Áldva és verve sorozat: Cili regénye.

A  remény

X/152
   Sokféle magány van, az önként vállalt egyedülléttől kezdve a kényszerű társasmagányon át, sors hozta társtalanságig. S, ha ehhez valamiféle elszigeteltség, elzártság is társul, az ember életét nagyon megnehezíti.
Cili csak látásból ismerte a legtöbb szomszédot a park melletti csendes utcában. Nagyjából tudta, ki melyik házban lakik, de Ibolykán és a sarki újságáruson kívül valójában senkivel sem volt beszélő viszonyban. Köszönőben is alig.
Imre elzárkózó viselkedése az évek során, ide vezetett. Cili megpróbált közelebb kerülni néhány, látásból ismert emberhez, de elkésett vele. Ha a szomszéd sokáig távolságot tart, később gyanússá válik a közeledése. Ilyen esetekre valóban igaz volt Lónyai Imre hajdani állítása, miszerint a nagyvárosban élő ember óvatos, nehezen barátkozó.
Még azokkal se tudott közelebbi kapcsolatba kerülni, akik megvették Sámsonék villáját, noha Géza annak idején azt mondta, kedves, közvetlen emberek. Velük köszönő viszonyban volt, de az eltelt évek alatt egyszer sem mutattak hajlandóságot arra, hogy legalább futólag váltsanak néhány szót.
Cili tizenhárom év alatt sem tudott hozzászokni ehhez a helyzethez, de sohasem érezte annyira nyomasztónak, mint éppen ezekben a napokban. Mikor a gyerekek reggelente elmentek az iskolába, teljesen magára maradt a néptelen házban, s egyre jobban erőt vett rajta a bánat. Folyton Tamás körül jártak a gondolatai. Nem értette, hogy hihetett a látszatnak, s hagyhatta magára kiszolgáltatott helyzetében, mikor holt biztosan tudnia kellett volna, hogy önakaratából nem kerülhetett Imre ágyába, mert jobban szereti az életénél is. Csalódott Tamás tisztánlátásában, ítélőképességében, s átélte a csalódás minden kínját újra és újra, ami oda vezetett, hogy foglalkoztatni kezdte a lét, nem lét gondolata. Sóvárgón gondolt arra az állapotra, melyben az ember megszűnik létezni. Egyik éjszaka kétségbeesett zokogásban oldódott az érzés, s helyébe lépett a lelkifurdalás, mert keserű perceiben megfeledkezett a szíve alatt lévő gyermekről, ahogy a meglévőkről is.
Reggelre összeszedte maradék erejét. Ki tudja, hányadszor már, mióta veri a sorsa. Tudatosan kényszeríttette magát arra, hogy csak a gyerekekkel, s a napi teendőkkel foglalkozzon.
Délutánonként elment értük a napközi elé, s lefekvésig együtt töltötték az időt. Előkerültek a sok évet megélt szaloncukros dobozok a számtalan kérdést rejtő kartonlapokkal, s ha a gyerekek megunták a " ki mit tud" játékot, mesélt Dombszegről, a szüleiről, nagymamáról, s Hédiről, arról az időről, amíg közel álltak egymáshoz. Nagyon szerettek a gyermekkoráról hallani. Sokszor lemondtak érte a televízióról is, noha nézhették volna, ha ahhoz lett volt kedvük. Mindig bekapcsolta a készüléket, ahogy otthon, Dombszegen tették, s ha valami érdekes, értékes műsor volt benne, felhívta rá a gyerekek figyelmét.
Hétvégeken színházba mentek, a gyerekeket feldobta az élmény, másról se beszéltek napokig. Lackó kívánságára megnézték az egyik egyetem aulájában az ufókról szóló kiállítást. A kisfiú halom kiadvánnyal tért haza, s esténként meghallgatták fejtegetéseit. Ez is új volt. Lackó az apja jelenlétében nem tudott kinyílni. Imre gyakran hangoztatta, nem örül annak, hogy áltudományokkal foglalkozik, ennek ellenére megvette a fiának az ilyen tárgyú kiadványokat.
Imre komoly tudományos pályára szánta a fiát. A csendes természetű kisfiút megriasztotta vele. Lackó aztán apja előtt nem emlegette az ufókat, csak Cilinek súgta meg, ha volt róluk valami mondandója. Azt is mondta, csak akkor akar tudós lenni, ha az ufókat tanulmányozhatja. Apja felfogása miatt erre kevés esélye volt. Korcsolyázni is jártak hármasban. Cili néző volt, Lackó csak csúszkált, vagy ahogy maga mondta, csak ökörködöt, de Saci nagyon élvezte a korcsolyázást. Imrével már évek óta jártak, s olyan tehetségesen mozgott, hogy valaki felfigyelt rá, s hívták az egyik egyesületbe, de Saci nemet mondott. Nem szerette a kötöttségeket. Az ötletszerű szórakozásokat kedvelte.
Egyik szombaton azzal állt elő, hogy vasárnap menjenek fel a Normafához szánkózni. Apjukkal gyakran jártak fel, ha jó volt a hó. Most is megfelelő volt, de Cilinek tartózkodnia kellett az ilyenféle mozgásoktól, amúgy sem érezte jól magát ezekben a napokban. Gondolkodási időt kért.
Imrét ezen a délutánon is meglátogatták, s a kislány úgy beszélt a vasárnapi szánkózásról, mintha elintézett dolog volna. Cili nemet mondott, s indokolt ezzel-azzal, de a valódi okot nem mondta el. Részben Imre miatt. Nem akarta, hogy várandósága idő előtt a tudomására jusson, s hátráltassa gyógyulását.
Saci úgy beleélte magát a szánkózásba, hogy már az apjánál hisztizni kezdett. Imre is csillapította, mivel beszélni nemigen tudott, simogatta, szeretgette, még a kezét is megcsókolta, hogy így jelezze békítő szándékát, de a kislány nem tért jobb belátásra.
Otthon folytatta a lázadozást. Bezárkózott a szobájába órákra. Cili hiába kopogtatott, hiába szólítgatta, nem felelt. Nagyon nyugtalan lett. A gyermek bizonyos helyzetekben kiszámíthatatlan. Ha zsarolni akar, vagy büntetni, bármi csekélység miatt is, tudatlanságában olyasmit tehet, amivel árt önmagának. Végül már könnyekkel kérlelte, s belátta közben, hogy a babáról nem hallgathat tovább. Úgy gondolta, ha Saci tudja a valódi okot, nem reagál ilyen rosszul.
Mikor a kislány elégtételt vett, s előjött a szobájából, Cili leült velük a földszinti nagyszobában, s meleg szavakkal elmondta, hogy gyermeket vár. Saci csak most borult ki igazán. Míg Lackó riadt szemekkel nézte anyja ölét, Saci felugrott, szaladgálni kezdett, felrohant az emeletre, sírós hangon kiabálta közben, hogy hallani sem akar róla. Aztán visszafutott, s nyíltan szembefordult anyjával. Sírva kiabálta:
- Minek neked ez a gyerek?! Nincs gyereked ?! Vagy mi már nem számítunk?! Mondd csak meg nyugodtan, és Lackóval elmegyünk a francba, hogy vidáman örülhess a Tamás gyerekének!
Cili szorult helyzetében, tanácstalanságában először feledkezett meg arról, hogy még gyermek a tizenkettedik évében lévő lánya, s visszakiabált.
- Nem fogom eldobni magamtól, hogy téged ne zavarjon a létezése! Az anyja vagyok, ahogy a ti anyátok is. Őt is szeretem, de nem helyettetek, hanem mellettetek. Nincs okod bántani. Anélkül is bánt bennünket a sors éppen eléggé. Egyedül maradtam vele. Ha ti nem fogadjátok a szívetekbe, rajtam kívül senkije sem lesz, mert ő nem olyan szerencsés, mint ti vagytok! - mondta már sírva, s két tenyerébe temette arcát.
A gyerekek döbbenten hallgattak, aztán Saci megmozdult. Hangja könnyes volt még, de már bocsánatkérő.
- Anya, ne sírj! Nem úgy gondoltam...- mondta, s átölelte anyját.
Cili hozzáborult. Lackó is iparkodott közéjük. A baba is produkálta magát, rúgkapált hevesen. Cili megvigasztalódva ült le. Megfogta mindkettőjük kezét, s a hasára tette. Ezen az estén aztán nem volt más programjuk. Már gondtalan gyerekek voltak, egymással versengtek, hogy ki fedezi fel hamarabb a baba mozdulatát. Néha csaltak is, hogy övék legyen a diadal. Cili nem leplezte le a kis csalót. Hagyta, hogy felhőtlenül örüljenek, s barátkozzanak a gondolattal, hogy hamarosan kistestvérük lesz.
Ebben az időben csak hárman voltak az egész házban. Hédi hajdani lakását felújította az új tulajdonos, aztán bezárta az ajtót. Hónapokig se látták. Böske néniék még mindig vidéken voltak, a fiuk időnként megnézte a lakást, míg végül úgy döntött, hogy kiadják albérletbe. Cili voltaképpen örült, mert nem volt szerencsés ilyen nagy házban magukban lakni.
Egyik nap megjelentek az albérlők. Fiatal házasok voltak, majdnem gyerekek. Közvetlenül az esküvő után költöztek be, s boldog kacagás volt egész napjuk. Hol a lakásban kergetőztek, hol kint a hóban, majd csókolózásba fogtak az udvar közepén. Cili néha figyelte őket az ablakból. Közelében élő két fiatal viselkedése naponta emlékeztette Tamás mellett átélt, boldog időkre, s sokszor úgy érezte, beleszakad a lelke.
Montaigne, százada legnagyobb moralistája mondta: " Javunk és bajunk egyaránt, csakis belőlünk ered."
X/153
   Február másodikán Cilit hatalmába kerítette a reménykedés. Születésnapja volt, s elhitette magával, hogy Tamás jelentkezni fog, vagy legalább Nóra a nap ürügyén. Mire eljött az éjfél, elkopott a reménye. Megint keserves éjszakája volt. Szüksége volt minden erejére, hogy ne merüljön el újra a bánatban. Reggelre elhatározta, még több fegyelemre neveli önmagát.
Ettől kezdve tudatosabban figyelt minden gondolatára, mozdulatára. Igyekezett nem összerezzenni, ha megszólalt a telefon a hallban, egy idő után már nem nyúlt remegő kézzel a postaládába, s a meglévő tennivalói mellé új feladatokat adott magának.
Eszébe jutott Asztalosné is. Sajnálta szegény teremtést, sokszor gondolt rá, vajon hogy alakult sorsa a két kisgyermekével. Egyik este elhatározta, valahogy megkeresi és felajánlja, költözzön hozzá a földszintre a gyermekeivel, hiszen hamarosan szükség lesz a segítségére is.
Már tudott volt, hogy Imre maradandó károsodást szenvedett, s kerekes székbe kényszerül. A gyerekek sírtak, s hetek múltán sem tudták tudomásul venni. Nehéz elfogadni, ha egy életerős férfi egyik napról a másikra lerokkan úgy, hogy többé nem tud lábra állni. Lónyai Imrével is ez történt, s mindössze negyvenhat éves volt.
Ebben az időben Imre már nem volt a fővárosban. A füredi szívkórházban kezelték, ahol csak eleinte látogatták. Cili állapota láthatóvá vált, s a téli utakra hivatkozva nem mentek le Füredre. Helyette  naponta hívták telefonon, noha alig lehetett érteni, amit válaszol. A gyerekeknek így is öröm volt, ahogy Imrének is. Mikor lebeszélt a gyerekeivel, vele is beszélni akart. Komoly figyelmet követeltek a rosszul kimondott szavai, melyeknek mindig az volt a lényege, hogy Cili nélkül végleg elvesztené a talajt a lába alól, s hogy egyedül csak az tartja benne a lelket, hogy vannak gyermekei, és számíthat arra az asszonyra, akinek jóságát nem érdemli meg.
Cili embersége nem engedte, hogy kiábrándítsa az állapotával, de azt többször megemlítette, hogy keres mellé ápolót,  mire elengedik. Imre nem mondott ellent. Így Cili azt remélte, ha szembe találja magát a tényekkel, saját ellátása érdekében elfogadja majd Asztalosnét a gyermekeivel együtt.
Az asszonyról csak annyit tudott, hogy Margó a keresztneve, s kórházban dolgozott a szülései előtt. Telefonszámát feljegyezte ugyan a noteszébe, de mivel a noteszhez nem tudott hozzájutni, esténként sorra hívta a kórházakat, s szorgalmasan faggatta a nővéreket, hátha ismeri valaki az asszonynevén, vagy találkozott olyan Margóval, akire ráillettek a tudott dolgok. Nem járt szerencsével. Egy idő után nem kereste tovább, helyette Ibolykára gondolt újra. Hátha a hátralévő idő alatt meggyőzhetnék Imrét is, Józsit is, mert bármilyen véleménye volt az emberről, Ibolykánál aligha találhatott volna jobb segítséget. Egyik nap kileste, s beszélt vele. Ibolyka riadtan tekingetett jobbra-balra, s könnyekkel mondta, Józsiját lehetetlen meggyőzni. Azóta munka nélkül van, s a főnököt mindennap elátkozza, amiért nem vigyázott jobban magára.
Cilinek megmaradt a gondja. Szerencsére az életben vannak vigasztaló történések is. Gyermekei közelsége mellett komolyan örült annak, hogy egészségileg jól bírta magát. A baba szépen gömbölyödött, eleven volt, néha akkorákat rúgott, hogy majdnem kirúgta az oldalát, de éjjel nyugodt volt. Reggelente megérezte, mikor felébredt, s  pocakjában nagyokat nyújtózkodott. Ilyenkor megcsiklandozta, s lélekben hallotta a kacagását.
Ezekben a napokban Marosi Laci a fővárosban járt, s elugrott Ciliékhez. Hosszú ideje nem találkoztak, csak telefonon beszéltek olykor, vagy egy-egy képeslapot váltottak nagy ünnepek előtt. Váratlanul állított be, s Cilivel egyszerre lepődtek meg.
Laci azon, amit látott. Cilin már erősen mutatkozott az állapota, s a telefonban egyetlen szóval sem említette, hogy milyen változás történt az életében. Laci az első pillanatok után neheztelőn szólalt meg.
- Ezt azért illene megmagyaráznod, kishúgom!
Cili arca lángolt.
- Szégyellem magam, hogy hallgattam róla előttetek, de nagyon nehéz elmondani telefonon az ilyesmit.
- Akkor fogj hozzá most !- mondta Laci valamiféle számonkéréssel a hangjában.
Cili engedelmesen belefogott a történetbe, s a végén elpityeredve hozzátette:
- Képzelem, hogy most mit gondolsz rólam?!
Marosi Laci kényszeredetten mosolygott.
