Áldva és verve sorozat: Cili regénye.

Hitek és remények

X/35

    Cili másnap rövid napos volt, s biztos volt abban, Imre várni fogja. Így történt. Lónyai Imre gyalog volt, a hóban topogva várta Cilit a kastély előtt. Akkor is nagy pelyhekben hullt a hó. Míg Cili elment a fiúig, játékosan kitárta tenyerét, a fiú elé tartotta az olvadozó hópelyheket, s mosolyogva mondta:
- Cserébe a kis virágokért!
Lónyai Imre belement a játékba, Cili tenyerére hajolt, mint aki fel akarja szippantani a cseppnyi nedvességet, helyette csókot nyomott a tenyerébe. Ezzel nem érte be, átfogta Cilit a karjaival is, s párás lehelettel súgta:
- Nagyon hiányoztál. Hosszú volt ez az idő. Gondoltál rám közben ?
Cili ráemelte tekintetét, szeme már könnyes volt, s halkan kérdezte :
- Miért tetted?!
- Megbántottál a titkolózásoddal.
- Nem akartad megérteni, hogy nem beszélhettem.
- És most ? Elmondod végre, amit hallani szeretnék ?!
Hangja most kérő volt, s Cili lassan bólintott. Elindultak egymás mellett ballagva, s Cili beszélni kezdett. Megilletődve, csendesen beszélt. Kezdte a kislánykori találkozással, folytatta a tini álmodozásával, aztán a tizenhat éves lány bánatával, amit Sáfár Aliz megjelenése okozott. Baksa Attiláról is beszélt, véletlen és rövid találkozásukról, s értelmetlen haláláról.
Mikor mindezt elmondta, hozzátette őszintén, hogy a fiú halála után dupla bűntudata volt. Bántotta a halála, ahogy az is, hogy ideig-óráig hűtlen volt kislánykori álmához. Elhallgatott. Imre is hallgatott. Furcsa, merev arccal nézett maga elé, mint aki megrendült. Ilyen helyzetben valami jót vár az ember. Kedves, meleg hangú köszönetre vár, vagy az első csókra, de más történt.
Lónyai Imre neheztelőn szólalt meg.
- Kitérőt tettél. Nem tagadom, marhára rosszulesik.
Cili megbántódott.
- Sajnálom, ha így érzed. De, nem fogok védekezni, mert nincs miért.
Lónyai Imre mintha megenyhült volna.
- Remélem, hogy tényleg így van. Jó volna bízni benned. Biztosan tudni, hogy nem lesz több kitérő. Akkor sem, ha megint az utadba kerül egy sima modorú fazon.
Cili erre nem felelt. Sokáig hallgatagon mentek egymás mellett. Aztán mintha mi sem történt volna, Imre mesélni kezdett a nyári szokásairól, mint akinek már elege van a télből. Arról beszélt, hogy egyetemi évei alatt minden nyáron sátorozni mennek a pesti barátaival a környező szocialista országokba. Olykor egy egész hónapot is eltöltenek így, leginkább víz mellett. Már a Virág utcában jártak, mikor befejezte, s elhallgatott újra.
Cili kis idő után megkérdezte:
- Azzal kapcsolatban, amit elmondtam magamról, a neheztelésen kívül nincs semmi mondanivalód?!
- Mégpedig?!
- Reméltem, legalább értékeled az őszinteségemet egy köszönő szó erejéig.
- Bocs! Köszönöm az őszinteségedet.
- Szívesen ! - felelte Cili keserű nevetéssel, s elfordította arcát.
Lónyai Imre is nevetett, halkan, elégedetten, s játékosan megkócolta Cili haját. Kegyetlen játék volt ez. Számító férfi játéka, aki már biztos volt abban, hogy ez a lány komolyan ragaszkodik hozzá. Jobban hitte, mint eddig bármikor. Már Sáfár Sándor miatt se nyugtalankodott. Jöhet a sima, sunyi módján, ezt a lányt már nem fogja behálózni. Ez a lány már az övé, ha maga is úgy akarja, s nem kell különösebb erőfeszítés hozzá, hogy megtartsa. Csak folyamatosan el kell hitetnie vele, hogy összetartoznak.
X/36
    Idősebb Lónyai Imre elégedett volt a fiával. Ida mama is a helyzet alakulásával. Így a fiú máshonnan viszi majd a pénzt. Igyekeztek  hozzásegíteni. Híresztelni kezdték, hogy összejött a Marosi lánnyal. Cilit valójában nem így emlegették. Dombszeg szépének mondták, mintha azt akarták volna hangsúlyozni vele, hogy ebben a minőségében érte a megtiszteltetés. Tekintélyére oly kényes Lónyai család egy idő után befejezte az emlegetést, kitértek aztán minden ezzel kapcsolatos kérdés elől.
Pedig sokakat érdekeltek volna a részletek. Legjobban a Sáfár családot. Úgy tettek, mintha a félbeszakadt kapcsolat volna az oka, miközben Sándor fiuk már otthon volt Dombszegen, s úgy sétálgatott a városban, mint akinek semmi dolga.
Micike asszony faggatta Idát, tudni akarta, hogy Imrének mennyire komoly a szándéka, s meddig jutott el a lánnyal. Nem kapott rá választ. Aliz se járt több szerencsével, noha Ida mamának hízelkedőn bizonygatta, hogy megmaradt Imre jó barátjának, s csak sorsa miatt aggódik.
Lónyainé újra a kegyeibe fogadta a lányt, de Imre terveiről továbbra se beszélt. Imre viselkedése beszélt helyette is. Egyre gyakrabban járt haza, majdnem minden hétvégén otthon volt. Elment Cili elé a kastélyhoz, vagy a házuk előtt várta a megbeszélt időpontban, ha Cili szabadnapos volt. Ilyenkor besétáltak a városba, tettek egy kört, aztán visszasétáltak a Virág utcába a szokásos módon, mivel Imre kijelentette, amíg tanul, nem tervezhetnek időigényes programot.
Sáfárékat  bosszantották a séták, ez abból is kitűnt, hogy Aliz szidni kezdte Cilit úton-útfélen. "Pofátlanul felfelé kapaszkodó suszterlánynak" emlegette. Ha találkoztak az utcán, már megismerte, s gyűlölködő szemekkel nézett rá.
Imre március utolsó szombatján is otthon volt, s kiment a kastélyhoz Cili elé. Bármennyit is találkoztak az elmúlt időben, nem kerültek közelebb egymáshoz. Általában Imre beszélt, sokszor érdektelen dolgokról, vagy olyasmiről, ami Cilit csak messziről érintette. Akkor éppen a szakdolgozatát emlegette, beszélt a hozzávaló forrásanyagról, szakszavakat, neveket, szakkönyvek címeit sorolta. Cili egy idő után feladta a gondolatbeli követést.
Már a Virág utcában jártak, mikor hirtelen felbukkant Hédi. Eléjük ment az utca közepéig, s hozzájuk csatlakozott. Furcsán viselkedett. Hangosan, hadarva beszélt, s Cili ijedten látta, hogy nyomás alatt van, alighanem megint megdézsmálta apja italkészletét. Izgult aztán, hogy Imre észre ne vegye. Hédi csak Imrével foglalkozott. Hallgatott a régi incidensről, mikor dicstelen módon összetörték egymás kerékpárját, a bemutatkozás után úgy tett, mintha még sohasem beszéltek volna. Azt mondta, látásból már régen ismeri, leginkább a kozmetikai szalon ablakán át, mivel éppen a házukra néz. Lónyai Imre nem ismert rá, de így is nemszeretem arccal hallgatta. Szemmel látható volt, hogy zavarta a lány, dühös volt a társasága miatt, de tekintete csak akkor vált szúróssá, mikor mostohaanyját kezdte emlegetni. Lónyainét édes Ida mamának nevezte, s azt állította, legjobb barátságban vannak a szalonon keresztül.
Imre nem tudta, hogy kitől származott a bizalmas információ Marosiék pénzéről, de magában sokszor elátkozta az illetőt. Meggyőződése volt, hogy az apja ilyen lehetőség híján valahogy megoldotta volna a pesti lakást.
Most kezdte hinni, hogy ez a lány volt az, s dühös indulat fogta el. Az egyik fánál nagyot lökött Hédin, mintha csak megbillent volna. Hédi alaposan beütötte magát. Cili átment Hédi mellé vigasztalni, s mire Soltiék elé értek, megértette vele, hogy köszönjön el. Hédi búcsú ürügyén Imrét valósággal ledöntötte a lábáról. Nyakába kapaszkodott, csókot nyomott az arcára, s azt mondta, látják majd egymást hamarosan a templomtéren. Mikor Hédi bement a kapun, Imre indulatosan mondta:
- Nem normális ez a lány! Valósággal rám mászott.
Cili kedvetlenül nevetett.
- Ne ijedj meg, nem akart felcsípni. Bozóki Feri érdekli... - szaladt ki a száján.
Imre felhördült.
- Hogy képzeli?! Egy senki ahhoz. Nem ártana a tudomására hozni, hogy hol a helye.
Cili megdöbbent. Imre annyira egyértelmű volt, hogy nem hagyhatta szó nélkül.
- Ha úgy gondolod, hogy egy gimnáziumot járt, kozmetikus lány nem érdeklődhet a diplomás fiú iránt, akkor mi mit keresünk egymás mellett?! - kérdezte megbillenő hangon.
Lónyai Imre gondolatban a fejéhez kapott, s kivágta magát gyorsan.
-  Úgy gondoltam, a rossz hírével keressen magának olyan balekot, akit nem zavarnak a viselt dolgai!
Cili magában csodálkozott. Addig is sejtette, hogy Dombszegre is eljutott Hédi nagyházi híre, de az alaposan meglepte, hogy Imre is tudott róla.  Végül védelmébe vette Hédit, mint mindig.
- Diákként valóban lezser volt egy kicsit. Ez költhette rossz hírét, ha valóban rossz a híre. De mióta itthon van, senki se mondhat rá rosszat. Azóta nem volt fiúja, nem jár szórakozni. Legfeljebb velem moziba, vagy fagylaltozni.
- Pályát tévesztettél, kicsi! Védőügyvédnek kellett volna menned... - felelte Imre bosszús hangon. Utána fordított a témán, s arról beszélt, hogy legközelebb csak húsvéthétfőn fognak találkozni. Bemegy hozzájuk locsolkodni.
Közben azt gondolta, csak akkor, ha addigra megbizonyosodhat a pénzük felől. Hédi elbizonytalanította, vagy ahogy magában nevezte, a bolond lány. Ha valóban tőle származik a bizalmas értesülés, akkor könnyen előfordulhat, hogy egy szó sem igaz az egészből. Már azt sem hitte el, hogy apja valóban utánanézett a pénznek biztos helyen. Kezdte hinni, csak így akarta nyomatékosítani a dolgot. Kitelik tőle. Kérdőre fogja vonni. Ha most sem hajlandó elárulni, hogy ki erősítette meg az értesülést, befejezi ezt a bosszantó kutyakomédiát. De előtte lefekteti a suszterlányt, mert büntetlenül senki sem járathatja vele a bolondját.
Cili nem olvashatott a gondolataiban, s azt mondta kedvesen, hogy kézzel festett hímes tojással készül a locsolkodásra. Hozzátette, a famíliában őrzik a hagyományt. Gyönyörűség készíteni, és az is örül, aki kapja. Imre nem figyelt rá, helyette elköszönt hirtelen. Még azt sem várta meg, hogy Cili bemenjen a kiskapun.
Marosi István a kispadláson járt éppen, kilátott a kapu elé, s megnyugodva gondolta, hogy elfelejthetik a vőfély címét egyelőre. Később töprengőn arra gondolt, talán rosszul ítélték meg a fiú természetét, és komolyabb, mint hitték. Hónapok óta kísérgeti a lányukat, s beéri kevéssel. Ha sejtette volna az igazi szándékát, tüzet kiált.
X/37
    Marosiék csak két hétig élhettek abban a hitben, hogy a Lónyai fiú miatt egyelőre nyugodtan alhatnak. Az állatorvos váratlanul beállított hozzájuk. Amint meglátták, rossz érzésük támadt.  Cili szolgálatban volt, csak kettesben voltak otthon, a konyhaablakon át nézték a közeledőt.
Erzsike halkan mondta :
- Ez a fia miatt jön. Alighanem, savanyú a szőlő.
István hümmögött valamit, s a vendég elé sietett. Az állatorvos ismerte a járást nélküle is, egyenesen a konyhába tartott. Munkából jött, még ott volt csizmáján az istállók sara. Egyszer-kétszer odacsapta talpát a lábtörlőhöz, benyitott biztatás nélkül, s ahogy belépett, felkapta a fejét.
- Mi jót főz, Erzsikém ?! Sonka, vagy csülök ?!- kiáltotta köszönés helyett, s válaszra nem várva a gáztűzhelynél termett. Megint felemelte a fedőt. Erzsike csülkös babot főzött, éppen akkor csípette be. Lónyai most is meghívatta magát ebédre. A nagyétkű, ínyenc ember hű volt önmagához, bevágott két tányér levest, bajlódott kicsit a csülökkel, aztán hátradőlt a székén elégedetten, s azt mondta:
- Hol az a híres borod, Pistám ?!
A kerti szőlőlugasról származó bort mindig megdicsérte. Marosi Istvánt máskor nem kellett biztatni, tudta magától is, hogy mi a házigazda feladata, de most nehézkesen mozdult. Töltött a poharakba, de nem biztatta vendéget, s maga se nyúlt a pohár után. Kevésre tartott ember csendes lázadása volt ez, ott volt a mozdulatában, szemeiben. Ezúttal más oka is volt rá. Nem tudták, miért jött a vendég. Kiderülhet, hogy sértést tartogat. Ahogy ismerik, kijelentheti majd, a lányt pofozzák el nagybecsű  fiától, mert nem nekik nevelte.
Lónyai nem várt biztatásra, hozzászokott már az ilyenféle " kínáláshoz", más házaknál is kényszer töltögette gyakran a poharat. de ez sohasem zavarta. Felemelte a poharat, Istvánéhoz koccintotta, s felhajtotta egyszerre a bort.
Aztán kézfejével megtörölte a száját, s mint akit jóltartottak, böffentett is néhányat. Úgy gondolta, ezt is megteheti. Csak aztán tért rá jövetele valódi okára. Alaposan meglepte Marosiékat azzal amit mondott.
- No, Pistám, akkor beszéljünk a gyerekekről! - kezdte nagy hangon, aztán ünnepélyesebben folytatta - Vinnénk a lányt. Adjátok-e?!
Meglepetten bámultak rá. Lónyai félreértette a csodálkozásukat, s felnevetett.
- No, mi van?!  Újat mondtam volna? Ej, ezek a gyerekek! De azt csak tudjátok, hogy összejöttek?! Igaz, ami igaz, szép lányotok van! Annyira megfogta vele a fiamat, hogy máris vinné magával Pestre. Na, édes egy komám, mit felelsz rá, viheti?
Marosi Istvánék összenéztek. Erzsike szemét elfutották a könnyek, István nyaka vörös lett, hangja tiltakozó.
- Dehogy viheti! - vágta rá hirtelen.
Lónyai elkomorodott, szeme összeszűkült, hangja kötekedő lett.
- Nekünk nem adjátok ?! De egyenesen a képembe!
- Másnak sem, ha messzire vinné!- felelte Marosi István elhaló hangon, hiszen már nem az volt a baja, hogy lebecsülik majd családostól, hanem éppen az, hogy vinnék a lányát. Messze vinnék tőlük.
Az állatorvos megenyhült, s egészen barátságosan mondta :
- Hisz értem én, hogy nem könnyű. Nekem se volt az, mikor elengedtem Pestre a fiamat, mégis elengedtem, Pistám!
Marosi István igazságot kereső lelke most akár be is fejezhette volna a lázadást, elfelejthette volna a magát különbnek tartó ember gőgjét, erőszakosságát, de nem ez történt vele.
Megtelt a pohár, s kicsordult. Már minden baja volt ezzel az emberrel, hiszen a legdrágábbat, a lányát akarta elvenni tőle. Most lett elege a csendőr pertuból is. Odavágta keményen :
- A te dolgod!
Idősebb Lónyai Imre meghökkent. Nem volt hozzászokva az ilyenféle viselkedéshez. Ha sejtette is eddig, hogy nem mindenhol fogadják szívesen az egyoldalú pertut, gondolta dölyffel, mindenkinek az jár, amit érdemel. Most belátta, neki is engednie kell, hiszen voltaképpen úgy tesz, mint aki lánykérőbe jött, noha csak puhatolózni akart. Meg kellett tudnia, hogy Marosiékban mennyi a hajlandóság.
Felnevetett a fejét vakarva.
- Azt mondod, hogy pertu?!...Nem bánom, Pistám, de akkor puhulj is. Engedd el a lányt. Ahogy mondtam, a szülő sorsa a beletörődés.
- Mi már cipelünk egy nehéz keresztet...- mondta  Marosi István szép bánattal.
- Tudom, Pistám, tudom! Keresztből nekem is kijutott. Tudjátok, hogy ötvenhatban itt hagyott az asszony...Hogy engem itt hagyott, egye meg a fene, de eldobta magától a hatesztendős fiát is, hogy az Isten sose bocsásson meg neki! Magamra maradtam az anyját kereső, folyton sírdogáló  kisgyerekkel, azt sem tudtam, mit kezdjek vele.
- Egyedül is felnevelte, ami nagy dolog !- mondta Erzsike vigasztalón.
- Tehettem mást ?! Ha legalább az anyám élt volna, vagy ezzel a második asszonnyal találkozom előbb. Jó anyja lett  volna, de Imre már felnőtt volt mire összejöttünk.
Erzsike gondolta magában, aligha lett volna jó anyja annak a gyereknek, mert csak jó szívvel lehet mások gyerekét szeretni. Ahogy messziről ismerte Lónyainét, kevés szív volt benne. Megint eszébe jutott a piaci tapasztalata, az asszony fösvénysége, lenéző gőgje, s boldogtalanul gondolt arra, hogy egy ilyennel kerülnek majd rokonságba.
- Jaj, Ciluskám, édes gyermekem !- sóhajtotta félhangosan.
István értette, s maga is sóhajtott. Lónyai várta a válaszukat, de hogy lehet arra felelni, amire nem lehet. Adják oda életük egyetlen örömét abban a tudatban, hogy évente néhányszor látják csak, adják oda olyan családnak, akikkel nem közösködnek szívesen, akikben nem bíznak, akiktől nem remélhetik, hogy megbecsülik majd elvárásuk szerint ?! Adják Pestre, éppen abba a városba, melynek az említése negyedszázada tőr volt a szívükben ?!
Marosi István nyílt bánattal mondta :
- Pest már elvett tőlünk egy gyermeket. Ott lőtték le a fiunkat.  
- Nem tehet arról a város, egy komám, azok olyan idők voltak. Most meg most van. Aki él, annak kenyér kell, a gyerekeknek meg csak ott lesz kenyerük!             
 - Villany máshol is van. Itt Dombszegen is van áramszolgáltató.        
- Igaz, egy komám, csak éppen éveket kellene várni arra, hogy itt jó pozícióba jusson. Az itteni főnök, Pista barátom megígérte ugyan, hogy Imre lesz az utódja, de még négy éve van a nyugdíjig.
- Akkor Nagyházán, de még Kaposvár, Pécs is közelebb van, mint Budapest.                               
- Jártam mindenhol, sehol egy elfogadható beosztás. Lóti - futi legyen valahol, vagy  hagyja ott a pályát és csináljon valami mást ?! Nem azért tanult. Pesten jó állás várja, komoly vállalatnál, kedvező beosztás. Ezt nem szabad feladni, beláthatjátok!
Belátták, de ez volt az egyetlen. Csendben ültek, mint akik azt remélik, ha hallgatnak, valahogy elfelejtődik a dolog. Az állatorvos nem hagyta annyiban, sürgette a választ. Az órájára nézett, s megszólalt. 
- Na, mit mondasz, Pistám ?!...Ma még kétszáz koca vár rám a téeszben, estig se végzek.
Marosi István fogta a borosüveget, teletöltötte a poharakat, s csak aztán felelt.
- Aludni kell rá!- mondta sóhajtva.                                  
- No, azt lehet!- válaszolta az állatorvos, s összekoccintották poharaikat illendőség  szerint.
István kikísérte. Mire bejött, Erzsike már zokogott, halkan, gyötrődőn.
István egyetlen szóval se vigasztalta, csak átölelte a karjaival, hozzáhajtotta a fejét, s nehezen, nagyon nehezen vette közben  a levegőt.                                                       
X/38
    Amikor Cili értesült az állatorvos látogatásáról, először nem akarta elhinni. Azt gondolta, szülei tréfálnak vele. Néha megtették szeretetből, közös örvendezés miatt, olyan jó volt aztán együtt nevetni azon, hogy beugrott.
Most nem volt hajlandó beugrani, s vidáman mondta:          
- Még nem! De ha minden jól megy, egy nap majd tényleg beállít.
Erzsike nyugtalan nevetéssel fordult Istvánhoz.
- Látod, apja, nem hiszi el?!
Marosi István átható tekintettel figyelte a lánya arcát, s megerősítette felesége szavait.
- Pedig itt volt, és nem malacokat jött oltani. Persze, ha jobban meggondolom, mégiscsak a szakmájában járt itt - bárányka nézőben!- mondta, mint aki ráérzett a dolog lényegére.
Cili már piros volt, s reklamálón mondta :                     
- Ezzel ne vicceljenek apukámék !                         
- No, olyan nagyon nem is vagyunk vicces kedvünkben! - felelte apja elkomorodva.
Cili már elhitte, dörömbölni kezdett a szíve, s izgatottan hadart.
- Tényleg itt volt ?! Miattam ?! Mit akart, mit mondott ?!...Csak nem valami rosszban járt ?!
Apja komoly maradt.
- Ha így kérdezed, akkor nem járt rosszban...Lánykérőbe jött, kislányom! Kicsit furcsán ugyan, de a fia megkéretett. Lónyai egyenesen feltette a kérdést, adunk-e ?! Vihetnek-e ?!          
Cili leereszkedett a székre, s csak bámult, bámult. Megkérette ?! Atyaúristen! Lónyai Imre feleségül kérte az apján keresztül! Két tenyerébe temette arcát, hogy elrejtse az örömét. Aztán zavatoló szívvel kérdezte :                     
 - Apukámék mit feleltek ?
 - Hogy aludni kell rá. De, te tudod, kislányom, hogy magad döntheted el, igent mondjunk, vagy nemet.
Cili lehajtotta a fejét. Szívét jó melegség fogta körül. Annyira szeretik, hogy rábízzák a döntést, egyedül csak rá, hogy vágya, reménye szerint dönthessen az élete felől. Felemelte arcát, s boldog szemekkel nézett a szüleire. Két boldogtalan ember nézett vissza rá.
Tudott olvasni a szemükből. Olyanféle bánatot látott, amit igyekeztek titkolni előtte, de aki a szívével néz, az meglátja a befelé hulló könnyeket is.
Remegő szájszéllel kérdezte:         
- Ennyire ellene vannak apukámék?!                         
- Mit is felelhetnénk erre, kislányom?! - kérdezett vissza Marosi István, s elfordult, hogy lánya ne lássa tovább a bánatát.
Erzsike rebbenve szólt közbe.
- Főleg, hogy messze vinne. Pestre, Ciluskám!
Cili az anyjára döbbent, aztán hirtelen felnevetett.
- Ó, dehogyis! Soha, egyetlen szóval se mondta, hogy Pesten akar maradni.    
Anyja felsírt.                                                                     
- Elvisz! Megmondta az apja, hogy ott a kenyere, mert sehol máshol nem találtak megfelelő állást. Ott már felvették valahova. Jó beosztást kapott. Nem fogja hagyni. Nem jön haza, nem jön!    
Cili hol anyjára nézett, hol apjára. Teleszaladt a szeme könnyel, s szinte kiáltotta:     
- Ne tessék sírni, mert nem megyek sehova! Ha kellek neki, majd hazajön, mert én semmiképpen se megyek el. Apukámék hogyan is gondolhatják, hogy rávehetne erre bárki is?!   
Marosi István felnyögött, mint akinek súly nehezedett a vállaira. 
-Csitt, gyermekem, csitt !- mondta keserűen.
Nem akarta, hogy lánya olyan ígéretet tegyen, amit aztán nem tud betartani. Csendben voltak egy ideig. Erzsike a szemeit törölgette szorgalmasan, Cili riadtan bámult maga elé.
Marosi István már úrrá lett a keserűségén, s megkérdezte:
- Aztán, hirtelenében mitől lett ennyire sürgős ennek a fiúnak ?!
Cili kihallotta hangjából az aggodalom mellett a számonkérést is. Őszintén felelt.
- Nem tudom, apukám! Engem legalább annyira meglepett, mint apukáékat, mivel egyetlen szóval se említette.
- De csak történt köztetek valami ?!- állította apja, s átható tekintettel nézett rá.      
Cilit kicsit szíven ütötte a számon kérő tekintete, de nyugodtan felelt.
- Az égvilágon semmi sem történt köztünk azon kívül, hogy kísérget.
 - Mégis, kislányom! Előttünk semmit sem kell elhallgatnod. Bármi is legyen az.    
Cili még inkább megbántódhatott volna, de szerette annyira az apját, hogy megértse aggodalmát, s elmosolyodva felelt.
- Nincs mit elhallgatnom. Semmi sem történt, semmi! Sőt! Előbb kért meg, mint egyszer is megcsókolt volna.
- Nana!- dörmögte István, s összenéztek Erzsikével.            
Cili szeme könnybe lábadt.
- Már nem tetszik hinni nekem ?! - kérdezte halk nehezteléssel.
 Marosi István mozdult, mint akit valami nagyon nyugtalanít.
- Nem arról van szó, csak furcsállja az ember! Megkéret, de veled nem tudatja. Megkéret, de egyszer se csókol meg. Régen volt szokásban az ilyesmi, ha a lányt csak kommendálták, de a mai világban ?!
Cili maga sem értette. Főleg most, hogy apja megfogalmazta. Aztán újra fellobbant benne az öröm, hiszen mindemellett mégiscsak az volt a legfontosabb, hogy Imre távolság tartó viselkedése ellenére is komolyan ragaszkodik hozzá, mert megkérette. Ez mindentől függetlenül is öröm volt. Édes-bús öröm.
Johann Wolfgang Goethe, a világirodalom egyik legnagyobb alakja mondta:
" Érzékeink nem csalnak, ítéletünk csal!"                                                
X/39
    Soltiék végre elégedettek voltak a lányukkal. Hédi előadta a fiatal orvossal kapcsolatos terveit, s hozzátette, itt az ideje, hogy megmutassák anyagi tehetségüket, ha azt akarják, hogy orvos vejük legyen. Elsőként kért az apjától egy autót. A jogosítványt már előbb megszerezte, s apja azonnal teljesítette a kérését, noha addig keményen elzárkózott. Hédi attól kezdve autón járt munkába, s ha hazaért, sötétedésig a ház előtt hagyta a kocsit közszemlén.
Cilit egyszer sem hívta, hogy tegyen vele egy kört. Még azt sem kívánta, hogy közelebbről megnézze az autót, csak éppen megemlítette, hogy megkapta. Mi tagadás, Cilinek rosszulesett a dolog. Nem sejtette, hogy több oka is lesz a neheztelésre.                   
Hédi nem várt Cili segítségére tovább, maga keresett lehetőséget arra, hogy a fiatal orvos közelébe jusson. Hamarosan összejöttek, de Cili előtt elhallgatta. Ebben az időben már nem járt át naponta. Mikor megjelent, mindig rohant. Arra hivatkozott, hogy otthon is fogad szépítésre váró vendégeket. Cili tudomásul vette, s eszébe sem jutott kételkedni.
Egyik szomszédasszonytól hallották a hírt. Elszakadt papucsát vitte át Istvánhoz, s míg várt a javításra, Cilinek elújságolta, hogy látta Hédit és Bozóki doktort bemenni Soltiékhoz. Hozzátette nevetve, nagy a szerelem, már a kapuban csókolóztak.
Cili nagyon meglepődött, s várta Hédit. Két nap után elfogyott a türelme, s elindult hozzájuk. Jobban jár, ha másképpen dönt. Amint kilépett a kapun, Hédi éppen akkor nyitotta kocsija ajtaját. Hidegen biccentett, beszállt, s elrobogott.
Cili leforrázva ment vissza a házba. Elképzelni sem tudta, miért viselkedik így, de bármi is volt az oka, szíven ütötte. Jöttek aztán az új hírek. Hédi felmondott a kozmetikai szalonban, s otthon se fogadott vendégeket már. Volt aki tudta, hogy egész nap a nyugágyban hevert, zenét hallgatott, s ugráltatta a bejárónőjüket, míg megérkezett a fiatal orvos.
Cili is látta Bozóki Ferit bemenni Soltiékhoz. A kíváncsiság elvitte a kerítésig. Hédiék a teraszon voltak, Hédi akkor is a nyugágyban feküdt, a fiatal orvos már otthonosan ingujjra vetkőzött. Akkor éppen italt töltött mindkettőjüknek. Mikor Hédi kezébe adta a poharat, oda hajolt, s hosszan csókolóztak. Aztán leült, s beszélgetni kezdtek.
Cili csak most nézte meg jobban a fiút. Néhányszor már látta az utcán, s megállapította, hogy Hédinél valamivel alacsonyabb. Mellette jóképű, barna hajú, barna szemű fiatalember volt, elegáns öltönyöket viselt, mindig nála volt az orvostáska, s volt a járásában, fegyelmezett mozgásában valami szigorú, mint aki meg akar felelni annak az elvárásnak, mely a hivatásával jár. Most szelídnek tetszett. Talán kisfiús mosolya tette. Beszéde is választékos volt, hangja pedig kellemesen nyugodt, mosolygó hang.
Cili abból a kevésből állapította meg, amit hallott, mert a fiú halkan beszélt,  inkább csak Hédi hangos válaszaiból lehetett kivenni, hogy miről beszélgetnek. Valami pesti lakásról volt szó, amiről Hédi azt mondta, jó kerületben legyen, mert prolik közé nem megy, abból már Dombszegen kivette a részét.
Cili megdöbbent. Nem Hédi rongyrázó bolondériája volt az oka, ahhoz már hozzászokott, hanem az, hogy el akar menni Dombszegről. Sohasem tervezte. Haragjában, keserűségében sem. Bármilyen baja volt, róla nem mondott volna le. Most mégis erre készült. Fájdalmas volt a felismerés, s elborult a tekintete. Aztán kicsit összeszedte magát, s miközben figyelte őket, töprengett újra. Nem értette, hogy Hédi miért döntött így. Ott akart doktorné lenni, ahol sokan ismerik. Ez volt a doktormánia lényege. Soltiéknak is ezért kellett a doktor vő. Most mégis elengednék a lányukat?!
Hirtelen beugrott a magyarázat. Hédi már megint törleszteni akar az apjáéknak, s nem is akárhogyan.
Nem ment többet a kerítéshez. Ha Hédivel találkozott az utcán, büszkesége nem engedte, hogy megszólítsa, bármennyire is fájlalta a viselkedését. Hédi se közeledett. Így csak biccentettek, s tovább mentek, mint az idegenek.         
Amiel mondta:
" A lemondás emberi méltóságunk védőbástyája. "

