják ki munkára!
Cili csendesen felelt.
- Hacsak nem maga akarja, mert attól fél, hogy elbocsátják.
A nővér hangja felcsattant.
- De arra aztán ne számíts, hogy majd más emelget helyetted! Hogyne! Majd beleszakadunk. Aztán meg szépen kirúgják az embert egyik napról a másikra, és mehet amerre a szeme lát.
Cili nyelt egyet.
- Nyugodj meg. Nem kell helyettem emelgetni... - mondta még mindig csendesen, aztán kérőn folytatta- Hoznál egy kis teát Rácz Erzsike néninek ?! Cserepes a szája.
- Már kapott !- felelte a nővér, mint aki igyekszik kitérni a feladat elől.
Cili kiemelte az ágytálat a beteg asszony alól, s igyekezett nyugodt maradni.
- Újra szüksége van rá. Lázas.
- Te is hozhatsz, nem?!
Cili most megemelte a hangját.
- Természetesen, ha te közben lemosod!
A nővér kelletlenül, morogva ment ki a szobából. Cili újra sóhajtott. Nem szívesen emelte meg a hangját, de olykor rákényszerült. Ahogy most is. Megértette, hogy a kialakult helyzetben ideges, türelmetlen az ember, de ennek nem láthatják kárát azok, akik amúgy is elesettek.
A nővér hozta a pohár teát, s letette az idős asszony szekrényére, mint aki azt mondja, ha akar, majd iszik. A beteg nem nyúlt a pohár után. Nem volt már elég erő az öreg karokban, a láz is gyötörte, s csak nézte vágyakozón a poharat.
Cili megmosta a kezét, megemelte kicsit a néni fejét, s megitatta. Kevesen tudják, hogy milyen az igazi hálás tekintet, de aki belenéz ilyenkor a gyötrődő ember szemébe, sohasem felejti el.
A következő ágyban már félig a másvilágon volt a néni, felfekvések kínozták, nyöszörgött szüntelen. Cili megnézte, s tisztába tette. Szakértő kézzel, és szemmel végezte a tennivalót. Megkérdezte a csukott szemű asszonyt vigasztaló kedvességgel :
- Ugye, most már sokkal jobb, drága Pannika néni ?!
- Jó, nagyon jó...- felelte a beteg vontatott hangon, mint aki már messziről felel, de még eljut hozzá a földi fájdalom, s az enyhülés is.
Az ötödik ágyban világtalan néni feküdt, s szorongott az otthonbeli változások miatt. Panaszosan mondta, hogy se szó, se beszéd, csak felkapták ágyastól, és vitték, azt sem tudta, hova és miért.
Cili itt is elmagyarázta, hogy mi a változások oka, miközben megigazította a fekhelyet, s ment az utolsó ágyhoz. A kelletlen nővér követte, s közben nagy hangon beszélt, sokatmondón mosolygott is hozzá.
- Kovács nénit újra meglopták! Megint az a fésűje veszett el, amit az apja hozott a vásárból száz éve.
Az ágyban fekvő sírni kezdett.
- Kinevet, mert velünk könnyű elbánni. Betegek vagyunk, és magatehetetlenek. Kilophatják a szemünket is, a kutya se törődik vele. De majd maguk is lesznek egyszer öregek !
A néni gyakran kereste ezt a fésűt, noha talán évtizedekkel előbb eltűnt az életéből. Ilyenkor nem lehetett akármivel megnyugtatni, el kellett játszani a tudatlant.
- Mikor tetszett látni legutóbb azt a fésűt, drága Angéla néni? - kérdezte Cili, ahogy már sokszor.
Az idős asszony arcára töprengés ült.
- A háború előtt még megvolt, emlékszem rá tisztán. Édesanyám mindig a toalettasztalkán tartotta a többi között, talán most is ott lesz.
A kelletlen nővér indulatosan nevetett.
- Kérdezd meg tőle, hogy melyik háború előtt ?!
Cili csak a pillantásával utasította rendre, s újra a beteg fölé hajolt.
- Azt a fésűt tetszik keresni, amelyik fehér elefántcsontból készült, és kis elefántok vannak a nyelén?!
- Azt, azt! - örült meg a beteg- Megtaláltad?!
- Elbújt a tányér mögé. Beteszem a fiókba...- mondta, s kihúzta, aztán betolta a fiókot.