- Az biztos, hogy gratulálni nem fogok. Megint rosszul intézted a sorsod. Elmenekültél az otthonodból ahelyett, hogy kiverekedted volna a nyugalmad. Hívtál volna segíteni, ha egyedül nem boldogulsz. Tetejében buta önérzetből alaposan megnehezítetted jelenlegi helyzetedet is. Az ügyvédnek meg kellett volna mondanod, hogy a testvérétől várandós vagy.
- Nem önérzet ez nálam, hanem félelem. Értsd meg, ha Tamást a baba híre hozza vissza, sohasem fogom megtudni, hogy értem, miattam hogy lépett volna. Olyasmit tapasztalt Imre alávalóságából, ami akár meg is ölhette benne a szerelmet. Bizonyosság kell, mert másképpen nem tudok többé boldog lenni mellette.
- Ez úgy butaság, ahogy van! Az elmondásod után Füredi Tamás derék, becsületes embernek látszik. Az ilyen ember irgalomból se hazudik szerelmet. Hova lett az okosságod, kishúgom? Egyébként pedig, ha Kati velem ezt tenné, én betyárul kiporolnám a fenekét. Te se várj Tamástól köszönetet azért, amit teszel.
Az egyenes szavak ellenére is a régi szeretettel váltak el egymástól, de Ciliben Laci elültette a kétséget. Eztán gyakran gondolt arra, talán mégsem jól teszi azt, amit tesz, de egyelőre nem tudta rászánni magát arra, hogy megváltoztassa az álláspontját, s Palival újra kapcsolatba lépjen.
X/154
       Imre hamarabb került haza, mint várták. Füred után átvitték olyan szanatóriumba, ahol a mozgását javították volna, de hamar elege lett, nem fogadta el a kezeléseket, kénytelenek voltak elbocsátani. Mentő vitte fel a fővárosba. Cili az emeleti lakásban fogadta, s már az első pillanatokban kiderült az, amiről addig hallgatott.
Lónyai Imre mélypontra került. Rokkantsága mellett Cili állapota teljesen letaglózta. Valósággal apátiába esett. A mindig erőszakos, önző, s olykor durva embert térdre kényszeríttették a körülmények. Még annyit se beszélt, amennyit nyögve beszélni tudott. Csak napok múltán válaszolt a gyerekeknek is, de inkább hallgatott. Aztán lassan oldódott mégis. Ragaszkodni kezdett a gyerekek közelségéhez, állandóan követte őket a tekintetével. Hamar megkapta a kerekes székét, maga gördíthette a kezeivel. Az emeleten nem voltak küszöbök, gyakran begördült Saci vagy Lackó szobájába, leállt valami félreeső helyen, s órákig nézte, ahogy tanultak. Beszélgettek is vele, beszámoltak a legapróbb iskolai történésekről is, minden módon igyekeztek segíteni az életkedvét vesztett apjukon.
Cili is ezt tette a maga módján. Napközben az emeleten volt, vezette a háztartást, gondozta Imrét, s nevelte a gyerekeiket. Nem érte be ennyivel. Egy idő után elérte, hogy Imre vele is beszéljen. Mivel nehezen beszélt, volt egy füzet a keze ügyében, s leírta a feleleteit, vagy a kérdéseit. Néha nem volt hozzá türelme, ilyenkor kín volt hallgatni az erőlködését. Ha nem boldogult a beszéddel, annyira felidegesedett, hogy artikulátlan üvöltésbe torkollt a hangja. Sok türelem kellett hozzá. A nagyobb baj mégis a tétlensége volt. Csak ült, és semmivel sem foglalkozott. Nem hallgatott zenét, nem olvasott, pedig mindig kedvenc időtöltése volt mindkettő. Tétlensége mutatta meg legjobban rossz lelkiállapotát, s az a tény, hogy már a pénz sem érdekelte. Tervezhetett volna otthon. Néhány kollégája látogatta, elsők között alakították át a tervezőasztalát, hogy tolószékkel is hozzáférjen. Munkáról is gondoskodtak volna, ha hajlandó újra dolgozni, de hallani sem akart róla. Ez a jövőre nézve is aggasztó volt. Aligha számíthatott arra, hogy rokkant nyugdíjából, s a közben eladott Szondi utcai lakás megkopott árából hosszú időn át élhet a szokott színvonalon, s a tanya is befejezésre kerülhet.
Ebben az időben Saci kezelte apja bankkártyáját, vásárlások után elszámolt Imrének. Cili jólesőn nézte, milyen komolyan, mennyire korrekten tette, szinte a felnőtt felelősségével. Imre ragaszkodott ahhoz, hogy Cili rezsijét is rendezze.
Felettébb szokatlan volt ez Lónyai Imrétől. Főképpen azután, hogy Cili szépen, de határozottan közölte vele újra, hogy házasság formájában nem folytathatják az életüket. Megmondta, segítsége átmeneti, mielőbb keres gondozót mellé.
Sokan így is értetlenül álltak volna Cili gondoskodó viselkedése előtt azok után, ahogy Lónyai Imre elbánt vele. Pedig megvolt ennek az egyszerű magyarázata. Annyira szerette a gyermekeit, hogy számára elképzelhetetlen volt, hogy apjukhoz való ragaszkodásuk miatt bármikor is magukra hagyja gondban, bajban őket.
Amit ezen felül tett, arra a maga emberségéből telt. Abból indult ki, amiből minden tisztességes jellem - földre került emberbe nem rúgunk bele. Aki ilyen életfilozófiával él, a maga természetes módján teszi a dolgát.
Imre tűrte egy ideig a gondoskodást, de mikor egyik nap csak kettesben voltak a házban, hirtelen felsírt, s ideges kapkodással írni kezdett. Mondandója lényege az volt, hogy számára elfogadhatatlan így az élet. Élőhalottnak nevezte önmagát, aki már jót nem várhat az élettől. Cili igyekezett meggyőzni arról, hogy gyermekei közelségében, s újrakezdett munkájában megtalálja majd a vigaszt. S, állapota is javulhat idővel. Imre nem engedte folytatni. Drámai módon tiltakozott. Az égnek feszítette arcát, s artikulátlan hangon üvölteni kezdett. Úgy üvöltött, mint akit gyilkolnak.
Cili szomorúan nézte. Nem volt benne káröröm, ahogy elégtételt sem érzett, de nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Isten nem felejt, s minden bűn elnyeri a maga megérdemelt büntetését.
X/155
      Lónyai Imre mindennapi ellátása nem volt egyszerű, mert maga nem akart részt venni benne. Jó testű, kellemes arcú, külsejére nemrégiben még oly sokat adó ember még azokat a napi szükséges teendőket se végezte el, amit egyedül is megtehetett volna. Nem lehetett annyiba hagyni. Valahogy, valamivel fel kellett rázni, s Cili egyik nap azt mondta:
- Kellemesen enyhe a február vége. Szinte tavaszias az idő. Ha most a földszinten volnál, kigördülhetnél az udvarra, a kertbe. Jobb volna a kedved, még a színed is. Lakást kellene cserélnünk.
Imre tőle teljesen szokatlan módon, belátón felelt.
" Ilyen áldozatra nem kérhetlek!"
- Nem áldozat. Szeretem az emeletet is. Ha beleegyezel, megoldjuk a lenti küszöböket, és elcseréljük a lakást.
" A babával akarsz emeletet járni?!"
- Közös gyerekeinkkel is jártam. Inkább azt mondd, szívesen vennéd-e?!
Lónyai Imre hallgatott egy ideig, aztán azt írta:
" Igen. Köszönöm."
Cili száján majdnem kiszaladt, most tapasztalta először, hogy megköszön valamit. Ezzel sem bántotta, hiszen verte a sors e nélkül is.
A következő napokban mester után nézett. Az újságárustól kapott egy címet. A kerületben, egy régi bérház harmadik emeletén lakott a mester. Lift nem volt. Gömbölyödő állapotában nehezére esett felkaptatni, tetejében nem találta otthon a mesteréket. Megtudta, mikor érkeznek haza a munkából. Megtudott mást is, ellátatlan, idős emberek éltek ott négy lakásban is, akik gyakran napokig se jutott kenyérhez, más egyébhez. Ilonka néninek hívták a beteg, idős asszonyt, aki nem csak a maga elhagyatottságával törődött, beszélt a többi elesettről is.
Nem is Cili lett volna, ha ennyiben hagyja a dolgot. Becsengetett a mondott idősekhez, s felajánlotta, hogy hamarjában lemegy a boltba. Összeírta, kinek mire van a legnagyobb szüksége. Nyomorúságában az ember nem válogat. Ezek a boldogtalan, idős emberek beengedték az idegen nőt a lakásukba. Egyik-másik előre adta volna a pénzét, hogy végre hozzájusson az égetően szükséges élelemhez.
Cili megelőlegezte a kiadásokat, s megmászta a három emeletet újra. Közben elhatározta, hogy kijár valami segítséget a négy magára maradt öregnek. A mester elvállalta náluk a munkát. Így másnap útra kelhetett védencei ügyében. Egész nap járta az illetékes hivatalokat. Mindenhol részvéttel hallgatták, de nem tudtak segíteni. Várólisták voltak, hosszú ideig kellett várni a segítségre annak, aki felkerült rá. Cili nem tehetett mást, harmadnap újra elment az öregekhez, de ezúttal Lackót is magával vitte, hogy ne cipekedjen egymagában. Ment aztán rendszeresen minden harmadik nap, Lackó hűségesen vele tartott. Ebben az időben sok oka volt gyönyörködni segítőkész fiában.
X/156
     Március elején új lakó költözött a házukba. Hédi hajdani lakása újra elkelt. A vevő Pest környéki faluból jött özvegyember volt, magával hozta három húsz év körüli fiát, s a falusi porta minden tartozékát.
Cili napokon át várta, hogy elpakoljanak a betonról, s a pázsitról, helyette kezdték birtokba venni a közös portát. Megkérdezte az egyik fiatalembert, miért nem a garázst, és a kamrát használják erre a célra. Azt felelte, azokból műhely lesz, alkatrészeket gyártanak majd egy cégnek, azért költöztek fel.
Már magában ez sem volt megnyugtató, de a portafoglalást nem lehetett ennyiben hagyni. Cili illedelmesen az ember elé állt. Túri Andrásnak hívták az új szomszédot. Magas, sovány, morc, mogorva ember volt, s Cili hamar rájött, hogy az a fajta, aki csak a maga igazát ismeri. Jóformán végig sem hallgatta, helyette kijelentette, neki egy asszony ne dirigáljon. Az ügyvédje megmondta, közös a porta. Márpedig ha közös, akkor oda teszi a holmiját, ahova akarja.
Cili emlékeztette a társasházukra vonatkozó megállapodásra, amit Túrinak is alá kellett írni. Túri hetykén odavágta, hogy ebben az ügyvédje mondja ki az utolsó szót.
Cili átmenetileg megnyugodott, mivel az ügyvéd ismerte a megállapodást. Eltelt egy hét, de semmi sem változott. Megfordult a fejében, hogy össze kellene fogni Böske néniék albérlőivel, akkor hatásosabban léphetnének fel. Nem sikerült a terve. A fiatalok éppen akkor vesztek össze, s viharos jelenet után a csomagjaikkal külön-külön távoztak a házból. Alighanem véget ért a boldognak látszó, rövid ideig tartó házasságuk.
Cili egyedül próbálkozott újra. Ahogy édesapja mondogatta mindig, kicsit átalakítva az ismert mondást, inkább ésszel, mint erővel. Fényképezni kezdte az udvart. Másnap megjelent egy nagy, pótkocsis teherautó, s két fordulóval eltűnt az összes cókmók az udvarról.
Cili fellélegzett. Azt sem bánta, hogy Túri nem köszönt többet. Ebből is látszott, hogy az új szomszédnak ritka rossz természete volt. A falusi ember, ha másban nem is, köszönésben mindig megtartja a kötelező illendőséget.
A mester közben elvégezte a földszinten az átalakítást, megszűntek a küszöbök. Saci addigra megismerkedett a három fiú közül a legfiatalabbal, s a fiúk jó pénzért vállalták Imre leköltöztetését. Túri maga nem vett részt a munkában, de munkához szokott fiait nem gátolta a pénzkeresetben.
Imre már első nap kigördült az udvarra. A nap felé fordított arccal élvezte a tavaszi napsütést. Aztán szétnézett az udvaron, végül elgurult a garázsig, s benézett az ablakon.  Cili az emeletről figyelte. Látta arcán a keserűséget, ahogy az Opeljét nézte. Talán a régi élete járt a fejében. Feltámadt érdeklődése arra indította Cilit, hogy ösztönözze újra a tervezés felé. Kellett a pénz. A tanya miatt komoly összeget fizettek ki, noha még mindig csak félkész állapotban volt, mivel Imre hajdani tervei nagyszabásúak voltak.
Beszélt vele újra. Imre türelmesen hallgatta. Régen ez is elképzelhetetlen volt. Az első mondatnál aligha jutott volna tovább, s talán azt is megbánja nagyon. Mondta, hogy szívesen tolmácsol a kollégáinak.
Imre mozdulatlanul ült egy ideig, aztán ráütött a tollal a füzetre, mint aki nehezen adja meg magát, de megadja, s azt írta, hogy rendben van, másnap felhívják az egyik kollégáját. Addig megfogalmazza, hogy mit mondjon.
Cili elégedett volt. Rámosolygott Imrére, s játékosan megborzolta a haját. Hibát követett el. Imre elkapta a kezét, magához rántotta, s vergődőn, könyörgőn nyögte:
- Őrülten hiány...! Beledög...! Enged, hogy megcsó...! Könyör...!
Cili torka összeszorult. Lám, lám! Mi mindent tehet az emberrel a sorsa?! A hajdani kisvárosi királyfi könyörög a suszterlánynak. Szegény édesanyja megjósolta, hogy eljön még egyszer ez az idő. Akkor nem hitt benne, s lám, eljött mégis! Csakhogy hiába.
- Nem lehet. Szeretem Tamást. Tudod jól !- mondta, s ösztönösen a szíve alatt lévő gyermekre tette szabad kezét.
Imre elengedte a kezét, s írt újra.
" De te is magányos vagy. A magány pedig neked is nehéz. Ne tagadd!"
- Nem tagadom. De ha nagyon szorít, a babához menekülök. Persze, néha még jobban fáj aztán, mert olyankor az jut eszembe, mi lesz vele, hiszen már most is nélkülöznie kell az édesapját. Nem ismerheti meg a simogatását, talán dajkáló ölelését sem...- mondta a végét fogyó levegővel.
Nagyon rossz érzés ilyesmiről beszélni azzal, aki valaha sokat jelentett. Ott volt az élő bánat is. Tamás hiánya, ahogy világra készülődő gyermeke ilyenféle elhagyatottsága is.
