Lélekvesztőn
X/106
Lónyai Imre újra közeledett. Egyik este megjelent Marosi nagymama kristályvázájával a hóna alatt. Cili már többször kérte a vázát, legalább azt, de Imre mindig kitért azzal, hogy az is a bizományiba kötne ki, mint a többi értéke. Ennyire tájékozott volt, mivel a gyerekek kétségbeesésükben minden módon próbálták rávenni arra, hogy anyjuk nehéz helyzetén segítsen, közben elmondtak olyasmit is, amiről amúgy hallgattak volna.
Imre letette a vázát a nagyszobában az asztalra, s azt mondta:
- Hogy teljesüljön ez a kívánságod is. Azt is mondom, a szerelő meghozta a kocsidat. Beállt vele a garázsba, a slusszkulcsot benne hagyta. A sóherje éppen csak tankolt bele, de ceruzája annál vastagabban fogott. Egye fene, rendeztem.
- Köszönöm. A vázát is. - mondta Cili csendesen.
- Szívesen. Ha probléma a tankolás, azt is szívesen, ha gondolod.
- Nem, köszönöm! - mondta Cili gyorsan.
- De nem ez miatt jöttem le. Szeretnék veled okosan beszélni, ha lehet.
Ciliben feltámadt a remény, hátha azzal folytatja, hogy eztán leengedi hozzá a gyerekeket ilyen-olyan feltétellel. Kínnal megélt hiányuk miatt hajlandó volt minden kompromisszumra, ami kicsit is elfogadható, kivéve az együttélést, csak magához ölelhesse végre őket.
Remegett a hangja, mikor felelt.
- Remélem, a gyerekekről lesz szó, és engedményt teszel.
Lónyai Imre arca különös változáson ment keresztül. A markáns arcra valamiféle lágyság, szelídség telepedett, s megbillenő hangon felelt.
- Többet is teszek ennél. Vallomással kell folytatnom ... Szeretlek, Cili! Komolyan szeretlek. Gyere vissza hozzám. Nem tudok nélküled élni, kis szívem!
Cili döbbenten nézett rá, hiszen amióta ismerte, sohasem mondott ilyet. Semmi sem bírhatta rá egy ilyen vallomásra. Ölelkezés közben sem mondta, lázas hevületében sem.
Összeszorította szívét a bánat. Valamikor régen mindent oda adott volna ezért a vallomásért, de most mondja?! Akkor mondja, mikor már csak tüzes vas, lelket gyilkoló keserűség?!
Összeszedte magát, s csendesen felelt.
- Elkéstél vele tizenkét évet.
- Tudom. Előbb kellett volna. De sok időbe került, míg rájöttem. Most már tudom, a gyerekeim mellett te vagy a legfontosabb az életemben.
Cili a könnyeit nyelte, s nehezére esett megszólalni.
- Már ez sem segít rajtunk. Vége. Ne gyötörjük tovább egymást.
Imre nem adta fel. Közelebb ment, s megfogta Cili két karját.
- Nyugodt vagyok, látod?! Ezzel a nyugalommal kérlek, felejtsd el a rosszat. Kezdjük újra, mert köztünk semmi sem érhet véget. Mi örökre összetartozunk.
- Nem tartozunk össze. Sohasem tartoztunk...,- mondta Cili, s igyekezett kivonni magát a kezei közül.
Imre elengedte, s a régi hangjához talált.
- A gyerekeinket meg a gólya hozta.
- Lelkileg értettem.
- Megmondtam ezerszer, a lelkeddel ne gyere. Nem érdekel. Engem csak az a hús-vér asszony érdekel, akit öleltem, akiért még most is megőrülök. A gyerekeim anyja érdekel. Az a családanya, aki irányította családunk életét, aki kezében tartotta az otthonunkat. Ezt az asszonyt akarom visszakapni, és vissza is kapom!- mondta, s a következő pillanatban elkapta újra, s kibillentette alól a lábait.
Cili elvesztette az egyensúlyát, de még így is birkózott Imrével, lecsúsztak a szőnyegre a becsukott rekamiéról. Amint Imre fölébe kerekedett, s rángatni kezdte a fehérneműjét, az arcába kiáltotta:
- Hédi után ne merészeld!
Ennél hatásosabban nem védekezhetett volna. Imre mozdulatlanságba merevedett, s döbbent arccal kérdezte:
- Mi ez a marhaság?!
- Kár tagadni. Tudok a Szondi utcáról.