A csapda

 X/40

    Lónyai Imre húsvéthétfő helyett már nagyszombaton megjelent az Öregotthon előtt. Cilit kellemesen érintette a váratlan találkozás. Elindultak szokott módon, s várta, hogy Imre szóba hozza a lánykérést, de másról kezdett beszélni. Gunyoros hangon mondta :
- Gratulálok a "megváltozott" barátnődhöz! Megfogta Bozóki Ferit olyan fondorlatos módon, hogy a profik elbújhatnak mellette. Elmesélte, gondolom.
Cili nyelt egyet.
- Hallottam, hogy összejöttek, de nem tőle. Egy ideje nem jön át. Talán a neheztelésemtől tart, mert tudja, hogy nem látom jónak a dolgot...- mondta még mindig védelmezőn, s arról is hallgatott, hogy miért nem látja jónak.
Imre felnevetett.
- Te ?! Akkor én mit szóljak ?! Mikor Feri Dombszegre jött, rám bízta magát, mert itt senkit sem ismert. Azt mondta, ha olyan lányra akadna, akinek rosszabb a híre a sok évi átlagnál, akkor is rángassam el mellőle, ha tiltakozik. Erre jön ez a bolond lány. Lerohant bennünket a templomtéren, megint a nyakamba vetette magát, aztán Ferit vette kezelésbe. Mire észbe kaptam, rávette, hogy próbálja ki a kocsiját. Mint később megtudtam, a Váradi-féle hotelben kötöttek ki. Együtt töltötték az éjszakát. A kis ribanc bevetett apait-anyait, úgy befűzte Ferit, mint egy zöldfülűt. Ferivel azóta nem lehet beszélni.
Cili nem akarta folytatni a témát, jobban nyugtalanította most saját sorsa. Nem értette, Imre miért hallgat kettőjükről. Nyugtalanságában az a gyanúja támadt, hogy nem tud a lánykérésről. Az egész csak az állatorvos egyéni akciója volt. Amilyen különös ember, talán csak arra vitt az útja, náluk akart ebédelni, s valami ürügyet keresett hozzá. Ha ez történt, nem térhet rá egyenesen, így csak annyit kérdezett :
- Hétfő helyett hogyhogy most jöttél ?
- Ma bemegyek hozzátok apád válaszáért. Remélem, már aludt rá eleget...- mondta Imre ironikusan.
Cili fellélegzett, de nem volt elégedett. Mindenképpen melegebb hangra számított. Mellette magyarázatra is. Csendesen mondta:
- Legutóbbi találkozásunkkor hallgattál arról, hogy mire készülsz. Nem értem, hogy miért. Most se akarsz többet mondani?
Lónyai Imre hirtelenében nem tudta, mit feleljen. Nem mondhatta, hogy először meg akart győződni a pénzről. Arról is, hogy szívesen adja-e az apja, mert a bukszáját csak akkor fogja kinyitni. Minden más esetben bosszúból lefekteti, aztán lepattan, mint a gumilabda. Kényszeredett arcot öltött.
- Tudod, hogy mi a helyzet. Mit tehetnék még hozzá?!
Cili elképedt.
- Megkérettél, de egyetlen szót se akarsz szólni róla ?! Annyit sem, hogy mi indított rá?!
- Most fogjak hozzá indokolni, vagy sablonszöveget akarsz ?! Ne számíts rá, mert nem az én műfajom... - mondta, s magában mérgelődött. Tudta, hogy mire vár a lány, de nem volt hajlandó eljátszani a szerelmest. A remélt házasságot más alapokra akarta helyezni. Náluk nem lesz érzelgés, a lány szokjon hozzá időben.
Cili boldogtalanul nézett rá, s csalódott hangon mondta:
- Nem hiszem el, hogy komolyan gondolod a házasságot, ha így állsz hozzá.
Lónyai Imre kezdte belátni, hogy nem szerelheti le ennyivel, s hirtelen úgy döntött, befejezi a témát egy csókkal. Ossza be magának, ahogy akarja.  
- Komolyan gondoltam, be is bizonyítom ! - mondta a kerékpárját a közeli falhoz lökve, s átölelte hirtelen.
A csók Cili lelkéig hatolt, s olyan odaadással simult a karjaiba, hogy Imre megszédült. Még sohasem érzett ilyen pezsdítő érzést. Feltámadt vággyal csókolta aztán birtoklón, követelőn. Se vége, se hossza nem volt a csóknak, hiszen már mind a ketten akarták. A szigorúan nevelt lány az alig szürkületben, a forgalmas főutcán szégyenkezés nélkül simult a kedveséhez, s boldog volt, maradéktalanul boldog. Pedig Imre nem mondta ki a várva várt szavakat, nem súgta forrón, hogy szereti, nem mondta, hogy hálát ad az égnek, mert rátalált.
Lónyai Imre ezután se szándékozott ilyesmit mondani, noha most már a férfivágy is hajtotta a házasság felé, s ebből az okból fontos lett a lány. A csók után ragaszkodón magához fogta, így folytatták az utat. Közben jókedvűen gondolta, nem fog unatkozni a házasságuk alatt, ha sikerül az elvárásuk szerint összehozni.
Cili megilletődött volt, de igyekezett túljutni rajta, s kis hallgatás után visszatért a gondra.
- Szeretném, ha felelnél a feltett kérdésemre. Talán most már könnyebben megy.
-Mire is ?
Cili kedvesen csóválta a fejét.
- Játszod a feledékenyt, igyekszel kitérni, de ne reménykedj, mert nem engedem el a válaszod. És, nem sablonszövegre várok, hanem őszinte feleletre. Tudnom kell, hogy miért akarsz feleségül venni, mert nagy a bizonytalanság bennem. Hiszen még egyszer sem mondtad például, hogy szeretsz, vagy legalább annyit, hogy velem akarod leélni az életed ?!
- Pedig egyértelmű.
Cili keserűen nevetett.
- Számodra talán!
- Számodra is, ha helyén értékeled a dolgokat. Ha más volna a helyzet, kérdezzük apádat ?! Aligha.
- De kimondani még most sem akarod ... - mondta Cili már nyílt bánattal.
Lónyai Imre makacs ember volt. Nem engedett abból, amit egyszer már elhatározott, de most másképpen indokolt.
- Az nehezen foglalja szavakba az érzéseit, akit ebben a témában már piszkosul hazavágott az élet.
- Aliz?!
- Áh! Semmit se jelentett, vagy alig valamit. Anyám. Tudod talán, hogy hat éves koromban elhagyott.
Cili alaposan meglepődött.
- De felnőttél közben...- mondta bizonytalan hangon.
- Nem mondod, ha tudod, hogy mit jelentett nekem !- jajdult fel a hangja, s ebben nem volt semmi színészkedés, elkínzottan folytatta - Kicsi voltam, mégis emlékszem mindenre. Simogatására ébredtem, mosolygó arcát láttam meg először. Velem volt nap mint nap ébredéstől elalvásig. Mosdatott, öltöztetett, dalolt, mesélt szüntelen, egyenként adta számba a falatokat, puszit kaptam mindenért ... Mégis elhagyott egyik napról a másikra. Sohasem fogom megérteni, soha! Eldobott, mint egy megunt játékszert. Kanadában férjhez ment újra, sohase keresett meg, egyszer sem érdeklődött utánam. Ha legalább telefonált volna! Tizenöt éves koromig minden karácsonykor, minden születésnapomon ott ültem a telefon mellett, hátha megszólal... Azóta sem tudtam kiheverni. Tudom, más köpne az egészre, de én képtelen vagyok rá. Űr van bennem, mind a mai napig.
Cili átérezte a bánatát.
- Szeretni foglak helyette is...- súgta vigasztalón, s várta érte a csókot.
Imre nem hajolt hozzá, helyette komor arccal hallgatott. Mikor végre megszólalt, hangja szinte megilletődött volt.
- Nem akarom, hogy az én gyerekem is így járjon. Ez is belejátszott abba, hogy veled akarom leélni az életem, mert te sohasem hagynád el a gyerekedet.
Különös az emberi lélek. A gyermekkori bánat felismertette vele a lányban rejlő értéket, s ebben a percben maga is elhitte mindazt, amit mondott.
Cili is elhitte, s megvigasztalódott.
- Örülök, hogy elmondtad... - mondta melegen, s gyengéden megérintette Imre arcát. A derekát átfogó kar válaszul erősebben simult hozzá. Egyértelmű mozdulat volt, s Cili számára sokat jelentő.
Hallgatagon mentek jó ideig, mint akiket elfoglal a gondolat. Cili lelke ujjongott. Imre viselkedését komoly fordulatnak élte meg. Bátorságot merített belőle. Mikor megszólalt, azzal kezdte, ami még mindig nyomasztotta.
- Édesapád mondta, hogy Pestre akarsz vinni. Nyugtalanít nagyon. Talán nem tudtad eddig, hogy nagyon ragaszkodom a szüleimhez, sohasem akartam elmenni a közelükből. Nekik is szükségük van rám, már nem fiatalok. Beszéljük meg, Imre!
- Majd visszatérünk rá apád válasza után...- felelte Imre kitérőn, miközben még mindig a gondolataival volt elfoglalva. A pezsdítő élmény után, a bánat szülte felismerés összekuszálta az érzéseit, már nem tudta, hogy mitévő legyen, ha Marosi nem adja szívesen a lányát. Olyan siralmas képet vágott, hogy Cili megszánta.
- Vedd úgy, hogy már tudod a válaszát...- mondta, noha otthon szigorúan a lelkére kötötték, hogy hallgasson a fiú előtt. Nem az illendőség volt az oka, hanem abból a megfontolásból fakadt, ami az utolsó percig mérlegel. Cilire bízták a döntést, de a vétójogot fenntartották maguknak arra az esetre, ha gyermekük sorsa nyugtalanítón alakulna.
 Imre hirtelen megélénkült.
- Ez biztos?! Nekem adnak ?!- kérdezte izgatottan, szinte kiabálva.
- Neked !- kacagta Cili.
Imre ledobta a kerékpárját, s a karjaiba zárta újra. Még szédültebben, még követelőbben csókolta, mint először. Nem érte be vele. Keze besiklott a kabátka alatt viselt, könnyű blúz alá.
Akkor már a Virág utcában jártak, s teljesen besötétedett, nem kellett bámész tekintetektől tartaniuk. Cili mégis bűntudattal élte meg a merész ölelést, de nem tudott neheztelni. A sok nyugtalanító, keserítő tapasztalat után látta végre Imrén azt az örömöt, amiről úgy hitte, egyedül csak neki szól, annak a boldogító tudatnak, hogy hamarosan a felesége lehet, együtt élhetik majd az életüket.
A csókok után átölelte Imre nyakát.
- Nyugtass meg! Mondd, hogy Pest helyett más megoldást keresel, és itthon maradunk...- mondta könyörgőn.
- Nagy gond ez, kicsi ! Itthon semmi kilátásom. De megígérem, hogy átgondolom újra...- felelte Imre elfogadható módon.
Cili beérte ennyivel, s megnyugodott. Nem csak ebben. Azt is komolyan remélte, hogy új fejezet kezdődött kettőjük történetében. Kapcsolatuk elmélyül, meghitté válik, ahogy az természetes, ha két ember szereti egymást.
X/41
    Marosi Istvánék illendőn fogadták a váratlan vendéget. Erzsike hellyel kínálta, István bort és poharakat tett az asztalra. Imre nyugodt volt, szinte derűs, s beszédes is. Marosi Istvánt közvetlen módon István bátyámnak szólította, s Cili meglepetésére megdicsérte a székely kaput.
Marosi István megválogatta, hogy kinek beszél a család lelki kötődéséről, így hamar befejezték a témát. Imre aztán a szomszéd portán épülő fürdőt hozta szóba. Azt mondta, kicsire tervezték, majd bővíteni kell. Akkor sokszorosára emelkedhet a Marosi porta értéke. Marosi István tiltakozó nevetéssel felelte, hogy annak nincs ára, ami nem eladó.  
Így beszélgettek egy darabig, aztán Imre rátért a lényegre. Maga nem ismételte meg a lánykérést, hanem csak azt mondta:
- Apám kérdezteti, jöhetünk-e István bátyám válaszáért?
Marosi István szépen felelt.
- A becsület azt kívánja, hogy a feltett kérdésre feleljen az ember.
- Akkor már holnap délután tiszteletünket tennénk. Sajnos, szűkre szabott az időm. Hétfőn délután elutazom. Előttem az államvizsga. Nem tudom, hogy legközelebb mikor kerülök haza. Jó volna holnap mindent megbeszélni.
- Rajtam nem fog múlni! - mondta István beleegyezőn, noha szíves örömest elengedte volna azt a beszélgetést.
Erzsike hozzátette sietve :
- Ozsonnára tessék, úgy illik talán.
Cili megfogta Imre kezét, mint aki így jelzi, hogy egyetértenek, s kedvesen mondta :
- Nyugodtan tessék tegezni Imrét! Apukám is.
Lónyai Imre maga is igyekezett.
- Természetesen, már kérni akartam.
Marosi Istvánék mosolyogtak, bólogattak, mi mást is tehettek volna, hiszen kiáltott Cili ragaszkodása. Egymás mellett ültek Imrével a szép rekamién, kéz a kézben. Cili arca rózsaszín volt, a bársonyos, gyenge bőr magán viselte a férfiarc érintését. Fehér blúza eleje kicsit meggyűrődött, nem volt feltűnő a dolog, de a szülőnek jó szeme van az ilyesmire. István tarkója vizes volt, Erzsike sóhajtozott magában, de semmit se árultak el abból, amit éreztek.
Cili most nem is figyelt rájuk. Egy fényképalbumot hozott, s jókedvűen mondta, hogy Imre kiválaszthat magának egy fényképet. Lónyai Imre nézegette az album képeit, s Cili kis-kori fényképeinél azt mondta :
- Ha az aranyhal teljesíteni akarja három kívánságom, az elsőre mindjárt van tippem. Kívánságlistámon éppen ilyen cuki hajas baba van. Ezért alaposan szemügyre veszem, hogy könnyebb legyen lekoppintani!
Marosi Istvánék nem voltak maradian prűdek, de ragaszkodtak a jól bevált illendőséghez. Cili tudta ezt, s zavarában kacagva felelt.
- Arra még ráérsz gondolni!
- Nem annyira, ha meggondolom, hogy egy esztendő múlva már itt is lehet a kisasszony!...Apropó! Erről jut eszembe, valamiről még beszélnünk kell, mert ahogy gondolom, István bátyám erre is akar majd aludni... A pesti elhelyezkedésünkről van szó. Családdal kín albérletben lakni.
Cili a szavába vágott.
- Azt ígérted, ezt még átgondolod!
- Megtörtént, de bárhogy forgatom, Pesten kell maradnom. Ott a jó állás, az elfogadható fizetés. Csak lakás kell.
Cili felugrott mellőle, s fojtott indulatról árulkodott a hangja.
- Nem érted, hogy nem akarok itthonról elmenni?!
Lónyai Imre bölcselkedésbe fogott.
- Sok minden van az életben, amit az ember nem szívesen tesz, mégis meg kell tenni, ha nincs választása...- mondta, s ha valaki, ő pontosan tudta, hogy ez mennyire igaz.
- Ha valóban fontos volnék, nem intéznéd el ennyivel! De nem vagyok fontos.
- Kicsi ne butáskodj! A két dolgot nem szabad összekapcsolni. Most a munkámról van szó, és nem rólad.
Cili lázadó könnyekkel felelt.
- Nagyon is rólam van szó! Arról a bánatról, amivel itt kellene hagynom a szüleimet. Ha ezt nem akarod megérteni, akkor...akkor...- mondta, s sírásba fúlt a hangja.
Marosi István megszólalt.
- Ne dönts indulatból, kislányom!- mondta csendesen.
Ilyen hatalmas a szülő lelke. Most megszabadulhattak volna a nem kívánt kérőtől, mégsem kaptak az alkalmon, mert látták gyermekük szemében a bánatot.
Cili a szemeit törölgetve felelt.
- Imre döntött, nem én!
- Kényszerhelyzetben van, kislányom! Meg kell érteni...- mondta Marosi István gombóccal a torkában. Így is gondolta, mert a becsületes ember mindig önmagából indul ki. Elhitte, hogy jövendő vejük valóban nem tehet mást. Vigasztalón folytatta. - Amúgy pedig nem a világ az a pár esztendő. Talán négy év múlva lesz itthon üresedés, akkor hazajöttök.
Lónyai Imre megdicsérte a mellette szóló embert.
- Köszönöm István bátyám bölcs belátását. Kényszerhelyzetben vagyok valóban. Az ember nem azért tanult éveken át, hogy aztán a semmivel beérje. Arról már nem is beszélve, a család is jobban élhet nagyobb kereset mellett.
Erzsike feljajdult.
- De mikor az a Pest olyan messze van!
Lónyai Imre készen volt a válasszal.
- Ez igaz, Erzsike néni! De még mindig közelebb van, mint Afrika...- mondta, mert Cili egyik alkalommal beszélt Füredi Nóráról.
Erzsike belátón bólintott.
- Igaz, bizony!- mondta, s Cilihez fordult rejtegetett könnyekkel- Miattunk ne gyötrődj, Ciluskám, majd megleszünk valahogy. Csak a ti sorsotok legyen rendben.
Lónyai Imre igyekezett kihasználni a helyzetet. Felállt maga is, átölelte Cilit, s rábeszélőn mondta:
- Pestről kocsival hamar itthon vagyunk.
- Nincs is kocsid...- kesergett Cili
- Igyekszünk venni egyet, és jövünk gyakran.
- Biztos?! Igaz lelkedre ígéred?! - kérdezte Cili vergődőn.
- Biztos! Bízz bennem, kicsi! Jövünk, mikor csak akarod. Rendben lesz így?!- kérdezte elmosolyodva, s Cili ajkához hajolt.
Marosiék lélekben feladták a maradék reményt is, miközben Cili vigasztalódott. Újra hitt a kedvesének, mert hinni akart. Lónyai Imre odafordult Marosi Istvánhoz.
- Akkor vasárnap szót ejthetünk a lakásgondunkról is, István bátyám?!
- Édesapáddal sorra vesszük...- felelte Marosi István, s mondta vele, hogy ez az apák dolga.
Imre beérte a válasszal. Nem akart többet, csak éppen tudatni, hogy mivel számoljanak. Nem is időzött aztán hosszan. Cili kikísérte, s Imre a kapuban újra a karjaiba zárta. Cili elfogadta most is a csókját, noha még mindig fájt a lelke, de bárhogy is volt, számára már az összetartozás boldog tudata volt a legfontosabb.
Lónyai Imre otthon örvendezőn mondta az apjának.
- Győztünk! Marosi megpuhult. Cili is beletörődött Pestbe. Holnap délután uzsonnára várnak bennünket.
Az idősebb Lónyai elégedett volt.
 - Nagyszerű! Most már csak meg kell fejnünk a vén bakkecskét!-  s, összenevettek.

A csapda

X/42

    Másnap húsvétvasárnap volt. Délután a Lónyai család elindult háztűznézőbe. Az állatorvos autóján mentek. Mikor kiszálltak a Marosi ház előtt, Erzsike felszisszent az utcai ablak csipkefüggönye mögött, s halkan mondta Istvánéknak, hogy cudarul kiöltöztek. Együtt siettek a vendégek elé. Szíves szóval tessékelték beljebb őket. Az örökségből szépen berendezett vendégszoba most jó szolgálatot tett. Amint Lónyaiék beléptek, az állatorvos felkiáltott :
- Ej, de szépen laktok, Pistám! Ugye, van annak, aki el nem issza?!
Marosi István nevetett, s kedélyesen felelt.
- Az meglepődhet, aki csak a konyhában szokott vizitálni.
- Nem véletlen, komám! Ott találom a világ legjobb szakácsnéját. Ha a nászasszonyom lesz, naponta meglátogatom.
- Hú, a betyárját!- vágta rá Marosi István nevetve, mint aki férji mivoltában aggódik, pedig egészen más oka volt rá.
Nevettek a többiek is, csak Erzsike pirosodott zavarában, s sürgette a vendégeket, hogy foglaljanak helyett, tegyék kényelembe magukat.
Cilivel a terítéshez láttak. A tekintélyes dohányzóasztalra finom damaszt került, aranyló porcelán, csillogó poharak. Hozták a megpakolt zsúrkocsit gazdag terhével. Az állatorvosék nagy ovációval fogadták, ami kissé kellemetlen volt, mert csak ott szokás így dicsérgetni, ahol jóval kevesebbet vártak. Lónyainé a likőröskészletet dicsérte. Száz esztendős ezüsttálcán, ezüstfoglalatú, kis ólomkristály poharak valóban rászolgáltak a figyelemre, ötvös remekmű volt valamennyi.
Lónyainé sértésnek is beillő módon megkérdezte:
- Bizományiban vették?!
Erzsike csendesen felelt.
- Családi örökség.
- Ó, igazán?! - válaszolta Lónyainé elnyújtott hangon, miközben két ujja közé fogta az egyik pohárkát, és megnézte közelebbről is, a hangja megélénkült - Ezen valami címert látok. Csak nem nemesi családból származnak?
Marosi István felnevetett.
- A pohárkák ! Etelka nénénk kapta ajándékba az egyik báró Orczy családtól. Náluk volt nevelőnő vagy száz esztendővel ezelőtt.
- Ó, igazán?! - mondta Lónyainé újra, mint aki csak egyféleképpen tud csodálkozni, s megtoldotta még - Ennyire jóban voltak ?!
Erre sem lehetett sok okosat mondani, s Marosi István nevetett.
- Néha a szegény ember dolgát is felviheti az Isten!
Erzsike hozzátette, hogy anyósa pesti, küszködő polgári családból származott, ahol három lány volt és egy fiú. A fiú tanító lett, a lányok polgárit végeztek. Abban az időben még azzal is lehetett boldogulni. Etelka nevelőnőnek ment, az egyik húguk ügyvédi irodába került. Az anyósa pedig Dombszegre a tanító fivére mellé kisdedóvónak, ahogy akkoriban mondták.
Lónyai Imre kapott az alkalmon, s megemlítette az öreg iskola falán lévő emléktáblát, mely néhai Nagy tanító úrnak állított emléket. Lónyaiék már tudtak a rokonságról, de most úgy tettek, mintha először hallanának róla, s valamiféle szenzációnak élik meg. Mikor véget ért a közjáték, hozzáfogtak az uzsonnához.
Erzsike kitett magáért. Tea, kávé mellett sok finomság volt a vendégek előtt. Az állatorvos szeme csillogott, a nagyétkű, ínyenc ember hirtelenében azt sem tudta, mihez nyúljon előbb. István nem engedte falatozni, míg nem koccintottak, s konyakot töltött a kalandos sorsú poharakba. Az állatorvos a konyakosüveg címkéjét vizsgálta elismerőn.
- Franciakonyak. Ez igen, Pistám! Megtiszteltél vele.
A férfiak maradtak a konyakozásnál egy időre, közben Lónyainé végigkóstolta a süteményeket, s elfogadta a teát citrommal. Annyira finomkodott, hogy ügyetlenül kiejtette kezéből a csészét. A világos gyapjúszőnyegen csúnya foltot hagyott. Zavarában letegezte Erzsikét, noha addig szigorúan ügyelt a magázásra.
- Jaj, drágám, ne haragudj! Még sohasem történt velem ilyen malőr...- mondta mentegetőzve.
Erzsike kedvesen felelt, de aztán sietett a tisztítószerért, s befújta habbal a foltot. Tudta, nem illendő vendég jelenlétében foltot tisztítani, de komoly érték volt a szőnyeg, s kevés a vendég tekintélye.
Lónyainé megtorolta a folt tisztítást. Panaszkodás ürügyén sértegetett.
- A fáradtság az oka. Ma vendégeink voltak ebédre. A rendes bejárónőm vasárnap nem jár be, egy parasztasszony szokott főzni ilyenkor. Minden más a nyakamba szakad, mert a főzésen kívül nem lehet mást rábízni, de mit is várjon az ember az ilyenektől?!
Erzsike nem felelt, csak gondolt magában, amit gondolt, de most se mutatta. Helyette kínálta a vendégeket szíves szóval, mert bármilyenek is voltak, ha már az asztalukhoz ültették őket, szívesen adták a falatot. Lónyaiék nem kérették magukat, akkor már az állatorvost is lefoglalta az élvezet. Egy idő után nagy hangon szólalt meg.
- No, Pistám, akkor halljuk a válaszod! Fiam nevében kérdem, ahogy illik : Vihetjük- e végre ezt a szép virágszálat ?!  
Marosi István készült rá lélekben, s beletörődőn felelt.
- Ha megbecsüli szeretetben, odaadjuk Isten áldásával!
Lónyai Imre mondta, amit elvártak tőle.
- Megbecsülöm szeretetben, István bátyám!
Cili felnézett a sötétkék szempárba, s azt gondolta, ennél szebben nem felelhetett volna. Ültükben megsimította a fiú karját, Imre válaszul megfogta simogató kezét, s megcsókolta, mint aki maga is köszönetet mond. Idősebb Lónyai Imre elégedett volt a fiával. Megkönnyítette a dolgát. Marosi Istvánhoz fordult.
- Fiammal üzented, hogy kettőnk dolga a pesti lakás. Semmi kifogásom ellene. Beszéljük meg nyíltan, melyikünk mit vállal.
- Magam is így gondoltam.
- Helyes! Részemről kimondom egyenesen, mi már meghoztuk a magunk áldozatát. Taníttattuk a fiút. Napokon belül kezében lesz a mérnöki diploma. Sok pénzünkben van. Lakást hozzon a felesége a házasságba, mert így igazságos.
Kissé meghökkentő volt ez a nyíltság, de Marosi István értékelte, s rábólintott.
- Lehet róla szó !- mondta csendes komolyan.
- Ezt értsük úgy, hogy álljátok a lakást?!
- Természetesen.
- Megnyugtattál, Pistám! Akkor most már csak azt kell megbeszélnünk, hogy milyen lakásról legyen szó. Amennyiben egy zöldövezeti, tágas lakásban gondolkodunk, az legalább két millióba kerül.
Marosiék összenéztek. Ott volt a szemükbe a csodálkozás, Lónyaiék kinéznek belőlük annyi pénzt, hogy ilyen drága lakásvételbe beszállhatnak ?!  Marosi István óvatos lett.
- Na, várjunk csak! Újságolvasó ember vagyok. Ismerem az árakat. Helyben háromszázezerért házat lehet venni. Körülöttünk lévő városokban ennyiért új lakást.
- Na, de Pesten?! Sokszorosával kell számolnod, egy komám! Persze, Pesten is olcsóbb a betonból emelt, nyomasztó lakótelep. Csak nem olyat szántál a lányodnak, Pistám ?!- kérdezte úgy, mint akit a gondolata is felháborít.
Marosi Istvánt sértette ez a fajta feltételezés, de nyugodt maradt.
- Egy szóval se mondtam. Hála Istennek, választhatunk megfelelőbbet is, de az összeget nagyon soknak tartom.
- Mondom, hogy Pesten nem kapsz zöldövezeti, nagy lakást olcsóbban. A főváros az a főváros! Ott minden drágább. Jártas ember ezzel számol. Aztán valami udvar vagy kert hozzá, ha nem akarjuk, hogy az unokákat az utca nevelje. Az is emel az áron. A fővárosban?! Hogy a fenébe ne?!
- Na, de kétmillió?!
- Ne legyen ennyi, de számolni kell vele. Ha kevesebbe kerül, visszateszed a bukszádba a többit.
Marosi István gondolta, végül is, igaza van, s rábólintott. Innen aztán felgyorsultak az események. Hamar kiderült, hogy Imre akarja lebonyolítani a lakásvásárlást. Erőszakosan állították, ezt nem lehet vidékről intézni a fővárosban járatlannak. Amúgy is Imre tudja legjobban, hogy munkahelye miatt hol kell keresnie lakást. Emlegettek egy pesti ügyvédet, Diósi Ödönnek mondták, akivel közeli barátságban voltak, az majd segít a hivatalos ügyek intézésében. Hozzátették,  Bozóki Feriék is lakást keresnek Pesten, majd a fiúk összefognak.
Marosi István kihúzta magát ültében.
- Semmi kifogásom ellene, de ahhoz szigorúan ragaszkodom, hogy mi is megnézzük a lakást, mielőtt Imre lefoglalózza!
- Persze, Pistám, megnézitek !- hagyta rá az állatorvos, s folytatta azzal, ami legjobban érdekelte- Ami pedig a pénzt illeti, jó volna, ha  fiam mindjárt vihetné magával, hogy ez se akadályozza a lebonyolítást. Megoldhatjuk, Pistám, ugye?!
Marosi István felvonta a szemöldökét.
- Úgy érted, előre adjam oda a pénzt?!
Az állatorvos hangja sértődötten csattant.
- Ja, ha te bizalmatlan vagy, egy komám, akkor ezt mondd!
- Nem erről van szó. Csak nem értem, hogy minek akarja magával vinni, ha addig nem fizethet, míg nem láttuk a lakást. Majd én kifizetem, ha sor kerül rá.
- Kétmillióval akarsz járkálni Pesten? Fiam azonnal beteszi a bankba, majd onnan fizet. Szóval? Viheti holnap?
Marosi István feszengett a székén, így is mondta:
- Nem szokásom ilyen hirtelen dönteni. Amúgy sem tartunk itthon pénzt, és holnap is ünnep van. Zárva a Takarék.
- Egy-két nap nem gond! - mondta az állatorvos, mintha csak erről volna szó - Akkor majd kedden felviszem utána. Találkozzunk kedden reggel kilenckor a Takarékban. Ha gondolod, csinálhatunk róla papírt is, de nálunk családon belül nem szokás. Azért csak szólj, ha mégse bízol bennünk?!
Marosi István gondban volt, mert mit lehet erre felelni, hogy ne legyen belőle harag?! Nem is szólt mindjárt, helyette teletöltötte a poharakat, közben sebesen jártak a gondolatai. Végül eldöntötte, odaadja a pénzt. Papír nélkül adja, de nem olyan ostobán, ahogy gondolják, de erről nem beszélt. Csak annyit mondott, rendben van, találkozhatnak kedden reggel kilenckor a Takarékban.
Sor került aztán a többi megbeszélnivalóra is, de abban sem volt sok köszönet. Lónyaiék határoztak mindenben. Az esküvő napját augusztus hatodikára tették. Kiderült, Ciliék addig alig találkoznak majd. Imre az államvizsga után a bolgár tengerpartra megy a pesti barátaival egy egész hónapra, csak július utolsó napjára, Bozóki Feriék esküvőjére érkezik haza. Az államvizsga előtt pedig rengeteg lesz a dolga, leköti a tanulás, s a lakás ügye.
Cilit rosszul érintette a dolog. Szeretett volna minél többet Imrével lenni, mielőtt összeházasodnak. A lakást is be kell rendezniük időben, ha ott akarják kezdeni közös életüket. Aligha lesz rá mód az utazás előtt, ahogy utána sem lesz elegendő rá a maradék néhány nap. 
Lónyai magára vállalta az anyakönyvi hivatallal kapcsolatos teendőket. Azt mondták, összeköttetése révén Cilinek csak az igazolványát kell bemutatni a hivatalban. Az egyházi esküvő intézését Marosiékra hagyták. Cili tiltakozott. Az esperes szigorú ember volt, Imre nélkül nem mert elé állni. Lónyaiék nevettek, az esperes lekötelezettjük, minden évben misebort kap a tanyáról, nem fog ellenkezni.
Ciliék összenéztek. Nem hitték el, hogy papjukat befolyásolhatja ilyesmi. Annál becsületesebbnek tartották. Tapasztalták elégszer. Cili ki is mondta nyíltan. Kis csend támadt, mintha Lónyaiék mérlegelték volna a szavait, s végül Imre beadta a derekát. Megígérte, hogy egyik vasárnap hazaugrik, s bemennek együtt a plébániára.
Utána beszéltek a lakodalomról. Megállapodtak a Rózsa vendéglőbe, az volt a legalkalmasabb hely a városban, ha száznál több vendégre kellett számítani, s a Marosi família majdnem kitette egymagában. Ott voltak még a baráti családok, s kedves szomszédok.
Lónyaiék azt mondták, ők csak a legközelebbi rokonokat hozzák, s a szűk barátkört, húsznál nem lesznek többen. Az államvizsga után vendéglői ebédet rendeznek nyolcvan-kilencven személyre. Egy hónap múltán nem vállalhatnak újabb költségeket. Szavaikból kitűnt, nem akarnak hozzájárulni a lakodalmi kiadásokhoz. Az állatorvos kajánkodó nevetéssel mondta, fizesse az a költségeket, akinek lánya van, mert az a szokás.
Cilinek kezdett elege lenni. Rosszkedvében visszatért a lakodalmi kiadásokra. Vitatta az állatorvos hozzáállását. Udvariasan, de egyenesen kimondta, az is szokás, hogy mindenki maga állja a saját vendégeit. Lónyai azt felelte, hogy pokolba a szokásokkal, ahol száznál több emberre főznek, ott húsz ember nem számít. Cili tudta, hogy a kétmillió után nem költhetik nagyvonalúan a pénzt, s vitatkozott volna tovább, de apja leintette.
Marosi István egyfajta sértődöttségből tette. Lónyaiék erőszakos viselkedésében a magukat többre tartó emberek arroganciáját látta. Emberi mivoltában érezte sértve magát, hogy kivették kezéből a dolgok intézését. Büszke ember volt a maga szerény helyzetében is. Ott melegében határozott, nem mutatja ki megbántottságát, nem vitatkozik. Egyedül állja a lakodalmat, nem fog néhány rongyos ezres miatt alkudozni, mikor kénytelen a legdrágább kincsét, a lányát odaadni. Ahogy a pesti lakást is majd a maga módján rendezi el. Nem fogadják el a kiválasztott lakást, ha nem tetszik az ára, vagy milyensége. Míg így töprengett magában, az állatorvos koccintást javasolt. Marosi István töltött a poharakba, mintha mi sem történt volna. Mozdulataiban nyugalom volt, és méltóság.
X/43
    Telt-múlt az idő. Egyik vasárnap jött a másik után, de Imre ígérete ellenére sem jelentkezett. Nem is írt, nem is üzent.  Lónyaiék se adtak hírt magukról. Erzsike panaszolta, Lónyainé a piacon nem ismerte meg. Maga sem erőltette. István semmit se szólt rá. Ezekben a napokban amúgy is nagyon hallgatag volt. Az étkezések alatt se beszélgettek úgy, mint régen, mintha mindenki attól félt volna, hogy olyasmit talál mondani, amit nem kellene.
Cili most többet bújt a szüleihez, mint előtte, de saját nyugtalanságát nem merte szóba hozni, pedig nagyon bántotta Imre hallgatása. Már magában sem tudta mivel mentegetni. Bármilyen elfoglalt is volt, azt egyszerűen nem hitte el, hogy néhány sorra sincs ideje.
Ez foglalkoztatta állandóan, még az utcán is ez járt az eszében, s lehajtott fejjel rótta lépteit, mint aki a járda kockaköveit számlálja. Egyik nap, éppen szabadnapos volt, hazafelé tartott a boltból, s Soltiék háza előtt kis híján felbotlott Hédibe. A lány rá várt, de Cili nem vett tudomást róla. Kikerülte, mintha csak egy fa került volna az útjába. Hédi utána szólt, hangja kérő volt.
- Cilus állj meg, légy szíves!
Cili megállt, s visszafordult.
- Mit akarsz? - kérdezte nem túl barátságosan.
- Beszélni szeretnék veled.
- Nem hiszem, hogy a történtek után sok értelme van. Elváltak útjaink. Sejtem az okát. Magas méltóságodban nem állsz szóba akárkivel. Tudomásul vettem.
Hédi torzan mosolygott.
- Nem váltak el az útjaink. Pesten is szomszédok leszünk. A fiúk ugyanabban a házban vettek lakást. Szomszédosak az erkélyeink.
Cili rábámult, s hirtelen nem tudta, mit mondjon. Nem számolt ezzel az eshetőséggel, noha Lónyaiék emlegették a közös lakáskeresést, de a gondok közepette megfeledkezett róla.
- Ez már biztos?- kérdezte színtelen hangon.
- Holt ziher! Olyan négylakásos villát találtak, amiben éppen két kéglit árultak. Tökre egyformák, az áruk is ugyanannyi volt.
Cili ideges lett. Imre megvette nélkülük a lakást. Az apja haragudni fog. Rekedten kérdezte:
- Mennyiért vették?
- Másfél millióért, de megérte. Felújított lakások, és bazi tágasak.
" Másfél millió." Elfogadható összegnek érezte, s neheztelésében megenyhült.
- Te mikor nézed meg ?- kérdezte egészen barátságosan.
- Már láttam. Tegnapelőtt felmentünk Ferivel. Ma reggel jöttünk haza...- mondta elvörösödve.
Hédinél a pirulás teljesen szokatlan volt, szinte sohasem fordult elő. Most jó oka volt rá. Lónyai Imrével lefeküdt az elmúlt éjszakán. Mindannyian Cili lakásában voltak, kisebb murit csaptak, közben sokat ittak, s Imre megkívánta a könnyűvérűnek tartott lányt. Hédinek fogalma sem volt arról, hogy milyen megalázón vélekedik róla, s egyfajta vagányságból belement a dologba. Közösen leitatták a fiatal orvost,  mikor Bozóki Feri elaludt egy félreeső szobában, a nagyobbik fürdőszoba márványmedencéjében ölelkeztek. 
Hédi valójában azért tette, hogy elégtételt vegyen a régi sérelmeiért. Elhatározta, úgy elkápráztatja a félig részeg fiút, hogy aztán majd sóvárogjon utána hiábavaló módon, mert esze ágában sem volt újra lefeküdni vele. Ezúttal is melléfogott.
Lónyai Imre hajnalra kijózanodott, s kíméletlenül az arcába vágta, hogy ribancnak tartja, s Feri helyében akkor sem venné el, ha talpig aranyból volna. Hédi megbántottságában bosszút esküdött. Most, hogy Cilivel szemtől szemben állt, bűntudata is támadt, s leszegett fejjel hallgatott.
Cili kezdte hinni, csak azért állította meg, hogy bosszanthassa, s indulatos lett újra.
- És ?! Csak ezt akartad közölni, vagy van más mondandód is ?
- Muszáj undoknak lenned ?!- ocsúdott Hédi.
- Mitől legyek kedves ? Másra adtál okot.
- Érdekel a többi, vagy nem érdekel?!
- Na, mit gondolsz?!
- Szóval, megvették a fiúk a múlt héten a két kéglit. Luxus kivitel mind a kettő. Lónyai papa ügyvédbarátja intézte a papírokat. Én már aláírtam, majd neked is alá kell írni. Így is megkaptuk a kulcsokat. Imre már át is költözött az albérletből. Ha nem baj, nálatok töltöttük az éjszakát. Imre paplanokat tett a parkettára.
- Nem találtatok át a lakásodba?- kérdezte Cili ironikusan, mert egyre rosszabbul érintette a dolog.
Hédi úgy tett, mint akit nem sért. Most éppen békülni akart, s folytatta magyarázón.
- Nálam nagy a felfordulás. Letéptük az ezüstmintás tapétát. Baromira ronda volt. Olyan volt az egész kégli, mint egy bazi nagy koporsó. Egy éjszakát se bírtam volna ki benne. Nálatok halvány arany, olyan lesz a miénk is. Na, mit szólsz a dologhoz?!
Cilit komolyan bántotta, hogy Imrének vendégfogadásra volt ideje, de arra nem, hogy jelentkezzen. Nem beszélve arról, hogy nélkülük cselekedett. Nem akarta Hédinek mutatni a rosszkedvét, s adta a gondtalant.
- Mit szóljak?! Imrére bíztuk, nyilván legjobb belátása szerint döntött. Örülök, hogy ennyiből megúsztuk.
Hédi szeme megvillant, s fojtott hangon mondta:
- Túlságosan ne örülj, mert piszkosul átvernek! Azzal a mesével jönnek majd, hogy valójában kétmillióba került, csak Diósinak köszönhetően másfelet írtak a szerződésbe, hogy kevesebb legyen az illeték. A félmilliót lenyelték. Imre vett rajta egy bazi új terepjárót magának. Azzal mennek majd a bolgár tengerpartra.
- Hülyéskedsz?!- kérdezte Cili, s remegni kezdett a gyomra.
- Basszus! Ezzel?!
- Tőled kitelik.
- Kösz! Baromira hálás vagy.
- Az is érdekelne, hogy miért mondod el ?!
- Mert a barátom vagy.
- Még mindig barátok volnánk?
- Nem ?- kérdezte Hédi, s megtelt a szeme könnyel.
Cili keserűségében szinte toppantott.
- Ne játszd el nekem a megbántottat azok után, hogy felrúgtad a barátságunkat!
Hédi is keserűen felelt.
- Te vagy az oka! Baromira ellene voltál. Nyomtad volna a szöveget. Nem volt hozzá kedvem, de attól még szeretlek.
- Tudod, hogy mikor hiszem el?! Ha valóban szeretnél, nem tennél olyat, ami fájdalmat okoz. Most is. Előálltál ezzel a gyalázatos hazugsággal, hogy bajt okozz köztünk. Kit gyűlölsz ennyire, engem vagy Imrét?!
Hédi a szája szélét rágta, s boldogtalanul mondta:
- Nem hazudok. Az van, amit mondtam, esküszöm!
- Imre nem tenne velem ilyet.
 - Tévedsz! Bármi kitelik tőle. Ahogy az sem érdekli, hogy hiába várod a jelentkezését, vagy értesített arról, hogy az államvizsgát letette, nem beszélve a lakásról. Eszébe sem volt. Betelepedett a lakásba, a pesti barátaival bűvölik a terepjárót, és készülnek az útra. Ideje átgondolnod, hogy kiben bízol ennyire?!
Ciliben olyan erős volt a kétségbeesés, hogy egyszerűen nem akart Hédinek hinni, s támadta újra.
- Bárhogy bizonygatsz, nem hiszek neked! De nehogy azt hidd, hogy ennyiben hagyom. Elmondom Imrének.
- Letagadja! Naná, hogy letagadja! Majd hülye lesz beismerni. De ettől még nyugodtan elmondhatod. Nem érdekel! - mondta Hédi dühösen, s sarkon fordult.