Imre hallgatott, s közben nézte Cili pocakját. Talán az járt a fejében, hogy maga hányszor, de hányszor simogatta a közös gyermekeiket. Ennek az ártatlannak nem lesz része benne, mert elüldözte közeléből az apját. Megmozdult a keze. Cili pocakjára rásimult a tenyere, s lassan, bátortalanul megsimogatta a tenyere alatt nyugtalanul mozgó gyermeket.
X/157
      Április vége volt, közeledett a szülés ideje. Alig volt három hét hátra, s Cili még nem talált segítséget Imre, s a gyerekek mellé. Hirdetett is, de alig volt érdeklődő. Nem fogalmazhatott meg csábító ajánlatot, így nem kaptak utána. Már csak abban reménykedett, hogy a szerencse pártfogásába veszi, s jelentkezik alkalmas személy mégis, vagy Asztalosné is elolvassa a hirdetést. Hátha.
Eljött az ideje annak is, hogy egyelőre elköszönjön a támogatott öregektől. Elnehezült állapotában nem vállalhatta tovább a lépcsőjárást. Lackó pedig még kicsi volt ahhoz, hogy egymagában végezze a felnőtt embert kívánó feladatot. Annak is itt volt az ideje, hogy testben, s lélekben felkészüljön a szülésre.
Azon a délutánon, mikor utoljára mentek Lackóval segíteni a magányos idős embereknek, otthon megemlítette, hogy hazafelé benéznek az Egészségházba. Terheseknek szóló tornáról látott egy hirdetést. Ha ezen a délutánon is van, ott maradnak, fel akarja újítani az ismereteit. Pedig, ha tudta volna, hogy ezzel miről marad le, el sem mozdul otthonról. Így majd balsorsnak fogja gondolni a történteket, s közel jár vele az igazsághoz.
Füredi Nóra telefonált Londonból. Saci vette fel a készüléket, s nagyon megörült Nórának. A kislány nem mérhette fel a dolog jelentőségét, nem is volt mindenben tájékozott, így szavait sem gondolhatta át. Gyerekfejjel mondta azt, amit éppen mondani akart. Az üdvözlés, s a rövid örvendezés után Nóra kérte volna Cilit a telefonhoz, de a kislány azt mondta:
- Sajnos rosszkor hívod, nincs itthon. Nem is tudom, hogy mikor jön haza. Lackóval öregeket ápolnak szeretetből, utána az Egészségházba megy, be akar iratkozni terhestornára.
Nóra megütközve kérdezte :
- Terhest mondtál, Sacikám ?!
- Nem tudod, hogy lesz egy kis surmink?! Na, akkor most jól meglepődtél. Gondolhatod, mi is Lackóval, mikor anya elárulta. Az első percben dühített nagyon. Egyáltalán nem örültem. De már kezdek belenyugodni.
Nóra sem örült annak, amit hallott.
- Ezek szerint jól megvannak édesapáddal?! - kérdezte leforrázott hangon.
Ha Saci nagyobb, átlátja a kérdésben rejlő feltételezést, így csak bizonytalan hangon válaszolt.
- Apával?! Igen. Most jól vannak. Főleg azóta, hogy apu még betegebb. Arról tudsz, hogy félig lebénult, és kerekes székbe kényszerült ?!
- Nem. Mi történt ?
- Újabb infarktust kapott. Álmában érte. Anya észrevette, hogy nem lélegzik. Anyával mi tartottuk életben, amíg megjöttek a mentők...- mondta, s hozzátette könnyekkel a hangjában - Rámentek a lábai, és nehezen beszél. Úgy sajnálom, Nóri! Olyan más így az apukám!
Nóra is sírt volna legszívesebben, de egészen más okokból. Boldogtalanul mondta:
- Sajnálom, hogy ennyi baj ért benneteket. Édesanyádnak mondd meg, hogy csókoltatom.
- Mikor jössz haza?! Eljössz hozzánk?
- Mostanában nem megyek haza. Pali bácsi kihozta anyuskát Londonba. Itt lesz velünk egy ideig. Talán majd aztán, ha kívánkozik haza. Erről jut eszembe. Mondd meg édesanyádnak, Etelka nem vált be, és szegény Juliska néni meghalt még februárban. Tüdőgyulladás vitte el.
- Megmondom, és Pollika...Polli néni jól van ?!
- Nincs jól, Sacikám! Azért hoztuk ki. Itt talán még segíthetnek valamit az orvosok, vagy az a tudat, hogy velünk van.
Saci érezte, hogy kérdeznie kellene Tamás felől is, de ebben a dologban nagyon bizonytalan volt. Nem tudta, anyja haragszik-e Tamásra, vagy sem. Jót vagy rosszat tesz azzal, ha érdeklődik. Nóra nem hagyott időt a töprengésre. Elköszönt azzal, hogy majd egyszer, valamikor telefonál, addig is jó egészséget kíván a családnak.
Mikor Cili értesült a beszélgetésről, teljesen kétségbeesett. Annyira bántotta, hogy jelentkeztek nála a szülési fájások. Bevitte a mentő a kórházba, de nem szült meg. Másnap reggel a család miatt hazaengedték. Lelki beteg maradt. Nem csak az volt a baja, hogy Nórával nem tudott beszélni. Az nagyobb baj volt, hogy a kislány szavai után az a látszat alakulhatott ki, hogy Imre harmadik gyermekét várja. Biztos volt benne, hogy ez a tudat Tamásból végképp kiöli a szeretetet iránta. Nem tudta elviselni a gondolatát.
A gyerekek elmentek ezen a napon is az iskolába, maga csak ténfergett az emeleten. Időnként rátört a sírás, megfogta a görcs a lábait, kezeit, s mindenféle baja támadt. Ebben az áldatlan helyzetben megfeledkezett Imréről. A megnyomorodott ember ágyban volt még. Nem kapott reggelit, s egyedül a toalettre sem tudott kimenni. Hallott Nóra telefonjáról, az utána történtekről, s az a kínzó képzete támadt, hogy Cili keserűségében önmaga ellen fordult. Iszonyú félelem fogta el, s kínjában verni kezdte a falat az ágya mellett. Véresre verte az öklét.
Cili most is gondolhatta volna, hogy lám, lám! De most egyáltalán nem gondolt vele. Ki tudja, Imre meddig gyötrődik ezen a módon, ha Cili tudatáig nem jut el végül mégis az alig hallható, tompa zaj. A jósló fájások, s ez az eset Cilit arra figyelmeztette, hogy azonnal kerítenie kell valakit, aki máris a házba költözik.
Az újságárus tudott erről a gondjáról is, s félretett egy ígéretes hirdetést. Idősebb hölgy szerény fizetésért, lakásért ápolást vállalt. Telefonszám nem volt, csak név és cím. Cili beült a kocsijába, s elment a megadott címre. Az ördögnek tartozott az úttal. Nem ment nagyobb távolságot, s még mindig ezen morfondírozott, mikor bekanyarodott az utcájukba. A parkkal ellentétes irányból közeledett a házhoz. Mikor az Otthon bejáratához ért, egy nő kivágódott a kapun, s körültekintés nélkül rohant át a szemben lévő oldalra. Elüti, ha nagyobb sebességgel közlekedik. Így is alig tudott megállni. Idegességében kikiabált az ablakon, s nem volt udvarias. A nő csak akkor nézett oda, s Cili nem akart hinni a szemének,  Asztalosné, Margó volt. Kiderült, hogy hónapok óta az Otthonban dolgozott, naponta megfordult az utcában, de egyszer sem akadtak össze.
Aki bajban van, igyekszik belekapaszkodni mindenbe, ami kicsit is segíthet rajta. Margó menekülni akart részeges urától, s a lakhatási lehetőség miatt azonnali hatállyal felmondott az Otthonban, noha Cili alig ígérhetett az otthonbeli fizetése fölé. Így is hálásnak mutatkozott. Könnyek között mondta, sohasem felejti el Cili jóindulatát, meghálálja a jóságát, amint  alkalma nyílik rá.  
Harmadnap beköltözött Imréhez a földszintre a két gyerekével, s kevés holmijával. A nagyszoba melletti szobát kapták, használhatta a konyhát és a fürdőszobát is. Cili remélte, hogy rendesen végzi majd Imre ápolását.
Margó fiatal volt, huszonéves, mellette erős testalkatú. Gond nélkül segítette át Imrét az ágyról a kerekes székbe, vagy a toalettre. Már az első este lefürdette a fürdőszobai medencében. Imre eleinte nehezen barátkozott meg vele, a háta mögött mérgelődött. Azt mondta Cilinek morogva, hogy sohasem bírta az ilyen tenyeres-talpas nőket. Nyilvánvaló volt, hogy Cili gondoskodása helyett nem akarta beérni az idegennel. Aztán hamar összebarátkoztak. Gyorsabban, mint amire számítani lehetett. Hogy mi történhetett köztük, arra az asszony megváltozott viselkedése utalt. Alig volt ott néhány napja, mikor a  Lónyai gyerekek panaszkodni kezdtek. Margó nem látta őket szívesen a földszinten. Volt más bánatuk is. Margó két óvodás kislánya barátkozni kezdett Imrével, az ölébe másztak, s ezt nehezen viselték el a gyerekek.
Saci kifakadt.
- Ez már mindennek a teteje! Nem elég nekünk ez a kis surmi a pocidban, néznünk kell azt is, hogy apa ölébe másznak az idegen kiscsajok?! Hogy engedheti meg?! Nem érdekli, hogy tökre kikészülünk miatta?! Mi történik itt, anya ?! Mind a ketten elhatároztátok, hogy kikészítetek bennünket?!
Ezek után nehéz okos szóval inteni a gyermeket. Cili megpróbálta. Magához ölelte, nyugodt hangon, csillapítón beszélt, de Sacinak beszélhetett. Kirángatta magát a kezei közül, berohant a szobájába, s bezárkózott újra. Lackó kicsit kezelhetőbb volt, de most a kisfiú is tiltakozott, s meglepő módon azt mondta:
- Minden baj azzal kezdődött, hogy szétköltöztetek. Addig minden jó volt. Nem értem, miért szeretnek ki egymásból az emberek, ha már egyszer szerették egymást?!
Nehezebb kérdésnek tűnt, Cili mégis könnyebben tudott válaszolni rá, mint Saci vádjaira. A fiát is magához fogta, beszélt az emberi kapcsolatokról, s a végén azt mondta:
- Nem mindegy, hogy milyen szeretet köt össze két embert. Az igazi szeretet lélekben születik. Ezért önzetlen, béketűrő és ragaszkodó. Erős hidat épít két ember között.  Az ilyen szeretet nem múlik el soha. Ami elmúlik, az inkább csak ábránd volt, vagy valamilyen érdek motiválta. Hidat épít ez is, csakhogy gyenge lábakon álló híd az ilyen, nem bírja el a terheléseket, s előbb-utóbb leszakad. Akkor jön a válás.
- Köztünk erős híd van, ugye, anya?!
- A legerősebb. Olyan erős, hogy minden terhelést ki kell bírnia. Ilyen híd van köztetek és édesapátok között is. Nem szabad attól félni, hogy bárki is elfordíthatja tőletek. Mindig ti vagytok a legfontosabbak, de azért kedvelhet másokat is. Szerethet is akár. Hiszen a szeretetben az is gyönyörű, hogy megosztható, mégsem lesz belőle kevesebb.
- Akkor jól van! - mondta Lackó teljesen megnyugodva- Igaziból én is kedvelem a kiscsajokat. Csak az zavar kicsit, hogy folyton beszélnek. Főleg a Lili. Állandóan kérdez. Bori meg járkál utánam, ha lent vagyok. Mindent látni akar. Nagyon kíváncsi csajszik.
Cili nevetett.
- Ti is ilyenek voltatok! Ilyen lesz majd a kistestvéretek is. Ő is kérdez majd, járkál is utánatok, és nagyon remélem, hogy majd tanítjátok is. Hiszen kitől tanuljon a kisgyerek, ha nem a nagyobbaktól. Te leszel a nagy bátyja, akire felnéz majd csodálattal.
Lackó egészen megvidámodott. Saci mellett kicsit elnyomva érezte magát, s most ott volt a lehetőség, hogy valakinek imponáljon. Olyan lelkes lett tőle, hogy önként felajánlotta, beszél Saci fejével is. Cili örült neki, de nem bízta rá teljesen a dolgot.
Amint lehetősége adódott, átkarolta újra a lányát. Elmondta mindazt, amit Lackónak mondott. Saci ezúttal csendesen hallgatta, s Cili már kezdett örülni, hogy sikerült megnyugtatnia, mikor meglepetésére azt mondta a kislány :
- Valójában nem a kiscsajokkal van bajom, hanem Margó nénivel. Az mellett, hogy morog, ha lemegyünk, állatira játssza magát apa előtt. Nem vetted még észre ?
Cili meglepődött, de a kislánynak azt mondta, az sem volna baj, ha egymásra találnának. Apja nagyon magányos, és fiatal még ahhoz, hogy így élje le az életét. Saci nem osztotta a véleményét, s még inkább panaszkodott, ha Margó valami okot adott rá. Cili nem győzte nyugtatni, de aztán maga is tapasztalta, hogy az asszony viselkedése körül valami nincs rendben. Egyik nap lesöprögette a kőlépcsőt, s berögződés nyomán elsöprögetett a földszinti ajtó előtt is. Közben eszébe jutott valami, s lement a garázsba. A seprűt és a lapátot otthagyta a földszinti ajtó közelében, a falhoz támasztva. Mire visszajött, valaki feldobta a kőlépcsőre, valamiféle indulatból egészen a lépcső közepéig. Bement Imréékhez, s kis panasszal mondta, hogy mit tapasztalt.
Margó hangja felcsattant.
- Én voltam! Nem tűröm, hogy ide pakolj bármit is az ajtónk mellé!  
- Csak annyi időre tettem le, míg lementem a garázsba.
- Annyi időre se! Legközelebb a lépcsőd mellé tedd, és ne más ajtajához.
Cili tekintete Imrére rebbent. Lehajtott fejjel ült, s egy szót sem szólt. Nyelt egyet, s csak annyit felelt, nem sejtette, hogy ennyire dühbe hozza ez az apróság. Az emeleten azt mondta Sacinak keserű nevetéssel :
- Adj a tótnak szállást, kiver a házból!
- Neked is bemutatkozott ?!- kérdezte a kislány rátapintva a lényegre. - Ahhoz mit szólsz, hogy apa az előbb elvette tőlem a kártyáját és odaadta Margó néninek. Eztán ő kezeli apa pénzét.
Cilit komolyan nyugtalanította, de Imrén nem kérhette számon. Margóval sem akart haragot. Szülése idejére nem volt más, akire bízhatta volna a gyermekeit.