Imre halkan káromkodott. Lekászálódott róla, s fojtott hangon azt kérdezte:
- Ki tud még róla ?
Cili újra megdöbbent. Ez valóban elképesztő volt. Vallomása után az egészből csak ez érdekelte. Lónyai Imre szeretetéből hiányzott a tartalom, de nem tudott róla, mert a fogyatékos ember nem érzékeli korlátoltságát. Maga komolyan hitte, hogy az idők során beleszeretett a feleségébe, de ez sem akadályozta meg abban, hogy kíméletlen legyen, ahogy most is elsiklott Cili érzései felett.
- Hogy ki tud még róla ?! Az semmi, hogy én tudok róla ?!- kérdezte Cili, s igyekezett talpra állni.
Imre idegesen legyintett.
- Majd később! Azt mondd, a barátom is tudja !?
- Ezek után a barátjának nevezed magad ?
- Ne moralizálj, hanem a kérdésemre felelj. Beszélj, a szentségedet!
- Hát ez nem igaz! Ha mástól hallom, nem hiszem el... - nevetett Cili kínjában, közben felvette az asztalról a nagymama visszakapott, nehéz kristályvázáját, s védekezésül magához ölelte.
- Elég legyen! - kiáltott rá Imre - Felelj, vagy kipofozom belőled!
- Aligha tudja szegény, mert akkor már neked ment volna.
- Akkor rendben van. Téged meg ne érdekeljen, mert Hédi nem számít. Sohasem számított. Kínomban, fogcsikorgatva mentem hozzá, mert szedted a rohadt tablettáidat. Pedig jól tudtad, hogy mennyire gyűlölöm a korlátokat. Hédi nem is maradt több, csak szükséglet. Nyugodtan elfelejtheted.
Cili némán nézte egy ideig, aztán megszólalt könnyes, vádló hangon.
- Csak te, mindig csak te! A magad érdekében, a magad öröméért megcsaltál, becsaptál, elárultál, kihasználtál mindenkit magad körül. Ennyi alávalóság hogy lehet valakiben?! Milyen ember vagy te, Lónyai Imre ?!
Annyi vád volt a hangjában, olyan egyértelmű ítélet, hogy Imre feldühödött.
- Megtudod mindjárt, ha nem fejezed be!- ordította, hogy legalább így kerekedjen felül, s elindult fenyegetőn Cili felé.
- Megállj !- kiáltotta Cili, s ütésre emelte a nagymama nehéz kristályvázáját- Fejbe váglak, ha közelebb jössz!
Imre megtorpant.
- Itt tartunk?! - kérdezte úgy, mintha joggal kérné számon.
- Csodálkozol?! Már régen ezt kellett volna tennem, s nem hagyni, hogy erőszakoskodj, megüss, fenyegess, rám kényszerítsd az akaratodat, miközben arcátlan módon kettős életet élsz. Volt merszed ezek után azt állítani, hogy szeretsz engem?! Te egyedül csak magadat szereted. Sohasem térek vissza hozzád. Soha! Érted, soha?! Hédivel folytatott hosszú viszonyod után akkor sem tenném, ha nem nyomorítottad volna eddig az életemet.
Imre vadul nézett Cili arcába.
- A tulajdonom vagy, az is maradsz!
- Tévedsz! Soha többé nem engedem, hogy erőszakoskodj velem. Soha! Szóval fenyegethetsz, de abban biztos lehetsz, te többet nem fogsz hozzám nyúlni se simogatón, se ökölbe szorított kézzel, mert az első mozdulatra ütök.
Imre arca ijesztőn vonaglott.
- Akkor tűnj el innen! De nagyon sürgősen tűnj el! Mert, ha nekem még egyszer nemet mondasz, esküszöm az életemre, a temetőbe jutsz, én meg börtönbe, megértetted ?! - csikorogta vészjóslón, gyilkos tekintettel, s válaszra nem várt.
Kirohant a hallba, feldübörgött a lépcsőn, s hangos dörrenéssel bevágta maga mögött az emeleti ajtót.
Cili dermedten állt a nagyszoba közepén. Nem az ijesztő szavai bénították, a szavak lehulltak volna a gyilkos tekintet nélkül, de az a tekintet félrevert harang volt. Eszébe jutott Sámson Géza. Megmondta, figyelmeztette, hogy végső esetben bármi megtörténhet, ha a megvadult ember vesztességként éli meg a visszautasítást. Imrére még inkább igaz, mert lelkileg nincs rendben. Anyja újabb szökésével tovább sérült a személyisége. Végleges vereséget nem fogad el, efelől már nem volt benne semmi kétség.
