Gyermekáldás
X/85
Lónyai Imre másnap reggel elment az anyjáért Bécsbe. Cili rögtön áthívta Józsiékat, s elmondta, anyósának át kell adnia a szobáját, ezért magának a feleslegesen tágas ebédlő belső részéből alakítanak ki ideiglenes megoldást. Betettek egy heverőt szekrénnyel, kisebb asztallal, fotellal, olvasólámpával. Józsi hirtelenében beszerezte, s felszerelte az elválasztó függönytartót, Ibolykával felcsíptettek rá egy nehéz selyemfüggönyt, ami dekoratívan választotta el a rögtönzött hálót az ebédlőtől. Átpakolták a ruhatárát is. Éjszakai töprengés közben talált rá erre a megoldásra, s egészen elfogadhatónak találta, ha arra gondolt, ezzel a gyerekeket megkíméli a zsúfoltságtól, magát Imre gyakori közelségétől.
Késő délután kint voltak a lodzsán. Fentről hosszan belátták az utcát, elláttak a park sarkáig. Várták, hogy felbukkanjon Imre kocsija. A gyerekek vidáman hancúroztak közben, maga takarásba húzódott az arca miatt, ne lássák az utcabeliek a kék-zöld foltokat a szeme alatt, és sérült száját. Elég volt Ibolykáéknak előadni, hogy ügyetlenségében elbotlott a lépcsőn.
Bozóki Feri is kint volt a lányával a maguk lodzsáján. Három napja nem találkoztak, most is csak hang után köszöntötték egymást, váltottak néhány szót is, aztán Feri olvasásba merült. Valójában csak a széken ülő árnyképét látta az alig áttetsző műanyagfalon, s hozzá gondolta kellemesen nyugodt arcát, ahogy a könyv fölé hajol.
Hirtelen felötlött benne, hogy mennyivel jobb volna az élete, ha hasonló természetű társa lenne. Ha hozzá ragaszkodnának úgy, ahogy ez a szegény ragaszkodik Hédihez. Akkor elmondhatná, hogy normális életet él, talán még azt is, hogy boldog. Míg így töprengett, a két gyerek kihajolt a kőpárkány felett, Adélka is hasonlóképpen, s a műanyagfal két oldaláról beszélgettek, közben nagyokat nevettek.
Hallotta a hangjukon, hogy izgatottak, várták a sohasem látott nagymamát. Imre kocsija hamarosan befordult a park sarkán. A két gyerek hangos örömmel szaladt le az érkezők elé.
Nem mozdult. A lodzsa kecses kőoszlopai között figyelte az autót. Imre megállt a ház előtt. Kiszállt, és kisegítette anyját az autóból. Nézte azt az asszonyt, akinek jórészt köszönhette keserves házaséletét, s rosszul hatott rá a látvány. Noha valójában csak egy molett, kissé magas, idősödő asszonyt látott, mégis viszolygást keltett benne. Talán a tudott dolgai miatt.
Az asszony igen elegáns volt. Orgonaszínű selyem kiskosztüm volt rajta, magas sarkú cipő, s volt valami nagyasszonyos benne. Hamvasszőkére festett haját művészien feltornyozott kontyba viselte, ékszerei messziről is látványosak voltak.
Cili érzésein ez sem változtatott. Ellenszenvvel nézte, s elképzelni sem tudta, hogy ez az asszony valaha is igazi nagyanyja lehet majd a gyermekeiknek. Aztán alaposan meglepődött. Anyósa amint meglátta a feléjük szaladó gyerekeket, kitárta karjait, s valami égi örömmel ölelte magához a két gyermeket. Összevissza csókolta őket, s külön-külön is örvendezett nekik. Először Sacit forgatta meg, aztán Lackót is, s elragadtatással mondta:
- Gyönyörűek vagytok! Formásak, szépek, kedvesek. Mindketten hasonlítotok az én drága kisfiamra. Óh, mintha csak téged látnálak bennük, Imruskám! Csodálatos örömöt adott nekem az élet, megismerhettem végre a két, drága unokámat.