A csapda

 X/44

     Marosiékhoz harmadnap beállított az állatorvos. A konyhába tartott szokása szerint. Cili otthon volt, s alig tudta eltitkolni az idegességét. Váratlan megjelenése azt sugallta, hogy Hédi szavaiban mégiscsak volt valami igazság.
Idősebb Lónyai Imre nagy ovációval lépett a konyhába, s alaposan megölelgette Cilit is, Erzsikét is. A különös ember továbbra is kedélyesen viselkedett. Megint dicsérte az illatokat, Erzsike szakácstudományát; akkor éppen kolbászos, rizses lecsót tett az asztalra ; már nem lepődtek meg, hogy velük ebédelt.  Csak akkor fordult Cilihez, mikor jóllakott, s felhajtotta a borát. Kedélyesen mondta :
- Na, kislány, most már biztos, hogy mérnökné leszel, sikerült a legfőbb vizsga!
- Ha jól sejtem, Imre lassan el is felejti...- - mondta Cili neheztelőn.
- Hűha! Sértődöttek vagyunk?! - nevetett az állatorvos, mintha ez volna a világ legjobb vicce - Nem szabad haragudnod, mert ezer dolga volt azóta is. De majd szépen sorra vesszük, csak előbb elmondom, hogy a hétvégén itthon lesz. Szombaton megtartjuk azt a bizonyos ebédet a Rózsában. Benneteket is elvárunk természetesen.
Marosiék köszönték, de nem voltak túlontúl lelkesek. Az állatorvos folytatta.
- Na, akkor mondom a többit is! Imre talált lakást. Három és fél szoba - hall, konyha, ebédlő, nappali, két fürdőszoba és éléskamra. Na, mit szólsz hozzá, kis menykóm?!
Cilit rosszul érintette a bizalmas becézés, noha nemrégen még örült volna.  
- Jó nagy...- mondta színtelen hangon.
- Nagy ?! Hatalmas! Valóságos palota! - nevetett az állatorvos a maga öblös hangján, s folytatta - Negyed villa. Kerttel, garázzsal. Mellette ajándék volt. Sikerült kétmillióért megkapnunk. Először két és fél millióra tartották. A négylakásos villában volt még egy másik lakás is, annak is ennyi volt az ára. De mivel testvérpáré volt, azt mondták, elengednek félmilliót lakásonként, ha a másikat megveszik Bozóki Feriék.
Cili uralkodott magán. Közben apja azt mondta:
- Imre ne foglalózza le, amíg nem néztük meg.
Lónyai megemelt hangon méltatlankodott.
- Ejnye, Pistám, már megint mi ez a bizalmatlankodás?! Most mondtam, hogy azért a pénzért ajándék volt. Tágas, jó helyen van és luxuskivitel. Csak nem gondolod, hogy akármit megvesz a fiam?! Nem hülye.
- Nem mondtam ilyet, de az a rendje, hogy megnézze az ember azt, amit vásárol.
- Majd megnézitek. Az a lényeg, hogy megvan és rendben vannak a dolgok.
Marosi István nem hagyta magát.
- Majd akkor lesz rendben, ha mi is azt mondjuk!
- Tényleg székely vagy, egy komám! - nevetett az állatorvos, de maga se akart engedni, s lendületesen folytatta- Fiamék már mindent elrendeztek Ödön barátommal. Cili majd később aláírja a papírokat, de a kulcsokat máris megkaptuk. Imre már be is költözött a lakásba. Tarthatatlan volt az albérlete, nem akart újat keresni rövid időre.
Marosi István felhördült.
- Mindennek van határa! Megmondtam húsvétkor, hogy először látni akarjuk a lakást. Ebben maradtunk. Gyerek vagyok én, hogy hiába beszéltem ?!- kérdezte, s beleremegett a hangja.
Cili szíve fájt az apjáért. Simogatta tekintetével, s azt gondolta magában, akkor mit szólna, ha azt is tudná, amit nem tud. Nekimenne Lónyainak. Féltette a hetven éves apját, aki világéletében becsületes volt, soha senki pénzére nem spekulált. Nem engedhette, hogy felizgassa magát még jobban, s sietve közbeszólt.
- Egyelőre fogadjuk el a helyzetet, apukám! Ha valóban jó a lakás, akkor nem tragédia, hogy már kifizette...- mondta, s csak magában tette hozzá, hogy van annál nagyobb baj is.
Lónyai örült a támogatásnak.
- Okosan mondod, kis menykóm! A szerződést Ödön barátom hozza magával, ő is itt lesz szombaton...- mondta, s Marosi Istvánhoz fordult- Neheztelsz ránk, édes egy komám, pedig már egy család vagyunk. A ti érdeketek a mi érdekünk is. Rábeszéltem Ödön barátomat, hogy értsen szót az eladókkal. A szerződésbe kevesebb került, hogy jóval kevesebb legyen majd az illeték. Erre is azt mondod, hogy nem kellett volna?!
Marosi István nehezet sóhajtott.
- Nem vagyok ellensége a pénzemnek, de ebben is szeretem a tiszta dolgokat.
- Ugyan, Pistám! Mindenki ezt teszi, akinek esze van ! -  mondta, s most Cilihez fordult- Van még egy jó hírem! Kaptatok tőlem egy kocsit. Egy terepjárót.
Elhallgatott, s várta a hatást. Mivel Cili nem felelt, látszott rajta, hogy nem is fog, Marosi István szólalt meg a lánya helyett.
- Terepjáró városban?!
- A fiú kívánsága volt. Túrázáshoz ideális. Bejáratás után ezzel mennek Bulgáriába. Később lejárni is könnyebb vele. Ha majd megunják, lecserélheti személykocsira..,
Kettőt is kapnak érte, mert majdnem félmillióba került.
- Félmillióba egy autó?! Annyiért itt nagyon szép házat lehetne venni... - szörnyülködött Erzsike
- Nem akármilyen járgány az, Erzsikém! - mondta az állatorvos, s hozzátette a márkanevet, aztán kidüllesztette a mellét. - Ha már vesz valamit az ember, a legjobbat vegye! Erről jut eszembe, mit is mondtatok a lakás berendezésével kapcsolatban, édes egy komám ?!
Elhallgatott, s Cilire kacsintott. Cili lélekben kikérte magának a cinkosságot. Ahogy azt sem akarta engedni, hogy ez a csaló ember újabb ígéreteket csikarjon ki gyanútlan szüleitől, s ingerülten mondta:
- A lakás berendezéséről még ráérünk beszélni!
- Ti tudjátok. Végül is a ti dolgotok...- mondta az állatorvos, s ezzel azt is mondta, hogy nem érdekli őket tovább. Felcihelődött közben. Nem tartóztatták, bármennyire is mondta, hogy már egy családnak számítanak.
X/45
     Eljött a szombat. Marosi Istvánék készülődtek a vendéglői ebédre. Délre felöltöztek. Cili nem készült. Helyette kiment a kertbe, s kesztyűben szedte a gyomot, mint valami megszállott. Anyja utána ment, s kérdezgette. Azt felelte, meg kell várnia Imrét. Ha beszélt vele, pár perc alatt felöltözik. Életében először fordult elő, hogy önszántából nem mondott igazat édesanyjának. Már eldöntötte, hogy nem megy el az ebédre.
Elharangozták a delet, mikor Lónyai Imre berobogott. Apja kocsijával jött, szinte futólépésbe ment be a házba. Istvánék a kertbe irányították. Idegesen rohant Cilihez. Látta a kidöntött fa derekán ülni becsukott szemmel, a nap felé fordított arccal, otthoni öltözetben. Két hónapi távollét után köszöntés helyett már messziről kiáltotta:
- Mi van, te nem készülsz ?! Apámék veszettül fognak örülni, ha rátok kell várni.
Cili kinyitotta a szemét.
- Szervusz !- mondta színlelt nyugalommal- Én is régen láttalak!
- Kicsi, nincs idő erre. Majd mindent megbeszélünk, de most gyere! Kapd össze magad. Itt az apám kocsija, menjünk!
- Én nem megyek !- mondta Cili határozottan.
- Könyörögtetni akarsz magadnak ?! - kérdezte Imre, s látszott rajta, hogy nagyon dühös.
- Másról van szó.
- Tudom, hogy miről van szó! De most nem tudjuk megbeszélni, mondtam! Gyere és öltözz! Hallod ?! Mozdulj már!
Cili megmozdult. Kinyújtózkodott a fatörzsön, feltette az egyik lábát kényelmesen, hátradőlt a fatörzs hosszán, s csak aztán felelt.
- Mondtam, hogy nem megyek! Ha majd lesz időd arra, hogy beszéljünk, gyere vissza. Akkor megtudod, hogy miért kellett egyedül menned.
- Nem mehetek egyedül. Úgy döntöttem, megtartjuk az eljegyzést is. Megvettem a gyűrűket. Apám a köszöntőben akarja bejelenti. A vendégek fele már tudja. Most állítsak vissza nélküled ?
Cili megpihentette arcán a tekintetét, s csendesen kérdezte:
- Ugye, nagyon rossz érzés, ha az embert cserben hagyják?!
- Én nem hagytalak cserben!
- Rosszabbat tettél. Becsaptál.
- Én, téged ?! Magadnál vagy ?!- kiáltotta felháborodva.
- Csendesebben a saját érdekedben! Ha édesapám megtudja, hogy átvertetek bennünket, eltagadtatok félmilliót, hogy terepjárót vehess belőle, nagy botrány lesz!
Lónyai Imre elképedve meredt Cilire. Mindjárt nem is tudott szólni, aztán meglepő módon elismerte.
- Igaz, de nem így! Nem volt szándékomban csalni. Neked el akartam mondani, csak apádék előtt hallgattuk el. A lakás kerülhetett volna kétmillióba is. Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy a félmillió megmaradt. Gondoltam, akkor mindjárt megoldom belőle az autó gondját is, hogy hazajöhess, amikor akarsz. Ha gondolod, hogy ennek ellenére megérdemlem, kövezz csak meg nyugodtan...- mondta megbántott hangon.
Cili elbizonytalanodott. Még mindig bántotta a dolog, de már nem érezte annyira tragikusnak, mint előtte. Imre suta őszintesége kihúzta a dolog méregfogát. Felnézett az arcába, s a szeme megtelt könnyel.
- Így is rosszulesik. Tudod jól, hogy nekem fontosak a szüleim. Ha őket bántod, engem is bántasz. Soha többé ne tégy ilyet, érted ?!- mondta boldogtalanul.
Imre leguggolt mellé, hangja izzott.
- Ígérem. Becsülettel ígérem...- mondta, s magához ölelte.
Cili elfogadta a csókját. Megbocsátott, noha rettenetes bűntudata volt közben, hiszen mellé állt a szüleivel szemben. Bágyadtan indult öltözködni. Jóformán meg sem nézte, hogy mit vesz fel. Azt a fehér blúzt emelte le a vállfáról, amit anyja vett a piacon néhány napja, hogy vigasztalja lehangoltságában. Akkor sem nézte meg, csak adott érte egy puszit, s betette a szekrénybe. Rosszul szabott blúz volt, bár Cili formás alakja javított rajta, de így is látszott, hogy olcsó, vásári holmi.
A vendéglőben idősebb Lónyai Imre eléjük sietett, s a hosszú asztal elején keresztbe tett főasztalhoz kísérte őket. Ciliék leültek a főhelyre, szembe a teremmel. Marosi Istvánék lemaradtak, s valamivel távolabb ültek le, noha sok volt még a szabad hely. A vendégek csoportokba verődve beszélgettek, idősebb Lónyai igyekezett az asztal mellé tessékelni mindenkit, de valahol elakadt. A vendéglős Imrénél reklamált ; tönkremegy az étel, déli terítést beszéltek meg, már egy óra is elmúlt.
Imre elment az apja után. Cili amint egyedül maradt, szemügyre vette a teremben lévőket. Az állatorvosék szűkebb társasága mellett ott volt a város vezetése, más intézmények vezetői, az iskolából az igazgatóékon kívül számos tanár volt jelen, s minden orvos feleségestől, gyerekestől. A papjuk nem volt a vendégek között. Pedig Lónyaiék kérkedtek vele. Örült, hogy nem volt ott. A maguk igazolását látta benne, s ironikusan gondolta, hogy Lónyaiék bármennyire értékelték az adományaikat, arra nem tudták rávenni, hogy leüljön velük egy asztalhoz.
Az esperesnél azt másmilyen lélekkel kellett kiérdemelni. Sokszor látta koldusszegény kis öregasszonyok betegágyánál vigasztalón, vagy haldoklók fölött imádkozva órákon át, bárhogy is morgott Márta főnővér miatta.
Befele sóhajtott, s nézelődött tovább. Ida mama társaságában idegen embereket látott, talán a rokonai voltak. Hédiék is ott voltak. A bíróékkal, és egy orvos házaspárral álltak egy kupacban.
Hédi kezében pohár volt, szorgalmasan kortyolgatott belőle. Cili elfordította a tekintetét, s a szüleit nézte. Elárvultnak tűntek a sok vidám, rangos ember között.  
Marosi Istvánék valóban idegennek érezték magukat az elegáns társaságban, de nem voltak zavarban. Nézegették ők is a vendégsereget, s halkan beszélgettek róluk. István akkor éppen azt mondta :
- Furcsa dolgokat láthat itt az ember!...Emlékszel, pár éve nagy híre volt, hogy Bakos és Gellért egymásnak ment a hajdani kisjegyző házért. Fiuknak akarták megszerezni a tanácstól tíz százalékért, fillér törlesztésért. Jó káderek mindketten, így a tanács rájuk hagyta, hogy aki bírja, marja. A város beszélte, hogy szaladgáltak megyéhez, pártbizottsághoz. Egyik itt, a másik ott jelentgetett. Alávalón becsmérelték egymást úton-útfélen, hogy az is restellte, aki hallotta. Most együtt koccintgatnak. A magunkfajta aligha ülne le azzal, aki trágyát dobált rá.
Erzsike magában mosolygott. Örült, hogy István nem kesereg. Maga is hozzászólt a témához, lehalkított hangon mondta:
- Egyikük se tudta megszerezni, mert idejöttek a bíróék, és azok kapták meg.
- Azt mondják, nem véletlenül. Ez a korán nyugdíjazott bíró Pesten valami nagy szolgálatot tehetett, ha idáig ért a protekciója.  
- Hallod, apánk, én nem bánom, hogy Lónyaiék nem hozzák el ezt a sok mindenféle népet a lakodalomba. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még örülni fogok a fösvénységüknek.
Marosi István igazságos ember volt, rábólintott ugyan, de azt mondta :
- Na, azért gondoljuk meg, az se két fillér, amibe a fiú került eddig!
Erzsike meggondolta, s igazat adott az urának. Hiszen félig-meddig nekik is tanult, a lányuk, unokáik is élvezik majd a diploma előnyeit. S, megenyhült a jövendő nászék iránt.
Az egyik beszélgető csoportban felcsattant a nevetés, s mindannyian Cili felé néztek.
A társaságban ott volt Sáfár Aliz, mellette a tanácselnök nagy hatalmú titkárnője, az iskolaigazgató híresen csúnya lánya, s két igyekvő tanárnő. Cili fehér blúza okozta a derültséget.
Sáfár Aliz félhangosan mondta :
- Á lá carte, piac! Barátnője meg iszik, mint a kefekötő. Na, ja! Madarat tolláról, embert barátjáról.
Hédiék a közelben voltak, ha akarták, ha nem, meghallották. Hédi gyilkos pillantást küldött Sáfár Aliz felé, s maga is hangosan nevetett, mint akinek valami jó vicc jutott az eszébe.
Leült végre a vendégsereg. A hosszú asztal körül általános volt a jókedv. Imre is előkerült, hozta Cilihez a pesti barátait, bemutatkoztak sorra. Géza, Tibi, Gyuri, mondták a nevüket, s leültek hangoskodón a főasztalhoz. Ott kaptak helyet Hédiék is, majdnem Ciliékkel szembe.
Jöttek Lónyaiék is, az asszony hozta a rokonait. Éppen csak biccentett Marosiék felé, de Lónyai most is hangosan kedveskedett ; ülhettek volna közelebb is, mondta sajnálkozón, de nem őket, hanem a bíróékat tessékelte a főasztalnál maradt két szabad helyre.
Mielőtt leült a helyére, megölelgette Cilit, mint aki őszintén ragaszkodik. Már így is gondolta, hiszen a lány a menye lesz, unokái anyja, s idősebb Lónyai Imre szerette volna a térdén lovagoltatni az unokáit.
A testes, vérmes arcú ember mások kedvét is kereste. Pohárral a kezében felállt, s mély, öblös hangján köszöntőbe fogott. Bejelentette az eljegyzést is. Amint befejezte, Imre elővette a gyűrűket, s nyilvánosan felhúzták. Utána következett az eljegyzési csók. Közben mindenki éljenzett, tapsolt. Aztán felállt a sok ember, s pohárral a kézben megindultak a főasztal felé. Ciliék állva fogadták a köszöntőket. Jöttek egyesével sorban, mintha egy láthatatlan ceremóniamester vezényelt volna. Cili nem győzte koccintgatni a poharát, illedelmes mosollyal fogadta a gratulációkat, némelyikbe bele is pirult.
Medve doktor bácsi megölelte, s pártoló nevetéssel mondta :
- Pirosabb vagy, mint a legszebb piros rózsa! Illatozz még sokáig ennek az ördögfiókának, bár Isten úgyse, aligha érdemli!
Mögötte tolakodott Pándi, az általános iskolában Cili fizikatanára volt. Cili nem szerette, most se örült annak, amit mondott. Sértéssel ért fel.
- Suba alatt fogtad meg a fiúnkat. Huj-huj! Mi minden történhetett az alatt a suba alatt, mi ?!- kiáltotta nevetve, s mögötte a sorban is nevettek.
Sáfár Aliz következett. Cili poharához koccintotta a magáét, a levegőbe cuppantott, s negédesen mondta :
- Gratulálok! Sok boldogságot. Érdekes a blúzod! Ez az új divat?!
Cili nem tudott a bántó véleményekről. Ha kapcsol, legfeljebb csipkelődésnek fogja fel attól a lánytól, akiből Imre miatt minden bizonnyal az irigység beszélt, s nincs más következménye a dolognak, de Aliz szerencsétlenségére mögötte volt Hédi kapatosan.
Látszólag Cilinek címezve, felcsattant a hangja.
- Ne engedd pocskondiázni magad! Akármilyen vacak is van rajtad, a tiéd! Te a magatok pénzéből öltözöl, és nem tartoztok vele fűnek-fának!
Zsongott a terem, de Hédi hangját nem tudta elnyomni. Sokan felszisszentek, Micike asszony a szívéhez kapott, le kellett ültetni, közben Aliz sírva fakadt, s azonnal haza akart menni. A baráti társaságból páran körülvették őket, míg mások Bozóki Ferinek fejtették ki a véleményüket. Lényege az volt, hogy ebben a társaságban nem szokás így viselkedni. Olyanok is akadtak, akik azt hangoztatták, a fiatal orvos szerencséje, hogy nincsenek ott a Sáfár fiúk, mert megtorolnák rajta a menyasszonya viselkedését, s biztatni kezdték Sáfár doktort, legalább ő kérje ki magának a nyilvános sértést. A kis keszeg ember nem volt harcias kedvében, csak legyintett zavart mosollyal. Tudta, hogy miért. Végül az állatorvos szolgáltatott elégtételt Sáfáréknak. Hangosan rádörmögött Bozóki Ferire.
- Ne engedd inni! Már részeg. Nem tudja, hogy mit beszél.
Ha érzékenyebb a fiatal orvos, újabb botrány alapja, vagy Hédi reményei kútba esnek, de Bozóki Feri nem vette fel a dolgot, ahogy Hédi sem. Visszahuppant a helyére, s hátrahajtott fejjel nevetni kezdett. Nevetett, s nevetett. Látszott rajta, hogy valóban élvezi a kirobbantott botrányt. A fiatal orvos csak nehezen tudta lecsillapítani.
Közben helyrebillentek a kedélyek. Mikor befejeződött az ünneplés, mindenki visszaült a helyére, s feltálalták az ételt. Lakodalmi hangulat kerekedett, volt bőséggel étel-ital, nagy volt a jókedv, a hangos vidámodás. A potya murik mindig jól sikerülnek.  
Hédi ebéd közben az italtól elálmosodott, s Bozóki Feri hazavitte, de maga visszatért. Leült a székére, s olyan kedélyesen viselkedett, mintha mi sem történt volna. Ebéd után elkezdődött a járkálás. Átültek egymáshoz a vendégek, itt-ott dalolásba fogtak, vagy csak beszélgettek. A főasztal mellől is elmentek néhányan. Először az idősebb Lónyai, s a bíró csatlakozott az egyik daloló társasághoz, aztán Imre pesti barátai átmentek a sörözőbe, hívták Imrét is, de nem tartott velük. A bíróné is otthagyta az asztalt. Alig ment el, Imre felpattant, Cilinek csak annyit mondott, majd jön, s elsietett a söröző felé.
Cili megint egyedül marad, ha nincs Bozóki Feri a közelében. Az asztal felett beszélgetésbe fogtak. Cili eleinte kényszeredetten, de aztán változott a véleménye. Mikor Ida mama félhangosan kikérte maguknak, hogy máskor így öltözzön, ha velük egy társaságban akar mutatkozni, Cili sírva fakad, ha nincs ott Bozóki Feri. Úgy vette Cilit a védelmébe, hogy Ida mama jobbnak látta, ha nem folytatja a sértegetést.
Feri udvariasan, de határozottan kijelentette, annak nem kell selyembe, bársonyba burkolni magát, akit az Isten ennyi üde bájjal áldott meg. 
Cili hálásan nézett rá. Attól kezdve barátian folyt köztük a beszélgetés. Minél tovább beszélgettek, annál kevésbé hitte, hogy ezt a fiút megvehette Hédi az apja pénzén. Nem tudott a kísértésnek ellenállni, s finoman megkérdezte, hogy miért kötött ki Hédi mellett.
Bozóki Feri elmosolyodott.
- Sokan kérdezték már. Röviden azt szoktam felelni, hogy szeretem a kihívásokat. Neked részletesebben válaszolok. Hédi először a bájaival fogott meg, de aztán rájöttem, hogy különleges lány. A magamfajtának valóban igazi kihívás. Egy lány, aki egészséges, szép, gazdag is, és barátnőnek se akármilyen, mégis iszonyúan elégedetlen a sorsával. Szinte pánikszerűen menekül jelenlegi helyzetéből. Tévesen azt hiszi, akkor egyből megoldódnak a problémái, ha végleg kiléphet a házuk kapuján. Nincs fogalma arról, hogy gondjai belőle erednek, saját felfogásából, világot néző, értékelő szemléletéből. Meg kell tanítani arra, hogy más szemmel nézzen önmagára, a környezetére és a világra. Meg kell tanítani élni. Mi a kihívás, ha nem ez?!  
Cilit olyan váratlanul érték a szavai, hogy hirtelenében nem tudta, milyen álláspontra helyezkedjen. Jól ismerte Hédi felfogását, s nem hitt abban, hogy bárki változtathat rajta. De ennek a fiúnak a becsülendő elképzelése elbizonytalanította. Még nem ismerték egymást annyira, hogy minderről beszélhessen, így csak kedvesen annyit mondott :
- Remélem, egyszer jó barátok leszünk.
- Már azok vagyunk !- felelte Bozóki Feri kedves, kisfiús mosollyal, s Cili felé emelte a poharát.