Hallott sok családi drámáról, mely gyilkossággal végződött. Milyen sors várna akkor a gyermekeikre, ha egyik szülőjük a temetőbe, másik börtönbe kerül. Már tudta, bizonyosan tudta, el kell tűnnie, amilyen gyorsan csak lehet. De hova legyen ?! Hova ?
Nem volt pénze tankolásra, még vonatjegyre sem, hogy eljusson Dombszegig. Ránézett a nagymama kristályvázájára, s felsírt benne a bánat újra. De nem volt más választása. Amint kinyit a bizományi, azonnal beadja. Le kell mennie Dombszegre, hátha Lacival találnak valami kiutat.
Nyugtalanságában nem tudott lefeküdni. Helyette csomagolásba fogott. Fehérneműit kitette a rekamiéra, s behozta az éléskamrából az utazótáskát. Használaton kívüli cipők voltak benne. Kiborította a szőnyegre. Ott volt köztük az a csizma is, amit februárban kapott Katitól. Nem volt rá szüksége, a tavasz lehúzta róla a csizmáját, mielőtt leesett volna a talpa. Kezébe vette az ajándékba kapott csizmát, kiesett belőle az újságpapír, amivel valaki kitömte.
Míg utánanyúlt, megakadt a szeme egy hirdetésen. Először csak a töredékét látta, kisimította a szőnyegen, s míg olvasta, úrrá lett rajta az izgalom.
"Budán élő, értelmiségi család megbízható, leinformálható ápolónőt keres mozgáskorlátozott, idős hölgy mellé lakással, teljes ellátással, elfogadható bérezéssel "
Mellette ott volt a telefonszám. Megbízható, leinformálható, gondolta aztán csüggedten, s felsírt hirtelen - Hát ő nem megbízható ?! Most már élete végéig rajta marad a bélyeg ?! Hátha megértené az a néni, hogy ártatlanul hurcolták meg, és adna egy esélyt.
Teljesen képtelen volt az ötlet, az ilyen esetekben szigorúbban járnak el, mint a közintézménynél, első dolguk volna felhívni az Otthont. Amúgy is, régen került a csizmába a papír, úgy tépték el, hogy nem volt rajta dátum, besárgult már, lehetett akár több éves is. Megkérdezi, akkor is megkérdezi, határozta el valami belső akarattal, s ment a telefonért.
Az új készüléken többméteres zsinór volt, bevihette a nagyszobába. Betette az ajtót, s az órára nézett. Éjfélre járt az idő. Annyira hatalmába kerítette az izgalom, hogy már nem tudott reggelig várni. Tudnia kellett azonnal, hogy mi a helyzet azzal a hirdetéssel. Már valamiféle égi jelet látott benne, mintha odafentről jött volna segítségnek. Az a csizma egy cipész kezében volt, egy cipész kezében! Kezdte hinni, hogy édesapja közbejárására az Úristen úgy intézte, hogy eljusson hozzá a darab újságpapír.
Csak legmélyebb kétségbeesés indíthatja az épeszű embert ilyen gondolatokra. Feltárcsázta a megadott telefonszámot. Álmos női hang jelentkezett.
- Yes!- szólt bele angolul a készülékbe, de aztán magyarul folytatta - Bocsánat, tessék!
Cili hadarva beszélt.
- Én is bocsánatot kérek, hogy ilyen későn zavarok, de csak pár pillanattal előbb olvastam el a hirdetésüket. Életbevágón fontos tudnom, hogy aktuális-e még?!
A vonal túlsó végén nem feleltek mindjárt, aztán rendreutasító volt a női hang.
- Na, de asszonyom ! Tudja, hogy hány óra van ?!...Már megbocsásson, de normális ember ilyen ügyben nem telefonál ezen a késői órán. Ez enyhén szólva is neveletlenség.
- Tudom, és még egyszer bocsánatot kérek, de reggel korán elutazom, ha már nem aktuális a hirdetés.
- Amit januárban adtunk fel ?! - kérdezte a női hang kissé gunyorosan- Érdekes gondolkodásra vall, mivel azóta hónapok teltek el.
- Tudom, de gondoltam, hátha a jó Isten keze van benne...- mondta Cili és sírva fakadt.