Cili mindenre számított, csak erre nem. Olyan őszinte volt anyósa öröme, hogy kezdte restellni magát, s elindult az üdvözlésére. Az első bejáraton ment le. Közben rosszul érezte magát a sérült arca miatt. Imre szóba is hozta mielőtt elment. Látható zavarral mondta, egyezzenek meg abban, hogy elbotlott a lépcsőn. Majd ezt mondja az anyjának is. Zavara mutatta, maga is szégyelli. Gyenge vigasz volt, de mégiscsak vigasz volt.
Megpróbált mosolyogni, mikor kilépett a tekintélyes bejárati ajtón. A két gyerek kézen fogva vezette a nagymamát az előkert járdáján, Imre mögöttük jött, s ragyogó arccal kiáltotta:
- Cilikém gyere gyorsan! Ismerkedjetek meg édesanyámmal !
" Cilikém" Sohasem szólította így. Színjátéknak élte meg, de fegyelmezte magát, s mivel illendőségre nevelték, kedvesen üdvözölte az érkezőt.
- Kezét csókolom, anyuka !- mondta Imre korábbi kívánsága szerint.
Lónyai Lenke torzan mosolygott, s üdvözlés helyett azt mondta :
- Nem szükséges anyukáznod, Lenke a nevem.
Cili zavarba jött, Imre kisegítette.
- Én kértem rá, édesanyám! Szeretném, ha Cili is így szólíthatna.
- Óh, a te kedvedért bármit, édes kisfiam! De azért nem muszáj majd gyakran mondogatnia...- nevetett fel Lónyai Lenke furcsa nevetéssel, aztán Cilinek folytatta hasonlóan furcsa hangon - Szóval, te vagy a Marosi lány ?! Jó késői gyerek lehetsz, mert ötvenhatban már nem voltak fiatalok a szüleid.
Cili csendesen felelt.
- Ötvenhatban meghalt a bátyám. Nem tudtak belenyugodni, négy évre születtem.
- A bátyád?!… Meglepő, hogy így nevezed. Egyébként, ismertem a szüleid első gyerekét kisiskolás korában. Az uram apáddal javíttatta sártaposó csizmáit, a gyerek hozta haza. Bámész képű gyerek volt, és olyan buszma, mint aki kettőig se tud számolni. Köszönni se igen köszönt.
Cili gondolta magában, nem tévedett sokat ennek az asszonynak a megítélésében. Hiányzik belőle a jóindulat. Bátyja kisiskolás korában is értelmes volt, s mindig illedelmes. Olyanok is emlegették, akiket nem lehetett szülői, rokoni elfogultsággal vádolni.
Az asszony szavaira nem tett észrevételt, csak megcsendesedett. Felmentek mindannyian a lakásba. Imre közben azt sem tudta, mivel kedveskedjen az anyjának. Cili csendes beletörődéssel nézte, hogy kínálta étellel, itallal, pihenéssel, s közben ölelgette. Anyja hangosan, s nagyokat nevetett, miközben évődőn elhessegette. Lónyai Lenke azonnal otthon érezte magát. Úgy döntött, először vesz egy jó fürdőt, aztán pihen egy keveset, s csak aztán ülnek asztalhoz. Lassan vacsoraidő volt, Cili sejtette, hogy a gyerekek éhesek. Izgalmukban nem kértek uzsonnát. Gondolta, néhány falatot bekaphatnának előre. Míg anyósa fürdött, Imrét lefoglalták anyja csomagjai, a gyerekeket leültette a konyhában. Éppen hozzáfogtak sáska módra az evéshez, mikor apjuk megjelent, s sóbálvánnyá vált a boltív alatt.
- Mit csináltok? - kérdezte fojtott hangon - Már az első este megbántjátok az édesanyámat ?!