A remény

X/158
      1996 május 18.-án hajnalban Cilinél jelentkeztek a szülési fájások. Egyedül ment be a kórházba, s vajúdás közben iszonyúan elhagyatottnak érezte magát. Szerencsére nem kínlódott sokáig. Még a reggeli órákban világra hozta Füredi Tamás hajdani álmát. A kis Katinkát Marosi vezetéknévre anyakönyvezték, mivel csak ez illette meg.
Napsütéses májusi nap volt. Cili csendesen feküdt az ágyán, az ablakon át nézte a verőfényes kék eget, s befele sírt. Úgy hozta világra gyermekét, hogy Tamás még csak nem is tudott a létezéséről. Nem kellett Marosi Laci szavaira emlékeznie, magától is érezte, hogy nem jól tette, amit tett. Elhatározta, felhívja Palit. Amint felkelhetett, első útja a telefonhoz vezetett, de nem volt szerencséje. A titkárnő röviden közölte, az ügyvéd hosszabb ideig külföldön tartózkodik. Megpróbált szóba elegyedni vele, de barátságtalanul letette a telefont.
Felhívta a Füredi házat abban a reményben, hogy valaki majd felveszi a készüléket, s üzenhet vele Tamásnak. Örömére Marka néni jelentkezett, s egy szuszra elmondta, hogy Marival ketten vannak a házban, mivel a professzor asszony még mindig Londonban van, s nem is jön haza egyhamar. Cili azt is megtudta, hogy az ügyvéd újra elvette második feleségét, a kedves tanítónőt. Nászúton voltak valami szigeten, de legfontosabb információ az volt, hogy Nóra hetente telefonált Markáéknak. Ez valóban nagyon jó hír volt. Sietve mondta:
- Nagyon figyeljen rám, Marka néni! Ha Nóri legközelebb telefonál, adja át a következő üzenetet: Cili üzeni Tamásnak, hogy május tizennyolcadikán kislánya született. Katinka nevet kapta, és várja az édesapját...Megjegyezte, Marka néni?!
Az asszony nem felelt mindjárt. Cilinek hallóznia kellett egy ideig, aztán megszólalt a jóindulatú asszony szipogva.
- Már hogyne jegyeztem volna meg, de úgy elfacsarodott a szívem. A tanár úr hogy tudta elhagyni magát terhesen, mikor annyira szerették egymást ?!
Cili idegességében minden izében remegett, annyira félt attól, hogy az asszony majd elront valamit, s elmondott mindent őszintén, hogy végleg megnyerje. Marka átérezte a bánatát, kicsit sírdogált, aztán szidta Imrét, végül örvendezett a hangja.
- Hogy fog örülni a szegény tanár úr! Meg a Nórika is, és a professzorné asszony is. Még Marimnak is elmondom!
- Csak Nórinak ne felejtse elmondani! Hangsúlyozza ki, drága Marka néni, hogy Tamás kislánya, nehogy félreértsék!
- Így fogom elmondani, hogyne mondanám!- ígérte az asszony, s hamarosan elköszöntek.
Cilinek mázsás súly esett le a szívéről. Megüzente. Most már csak napok kérdése, s eljut Tamáshoz a hír. Csak várnia kell. Csak várni. Úgy érezte, végtelenül hosszú lesz az a néhány nap.
Teltek-múltak a napok. Cili két hét után nem bírta tovább a várakozást, s felhívta a Füredi házat újra. Szerencsétlenségére Mari vette fel a telefont. Hiába kérte az anyját, a lány tudott fogyatékosságával csak nyöszörgött, nyögött a telefonba, aztán mellé tette. Cili összeszedte a bátorságát, s felhívta Pali irodáját. A titkárnő most nem mondta, hogy az ügyvéd házon kívül van, csak várakoztatta hosszan, s mikor visszalépett a vonalba, ridegen közölte, az ügyvéd úr nem kíván beszélni vele. Azt üzeni, hogy egyszer s mindenkorra fejezze be a zaklatásukat, mert nem kíváncsiak az újabb kitalációkra.
Cilit úgy érte, mint az arculcsapás. Felelni sem tudott, csak letette a telefont, s ráborult a karjára sírva. Óh, hogy milyen mély bugyra volt ez a bánatnak, s a csalódottságnak!
Az ügyvéd viselkedését annak tudta be, hogy Tamás nem hitte el, hogy az ő gyermekét hozta a világra. Legjobban mégis azt fájlalta, hogy még annyit sem ért meg neki a hír, hogy legalább utánaszámoljon.  Napokon át sírt. Később sem tudta tudomásul venni, hogy le kell mondania arról a férfiről, akit maga még mindig egész lelkével szeretett.
Eltelt egy esztendő. Megünnepelték Katinka első születésnapját. Cili ezen az estén, mikor elaludtak a gyerekei, kiült a sötét lodzsára, s nézte a Holdat. Lélekben üzent vele, hiszen bejárta a világot. Hangtalan sírt, miközben gondolatban felírta a fényes korongra a pici lánya nevét.
Nem feledkezhetett bele a bánatba, ott volt a három gyermeke, s a mindennapok gondja, tennie kellett a dolgát. Mindenekelőtt állásra volt szüksége. Elfogyott az a pénz, amit a Füredi házban félretett. Már Imre sem járult hozzá a rezsijükhöz. Rendesen meghatározott, állandó gyerektartást sem fizetett, csak alkalmanként valamennyi kosztpénzt adott a gyerekekre, s jóval kevesebb zsebpénzt kaptak, mint azelőtt. Margó így is háborgott.
Ebben az időben Imrééknél már sok minden úgy történt, ahogy az asszony akarta. Viszonyuk volt, de olyanféle, mely szemmel láthatóan híján volt az érzelmeknek. Ahogy Cili mondta a gyerekeinek, gyenge híd volt ez, amolyan alkalmi, ideiglenes, de arra jó volt, hogy Margó kezében tartsa Imrét.
Cili gondjai viszont valódiak voltak. Gyerekei az apjuk mellett hozzászoktak a jómódhoz, most a szükséges dolgokat sem kaphatták meg mindig. Naponta lázadoztak, sok türelem kellett hozzájuk, Imre hibája miatt nem büntethette őket.
Ez a helyzet is arra ösztönözte, hogy mielőbb munkába álljon. Ötlete is volt hozzá. Mikor eljárt a védencei ügyében az Önkormányzatnál, az egyik szociális előadónak megemlítette, hogy szívesen vállalna szociális munkát, ha bővítik a hálózatot. Az előadó felírta a nevét. Most ott érdeklődött először. Nem kérte a Füredi ház referenciáját, mert aligha lett volna benne köszönet, így anélkül próbálkozott, s alaposan meglepődött, mikor felvették. Katinkát beadta a bölcsődébe, maga naponta járta a körzetét, utána látogatta a védenceit is. Ilonka néni már nem élt, de a három magányos ember még mindig ellátatlan volt, segítsége most is megváltást jelentett. Hajszás lett az élete, mégsem kesergett miatta, mert életéhez hozzátartozott a végzett munka, nélküle nem érezte magát teljes embernek.
Így jött el a nyár, s megkezdődött a vakáció. Otthon maradt a két Lónyai gyerek, nem jártak óvodába Margó kislányai sem. Csak Katinka kényszerült a bölcsődébe. Egyik nap megbetegedett. Valami kihozta a fehérje allergiáját, s Cilinek táppénzre kellett menni vele, mivel a bölcsőde nem tudta vállalni a gyermek diétás étkeztetését. A táppénz nem volt elegendő a megélhetéshez, s kénytelen volt Imréhez fordulni. Gyerektartásért be is perelhette volna, hiszen nála voltak a gyerekek, de először békés úton próbálkozott.
Lónyai Imre bajban volt. Mivel számára mindig fontosak voltak a gyermekei, nehezen viselte, hogy nem gondoskodhatott róluk úgy, mint annak előtte, de a mellette élő asszonynak is meg akart felelni. Szakadt róla a víz, nyugtalanul ült a kerekes székben, s azt motyogta közben, hogy mi a nehézséget csináljon. Cili majdnem megszánta, de mivel nem engedhetett, Imre végül megadta magát, s megállapodtak egy állandó összegben. Mikor Margó megtudta, az emeletig hallatszott a kiabálása. Elkényeztetett, büdös kölyköknek nevezte a gyerekeket, akiknek semmi sem elég, s rajtuk élősködnek. Imre közben hallgatott. A két gyerek fültanúja volt az esetnek, s apjuk hallgatása megijesztette őket. Riadtan kérdezték anyjukat. Cili ezúttal alig tudott felelni. Azt nem mondhatta a gyerekeknek, hogy apjuk szexre éhes férfi, s így is kénytelen a kedvében járni annak az asszonynak, aki kielégíti a vágyait.
A nyári napokat újra az udvaron töltötték. A négy nagyobb gyerek együtt játszott. Már nem volt meg a medence. Rövid életét Túri szomszédnak köszönhették, rosszindulatból, titokban kiégette az oldalát. Nem volt tanácsos újabb költségbe verni magukat. Imre jobb híján fehér homokot hozatott a gyerekeknek, abban kevésbé tehetett kárt. Böske néniék fia megengedte, hogy a szabadon maradt fa alá tegyék. Deszkakeret fogta közre a homokot, mint az óvodákban, árnyékban volt, s a gyerekek szívesen töltötték ott az idejüket.
Cili a maguk fája alatt hűsölt Katinkával. A pici lányt még nem lehetett a homok közelébe engedni, mert két marokra ette, hiába próbálták visszafogni. Helyette Cili játszott vele, vagy a rácsos járókában téblábolt, s messziről figyelte a nagyobbak játékát.
Imre kikerekezett hozzájuk, ha elfáradt a tervezésben. Ilyenkor gyakran ölbe kérte a pici lányt, s közben Cilivel beszélgettek. Már valamivel jobban beszélt, s hanyagolta az írást. Margó sohasem ment közéjük. A lakásban maradt, televíziózott, s dühös volt, ha megzavarták. Délutánonként a lánykák hiába panaszolták, hogy éhesek, szomjasak, anyjuk egyszerűen kizárta őket. Imrével sem foglalkozott ezekben az órákban. Így Cilire hárultak a teendők, nem volt szíve elküldeni az éhes, szomjas gyereket, ahogy azt sem tudta nézni, ha Imrének sürgető szüksége támadt, s beleizzadt a visszatartásába. Magától ajánlotta fel a segítséget. Imre ilyenkor bekerekezett a garázsba, Cili utána vitte az alkalmas edényt, aztán kimosta, noha mindez Margó feladata lett volna.
Amúgy kellemesen teltek napjaik. Cili mindig vitt ki magával a fa alá valami kézimunkát. Ha nem beszélgettek éppen, Imre olvasgatott, vagy együtt hallgatták a rádiót, s közben gyönyörködtek a gyerekekben. Mindegyikben, mert a gyermekeket szerető ember minden gyermekben talál örömöt.
Margó lányai aranyosak voltak, mentesek még a rosszindulattól, s a két Lónyai gyerek valóban kedvelte őket. Négyesben olyan magas homokvárakat építettek, hogy alig látszottak ki mögüle. Cili lefényképezte őket nemegyszer. A központban mégis Katinka volt. Bármit tett, mindent élvezettel fogadtak, ahogy az első szavait is. Már sok mindent beszélt. Korán mondta, hogy anya, noha csak aját mondott helyette, a saját nevét is selypesen mondta, a  gyerekek nevét rövidítve, kért és tiltakozott, míg egyik nap azt mondta : „ apa „ Akkor éppen Imre ölében ült, s Lónyai Imre karjai összezáródtak a kislány körül.
Cili rájuk meredt, aztán a két tenyerébe temette arcát. Imre feszengett a gyermekkel az ölében, s meglepő módon egészen jól szólalt meg.
- Ci, ne sírj! Tamnak is mond, ha jön.
- De nem jön, mert azt hiszi, csak a bolondját akarom járatni vele... - sírta Cili lázongó lélekkel, s hozzátette keserűen - Sikerült végleg elüldöznünk.
- Csak én. Te nem. Én bűnöm.
- Vétkes vagyok benne én is. Mindjárt beszélnem kellett volna. Akkor most nem gondolná, hogy a te gyereked akartam ráerőltetni.
- Nem gondol. Nem tud róla.
- Hogyne tudna, mikor világosan megüzentem Marka nénivel!
- Nem tud. Ha tud, jönne! Tudom.
- Biztosan megkapta az üzenetet. Nóra nem hallgatta el, de Tamás nem hitt nekem.
- Hidd el, nem tud! Ha tud, azt is tud, hogy övé. Tud számolni. Május vissza kilenc. De nem tud gyermek. Nem tud május. Te csak bízz! Egy nap megtud, és rohan.
Cili átmosolygott a könnyein.
- Észrevetted, hogy kimondtál egy csomó szót teljesen?!
Imre kesernyésen mosolygott.
- Béna.
- Inkább nagyszerű. Gyógyul a beteg terület. Ha így folytatod, hamarosan tisztán fogsz beszélni.
Lónyai Imre lehajtotta a fejét. Szégyellte a szemébe tóduló könnyeket az előtt az asszony előtt, akit önön hibájából, ostoba módon elveszített.
X/159
      Margó rendszeresen használta Imre kocsiját. Azzal járt bevásárolni, strandra is ment a lányaival. Már gazdagon öltözködött, gyakran volt új ruha rajta, a lánykákon is, ékszereket is viselt, melyeket Imrétől kapott, vagy inkább kizsarolt. Közben úgy hagyta Cilire a beteg embert, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga. Néha kivitte a Lónyai gyerekeket is a strandra, de mindig Cili tudtára adta, hogy szívesség tőle.
Azon a délutánon is strandra ment Margó a négy gyerekkel. Cili kint volt Katinkával a fa alatt, később Imre is kikerekezett hozzájuk, s megint az ölébe kérte a kislányt. Cili horgolt, közben beszélgettek. Imre azt mondta:
- Nézni tanya. Te visz, jó?!
- Körül akarsz nézni?!
- Ja! Mester mond kész két szo...szo...Áh!
- Két szoba?! Nagyszerű. De inkább Margóval vitesd ki magad, mert neheztelni fog.
- Nem baj!
- De baj, Imre! Az ilyenféle kapcsolatot sem szabad félvállról venni.
- Nem kapcs. Csak szex. Elég, ha megfi. Pénz szeret. Nem baj!
- Dehogynem! Ezzel az erővel kialakulhatott volna más is. Törekedned kellett volna rá.
- De te ne mondd! Rossz.
- Ha rossz, akkor is hallgass meg. Számodra az jelentené a megnyugtató megoldást, ha érzelmileg is kötődnétek egymáshoz.
- Én nem tud mást szeret...- morogta Imre sötét arccal.
Cili csendesen felelt.
- Próbáld meg.
- Nem! Ő sem. Mond csak pénz...pénz...pénz!
- Elég baj, ha így van. Sajnos, egyre inkább látszik, hogy egészen másfajta ember, mint amilyennek gondoltam.
- Te minden ember gondol jó!