A vonal másik végén némileg megenyhült a hang, s most nem volt sértő, noha azt mondta :
- Ó, hát vallásos volna ?!... Némi mentsége, mert igazán érthetetlen amúgy a viselkedése.
- Kérem, megvan még az állás ?! Nagyon kérem, feleljen!
A vonal túlsó végén csend volt kis ideig, talán mérlegelt a nő, majd azt mondta :
- Az állást egyszer már betöltötték februárban, de két napja újra megüresedett. Ilyen vonatkozásban jó volt a megérzése, de sajnos mégse biztathatom. Januárban olyan sokan jelentkeztek, hogy a bőség zavarával küzdünk. Kívánom, hogy máshol több szerencséje legyen. Minden jót!
- Ne tegye le! - kiáltotta Cili, s maga is meglepődött a bátorságán, esdeklőn folytatta - Kérem, nagyon szépen kérem, hallgasson meg!
A női hang fáradtan mondta :
- Asszonyom, uralkodjon magán!
- Nem tudok...- sírta Cili - Rettenetes helyzetben vagyok. Menekülnöm kell az otthonomból. A volt férjem fenyegetéssel kényszerít rá. Nincs hova lennem.
- Igazán sajnálom, de nem tudom, mit vár tőlem. Ebben az értelemben nem menedék az otthonunk. Másképpen kell megoldania a gondját. Nekünk egy nyugodt, lelkiismeretes ápolónőre van szükségünk.
- Ápolónő vagyok. Tizennyolc éven át ápoltam idős embereket. Szerettek. Jó szívvel, szeretettel ápolnám a nénit is, beérném kevesebb bérrel is, mint mások... Kérem, könyörögve kérem, adjon valami esélyt!
A női hang tétovázott.
- Az mind nagyon szép, amit mond. De a többi referencia is kitűnő. Mi szerencsére abban a helyzetben vagyunk, hogy tisztességes bért tudunk adni, csak az a fontos, hogy édesanyánk megfelelő ápolásban részesüljön. A jelentkezők között orvosok is vannak. Megérti ugye, ha inkább közülük választunk, mikor nagybeteg emberről van szó ?!
- Az orvosoknak csak szükségmegoldás. Ideig-óráig, míg jobb nem akad, de más ápolást kap a néni, ha valaki szívvel áll hozzá. Tudom. Fiatalon kezdtem Dombszegen, az ottani Öregotthonban. Volt az ápolók között két fiatal orvos is. Rendesek voltak, becsületesek, megcélzott állásra vártak a környékben. Csak kényszerűségből voltak ott. Úgy is álltak a feladatokhoz. Akkoriban úgy fogalmaztam, csak félszívvel dolgoztak. Megszenvedték az öregek is, ők maguk is. Hiszen másra voltak hivatottak, valójában nem is lehetett számon kérni rajtuk.
Elhallgatott, mert a vonal másik végén gyanús volt a csend, mintha letették volna a készüléket, míg beszélt. Sírva hallózott.
- Halló!...Halló! Letette?! Mégiscsak letette?! Abban reménykedtem, hogy emberségesebb ember ... Hogy segít az Isten... De, nem segít.
Megdöbbenésére sírva szólalt meg a női hang is.
- Nem tettem le, csak elnémított a felismerés... Ciluska, te vagy az ?!
Most Cili némult el, aztán remegő hangon kérdezte :
- Ki vagy ?!
A női hang sírva-nevetve felelt.
- Füredi Nóra.
Cili sikított, aztán futkározni kezdett a szobában a telefonnal, ahogy a zsinór engedte, s kiabált.
- Nem igaz! Úristen, ez nem lehet igaz!
Sírt, hangosan, boldogan, s vele sírt a másik. Mikor kicsit megnyugodtak, azt sem tudták, mit kérdezzenek előbb, mit mondjanak el egymásnak hamarabb. Össze-vissza kapkodtak, közben sírtak-nevettek, de végül mégiscsak elmondták a legfontosabb dolgokat az életükből.
Kiderült, hogy Nóra házassága is zátonyra futott. Gyermekeitől őt is megfosztották. A két kisfiát ott kellett hagynia az uránál, Afrika szívében, s reménye is alig maradt, hogy valaha láthatja, magához veheti őket. Egy ideje Londonban élt, most csak látogatóban volt itthon.
Cili nemcsak a házassága kudarcáról beszélt, hanem őszintén elmondta a munkájával kapcsolatos gondját is. Nyíltan beszélt arról, hogy mi történt az Otthonban.