A csapda

 X/46

     Imre a vendéglői ebéd után azt mondta, hét óra tájban Ciliért megy, s elviszi magukhoz, hogy aláírhassa a szerződést. Mást nem hívott. Marosi István úgy döntött, ennek ellenére a lányával tart. Cili nem igyekezett lebeszélni. Maga is úgy érezte, apjának joga van ahhoz, hogy ott legyen.
Imre másképpen gondolta. Mikor berobogott, s megtudta, hogy hármasban mennek, rosszkedvű lett, s rá akarta venni Cilit, hogy valami ürüggyel hagyják otthon az öreget. Panaszosan mondta, más tervei voltak erre az estére. Már megbeszélte a pesti barátaival, hogy vacsora után elfoglalják magukat, őt pedig bevinné a szobájába, hiszen még sohasem járt nála. Súgva, duruzsolva tette hozzá, hogy azt is remélte, ezen az éjszakán nála marad. Reggel már utazik. Ne engedje el a hosszú útra igazi búcsú nélkül. Cili befele kacagott, mert arról szó sem lehetett. Kedvesen mondta, s hozzátette vigasztalón, csókot kap majd útravalóul akkor is, ha apja ott lesz.
A Lónyai ház ünnepi kivilágítással fogadta őket. A ház előtt állt még néhány autó, marasztalhatták a fontosabb vendégeket. Az udvaron megpillantották a felmálházott terepjárót. Készen állt a hosszú útra. Cili tekintete elborult,  amúgy sem volt kíváncsi az  " így kapott ajándékra. "
Imre díszes előszobába tessékelte őket, a falakon vadásztrófeák díszelegtek, a berendezés valóban úri volt. A nyitott ajtókon át kihallatszott a vendégek zsibongása a belső szobákból. Még jó páran lehettek a házban, éppen vacsoránál ültek, tányér-kanál zörgés vegyült a vidám hangok közé. Cili összenézett az apjával, s titkon összemosolyogtak.
Azt gondolták, akaratuk ellenére vacsorára jöttek. Ha már így hozta a sors, nem fognak meghátrálni, gondolták. Nem volt szükség a bátorságukra. Imre az egyik udvari szoba felé irányította őket. Amint betette az ajtót, a fotelekre mutatott :
- Foglaljanak helyet, István bátyám! Mindjárt szólok az ügyvédnek. Éppen vacsoránál ülnek. Egy kis türelmet kérek...- mondta, s kiment.
Cili halkan felnevetett, s a két tenyerébe temette arcát. Marosi István tudta, hogy lánya mire gondol.
- Csak szép nyugodtan!- mondta tanítón - Nem kell tudatni, hogy másra számítottunk. Legyen tartás az emberben.
- Na, de ilyet?! - kesergett Cili - Ma jegyzett el, és nem vezet be bennünket, hanem leültet egy félreeső szobában, mintha idegenek volnánk ?!
István fanyarul mosolygott. Gondolta, örülhetnek, hogy nem a konyhában ültette le őket, mert ahogy ismeri a Lónyaiakat, az is megtörténhetett volna.
Imre pár perc múlva visszatért a pesti ügyvéd kíséretében. A vendéglői fogadáson már látták Ida mama társaságában. Most bemutatkozott. Marosi István kedélyesen megjegyezte, hogy ritka szép neve van. Mire az ügyvéd nevetve felelte, hogy nem olyan ritka, mint gondolja. Míg megbeszélték, kivette az iratokat a táskájából. Egy példányt letett Cili elé a dohányzóasztalra.
Az irat háromba volt hajtva, csak az a sáv látszott, ahol alá kellett írni. Cili kezébe tollat nyomott, megmutatta, hol írja alá, s rámosolygott biztatón. Cili engedelmesen mozdult, de apja megfogta a karját.
- Nem oda, Buda !- mondta a tapasztaltabb ember óvatosságával- Tanuld meg, gyermekem, hogy semmit se írhatsz alá elolvasás nélkül.
Cili zavarba jött. Életében először restellte magát az apja miatt. Tiltakozón mondta :
- Ugyan, apukám!
- Semmi, ugyan !- felelte Marosi István katonás szigorral. Az egyik tenyerét rátette az összehajtogatott iratra, másik kezével elővette szemüvegét az ünneplős zakója belső zsebéből. Az ügyvéd közben torz fintort vágott, Imre idegesen mozdult, s hirtelen támadt nehezteléssel megszólalt.
- István bátyám bizalmatlan, pedig Cilit már nekem adta. Akkor illene megbíznia bennem.
- Megbízok én  benned, fiam, hogyne bíznék. De ami rend, az rend !- mondta Marosi István kedélyesen. Felvette az iratot, komótosan széthajtogatta, s olvasni kezdte magában. Alig olvasott bele, elkomorult, letette a papírt, s azt mondta - Állj fel, lányom és menjünk innen! Csalókkal semmi dolgunk.
Cili megdöbbenve nézett az apjára, aztán az iratra, s nem akart hinni a szemének. Imre neve is ott állt a kihajtott részen, mint fele részben tulajdonos. Imrére nézett bánattal, beszédes nehezteléssel. Aztán felállt, s engedelmesen elindult az ajtó felé. Imre ugrott, elkapta a karját, s fojtott hangon kiáltotta :
- Úgyis a kettőnkké lesz, nem ?!  Akkor mi rosszat tettem ?!
Cili felsírt.
- Tényleg nem érted?!
Az ügyvéd sietve közbeszólt, hátha segít a tekintély.
- Ez csak formaság, nincs jelentősége.
Marosi István megállt a szoba közepén, s ellentmondott.
- Hogyne volna jelentősége, ügyvéd úr ?!  Akármilyen vidékiek vagyunk, azért annyit mi is tudunk, hogy annak a tulajdona lesz a lakás, akinek a nevére kerül. A lakást egyedül a lányomnak vettem, mást nem illet meg.
Imre otthagyta Cilit, s Marosi István elé állt.
- István bátyám, hallgasson meg!
- Előbb szóltál volna, fiam! Most már csak annyi beszélnivalónk maradt, hogy kérem vissza a kétmilliót !- mondta elszántan. A lányáról még nem szólt, mert ismerte az életet, és szerette a lányát. Ráhagyta a végső döntést.
Az ügyvéd utálatosan nevetett.
- Milyen kétmillióról zagyvál itt ?! Van róla átvételi elismervénye, jóember ?!
Imre idegesen rákiáltott az ügyvédre.
- Ne jóemberezz, mert megcsaplak!
- Kérlek, kérlek, te tudod, hogy mit teszel. Ha fejjel rohansz a falnak, az is a te bajod!
- Hallgass!- kiáltotta Imre, s újra Marosi Istvánhoz fordult- István bátyám, meg kell hallgatnia! Egy vagyonba került a taníttatásom. További életem során bármit szerzek, fele Cilit illeti majd. Akkor is, ha egy fillért se hoz közben a házhoz. Apám szavai után magam is úgy láttam, így igazságos.
Marosi István tántoríthatatlan volt.
- Azt gondolsz, amit akarsz, fiam! Nekem nincs közöm hozzá. Megmondtam, szóltál volna időben, ahogy azt a tisztesség diktálja. Akkor megvitathattuk volna, de már nincs mit megvitatni.
Lónyai Imre alól kezdett kicsúszni a talaj. Ordított róla a kétségbeesés. Megpróbálta még egyszer jobb belátásra bírni Marosi Istvánt.
- Nem állhatnak így hozzá. Ne menjenek el. Beszéljük meg újra. Találunk valami megoldást. Kérem, nagyon kérem!
Az ügyvéd rákiáltott Imrére.
- Ne veszítsd el a fejed teljesen! Csak nem fogsz könyörögni ezeknek ?! Ugyan, kérlek!
- Kuss!- üvöltötte Imre, s újra Marosi Istvánhoz fordult, de már nem tudott megszólalni, mert az előszobában közben mozgolódás támadt, hangok szűrődtek be, s berontott  idősebbik Lónyai az ajtón. Piros volt az italtól, megsejtett kudarctól, már a küszöbről kötekedőn kiabálta :
- Mi ez a hangoskodás ?!
Az ügyvéd sietett felelni.
- Nem írják alá, sértődnek. A fiad meg könyörög.
Lónyai ököllel a mellére ütött, s italtól gőzösen ordította :
- Az én fiam könyörög ?!
- Apám, csillapodj! Van már elég baj így is ...- fordult felé Imre.
- Akkor se fogsz könyörögni! Ha nem érsz meg nekik egy fél lakást, akkor a kisasszony ragaszkodása smafu!
- Inkább az öreg okoskodik... - szólt közbe megint az ügyvéd
- Akkor te felelj, Marosi Pista! Ingyen akarsz diplomás vőt ?!  Mit gondolsz, mibe van nekem az a diploma ?! A lányod nem tanult, zsebedben maradt a taníttatás ára. Halljam, mit ér a fiam nektek ?! Mondd egyenesen a pofámba !- ordította vörös fejjel.
- Én ide nem vásárba jöttem! Nem fogunk alkudozni ...- felelte Marosi István szép nyugalommal.
- Akkor kívül tágasabb !- ordította Lónyai, s sarkig kivágta az ajtót.
Az előszobában bámészkodó csoport volt, köztük Sáfár doktorék, s Aliz maga is. A lány gúnyosan mosolygott, láthatóan élvezte a helyzetet. Cili annyira megrettent az idősebb Lónyai hangjától, hogy elindult egymagában. Nem vette észre, hogy apja hátramaradt. Azt sem tudta, hova lép, s talán összeesik az előszobában, ha nem fogja át a vállát Bozóki Feri. Kedves vigasztalón mondta :
- Nyugalom! Még nem mondták ki az utolsó szót.
Bent valóban folytatódott a vita. Hallották, hogy Marosi István nyugodt hangon mondja:
- Ha majd megérted, hogy az én lányom is ér annyit, mint a fiad, megtalálsz!
- Elvárhatsz !- nevetett dühös, felháborodott hangon az állatorvos.
- Elvárlak, ha másért nem, hát elszámolni.
- Nincs elszámolni valónk!- mondta arcátlanul az idősebb Lónyai.
- Az nem úgy van. Elvitted a kétmilliót !- mondott ellent Marosi István.
Az ügyvéd közbekiabált
- Visszautasítjuk! Ne rágalmazzon, mert úgy beperlem a barátom nevében, hogy a gatyája is rámegy!
Szavait csend követte. Egyik Lónyai se szólt, s régi mondás szerint a hallgatás egyetértés. Marosi István is hallgatott néhány pillanatig, aztán mélységes nehezteléssel kérdezte az idősebb Lónyait.
- Így állunk, Imre?!
- Megmondtam, amit megmondtam! Végeztünk. Jó napot !- kiáltotta az állatorvos kemény, elszánt hangon, s a kitárt ajtóra mutatott.
Marosi István nem mozdult. Kihúzta magát, hangja is dörrent.
- Azt már nem! Ennyivel nem fogja elintézni, doktor úr!- mondta már magázódón, mert arcátlan emberrel elvből nem tegeződött. Aztán az ügyvédhez fordult. Hangja kioktató volt.
- Az ügyvéd úr pedig szálljon le a magas lóról, mert nagyot esik! A magamfajta se olyan oktondi, mint gondolják. Van bizonyítékom a kétmillióról. Lónyai doktor úr két tanú előtt vette át a pénzt a Takarékban. Tanúsítani fogják!
Az idősebb Lónyai felüvöltött.
- Micsoda ?! Te citáltad oda Rétit és Gregust?! Megcsúfoltad a becsületem ?! Igen ?! Megcsúfoltad ?! - kiabálta, s elindult fenyegetőn a jóval idősebb ember felé. Imre az apja elé ugrott, és erővel feltartóztatta. Az állatorvos birkózott a fiával. Kiabálta, hogy engedje útjára, be akarja verni a suszter pofáját.
Marosi István már bevégezte mondandóját, s elindult a lánya után szép nyugodtan, látható méltósággal. Nem törődött a háta mögött szitkozódó birkózókkal, az előszobában bámészkodókkal. Reszkető lányát magához ölelte, s elhagyták a Lónyai házat. Alig mentek két utcát, mikor Imre utolérte őket apja kocsijával. Kiugrott a járműből, s elállta az útjukat. Szomorú várakozással néztek rá. Imre idegesen hadart.
- Még mindent rendbe hozhatunk. Iratunk egy másik szerződést, csak a te nevedre, és elfelejtjük az egészet!
Cili lehajtotta a fejét. Nőtt benne a káosz. Most nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Imre már akkor tudta, hogy csalni fognak, mikor becsületére ígérte, hogy soha többet. Karjaiban tartotta, mégis képes volt rá. Erre nincs mentség.
Lónyai Imre megérezte, hogy vesztett, s dühös keserűséggel kérdezte :
- Csak ennyit jelentettem neked ?! Csak ennyit ?!
Cili eszmélt végre, s kibukó könnyekkel felelt.
- Csalásokra akarod felépíteni a közös életünket?! Nem veszek részt benne. Akkor sem, ha belepusztulok.
- Úgy ?! Akkor tessék! - kiáltotta Imre, s kirántott a kocsiból egy táskát,  tartalmát leöntötte a járdára Ciliék lábai elé, miközben kiabált, hogy zengett a csendes, esti utca. - Itt vannak a papírok, csinálj a lakással, amit akarsz!...Itt van a maradék pénz a félmillióból. Eladom azt a rohadt terepjárót is, amint megjövök, megkapjátok a különbözetet. Miattam pedig ne pusztulj bele semmibe, mert én se fogok. Nem érsz te nekem annyit, ha csak ennyit jelentett a ragaszkodásod!
Miközben kiabált, a közeli moziból az utolsó előadás után éppen akkor tódult ki a közönség. Mellettük mentek el, némelyek kerülgették őket, olyanok is akadtak, akik megálltak bámészkodni. Imre beugrott a kocsiba, s elszáguldott. Ott maradtak kettesben a járdán, lábuk körül a szétszórt értékekkel. Papírpénzek hevertek szanaszét, némelyiket próbálgatta a szél. Az ügyvédi hitelesítést is a vételár átvételéről. A csalást bizonyító szerződés nem volt mellette, csak karikára fűzött lakáskulcsok feküdtek a tetején.
Marosi István egyre komorabban nézte a járdát. Rádöbbent, hogy  engedelmes, őszinte szívű lányuk tudott már egy csalásról, és hallgatott róla. Elindult egymagában. Cili nem szaladhatott utána, nem hagyhatta a járdán az értékeket. Sírva szedegetni kezdte, miközben kétségbeesetten nézte, hogy apja csak megy, csak megy. Végül felkiáltott, mint aki segítségért kiált.
- Édesapám!
Marosi István megállt. Nem nézett hátra, de bevárta. Elindultak egymás mellett nehéz hallgatással. Cili könnyei hangtalan potyogtak, közben magához szorította a táskáját, s benne mindazt, ami megmaradt az álmaiból.

A csapda

 X/47

     Ahogy mondani szokás, nem minden tragédia, ami annak látszik. Olykor talán a Gondviselés keze, hogy elkerülje az ember a nagyobb bajt, de ki gondol erre, ha fáj a szíve. Ez a fajta bölcselkedés Cilit sem vigasztalta volna ezekben a napokban. Javított a helyzetén, hogy szülei nem nehezteltek rá hosszan az elhallgatott félmillió miatt. Beszéltek róla, bocsánatot kért, ezzel lezárták a dolgot.
Istvánék fájlalták ugyan a történteket, de vigasztalta őket az a remény, hogy a fiú újabb alávalósága láttán lányuk talán jobb belátásra tért, s végleg szakított a fiúval. Annyira bíztak benne, hogy leálltak a lakodalmi előkészülettel is. Ahol kellett, ott megmondták, hogy nem lesz esküvő, amúgy kitértek a kíváncsiskodó kérdések elől. Pedig sokakat érdekelt volna most is, hogy mi történt. A mozi közönsége szétvitte a hírt, ki így mondta, ki úgy. Csak az volt a biztos, hogy füstbe ment a házasság. Volt, aki kárörvendett, mások sajnálkoztak.
Cili ezekben a napokban szabadságon volt, így nem jutott el hozzá a szóbeszéd. Megvolt a nélkül is a maga baja. Aztán lassan kezdte összeszedni magát. Nappal már könnyebben volt, de az estéi, éjszakái még könnyekkel teltek. Feküdt az ágyán a sötét szobában, nézte a derengő ablakot, közben minden igyekezetével azon volt, hogy ne gondoljon Imrére, ne kísértsék a csókjai, az ölelése, s mindaz a jó, amit felértékelt a lelke.  
Kényszeríttette magát arra, hogy józanul, a tények szerint gondoljon a fiúra, egy pillanatra se felejtse el, hogy mit tett, mire volt képes, miközben azt állította, hogy vele akarja leélni az életét.
Eltelt két hét, s munkába állt újra. Szerencsére a közvetlen munkatársai vidékről jártak be, még nem jutott el hozzájuk a botrány híre, így viszonylagos nyugalomban végezhette a munkáját.
Egyik délután Bozóki Feri megvárta az Öregotthon előtt. Azzal az autóval volt, amit Hédi apjától kapott. Először az autóról beszélgettek. Kiderült, csak használatba kapta, szó sem volt ajándékozásról, noha Soltiék azt híresztelték. Feri aztán kedves-erőszakosan beültette a kocsiba. Amint elhelyezkedtek, kivett a kesztyűtartóból egy felbontott levelet, s kérőn mondta:
- Imrétől kaptam. Szeretném, ha elolvasnád.
Cili nem nyúlt a levél után.
- Nem akarok hallani róla !- mondta határozottan.
- Nem megoldás. Benned van a régi vonzalom, nem tudsz elfutni előle. Gyötrődni akarsz évekig ?! Inkább nézz szembe a történtekkel, gondold végig újra, hátha találsz elfogadható kompromisszumot.
- Ne haragudj, de beszélni se akarok róla !- mondta Cili nyugtalanul, s  legszívesebben kiszállt volna az autóból. A fiatal orvos látta, s elővette  legkellemesebb mosolyát.
- Barátságunkra kérlek, hogy maradj és beszéljük meg!
Cili tiltakozó mozdulatot tett.
- Bármit szívesen, de ezt nem! Értsd meg, magamban már lezártam. Tényleg nem akarok foglalkozni vele.
- Csak altatod magadat, amíg tudod. Ne hidd, hogy sokáig sikerül. Hamarosan gyötrődni fogsz, és akkor talán már késő lesz. Hallgass rám, és gondoljuk át közösen most. Rendben?
Cili ideges lett, s kimondta azt, amiről addig hallgatott.
- Ne velünk foglalkozz, Feri, hanem a magatok helyzetével! Házasságotok terve legalább olyan hiba, mint az volna, ha a történtek után mégis feleségül mennék Lónyai Imréhez.
- A mi helyzetünk átlátható. Mind a ketten tudjuk, hogy mit akarunk a másiktól. Hédi szabadulni akar mostani helyzetéből. Nekem ő kell. Kiszabadítom, és igyekszem megváltoztatni.
- Ha én altatom magamat, ahogy mondtad, addig te ezzel kábítod magad, mert különben szembe kellene nézned azzal az igazsággal, hogy nem szabad házasságot kötni kölcsönös szeretet nélkül, puszta elhatározásból, mert beláthatatlan következményekkel jár.
Bozóki Feri fojtott hangon felelt.
- Tudnod kell, hogy nagyon becsüllek. Ezért teljesen őszinte leszek hozzád. Magam is sejtem, hogy szaltó mortále, de akkor is meg kell próbálnom, mert Hédi ölelése teljesen megőrjített. Nem tudok szabadulni az érzéstől. Erősebb nálam.
Cili lemondón nézett rá, így is mondta:
- Akkor ne is beszéljünk róla tovább.
Bozóki Feri megélénkült, s sietve mondta:
- De rólatok beszélnünk kell! Imre nagyon megbánta, amit tett. Úgy érzi, zátonyra futott miatta az élete. Azt írja, mikor rádöbbent, hogy sokkal fontosabb vagy, mint addig hitte, fejét verte a falba. Ha rajta áll, azonnal hazajön, de nem hagyhatta cserben a pesti barátait. Kötve vannak a terepjáróhoz.
Cili neheztelőn nézett rá.
- Az imént a barátságunkra hivatkoztál. Tévedésben vagy, Feri! Te csak Imre barátja vagy...- mondta, s a kilincs után nyúlt. Kiszállt, de valójában nem neheztelt a fiúra. Inkább szánta Hédihez fűződő vonzalma miatt.
X/48
   Eljött július vége. Közeledett Hédiék esküvőjének napja. Mivel a fővárosban tartották az esküvőt, a Solti család egy nappal előbb készülődött az utazásra. Hédi azon a reggelen átment Ciliékhez. Erzsike mikor meglátta belépni a kapun, azt gondolta mindjárt, már csak ez a hűtlen lelkű lány hiányzott nekik. Mégsem gátolta meg abban, hogy bemenjen Cilihez. Ez is olyasmi, ami az ember lelki nagyságát mutatja, s arról a szeretetről árulkodott, amit Erzsike érzett a hajdani kis szomszédlány iránt, akinek sokszor anyja volt anyja helyett.
Cili szótlanul bámult a belépőre. Percekkel előbb gondolt rá, de nem számított arra, hogy látja is. Hédi megállt előtte, szája széle remegni kezdett, aztán sírva-nevetve mondta:
- Köpj le, de engedd meg, hogy búcsúzóul megöleljelek!
Cili is könnyekkel nevetett, s összeölelkeztek. Kibékültek, mint már annyiszor az eddigi életük során. Hédi leült a fotelba oldalvást, ahogy mindig szokott, s arról beszélt, hogy az elmúlt hetekben anyjával berendezték a pesti lakást, teljesen készen várja őket. Részleteket is mesélt, s Cili közelebbi képet kapott saját lakásáról is, mivel tükörképe volt a két lakás egymásnak. Aztán Hédi váratlanul megkérdezte:
- Imrét illetően végleges az elhatározásod?
Cili hallgatott kis ideig, majd csendesen felelt.
- Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy végleges legyen.
- Nem érdemel bocsánatot, piszkosul viselkedett...- mondta Hédi. Elhallgatta, hogy elsősorban saját érdeke motiválja. Semmiképpen sem akarta, hogy Lónyai Imre a pesti házba kerüljön, s nap mint nap emlékeztesse arra a megalázó hajnalra. Rábeszélőn folytatta - Vigyázz, ha hazajön, mert próbálkozni fog. Ne dőlj be semmi trükknek, dumának, bárhogy is bizonygat, bármennyire is könyörög.
- Nem fogok, mert nem lesz módja próbálkozni.
Hédi arcán látszott a megkönnyebbülés. Mikor eljött a búcsú perce, csendben nézték egymást. Hédi most valóban az a régi lány volt, aki szerette Cilit.
- Baromira fogsz hiányozni...- mondta könnyekkel.
- Te is nekem !- felelte Cili megbillenő hangon.
- Gondolj rám holnap.
- Gondolok.
- Ha megjöttünk az Adriáról, azonnal írok. Szeretném, ha feljönnél. Meg kell nézned a saját kéglid is, de jó volna, ha eltölthetnénk együtt pár napot úgy, mint régen. Kimegyünk eléd a pályaudvarra, mert magadtól nem találsz oda. De gyere biztosan, mert különben lejövök, és megcibálom a hajadat!
Elnevették magukat, aztán feltámadt bánattal összeölelkeztek megint. Hédi felsírt közben.
- Felejtsd el a hülyeségeimet!
- Már elfelejtettem!- felelte Cili, s komolyan gondolta.

X/49

    Július utolsó napján Cili szolgálatba lépett. Mielőtt megkezdte volna a munkáját, a főnővér magához hivatta az alagsorba. Amint belépett az ajtón, Márta ráparancsolt.
- Tegye el az iratait, és végezzünk hamar! Közös megegyezéssel engedtem el. Nem tartok igényt a mai napjára, elmehet azonnal. Feltűnés nélkül távozzon. Nem kell felzaklatni az öregeket.
Cili elhűlve nézett rá, aztán a fejéhez kapott. Húsvét után szólt, hogy augusztus elején férjhez megy, és Pestre költöznek. A változásról elfelejtett szólni. Bocsánatkérőn mondta, s hozzátette, hogy továbbra is szeretne dolgozni. A főnővér hangja diadalmasan csattant.
- De nem fog, mert nem érdemeli meg! Az olyan ember ne várjon megértést, aki beleköt mindenkibe.
- Mindenkibe ?! Ezt hogy tetszik érteni ?!
- Említhetném kettőnk viszonyát is, de nem szerzem meg magának azt az örömöt, hogy személyes bosszúval vádolhasson. Közvetlen munkatársaira se hivatkozom, pedig eleget panaszkodtak, míg csoportvezető volt. Csak a gazdászunkat említem. Naponta gyötörte az élelmezés miatt, noha magának semmi köze hozzá !
- Kénytelen voltam szólni, ha az hallgatott, akinek munkaköri kötelessége volna szóvá tenni, ha az idősek nem kapják meg a kiírt fejadagot. Rendszeresen elvonja a sajtot, a felvágott felét, és állandóan teát kapnak tej helyett.
 - Tartsa meg a véleményét, nem érdekel. Fogja a munkakönyvét és menjen. Végeztünk!
Cilit nem lehetett ennyivel elintézni. Tisztességesebb eljárást követelt. A parázs vita során sok minden kiderült. Az is, hogy akkor is elbocsátották volna, ha házasságkötés után helyben marad. A főnővér elszólta magát. Azt találta mondani, egyébként sincs szükségük olyan dolgozókra, akik nem tekintik életcéljuknak a munkájukat, hanem férjhez mennek, gyerekeket szülnek, a gyes után évekig táppénzre járnak a gyerekkel. Az ilyenektől jobb időben megszabadulni.
Cili ráébredt, hogy az évek során miért tűntek el az Öregotthonból a fiatalok. A főnővér időben kiszekírozta őket. A hoppon maradt vénlány elvitatta másoktól a teljes élethez való jogot, ahogy az idős emberekkel is lelketlenül bánt. A felismerés után nem látta értelmét további harcnak. Hirtelenében Márta fejére olvasta mindazt, ami a szívét nyomta, és összeszedte a papírjait. Márta ellenére elköszönt azoktól, akik közel álltak hozzá, s elhagyta azt a helyet, ahol hat éven át szeretettel ápolta az idős embereket. Márta főnővér megnyugodhatott. Megszabadult attól a lánytól, aki munkájával, hozzáállásával naponta emlékeztette arra, hogy mit vállalt, mikor erre a pályára lépett, s amire maga már nem szívesen emlékezett.
Étienne Rey mondja : " Nagyon nehéz dolog az, hogy ne fizettessük meg másokkal a magunkkal való elégedetlenségünket. "
X/50
      Cili otthon igyekezett nyugodt hangon beszámolni a történtekről, de a végén kitört belőle a sírás. Marosi Istvánékat is bántotta az újabb baj, de maguk vigasztalták. Végül közösen úgy látták, a munkahelyet értelmetlen erőszakosan visszakövetelni. Más megoldáson kell gondolkodniuk. Az ilyesmit nem szokták elkapkodni, István erre is azt mondta, aludjanak rá néhányat, s talán közben eszükbe jut valami. Cili olyan zaklatott volt, hogy amúgy sem tudott volna azon töprengeni, hogy  elvesztett munkája helyett mibe fogjon.
Ez a nap volt Hédi esküvőjének napja. Ennek a gondolatát is nehezen élte meg. Néhány éve még képtelenségnek tűnt volna, hogy ne legyenek ott egymás esküvőjén. Most mégsem ez keserítette a legjobban. Bármennyire is igyekezett elhessegetni a gondolatot, folyton az járt a fejében, hogy Hédi végül több-kevesebb reménnyel elkezdhet egy új életet, míg körülötte minden reménytelen és kilátástalan. Végigsírta ezt az éjszakát, ahogy a következő napjai is szomorúan teltek.
Augusztus ötödikén be kellett mennie a plébániára, az esperes hívatta. Sejtette, hogy eljutott hozzá a szóbeszéd, s tudni akarta az igazat. Kedvetlenül indult el. Amint befordult a templomtérre, meglátta a terepjárót a Lónyai ház előtt. Imre már Dombszegen volt.
Torkában dobogó szívvel vágott át a téren a templom irányába. Mikor a Lónyai ház közelébe ért, pechjére kinyílt a kapu, s megjelent Imre az apjával, és egy emberrel. Imre arra nézett, s furcsa mosollyal mondott valamit az apjáéknak, aztán elfordította a fejét. Az állatorvos is odanézett az emberrel, felelt a fiának, s mindhárman nevetni kezdtek. Beültek a járműbe, és elrobogtak.
Cilinek a történtek után nem volt ereje bemenni a plébániára. Hazavánszorgott, s sírt egy sort a szobájában. Az este se hozott megnyugvást. Jött-ment a szobában ajtótól-ablakig. Könnyű szilárdan eltökélni, hogy többet az életben hallani se akar arról, aki képes volt két csók között becsapni, aki arcátlan módon viselkedett most is, de nagyon nehéz túljutni a hozzáfűződő érzéseken.
Az is nyomasztotta, hogy senkivel sem oszthatta meg keserűségét. Szüleit nem terhelhette vele, szegények azért imádkoztak, hogy végleg megmeneküljön az érdemtelentől. Nem állhat eléjük azzal, hogy fáj, nagyon fáj, hogy ezt tette vele a sorsa.
Egy idő után összeszedte magát egy kicsit. Levetkőzött, felvette a hálóingét és lefeküdt. Belekezdett az esti imába, de abbahagyta. Lázadó lélekkel nem tud imádkozni az ember. Közben nőttön-nőtt benne a keserűség. Úgy érezte, lassan rádőlnek a falak, lenyomja a mennyezet, s eltűnik minden levegő a szobából. Egy idő után elpattant benne a fegyelem. Kiugrott az ágyból, s ahogy volt, futásnak eredt.
Marosi Istvánék hálószobája távolabb volt, már pihenőre tértek, s nem hallották az ajtók csapódását. Pedig Cili úgy rohant ki a házból, mint aki keserűségében ki akar szaladni a világból. Csak a kertig futott, a kidöntött diófáig. Térdre vetette magát a kevés pázsiton, ráborult a fatörzsre a millió csillag alatt, s ott zokogott lefojtott, kétségbeesett bánattal.
- Miért sírsz, te kis bolond ?!- kérdezte egy hang halk nevetéssel.
Megdermedt hirtelen, még a lélegzete is elakadt. Aztán felugrott, s harciasan szembefordult a fiúval.
- Mit akarsz ?!- kérdezte zaklatott hangon.
Lónyai Imre újra nevetett.
- Mégis, mit gondolsz?! Egész héten éjfélekig itt szobroztam. Abban reménykedtem, meghallod a füttyszót. Egy sárgarigó se fütyül annyit.
Cili leereszkedett a kidöntött fatörzsre, fázósan összefonta mellén a karjait, hangja  didergett a nyári melegben.
- Van bátorságod beugrani a kertünkbe azután, amit tettél ?! Ahogy ma is viselkedtél?!
Imre csak az utóbbi szavaira felelt.
- Nem tehettem mást. Apám vadul tilt. Ha kijöttél volna első este, nincs ilyen helyzet. - mondta Cilit okolva. Eszébe sem jutott, hogy más módon is kapcsolatba léphetett volna vele.
- Menj el !- mondta Cili halkan, de annál több akarattal.
Lónyai Imre felnevetett, s leült mellé a fatörzsre.
- Nem lehet, kicsi, mert holnap hatodika van. Összeházasodunk. Utánanéztem, senki sem mondta le az időpontot. Mehetünk nyugodtan az anyakönyvi hivatalba, és ott is leszünk!
Cili feljajdult.
- Nem vagy magadnál!
- Az sem volna csoda. Szakításunk óta nem volt egy nyugodt percem, egy rendes éjszakám. Piszkosul megbántam, hogy elmentem. Jöttem volna vissza, de ahányszor szóba hoztam a fiúk előtt, annyiszor nyomtak a víz alá, mert kötve voltak a terepjáróhoz.
- Ne tegyél úgy, mintha elutazásod volna a legnagyobb akadály köztünk.
- Tudom, hogy bűnt követtem el...- mondta tárgyilagos hangon - De megbántam, kicsi! Megírtam Ferinek abban a reményben, hogy eljut hozzád a levél. De nem voltál hajlandó elolvasni.
- Az ittlétednek sincs értelme...- vacogta Cili
- Nem mondok le rólad. Holnap összeházasodunk. Ha kell, szembe szállok apámmal, az egész világgal, de holnap délben akkor is a feleségem leszel !- mondta dühös akarattal, amit minden bizonnyal motivált a vesztes kétségbeesése is.
Cili sírni kezdett boldogtalanságában. Imre átölelte, s csitítón mondta:
- Nyugodj meg! Elfelejtünk minden rosszat.
- Amit tettél, azt nem lehet elfelejteni. Menj el! Menj el azonnal,  és nem akarlak látni soha többé...- sírta Cili végtelen keserűséggel.
Lónyai Imre válaszul erőszakkal kereste az ajkát. Cili menekült volna, valósággal birkóztak a keskeny fatörzsön. Imre kibillentette egyensúlyából. Együtt fordultak le a kevés pázsitra. Imre a következő pillanatban Cili fölé térdelt. Olyan egyértelmű volt a mozdulat, hogy Cilinek kétsége sem lehetett afelől, hogy mit akar. Iszonyúan megrémült, s minden erejével szabadulni akart. Teste-lelke tiltakozott az erőszak ellen, de nem volt esélye az izmos férfival szemben. Mikor látta, hogy nem bír Imrével, kitört belőle a zokogás.
Lónyai Imrét ez sem térítette el feltett szándékától. A zokogó lány szájára tapasztotta egyik tenyerét, miközben testével lenyomta a földhöz, másik kezével letépte róla az apró fehérneműjét. Maga is megszabadult az akadályoktól, s lábával durván szétfeszítette Cili combjait. Amint elérte célját, azt tehetett vele, amit akart. Cili feladta. Keserűségében nem küzdött tovább, csak vergődött halk, fájdalmas sírással a karjai között.
Sokféle erőszak létezik. Az is erőszak, ami visszaél a másik szeretetével. Cili képtelen volt bántani Imrét. Nem tudott az arcába vágni, a hajába tépni, vagy a húsába marni. Nem tudta fellármázni apját, anyját, vagy a szomszédokat. Lónyai Imre elégedett volt. Hitte, hogy sikerült végleg hatalmába keríteni a lányt.
X/51
    Marosi Istvánéknak szokásuk volt korán reggel tenni-venni a kertben. Ezen a reggelen Erzsike nagyot jajdult a kidöntött fánál.
- Csak nem tolvaj járt itt az éjjel, apánk ?!- kérdezte aztán, s a letaposott pázsitra mutatott.
István rosszat sejtve közelebb ment. Nézte a kevés pázsitot, s minél tovább nézte, annál komorabb lett az arca, aztán csak annyit mondott nehéz hördüléssel:
-Tolvaj volt!... Nézz a lányod után.
Maga fordult, otthagyta a kertet. Erzsikét megijesztette az ura gondolata, s rémülten szaladt be a házba. Cili egyedül volt a szobájában, ruháit csomagolta éppen. Erzsike feljajdult újra. Cili röpült hozzá, bújt a karjaiba. A megélt gyötrelemre csak édesanyja ölelésében találhatott enyhülést. Ott sírta el, hogy mi történt. Azt is, hogy maga nem akarta, nagyon nem akarta, de nem volt menekvés. Azt már nehezebb volt bevallani, hogy ennek ellenére feleségül megy Lónyai Imréhez. Elhatározta még az éjszaka. Rádöbbent, hogy a történtek után se tudja gyűlölni Imrét, hogy fontosabb lett mindennél és mindenkinél. Éppen a történtek döbbentették rá. Biztos tudata nélkül megpróbálta volna elfelejteni, de most már nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy megpróbálja.
Erzsike rémületében nem mérlegelt. Talán Cili szavait sem tudta felfogni, annyira kétségbe ejtette a szüzesség elvesztése. Vitte Cilit az apja elé, s maga kérlelte Istvánt, hogy egyezzenek bele a gyors házasságkötésbe. Marosi Istvánt mellbe ütötte a bizonyosság, szinte megingott bele. Aztán haraggal jött-ment a konyhában, s jajdulva törtek fel belőle a szavak.
- Gondolkodjatok, az Isten áldjon meg benneteket! Tetézzük a bajt, még nagyobb bajjal?! Milyen sors várna rá az ilyen ember mellett ?! Amióta ismeri, csak gondot okozott. Nem riadt vissza a becstelenségtől sem. Először eltagadott félmillió forintot, aztán a lakással akart megtéveszteni bennünket. Ahogy most is becstelen volt. Erővel szerezte meg azt, amit becsületes ember tisztességes úton, szeretettel igyekszik elérni...- mondta fájdalommal, s elfúlt a hangja.
- De ha egyszer már megtörtént a baj...- sírta Erzsike.
István megcsendesedő bánattal felelt.
- Édes lelkem, a hátralévő élete fontosabb. Ha rajtam múlik, nem lesz esküvő, se most, se később!
Nem rajta múlt. Cili könnyekkel mondta el a benne lévő érzéseket. Marosi István hallgatta a lányát, s keserűségében azt gondolta, a sors ellen nem lehet küzdeni. Beleegyezett a házasságkötésbe. A bánat mellett tudomásul kellett vennie azt is, hogy titkon, lopva megy férjhez, Isten áldása nélkül. Cilinek most is hatalma volt az apja szíve felett. Rávette arra is, hogy Imrét ne fogadja nyílt haraggal.
Lónyai Imre hajnalban azzal ment el, hogy titkon felpakol a terepjáróra, s lelép otthonról, mielőtt apjáék felébrednek. Valóban tartott apja haragjától. Idősebb Lónyai Imre sértődött gőgjében hallani se akart többet a suszterékről. Megtiltotta, hogy megkeresse a lányt. Arról nem beszélt, hogy majd maga megoldja a gondját. Imre köszönte magában az ilyen törődést. Elhagyta a szülői házat egyetlen szó nélkül. Hét órakor állt meg a Marosi ház előtt. Kinyitotta a kaput, beállt az udvarra a terepjáróval, mint aki biztos a dolgában. Cili elébe ment. Imre átfogta a vállát, így mentek be együtt a konyhába, s mint aki csak valamivel alkalmatlankodott, néhány szóval elnézést kért a történtekért.
Marosi István nézte a dúvadot, ahogy a pusztító jégesőt nézi az ember, tehetetlen keserűséggel, kárt becslő lélekkel, s nehezen vette a levegőt. Cili esdeklő tekintetére végül kezet nyújtott jövendő vejének. Isten volt a tudója annak, hogy milyen nehezére esett.
Goethe mondta : " A jó emberek emlékezete nagyobb befolyással van életünkre, jellemünkre, sorsunkra, mint amit különben a csillagoknak tulajdonítanak. "