Cili sietett lecsillapítani.
- Csak pár falatot esznek. Így könnyebben várják meg a vacsorát.
Imre a szavába vágott szokásos módon, de hangja fojtott maradt.
- Szó sem lehet róla! Figyelj rám, kis szívem! Mától igazi családi életet fogunk élni, amiben a nagymama megkapja az őt megillető helyet. Szeretettel, tisztelettel, figyelemmel vesszük körül. Most is kivárjuk megértéssel, míg asztalhoz ülhetünk. A jövőben ehhez tartsátok magatokat. Megértetted?
Cili nyelt egyet. " Mától igazi családi életet fogunk élni." Gyermekeik, vagy ő maga nem érdemelte ki, hogy így éljenek, csak az, aki eldobta magától. Csendesen felelte, hogy megértette. Aztán elképedve nézte, amint Imre elveszi a gyerekek elől az ennivalót, s sietősen kitereli őket a konyhából.
Majdnem éjfél volt, mikor leültek a vacsorához. A gyerekek már olyan fáradtak voltak, hogy alig ettek, s félig aludtak a széken, de Imre addig nem engedte felállni őket az asztaltól, míg anyja beszélt.
Lónyai Lenkének pedig sok mondanivalója volt. Mesélte csodálatos életét. Főúri palotákról, néger személyzetről, mesés gazdagságról, világkörül utazásokról mesélt. Fia elvarázsolva hallgatta.
Cili a gyerekek példáját követte, s maga is félig aludt az asztal mellett. Nem érdekelte anyósa meséje. Lassan meggyőződésévé vált, hogy az egészből egy szó sem lehet igaz. Ez az asszony nemcsak figyelmetlen, érzéketlenül tűri unokái kínlódását, hanem háryjános-módra összehord hetet-havat, amit hallgatni sem érdemes.
X/86
Másnap vasárnap volt, Cilire várt a család ellátása. Felkelt időben, s hozzáfogott a reggeli elkészítéséhez. Alig kezdte el, Imre is megjelent köntösben, pizsamában, lábujjhegyen járt, halkan beszélt, s hízelkedőn csókot nyomott a nyakára.
Van az úgy, hogy az ember bizonyos helyzetekben sikítani szeretne, amíg hang jön ki a torkán. Cili is így volt vele. Tisztán látta, hogy ugyanaz történik náluk, mint várandósága idején, s ez a hazug színjáték felháborította. Haragudott magára miatta. Sámson Géza is csóválná a fejét. Hiszen neki már régen túl kellett volna tennie magát ezeken a dolgokon, de hogy legyen az túl rajta, aki időnként követelő simogatásra ébred, s bármennyire is tiltakozik ellene, hallja a lázas suttogást, érzi a csókokat, a férfitest birtokló hevületét. Annak az ölelését, aki a poklot járatja vele évek óta, s aki egyben az ábrándja volt, dédelgetett álma sok éven át. Ez olyanféle bilincs, amit nem a kezén, hanem a lelkén visel az ember.
Imre rendelkezett anyja reggelijéről, az ebédet is megrendelte részletesen. Cili most sem akart vitát, s mindent úgy tett, ahogy Imre kívánta. Többet is annál. Remekelni akart, kicsit önmagáért is, s ahogy mondani szokás, beleadott apait-anyait, hogy finom legyen minden. Lónyai Lenke kedvét így sem tudta eltalálni. Ebéd után Imre az anyjával az asztal mellett beszélgetett még, Lónyai Lenke mesélt újra. Miattuk nem foghatott hozzá az asztal leszedéséhez, dereka is fájt, s beosont a függöny mögé a rögtönzött hálóba, ledőlt a heverőjére kicsit. Imréék nem figyelték, hogy hova lett, s róla kezdtek beszélgetni abban a hitben, hogy távolabb van.