- Azon már régen túl vagyok, de Margó mégis csalódást okozott. Ez a prosti szemlélet is. Ha ez a helyzet vele, akkor vigyázz a pénzedre. Vedd vissza a kártyát. Lépj fel határozottan.
- Nem lehet. Te tud, nekem kell szex. Erős kényszer. Mit tehetek?
- Vitesd el magad, ha vásárol és fizess te! - felelte Cili, s fordított a témán - A mesternek fizettél megint?
- Ja! Kell nézni, mi kész. Én szeret, ha te is néz.
- Majd máskor, Imre! De vigyétek ki a gyerekeket. Sokszor faggatnak, hogy milyen lesz a tanya. Mikor készül el.
- Még sok idő. Még sok pénz.
- Majd egyszer elkészül...- felelte Cili, s beszélgettek volna még, de Túriék elindítottak egy hangos gépet. Túri aztán az autóját túráztatta. Nem érdekelte, hogy kicsi gyermek van a közelben. Kérni nem lehetett. Mikor végre kiment az udvarból, nyitva hagyta maga után a kaput. Cili együtt bosszankodott Imrével, s indult volna, hogy maga csukja be, mikor egy taxi állt meg a nyitott kapu előtt.
Cili felkiáltott, Polli nénit pillantotta meg az autóban. Szegény Mari közreműködésével a taxis átültette a kerekes székbe. Cili ment, rohant volna, de nem érzett erőt a lábaiban. Mari már tolta befelé, mire eljutott hozzájuk. Szólni nem tudott, csak ráborult az idős asszonyra, s megrázta a belső zokogás. Polli aranyosan figyelmeztette, hogy belepréseli a kocsiba.
- Hadd csókoljalak meg, kislányom, mielőtt kiszorítod belőlem a lelket!
Megcsókolták egymás arcát, de Cili még akkor sem tudott rendesen beszélni, csak sírva hajtogatta:
- Polli néni...drága, Polli néni, hinni sem merem!
Szegény Mari annyira élvezte a helyzetet, hogy örömében kurjongatott, s megrángatta Cili karját. Cili átvette tőle a kerekes széket, s a fa alá tolta. Imre köszönt a maga tehetsége szerint, Polli fogadta, aztán Imre ölében lévő babát nézte feszült figyelemmel, s egyre hitetlenkedőbb arccal. Mielőtt Cili bármit is mondhatott volna, Polli megszólalt.
- Nóri!...De hisz nem lehet!...Mégis!...Nóri!...Hiszen látom !- kiáltotta, s felnézett Cili arcába neheztelő, vádoló tekintettel.
Cili a régi módon a kerekes szék elé guggolt, átölelte Polli térdeit, most ő nézett fel az arcába, és boldog könnyekkel mondta:
- Csak ez lehet. Katinka Tamás gyermeke. Tavaly májusban született.
- Óh, Isten! - kiáltott fel Polli újra, s már nem volt neheztelés, vád a szemében, csak tenger könny. Végigpergett ráncos arcán, le a hófehér, csipkebetétes nyári blúzára.
Cili sokáig vigasztalta. Pollit most nem volt könnyű megvigasztalni. Éles eszével azonnal rájött, hogy itt valami fatális dolog történt. Mikor kicsit nyugodtabb lett, Cili elvette Imrétől a kislányt, de nem tette mindjárt Polli ölébe, csak leguggolt vele, s a gyermeknek mondta:
- Látod, itt van édesapa anyukája. A te nagymamád. Eljött téged meglátogatni. Nagyon örülünk, hogy eljött. Mondd szépen: Nagymama, szeretnék az öledbe ülni, és puszit adni.
A kislány hallgatott, még nem döntötte el, hogy barátkozzon-e, csak félrebillent fejjel nézte az idős hölgyet. Aztán felfedezte a blúzán lévő aranybrosst, s rámutatott:
- Kéjem! - mondta, s nyújtotta a kicsi kezét.
Most már Polli ölébe ültethette Cili. Az idős hölgy nem érdekelte, csak a bross, tapogatta az ujjaival, megpróbálta levenni, közben Polli reszketett az örömtől, a kislány fekete, göndör fürtös haját csókolta, óvatosan az arcát, a kezét, s közben remegő hangon mondta:
- Katinkám, kicsi unokám! ...Gyönyörű vagy!...Édes vagy!...Óh, Istenem, hogy ezt megérhettem!  
Nem tudta folytatni, mert Katinkának sikerült megmarkolni a brosst, s erőteljes ragaszkodással rángatni kezdte. Cili elkapta a kezét, lefejtette a brossról az ujjacskáit. A kislány sírva tiltakozott.
- Add ide!...Kakinkáé!
- Nem a tiéd. Nagymamáé. Anyukájától kapta. Nem szabad elvenni. Fájni fog a nagymama szíve. Sírni fog megint.
- Kakinka is síj!- mondta a kislány, s mutatta a könnyeit.
Polli döntött. Eldöntötte, hogy anyjától, nagyanyjától, s talán még régebbről származó, drága családi ékszerét oda adja játékul az unokájának. Ráparancsolt Cilire.
- Kapcsold ki, és törd le róla a tűt! De ügyesen, nehogy megszúrja vele magát.
Cili ijedt rebbenéssel tiltakozott.
- Drága Polli néni ezt nem szabad! Majd megvigasztalódik.
- Nagymama !- mondta Polli követelőn, s így is folytatta - Azt mondtam, hogy törd le!!!
Imre éppen akkor készülődött vissza a lakásba. Polli feje felett mosolyogva pillantott Cilire, s azt mondta :
- Segít. Hozz fogó.
A kislány látta az előkészületet, megnyugodott, s hálából szóba állt végre Pollival. Nem csak szólt, jutalmazott is. Legszebb módon jutalmazott, noha csak az elégedettségét akarta kifejezni vele. Azt mondta Pollira nevetve:
- Kakinka szejet!
Polli halkan felsírt, s ráborult a gyermekre. Alighanem ebben a pillanatban bármit odaadott volna, s boldog volt, hogy azt adhatta, amihez a gyermek annyira ragaszkodott.
Mikor Imre elkerekezett a fa alól, Cili beszélni kezdett a történtekről. Nem kellett bőven magyaráznia, így hamar végére ért annak, amit el kellett mondania. Polli közben rá-ráborult az unokájára, de most nem sírt, csak az arcán látszott, hogy átérezte mindazt, amin Cili keresztül ment az elmúlt idő alatt. Pedig Cili óvatosan fogalmazott, nem dramatizált, nem is vádolt, s nem is kesergett. Polli anélkül is teljes súlyával fogta fel a történteket, aztán azt mondta:
- Nem értem a fiamat, hogy adhatott hitelt a látszatnak?! De te sem voltál elég okos, kislányom! Igazad tudatában félre kellett volna löknöd Markát, Etelkát, bárkit az utadból, hogy bejuss hozzám. Palinak pedig meg kellett volna mondanod, hogy gyermeket vársz.
Aztán szépen mentegette a fiát. Bánatát hozta fel védelméül, mást aligha tudott volna. Cili közben megtudta azt is, hogy maga is tévedésben volt. Tamáshoz nem jutott el az üzenete. Marka nénit elgázolta egy autó, mielőtt Nórával, vagy bárki mással beszélhetett volna. Polli megkönnyezte Markát, de az unokája közelsége hamar megvigasztalta. Két órán át dajkálta a kislányt, s ahányszor Cili el akarta venni, hogy ne ugráljon az ölében, ne gyötörje, annyiszor tiltakozott. Végül azt mondta:
- Sok pótolnivalónk van. Holnap délután feltétlenül látogassatok meg. Holnapután már itthon lesz Tamás. Amint hazaérek, azonnal telefonálok Londonba. Holnap elintézi az ottani dolgait, és holnapután jön az első géppel, abban biztos lehetsz.
Cili torkát fojtogatták a könnyek: Ilyen egyszerű volna az egész?! Egy telefon és megoldódik minden?! Nem mert hinni benne. Polli látta a szemén, s azt mondta:
- Bízz jobban Tamásban! Jóvá fogja tenni a tévedésből eredő botorságát. Ismerem a fiamat. Benne van a Fürediek belátó bölcsessége. Erre mindig alapozhatsz, kislányom!
Mikor eljött az idő, s Polliéknak haza kellett indulniuk, Cili taxit hívott. Míg vártak a kocsira, Imréről is szó esett. Cili elmondta, hogy más embert faragott belőle a nyomorúság. Polli azt felelte, a szenvedés sok mindenre megtanítja az embert. Végül magáról beszélt. Kiderült, hogy ezen a napon érkezett haza Londonból. Pali lefektette, s mivel a felesége el volt foglalva valamerre, Marira bízta. Maga lement Debrecenbe a Franciska nevű unokahúgáért, aki addig mellette lesz, míg elrendeződnek a dolgok. Amint elment, azonnal megszökött. Már a gépen elhatározta, hogy meglátogatja, ezért lebeszélte Palit arról, hogy hálóruhára vetkőztesse. Aztán elborult az arca, mert megjött a taxi. A kislányt nehezen engedte ki az öléből, újra és újra a szívéhez ölelte, s csendesen sírdogált közben.
A taxis készségesen közreműködött, s azt is megígérte, hogy a háznál is segít majd. Cili megnyugodva engedte el őket.
X/160
      A Füredi ház a maga szokott csendjével, nyugalmával fogadta Polliékat. Az idős asszony örült, hogy Paliék még nem érkeztek meg, a menye sem volt a házban. Nem kellett hallgatnia a szeretetből, féltésből fakadó dorgálásukat. Helyette az elhanyagolt kert láttán kicsit ábrándozhatott arról, hogy megújul itt minden, s egy édes, kicsi lány kacagása tölti majd be a kertet, az udvart, a házat. Hosszú perceken át nézte a kertet, mintha az unokáját máris látná szaladgálni a fák között, s örömről árulkodó hangon mondta:
- Majd meglátod, Mari lelkem, hogy milyen vidám lesz itt az élet, ha Katinkáék a házban lesznek. Megjön Tamás is Londonból, talán még Nóri is hazajön végleg. Hanem, most már gyerünk a hallba, lelkem, mert telefonálni akarok!
A lány nagy üggyel-bajjal betolta a hallba, s Polli felvette a telefont. Először Tamást hívta, de nem jelentkezett. Aztán Nórát, de csak a kis lengyel doktornő volt otthon, aki Nóránál lakott baráti alapon. Polli viszonylag jól beszélt angolul, de a doktornő még csak most tanulta a nyelvet, s nehezen tudta elmondani, hogy Nóra és Tamás valami megemlékezésen van. Polli gondolatban a fejéhez kapott. Valóban készültek a Westminsteri apátság Szent György - kápolnájába, Nóri professzora hívta meg őket, a megemlékezés érintette a családját.
Ez a kápolna volt a hősi halottak emlékkápolnája, ahol a második világháború alatt, a londoni bombázások idején áldozatul esett polgári lakosságot, vagy harmincezer embert név szerint, albumokban tartják számon. Mikor feltették a repülőre, úgy beszélték meg, hogy utána felhívják azonnal, hiszen addig úgyis pihenni fog. Nem tudta letenni a telefont anélkül, hogy ne üzenjen a fiának.
- Tell Thomas, that a great pleasure is, in store for him at home...-  mondta angolul a lengyel doktornőnek, ami magyarul úgy szólt : "Mondd meg Tamásnak, hogy itthon nagy öröm várja."
- It’s great !- felelt rá nevetve a kis doktornő, ami annyit jelentett, hogy óriási, nagyszerű. Polli ebből látta, hogy megértette az üzenetet, s jókedvűen köszöntek el.
A hallban maradtak még rövid időre. Polli maga elé nézett töprengőn. A fogyatékos lány lekuporodott a közelében. Azzal a fejetlen babával játszott, amit Ciliéknél talált a homokban. Dajkálta éppen. Polli már a lányt nézte, s mélyet sóhajtott. Ezt a szegényt is fel kellett vállalniuk. Pali jó szívét dicséri. Magára vállalt minden költséget, nekik csak gyámolítani kell addig, amíg elhelyezik valahol. Segíteni nemigen tud szegény, de az anyai ösztön benne van.
Nagy sóhaj után megszólalt.
- Lefekszem, Mari! Tolj be a hálószobába, és tegyél vissza az ágyra, ahogy levettél! - mondta a lánynak, s izgult, hogy megérti-e.
Szerencsére megértette. Feltápászkodott, Polli ölébe tette a fejetlen babát, ahogy az eleven baba ült benne, s tolni kezdte a háló felé. Polli elgondolkodva simogatta a játékot, miközben beszélt.
- Tudod, Mari lelkem, nekem ma el kellett mennem oda, ahova elmentem. Isteni sugallat volt. Rátaláltam legdrágább kincsünkre, magamhoz ölelhettem a kis unokámat. Majdnem megfosztott tőle az élet. Nem okolom a fiamat, csak nem értem, hogy hibázhatott ilyen nagyot. Tudnia kellett volna, biztosan tudni, hogy Cili nem lehetett hűtlen hozzá. Még akkor sem, ha önként ivott volna. Ahogy magunkat sem értem. Hogy nyugodhattunk bele Tamás tévhitébe, mikor mindannyian éreztük, hogy valami nem stimmel. Hiszen tapasztaltuk előtte, hogy valóban szeretik egymást. Mégis elvétettük ... Igaza van Montesquieunak : " Minél több valahol a bölcs, annál kevesebb a bölcsesség " Ez bizony érvényes ránk is, Fürediekre. Ennyi okos ember egy családban, és nem láttuk meg a fától az erdőt. Sok időt vesztegettünk el. Pedig nincs fontosabb a világon, mint magunkhoz ölelni azokat, akiket szeretünk. Ma ebben a gyönyörű kegyelemben lehetett részem. Hálát adok érte a mi jóságos mennyei Atyánknak, a szívek ismerőjének, s irgalmas gyógyítójának...- mondta, s hirtelen elbóbiskolt.    
Mari azért csak tolta. Mikor beértek a hálószobába, visszaráncigálta az ágyra, éppen úgy, ahogy leráncigálta. Elmebeli elmaradottságában nem tűnt fel neki, hogy a drága jó lélek nem lélegzik. Maga leült a sarokba elégedetten, mint aki jól végezte a dolgát, s dajkálta tovább a fejetlen babát.
X/ 161
     Ciliék másnap délután nem tudtak elmenni Polli nénihez. A kislány megint hányt, noha betartották a diétát. Cili ideges lett, s elvitte az orvoshoz. Később telefonált a Füredi házba, de senki sem jelentkezett. Estig próbálkozott. A következő napon már nem akart telefonálni. Várható volt Tamás érkezése. Nem akart telefonon találkozni vele. Mindazt, ami történt velük, csak személyesen beszélhették meg. Megérdeklődte a gépek érkezését, s attól kezdve várta Tamást. Szerencsésen alakult hozzá az otthoni helyzet. Imréék kimentek a tanyára, kivitték a nagy gyerekeket is. Azt tervezték, kint maradnak éjszakára. A tanyában volt már víz és villany, bútor is a Szondi utcából. Margó most sem volt önzetlen. A nagy gyerekekkel akarta berendezni az elkészült szobákat.