- Hála Istennek, hogy megvan!- örvendezett közben az idős asszony, s boldog mosoly telepedett az arcára.
Cili szeme bepárásodott, hiszen az ilyenféle emberi nyomorúság is szánandó. Lassan elvész a tudat, elsüllyed a múltba. Ezzel a nénivel is hasonló volt a helyzet. Mióta az Otthonban volt, számtalan dolgot reklamált, mániájává vált időközben. Eleinte nehezebb volt megnyugtatni, tovább emlékezett a keserveire, s egyre bizalmatlanabb lett. Volt egy bársony neszesszere, a csuklójához kötötte kis lánccal, senki se nézhetett bele.
Fürdetéskor külön harcot vívtak, hogy legalább annyi időre váljon meg tőle, míg a kádba teszik. Sokáig találgatták, hogy mi lehet benne. Volt aki ékszerekre szavazott. Míg mások azt gondolták, csak értéktelen apróságokat rejt, amit megőrzött hosszú élete alatt, s ragaszkodott hozzá mindenáron.
A sors olykor irgalmas a hanyatlásban, ha már megbontotta, elveszi a maradék eszmélést is. Az idős asszony egyik nap lehúzta magához Cilit, s bizalmasan súgta :
- Valaki itt felejtette a neszesszerét, ékszerek vannak benne. Őrzőm egy darabig, hátha visszajön érte.
Már nem tudta, hogy sajátja. Hamarosan eljut odáig, hogy már nem érdekli a neszesszer sem, de addig még sok gyanúsítást kell eltűrniük megértő lélekkel.
Vauvenargues, a " nemes lelkű és magas röptű moralista" mondta : " A betegségek felfüggesztik erényeinket, és bűneinket. "
X/94
Az Otthonba megérkeztek az új lakók. A megmaradt személyzet egész nap robotolt. Szolgálat után Cili is félholt volt a fáradtságtól. Gerince is fájt újra, de hiába mondta az orvosa, hogy leszázalékolás lesz a vége, ha nem pihen, kénytelen volt szolgálatban maradni. Megtelefonálta Dombszegre a helyzetet. Azt tervezte, hogy vasárnap leugrik. Ruha kellett a gyerekeknek, pizsamában szöktette meg őket, s Laci fiai osztották meg velük ruháikat. Nyár lévén, szerencsére kevés ruhára volt szükségük.
Az utazáshoz rosszul alakultak a dolgok. Szombaton tudta meg, hogy vasárnap reggeltől hétfő reggelig dolgoznia kell. Magda asszony készítette a szolgálati beosztást, s tudatlanságában felborította a megszokott szolgálati rendet. Mellette olyan nővéreket is beosztott, akiket már elküldtek. Így vasárnap nem ment be a teljes létszám, s elküldött nővért írt ki Cili mellé éjszakásnak is.
Mikor a nappali műszak elment, Cili egyedül maradt, s keserves éjszaka várt rá. A rendes ügyelés mellett tizenegy embert fürdetett, s számon sem tudta tartani, hogy mennyit ültetett ágytálra. Mikor leadta a szolgálatot, bement az igazgatói irodába, s visszafogottan elmondta a gondokat. Magda asszony kikérte maguknak.
- Ne üsse bele az orrát abba, amihez semmi köze! Egyébként, éppen hívatni akartam. Az előbb megnéztem, magának sok a szabadsága. Elmegy hat napra, mert a szabadságoknak is menni kell.
Cili nyugtalanul mozdult, s figyelmeztetőn mondta:
- Szolgálati beosztás szerint egész héten dolgozom. Szerdán újra éjszakáznom kellene. Megint olyannal vagyok kiírva, aki már elment. Ha nem tetszik átnézni, szerdán nem lesz éjszakás.
Magda asszony hangja felcsattant.
- Megmondtam, hogy ez nem a maga dolga! Bosszantó, hogy ennyire értetlen. Magával ennyi gondja volt Kovács tiszteletes úrnak is, vagy csak bennünket tüntet ki?!
Cili nyelvén volt, hogy kimondja, amit gondolt, de aztán meggondolta. Szégyellte magát megalkuvása miatt, de érezte, az adott helyzetben ezt kell tennie. Ez az asszony nem látná be, hogy igaza van, mert annyira akar bizonyítani. Ha még egy szót szól, nem csak hat napra küldi el. Akkor pedig kenyér nélkül marad a szó szoros értelmében.