- Ez a Marosi lány nem tagadhatja le, hogy honnan jött ! - mondta az anyósa rosszindulatú nevetéssel - Jénaiban adta fel a levest.
- Van levesestál is az étkészletben, de nem használja, mert szerinte a jénaiban tovább marad melegen ...- mondta Imre még valamiféle pártolással, aztán panaszossá vált a hangja - Évek óta próbálom megértetni vele, hogy kulturált embernek esztétikai élményre is szüksége van, de csak a falnak beszélek.
- Ugyan ! Mit vársz az ilyentől, kisfiam ?! Mindig az marad, aki volt: paraszt! Olyan a főztje is. Elviselhetetlenül zsíros. Én nem eszem meg a főztjét nap mint nap!
- Amíg a vakáció tart, hétköznap van egy segítségünk. A gyerekek szerint jól főz, bár anyjuk főztjét jobban szeretik. Eddig nekem sem tűnt zsírosnak.
- Mert apád mellett nőttél fel. Mániája volt a parasztkonyha. De ez a lány nem tanult meg otthon főzni. Ha zsíros is, legalább íze volna. A paprikás csirkéjénél Kanadában is jobbat tettek elém. Bécsről nem is szólva.
- Talán Ibolyka főztjét majd szívesebben fogyasztod, édesanyám...- mondta Imre reménykedő hangon.
Lónyai Lenke affektálva felelt.
- Majd meglátjuk. Tudod jól, kisfiam, ha az ember hozzászokott a megfelelő nívóhoz, nem érheti be kevesebbel. Elvárom, hogy ágyba hozzák a reggelim. Intézkedj! A cseléd járjon be időben, nem vagyok hajlandó ilyenfélékhez alkalmazkodni.
Valóban. Legkisebb alkalmazkodás is hiányzott belőle. A következő hét szeszélyes kívánságaival telt. Ibolyka főztjével sem volt elégedett, mellette kellemetlen módon ugráltatta. Cilire is rákap, ha nem menekül ki jókor reggel a gyerekekkel az udvarra. Lent is hallották rikácsoló, veszekedő kiabálását. Csoda volt, hogy Ibolyka nem szökött meg az első nap.
Lónyai Lenke nem érte be ennyivel. Imrének délutánonként drámai módon panaszkodott. Hol az volt a baja, hogy elviselhetetlenül forrón kapja a teát, hol az, hogy élvezhetetlenül langyosan. Mindennap szóvá tette, hogy a félbevágott citromban benne vannak a magok, vajkés helyett közönséges kést kap, s a mosott gyümölcs nincs rendesen lecsurgatva, vagy szárazra, fényesre törölve.
Vacsoránál Cilit ugráltatta. Mindig megvárta, míg visszaült az asztalhoz, s csak aztán mondta az újabb kívánságát. Vacsora után megint mesélésbe fogott, s hallgathatták éjfélig.
Közben a gyerekek annyira elfáradtak, hogy végül ruhástól dőltek az ágyukra, s azonnal elaludtak. Cili estéről-estére vetkőztette a félálomban lévő, nyafogó gyerekeit, birkózott velük, mire rájuk adta a hálóruhát.
Imrének hiába mondta, hogy nem mehet így tovább, meg sem hallotta. A sok emelgetés nem tett jót Cili állapotának, s egyik reggel arra ébredt, hogy alig tud kiegyenesedni. Kénytelen volt visszamenni az orvoshoz, s másnapra berendelték gépi vizsgálatra.
Mikor hazaért, otthon anyja levele várta. Erzsike ritkán írt, rossz volt már a szeme, s nehezére is esett, de még sohasem volt olyan fáradt, kusza az írása, hogy nem lehetett elolvasni. Most igen. Cili csak annyit tudott kiböngészni belőle, hogy soron kívül hívja haza.