Holtvágányon

 X/52

    Kigördült a terepjáró Marosiék udvarából. Ment utána egy sebtében szerzett teherautó, vitte a vendégszoba szép bútorzatát, s minden mást, amit Erzsike hamarjában gondoskodón összecsomagolt.
Az autók már régen elhagyták Dombszeget, de Cili még mindig sírt. Hirtelen jött az elválás, nehezen tudta túltenni magát rajta. Imre nem vigasztalta. Lekötötte figyelmét a vezetés, s az előttük haladó teherautó. Őrizte a rakományt, mellette időnként megelőzte a teherautót, mutatta az utat, mert bosszantón járatlan volt a dombszegi sofőr.
Alkonyodott, mikor elérték a főváros térségét. Átrobogtak egy hídon a pesti oldalra. Cili ámulva nézte a várost, a pazar fényeket, hatalmas forgalmat, a házak, utcák sokszínű kavalkádját. Most a terepjáró ment elől, s Imre egyik szeme mindig a tükrön volt.
Cili nem tudta, merre járnak, Imrét nem merte zavarni, így csak magában találgatott. Megállapította, hogy észak felé mennek. Egy idő után olyan érzése támadt, hogy kimennek a városból. Síneket látott, alig beépített térséget, s csak akkor nyugodott meg, mikor újra városias képet vett fel a táj, de inkább kisvároshoz hasonlított, mint az addig látott városnegyedekhez. Jóval kisebb volt a forgalom, kevesebb a magas épület. Az utcákon sok volt a fa, tereken virágos parkok terjeszkedtek. Imre megszólalt, s röviden annyit mondott, az előttük lévő park előtt van az utcájuk.  Baloldalon a negyedik ház az övék.
Valójában a parkból volt kihasítva az utca. Az utca elején modern, kétemeletes lakóház állt szabadon, körülötte virágos terület, előtte keskeny parkoló, aztán egy zárt, kertes ház következett, majd újra egy kétemeletes, az előzőhöz hasonló szellős környezetben.
Mikor megálltak a negyedik ház előtt, Cili halkan felnevetett. Az egyemeletes ház rózsaszín volt, fehér ablakokkal, előtte terméskőből emelt kerítés állt. A háznak két főbejárata volt, mindegyikhez tartozott egy-egy utcai ajtó a terméskő kerítésben, szembe a házon lévő főbejáratokkal. A kerítést végül széles kapu bejáró zárta.
Imre már jóval előbb eldöntötte, hogy az udvar felől költözködnek, a hátsó bejáraton át. A lépcsőházat keskenynek találta, mellette méretes dísznövény állt az emeletre vivő lépcsőfordulóban, eltávolítása gondokkal járt volna. Így félreállt a terepjáróval, kinyitotta a kaput, s előre engedte a teherautót.
Aztán maguk is begördültek az udvarra. Belül tiszta, rendezett, részben pázsitos, fás-bokros porta fogadta őket. Egyben volt a porta, nem választották négy felé, ahogy a négy garázs is egymás mellé épült a belső részben. Cili nézelődve szállt ki a terepjáróból.
Megcsodálta az emeletre vezető hátsó bejáratokat, a házhoz támaszkodó, széles kőlépcsőket. Mind a kettő meredeken tőrt a magasba. Az udvarról nézve a baloldalon lévő emeleti lakás volt az övék. A kőlépcsők közelében volt a földszinti lakások hátsó bejárata. Ezek az ajtók közvetlenül az udvarra nyíltak, míg az emeleten üvegezett előtér volt a kőlépcsők tetején. Volt ideje a nézelődésre, Imre megbeszélést tartott a sofőrrel. A dombszegi sofőr a magas kőlépcsők láttán félteni kezdte a derekát, így a cipekedéshez segítségre volt szükségük. Imre morgott, honnan vegyen elő hirtelenében valakit.
Cili megjegyezte.
- Barátaid biztosan segítenének.
Imre úgy fordult felé, mint akibe darázs mart, s kiabált, hogy zengett bele az udvar.
- A város másik végéből ?! Itt ugyanis távolságok vannak. Mivel fogalmad sincs róla, hallgass!
- Csak segíteni szeretnék... - mondta Cili védekezőn.
- Megmondtam, hogy hallgass!  Akkor beszéltél volna, mikor apádék pénz helyett ránk sózták ezeket a dög nehéz, ócska bútorokat !
Cili leforrázva hallgatott. Egyszerre több bánata is támadt. Nem jöttek el pénz nélkül. Másfél hónapi megélhetésre kapták, mivel Imrének alig volt pénze. Azt is zokon vette, hogy ócsárolta a szülei szép bútorát. A bútor majdnem új volt, mellette a finomabb, drágább fajtából való. Kiabálása is bántotta. Szégyellte, hogy így beszélt vele, a dombszegi sofőr hazaviszi majd a hírét. A földszinti idős lakótársak előtt is bemutatkoztak. Csak az vigasztalta, hogy egyelőre senkit sem látott a földszintiek közül. Vagy nem voltak otthon, vagy behúzódtak a lakásokba. Imre nem foglalkozott vele tovább, átrohant a szomszédos emeletes házba, hátha akad alkalmas segítség. Hamarosan visszatért egy tagbaszakadt emberrel. Mielőtt pakolni kezdtek, felszaladt a kőlépcsőn, kinyitotta a kis előtér ajtaját, s felkapcsolta a villanyokat. Központi kapcsoló volt, fényárban úszott az egész lakás.
A férfiak hozzáfogtak a teherautó lepakolásához. Cili magában felballagott a kőlépcsőn. Az üvegezett előtér ajtajában megállt tétován. Gondolatban már sokszor átélte ezt a pillanatot. Arról ábrándozott, hogy Imrével együtt, kéz a kézben lépnek majd be jövendő otthonukba. Sóhajtott, s elindult egyedül.  
Joseph Jaubert, a mély és eredeti gondolkodó, akit " La Fontain-szívű Plató "- nak is neveztek, azt mondta: " Az első megalkuvást mindig követi a következő."
X/53
       Cili minden várakozását felülmúlta a kép. Még sohasem látott ilyen szép, tágas és modern lakást. Mivel hátulról kezdte felfedezni, a kis előtérből kétszárnyas üvegajtón át tágas konyhába jutott. Barna faborítású konyhabútor volt benne, a csempe mogyoró színű volt, a kövezet ugyanúgy, csak erősebb árnyalatú. Faburkolatú pultban gáztűzhely volt elszívóval, s nagy hűtő működő állapotban. Szembetűnő volt a sok lámpatest. Szép csillár ragyogott a mennyezeten, messziről látta, az egész lakásban helyükön voltak a csillárok, falikarok, mind a lakás tartozéka volt.
A konyhát tálalópult választotta el az ebédlőtől. Az ebédlőt széles boltív a nappalitól. Minden nagy volt, és tágas. Itt az udvarra néztek a hófehér, háromszárnyas ablakok. Az egymásba nyitott terek annyira elbűvölték, hogy olyan lett, mint  a boldog gyermek.
Futott beljebb, a hallban megtorpant újra gyönyörködőn. A hall nagyon elegáns volt. Falát világos faburkolat fedte, a zárt lépcsőház felől a bejárati ajtó párnázott volt, rézgombos, rézpántos, a hallból nyíló ajtók is különlegesek voltak, talpig aranyszínű katedrálüvegek, keskeny, hófehér keretben. A hall kövezete is fehér volt. Mindez kellemes tisztaság érzését keltette benne, ennek külön örült.
A hallban is voltak beépített szekrények, s egy széles előszobafal, benne nagy tükör, mellette jobbra-balra fogasok, alatta fiókos szekrényke, cipőhúzásra szolgáló, alacsony pad. Színük néhány árnyalattal sötétebb volt a faburkolat színénél.
Szemben volt a nagyszoba kétszárnyas, kitárt üvegajtaja. Csillár fényében ragyogott a hibátlan parketta. Lábujjhegyen ment át az üres nagyszobán, s kikukkantott a lodzsára. Ott is égett a villany. A lodzsa is tágas volt, és hosszú.
Áttetsző műanyagfal választotta el Hédiék lodzsájától. Megállapította, hogy tele volt kitett papírdobozokkal, valóban sok mindent vásárolhattak az esküvő előtt. Visszafordult a lakásba, s benézett a nagyszobáról nyíló szobába. Az is tágas volt, akár a nagymamától örökölt szobája Dombszegen. Ott volt Imre kevés bútora, egy heverő, egy szekrény, kisebb asztal, amit íróasztalnak használt, s néhány összecsukható kempingszék.     
Visszament a hallba. Jobbról-balról közlekedőfolyosó nyílt. Először a baloldalit vette szemügyre. Itt beépített gardróbszekrények voltak, ide nyílt a nagyszoba melletti szoba másik kijárata, itt volt a kisebbik fürdőszoba, és az éléskamra. Ehhez a lakáshoz valóban hozzátartozott mindenféle műszaki felszerelés. A kisebbik fürdőszobában automata mosógép állt az egyik sarokban, szinte újszerű állapotban. Még felszerelt szárítók is voltak. Itt csak kád volt, s egy toalett az egyik sarokban, ahogy náluk, otthon. Az éléskamra beépített polcain már nem lepődött meg.
A jobboldali folyosó szélesebb volt, amolyan kisebb hall. Ezen volt a másfél szoba két bejárata, és a nagyobbik fürdőszoba. A másfél szoba nagyobbik fele még az utcai frontra esett, míg kisebbik része, ami lehetett volna a negyedik önálló szoba is, az udvari fronton volt. Ennek a fél szobának az ajtajáig vezetett a széles folyosó.
Az udvari oldalon állt a nagyobbik fürdőszoba is. Megállt az ajtajában, s tágra nyílt szemekkel ámult. Ilyen gyönyörűt még nem látott. Halványzöldben pompázott a csempe, a kövezet, művészien tervezett mosdókagyló, s ott volt az emlegetett márványmedence, amiről Hédi azt mondta, akár tempózni is lehetne benne. Üvegkockákból álló fal mögött volt az itteni toalett. A bútorzat hófehér volt, széles tükörfalat zártak közre a szekrénykék. Különálló zuhanyzó volt, halványzöld műanyagfalú. Bámulta a fürdőszoba tekintélyes részét elfoglaló márványmedencét, olyan volt, mint egy hatalmas, süllyesztett kagyló, lépcsővel, párkányokkal, a márványban kiképzett könyöklőkkel. Eddig csak filmekben látott hasonlót.
Visszament a nagyszobába, s közben valamiféle boldog áhítattal gondolt arra,  ez a lakás lesz eztán az otthona. Itt nőnek majd fel a gyerekeik, itt szaladgálnak, hancúroznak, élvezik majd a tágas, világos, és  nagyon szép otthon minden előnyét. Álmodozott volna még, de Imréék megjelentek az első szekrénnyel.
Mutatta, hogy hova tegyék, de Imre megint rákiáltott, hogy ne avatkozzon bele, egyelőre mindent a szoba közepére tesznek, a többit majd másnap elrendezi a barátaival.
Nem értette, miért kell kiabálnia. Azt sem, hogy miért nem lehetett azonnal a helyére tenni a bútort. A szoba magától kínálta az elhelyezést. A hosszú fal a szekrénysor helyét, a rövidebb falhoz a kinyitható rekamiénak kellett kerülnie, elé az ülőgarnitúra többi részének, hogy kényelmesen nézhessék majd a televíziót. A lodzsaajtó melletti sarokban volt a helye, mutatták a vezetékek, konnektorok.
Marosi Lacitól kapták a készüléket. Őt kérte fel esküvői tanúnak, ahogy anyja sírta, máshoz nem vihette a szégyenét. A família aligha fogadta volna olyan megértéssel, ahogy Laci tette.
Tétován ácsorgott egy darabig a nagyszobában. Mikor Imréék felvitték a konyhába a dobozokat, kosarakat, hozzáfogott kipakolni. Míg bontogatta a csomagokat, befele sírt. Anyja gondoskodása megszorította szívét. Becsomagolta az egyetlen komoly étkészletüket, mellé tette mindazt, ami egy kellemes vendégfogadáshoz elengedhetetlen, poharakat, tálcákat, tálakat, az ünnepi evőeszközöket, mintha otthon már soha többé nem volna rá szükség. Aztán a konyhai alkalmatosságok. Megkapta a kisebbik húsdarálót, otthon is azt szerette jobban, a jobbik dió-mákdarálót, a nagyobb kávéfőzőt, az élesebb uborkareszelőt, a hibátlan tésztaszűrőt, az egyetlen nokedli szaggatót. Kapott elengedő fazekat, lábast. Édesanyja még késekről, fakanalakról, fedőkről se feledkezett meg. Nem lehetett mindezt könnyek nélkül tudomásul venni.
Amúgy is fájt a szíve még mindig miattuk. Lelki szemeivel látta őket, ahogy elárvultan üldögélnek, apja időnként magához vonja anyját vigasztalón. Várják, hogy tíz óra legyen. Megbeszélték, szülei a harmadik szomszédból felhívják őket, hogy baj nélkül tették-e meg az utat. Itt a hallban volt a telefon, a nagyszoba ajtaja mellett a falon. Biztonság kedvéért leemelte, hogy működik-e, megnyugtatta a búgó hang.
Közben Imréék befejezték a pakolást. A teherautó elment, az alkalmi segítség még maradt. Imrével a konyhában poharazgattak. Beszédes volt a tagbaszakadt ember. Elmondta, hogy Józsinak hívják, gépkocsivezető, felesége Ibolyka, vidékről költöztek fel pár esztendeje, gyerekeik nincsenek. Többször is hangsúlyozta, hogy jó pénzért máskor is segít, ha adódik valami munka. Feleségére is lehet számítani, Ibolyka nincs állásban, helyette a környéken alkalmi házi munkát vállal, amolyan bejárást.
Megjegyezték, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor jön jól a segítség. Mikor a szomszéd Józsi elment, Imre azt mondta:
- Lemegyek a garázsba. Nyugtalanít a terepjáró. Zörejt hallottam a motorházból.
Cili az órára nézett.
- Nem várhatna reggelig?! Elmúlt kilenc óra. Tudod, tízkor hívnak a szüleim, addig megvacsoráznánk.
- Nem várhat reggelig. Majd vacsorázunk aztán. Ami pedig a telefont illeti. Jobban jársz, ha nem vagyok itt, mert ahogy forr bennem a méreg, még káromkodni találnék köszöngetés helyett! - mondta, s mielőtt Cili bármit szólhatott volna, kifordult a konyhából, s lerobogott a hátsó kőlépcsőn az udvarra.
Cilit annyira bántotta a helyzet, hogy sírva fakad, ha szülei miatt nem igyekszik úrrá lenni a keserűségén. Szegényeknek már más se hiányozna, csak a síró hangja. Úgy döntött aztán, hogy majd kimenti Imrét. Azt mondja, még mindig pakolnak. Mikor kicsit összeszedte magát, hozzáfogott megteríteni a tekintélyes konyhaasztalon. Édesanyja az ágynemű mellé asztalterítőket is tett, akadt egy méretesebb barna-fehér kockás, éppen illett a konyha színeihez. Kihozott Imre szobájából két kempingszéket, egyelőre be kell érniük vele, mert a konyhai székekről valahogy megfeledkeztek.
Arra kényszeríttette magát, hogy csak ilyesmire gondoljon, s megterített csinosan. Volt vacsorára valójuk bőven. Anyja a déli sült húsból csomagolt, gondolt a kenyérre is. Süteményből is tett egy dobozra valót. Ahogy csomagolt sok zöldségfélét is, hogy az első napokban erre se legyen gondjuk. Mire elkészült, tíz óra volt.
Szülei pontosak voltak. Mikor felvette a telefont, mégiscsak sírva fakadt. Így kérdezgette őket, hogy vannak, mi van velük. Annyira aggódott, mintha már ki tudja, milyen régen hallott volna felőlük. Imrét kimentette, s beszámolt a lakásról. Örvendező lett a hangja, megnyugtatta vele a szüleit.
Imre mintha csak arra várt volna, hogy befejezzék a beszélgetést, megjelent könyékig olajosan. Hívta Cilit segíteni a kisebbik fürdőszobába. Meglepő módon most jókedvű volt, lendületesen beszélt, míg tisztálkodott. Együtt mentek a konyhába. Leültek a vacsorához, de Cilinek nem volt étvágya. Imrét nem zavarta, jóízűen falatozott, szinte mindent megevett, ami az asztalon volt. Amint befejezte, duruzsolt a hangja.
- Fantasztikus ötletem van! Megünnepeljük ezt a napot a kényelmesen tágas márványmedencében. Megyek, megengedem a vizet. Pár perc múlva gyere utánam, kis szívem!
Cili az asztalt tette rendbe, s felpillantott. A " kis szívem" meglepte, de annál boldogtalanabb volt, hogy örülhessen neki. Lehangoltan mondta :
- Nem vagyok ünneplő hangulatban.
- Mi bajod ?!- kérdezte Imre bosszúsággal a hangjában.
- Nem tudod?!
- Ha a telefonálásra gondolsz, már megmondtam, hogy nincs beszélnivalóm a szüleiddel.
- Magában véve már ez is elég ok, mert nem ezt érdemlik. De most inkább a kiabálásodra gondoltam. Goromba voltál. Igazságtalan. Nagyon rosszulesett.
- Ugyan, kis szívem! Egy ilyen nap után ideges az ember. Felejtsd el szépen és gyere velem...- mondta, miközben átölelte.
Duruzsolt a hangja újra. Tréfálkozott is. Így ígérte, hogy eztán majd igyekszik csendben kiabálni. Ígért mást is. Magától mondta, ne féljen az ölelkezéstől. Előző este elvesztette a fejét, de most jó lesz, csak menjen vele. Cili sírdogált a karjaiban, de Imre addig-addig hízelgett, míg végül megvigasztalódott.
Imre ezúttal valóban gyengéd volt, s a szép szavakkal se fukarkodott. A gyakorlott szerető tudta, hogyan kell hatalmába keríteni az asszonyi szívet. Valójában mégis keveset adott. Cili nem ismerte meg a beteljesülés gyönyörét. Kicsit csalódott volt, ikor befejezték az ölelkezést, de aztán arra gondolt, talán a felsejlő fájdalom tompította az érzéseit. Járatlan volt még ezen a téren. Pontosan azt sem tudta, mit hiányol. Szerencsére úgy van teremtve az ember, hogy amit nem ismer, az miatt ne támadjon kínzó hiányérzete. Ebben az egyoldalú helyzetben ez valóban szerencse volt.
X/54
    Másnap reggel Imre a nagyobbik fürdőszobában zuhanyozott, s közben énekelt. Régi szokása volt. Klasszikus áriákat adott elő lallázva, s olyan hangosan, hogy zengett a fürdőszoba. Cili ez alatt a reggelihez terített, s jókedvűen hallgatta a konyháig hallatszó hangját. Nem is jókedv volt ez, hanem egyfajta boldogság. Az a jó tudat, hogy a sok keserűség után íme minden jóra fordult, együtt vannak, szeretik egymást, s elkezdték közös életüket.
Örömében finom reggelit akart készíteni. Volt kenyérhez valójuk. Anyja vajat és kolbászt is csomagolt bőséggel. Csinosan elrendezte az asztalon paprikával, paradicsommal. Csak aztán kapott a fejéhez, nem volt kenyerük, elfogyott a vacsorához. Természetesnek tartotta, hogy Imre elszalad a boltba, ha megkéri. Így sebtében felírt még néhány dolgot. Sok mindent hoztak otthonról, de mindent nem hozhattak. Csak a legszükségesebbeket írta fel, nem akarta Imrét terhelni. Gondolta, majd valamelyik nap elmennek együtt a terepjáróval, akkor alaposan bevásárol. Imre felöltözve jelent meg a konyhában. Cili elébe ment, s átölelte a nyakát.
- Kérésem van, édes! - mondta gyengéden.
Imre lefejtette nyakáról a kezeit, miközben ingerülten mondta:
- Nem vagyok édes. A cukor az édes.
Cili megint megbántódott, főképpen a kibontakozása bántotta, de igyekezett nem mutatni. Nyelt egyet, s kis mosollyal kérdezte:
- Imruskát mondhatok?!
Imre komor arccal felelt.
- Nem. Anyám hívott így, másnak nem engedem.
Cili leforrázva nézett rá.
- Rossz kedved van...- mondta bujkáló könnyekkel.
- Nincs. De lesz, ha tovább bosszantasz. Jegyezd meg: nappal nem enyelgünk! Nem csimpaszkodsz a nyakamba, nem gügyögsz, mert értelmetlen. Céltalan. Éjjel bújj hozzám. Nappal a tennivalókra kell összpontosítanunk. Mondd, hogy mit akartál az előbb?!
Cilinek hirtelenében sok mondandója támadt. Legfőképpen az, hogy elkeserítőn gondolkodik, mert milyen szeretet az, ami napszakhoz kötött. De nem mondta, mert csak vita támadt volna belőle. Aki így gondolkodik, azt aligha lehet egy-két mondattal jobb belátásra bírni.
Helyette csendesen felelt.
- Nincs kenyerünk. Arra akartalak kérni, hogy szaladj el a boltba.
- Nem érek rá. Barátaim után kell néznem, később már nem találom őket otthon. A bútort helyére kell tenni, vagy kerülgetni akarod még egy darabig?!
Cili újra nyelt, s színtelen hangon felelt.
- Természetesen, nem! De kenyér nélkül nem tudunk reggelizni.
- Majd reggelizünk, ha megjöttem, vagy sétálj el magad a boltig, itt van a harmadik utcában...- mondta, s elővette a tárcáját.
Cili pénze is nála volt. Mikor megkapta a szüleitől, hirtelenében úgy döntött, legyen Imrénél, majd később megbeszélik, hogyan legyen tovább. Most sem a pénzzel foglalkozott. Megbántottsága mellett bátortalan is volt, mint a vidéki ember általában, ha ismeretlen nagyvárosba kerül, s ijedten mondta:
- Eltévedek. Először együtt menjünk. Pillanatok alatt felöltözöm.
- Nem érted, hogy nincs időm rá ?!
- Azt nem értem, hogy miért kell személyesen elmenni, mikor magad mondtad, hogy van telefonjuk. Hívd fel őket. Mire megjönnek, mi is megfordulunk a boltból...- mondta, s hogy mutassa határozottságát, elővette az otthonról hozott bevásárlótáskát, letette az asztalra a cédulával, s indult öltözni.
Imre utána szólt.
- Cicomáskodásra végképp nincs időm!
Cili visszafordult, néhány pillanatig tanácstalanul nézte, aztán bánatosan elnevette magát.
- Nem akartam cicomáskodni, csak felkapni valamit...- mondta, s beletörődőn folytatta- Ha ennyire nincs időd, akkor légy szíves, szaladj el egyedül. Nagyon éhes vagyok. Láttad, hogy nem tudtam enni az este. Tegnap délben is alig.  Ha hoztál kenyeret, és ettünk pár falatot, elmehetsz a barátaidhoz, nem bánom.
Imre mintha meghátrált volna. Felkapta az asztalról a táskát, és a cédulát, miközben azt morogta:
- Kösz az engedélyt! Leköteleztél.
Ezzel kisietett a konyhából, s leszaladt a hátsó bejárat kőlépcsőjén. Cili befele sóhajtott, s kinézett a konyhaablakon. Meglepve látta, hogy kihozta a garázsból a terepjárót. Azt gondolta, mégse lehet olyan közel az a közeli bolt, ha oda is autóval megy.
Várta aztán haza. Tett-vett közben, igyekezett elfoglalni magát. Most sem akart bántó dolgokra gondolni, mert érezte, rátör a sírás. Az éjszakai ölelkezésük után még elkeserítőbb volt Imre viselkedése. Visszautasította a kedvességét, kioktatta kétségbe ejtőn. Ahogy elfogadhatatlan volt a gondolkodása is.
Egy idő után kiment a lodzsára, s megnézte jobban a környéket. Nappali világosság mellett kellemesebbnek tűnt az utcájuk. Ha kihajolt a lodzsa díszes rácsozata felett, egészen az utca elejéig látott, a sarkon lévő parkig. Azt is megfigyelte, hogy az utcába befele is folytatódott a park, de már kerítés mögött. A kerítésen belül, mélyen a fák között épület magasodott. Valamilyen vallási intézmény lehetett, kereszt volt az oromzatán, ki-kibukkant a fák lombozata mögül. A kerítés maga betonlábon álló, hosszú, hosszú drótkerítés volt, messzire befutott az utcába. Közép táján volt a bejárata, éppen az utánuk következő, kertes házzal szemben.
Megnézte jobban ezt a házat is. Magában megállapította, az inkább villa, mint a maguk négylakásos, egyemeletes háza. A szomszédnak szépen kiépített, teraszos bejárata volt, az oszlopokra borostyánhoz hasonló növény futott fel, apró, rózsaszín virágai voltak. A bejárat széles lépcsőjén kővázák álltak, színes virágok pompáztak bennük, a villa előkertjében fehér karókhoz támaszkodó rózsák illatoztak. Náluk is volt előkert, de csak fű nőtt benne. Talán a földszinti, nyugdíjas házaspárok nem bírták már erővel a kerti munkát, az emeleti tulajdonosok pedig nem tartózkodtak a házban. Itt is voltak kővázák. A kerítésen lévő ajtóktól a főbejáratokig sorba álltak a járdák mellett, de üresen ásítoztak. Majd otthonról hoz néhány cserép muskátlit, hogy kellemesebbé tegye.
Bement a lodzsáról, s mivel Imre még nem került elő, az udvart nézegette a kőlépcső tetejéről. A négy egymás mellé épült garázs a belső porta közepe táján helyezkedett el, széles betonos előtere volt, odáig vezető betonúttal. A porta többi részén pázsit volt. A garázsok két oldalán, két - két pompás koronájú fa vetített hűsítő árnyékot a pázsitra. A baloldali fák alatt kerti garnitúrák voltak, a jobboldali fák alja üres volt. Hédiékre, és rájuk várt. Így jutott hely mind a négy lakónak az enyhet adó árnyékból.
Nem várta, hogy felbukkanjon valaki az udvaron. Imrétől hallotta az este, hogy a földszinti, nyugdíjas házaspárok együtt mentek Harkányba két hétre. Hédiék előtt kevéssel érkeznek majd haza. Várakozással tekintett a találkozás elé. Ahogy Hédiéket is várta. Igaz, némi drukkal, mert Hédi alighanem dühös lesz rá, amiért így alakultak a dolgok. Gondolta, nem fogja megérteni hogy szánhatta rá magát mégis a házasságra, de remélte, annak örül majd, hogy itt van.
Eltelt egy óra. Imrének már haza kellett volna érkeznie, bármilyen távoli is az a közeli bolt. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy talán másik üzletbe is elugrott, ha nem kapott meg mindent. Újabb idő telt el. Kezdte hinni, hogy Imre mégiscsak elment a barátaihoz.
Feltette az ebédet, hamarjában kolbászos lecsót főzött. Délre elkészült, de Imre még akkor sem került elő. Erőt vett rajta a nyugtalanság. Attól kezdett félni, hogy valami baj történt vele. Négy óra tájban úrrá lett rajta a pánik. Már komolyan hitte, hogy Imrét baleset érte, olyan szörnyűség, hogy telefonálni sem tud. Ettől a gondolattól kikészült. Szaladgált a lakásban, sírva mondogatta, hogy ilyet nem tehet velük az élet.
Aztán sikerült annyira összeszednie magát, hogy kezébe vegye a telefonkönyvet. Először a mentőket hívta, hátha tudnak róla, hátha megmondják, de csak néhány nyugtató szót kapott.
Öt órától hívta a kórházakat. Mindenhol könyörgött, s mire befejezte, olyan gyomorgörcsöt kapott, hogy a következő órákat a nagyobbik fürdőszobában töltötte. Mikor jobban lett valamennyire, megpróbált higgadtan gondolkodni. Ha a mentők nem tudnak Imréről, s a kórházakban sincs, akkor mégiscsak a barátainál lehet. Haragudni kezdett rá. Magára hagyta közös életük első napján. Magára hagyta, mikor tudta, hogy kenyere, pénze nincs.  Magában mondogatta, hogy érzéketlen, önző, felelőtlen. Inkább gondolt erre, mint arra, hogy valahol összetörve, öntudatlan fekszik.
Mikor már végképp nem bírta tovább, feltúrta Imre íróasztalát, kiforgatta az öltönye zsebeit, kereste a barátai telefonszámát, hogy bizonyossághoz jusson. Az egyik öltöny zsebében talált egy összehajtogatott papírszalvétát, majdnem kidobta, de felfedezte rajta az otthoni Rózsa vendéglő emblémáját, s úgy döntött, hogy elteszi emlékbe. Kisimította, s közben írást talált a belsejében. Átfutotta a sorokat. " Édes kölyök vagy, de ne fogdoss az asztal alatt, mert lebukunk. Inkább lépjünk le egy félórára, ha ebéd után elkezdődik a mászkálás. Figyeld, hogy mikor indulok. Kocsim a sarok mögött áll. Addig találd ki, hogy mit hozol nekem Bulgáriából."
Nézte az írást, s megtelt a szeme könnyel. Rádöbbent, hogy Imre ezért állt fel a vendéglői ebéd után olyan hirtelen, s nem látta aztán jó ideig. Azt hitte, átment a pesti barátai után a sörözőbe. Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy ki írta a sorokat. A bíróné ült Imre másik oldalán. A " dekoratív tyúk", ahogy Hédi emlegette. Viszonyuk volt, miközben azt állította, hogy vele akarja leélni az életét. Ki tudja, hányszor ment el az asszonyhoz azután, hogy őt csókolta, vagy hányszor jött hozzá utána, s a szemébe tudott nézni gondtalan. Rávitte a lélek.
Olyan keserűség fogta el, amilyen még soha. Sokáig sírt gyötrődőn, kétségbeesetten. Mikor úgy-ahogy összeszedte magát, kiment a nagyobbik fürdőszobába, leült a szép márványmedence szélére. Míg merengőn nézte az éjszakai ölelkezésük színhelyét, az járt a fejében, hogy nagy hibát követett el, mikor újra szóba állt vele, s nem menekült tőle az első pillanatokban segítségért kiabálva, fellármázva a közelben mindenkit.
Gyenge volt, s kelepcébe került. Felesége lett egy olyan embernek, akiből hiányzik az őszinte ragaszkodás, mellette azt sem tudja, hogy mi a becsület. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy okos szóval, szeretettel rávezetheti majd a tisztességes gondolkodásra. Most már ezt sem remélheti. Az aligha hallgat rá, akinek csak ennyit jelent.
Eszébe jutott hajdani, kedves tanítónője. Katóka néni is óvta Imrétől. Azt mondta, komolyan kell venni Imre kis-kori bánatát, mert anyja szökése csalódott, nehezen megnyíló emberkévé tette, amihez később eltanult gőg társult.
Imre előtte se nyitotta meg a szívét. A reggeli rideg viselkedése is ezt bizonyította. Imrének nem kell a szeretete, a mindennapi gyengédsége, csak a testére van szüksége, az ölelkezés örömére. Mindössze csak ennyit akar tőle. Mi lesz így velük?
Már éjfélre járt az idő, mikor a gondolataiból kinti zajok zökkentették ki. Csendes volt az utcájuk, s mintha autó hangját hallotta volna. Nem mozdult. Ült és várt. Pár perc múlva Imre megjelent a fürdőszoba ajtajában. Bizonytalanul állt a lábán, s hangosan csodálkozott.
- Neked meg mi a nehézség a bajod ?! - kérdezte az italos ember értetlenségével, s lecövekelt az ajtóban.
Cili ráemelte a tekintetét.
- Így fogunk élni ?!- kérdezte csendesen.
Imre felnevetett, beljebb ment, s értekezésbe fogott imbolyogva.
- Kis szívem, elvont kérdést tettél fel, de én konkrétan felelek rá. Tudod, mit jelent az a szó, hogy tolerancia?! Nem tudod, kis szívem, de én elmondom neked. Például azt, hogy nem kreálsz tragédiát abból, ha a férjed megünnepli a barátaival, hogy megnősült, és kicsit elmarad. Felfogtad, kis szívem ?
Cili felfogta. Fáradt hangon mondta, egyelőre lezárta a témát. Nyugodtan feküdjön le. Imre helyeselte, s bizonytalan léptekkel kiment a fürdőszobából. Maga üldögélt még egy ideig, aztán elment utána. Töprengőn nézte, aztán levetkőztette. Kisimította haját izzadt homlokából, s sóhajtva mondta:
- Csak annak szól, aki lehetnél!
Biztosan hitte, csak azt tette, amit a jóérzés diktált. Tévedett. Kényszerből cselekedett. Nem is tehetett mást. Fogva volt. Nem szabadulhatott attól az érzéstől, amit Imre iránt érzett, noha csak ábránd szülte. Megfontolt perceiben bármennyire is tiltakozott ellene, uralta lelkét, irányította cselekedeteit. Ez volt az oka, hogy ilyen nap után is törődött vele. Ez a belső kényszer volt az igazi kelepcéje.
Étienne Rey mondta: " Éppoly gyakran vezéreltetjük magunkat képzelt vágyainktól, mint a valódiaktól."