Ahogy elmentek, lement a fa alá Katinkával. A kislány még bágyadt volt, s mindjárt elaludt a járókában. Nyugtalanságában tétlenül ült a széken. Úgy gondolta, Tamás bármelyik percben becsengethet. Mikor valóban megszólalt a csengő, felugrott, s szaladt. Kitárta a kiskaput, döbbenten nézett az előtte állóra. Nóra volt kisírt szemekkel, feketében.
Cili csak egy pillanatig meredt rá, de amint felfogta a gyász jelét, valamiféle idegrohamot kapott, sikoltozni kezdett, rohant volna, ki tudja, hova. Nóra elkapta, megrázta erősen, s az arcába kiabálta:
- Nem Tamás! Anyuska.
Összeborultak zokogva. Cilinek ezek után nem kellett semmit sem mondania arról, hogy Tamás iránt mi maradt a lelkében. A fa alá vezette Nórát, s beszélgetni kezdtek. Először Polli haláláról volt szó. Cilit megdöbbentette, hogy kevéssel azután meghalt, hogy elváltak egymástól. Könnyek között mondta el Nórának az édesanyjuk látogatását, s közben arról sem hallgatott, hogy Katinka Tamás gyermeke.
Nóra a fejéhez kapott.
- Úristen! Hogy ronthattátok el ennyire?! Tamásról később. Előbb téged szidlak össze. Addig kellett volna menned Pali nyakára, míg végre megérti az a fafejű, hogy cselekednie kell. Ha előbb nem, Katinka születése után rá kellett volna borítanod az asztalt. Miért hallgattál, Ciluska ?! Mondd, miért ?!
Cili nyelte a könnyeit, miközben felelt.
- Visszatartott az a fájó gondolat, hogy Tamásban meghalt a szeretet irántam ... - mondta, s elmondta azt is, amiről addig nem beszélt.
Nóra együtt érzőn hallgatta, aztán azt mondta:
- Tamás éppen így gyötrődött. Közben anyuskával semmit sem értettünk az egészből. Főképpen azután, hogy telefonáltam. Hiszen már azt sem lehetett felfogni, hogy Imre vissza tudott húzni. Azt végképp nem, hogy újra gyermeket szülsz neki. Az embernek végig volt egy olyan érzése, hogy másról szól az egész történet. Más valakiről, és nem rólad.
- Mert nem is rólam szólt. Arról szólt, akit Imre kitalált, és megrendezett, akit Tamás fájdalmában látni vélt. Közben én az maradtam, aki voltam. Mégis egyedül maradtam a szívem alatt a gyermekemmel. Most is. Itthon van, de nem keres meg. Pedig számon kellene kérnie mindazt, amit hisz rólam. Még csak fel sem hívott, hogy meghalt édesanyátok, hogy legalább most beszéljen velem.
Nóra lehajtotta a fejét.
- Azt tervezi, hogy néhány óra múlva visszarepül Londonba.
- Látod?! - sírt fel Cili vádlón.
Nóra védte a bátyját.
- Anyuska halála őt is megviselte. Három hét múlva visszajön a búcsúztatására. De most már másképpen fog történni, mint eltervezte...- mondta, s elővette a mobilját.
Hívta volna Tamást, de Cili megfogta a kezét. Megbántottság ült az arcán, szemében újabb könnyek voltak, hangja határozott volt.
 - Rólunk egyetlen szót sem szólhatsz!
- Hogy gondolod ?!- döbbent el Nóra - Akkor Tamás nem tudja meg az igazságot. A gyermekéről sem szerezhet tudomást.
- Nem szólhatsz. Most már nem. Ha nem súgott a szíve, akkor csak menjen!
- Cili ne őrülj meg!
- Ha egy kicsit is szeretsz, megértesz.
- Legalább azt engedd meg, hogy anyuska utolsó órái miatt visszafogjam. Eddig semmit sem tudtunk róla. Szegény Marit hiába kérdeztük. Egy fejetlen babát rázott és berregett hozzá. Gyötrődtünk, hogy anyuskánk órákon át szenvedett magában, elhagyatottan. Én most már mindenre tudom a választ, de a többieknek is tudni kell. Ezt személyesen kell elmondanom, és nem telefonon, vagy három hét múlva.
Cili vívódott, aztán beleegyezett.
- Jól van, de csak azt mondd, hogy eljött, mert látni akart.
Nóra bólintott, s hívta a bátyját. Cili reszketett ültében, mint a nyárfa levél. Mikor Tamás hangját meghallotta, összeszorította a száját, hogy fel ne sírjon. Nóra csak annyit mondott a bátyjának, hogy semmiképpen se repüljön el az esti géppel, mert nagyon fontos mondandója van.
Tamás hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte:
- Hol vagy?!
- Ahol nem volna szabad lennem...- mondta Nóra őszintén.
Tamás hallgatott újra, aztán megszólalt.
- Rendben van. Maradok. De ajánlom, Nóri, hogy elfogadható okod legyen rá!- mondta komor hangon, válaszra nem várt, maga szakította meg a beszélgetést.
Nóra nagyot fújt.
- Huh! Ez van, mit tagadjam! - mondta kis restelkedéssel- Megtiltotta, hogy felvegyem veled a kapcsolatot. Azóta először van itthon. Jön-megy, nem találja a helyét. Azt mondja, itthon nem kap levegőt, fuldoklik.
Cili felsírt csendes váddal.
- Nem ismerek rá. Sohasem volt makacs. Miért hagytátok?! Miért nem beszéltetek vele erővel?!
- Hidd el, hogy nem adott rá esélyt. Londonban sem. Azt sem tudja, hogy babát vártál közben, nem mertem előállni azzal, amit Sacitól hallottam. Kettőtök dolgában olyan konok lett, hogy nem ismertünk rá. Ha engednéd, hogy mindent elmondjak, azzal kezdeném, hogy jól fejbe csapom...- mondta keserű nevetéssel.
Cili nem tudott nevetni. Csak ült összekuporodva, s még mindig reszketett. Mikor kicsit megnyugodtak, Nóra a gyerekeiről kezdett beszélni. Még mindig Zanzibárban voltak. Lohító családja is igényt tartott rájuk. Nórának kevés esélye volt velük szemben. Baráti segítséggel elérte, hogy a fiúk továbbra is az angol típusú fiúotthonban maradjanak. Jóindulatú illetékesek figyelmeztették, ezzel érje be nagykorúságukig. Kénytelen volt tudomásul venni, de várni nem tudott tovább és meglátogatta őket. Régi elhatározása szerint nem fedte fel igazi kilétét. A későbbiek bebizonyították, hogy jól tette. A fiúk tudták, hogy a " mama " magyar volt, s már magyar volta is felzaklatta őket. Szerencsére bizalmukba fogadták, s kérlelni kezdték, hogy vigye magával őket, mert a fiúotthonban nagy a szigorúság, s Kaiba se mennének vissza szívesen. Világot akarnak látni. Csak azzal tudta megnyugtatni őket, hogy gyakran találkoznak majd, és gondoskodik róluk, amíg ott kell maradniuk. Amint elérik a nagykorúságot, magához veszi őket, és mindenben a segítségükre lesz. Azóta már sokszor találkoztak. Mindig hangos örömmel fogadják, így örülnek az ajándékoknak is. Azt is megértik lassan, hogy aki világot akar látni, annak tanulnia kell, alkalmazkodnia a civilizált szokásokhoz. Eljutott velük oda, hogy elviselhetőbbnek érzik a szigorú  követelményeket.
Nóra aztán a londoni életéről beszélt. Megvallotta, hogy az életében újra megjelent a szerelem, de nem lehet zavartalanul boldog, mert házas a kedvese. Fulladozik a házasságában, de nem válhat el. Van három gyereke, erősen köti a családi háttere gazdaságilag, és egzisztenciálisan. Félti a lopva szerzett boldogságot, s mindent megadna azért, ha Georg mellett élhetné le az életet.
Mire Nóra befejezte, Katinka ébredezni kezdett a járókában, Nóra elkapta Cili karját.
- Nézd, felébredt! Néz bennünket. Figyelmesen vizsgálódik, és azon töpreng, ki lehetek vajon?! Istenem! Teljesen olyan, mint én vagyok a kis-kori képeimen.
Cili elnyomott egy elégedett mosolyt. Felpattant, s miközben kiemelte a babát a járókából, vidáman beszélt.
- Na, ki van itt?! Nóri van itt, édesapa testvére. Nórika ismerkedjetek meg Katinkával, adjatok puszit egymásnak gyorsan! - mondta, s odatartotta a gyermeket.
Nóra megcsókolta a gyermek arcát, de Katinka most sem barátkozott azonnal, hanem Cilihez bújt. Füredi Nóra még nem felejtette el, hogy az övéi minek örültek a legjobban, lekapcsolta az óráját, s  lengette a kislány előtt.
Ugyanaz történt, mint Pollival való találkozáskor. Katinka hajlandó volt a szép tárgy miatt az ölébe ülni. Nóra néma örömmel ölelte magához. Jó órát játszottak. Nóra a végén azt mondta, látni akarja Katinkát felnőni, évente többször is hazajön majd.
Mikor búcsúztak, Nóra éppen olyan tanácstalan volt Ciliék miatt, mint előtte. Cili még a kapuban is kérlelte, hogy vigyázzon, ne árulja el. Tamásnak egy nap magától kell rájönnie, hogy szörnyű tévedésben van.
Nóra csóválta a fejét. Mondta, hogy most a régi, ábrándosan naiv kislány rendelkezik, de Cili erősen ragaszkodott ahhoz, hogy a történtekről, s Katinkáról hallgasson. 
X/162
      Tamás nem volt a házban, bőröndje a szobájában útra készen állt. Nóra a hallban várta idegesen. Tamás megjött végre, belépett a hallba, s várakozó, átható tekintettel nézett a húgára. Nóra tördelte az ujjait, s akadozva mesélte el édesanyjuk utolsó óráit. Először csak annyit mondott, hogy anyjuk belső indíttatásból akart találkozni azzal, akinek a nevét ebben a házban nem szabad kimondani. Így üres volt, s hiteltelennek tűnt az elbeszélése.
Tamás összevonta a szemöldökét, s zordan mondta :
- Akkor most azt is mondd el, amiről eddig hallgattál, mert nem hiszem el, hogy ezt nem tudtad volna telefonon elmondani. Ezért te nem tartottál vissza engem.
Nóra hirtelen meggondolta magát. Szeretett bátyja állt előtte, Tamás további élete függött attól, hogy mit tud meg Ciliről, a gyermekről, a történtekről. Cili kérését megértette ugyan, de ebben a percben már nem lehetett rá tekintettel. Csendes komolyan mondta:
- Rendben van! De fájdalmat fogok okozni.
- Ne törődj vele. Mondjad!
- Az, akinek a nevét nem mondhatom ki előtted, a múlt évben szült egy gyermeket.
Tamás arca megrándult, s felhördült hirtelen.
- Tetézed a poklot?!
- Az a kisgyermek, a te gyermeked!- mondta határozottan, aztán mégiscsak kipotyogtak a könnyei.
Tamás néhány pillanatig vádlón, neheztelőn nézett rá, aztán rekedten kérdezte:  
- Ki állítja ezt ?!
- Ő!
- Ilyet " Ő" nem állíthatott. Ha valóban így volna, akkor azt kellő időben tudatta volna velem.
Nóra elvesztette a türelmét, s harciasan kérdezte:
-Melyik kellő időben, mert több időpont is van?! Tavaly májusban, mikor megszületett a gyermek, vagy mikor megtudta, hogy áldott állapotban van?! Nem vette észre mindjárt, mert megvolt a menzesze, mint tudod. Csak szilveszter délelőttjén tudta meg, mikor a Lónyai házban, takarítás közben megmozdult a baba. Elrohant egy nőgyógyászhoz, hogy bizonyosságot szerezzen. Éjfélkor akarta neked megmondani, hogy a legboldogabb új esztendőt ígérhesse.
Tamás felhördült.
- Vigyázz! Ne forgasd meg bennem a tőrt ostobaságból.
- Tamáskám, ez az igazság!
- Igazság ?!- ordította Tamás - Azt akarod mondani, hogy miközben arra várt, hogy megérkezzek, és elmondhassa nekem örömmel, hogy apa leszek, mert hiszen engem szeretett, csak mellékesen, puszta időtöltésből italozott a volt férjével, hogy aztán az ágyában kössön ki mezítelenül?!
- Nem italozott. Imre erőszakkal altatós konyakot töltött a szájába. Küzdött, míg tehette. Mikor elbódította a beletöltött konyakos altató, Imre megrendezte neked azt a jelenetet...- mondta Nóra sírva, s elhallgatott.
Füredi Tamás merőn nézte a húgát, szája széle remegni kezdett, s hörögte:
- Ne, Nóri, ne!
- Ez történt. Téged megzavart a fájdalom. Elhitted Lónyai Imre színjátékát. Elrohantál. Magára hagytad abban a kiszolgáltatott helyzetben.
Az életben ezt hívják kegyelemdöfésnek. Nóra nem annak szánta, csak azt akarta, hogy bátyja értse meg, maga is oka volt annak, ami történt, s Cilit ne vádolja tovább.
Füredi Tamás lábai megroggyantak, két kezébe fogta a fejét, s felsírt mélyről.
- Úristen!
Látszott rajta, hogy közel áll a teljes összeomláshoz. Nóra rohant, s miközben próbált támasza lenni, erősen kérlelte.
- Ne gyilkold magad. Nem szabad. Most csak arra gondolj, hogy vége a kínnak. Cili szeret. Éppen úgy szeret, mint régen, és van egy gyermeked. Egy pici lányod. Katinkád... Anyuska valahogy megérezte, vagy csak a történtek végére akart járni. Ahogy Pali elment, odavitette magát rossz állapotában. Ahogy meglátta a gyermeket, azonnal tudta, hogy a tiéd. Az öröm ölte meg, a gyönyörű öröm, hogy magához ölelhette a kicsi unokáját.
Füredi Tamás zokogott. Mikor úgy-ahogy összeszedte magát, leült a fonott fotelbe, s bámult maga elé. Nóra már nyugodt volt. Tudta, lélekben elindult Cili felé, ha a valóságban nem is rohant még. Ismerte. Tamásnak mindenhez idő kellett, annyira alapos volt még az érzéseiben is. Most is bebizonyosodott. Tamás rekedten szólalt meg.
- Mit mondott, Cili, miért hallgatott mindvégig?!