Ideges lett. Nem utazhatott másnap a vizsgálat miatt, s aggodalmában alig aludt a következő éjszakán. Más is nehezítette keresztjárását. Bozóki Feri egy alkalmas pillanatban félrevonta, s megkérdezte:
- Tudsz arról, hogy Irma néniék el akarják adni a lakást, és Imre meg akarja venni?!
Cili tudta, hogy Irma néniék lent maradnak a vidéki gyerekeiknél, de Imre terve meglepte.
- Honnan van rá pénze ? A tanya miatt kimerítette a számláját. Az anyját sem tudta volna kiváltani, ha nem kap kölcsönt hozzá, vagy megjött az anyja pénze Kanadából, és tőle remél segítséget ?
- Szerintem az anyjának egy fillére sincs. Imre tudja is, de úgy tesz, mintha más volna a helyzet A te édesanyádtól akar pénzhez jutni.- mondta Feri csendes komoran.
- Az én édesanyámtól ?! Szegénynek nincs pénze a kis nyugdíján kívül, Imrének tudnia kell.
- Arra akar rávenni, hogy adasd el vele a családi házat, mivel édesapád után a fele tiéd. Arra számít.
Ciliben fellobbant a remény.
- Mondta azt is, hogy akkor felhozhatom az édesanyámat?!
Bozóki Feri szánakozón nézett rá.
- Más terve van, Ciluska! Elmondom, hogy védekezhess. Anyjának akar kényelmesebb megoldást, mert állítólag nagyon zavarja a nyüzsgő családi élet. Édesanyáddal kapcsolatban a dombszegi Öregotthont emlegette.
Cili lelkében megpattant valami. Csak állt, s bámult Ferire, miközben megtelt a szeme könnyel.
Mielőtt elutazott, Imre behívta a dolgozószobába, s ott adta elő a tervét. Nem szépítette. Elvárón mondta, ez közös érdek, mert valóban kicsi a mostani lakás. Azt sem titkolta, hogy anyjának szánja Irma néniék lakását. Belső lépcsővel összekötik a két szintet. Ami pedig Cili anyját illeti, jobb helye lesz az Öregotthonban, mint otthon egyedül. Hozzátette, erre a megoldásra Cilinek magának is gondolnia kellett volna már, ha valóban aggódik az anyjáért.
Cili az íróasztal előtt állt. Volt egy márvány szobrocska a közelében, Einsteint ábrázolta. Miközben Imre beszélt, maga egész idő alatt azért fohászkodott, hogy legyen ereje megállni, s a vétlen tudóssal ne csapja agyon az arcátlan bitangot. Végül csak annyit felelt, beszélni fog anyjával, s ezzel ment a dolgára.
Imre elégedetten nézett utána. Nem lett volna az, ha Cili fejébe lát. Valóban elhatározta, hogy beszél édesanyjával. Elmondja, szeretné megvenni a lakást. Magának. Egyedül csak magának, hogy elválhasson Lónyai Imrétől, hogy ott maradhasson a gyermekei közelébe, hogy végre valahára felvihesse magához őt is.
Itt volt a régen várt alkalom. A megoldás. A kiút, hogy megszűnjön az átok, az a lidércnyomás, amivé vált az egykor megálmodott házassága. Sámson Géza most nagyon elégedett lett volna. Marosi Cili átlendült azon a bizonyos, láthatatlan falon. Most még csak lélekben volt szabad, de már szabad volt.
X/87
Elmondhatatlan az anya öröme, mikor árvaságában berobog az ajtón kedves gyermeke. Erzsike sírt és nevetett, s boldogan mondogatta, hogy szereti őket az Isten. Egymás szavába vágva próbálták elmondani mindazt, amit hirtelenében el kellett mondaniuk. Kiderült, anyja miért hívta sürgősen haza. Az Önkormányzattól megkeresték. A fürdőt újra bővíteni akarják, s kérték a házat és a megmaradt, tekintélyes portát. Az egyik szomszédtól hallotta, hogy gyógyvizet találtak a legutóbbi fúrással, s fel akarják futtatni a fürdőt.