Zaklatottan ment haza. Aztán azzal vigasztalta magát, így legalább napokig együtt lehet az övéivel, s nem lesz otthon akkor sem, ha Imre másnap megérkezik az anyjával. Alig gondolta végig, mikor meghallotta az Opelt begördülni az udvarra. Imréék egy nappal előbb érkeztek haza, s mindjárt a reggeli órákban.
Kicsit megrettent, de aztán azt gondolta, legalább hamarabb túljut a keserves dolgokon. Várt. Biztos volt benne, hogy anyósa azonnal észreveszi, hogy valaki kutatott a szobájában, s Imre lemegy számon kérni. Most már dupla haraggal. Szinte beletörődve gondolt arra, hogy nem kerülheti el a verést. Jó félórát várt, de nem hallott hangokat fentről. Valamiféle apátiával ledőlt az ágyára, s elnyomta a fáradtság. Imre lejött az emeletről, s teljes hangerővel bekapcsolta a televíziót. Cili felugrott fektéből, s alig tudta kinyögni.
- A frászt hozod rám!
Imre hangosan nevetett.
- Így jár az, akinek rossz a lelkiismerete! Aztán, hol vannak a gyerekek, bogaram?!
Sohasem nevezte bogaramnak, csak Sacit hívta így tréfás hangulatában. Ebből látszott, hogy nem akar mindjárt verekedni. Cili kissé megnyugodott, s visszaült a rekamié szélére, onnan válaszolt.
- Dombszegen vannak. - mondta röviden, mert értelmetlen lett volna mással előállni.
- Micsoda?! Dombszegen?! Ezért tetted tönkre a nyaralásunkat?! Tudod, hogy mit érdemelsz?! - ordított fel Imre, s úgy mozdult, mint aki mindjárt ütni fog.
Cili szorult helyzetében olyan mentséghez folyamodott, amit azonnal megbánt. Félelmében felsírt, s azt mondta, nagyon beteg az anyja, maga is lent volt, de a felülvizsgálat miatt fel kellett jönnie. Imre visszaült a helyére. Így azt is hozzátehette, hogy elbocsátások vannak az Otthonban, s nem mert táppénzen maradni. Míg beszélt, mindvégig sírt. Most már azért, mert olyat állított anyjáról, ami a fejére szállhat. Aztán összeszedte magát, s előállt a súlyos mondandójával is. Behozta táskáját a hallból, kivette a borítékot, s Imre felé nyújtotta.
- Mielőtt bármit mondanék erről a borítékról, nézz bele ! Magyarázatot kapsz arra, hogy miért úgy hoztam el a gyerekeket, ahogy elhoztam.
Imre átvette a borítékot, s ledobta az asztalra, mint akit nem érdekel a tartalma, s barátságtalanul mondta :
- Ennyi könnyebbséget nem adok. Mondd csak el magad. Kíváncsi vagyok, milyen magyarázatot adsz, mert rohadt nagy szemétség volt, amit műveltél. Még akkor is, ha anyád valóban beteg. Mire megtaláltam az üzeneted, elzsibbadtak a kezeim. Halljam, miről van szó ?!
- Anyádról, Imre!
- Nincs új a Nap alatt!
- Ami ebben a borítékban van, az neked is új lesz, és szomorú. Előre mondom, nem örülök annak, hogy fájdalmat kell okoznom. Gyerekeink miatt kényszerülök rá. A borítékban találsz leveleket és fényképeket. A levelek nem az én dolgom. Majd eldöntöd, hogy megbocsátod-e anyádnak, hogy becsapott, mert állításával szemben, rajtad kívül is vannak gyerekei. Mi több, a kanadai fiát is Imrének hívják. De ez a te dolgod. A fénykép közös ügyünk. Anyád megengedhetetlen módon fényképezte a gyerekeinket, és Adélkát. Ha meglátod a képeket, arra is rájössz, hogy milyen okból tette...- mondta megremegő hangon.
Imre a kezébe vette a borítékot, de nem nyitotta ki, helyette megfogta az egyik sarkánál, s Cili elképedésére alá tartotta az öngyújtó lángját.
Cili kapott volna a boríték után, de Imre magasra tartotta, s miközben lángot fogott a boríték, azt mondta:
- Nyugi, kis szívem, nyugi! Csak leckét akarok adni tisztességből, mert a dombszegi suszterájban aligha tanulhattad meg, hogy mi fán terem. Most megmutatom neked, hogy tanult, művelt ember mit tesz ebben a helyzetben.