Nóra elmondta a mobilt, a noteszt, Pali viselkedését. Említette a maga rosszul sikerült telefonját, melyből Cili leszűrte, hogy Imrének tulajdonítja a gyermeket, aztán Marka nénit az üzenettel Katinka születésekor. Végül Cili fájó hitét, hogy Tamás szívében meghalt iránta a szeretet.
Füredi Tamás felugrott, s dühösen kiabálni kezdett.
- Hogy gondolhatott ilyet?! Hogy eshetett ebbe a hibába?! Történtek után is halál biztosan tudnia kellett volna, hogy szeretem, amíg csak élek.
Nóra átállt Cili pártjára, s kiabálni kezdett maga is.
- Ugyan, miből?! Te mit tettél érte? Semmit sem tettél, csak gyötrődtél. Egyszer sem vetted fel a telefont. Ha másért nem, legalább azért, hogy megkérdezd, Cili miért tetted ezt velem?!... Most is. Csak azzal foglalkoztál, hogy véletlenül se kerüljünk kapcsolatba vele. Ahelyett, hogy oda mentél volna ahhoz a rohadt telefonhoz legalább most!
- Nem engedte a kín...- motyogta Tamás.
- Meg a fene nagy büszkeséged!
- Igazságtalanul vádolsz. Hibát követtem el, de nem büszkeségből eredt, hanem bánatból.
- Hibát?! Bűnt! Megvakítottad magad fájdalmadban. Velünk is elhitetted, hogy amit láttál, az félreérthetetlen helyzet volt. Cili magára maradt a gyermekkel a szíve alatt. Csoda, hogy egyáltalán szeret még. Mikor meglátott feketében, kisírt szemekkel, az a szörnyű képzete támadt, hogy a halálhíred viszem. Őrült módjára sivalkodni kezdett, és rohant össze-vissza. Alig tudtam megértetni vele, hogy nem te haltál meg, hanem anyuskánk... Nem érdemled meg. Helyében senki sem állna szóba veled a történtek után. Jobb, ha tőlem tudod!- mondta, sarkon fordult, s alaposan bevágta maga után az első folyosó ajtaját.
Füredi Tamás úgy állt a hallban egy ideig, mint a villám sújtotta fa. Aztán mozdult. Lassú, fáradt léptekkel elindult az utcán parkoló gépkocsijához.

A remény

X/163
    A villa kapuja nyitva volt. Túri András küszködött egy utánfutóval, keresztbe fordult vele a nyitott kapuban. Az udvarra lépőtől egy szóval sem kérdezte, hogy hova megy, mit akar. Nem érdekelte a szomszédai biztonsága.
Tamás először a fa alatt lévő kerti bútorok felé tekintett. Látta a járókát, s míg nézte, arcáról eltűntek a keserű vonások. Mivel tájékozatlan volt a változásokban, a földszinti bejárat kilincsét nyomta le. Az ajtó zárva volt. Kétszer csengetett, majd pár pillanatig töprengőn állt, aztán döntött, s felment a kőlépcsőn. Az üvegezett előtér ajtaját nyitva találta. Belépett kopogtatás nélkül, s mint aki otthon van, elindult a lakás belseje felé. Hamarosan hangokat hallott a nagyszoba felől. Megállt a félig nyitott ajtóban. Cilit látta meg először. A szoba közepén, a szőnyegen térdelt fürdőruhában, s valami ruhafélét tartott a kezében. Szebb volt, kívánatosabb, mint valaha. Tamás óvatosan nyitotta az ajtót, s meglátta a gyermeket is. Cili előtt állt kis bugyiban, félmeztelen. Könnyekkel nézte.
Nem vették észre, hogy ott van. Cili megpróbálta a gyermekre ráadni aruhát. A kislány tiltakozón rázta göndör fürtös fejét.
- Nem, nem! Nem akajom!
- Muszáj, kicsi szívem!  Így nem mehetünk vissza a fa alá, lassan hűvösödik. Megfázol. Felveszed szépen, mert nem akarsz megbetegedni megint, igaz ?!
- Nem, nem !- mondta a gyermek, de még mindig a tiltakozás okán.
Tamás szája körül mosoly táncolt, hangja is mosolygott, mikor megszólalt.
- Édesanyának fogadj szót szépen, pici lányom!
Cili nagyot jajdult. A baba csodálkozó szemekkel nézett a hang irányába. Cili a két tenyerébe temette arcát. Tamás akkor már a szobában volt, letérdelt Cili mellé, magához ölelte, csókolta, ahol érte, miközben sírta-súgta :
- Szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek! Ne sírj, ne gyilkolj vele, a gyermek is megijed. Nézd milyen riadt, mindjárt sírni fog.
Cili valamennyire összeszedte magát, s nyúlt a gyermekért. Tamás segített közéjük vonni. Megcsókolta a gyermeket is. Aztán felváltva szeretgette őket. Boldog, mégis gyötrelmes pillanatok voltak. Katinka megelégelte a dolgot, s újra tiltakozott.
- Nem, nem !- mondta, s kezével eltolta Tamás arcát magától, aztán meggondolta a dolgot, mert felfedezte Tamás nyári farmeringén a fényes csatokat, fémgombokat. Most már maga közeledett, befurakodott anyja és Tamás közé, s ujjával babrálni kezdte a fényes holmit. Tamás nem mert mozdulni, hogy el ne riassza. Míg a gyermek játszott, ők egymást nézték térdelő helyzetükben. Cili szemében már vádló könnyek voltak. Felállt, s otthagyta őket a szőnyegen. Leült a rekamiéra, s maga elé nézett gyötrődőn. Tamás most nem sietett hozzá. A gyermekkel maradt, s játszani kezdett, mókásan berregett, füttyentgetett, s mindenféle hangot adott. Katinka kacagott, s befogta Tamás száját.
Aztán arra volt kíváncsi, hogy mi lehet a " bácsi" szájában, s bedugta az egyik ujját tövig. Tamás óvatosan megfogta a fogaival. Katinka kirántotta az ujját, eldugta kezét a háta mögé, s az anyjára nézett.
- Ez hajap!- mondta édes tiltakozással.
Cilire hirtelen rátört a nevetés. Tamás is nevetett, úgy nevetett, hogy a könnyei csorogtak. Felálltak mindketten, s egymás felé fordultak. Összeölelkeztek újra. Összetalálkozásukhoz elég volt ennyi, de együtt maradásukhoz kevés volt. Cili míg ráadta a ruhát a gyermekre, s maga is felkapott egy nyári köntöst, pár szóval mondta, hogy lemennek a fa alá, s míg Katinka a járókában játszik, beszélgethetnek. Tamás bólintott, s elindultak.
Cili vitte a babát, nem beszéltek a fáig. Katinka most nem örült a járókának, kicsit reklamált, de mikor látta, hogy a " bácsi" leül, napirendre tért a dolog felett. Egyenként emelgette fel a játékait, mutatta, hogy mi mindene van. Tamás örvendezett, s úgy látszott, nemigen fognak beszélgetni ott sem. Túri András magára vonta a gyermek figyelmét, a közelben berregtetett valamit.
Most már beszélhettek volna, mégis hallgattak. Tamás előre hajolt a székén, kezébe vette Cili kezét, megcsókolta, de nem szólt. Cili bágyadtan mosolygott, s hallgattak tovább. Hosszú percek teltek el így, míg végül Tamás megszólalt.
- Képtelenség beszélni róla.
- Muszáj. Mindvégig egyedül voltam. Akkor is, mikor megszültem a gyermekünket. Sehol sem voltál, mikor fájt a szívem, és nagyon sokszor fájt. Legjobban az a tudat, hogy elfelejtettél.
Tamás arca szelíddé vált, s csendesen felelt.
- Emlékezz rá, hogy mit mondtam akkor ősszel az esti Duna - parton... Az én világom köréd rendeződött. Ez így marad, amíg csak élek.
- Tudom, hogy felejteni akartál !- jajdult Cili hangja.
- Az csak menekülés volt, hogy túlélhessem. De nem lehetett elmenekülni, hiszen bennem élsz, a lelkemben. Az ember balgaságában elmehet, elrohanhat onnan, ahol fájdalom érte, de önmaga elől nem menekülhet el.   
Cili mintha meg sem hallotta volna, csak mondta a maga keserveit.
- Ahányszor ránéztem a lányodra, annyiszor sírt fel bennem a gondolat: arról sem tudsz, hogy a világon van.
- Ha tudom, talán túl sem élem ezt az egészet. Hiszen elvesztésed tudata magában is gyilkolt.  
- Mégsem akartál véget vetni a gyötrelmeknek. Most is elmentél volna...- mondta Cili, s felsírt vádlón.
Tamás ugrott. Nem törődött az időnként odasandító szomszéddal, Cilit magához ölelte, s remegő hangon mondta :
- Ne öljük egymást azzal, ami történt. Itt vagyok, és veletek maradok. Együtt leszünk eztán. Ígérem, mindent jóvá teszek. Érezni fogod, hogy éppen úgy szeretlek, mint régen.
Cili vergődött a karjaiban.
- Nem elég!... Nem elég!
- Nem elég, hogy jobban szeretlek az életemnél ?!
- Ha igazán szerettél volna, nem hiszel a színjátéknak...- zokogta Cili .
Katinkát megriasztotta anyja sírása. Tamás a gyermekhez fordult, s mintha mindig azt tette volna, a karjaiba vette. Csitítgatta dajkálva, s a gyermeknek mondta :
- Semmi baj, pici lányom! Édesanya megnyugszik hamar, mert belátja, hogy az életben nem mindig lehet kikerülni a buktatókat. Én is fájdalommal fizettem miatta. Ugye, te elhiszed szegény apádnak?!
Cili lassan összeszedte magát. A gyermeket Tamásnál hagyta, helyette járkálni kezdett az asztal körül, s egy idő után könnyek nélkül szólalt meg.
- Azt mondod, hogy eztán velünk maradsz. Ez egyben azt is jelenti, hogy itthon maradsz?!
Tamás a gyermek karját csókolgatta, s kitérőn felelt.
- Erről még ráérünk beszélni.
- Tévedsz. Erről most kell beszélnünk. Tessék felelni.
- Ez a hang nem a tiéd...- mondta Tamás csendesen, s visszatette a gyermeket a járókába. Egy macit táncoltatott aztán, hogy a gyermek figyelmét elterelje a fogságról.
Cilit viszont nem lehetett eltéríteni a szándékától, erélyesen mondta:
- Ne menekülj a lányodhoz. Felelj!
Tamás felemelkedett, s fáradt arccal nézett Cilire.
- Nyugodj meg, kicsi angyalom!
- Addig nem tudok megnyugodni, míg nem tudom, hogy valóban visszajöttél-e hozzánk?!
- Elrendezett dolgokat nem szabad megkérdőjeleznünk. Még keserűségből sem.
- Kénytelen vagyok, míg nem tudom, hogy valóban velünk maradsz-e, vagy feltételei vannak. Egyenesen megkérdezem újra : itthon maradsz, vagy vissza akarsz menni Londonba?!
Tamás nyugtalan mozdulatot tett, mint akit bosszant, hogy nem térhet ki tovább a válasz elől, s komoran felelt.
- Mivel jelenleg Londonhoz köt a munkám, egy ideje ott zajlik az életem, természetesen egy darabig ott kell élnünk.
- Eldöntötted nélkülem. Nem kérdezted meg, hogy javult-e a gyerekek helyzete, itthon tudom-e hagyni őket?! Nem tudom. Most már végképp nem, mert Imre rokkantságában nem vállalhatja őket. Ápolójából lett élettársa pedig csak kényszerből tűri a gyerekeket ideig-óráig. Egyedül fogsz visszamenni. Itt hagysz bennünket újra, mert mindennél fontosabb az egzisztenciád.
- Igazságosabb légy, kicsi angyalom! Sohasem volt fontosabb.
- De akkor, szilveszter este az volt a fontosabb. Engem csak szóval védtél. Nem jöttél velem akkor sem, mikor tudtad, hogy Nóra nem maradhat nálunk.
Tamás arcán átfutott az árnyék, s nagyon csendesen felelt.
- Ha jól emlékszem, te akkor délután eleve nélkülem akartál eljönni. De ne vádoljuk egymást. Szorító helyzetben voltam a szilveszteri vacsora miatt, ahogy most is hasonló helyzetben vagyok. Szerződés köt a következő tanévre is. Nem lehet büntetlenül felrúgni.
- Akkor menj!...Rohanj!...Felejts el bennünket !- sírta Cili tenger bánattal.
Tamás átölelte. Hangjában melegség, szelíd lágyság volt.
- Még mindig ennyire fáj ?!
- Nagyon! - sírta Cili, s elveszett a vigasztaló ölelésében.
Egyelőre nem beszéltek tovább a londoni útról. A gyermekkel játszottak. Először Cili vette ölbe, s Tamás elcsalta tőle, aztán Cili visszacsalta, míg végül a kislány magától ment egyik ölből a másikba, s igen kedvére való volt a játék.
Sötétedni kezdett, hűvösödött is, fel kellett menniük az emeletre. Tamás vitte a gyermeket, míg a másik kezével magához ölelte Cilit, de még nem volt köztük rendben minden. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy fürdetés, és vacsora közben egymás felé forduljanak folyton-folyvást, csókban forrjanak össze, vagy együtt élvezzék a gyermek szavait, mozdulatait. Együtt is altatták el.
Cili ha száz éves koráig él, akkor sem felejti el. Katinka éber, nagy szemekkel nézett fel rájuk a kiságyából, talán azon töprengett, hogy milyen új módi ez, s tetszett neki a dolog, mert nem volt kedve elaludni. Tamás leguggolt a kiságy mellé, benyúlt a rácsok között, megfogta a baba kezét, s halkan dalolta:
- " Szép csillagos az ég, elcsendesül a rét, ezüst fényét hinti rád a holdsugár. Már fújdogál a szél, a tücsök hangja kél, s lágy, puha fészkén elszunnyad a kismadár..."
A kislány szemhéja elnehezült, néhányszor lecsukta, s felnyitotta még, mint aki küzd a rátörő álmossággal, hogy hallja még a dalt, aztán elmosolyodott picit, s lecsukódott a szeme. Tamás nézte egy ideig gyönyörködő szemmel, aztán felállt, s magához ölelte Cilit. Egymáshoz simultak. A csókok közben elemi erővel tört rájuk a vágy, szinte reszkettek bele. Hozzáfogtak az ágyazáshoz, de nem tudták befejezni. Másfél esztendő kínzó vágya volt ebben a türelmetlenségben.