A szomszéd fia az Önkormányzatnál dolgozott, a szomszéd bizalmasan megsúgta, hogy szép pénzt kaphatnának érte, mert csak a Marosi porta felé bővíthetnek. Erzsike nem tudta, mitévő legyen. Nem bírta már rendben tartani a portát, de az otthonához ragaszkodott volna. Szüksége volt a lánya tanácsára, s nem is akart nélküle dönteni.
Cili a fürdő bővítésében isteni gondviselést látott, de nem hozta szóba mindjárt a gondját. Helyette ebédfőzéshez fogott. Anyja már nem főzött rendszeresen magának, fáradt volt hozzá. Cili ilyenkor megfőzött napokra, többfélét is egyszerre, s kis edényekbe betették a mélyhűtőbe. Közben beszélgettek a gyerekekről, részletesen beszámolt róluk, aztán mesélte anyósáról, de csak úgy, hogy ne gyötörje a körülményekkel édesanyját. Így jót nevethettek Lónyai Lenke hóbortosságán.
Ebéd után elmondta a tervét. Erzsike szemét elfutották a könnyek. Már nem remélte lánya szabadulását, de volt rá más oka is. Nem akart Dombszegről elmenni. Kötötték a sírok. Megvált volna kedves otthonától, ha azzal segít a lányán, de mindenképpen a városban akart maradni. Megmondta őszintén. Cili lelkébe reménytelenség költözött. Úgy hitte, anyja egy kisebb lakásra gondol. Bármilyen szép pénzt is fizetne az Önkormányzat, mindkét megoldásra nem volna elég, de szerette annyira az édesanyját, hogy nem próbálta meggyőzni, vagy erőltetni
Ahogy hallgatott Imre alávaló elképzeléséről is az Öregotthonnal kapcsolatban. Erzsike fejében mégis felötlött az Öregotthon gondolata. Cili ettől még boldogtalanabb lett. Hallani sem akart arról, hogy anyja ott töltse hátra lévő életét. A lelke tiltakozott ellene. Annak ellenére, hogy maga is ilyen helyen dolgozott, vagy éppen azért. Azt mondta, ezen az áron akkor sem kellene a szabadság, ha Lónyai Imre naponta félholtra verné. Más megoldást fog keresni. A ház maradjon meg, anyja abba egyezzen bele végre, hogy kijárja a szociális gondozót. Erzsike vigasztalni akarta, s ezúttal beleegyezett.
Szépen telt aztán a nap hátra lévő része. Kisétáltak együtt a kertbe, Cili leszedte az érő epret, a többi gyümölcsöt, s gyomlált mellette, közben újra a gyerekekről mesélt.
Aztán hallgatta anyját, hogy ki mindenkivel találkozott mostanában, mit üzennek a famíliából, külön Marosi Laci, aki időről időre meglátogatta, s sohasem jött hozzá üres kézzel. Este a szülei hálószobájában feküdt le maga is, édesapja árván maradt ágyára.
Sokáig beszélgettek még a sötétben. Mikor elfáradtak, együtt imádkoztak, s a régi módon jó éjt kívántak. Cilinek nem jött álom a szemére. Édesapjára gondolt, ölelte a kispárnáját, nehéz volt a szíve. Erzsike sem aludt. Nyomta a gond, a lánya bánata, s váratlanul megszólalt.
- Nem lesz ez így jó, kislányom! Mégis eladom a házat. Eladom, Ciluskám! Vedd meg azt a lakást magadnak ... Vedd meg, kislányom!
Cili feltámadt reménnyel kérdezte:
- Mégis feljön, anyukám ?!
Erzsike keserveset sóhajtott.
- Nem lehet, gyermekem! Mondtam, hogy nem tudok. Bemegyek az Öregotthonba.
Cili újra könnyekkel tiltakozott.
- Nem engedem édesanyámat. Nem engedem. Oda nem. Semmiképp.