Holtvágányon

 X/55

    Egy hét múlva megérkeztek a földszinti szomszédok. Éjfél körül lehetett, s Cili még ébren volt. Hallotta a kapu nyitását, női és férfi hangokat. Az alattuk lévő lakásból felszűrődött némi zaj, de nem volt nyugtalanító.
Másnap reggel a konyhaablakon át szemügyre vette a lakótársakat. Két molett, idős hölgyet látott, nagyvárosi szokás szerint fiatalos öltözetben, s két szikár öregurat. A négyfős társaság az egyik kerti garnitúránál tartózkodott. Az idős hölgyek elmélyült beszélgetésben voltak, az öregurak távolabb álldogáltak, s pipáztak mindketten. Később leültek az asztalhoz sakkozni. Az idős hölgyek akkor már kézimunkáztak, egyik horgolt, másik kötögetett. Megnyugtató, és idillikus kép volt.
Elhatározta, hogy megismerkedik velük. Imre akkor megint a barátainál volt, s azt mondta, hogy csak ebédre várhatja. Már feltette az ételt, s leszaladt az udvarra. Egyenesen az árnyékos fa alá tartott. Ahogy otthon tanulta, illendőn köszönt, és bemutatkozott. Meglepetésére alig fogadták a köszönését. Messziről kedvesnek látszó emberek nem fordultak felé. Úgy tettek, mintha ott sem lett volna. Megbántódva ballagott vissza a lakásba. Csendben tett-vett, töprengett.  Mikor Imre hazaért, elpanaszolta a történteket. Lónyai Imre méregbe jött.  
- Lejárattál, a rohadt életbe !- kiabálta a nyitott ablakok mellett- Úgy viselkedtél, mint egy ostoba, falusi liba. Itt nem szokás tolakodni. Amúgy is. Tessék tudomásul venni, hogy mérnökné vagy, tulajdonos ebben a házban. Nem gazsulálhatsz parasztmód, megértetted?!
- Parasztmód ?! - kérdezett Cili vissza - Szerinted a szíves viselkedés nem tisztesség dolga, bárhol is vagyunk ?!
- Ne gyere nekem ezzel a falusi mentalitással! Inkább fogd fel, hogy itt óvatosak az emberek. Eleve gyanús előttük minden dörgölődző.
- Nem az utcáról jöttem be...- mondott ellent Cili, s hozzáfogott a terítéshez.
Imre leült az asztalhoz, s morogva mondta:
- " Nem az utcáról jöttem be..." Ahogy elnézem, több bajom lesz veled, mint eleinte gondoltam.
- Meg kellett volna jobban gondolni! - mondta Cili szinte könnyed hangon, s telemerte Imre tányérját finom illatú paradicsomlevessel. Édesanyja egy  papírdobozzal csomagolt a befőzéséből.
Imre megette az utolsó cseppig, s csak aztán szólalt meg újra.
- Bárhogy is forgatod, itt akkor is másképpen kell viselkedni. Hogy foglak megtanítani rá, ha mindent vitatsz?!
- Tudok viselkedni, ne fáradj!
- Mert tudsz késsel-villával enni ?! Azt hiszed, ennyi elég?!
- Kedves tőled, hogy csak ennyit feltételezel rólam !- mondta, s kicserélte előtte a tányért. Most túrógombócot tett az asztalra, s miközben szedett Imrének, megjegyezte- Úgy készítettem, hogy ehesd sósan is, édesen is, mivel valóban tájékozatlan vagyok bizonyos dolgokban.
- Ne vicceld el a hiányosságaidat!
- Arról hosszan cseveghetnénk, kinek milyen hiányosságai vannak.
- Na, ez már a csúcs! - mondta Imre, miközben utálkozón eltolta a tányérját, nem akart a túrógombócból enni, s folytatta bosszúsan- Te akarsz engem mérlegre tenni ?!
Cili nem felelt mindjárt, hanem térült-fordult, s kicserélte a tálat. Most rántott karfiol volt Imre előtt hasábburgonyával, s egy tiszta tányér is került elé.
- Ha ezt sem szereted, akkor ma be kell érned második nélkül...- mondta, s maga hozzáfogott a túrógombóchoz.
Imre tétovázott kis ideig, aztán szedett a tányérjára az ételből, s megjegyezte morogva:
- Szívesen mellőzöm az ilyen zöldségféléket, meg a túrós kenceficéket. Nem felnőtt embernek valók.
- Naná! - mondta Cili most Hédi modorában, s figyelmeztető hangon folytatta- A jó marhapörköltet, rántott húst, malacsültet én is gyakrabban enném, ha volna rá pénzünk.
- Ha apádék kevésbé sóherek, akkor most arra is jutna.
- Sebaj! Majd veszünk abból, amit a te apád adott !- vágott vissza Cili, s közben alig ismert magára.
- Tiszteltetem a bábádat! Piszkosul felvágta a nyelved.
- Még mindig jobban jártam, mintha a fejemre ejtett volna.
Imre bosszankodón nevetett, de nem hagyta abba az evést. Egy idő után megszólalt újra.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre. Miről cseveghetnénk olyan hosszan ?!
- Kezdhetnénk azzal, milyen alapon gondolod, hogy kevesebbet tudok nálad az illendőségről, vagy az etikettről, ahogy a ti köreitekben szokás nevezni?! Ne fáradj a válasszal, majd én megmondom. Így kell lennie, mert én csak egy egyszerű suszter lánya vagyok. Nem kaphattam olyan finom nevelést, mint te, a diplomás állatorvos fia, igaz ?!
- Nem én mondtam! - nevetett Imre elégedetten, s rágyújtott. A hamut hanyagul a tányér szélére szórta.
- Mégis te könyökölsz az asztalon, te eszed le folyton a terítőt, alattad van a sok morzsa, papírszalvéta helyett te használod a terítő szélét kéztörlőnek, beletörlőd a zsírt. Nem is a zsírt, hanem a koszt, mert csak elvétve mosol kezet evés előtt, hogy mást már ne is említsek. Édesapám sohasem ül le az asztalhoz kézmosás nélkül, ahogy engem is megtanítottak rá már pöttöm koromban.
- Nyilvánosan én se szoktam könyökölni, vagy a terítőkbe törölgetni a kezem...- morogta Imre, s lefújta a hamut a tányér széléről.
- Az a lényeges különbség köztünk, hogy én itthon sem szoktam, mert azt is megtanultam, hogy tartozom ezzel magamnak, a családomnak, az otthonomnak. Csak ennyit az eltérő neveltetésünkről.  
Imre felpattant, szinte kirúgta maga alól a széket, s kiabált újra.
- Ebből elég! A blamázs akkor is blamázs. Ne próbálkozz még egyszer a földszintieknél. Köszönünk, és kész! Megértetted?
- Megértettem...- felelte Cili csendesen, s hozzáfogott nyugodt mozdulatokkal leszedni az asztalt.
X/56
    Másnap délelőtt Cili megint egyedül volt, s a földszintiek újra a fák alatt hűsöltek. Kevés virágföldre volt szüksége. Kiment, köszönt és tette a dolgát. Az egyik idős hölgy megszólította. Barátságos hangon megkérdezte, hogy mire kell a föld. Cili említette az erkélyládát. Az idős hölgy a garázsok mögé vezette. Cili meglepve tapasztalta, hogy kamrák vannak a garázsok túloldalán. Imre nem szólt róla, noha már ide is tett névtáblát. A kamrák előtt négy szép, széles ágyást látott, mindegyikben volt valami vetemény.
 Az idős hölgy újra megszólalt.
- Második ágyás a tiétek. Paprikát, paradicsomot én palántáltam bele,  mivel az előző tulajdonosok nem használták a kertet. Szedhetsz belőle nyugodtan.
Cili megköszönte, s nem mondott többet. Nem tudta még, hogy baráti közeledésről van szó, vagy csak kíváncsiságról. Megszedte az ágyás széléből a zsíros földet, s együtt indultak vissza.
Az idős hölgy megszólalt újra.
- Ahogy látom, csendes teremtés vagy. Tegnap a rádió is halkan szólt nálad. Nem úgy, ahogy manapság a fiataloknál szokás.
- Szeretem a csendet...,- felelte Cili elmosolyodva.
- Bezzeg, a másik fiatalasszonyt más fából faragták! De neked nem kell bemutatni. Úgy hallottuk, barátnők vagytok.
- Együtt nőttünk fel. Dombszegen is szomszédok vagyunk.
- Tudjuk, hogy férjeitek is barátok. Az első pillanatokban örültünk annak, hogy két intelligens, fiatal házaspár költözik be, de aztán a barátnőd hamar bemutatkozott. Ahogy rendezkedni kezdett a lakásban, üvöltette a rádióját, zengett az egész ház. Mikor a kedves doktor urat kértük, hogy csendesebben rádiózzanak, Hédike az ablakon át kiabálta, hogy menjünk melegebb éghajlatra, de nem volt ennyire finom.
Cili rájött, hogy innen fújt a szél. Megnyugodott kissé, s mentegette Hédit. Magában sajnálta ezeket az idős embereket. Eddig nyugalomban éltek, most veszélyben látták otthonuk nyugalmát. Megígérte, hogy beszél Hédivel, noha nem bízott abban, hogy foganatja lesz. Az idős hölgy hálás volt. Vitte a fa alá, s ujjongva mondta:
- Itt hozok egy aranyos teremtést! Őt illetően tegnap alapos tévedésben voltunk. Mutatkozzatok be gyorsan!
Cili így tudta meg, hogy a barátkozó hölgyet Böske néninek hívták, az urát Béni bácsinak, a másik idős hölgy Irma néni volt, az ura Józsi bácsi. Ők laktak alattuk.
Sok mindenről beszélgettek aztán. Először kifaggatták Cilit, majd magukról meséltek. Voltak gyerekeik, unokáik, de egy kivételével vidéken éltek. Irmáéknak volt egy tanárnő lányuk a fővárosban. Beszélgetés közben Imréről is szó esett. Kiderült, Hédihez hasonló gondokat okozott beköltözése után. A kedves mérnök úr, ahogy emlegették, gyakran fél éjszaka bulizott a barátaival, s ha Józsi bácsi felment, ők sem voltak udvariasak. Aztán ijedten kérlelték Cilit, hogy erről ne szóljon a férjének, nem akarnak még több békétlenséget az udvarban.
Cili kedvetlenül ment fel a lakásba. Megint olyasmi jutott a tudomására, ami szaporította keserveit, de Imrének nem beszélt róla. Mikor Imre hazaért a barátaitól, csak a kellemes fordulatot említette. Azt is óvatosan, hogy ne robbanjon fel mindjárt. Imre meglepőn jól fogadta. Ezúttal nem indulatoskodott, csak annyi megjegyzést tett, hogy nem szeretné, ha túlzásba vinné a szomszédolást, vagy náluk ülnének unos-untalan a földszinti öregasszonyok.
Cili megnyugtatta, hogy ettől nem kell tartania. Közben azt gondolta, Imre annyira elrontotta már a renoméját, hogy talán akkor se jönnének, ha hívnák őket, s ez sem volt vidám gondolat.
X/57
    Marosi Istvánék elhatározták, hogy augusztus 28.-án, a hónap utolsó vasárnapján meglátogatják lányukat.  Az eltelt három hét után remélték, vejük se tartja majd korainak a látogatást. Nem mondja majd, hogy megzavarták " mézesheteiket", ha az Isten adott ilyet egyáltalán. Telefonon megbeszélték, hogy a  tizenegy órás vonattal érkeznek, s Ciliék várják őket a pályaudvaron. Úgy készültek, hogy fent maradnak másnapig. Idősek voltak már ahhoz, hogy egy nap kétszer tegyék meg a hosszú utat.
Mikor Cili letette a telefont, Imre dühöngésbe fogott. Hallani sem akart szállóvendégekről. Mérgében nem fogadta el a vacsorát, nem beszélt, nem válaszolt, ezzel a haraggal ment lefeküdni. Vasárnap reggel még mindig itt tartottak, noha Cili ébredés után megpróbálta békíteni. Simogatta a hátát, csókot is lehelt rá, de Imre nem békült, helyette a feje búbjáig rántotta a paplant.
Makacssága nyilvánvaló volt, s Cili kétségbeesett. Taxival kell kimennie a pályaudvarra, szüleinek mindjárt szembesülniük kell azzal a gonddal, amitől tartottak. Sírdogálva tette a dolgát a konyhában, aztán újra békítésbe fogott. Imre akkor már a fél szobában volt, oda költözött be számítógépével, s mindjárt reggel elé telepedett. Cili tálcára tette a reggelit, bevitte szinte lábujjhegyen, s csendben távozott. Ennek volt-e köszönhető, ki tudja, de Imre átmenetileg jobb belátásra tért. Mikor eljött az ideje, beszólt Cilinek a fürdőszobába, hogy igyekezzen, kiáll a terepjáróval az utcára.
Cili örömében legszívesebben összecsókolta volna. Gyorsan elkészült, s az első bejáraton szaladt le. A lépcsőházban boldogan újságolta Józsi bácsinak, hogy mennek a szülei elé, mindjárt itt a vonat. Az öregúr a félemeleti fordulóban álló pálmát locsolta éppen, s mosolygó szemmel nézett a csinos, fiatal teremtés után.
Valóban. Cili ezen a délelőttön különösen csinos volt bő sötétkék miniszoknyájában, derekán szorosra fűzött széles, piros övvel, ami nagy divat volt. Ujjatlan, magas nyakú, fehér garbót viselt hozzá, fehér magas sarkú szandállal, fehér válltáskával.
Imre már a kormány mellett ült. Amint Cili kilibbent a külső ajtón, siettében válltáskája szinte repült utána, s bajlódott egy-két percet a kapukulccsal, Imre megpihentette rajta a tekintetét. Magában jólesőn nyugtázta a látványt, de nem volt hajlandó kimutatni. Cili csak higgye a kedvetlenségét. Hiszen kénytelen-kelletlen szánta rá magát erre a fuvarra. Így is indított, s közben egyetlen szót sem szólt. Cili most ezt sem bánta. Most az is elég volt, hogy szemre rendben vannak, s nem fogják szomorítani a szüleit.   
A boldog találkozások is könnyekkel járnak. Mikor Marosi Istvánék megérkeztek, Cili hol anyját, hol apját szeretgette, szeles volt örömében, s aggódó. Otthon a szüleit végigvezette a majdnem üres lakáson, így is volt okuk a közös örvendezésre. Aztán leültek a nagyszobában a fotelokba. Cili párnákat tett a hátuk mögé, leguggolt közéjük, simogatta térdüket, ölükben nyugvó kezeiket, s nézte, hallgatta apját-anyját boldog szemekkel, igyekvő figyelemmel. Marosi Istvánék élvezték a törődést az elmúlt hetek bánata után, mert nagyon nehéz megszokni ezt a fajta árvaságot is. Beszéltek az otthoni történésekről, elhozták a família és az ismerősök üdvözletét. Erzsike sorolta, ki mindenki kívánt hosszú, boldog házaséletet.
Imre is ott volt, de nem vett részt a beszélgetésben. A rekamié karfáján ült, bántón hátat fordított a társaságnak, s újságot olvasott. Előtte se volt kedvesebb. A pályaudvaron éppen csak köszönt, s annyit se kérdezett, hogy vannak, vagy hogy utaztak. Ciliék igyekeztek nem figyelni a beszédes viselkedésre. Valamiféle közös, ki nem mondott egyezséggel szinte gondtalanul beszélgettek tovább. Imre egy idő után ledobta az újságot, cigarettát vett elő, s kiment a lodzsára. Kis csend maradt utána. Aztán Marosi István mélyet, nehezet sóhajtott, s lehalkított hangon mondta:
- Megszomorítottuk a testvérséget ezzel a házassággal. A történtek után nem tudják elfogadni a fiút. Áron bácsi azt mondta a többiek nevében, hogy téged bármikor szeretettel látnak, később a kicsinyeiddel is, de a férjedet ne vidd el hozzájuk. Nem tudnak szíveskedni vele, az alakoskodás pedig nem természetük.
Erzsike hirtelen elpityeredett.
- Nekünk se szokásunk, mégis erre kényszerülünk, mert nem akarunk ártani neked. Nem mondhatjuk meg, hogy micsoda dolog így viselkedni azokkal a szülőkkel, akiknek köszönheti, hogy ilyen felesége van, és ilyen szép otthonban élhet.
Cili egyszerre kapott mindkettőjük keze után, s esdekelt.
- Ne tessék zokon venni, csak nekem szól. Valamiért megneheztelt, és nem tudtunk igazán kibékülni mielőtt bejött a vonat.
- Hát ez az! Ha még ilyenkor sem...- szaladt ki Marosi István száján, de aztán megpaskolta a lánya kezét, mint aki maga is vigasztal, s így is folyatta- Semmi baj, no! Ez legyen a legnagyobb gond köztetek.
Közben azt gondolta magában, hogy a Mindenható hallgassa meg kívánságát. Megvárta, míg veje visszatért a szobába, akkor elővett az aktatáskájából egy kis csomagot. Csendesen mondta, hogy a Tanácsnak felajánlotta a kert egy részét a fürdő bővítéséhez. Kaptak rajta, de csak később fizetnek. Testvéri kölcsönből már most elhozták a pénzt, hogy mielőbb berendezhessék a lakást.
Cili könnyekkel köszönte a jóságukat, s nem hallgatta el, hogy a kert miatt fáj a szíve.
Apja-anyja azzal vigasztalta, hogy nélküle már amúgy sem tudták volna sokáig megművelni az egész kertet. Közben Imre megint a rekamié karfáján ült, s újra olvasott. Ültében hátratekintett, mint aki azt nézi, érdemes-e törnie magát, aztán már egészen odafordult. Tiltakozott is, de csak éppen, nehogy komolyan vegyék.
Ideje volt asztalhoz ülni. Míg eljutottak a konyháig, Cili boldogan tervezgetett. Magyarázta, hogy mahagóni színű, faragott bútort szeretne az ebédlőbe. A nappaliba fehér bőrgarnitúrát tenne szíve szerint, de gondol későbbre is, a gyerekek maszatos kezecskéi miatt inkább sötétebb színű bőrt választanak majd.
Marosi Istvánék bólogattak, s azt gondolták, akkor nem lehet nagy baj, ha lányuk gyermekekre gondol. Jókedvűen ültek le a konyhában megterített asztalhoz. Imre most is szótlan volt. Cili annál inkább iparkodott, azt se tudta, hogy kedveskedjen.
Mikor befejezték az ebédet, várta, hogy mit szól apja-anyja a főztjéhez. Ez amolyan bohókás gyermeki kívánság volt, de volt rá más oka is. Három hete volt Imre felesége, naponta tette elé az ételt, de még egyszer sem köszönte, nem is dicsérte. Ha szólt, csak kritizált. Cili nem ehhez volt szokva. Apja hálás kosztos volt, anyja nem szenvedett elismerésben hiányt. István mintha megérezte volna a lánya bánatát, egyszerre dicsérte az ételt, s figyelmeztette a vejét is.
- Másnapokon is ilyen finoman főz ez a fiatalasszonyka, kedves vőm uram ?!- kérdezte tréfás hangon, egyenesen Imrének címezve a kérdést.
Lónyai Imre kényszeredetten felelt.
- Meglehetősen főz, valóban.
- És tudja is, hogy így gondolod ?
Cili szeme ijedten rebbent Imrére. Látta, hogy milyen feszült a hangulata, s attól tartott, felelet helyett feláll és kimegy a konyhából. Más történt. Lónyai Imre hanyagul eldőlt a székén, elővett egy cigarettát, s miközben kényelmesen rágyújtott, fölényes, kioktató hangon mondta:
- Nem kell elkapatni az asszonyokat, mert hamar kinő mind a hét fejük!
Marosi István arcán átsuhant az árnyék.
- Ahhoz sárkánypalántát kellett volna feleségül venned, fiam ! - mondta keserű nevetéssel.
Cili is nevetett Erzsikével, hogy minél kisebb legyen a baj, csak Lónyai Imre maradt komoly, vagy inkább komor. Felállt, elindult a konyha hátsó kijárata felé, s a kis előtér nyitott ajtajából válaszolt.
- Azt vettem el, mert néhány feje már kinőtt! Dühítően önfejű, és elképesztőn makacs. Most is. Az istennek se akarja megérteni, hogy addig nem fogadhatunk szállóvendégeket, míg nem vagyunk rá berendezkedve. A rekamién kívül csak egy keskeny heverőnk van. Két embernek nyomor. Cili elintézi annyival, hogy kibírjuk, hiszen csak egy éjszakáról van szó. Hát engem egyetlen éjszakára se parancsoljon ki az ágyamból, a rohadt életbe !- mondta dühösen, kifordult a kis előtérbe, s leszaladt a kőlépcsőn az udvarra.
Döbbent csönd követte szavait. Aztán Erzsike panaszosan felsírt.
- Hiába minden! Ha megfeszülünk, akkor se lát bennünket szívesen. Menjünk haza, apánk!
- Hazamegyünk, csak ne sírj!...- felelte István, s Cilihez fordult. A lánya most nagyobb gondja volt.
Cili sápadt arccal nézett maga elé. Nem sírt. Nem tudott, annyira szíven ütötte Imre alávaló viselkedése. Kidobta a szüleit. Valósággal kidobta.
Marosi István ismerte a lányát. Megfogta a kezét, s csendesen mondta:
- Ne vedd a szívedre, Ciluskám!
- Hogy tehette ezt velünk?! Megbántotta apukámékat, ahelyett, hogy köszönetet mondana! - sírt fel Ciliből a bánat.
- Nem törődik vele. Ilyen. Majd egyszer megembereli magát. Türelem, kislányom! Türelem. Isten se egy nap alatt teremtette a világot.
Most már ezt mondta. Mi mást is mondhatott volna, mikor hozzáment a lányuk az alávalóhoz, hiába figyelmeztették. Vigasztaláson kívül nem maradt más választásuk. Erzsike halkan sírdogált még, s boldogtalanul mondogatta:
- Hogy viselkedhet máskor, ha most se átallotta... Jaj, Ciluskám!... Jaj, édes gyermekem, azok is messze vannak, akiknek panaszkodhatnál!
 István most már Erzsikét vigasztalta.
- Ne keseregj, lelkem! A fiatalok összevesznek, aztán kibékülnek. Így van ez, mióta világ a világ. Ha pedig Ciluskánk vigasztalódni akar, hazatalál. Mi inkább arra ügyeljünk, hogy ne legyünk tovább útban.
Cili nem tartóztatta a szüleit. Még illendőségből sem. Tudta, ezek után úgysem maradnának. Maguk között pedig nem szokták eljátszani a tudatlant. Annál jobban szerették egymást.
Lónyai Imre a garázsban maradt. Mikor eljött az ideje, nem volt hajlandó kivinni apósáékat a pályaudvarra. Azt mondta, hogy rossz a fék. Cili taxit hívott. Mikor hazaért, Imrének már hűlt helye volt. Cédulát hagyott azzal, hogy majd jön, amikor jön.
Cili ezen az estén nem várta meg. Lefeküdt, s álomba sírta magát. Késő éjjel arra ébredt, hogy Imre viszi. Italosan a medencében akart ölelkezni újra. Valósággal birkóztak, mire kiszabadult a kezei közül. Körbefutották a lakást, míg Cilinek sikerült bemenekülni az éléskamrába, és magára zárta az ajtót.
Imre leült a folyosón az éléskamra ajtaja mellé a kövezetre, hátát a falnak vetette, s míg ébren volt, italosságában sorolta, hogy a nagyvárosban hol mindenütt találhat vigaszt az, akinek engedetlen felesége van.
Nem kímélte Cilit a részletektől sem. Obszcén szavakkal beszélt az alkalmi szeretők hajlandóságáról, ügyességéről, mintha mindaz, ami köztük volt, már egy fabatkát sem érne a szemében. Mestere volt annak, hogyan kell kínpadra vonni a szerető szívet.
X/58
    Igaza lett Marosi Istvánnak. Ciliék hajnalban kibékültek. Imre átfázott a folyosó kövén, s dideregve bebújt Cili paplanja alá. Gyengéd simogatás közben duruzsolta, hogy egy szavát sem gondolta komolyan.  Azt is megbánta, ahogy a szüleivel viselkedett. Állította, hogy amint berendezkednek, maga megy le Dombszegre értük és ha kell, erővel hozza fel őket.
A boldogtalan szívű ember hiszékeny, ha feledheti bánatát. Lónyai Imre megkapta, amit akart. Aztán a lakás berendezéséről beszélgettek. Imre hallgatólagosan tudomásul vette, hogy az ebédlőt és a nappalit kell berendezniük először. Két napjuk volt arra, hogy körülnézzenek a boltokban, mivel Imrének szeptember elsején munkába kellett állni.
Reggel ezzel kapcsolatban volt némi elintéznivalója. Cili lement a földszinti lakótársakhoz az árnyas fák alá beszélgetni. Most az utcabeli szomszédokról volt szó. Megtudta, hogy az utánuk lévő villában egy pszichológus lakik a családjával. Sámson Gézának hívták. Rendelt otthon is reggel és délután, amúgy valamelyik kórházban dolgozott. Felesége pedagógus volt. Cili már látta a törékeny asszonykát a virágok között. Emesének hívták, s volt két kisiskolás fiuk.
Emeséről külön is beszéltek. Böske néniék azt mondták, súlyos beteg, asztmája van, s leszázalékolták. Amíg tanított, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozott, s olyan komolyan vette hivatását, hogy leszázalékolása után is tartotta a kapcsolatot az osztályával. Időnként szegényes öltözetű gyerekek szaladgáltak a virágos udvarban. Emese olyankor a nagy gesztenyefa alatt uzsonnáztatta őket. Cili alig várta, hogy megismerje.
 Szó került a szemben lévő, hosszú kerítésű házra is, amit Cili valamilyen egyházi intézménynek gondolt.  Valóban az volt. Idős emberek szeretetotthona. Cili a meglepetéstől alig tudott megszólalni. Hiszen óriási dolog volt, hogy éppen a szomszédságunkban volt egy olyan intézmény, ahova dolgozni mehet, ha valahogy sikerül bejutnia. Legszívesebben azonnal átszaladt volna megkérdezni, de Böske néniék lebeszélték. Azt mondták, mások is próbálkoztak a környékből, de nem jártak sikerrel. Előbb valami protekciót kell keresnie.
Józsi bácsi Sámsonék felé mutatott.
- Gézához kell menni. Jó barátságban van az igazgatóval. Gézával nem nehéz megismerkedni, mert rendkívül barátságos ember. Majd valahogy összehozunk benneteket.
Mindannyian örültek az ötletnek, s Cili reménykedő szívvel ment fel a lakásba. Amint Imre hazaért, lelkesen újságolta a hírt, de Imre lehűtötte. Bosszúsan mondta, állítsa le magát, mert aligha rá várnak a szomszédban. Ha éppen van hely, arra jelölt is van. Amúgy se könnyű munkát találni. Tudott, hogy a fővárosban minden állásra több tucat ember jut. Előfordulhat, hogy majd csak valamelyik külső kerületben talál magának helyet, s utazhat naponta órákon át, ahogy mások.
X/59
    Az áruházban Imre nem tartotta magát az előzetes megbeszéléshez. Először a dolgozószobáját akarta berendezni. Kiválasztott egy tekintélyes, s igen drága íróasztalt, mellé forgó karosszéket. Négy méter hosszú elemes polcot a könyveinek, s három bőrfotelt asztallal, a személyes vendégeinek. Utána rajzgépet kezdett emlegetni. Azt mondta, idővel otthoni tervezéseket vállal, kell hozzá a felszerelés, s ment volna másik üzletbe.
Cili lecövekelt, s azt felelte, arra akarja költeni a pénzt, amire kapták. Imre megsértődött, s lehetetlen helyzet alakult ki köztük. Járták az áruház emeleteit, de Cili bármelyik bútorról kérdezte a véleményét, csak megvonta a vállát. Nélküle nem választhatott. Szerencsére a mahagóni színű, faragott ebédlőbútor ellen otthon nem volt kifogása, s amint rátaláltak, Cili gyorsan megvette.
Imre átmenetileg jobb belátásra tért. A bőrgarnitúrák sokasága között látott egy kedvére való fehér garnitúrát, s azt mondta, vegyék meg a másfél szoba nagyobbik felébe, hogy ott fogadhassák közös vendégeiket, mert a dombszegi bútor vidéki, ízléstelen, bármilyen drága volt. Cili is megsértődhetett volna, de nem akart újabb haragot, s megvették a fehér garnitúrát hozzáillő asztallal, két szekrénykével.
Imre cserében hajlandó volt véleményt mondani a nappaliba gondolt garnitúráról. Cili meggyszínű, műbőr ülőbútort nézett ki. Az mellett, hogy kényelmesnek látszott, illett a közeli ebédlő színeihez is. Imre rábólintott. Utána visszatért a rajzgépre. Cili újra nemet mondott. Valójában nem látta át a fontosságát. Pénzük is megcsappant, s a nagyszoba melletti szoba még üres volt. Gyerekszobának szánta, s be akarta rendezni. Nem voltak drágák a gyerekbútorok, futotta volna rá a maradék pénzből. Csendes komolyan elmondta, hogy mit szeretne. Imre a népes üzletben kiabálni kezdett.
- Eszednél vagy ?! Nincs is gyerekünk. Mi a fenének a gyerekbútor ?!
- Most kell kiszorítanunk, hogy ne legyen gondunk, ha megjön a baba...- mondta csitítva.
Imre félreértette, s elsötétedett az arca. Még nem akart gyereket, noha sohasem vigyázott. Köztük lévő feszült légkör miatt nem beszéltek róla, s Cili természetes észjárásával abban a tudatban volt, hogy Imre számolt azzal, hogy teherbe eshet. Tévedett. Lónyai Imre a szex öröme miatt gyűlölte a korlátokat, a többi nem érdekelte. Most a fogait csikorgatta.
- Ne szórakozz velem !- mondta vészjóslón.
- Nem szórakozom. Csak előrelátón gondolok rá. - felelte Cili nyugodtnak tűnő hangon.
Imre most már megnyugodhatott volna, de helyette tovább dühöngött.
- Én meg a rohadt anyádra gondolok, aki nem tudott engedelmességre nevelni!- kiáltotta magából kifordulva, s faképnél hagyta.
Cili ottmaradt a bámuló tekintetek kereszttüzében. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Legjobban mégis az a felismerés bántotta, hogy Imre akkor is ilyen alávaló módon illette volna, ha már a szíve alatt van a gyermek.
Az ilyenféle keserűséget nem oldják fel a könnyek, s megélni is könnyebb, ha az ember a maga módján megtorolja. Elszántan elindult a gyerekbútorok felé. A pénz ezúttal nála volt, s válogatott kedve szerint. Beleszeretett egy kétszemélyes fehér-piros gyerekbútorba. Már kifizette, mikor Imre előkerült. Dühében ki akarta tépni Cili kezéből a blokkot, hogy sztorníroztassa a vásárlást. Cili keserűségében a szemébe mondta, hogy majd akkor csináljon cirkuszt, ha az ő pénzét költi.
Lónyai Imre szembetalálta magát egy új helyzettel. Mivel nem tudta kezelni, ott hagyta Cilit az áruházban. Elment, noha pontosan tudta, hogy Cili nem ismeri ki magát a nagyvárosban, s a bútorok hazaszállításáról sem intézkedtek még. Cili most megmutathatta, hogy nem olyan gyámoltalan, mint amilyennek Imre tartotta.