Elmondhatta nyugodt szívvel, biztos volt abban, barátnője tudja, hogy igaztalan, becstelen volt a vád. Egészen bizonyos volt benne. Hajnali három óra volt, mikor búcsúzkodni kezdtek.
Nóra azt mondta :
- Hogy valamit aludjunk is, tizenegykor várlak! De pontos légy, mert kicsit örülni akarok neked mielőtt megjönnek a bátyáim. Délre beszéltük meg a találkozót a kiszemelt jelentkezővel. Pontosak lesznek, mert nagyon elfoglaltak, és rohannak majd. A kiszemelttől elnézést kérek telefonon. Nem fárasztom ide. Főképpen azért, hogy Palinak eszébe se jusson a választás lehetősége.
- Ha mégis választani akarnak ?! Vagy ragaszkodnak majd a referenciához, és felhívják az Otthont, mi lesz velem ?!
Nóra nevetett.
- Majd adok én nekik külön referenciát! Ha tetszik, ha nem, be kell érniük az én szavammal. Persze, azért számíthatunk némi vitára, mert Pali ügyvéd létére nagyon makacs, vagy éppen azért, de Tamás majd segít, és anyuskára is számíthatunk, ha megtudja, hogy rólad van szó. Az már három szavazat egy ellenében!
- Annak idején beszéltél rólam édesanyádnak ?!
- Hogy beszéltem-e ?! Na, hallod ?! Mikor hazajöttem Dombszegről, másról se beszéltem, csak rólad. Anyuska megértette, hogy fontos lettél nekem.
- Mégsem írtál, mióta Londonban élsz...- mondta Cili búsan.
- Tévedésben vagy, kis barátnőm! Tavaly ősszel írtam a dombszegi címedre. Mivel nem jött válasz, karácsony táján felhívtam Londonból az Öregotthont. Megtudtam, hogy édesanyád meghalt a nyáron. Te Pesten élsz, de se a címed, se a telefonod nem tudták megadni. Akivel beszéltem, még az asszonyneved sem tudta. Szabadkozva mondta, nem dombszegi, csak pár hónapja van az Otthonban. Senki sem volt a közelben, aki ennél többet tudott volna. Bevallom, Ciluska, könnyekkel vettem tudomásul, mert nagyon reméltem, hogy hazalátogatásomkor találkozhatunk.
Cili könnyes hangon felelt.
- Én sem tudtam beletörődni, hogy semmit sem tudok rólad. Sokat gondoltam rád. Nagyon hiányoztál. Sokszor megbántam, hogy annak idején nem kértem el a pesti címed, hogy legalább édesanyádon keresztül kapjak hírt felőled.
- Tudnod kellett volna a címem, hiszen felírtam neked egy papírlapra, és beletettem abba a József Attila kötetbe, amit emlékbe hagytam neked. Egyszer sem olvastál bele az elmúlt évek alatt, kis barátnőm ?!
Cili lelki szemei előtt megjelent a hajdan kiesett kis papírlap, s gondolatban a fejéhez kapott. Aztán elpityeredett. Nóra vigasztalta.
- Ne sírj, csacskám! Látod, annak ellenére is találkoztunk, hogy tudtunk volna egymásról. Igaza volt István bácsinak. Megmondta, hogy találkozni fogunk, ha ez a sors akarata.
- És éppen így, ilyen különös módon!... Mikor a legnagyobb bajban vagyok.
- Talán éppen ezért, és csak nekünk különös, mert Isten szándéka mindig egyértelmű... - mondta Nóra csendes meggyőződéssel.
Cili értette, s melegen mondta :
- Hogy segíthess!
- Hogy segíthessek, hála Istennek! Alig várom, hogy találkozzunk, hogy láthassalak is. Pontos légy, és hozz fényképet a gyerekekről.
- Viszek. Neked is kell mesélned a gyerekeidről.
- Rengeteget fogunk beszélgetni. Hat teljes hetünk lesz az elutazásomig. De most ez a pár óra várakozás is sok. Legszívesebben most azonnal kocsiba ülnék, és átugranék Pestre. De sokára lesz tizenegy óra!
S, nevettek, nevettek, miközben hullott a könnyük.
La Bruyere, aforizmáiról ismert francia irodalmár mondta:
"Az emberek cselekedeteinek csakis a szándék szabja meg az érdemét, s az önzetlenség teszi tökéletessé."