- Bemegyek, Ciluskám! Nekem is könnyebb lesz. Meg aztán, mióta Medve doktor bácsi fia ott az igazgató, azt mondják, másképpen van minden. Nincs már ott a Márta sem. Elsők között menesztették. Helyette Kalászék lánya a főnővér. Jó viszonyban voltál vele.
- Akkor sem! Így sem...- sírta Cili.
- Ne sírj, Ciluskám! Jó lesz ott nekem, ne félj! Ha más kibírja, kibírom én is. Csak a te életed legyen könnyebb.
Cili most sírt csak igazán.
X/88
Az Önkormányzat a kedvező válasz fejében, soron kívül elhelyezte Erzsikét az Öregotthonban. Néhány hét múltán beköltözött. Mikor kiürítették a családi házat, a bútor Marosi Laci szüleihez került addig, míg Cili felvihette Pestre. Közben intézte a lakásvásárlást. Imre a kezébe akarta venni a dolgot, emlegette Diósi Ödönt, de Cili hallani sem akart róla.
Olyan ügyvédet keresett, aki híven képviseli majd az érdekeit. Eszébe jutott Sámson Géza egyik barátja. Néhányszor találkoztak Sámsonéknál, tudta róla, hogy rendes ember, s megbízta az ügyével. Addigra már megállapodott Irma néniék fiával. A fiú vállalkozó volt vidéken, pénzre volt szüksége, a lakásra Cilin kívül nem volt biztos vevő. Így elfogadta az ajánlatát. Imre morgott Cili önállósága láttán, az ügyvédnél aztán nem akart hinni a fülének. Nem csak azért, mert egyedül Cili nevére került a lakás, mint szülői örökségből, s ajándékozásból származó ingatlan, Cili azt is közölte vele Marosi Laci jelenlétében, hogy ezzel véget ért a házasságuk. Elválik.
Lónyai Imre éktelen haragra gerjedt, de nem mehetett Cilinek. Laci fejjel magasabb volt tőle, ötven kilóval nehezebb, s arcára volt írva az elszántsága. Imre szitkozódva távozott az ügyvédtől. Ciliéket ez sem gátolta abban, hogy tegyék a dolgukat. Irma néniék bútorait már előbb elköltöztette a fiuk, a lakás üresen állt. Mielőtt meghirdették, szépen rendbe hozták. Semmi sem állt a beköltözés útjába.
Még ezen a napon megérkezett Dombszegről a bútor, jött a segítség is, s berendezték a földszinti lakást. Csak a nagyszobát hagyták üresen. Oda jön majd az emeletről Marosiék szép bútora. Cili néhány nap haladékot adott Imrének, hogy anyjának másik bútort vegyen.
Marosi Laci akkor is őrizte, mikor Cili levitte a ruhatárát az emeletről. Másra nem volt szüksége, az övé lett a szülei teljes háztartása. Gyermekei otthonát sem akarta feleslegesen megbolygatni, mert akkor már tudta, nem mennek vele a földszintre.
Sértődöttek voltak, s kijelentették, apjukkal maradnak az emeleten. Miközben a ruhatárát pakolták, Imre visszavonult a dolgozószobájába anyjával, és a gyerekekkel. Ismerték. Tudták, aligha hagyja majd ennyiben a dolgot.
Marosi Laci óvta Cilit. Lelkére kötötte, akkor is zárja az ajtókat, ha otthon van, egyelőre ne mutatkozzon az udvaron, inkább az első kijáratot használja. Ha Imre zaklatja, hívja azonnal a rendőrséget.
Mikor a dombszegiek elmentek, s Cili egyedül maradt, megállt a földszinti nagyszoba ajtajában. Nézte az üres szobát, s közben úgy érezte, maga is éppen ilyen üres belül. Semmit sem érzett. Se megkönnyebbülést, se nyugtalanságot, hogy miképpen lesz eztán, csak ürességet. Ijesztő, kongó ürességet. Nagyon rossz érzés volt. Tenyereibe temette arcát, s sokáig sírt halkan, gyötrődőn.