Holtvágányon

 X/60

   Cili mikor sok viszontagság után hazaért, Imre a nagyszobában feküdt az összecsukott rekamién. Befele fordult, s makacsul hallgatott. Cili visszafogottan szólt hozzá, végül már kérlelte, de arra sem enyhült meg.
Hamarosan meghozták a bútort. Beállt a kamion nagyságú autó az udvarba, egy rakodó volt a sofőrrel. Felajánlották, hogy segítséggel, némi mellékesért felviszik a bútort a lakásba. Cili most is hiába szólt, Imre erre sem reagált. Egyedül kellett intézkednie újra. Átszaladt Józsiért a szomszédba, de nem voltak otthon. Az emberek így nem vállalták a cipekedést. Lerakták a rengeteg bútort az udvaron a betonos részre, és elrobogtak.
Közben ijesztő fellegek gyülekeztek az égen. Cili már könnyekkel kérlelte Imrét, de most is süket füleknek beszélt. Hozzáfogott egymagában. Amit elbírt, azt felvitte az emeletre, a többi dobozokban, vagy nélkülük várta az egyre közeledő nyári zivatart.
Végül már a földszintiek is aggódtak. Sajnálkoztak a szép bútorok között, aztán Böske néninek eszébe jutott az első esőcseppek előtt, hogy van a garázsban régi fólia, s nekiálltak sietősen letakarni, amit lehetett. Éppen végeztek, amikor zuhogni kezdett. Szerencsére nem esett sokáig. Félóra múlva újra sütött a nap. A földszintiek bent maradtak a lakásokban, nem akartak beleavatkozni a további fejleményekbe.  
Cili még a kőlépcső tetején ült teljes bizonytalanságban, amikor taxi gördült az udvarra. Hédiék megérkeztek. Cili akkor már tudta, hogy nem csak az Adrián voltak. Küldtek egy képeslapot Dombszegre. Megírták, hogy folytatják a nyaralást Hédi nagyszüleinél a Balaton mellett.
Most gondolta, hogy maradhattak volna még, mert a legrosszabbkor állítottak haza. Feri nyitotta a kaput, s mire előbukkant, Hédi kiszállt a lépcsőjük előtt. Egyszerre látta meg Cilit a bútorokkal, és Imre terepjáróját, a többit kitalálta. Belevörösödött az indulatba. Leült a maguk lépcsőjére, s tehetetlen haragjában ütötte a térdét.
Feri közben kiszedte a bőröndöket, elrendezte a számlát, s a taxi után bezárta a kaput. Aztán mosolygó arccal felszaladt Cilihez a lépcső tetejére. Barátian megölelte, miközben azt mondta:
- Jól van, kislány, okosan döntöttél!
Cili keserűen nevetett.
- Legjobbkor mondod!
- Imre?!
- Összevesztünk a bútorboltban. Most fekszik, és haragszik. A bútor majdnem elázott az előbb, de nem érdekelte. Újra borul.
Bozóki Feri nyugodt hangon mondta, hogy máris bemegy hozzá, beszél a fejével. Hédi hirtelen felpattant, kiabálni kezdett, mintha minden keserűségének a fiatal orvos lett volna az oka.
- Normális vagy ?! Cipekedni akarsz ?! Majd beviszik maguknak, ha akarják.
Cilit meglepte az addigi viselkedése is, most szólni akart, de Bozóki Feri megelőzte.
- Nyugi, csillagom! Se perc az egész.
Hédi szinte toppantott.
- Nem ! Azonnal gyere ide, és vidd fel a bőröndöket!
- Amint beszéltem Imrével, azonnal felviszem.
- Ne magyarázz, hanem tedd azt, amit mondtam! Mozgás!
- Mondom, hogy nyugi ! Megbékítem Imrét, mert nem maradhat kint a bútor. Nézz az égre! Nagyon sietünk, megígérem. Addig beszélgessetek. Van miről, nem ?! - mosolyogta békítőn, s befordult a kis előtér ajtaján.
Cili leballagott a lépcsőn, s megállt várakozón. Már eldöntötte, Hédi bántó viselkedése miatt nem tesz szemrehányást, noha túlzónak érezte a neheztelését, de talán fáradt, vagy más bosszúság is érte. Hédi kényszeredetten ment közelebb, Cili elébe mosolyogta :
- Mi baj ?!
Hédi halk, dühös hangon felelt.
- Az a baj, hogy baromi nagy hülyeséget csináltál!
- Tudom, hogy meglepett, de akkor se kellene ilyen látványosan számon kérned rajtam.
- De mikor annyira mondtad, annyira állítottad, hogy nem fogsz bedőlni újra. Mi a pecsát csináltál?! Hagytad, hogy rád másszon és így kényszerítsen?!
Cili megdöbbenve nézett rá.
- Ez hogy jut az eszedbe?!
- Szóval, eltaláltam?! Na, basszus!
- Ilyet nem lehet csak úgy eltalálni. Neked valami okod volt rá. Milyen okod, Hédi?!
- Ezzel most mit akarsz?!
- Tudni akarom az igazat. Beszéltél Imrével rólam, ugye?!
- Magadnál vagy?!
- Hédi!!!
A lány szembefordult vele.
- És, ha beszélgettünk?! Nem szabad?!
- Miről?
- Tudod, hogy mikor fogok beszámolni róla?!
- Mindjárt kiabálok. Azt akarod, hogy kikiabáljam azt is, amit nem hallanál szívesen?!
- Ez piszok zsarolás.
- Akkor mondd el, hogy mit beszéltetek rólam!
Hédi hallgatott egy ideig, aztán kényszeredetten felelt.
- Semmit. Csak éppen. Faggatott, hogy mi a véleményed a házasság előtti szexről. Ennyi.
- Te pedig azt mondtad, hogy annak tartogatom magam, akinek majd a felesége leszek, igaz?!
- Ezt a baromságot hallottam tőled mindig. Akkor mi a pecsát mondhattam volna?!
- Úristen! Te adtad neki a tippet !...Te!...Te, meggondolatlan hülye!-- kiáltotta Cili, s tett egy fenyegető mozdulatot.
Hédi hátraugrott, s megbántott hangon kérdezte:
- Meg akartál ütni ?!
Cili igyekezett összeszedni magát, mert érezte, valóban kevés tartja vissza attól, hogy nekimenjen. Leereszkedett a lépcsőre, összekuporodott fázósan, s kis idő után csendesen megszólalt.
- Miért van az, hogy te valahol mindig benne vagy abban, ha velem valami rossz történik?!
- Hülyeség!- felelte Hédi visszatalálva a hangjához.
- De, de!...Emlékszem, már tini korunkban kezdődött. Hazudozásra kényszeríttettél. Csak miattad, a hülyeségeid miatt kellett hazudoznom a szüleimnek, másoknak.
- Mit találsz még ki ?!
- Emlékszel az aranyláncomra a Mária-medállal?! Édesanyám még mindig kesereg miatta. Ezt is neked köszönhetem. Benne voltál szegény Baksa Attila halálában is.
Hédi közbevágott.
- Hogy a fenébe jön most ez ide ?!
- Az életemhez tartozó bánat.
- Ne emlegesd nekem azt a fiút, mert nem voltál bele holt szerelmes. Mindig Imre után evett a fene. Előtte is, utána is. A fejem teszem rá, hogy hamarosan leráztad volna, ha életben marad.
- Honnan tudod? Nem vagy Isten. Lehet, hogy valóban leráztam volna, de az is lehet, hogy komolyan beleszeretek. De te az elfogadhatatlan viselkedéseddel közbeléptél. Ki tudja, még mi mindent követtél el ellenem, ami csak eztán derül ki. Pedig azt sem érdemeltem meg, amiről eddig tudok. Kiskorunk óta szerettelek. Sohasem ártottam neked.
Elhallgatott, s törölgette a könnyeit. Hédi nem nézett rá, helyette a garázsok tetejét bámulta, mint akit nem érdekel az egész,  de szürke arca árulkodott. Cili feljajdult újra.
- Istenem! Legjobb úton voltam ahhoz, hogy kilábaljak belőle, erre te tippeket adsz neki. Ha elmondtad volna őszintén, hogy miről faggatott, időben elmenekülök a közeléből. Igen, letepert. Képes volt erre a gyalázatra. De nem ez volt a legnagyobb tragédia. Hanem az, hogy felszínre hozott bennem olyan érzéseket, amivel megkötözött. Most már azt is tudom, hogy mindezt előre kitervelte. Akkor az sem véletlen, ahogy azóta viselkedik. Most aztán megnézhetem magam. Kátyúba került az egész életem.
Hédi védekezett.
- Most drámázol, pedig valahol mégiscsak akarnod kellett, ha nem tudtál a képébe vágni. Akkor pedig nyugodj bele abba, ami van, és ne rendezz cirkuszt egy rohadt bútorvásárlásból is!
- Elkeserítő, hogy nem érted, amit mondok. De legalább belátnád, hogy szólnod kellett volna. De nem! Helyette házasságból adsz tanácsokat, miközben fogalmad sincs arról, mit álltam ki miatta az elmúlt hetekben. Gondolkozz el inkább a saját házasságodon. Ráfér. Úgy beszéltél Ferivel az előbb, mintha a kutyád volna.
- Én megtehetem, mert ez egészen más tészta. Azt teszek vele, amit akarok.
- Mert megvetted, ugye?! Nem vetted meg. Kár eljátszanod, mert nem a pénzedért van melletted. Szeret, bár nem érdemled meg.
- Nem vettem meg ?!... Hát kinek a pénzét költötte most is, mi ?! Még hogy szeret ?! Röhögnöm kell!
- Inkább sírhatnál velem együtt, mert a te életed is kátyúba kerül hamarosan. Feri az utolsó esélyed, de eljátszod... Ahogy most kinéz, én mehetek haza kifosztva, megbántva, örökké tartó bánattal. Ráadásul az egész város ujjal mutogat majd rám. Te pedig elmerülsz a mocsokban Feri nélkül. Abba a mocsokba, ahova már tettél néhány kirándulást. Nem tudom, melyikünket sajnáljam jobban.
Keserűen, keményen fogalmazott. Hédit megbántotta vele, s végleg elfordította magától. A lány szinte gyűlölködőn felelt.
- Piszkosul megbánod még ezt a jóslatod, arra mérget vehetsz!
- Lehet, de az egyikünkön se fog segíteni.
- Csak magadért aggódj ilyen rohadtul! Mert az könnyen lehet, hogy te újra egy senki leszel, és mehetsz haza Dombszegre, hogy rajtad röhögjön a város. De én akkor is doktor Bozóki Ferencné maradok. Az pedig nem akármilyen rang, fiacskám ! Még a megjósolt mocsokban sem.
Cili a fejét csóválta.
- Teljesen átvetted apád gondolkodását. Nem hittem volna, hogy idáig jutsz azután, ahogy bánt veled.
- Többé nem érdekel a véleményed. Mostantól nem vagyok a barátnőd ! - mondta dühösen, s hátat fordított.
- Nem mostantól, Hédi ! Megtagadtál már akkor, mikor először elárultál, bármi is volt az !- felelte Cili végtelen szomorúsággal.
Imréék akkor léptek ki az ajtón. Imre komor volt,  míg Feri kedélyesen követte, s vidáman mondta :
- Vigyázat, lányok! Indul a nagyüzem. Majd holnap folytatjátok a szívbéli dolgokat.
Feri szavaira egyikük sem felelt. Hédi többet is tett ennél. Sértődöttségében, meggondolatlanságában olyan lépésre szánta el magát, amit élete végéig fog bánni. Felment a lépcsőn Imre elé, s átölelte a nyakát.
- Gratulálok, apafej!- mondta kedvesen, s szinte enyelgőn folytatta - Adhatok egy csókot ?!
Feje felett Imre tekintete Cilire siklott, gunyoros mosoly táncolt a szája körül, s hirtelen átölelte Hédi derekát. Különös jelenet volt. Előttük, mögöttük a két házastárs, míg a lépcső közepén hosszú csókba merültek.
Bozóki Feri rávágott Imre hátára.
- Hé, pajtás! Nekem is hagyj belőle valamit. - mondta tréfás-komolyan.
- Jut is, marad is! - tréfált vissza Imre a szokásos módon, s Hédi derekát átfogva indultak le. Cili egykedvű arccal húzódott félre az útból. Nem érdekelte az idétlen csók. Gondolta, hogy részben Hédi bosszúja volt, ahogy Imre is büntetésnek szánta.
X/61
    Az ember keserűségében könnyen gondol, vagy mond olyasmit, amit aztán lehiggadva felül kell bírálnia. Cili is belátta, hogy nem hagyhat itt csapot-papot, nem szaladhat haza szülei bánatára, világ szégyenére. Másképpen kell megoldania a sorsát.  
Abban biztos volt, hogy az eddigi módon nem szabad folytatni a házasságukat. Elhatározta, nem kérlel, nem könyörög tovább. Elviseli a helyzetet mindaddig, míg kiderül végre, hogy Imrének mi a célja ezzel a viselkedéssel. Feltette magában, hogy akkor sem gyengül el, ha Imre éjjel átöleli duruzsolva. Ettől kezdve kényszeríttette magát azzal a józan szigorral, mellyel Dombszegen már próbálkozott.
Imre egyelőre megkönnyítette a dolgát. Továbbra sem beszélt, nem ültek le együtt az asztalhoz, noha naponta főzött, s megterített hozzá. Imre magában evett, ha nem volt a közelben. Éjjel nem közeledett, tüntetően hátat fordított. Nappal a dolgozószobáját rendezgette, a többi pakolni valóval nem törődött. Cili sem. Ott maradtak a bútorok, ahova letették.
Kerülték egymást a lakásban. Cili leginkább a kisebbik fürdőszobában tartózkodott, mosott vagy vasalt. Míg végezte a tennivalóit, lázasan töprengett a helyzetükön. Könnyekkel gondolt arra, ha nem javul a kapcsolatuk, bármennyire is keserves, a válás lesz az egyetlen kiút. Ehhez anyagilag is függetlenné kell válnia. Elhatározta, hogy sürgősen keres munkahelyet magának.
Nem mondott le a szomszédban lévő Otthonról, de a bejutáshoz gyors segítségre nem számíthatott. A földszintiek elutaztak, mivel Hédiéknél újra ordított a rádió, az idős emberek nem bírták tovább egy napnál. Mindannyian kimentek Irma néniék érdi telkére. Volt rajta egy házikó, nem várhatta őket haza egyhamar.   
Úgy döntött, maga keres kapcsolatot Sámsonékkal. Előbb az asszonnyal akart megismerkedni. Figyelte a kertet, de Sámsonné nem bukkant fel a kerítés közelében. A lodzsáról már megfigyelte, hogy Sámson általában négy körül érkezett haza. Ezen a napon Imre három óra tájban átment Józsihoz az emeletes házba, talán szerszámra volt szüksége a könyvespolcok összeállításához. Ezt az időt akarta kihasználni, s hamarjában átfutott Sámsonékhoz. Úgy tervezte, bemutatkozás után majd azt mondja Emesének, hogy megcsodálta a terasz meseszép futónövényét, s szeretne néhány hajtást belőle. Ez igaz is volt, egyszerű is, nem szívesen bonyolódott volna bele valami más indokba.

X/62

    A kapu nyitva volt, de a bejárati ajtót zárva találta, idegességében ráragadt az ujja a csengőre. Megdöbbenésére Sámson Géza nyitott ajtót, s nevető szemmel kérdezte:
-Tűz van, kislány ?!
Innen már nehéz lett volna előadni, hogy mindössze pár hajtásért rohant át lélekszakadva. Főképpen egy pszichológusnak. Szorult helyzetében eszébe jutott apja gyakori mondása:" Nem sok mentség kell az igazmondáshoz!" Így őszinte volt, noha kissé furcsán fogalmazott.
- Bocsánatot kérek. Cili vagyok a szomszédból, és segítségre van szükségem.
- Akkor jöjjön be Cili a szomszédból és mondja el, hogy miben segíthetek! - felelte a kissé testes, középmagas, szemüveges orvos kitárva az ajtót, miközben a szeme változatlanul nevetett.
Cili piros zavarral lépett beljebb, s még nem sejtette, hogy ezzel pártfogásába vette a sors. Nem csak Sámsonné volt kivételes ember, Sámson Géza is az volt. Azok közé tartoztak, akik szép emberség szerint éltek. Tekintélynél, pénznél fontosabb szempontok vezették őket.
Sámson Géza végighallgatta Cilit, kérdezett néhány dolgot, főképpen nővéri gyakorlatával, előző munkájával kapcsolatosan, aztán megígérte a segítséget. Másnap reggelre ígérte a választ. Azt mondta, a délutáni rendelés után szokott átlátogatni az Otthonba, olyankor még ott találja az Otthon vezetőjét, Kovács Pál tiszteletest, aki kedves, jó barátja. Megnyugtatásul megígérheti, amennyiben van üresedés, találkozhat a tiszteletes úrral, a többi már kettőjük dolga.
Cili legszívesebben a nyakába ugrott volna. Izgett-mozgott a helyén, s Sámson Géza nagyot nevetett.
- Ennyire drukkol?! Nem kell. Pali rendes ember. Ha szüksége van munkatársra, szót értenek. Most pedig, meséljen kicsit magukról. Csak nagy vonalakban gondoltam. Van kedve hozzá, kislány ?!
Cili szépen felelt, s arról kezdtek beszélgetni, hogy honnan jöttek, mivel foglalkozik a férje, ki a másik házaspár, s hogy érzik magukat Pesten.
Sámson Géza aztán azt mondta:
- Szívesen megismerkednék közelebbről az urakkal is. Nem csak a kollégával, a maga kedves párjával is. Látom, hobbija a terepjáró. Nekem is van egy roncsom, két éve bűvölgetem, kíváncsian hallgatnám a véleményét. Ha nincs ellenükre, hamarosan összehozunk egy családi, baráti találkozót, hogy közelebbről is megismerkedjünk. Rendben, kislány ?!
Következetesen kislánynak nevezte, de olyan kedvesen tette, hogy nem lehetett neheztelni miatta. Cili amúgy sem tudott volna. Félig biztos ígérete nemcsak bizakodással töltötte el, hanem hálával is.
Még Imre előtt érkezett haza. Így Imrének fogalma sem volt arról, hogy a háta mögött intézkedett. Egyelőre nem is akarta, hogy tudja. Gondolta, ha sikerül az állás, Imre rádöbben majd, hogy nem bánhat vele hangulata szerint, mert akkor függetleníti magát, amikor csak akarja.
Ó, hogy olykor milyen naiv az ember!
X/63
    Lónyai Imre szeptember elsején munkába állt. Úgy ment el otthonról, hogy még csak nem is köszönt. Cili alig várta, hogy kirobogjon az utcából a terepjáró, rohant Sámsonékhoz. Az orvos még rendelt, várnia kellett egy keveset. Mikor bemehetett, úgy ült le a rendelőben, mint akinek már bérelt helye van. Jó érzékkel tapintott rá, hogy ezt a fajta közvetlenséget várja el tőle. Nem tévedett. Sámson Géza egy kiflit nyomott a kezébe, miközben maga is falatozáshoz látott. Indokolva mondta:
- Hamarosan indulnom kell. Feleségem pedig szigorúan számon tartja, hogy reggeliztem-e. Nos, két hírem van, egy jó és egy rossz. Melyiket mondjam előbb?
- Magára bízom!- mondta Cili, s idegességében alig tudta lenyelni a falatot. Sámson Géza töltött a maga kakaójából egy másik csészébe, azt is a kezébe nyomta, miközben felelt.
- Akkor a jó hírrel kezdem. Van egy nővérállás. Ma délelőtt tíz órakor átmehet az Otthonba bemutatkozni.
Cili majdnem kiöntötte a kakaót. Együtt nevettek rajta, utána azt mondta:
- Köszönöm szépen! El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok.
Sámson Géza kedves évődéssel felelt.
- Ne provokáljon, kislány, ne provokáljon, mert még kedvet kapok rá, hogy kitapasztaljam!
Nem kellett komolyan venni, s nevettek újra. Sámson elkomolyodva folytatta:
- Most pedig jön a fekete leves!
Cili derűs maradt.
- Nem hiszem. Ezek után igazán rossz már nem jöhet.
Sámson Géza nagyot nevetett.
- Gondolja?! Na, várjon csak, várjon! Lehet, hogy mindjárt másképpen ítél. - mondta, aztán elkomolyodva folytatta- Arról van szó, hogy házassági évforduló ürügyén hamarosan rendezünk egy olyan kerti partit, ahol harapnivaló és itóka mellett adományokat gyűjtünk harminc hátrányos helyzetű gyermek számára. Egyenesen mondom, nem kenyérre kell, hanem vigasztalásra. Feleségem volt osztályáról van szó. Szívén viseli sorsukat a betegsége alatt is. Bántja, hogy három éve hitegetik őket azzal, hogy mehetnek néhány napra a Balatonra. Egész évben készülnek, aztán kiderül, mégse férnek bele a keretbe. A feleségemnek igaza van, ez tűrhetetlen! Ha nem a volt osztályáról lenne szó, akkor is ezt mondanám, mert egyetlen gyermekkel sem szabad ilyet tenni. Rossz körülmények között élővel szemben egyenesen bűn. Ezért találtuk ki ezt a kerti bulit. Csak jó szándékú embereket hívunk meg. Elvárjuk szeretettel mind négyüket.
Cili szemén átfutott az árnyék. Nem volt biztos abban, hogy Imrével hamarosan rendeződik köztük a helyzet, s eleget tehetnek a meghívásnak. Sámson Géza látta a változást, s csendesen kérdezte, hogy mi a baj. Cili mindjárt mondta, nem az adomány nyugtalanítja, hanem a férje. Imre megsértődött valami miatt, s napok óta nem beszélnek. Őszintén hozzátette, amúgy sem szokta figyelembe venni a kívánságait.
Sámson Géza megvakarta a fejét.
- Szóval, a mi terepjárós barátunk ilyen különös fiú?! Akkor magának nem lehet könnyű mellette, Cili a szomszédból… Vagy mondjak inkább Cecíliát ?! - kérdezte, s bármilyen komoly volt a téma, most újra nevetett a szeme, mint aki azt mondja vele, "nincs olyan nagy baj, kislány!"
Cilit jobb kedvre derítette, s már maga is mosolygott.
- Nagyon kedves, hogy megkérdezi.
- Kedves?! Inkább csak elviselhető, mondaná a feleségem...- mondta nevetve, de a hangján érződött, hogy nem gondolja komolyan.
Cili kapott az alkalmon, s sietve mondta:
- Szeretnék a kedves feleségével is megismerkedni.
- Mi sem egyszerűbb ennél. Átmegyünk a lakásba, és máris teljesül a kívánsága.
- Ez nagyon kedves!
- Az! De van egy kérésem. Fejezzük be a tiszteletköröket. Már tudjuk, hogy mindenki kedves. Maga is, én is, kedves párocskáink is, ha a terepjárós barátunknál leszámítjuk a gondot, de érjük be egymás keresztnevével a jövőben... Magam Géza vagyok, csókolom a kezét! Simán Géza. Nix kedves Géza, csak Géza, a fejedelmet el szoktam engedni. Ragaszkodom az inkognitómhoz, a protokollt se kedvelem, mert nálunk rácsos ágy jár hozzá, én pedig a szabad mozgás híve vagyok. Akkor, hogy szólíthatom, Cili a szomszédból?!
Cili nem értette meg azonnal, hogy mit akar valójában. Látszott a szemén, s az orvos folytatta:
- Hogy értse, a Cilit túlontúl egyszerűnek találom.  A Cecíliát nem pártolom igazán. Magához jobban illene például a Cicóka!
Cilire rátört a nevetés, nem tudott felelni, csak tiltakozón mutogatott. Aztán megpróbált beszélni, de köhögésbe fúlt a hangja. Sámson Géza a hátára ütött gyengéd paskolással, s nevetve mondta:
- Fojtsd meg isten, ne kínozd!
Cilinek már a könnyei potyogtak. Mikor csillapodott, azt mondta:
- Cicókát, isten ments! De azt nem bánnám, ha úgy szólítana, ahogy a szüleim szoktak. Ciluskának hívnak otthon. Rendben ?!
- Mi az, hogy?!
- Biztos?
Sámson Géza valóban jó kedélyű ember volt, esküre emelte a kezét.
- Tisztességgel kicsapott úttörő becsületszavamra !- mondta, s nyújtotta a karját, hogy induljanak a lakásba.
Cili újra nevetett, elfogadta a felkínált kart, s megkérdezte :
- Tényleg kicsapták az úttörőéktől ?!
- Úgy nézek ki, mint aki tréfálni szokott?!
- Igen!- kacagta Cili - De azért árulja el az okot. Miért csapták ki?
- Mert szerettem rajzolni.
- Megint tréfál!
- Esküdjek meg újra?! ... Az iskola előtt lévő hirdetőoszlopon, Rákosi pajtás kopasz fejére, faszénnel jól sikerült hárít rajzoltam. Mikor sorra járták a tantermeket érdeklődve, felálltam becsületesen. Nem kellett volna!- mondta nevetve, s kicsit elkomolyodva folytatta - Persze, nem volt ez ennyire vicces akkoriban. Majdnem kicsaptak az iskolából is. Csak évek múlva rehabilitáltak. Éppen a középiskola megkezdése előtt. Ha késik a történelem órája, ma legfeljebb plakátragasztó volnék. Ahogy szegény apámat is kipenderítették az állásából. Bolti eladó volt, de ott is veszélyeztette az állam létét. Otthon nem kapott munkát, évekig vezekelt a sztálinvárosi építkezéseken kubikosként. Otthon alig láttuk. Egyetlen bűne az volt, hogy fiát nem tanította meg  "Pártunk és Népünk nagy fiának" kellő tiszteletére. Egyszóval, még a mostaninál is szomorúbb világ volt akkoriban.
Amiről Géza beszélt, Cili előtt régmúlt történelem volt, hiszen akkoriban még nem is élt, de otthon is, a famíliában is sokat hallott azokról az időkről, s maga is mondta néhány szóval.  Közben végigmentek a ház nagy részén, a konyhában találtak rá Sámsonnéra. Nagy munkában volt, segítséggel befőzött éppen. A segítség, egy harminc körüli sovány asszonyka volt, amolyan vidéki öltözetű. Sámsonné kezet nyújtott Cilinek.
- Szervusz! Emese vagyok, de szólíthatsz Mesinek is, Géza szerint kedvesebb. Már ismerlek látásból. Örültem Géza ötletének. Mi is csak pár éve élünk itt, most alakítjuk baráti körünket. Nem könnyű, majd megtapasztalod.  De gyerünk beljebb… Parancsolj! - mondta, s kinyitott előtte egy szobaajtót. 
Cili gyorsan határozott. Emesének dolga volt, nem tarthatta fel a munkájában, s tiltakozón mondta :                
- Drága vagy, de nem akarlak hátráltatni, csak szerettelek volna megismerni. Ha máskor is szívesen fogadsz, majd beszélgetünk. Most kihűlnek a befőttesüvegek...- tette hozzá nevetve.
Emesén látszott, hogy jó néven vette a figyelmességét, s még szívélyesebb lett.
- Máskor is örömmel látlak. Most legalább itt ülj le, mert nem engedem elvinni az álmunkat. Áruljátok el, mostantól hogy szólíthatlak. Gézának régi szokása, hogy nevet ad jövendő barátainknak, ahogy sejtem, már megtette...- mondta kedvesen.
Géza pár szóval előadta ötletét a Cicókáról, s Cili reakcióját. Aztán hozzátette, az a megtiszteltetés érte őket, hogy úgy szólíthatják eztán, ahogy otthon a szülei. Ettől kezdve Emese is Ciluskának szólította. Tett mást is. Hirtelenében összeismertette a segítségével, akiről kiderült, Ibolyka, a szomszéd Józsi felesége. Beszédes volt az egyszerű öltözetű asszonyka. Mondta mindjárt, hogy látásból már ő is ismeri, s Mesikével sokszor emlegették maguk között. Míg Ibolyka beszélt, Emese térült-fordult, valami vezetéket tett az orrába, s mély lélegzeteket vett gyors egymásutánban egy palackból. Géza közben készülődött a kórházba, s mielőtt elköszönt, azt mondta :
- Az Otthonban gyakran találkozunk majd, de szívesen beszélgetnék nyugodtabb körülmények között is magával. Ha kedve van, jöjjön át. A délutáni rendelés után általában ráérek egy órát. Csak aztán megyek át az Otthonba. Legyen az utolsó páciensem. Szigorúan baráti alapon.
Cili köszönte, miközben Géza a feleségéhez fordult, s megcsókolta búcsúzóul. Nem futó csók volt, hanem öleléssel járó, szép ragaszkodás. Az sem akadályozta őket, hogy Emese orrában változatlanul ott volt a vezeték. Megható az ilyen összetartozás. Cili szívét megszorították vele. Géza elment, Ibolyka is kiment a konyhából, s Emese bizalmasan mondta:
- Hallottam, hogy új házasok vagytok, és máris gond van köztetek. Ne lepődj meg, nem Gézától tudom. Géza sohasem beszél arról, ami a rendelőjében elhangzik. Ibolyka tájékoztatott. Kedves, jóindulatúan naiv teremtés, de nem marad meg benne az, amit megtud. Ha szükséged lesz rá, figyelj erre.
Cili csodálkozott.
- Honnan van információja, mikor eddig csak látásból ismert.
- Nem tudsz róla, látom. Párod összehaverkodott Józsijával. Olykor átmegy hozzájuk sörözgetni.
Cili szívére újabb bánat telepedett. Imre kibeszéli az életüket az alkalmi ismerősnek puszta haverkodásból. Nem jól gondolta. Lónyai Imre semmit sem tett ok nélkül. Szüksége volt egy megbízható emberre, s lekötelezte a közvetlenségével, hogy olyan dolgokban is számíthasson rá, amibe mást nem szívesen avatna be.
Emese látta Cili szomorúságát, s azzal vigasztalta, hogy bátran mondja el Gézának a gondját. Néha nincs is másra szükség, csak tisztánlátásra, hogy valaki megmondja az embernek, mit is lát valójában.