- De te nem tudod, hogy mit teszel!- kiáltotta elfúlt hangon.
- Dehogynem, kis szívem! - mondta még mindig cinikusan mosolyogva, s arra is volt gondja, hogy a hamutálca felett elégjen a maradék is.
Cili egész testében remegett, s vádló könnyekkel mondta
- Nem szereted a gyerekeinket, ha nem érdekelt, hogy milyen veszély fenyegeti őket !
Imre üvöltött.
- Én nem szeretem őket ?! Én ?! Az bezzeg szereti, aki elhagyta őket! Aki úgy rájuk hozta a frászt valami ostoba mesével, hogy hajlandók voltak éjjel, pizsamában megszökni tőlem ?! Én tőlem !!! Nézz a tükörbe, kis szívem, mielőtt vádaskodsz!
- Amit felsoroltál, eltörpül a mellett, amit most tettél... Elégetted azt a bizonyítékot, ami meggyőzött volna arról, hogy a gyerekeket nem szabad anyád közelébe engedni.
- Mert ?
- Mert olyan pózban fényképezte a három gyereket, amit pornó lapokban se szabad kitenni.
Kimondta, noha már nem volt bizonyítéka rá, s ezzel magára vonhatta Imre irtózatos haragját, de most is más történt, mint amire számított. Imre nevetett.
- Az agyadra ment a szemérem ?! Amit a képeken láttál, az csak játék volt. Anyámtól kaptak néhány kacatot és beöltöztek. Olyan aranyosak voltak, hogy készített róluk pár fotót. A jó felvételek közül néhányat én is láttam. A kislányoknak kint volt a bugyijuk, na és ?! Ami pedig az állítólagos gyerekeit illeti, támogattak néhány hálátlan disszidenst. Volt köztük egy Imre nevű is. Ennyi. Anyám maga kért rá, hogy égessem el a rossz emlékű leveleket a hibás fotókkal együtt, ha a kezembe kerülnek.
Cili ámult. Ilyen gyors és ügyes kibúvót még Lónyai Lenkéből se nézett ki. Mellette épített a fia feltétlen engedelmességére. Szomorúan mondta:
- Anyád azt ad be neked, amit akar! Ahogy a bécsi tartozását is kifizettette veled, anélkül, hogy tudtad volna, nem a szállodának tartozott, hanem egy Géza nevű bécsi pasasnak, aki a levele szerint a pornónak minősülő fényképeket rendelte.
Lónyai Imre arca hirtelen megváltozott.
- Gézát mondtál Bécsből ?!- kérdezte nyugtalan hangon.
- Ismerős név ?! Talán azzal az alakkal kártyáztatok akkor este?!
Imre nem felelt. Idegesen járkálni kezdett a szobában, miközben azt morogta maga elé, hogy akkor nem igaz, hogy Diósi szedte fel az úton a lerobbant kocsija mellől. Ciliben fellobbant a remény, s megjegyezte.
- Ha magad is látod, hogy nem mondtak igazat, akkor beszélgetnünk kellene most anyáddal, nem?!
Imre a szája szélét rágta idegességében, aztán igyekezett kitérni.
- Majd én beszélek vele.
- Ott akarok lenni. Gyerünk fel azonnal.
- Most ne. Vendége van. Ahogy megjöttünk, beállított Bakosné valami fontos dologban.
Cili szomorú szemekkel nézett rá.
- Kibúvót keresel.
- Ugyan már! Mondom, hogy beszélek vele, ha Bakosné elment. De már most mondom, teljesen képtelennek tartom a dolgot.
Cili gondolta, tartsa bárminek, csak lépjen. Gondolt mást is. Látta Imre bizonytalanságát, s igyekezett kihasználni az alkalmat. Megmondta, Dombszegről addig nem hozza haza a gyerekeket, míg nyugtalanítja az itteni helyzet. Hozzátette, Marosi Laciék is egyetértettek vele, s azt mondták, ha kell, a nyár végéig vállalják a gyerekeket. Imre belevörösödött, de nem kiabált. Valamennyi pénzt tett az asztalra, s azt mondta, Laciéknál rendezze a kiadásokat, mert nem akarja, hogy az okos mókus fizesse a gyerekeik nyaralását, s ezzel kiment.