Könnyebben élte volna át ezeket az órákat, ha mellette vannak a gyermekei, de estig hiába várta őket. Még az esti pusziról is lemondtak, noha mindig ragaszkodtak hozzá. Nehéz ilyen gondolatokkal nyugovóra térni.
Marosi nagymamától örökölt bútorok között feküdt le, a hajdani ágyára. Helyileg ott volt, ahol az emeleten a fehér bőrgarnitúrás szoba. Gondolatban Lackónak szánta, míg a nagyszoba melletti szobát Sacinak adta volna. Most, hogy hiába várta őket, nagyon reménytelen volt a lelke, s sírva aludt el az első szabadnak hitt estéjén.
Másnap reggel felcsengetett hozzájuk Kovács Pál. Cili észrevette az ablakból, s a földszinti lakásba kalauzolta. A tiszteletes semmit sem kérdezett. Cili helyzetével már régen tisztában volt, emberileg megértette, ha rákényszerült a változtatásra. Helyette kedvesen érdeklődött hogyléte felől, s szomorkás nevetéssel mondta, kérni jött, mégpedig nem is keveset. Betegségek, szabadságok miatt nincs gyógyszerkiosztó. Sokat segítene, ha reggelente elvállalná. Maradhat betegállományban, csak néhány napról van szó, majd később megkapja ezeket az órákat.
Még sohasem kért semmit, s Cili akkor is igent mond, ha hétrét görnyedten kell átmennie. Mostani helyzetében még jól is jött. Annyira bántotta gyermekei távolmaradása, hogy nyomasztotta a csend maga körül.
Nem sietett haza. Ott maradt beszélgetni az idős emberekkel, s dél is elmúlt, mire elköszönt. Házukhoz érve, hangos kopácsolást hallott. Mikor remegő kézzel kizárta a bejárati ajtót, bizonyossá vált a megsejtett döbbenet. Emberek voltak a hallban, nagyban állványoztak, a mennyezeten hatalmas lyuk tátongott. Imre a levett udvari ajtóban állt, s pimasz arccal vigyorgott.
Cili idegei átmenetileg felmondták a szolgálatot. Sírva tiltakozott. Kiabálta, hogy azonnal hagyják abba, s tűnjenek el a lakásból, mert hívja a rendőrséget. Az embereknek beszélhetett. Dolgoztak tovább nyugodtan.
Imre belendítette a karját, s azt mondta :
- Ezt neked, kis szívem! Hat tanúm lesz rá, hogy te rendelted meg a munkát, de becsavarodtál. A rendőrök maguk hívják a mentőket és elvitetnek. Hülyének néztél ?! Korábban kelj fel, ha engem akarsz átverni!
- Ez aljas erőszak. Nem fogom annyiban hagyni!- kiabálta Cili, s rohant a telefonhoz.
Imre elkapta a karját, akkorát lendített rajta, hogy a falhoz vágódott, s az arcába csikorgott.
- Mit akarsz te?! Rendőrt hívnál rám?! Te, akit a béka feneke alól szedtem fel?! Egy senki voltál. Egy koszos suszter lánya. Nélkülem ma is az volnál. Vigyázz, Cili! Nagyon vigyázz, ha nem akarsz a bolondokházába kerülni, vagy nem akarod, hogy még inkább megvaduljak, mert akkor itt kő kövön nem marad, és több verést kapsz, mint levegőt.
Cili könnyek között látta be, hogy kihívta maga ellen a sorsot, mikor feleségül ment egy illúzióhoz, egy elképzelt álomképhez.
Dumas fils mondta :" A nők jól véssék ezt emlékezetükbe : Csakis az a férfi méltó szerelmükre, aki tiszteletére méltónak ítélte őket . "