Holtvágányon

 X/64

     Cili tíz óra előtt két perccel belépett az Otthon kapuján. Végigment a hosszú fasorban az épületig. Közben felnézett a puritán fekete keresztre, s magában fohászt mondott. Az igazgatói szobában szigorú tekintetű férfiú fogadta. Kovács Pál tiszteletes megnézte a tanúsítványait, meghallgatta, aztán azt mondta :
- Szerencsés pillanatban szólt Sámson Géza barátom. Éppen a napokban esett ki egyik munkatársunk. Kisbabát vár, veszélyeztetett az állapota, nem jön vissza a szülés előtt. Ha minden jól megy, utána otthon marad a baba hároméves koráig. Egy évre felveszem, aztán majd meglátjuk.
Cili hinni sem merte, hogy ennyire szerencsés, s megkockáztatta a kérdést :
- Ha becsületesen, és igyekvőn végzem a munkámat, számíthatok hosszabb időre is ?!
A szigorú tekintetű férfiú elmosolyodott.
- Természetesen, de Géza barátomtól tudom, hogy új házasok. A gyermekáldás beköszönthet maguknál is. Ezért gondoltam rövidebb időre. Amíg nem jön a baba, minden évben meghosszabbítjuk a szerződését. Így szoktuk, mert számos kismamánk van, és kisgyermekes anyukánk. Olyan is van köztük, aki szerencsésen már másodszor megy gyesre.
Hihetetlen volt ez a humános hozzáállás. Dombszegi keserű tapasztalata után külön becsülendő. Cili szemében egyre magasodott a lelkész. Akkor még inkább, mikor jobban megismerte. Kovács Pál nem csak lelkész volt, aki tudta, a gyermek Isten áldása, hanem öt kisgyermek édesapja is.
Megbeszélték, hogy tizenötödikén munkába áll. Egyelőre nappalos lesz, reggel nyolctól délután négyig. Szombat-vasárnap, és éjszaka még nem kell dolgoznia. Később majd három műszakba kerül, de először meg kell ismerkednie a körülményekkel, az Otthon sajátosságaival. Megtudta, hogy fizetése jóval magasabb lesz, mint amit Dombszegen kapott. Nem hallgatta el, hogy kellemesen érinti. Kovács Pál kedvesen azt felelte, a fővárosban a megélhetés is jóval drágább, majd megtapasztalja.
A tiszteletes végigvezette a házon, bemutatta lépten-nyomon. Cili örömmel nyugtázta, hogy mindenhol rend volt, és tisztaság. A bentlakók olyanok voltak, mint bárhol máshol, idősek, elesettek, és kíváncsian, nyugtalanul pislogtak rá. Igyekezett jó benyomást kelteni, hogy megnyugtassa őket.
Csak kevesen sejtik, hogy a bentlakó idős ember mindennapját gondozója hangulata, hozzáállása határozza meg leginkább, ezért mindig aggodalommal fogadják az új embert.
Nagyon elégedett volt azzal amit tapasztalt, s majdnem tánclépésbe ment hazáig. Csak otthon ébredt rá, hogy senki sincs, akivel az örömét megoszthatná. Aki még nem próbálta, nem tudja, milyen nyomasztó érzés. Ebben a percben újra elhagyatottnak érezte magát, szüleitől messze került árvának.
Alig gondolta végig, autó hangját hallotta, kiszaladt a lodzsára. Hédiék érkeztek meg valahonnan. Feri az utcán hagyta a kocsit, s vitatkozva indultak a maguk bejárata felé. Gondolta, vár egy kicsit, aztán becsenget, s kihívja Ferit. Várt egy negyedórát, s átszaladt. A hátsó lépcsőnél csengetett. Feri köntösben jelent meg a kis előtérben, csak résnyire nyitotta az ajtót, s kiszólt ideges, türelmetlen hangon :
-Ne haragudj, de nagyon rosszkor jöttél! Hédi teljesen kiborult, próbálom megnyugtatni. Most jöttünk az orvostól. Terhes. De sajnos, hallani sem akar a bébiről. Gyere később. Oké?!
Válaszra nem várt, becsukta az ajtót. Cili amíg leballagott a lépcsőn, s felment saját feljárójukon, a sors igazságtalanságán meditált. Bozóki Feri kezét-lábát töri, hogy Hédi kedvében járjon, pedig Hédi semmibe veszi. A gyerekét sem hajlandó világra hozni. Maga hiába fordult Imréhez szeretettel, nem talált viszonzásra. Miért rendezi így a sors, kérdezte magától ki tudja már hányadszor az elmúlt hetek alatt. Most sem találta rá választ. Visszament a lakásba, hasra feküdt a rekamién, s csendesen sírva fakadt.
Hippolyte Taine francia író és filozófus mondta : " Hogy szerelmes vagy, az nem ok arra, hogy szeressenek. "
X/65

    Cili két hét múlva munkába állt az Otthonban. Imre erről sem tudott. Cili valamiféle elégtételnek élte meg. Változatlan volt köztük a helyzet. Imre továbbra is makacsul hallgatott, még mindig kerülték egymást. Imre olyan komolyan gondolta, hogy két hét alatt a munkája miatt sem szólalt meg. Még annyit sem mondott, hogy naponta tiszta inget kér, vagy mikor megy és jön. Csak kivette a szekrényből a tiszta ingeket, de továbbra se köszönt, ha elment, vagy hazaért. 
Cili haragudott magára, hogy éppen ezen van felakadva, mikor a munkájáról azelőtt sem akart beszélni. Még annyit sem, hogy hol fog dolgozni. Míg beszéltek, ahányszor kérdezte, annyiszor tért ki előle.
Lónyai Imre nem tartotta fontosnak, hogy felesége tudja, egy neves tervezőintézet munkatársa, ahol a fővárosi beruházások egy részének villamosterveit készítik. Még vállalata nevét, címét, vagy telefonszámát sem közölte, hogy elérhesse, ha valami baj van.
Imre mindig hét órakor ment el otthonról, ahogy ezen a napon is. Cili ráért utána felöltözni, s átsétált időre az Otthonba. Boldog napja volt. Újra ott volt az idős emberek között, végezhette régen megszokott munkáját, de talán még sohasem tette ilyen örömmel, ennyire felszabadult lélekkel.
Ahogy annyi kedves szót, törődő odafigyelést, simogatást sem kaptak még az Otthonban lévő idősek, mint most. Már az első órákban híre ment, hogy nem mindennapi ápolónőt kaptak, s jókedvű várakozás fogadta mindegyik szobában. Eljutott a híre Kovács Pálhoz is. Négy óra előtt kevéssel megkereste Cilit, s a maga visszafogott, mégis kedves módján megköszönte az egész napi igyekezetét. Így hazamenni az első nap után lélekemelő, de otthon újra a reménytelenség várta.
Imre fél öt tájban érkezett haza, Cili akkor már vasalt. Ezen a délutánon át akart menni Sámson Gézához. Nem magától döntött így, mindjárt nem élt volna a meghívással, de Gézával találkozott az Otthonban, s azt mondta, szívesen venné, ha frissiben megosztaná vele az első nap tapasztalatait.
Ezt szívesen, de másról nem akart beszélni vele. Még nem volt felkészülve arra, hogy igénybe vegye a segítségét. Csak azt nem tudta még, hogy miképpen szabaduljon el a lakásból. Ezen törte a fejét, mikor Imre váratlanul megjelent a kisebbik fürdőszoba ajtajában, s hetek óta tartó hallgatás után megkérdezte, volt-e postája, mert  fontos levelet vár.
Cili nagyon meglepődött, s csendesen felelt.
- Nem volt. Ha holnap lesz, majd beteszem az íróasztalodra.
- Helyes !- mondta Imre, s határozott léptekkel elindult a folyosón, aztán lelassultak a léptei, visszament az ajtóhoz, s beszólt újra.
- Csak úgy mellékesen: Nem kellene már bocsánatot kérned az áruházi viselkedésed miatt?!
Cili olyan őszinte elképedéssel nézett rá, hogy Imre nevetni kezdett.
- Mi van ?! Héberül kérdeztem?!
-Az sem lepne meg jobban!...- mondta Cili, miközben egy szép, öblös  üvegkancsóból belocsolta a lepedőt, s feltöltötte újra a kancsót.
Közben hallgatott. A felgyülemlett keserűség szorította torkát, aztán mélyet sóhajtott, mint aki levegő után kap, s megszólalt.
- Furcsa fogalmaid vannak az emberi kapcsolatokról. Én kérjek bocsánatot, mikor te viselkedtél elfogadhatatlan módon?! Hallgattál hetek óta haraggal, a helyett, hogy megbeszéltük volna rendesen.  Ne haragudj, ez nem illik egy felnőtt, komoly emberhez. De ne hidd, hogy most ez a legnagyobb bánatom. Van ennél nagyobb bűnöd is.
Imre beljebb ment. Nyilvánvaló volt, hogy békülni akar, szinte vidáman kérdezte:
- Bűnöm, nekem ?! Mi a manó! Aztán mit tettem?!
Cili elszorult hangon felelt.
- Az esküvőnk előtt azzal a szándékkal lestél rám estéről-estére, hogy leteperj, ha alkalmad adódik rá.
- Ez csak kitaláció. Ennyire ráértél máma, kis szívem?!
- Ne fölényeskedj! Beszéltem rólunk Hédivel. Kiderült, akkoriban faggattad a felfogásomról. Nem volt igaz, hogy azon az éjszakán elvesztetted a fejed. Direkt tetted, hogy belekényszeríts a házasságba.
Lónyai Imre egy szóval se tiltakozott. Helyette nevetve felelt.
- Ennek ellenére őrülten élveztem!
- Ez sem változtat a lényegen. Becsaptál újra. Ha sejtem, semmiképpen se megyek hozzád, abban biztos lehetsz! De sajnos, nem voltam elég okos.
- Vigasztalódj! A jó pap is holtig tanul!
- Akkor nesze, hogy te is tanulj !- kiáltotta Cili, s a következő pillanatban nyakon öntötte a kancsó vízzel.
Imre hahotázni kezdett, s elkapta. Birkózva viaskodtak egymással, Cili elkeseredve, Imre élvezve a helyzetet. Végül beszorította Cilit a sarokba. Miközben a hideg csempéhez nyomta, s lerángatta róla apró fehérneműjét, azt lihegte:
- Most is az enyém leszel!  Aztán töprenghetsz azon, hogy előre elterveztem, vagy csak megbolondítottál?!
Úgy történt, ahogy mondta. Annyi vadság volt benne, hogy Cili csak komoly verekedés árán szabadulhatott volna. Tehetetlen könnyekkel vette tudomásul, hogy megint vesztett, újra alul maradt a nyers erővel szemben.
X/66
    A fürdőszobai kaland után Imre beszélt újra, de nappal most sem foglalkozott Cilivel, csak szórakozottan jött-ment a lakásban, vagy kifogásolt megemelt hangon, de esténként újra duruzsolt, s nem lehetett tőle megszabadulni.
Egyik délelőtt hazaugrott, új programot telepített a számítógépébe, s otthon volt órákon át. A vacsoránál kérdőre vonta Cilit, hogy hol volt abban az időben. Cili egyenesen válaszolt. Megmondta, hogy állásban van, és éppen a szomszédban, amit annyira képtelennek ítélt. Már nem lepődött meg, hogy Imre nem fogadta higgadtan a bejelentését, hanem felugrott az asztaltól, s ordított.
- Mégis, hogy képzeled?! Tudtomon kívül álltál munkába?! Otthon még arra se tanítottak meg, hogy a férjed háta mögött nem léphetsz ?!
- Te úgy viselkedsz, mint egy férj? Úgy viselkedsz, mint egy albérlő, aki azt képzeli magáról, hogy bérletet váltott az ágyamba is !
- Nagyon szellemes, de ez sem változtat azon a lényegen, hogy feltétlen engedelmességgel tartozol nekem. Megértetted?
- Ahogy te gondolod, úgy biztosan nem! Sajnálom, ha másra számítottál. - felelte Cili mutatott nyugalommal.
- Hogy azt a...!- kiáltotta Imre, nem nyelte le a folytatást sem, s dühösen kirohant a konyhából.
Ahogy mondani szokás, idő kell ahhoz, hogy két ember összecsiszolódjon. Ciliék nem arrafelé haladtak. Telt az idő, s Cili annyit sem tudott elérni Imrénél, hogy meghallgassa, ha fontos mondandója volt. Kénytelen volt Bozóki Ferit segítségül hívni. Ferinek mondta el, amit Imre tudtára akart adni. Így jutott el Imréig Sámsonék meghívása is. Feri rábeszélése után mentek át a kerti partira, mintha neki nem volna köze hozzá. Másképpen Imre megmakacsolta volna magát, már megtapasztalta.
Akkor sem járt jobban, ha Imre napközben megszólalt. Egy idő után, főleg közös étkezéseik alatt mondott néhány cinikus mondatot a földszinti idősekről, bosszantotta az udvari jelenlétük, hiába igyekeztek kitérni az útjából, vagy a postást szidta naponta, mert rosszul hajtogatta össze az újságot.
Sámsonékat sem kímélte. Cili a parti előtt kénytelen volt elmondani, hogy Gézának köszönheti az állását. Imrét nem hatotta meg. Ahogy az sem, hogy Sámsonék kitüntető barátsággal fordultak feléjük a parti alatt, noha számos, rangos vendégük volt. Imre gyakran tett rájuk sértő megjegyzéseket. Cili hiába emlékeztette, letorkolta azzal, hogy nem hatódik meg egy sarlatán közeledésétől, aki szerencsétlenekből él, kerti parti ürügyén nyilvános koldulást rendez, valójában ki tudja, milyen célra, mellette a terepjárókhoz is csak annyit ért, mint majom az abc-hez.
Ennek ellenére Feri kedvéért hajlandó volt olykor találkozni Sámsonékkal. Néha Gézáéknál jöttek össze, máskor Bozóki Feriéknél. Két-három alkalommal náluk is találkoztak. Beszélgettek, klasszikus lemezeket hallgattak. Ilyenkor Imre elfogadhatóan viselkedett. Csak utána gyötörte Cilit. Bosszantotta, hogy egyre inkább bensőséges, baráti viszonyba került a Sámson házaspárral.
Ez is a sajátos viselkedése része volt. Ahogy az is, hogy a pesti barátaival megszakította kapcsolatát. Pontosabban azok vele, mert újabban velük is lehetetlenül viselkedett. Míg egyetemista korukban koncertekre jártak, ahogy hallotta a földszintiektől, a lakásban is hallgatták a mai, modern zenét, Imre egy naptól hallani sem akart róla.
Ahányszor a barátai megfordultak náluk, beszélgetésük mindig vitába torkollt  Imre magasról oktatta őket. Azt mondta, ideje kinőniük a popzenéből, komoly, diplomás ember nem érheti be vele. A fiúk azzal vágtak vissza, hogy sznobot csinált belőle a házassága. Vele is éreztették neheztelésüket. Bármivel kínálta őket, nem fogadták el. Helyette burkoltan célozgattak átformáló szerepére.
Rosszul érintette, s legszívesebben megmondta volna, hogy nagyot tévednek. Imre mindig is sznob volt, csak ilyen-olyan megfontolásból álcázta.
Hamarosan kiderült, hogy miért üldözte el a fiúkat. Egyik nap, vacsora közben kijelentette, hogy a jövőben Bozóki Feriéken kívül senkit se engednek be az otthonukba. Sámsonékkal is befejezik az összejárást. Kifejtette, az otthon azért van, hogy az ember kipihenje magát a napi munka után. Ha közben idegenek jönnek-mennek kedvük szerint, azt átjáróháznak szokás nevezni, és nem otthonnak. Hozzátette, úgy ismerkedjen, barátkozzon, hogy senkit sem hívhat meg, mert udvariatlan lesz a vendéggel, bárkiről is legyen szó. Hogy pontosan értse, szabályosan kiutasítja.
Cili megdöbbent, s felháborodott. Ez olyan durva tilalom volt, mely sértette emberi méltóságában, mert alapvető szabadságában korlátozta. Nem hívhat senkit a saját otthonába, merő szeszélyből elveszi tőle ezt a jogot ?! Elfogadhatatlan volt. Felháborodása ellenére fegyelmezetten mondta, s hozzátette a békesség kedvéért, hogy mindig szólni fog időben, ha valakit szeretne meghívni és figyelni fog arra, hogy ne zavarják a nyugalmát.
Naiv hitt volt azt remélni, hogy ebben legalább szót érthetnek. Imre ezúttal se tekintette partnernek. Még be sem fejezte a mondatát, mikor már üvöltött, hogy amit megmondott, azt megmondta, most pedig hagyja nyugodtan enni, mert mindjárt ráborítja az asztalt.
A történtek ellenére ezen az estén is Cilihez bújt. Ciliben felsírt a bánat, mint már annyiszor, s mint aki végső kétségbeesésében megpróbálja elérni a lehetetlent, azt zokogta: értse meg végre, nem csak ebből áll két egymás mellett élő ember kapcsolata. Most sem járt szerencsével. Imre a szájára tapasztotta a tenyerét, s megint elvette erővel azt, amire szüksége volt.
Aki így él, az folyton-folyvást keresi rá a magyarázatot. Cili az első naptól ezt tette, de egyre inkább látta, hogy egyedül képtelen rátalálni. Mégsem élt azzal a lehetőséggel, hogy szakember volt a közelében. Az emlékezetes fürdőszobai kaland napján nem ment át Sámson Gézához, másnap kimentette magát. A parti óta sokszor találkoztak, de egyszer sem hozta szóba a gondját, mivel Géza már társasági barát volt, s Imrét nem akarta előtte lejáratni. Hiszen akkor beszélnie kellett volna mindarról a galádságról, amit addig elkövetett ellene.
Védte, a történtek után is védte. Egyszerű volna megindokolni azzal, hogy ezt tanulta otthon. Hiszen sokszor hallotta anyjától, nagyanyjától, hogy a jó feleség köténye betakarja a családi gondokat. Az igazi okot Cili lelke rejtette. Még mindig szerette Imrét, noha józan esze egyre jobban tiltakozott ellene.
Szorító helyzetében végül mégis rászánta magát, s jelezte Gézának, hogy szeretne beszélgetni vele. Mikor leültek a rendelőben, csak a házasságkötés után kialakult helyzetről beszélt. Azt sem mondta el részletesen, csak a lényeget említette.
- Teljesen kiborít azzal, hogy nappal semmibe vesz, de éjszakánként közeledik, mintha minden rendben volna...- mondta kesergőn.
Sámson Géza nyugodt, tárgyilagos hangon felelt.
- Sok férfi szokása ez. Ha az érzelmi életük csak a szexre korlátozódik, amikor megkapták azt, amit akartak, a fal felé fordulnak minden értelemben.
- Annyira, hogy nappal nem is beszélnek a feleségükkel?!
- De ezt nem szó szerint érted, ugye?!
- Majdnem. Ha szól, inkább csak kioktat, vagy kifogásol, és gyakran kiabál, de normális beszélgetésre nem hajlandó.
Sámson Géza nyugtalanul mozdult.
- Te tulajdonképpen Imréről akarsz velem beszélni?! Azt hittem, a te nyugtalanító érzéseidről, félelmeidről lesz szó, ha vannak ilyenek. Egyáltalán, rólad!
- Nekem Imre viselkedése az egyetlen gondom. Adj tanácsot!
- Tanácsot ne kérj a magamfajtától, mert nem adhat. Azt viszont mondom, beszéld rá Imrét, hogy keressen fel.
- Mint orvost?! Sohasem tenne ilyet. Ez egészen biztos. Nélküle segíts.
Sámson Géza hallgatott egy ideig. Megkedvelte ezt a kislányt, ahogy magában nevezte, segíteni akart rajta, de most maga is tanácstalan volt. Valakinek a cselekedeteiről alig lehet bármit is mondani alapos vizsgálat nélkül. Vakarta a fejét, s azt mondta:
- Szakemberként senkinek sem elemzem a viselkedését távollétében. Ha akarnám, se tudnám megtenni, mert ahhoz több tapasztalat kell. Csak társalgási szinten beszélgettünk. Jó értelmi képességűnek tartom, kellemes társalgónak, de ettől még a mindennapi élet során bármilyen lehet. Ahhoz, hogy többet tudjak róla, másféle beszélgetést kellene folytatnunk. Néhány teszt se ártana, hogy mérni tudjam a mentális szabályozását, valósághoz való alkalmazkodását, és így tovább. De az eredményt akkor sem közölhetném veled.
Cili kesergett újra.
- Ha nem segítesz, tudathasadásos állapotba kerülök. Egyébként, érzésem szerint Imre már benne van. Másképpen mivel lehet magyarázni, hogy szeretkezés után ingerülten reagál mindenre a következő ölelésig ?!
Sámson Géza felnevetett, s részben megadta magát.
- Beletrafáltál! Könnyen lehet, hogy emberünk éjszakánként jóllakik érzelmileg, a következő alkalomig pihen, és nem díjazza, ha ebben az állapotában megzavarják.
- Úgy érted, ahogy jóllakik az ember az étellel ?!
- Pontosan. Az éhes emberre az étel pozitív hatással van, a jóllakottra viszont negatívan hat. Ha egy jóllakott emberre ételt erőltetnek, ingerültté válik. Tévesen ugyan, de közelségedet, jelenlétedet, ilyen erőltetésnek élheti meg.
Cili keserű nevetett.
- Na, majd teszek róla, hogy ne legyen módjában jóllakni velem! Beköltözöm a kinevezett gyerekszobába és esténként magamra zárom az ajtót. Aztán majd meglátjuk, segít-e a koplalás?!
Sámson Géza szigorúan nézett rá.
- Eszedbe ne jusson ezzel próbálkozni! Ilyenféle éheztetés belső feszültséget indikál, amit aztán a delikvens agresszív módon vezet le. Jó esetben csak pofonokkal, de az is előfordulhat, hogy tör-zúz, míg nem jut célba, vagy még rosszabb is történhet, ha súlyos veszteségnek éli meg a visszautasítást.
Cili nyugtalanul hallgatta. Közben ráébredt, hogy addig nem kaphat több segítséget, míg nem tárja fel az összes gondját, de erre még nem tudta rászánni magát.
X /67
    Ősz volt, október végén jártak. Cili az esküvő óta nem volt otthon, két hónapja nem látta a szüleit sem. Telefonon csak kéthetente beszéltek. Marosi Istvánék nem akarták gyakrabban zavarni a harmadik szomszédot. Közeledett halottak napja, s Cili elhatározta, hogy ezen a hétvégén hazamegy. Arra nem számíthatott, hogy Imre hazaviszi a terepjáróval, bárhogy is ígérte annak idején.
Beszélgettek erről Bozóki Ferivel. A fiatal orvos védelmébe vette a barátját. Azt mondta, diákkoruk óta úgy ismeri, mint akinek lehet adni az ígéretére. A mostani helyzetet meg kell érteni, komolyan tart az apjától, s nem akar Dombszegen mutatkozni. Cili nem fogadta el a magyarázatot, mivel Imre azt is megígérte, hogy amint először látogatnak haza, bocsánatot kér az apjától. Ahogy az ő szüleivel kapcsolatban is megszegte a bútorvásárlás előtt tett ígéretét. Esze ágában sem volt lemenni értük, helyette néhányszor kijelentette, hogy eztán sem látja szívesen őket, s Cili ne szorgalmazza a látogatásukat, mert nem lesz benne sok öröme.
Bozóki Feri naponta átlátogatott hozzájuk, Hédivel a mindennapokban nem tartották a kapcsolatot. Csak köszöntek, ha találkoztak. Társasági összejöveteleken se beszélgettek. Hédi úgy tett, mintha alig ismernék egymást. Cili azt is Feritől hallotta, hogy Hédi az abortusza után gyakran hangoztatta, hogy sohasem akar gyermeket.
Maga még mindig vágyakozott a gyermek után, de reménytelen helyzete és Imre ellenállása miatt nem mert tervezgetni. Az abortusz emlegetése viszont rossz érzéseket ébresztett benne, s elhatározta, titokban felíratja a gyógyszert. Nem akarta tovább halogatni. Elutazása előtt elment a kerületi rendelőbe. Már ügyesen közlekedett, nem volt szüksége kísérőre, megtalálta a rendelőt, s nyugodtan várt a sorára. Nem látott okot az aggodalomra. Menstruációja rendszeres volt, hol erősebb, hol gyengébb, pár nap múlva várta a következőt. Az orvos megvizsgálta, s meglepetésére azt kérdezte:
- A bizottság miatt jött ?!
- Milyen bizottság miatt?! - kérdezte értetlenül.
Az orvos szériában dolgozott, akkor is rengetegen voltak a folyosón, s ingerülten förmedt az asszisztenciára.
- Miért nem vezetik elő a betegeket rendesen?! Mi a gond ezzel a terhes fiatalasszonnyal?!
Cili azt hitte, hogy leszédül a vizsgálóasztalról. Megbicsakló hangon kérdezte:
- Várandós vagyok?!
Az orvos lerángatta a kesztyűit, talán rossz napja volt, s bosszúsan felelt.
- Harmadik hónapban van. Ne mondja, hogy nem tudta.
Nem mondta. Alig tudott lekászálódni az asztalról, s míg öltözött, mindent kipotyogtatott a kezéből. Aztán kábán hallgatta az asszisztenciát, hogy hol kell jelentkeznie gondozásra, s közben szigorúan ismételgette magában, mint aki attól fél, hogy elfelejti, május közepére várhatja gyermekét. Valósággal kiszédelgett az épületből, s leült a közeli parkban egy padra. Megpróbálta feldolgozni a történteket. Tudomásul kellett vennie, hogy elkésett. Jön a baba Imre akarata ellenére, s alighanem magával hozza a gondokat.
Még ezen a délutánon átment Sámson Gézához. Már elszántabb volt, többet mondott, mint első alkalommal. Géza megértette, hogy Lónyai Imrére hiába vár, ahogy azt is látta, hogy Cilinek mindenképpen segítségre van szüksége. Nehezére esett ugyan, de Cili érdekében félig-meddig kompromisszumot kötött önmagával, s elmélyültebb beszélgetésbe fogtak. Cili most számolt be Imre gyermekkoráról, s az ebből adódó gondokról is. Könnyekkel beszélt arról a félelméről, amit a baba híre okoz, hiszen Imre a bútorboltban kétséget se hagyott a felől, hogy mennyire ellenére van.
Sámson Géza azt mondta:
- Próbálj megnyugodni, mert könnyen lehet, hogy éppen az ellenkezője történik majd annak, amitől félsz.
- Mire gondolsz?! - kérdezte Cili könnyeit maszatolva.
- Megtörténhet, hogy Imre kifejezetten örülni fog gyermeknek. Őt elhagyták gyermekkorában, maga foggal-körömmel fog ragaszkodni hozzá.
- Komolyan mondod?!
- De csak a jóslás szintjén, a mindenségedet! Nem szokásom belemenni jóslásokba, de nagyon nem szeretem, ha sírni látlak. Azt is mondom, örülni se örülj nagyon, mert igen kellemetlen is lehet az ilyen ragaszkodás. Például, azért gyötör majd, miért nincs több tejed.
Cili felnevetett.
- Az legyen a legnagyobb bánatom!
Sámson Géza arca elborult. Felállt, megsimogatta Cili hátát, s talán azt gondolta magában, hogy nehéz mesterség az övé. Cilire nem neheztelt. Most is a karját nyújtotta, s bevezette Emeséhez. Már az ajtóban mondta vidámnak tűnő hangon:
- Vigyázz a barátnőddel, Mesike, mert igen huncut teremtés. Folyton-folyvást levesz a lábamról.
Tudták, hogyan értette, s jót nevettek rajta. Pedig Cili aligha nevetett volna, ha ebben a témában mindazt tudja, amit Sámson Géza tudott.