Gyönyörű éjszakájuk volt. Talán legszebb mind között. Hajnal felé  rendesen megágyaztak maguknak, de az átélt örömtől nem tudtak elaludni. Tamás a karjaiban tartotta Cilit, időről időre csókot lehelt arcára, vállára, közben halkan beszélgettek. Cili röviden elmesélte a bő másfél esztendő történetét. Azt is, hogy Imre a betegségében sokat változott, de ahhoz így sem járulna hozzá, hogy külföldre vigyék a gyerekeket. Ők pedig továbbra is  ragaszkodnak az apjukhoz. Mióta Margó megpróbálja távol tartani őket, még inkább mennek, felvették az asszonnyal a harcot. Minél többet beszélt, Tamás egyre inkább látta, hogy ugyanaz a helyzet, mint régen. Tekintettel kellett volna lennie Lónyai Imrére, a gyerekek érdekére, kívánságaira, csak éppen kettőjük életére nem volt tekintettel senki. Cili maga sem.  
Igyekvő fegyelemmel elmondta újra az indokait. Ha attól eltekint, hogy érték a kinti munkája, hazájuktól elszakadt magyar gyermekeket tanít, még mindig ott van a szerződési kötelezettsége. Az első fél év után két tanévre kötöttek szerződést vele szigorú feltételekkel, amiből egy év még hátra van. Elmondta azt is, a szerződés lejártáig visszatartják fizetése huszonöt százalékát, hogy a szerződésszegéstől elvegyék a tanár kedvét. Az elmúlt másfél tanévre már levonták. Ha most hazajön, annyi pénzt veszít, amennyit itthon két esztendő alatt se keresne meg.
Cili magában belátta, hogy ez komoly indok. Azt is tudta, nem volna szabad arra kérnie, hogy ennek ellenére jöjjön haza, de nem volt más választása. Mondta boldogtalanul újra. Tamásban felülkerekedett a párját követelő férfi. Kiugrott az ágyból, s idegességében kiment a lodzsára, a hajnali ég alá rágyújtani. Cili szorongón ment utána, s hajtogatta az indokait. Tamás nyugalmat erőltetett magára, átölelte a vállát, s csak a hangjában vibrált a lefojtott indulat.
- Megmondtam annak idején, hogy van egy tűréshatár, kicsi angyalom! Beszélj a gyerekeiddel. Bárhogy ragaszkodnak apjukhoz, velünk kell jönniük. Imrének pedig meg kell érteni, hogy ebben a helyzetben el kell engednie a gyerekeket. Majd hozzuk őket, amilyen gyakran csak lehet.
- Nem fognak beleegyezni, Imre sem, a gyerekek sem. Tudom. Holtbiztosan tudom. Hihetetlen módon ragaszkodnak apjukhoz. Tehetetlen vagyok ezzel a ragaszkodással szemben. Kár is beszélni róla!- kesergett Cili
- Én pedig nem egyezem bele abba, hogy ilyen mértékben függjünk tőlük. Van saját életünk is. Szeretnék végre boldog családi életet élni azzal, akit szeretek. Szeretnék a gyermekemmel élni, akit még alig láttam, akinek még alig örülhettem. Nekem el kell mennem. Velem kell jönnötök. Ha valóban szeretsz engem, velem jöttök.
Cili kínpadon vergődő lélekkel sírt fel a karjaiban.
- Nem lehet!...Kicsik még...Nem tudom itt hagyni őket...Nem tudom ketté szakítani a szívemet!...Nem tudom!...Nem tudom!
Tamás megbántottan, neheztelőn nézett Cili szemébe, s bement a lodzsáról. Öltözködni kezdett. Közben egyetlen szót sem szólt. Cili utána ment. Szíve mélyén reménykedett abban, hogy nem megy el. Tamás azt remélte, hogy nem engedi el. Amint felöltözött, odament a kiságyhoz. Behajolt a gyermekhez, megcsókolta a homlokát. Aztán letette a névjegyét az asztalra, hogy Cili telefonálni tudjon, ha akar, s megszólalt fojtott, indulatról árulkodó hangon.
- Most elmegyek, hogy nyugodtan tudj gondolkodni. Ha úgy döntesz, hogy velem jöttök, hívj fel. Van rá három heted. Ha anyuska búcsúztatásáig sem telefonálsz, akkor elrepülök Londonba, és ne várj vissza egyhamar...- mondta keményen, szinte kegyetlenül. Sarkon fordult, s kiment a szobából.
X/164
        Ami a lélek törvényei közül való, azt az ember aligha szegheti meg büntetlenül. Cili a gyermekei iránt érzett szeretet, s felelősségtudat miatt nem tudott Tamás kívánsága mellett dönteni. Ezzel megszegett egy másik törvényt, nemet mondott közös életükre annak, akit ugyancsak teljes lelkével mélyen és őszintén szeretett.
Mi a kínpad, ha nem ez. Nem csoda, ha belebetegedett. Súlyos  epehólyag gyulladást kapott, nem tudott enni, végül már jártányi ereje sem volt.
Nóra naponta eljárt hozzájuk. Elvégezte helyette a tennivalókat, míg szükség volt rá, s igyekezett tartani benne a lelket. Most nem okolta a bátyját. Azt mondta, a maga módján igaza van, ahhoz ragaszkodik ennyire, akit szeret, akit egyszer már majdnem elvesztett. Nem szabad haragudni rá, hogy szeretne végre zavartalanul boldog lenni.
Nóra megértette Cilit is. Ha valaki, ő maga pontosan tudta, hogy milyen kínt kellene átélnie aztán, ha végül mégiscsak magukra hagyná a gyermekeket. Azon a véleményen volt, hogy az adott helyzetben ezt nem szabad megtenni két kiskorú gyermekkel. Ebben a patthelyzetben nem tudott okos tanácsot adni, helyette úgy segített, ahogy tudott. Mikor Cili kicsit jobban lett, sokat beszélgettek. A régi módon, bizalmasan, egymáshoz ragaszkodón.
Nóra mesélt Cilinek a londoni napjaikról is, Tamás bezárkózásáról, amit majdnem szó szerint kellett érteni. Azt is csak nehezen érte el, hogy időnként nála vacsorázzon. Tamás ilyenkor bement érte a kórházba, s együtt mentek haza. Tamást útközben semmi sem érdekelte. Olyan ember járt csukott szemmel, érdektelenül London utcáin, aki úgy az angol irodalom, mint az angol történelem és építészet nagy kedvelője, tisztelője volt, s évtizedeken át készült arra, hogy felkeresse a jeles helyeket. Egyet sem nézett meg közülük.
Az iskolája közelében bérelt egy kis garzonlakást. Abból állt a napja, hogy reggel elment tanítani, délután vásárolt valamit vacsorára, s a szállására ment. Ha felkészült a másnapi tanításra, zenehallgatással töltötte az idejét.
Nóra tudósított Tamás jelenbeli napjairól is. Füredi Tamás tanár úr ezekben a napokban munkába menekült. Rendbe hozta az elvadult kertet, kiselejtezte a hallban a tönkrement virágokat, s más hasonló munkát keresett magának. Most sem lehetett Ciliről beszélni vele, még csak említeni sem, de annyival jobb volt a helyzet, hogy egyelőre itthon maradt, s a mobilját mindenhova magával vitte. Kint volt vele a kertben, étkezés idején a tányérja mellé tette. Nóra sajnálta, de magában kicsit mulatott is rajta, néha alig tudta eltitkolni.
Cili lelke fájt Tamás miatt, de hiába ölte magát nap nap után, nem hívhatta fel, mert nem mondhatta, hogy elmegy. Lélekben Polli nénihez menekült, a tanácsára gondolt, s nagyon remélte, hogy Tamásban valóban benne van a Fürediek belátó bölcsessége, s kitartása láttán előbb-utóbb enged. Vak hitnek tűnt, mert közben teltek a hetek, s Tamás sem közeledett. Egyetlen egyszer sem csörrent meg a telefon, nem kérdezte meg azt sem, hogy van a pici lánya, mi van velük.
Letelt a három hét. Polli nénit elbúcsúztatták, hamvait férje mellé helyezték. Cili nem volt Polli búcsúztatásán, Nórától felmentést kapott. Ez volt az a kritikus nap, ami mindent eldönthetett köztük.
Órákon át keseregve jött-ment a lakásban, idegességében az ujjait tördelte, s azon gyötrődött, mit mondjon majd, ha Tamás felhívja. Az utolsó percekben úgy döntött, felveti Tamásnak a régi elképzelést, miszerint ingázik London és Budapest között. Viszi a pici lányt is, s valahogy megoldja arra az időre a gyerekek felügyeletét. Közben reszketve figyelte az órát. Az idő most nagyon gyorsan pergett. Tamáséknak lassan indulniuk kellett a reptérre. Megszólalt a telefon az emeleti hallban. Felkapta a kagylót.
- Elengedsz, kicsi angyalom?! - kérdezte Tamás szomorúsággal a hangjában.
Cili sírástól remegő hangon felelt.
- Ha beérnéd azzal, hogy Katinkával kimegyünk időnként egy-két hétre, valahogy kihúznánk a hátralévő esztendőt.
Füredi Tamás határozottan nemet mondott.
- Nem alkuszom. Vissza akarlak kapni teljesen. Ha majd úgy érzed, hogy mindenkinél fontosabb vagyok, ülj fel Katinkával a repülőre. Palinál hagytam elegendő pénzt, hogy ez se legyen akadály.
Cili felsírt újra.
- Nem lehet!...Hosszabb időre nem mehetek!...Jaj, nem mehetek, édes egyetlenem!
Tamás hallgatott egy kis ideig, aztán megszólalt újra.
- Én várok. Ha kell, évekig várok. Isten veletek!- mondta nyilvánvaló bánattal, s elbontotta a vonalat.
Anatole France mondta: " Nincs nagyobb dolog a világon a fájdalomnál."

A remény

X/165

     Cili két napig sírt. Aztán átmenetileg megpróbálta elfogadni ezt a helyzetet is, s kapaszkodóul álmodozásba menekült. Egyszerűen nem tehetett mást, ha nem akart beleroppanni a sors újabb húzásába. Naponta várta a csodát, hogy Füredi Tamás belépjen az ajtón, s azt mondja:
" Hazajöttem, kicsi angyalom!"
Hogy elviselhetőbb legyen a várakozás, most is igyekezett elfoglalni magát. Nagyon nem kellett keresnie a feladatokat, ott volt a három gyermek, a háztartás, a kertben is volt tennivaló, s eljárt a védenceihez is újra. Noha már elintézte, hogy hetente egyszer hivatalos segítséget is kapjanak, de tudta, az nem elegendő. Ilyenkor Saci vigyázott Katinkára, egyre bátrabban hagyhatta rá a kislányt.
Közben Imrééknél rosszabbodott a helyzet. Margó már naponta háborgott a Lónyai gyerekek látogatása miatt, míg egyik nap megengedhetetlen dologra vetemedett. Lackót seprűvel kergette fel az emeletre. Saci előbb szerzett tudomást róla, mint anyja. Lement, s a maga gyerek módján számon kérte az asszonyon. Asztalosné úgy felbőszült, hogy nekiugrott a kislánynak, megrángatta a haját, s felpofozta. Cili akkor érkezett haza, már az udvaron hallotta a ribilliót, Imre torokhangú üvöltését, Saci zokogását, Margó visítását, mert Imre ráhajtott a lábára.
Berohant, s szigorúan, de a maga tisztességes módján figyelmeztette az asszonyt. Azt mondta, ha még egyszer hozzányúl a gyerekekhez, ő is elkapja a haját, aztán megnézheti, hogy mi marad a fején. Ahogy az sem tűri, hogy korlátozza a látogatásokat. Utána megcsendesedve hozzátette, hogy annak idején hálát emlegetett a jóindulatáért, amit sohasem várt el tőle, de becsületesebb viselkedést elvárt volna.
Margó csípőre tett kézzel kiabált.
- Kezet ne csókoljak?! Amúgy pedig ne dirigálj a lakásomban. Az emeleten parancsolgass!
- A te lakásodban ?! Meglep.
- Imre élettársa vagyok. Jogom van a lakásához.
- Ez nem Imre lakása, hanem az enyém, hogy tévedésbe ne ess! - mondta Cili némi iróniával.
- Ne hazudj! Az emeleti lakás is Imréé volt. Tőle kaptad. Ilyen alapon nekem is jár egy lakás! - mondta az asszony dühösen.
Imre megszólalt, s Cili jólesőn tapasztalta, hogy ezúttal mellé állt.
- Itt minden Cilié...Neked semmi jár!...Te mindent pénzé...Sok pénzé ... Legyen elég !- mondta Imre ellenmondást nem tűrő hangon.
Asztalosné dühében a földhöz vágott egy vázát, s kirohant a szobából. Ettől a naptól kezdve csak tessék-lássék végezte a tennivalókat. Ez komoly gond volt, mert Imrének rendes ellátásra volt szüksége, de az asszonyt nem lehet jobb belátásra bírni.
Cilinek közben másféle gondja is adódott. Felbukkant a ház közelében Saci egyik iskolatársa, egy nyolcadikos fiú, folyton ott sündörgött a ház előtt, s füttyentgetett a kislánynak. Sacinak sem volt közömbös. Leste a lodzsára kitett leander mögül. Cili bepárásodott szemmel figyelte. Hajdani kislány önmaga jutott eszébe, éppen ennyi idős volt, mikor Imrével találkozott. Tudta, milyen kevés kell ahhoz, hogy egy kislány álmodozásba fogjon. Ez a fiú is jóvágású gyerek volt, s jóval idősebbnek tűnt a koránál. Magasra nőtt, nyári öltözetében valósággal kigyúrtnak tűnt. Egyik délután aztán telefonált, s hívta Sacit az uszodába. Saci kicsit kérette magát, de arcára volt írva, hogy alig várja, hogy mehessen. Cili elengedte volna, de Lackó közbeszólt. Elmesélte, hogy a fiúról az a hír járta az iskolában, hogy sorra fekteti le az alatta járó lányokat. Volt már belőle botrány is. Az elmúlt tanévben, az egyik szünetben két hetedikes lány összeverekedett miatta, és kikiabálták viselt dolgait.
Cili komolyan megijedt, s nem engedte el a kislányt. Türelmesen elmagyarázta, hogy az ilyen fiú társaságában miért nincs biztonságban. Saci most sem törődött bele egykönnyen, először csak vitatkozott, aztán hisztizni kezdett, s megint órákra magára zárta a szobája ajtaját.  
Ez az eset is azt igazolta, hogy a gyermekei közelébe kell maradnia. Ebben a korban szükségük van a szülő okos figyelmére, tanácsára, s olykor szigorára is. Náluk mindez rá hárult.
X/166
         A földszinten tovább szaporodtak a gondok. A lakásból tünedezni kezdtek az értékek. Először egy szép herendi váza, amit állítólag levert a huzat, majd egy tál is erre a sorsra jutott. Imre hiába morogta, hogy ahhoz orkán kellett volna. Aztán idősebb Lónyai Imre hagyatékából elveszett az ezüst dohányszelence az egyik vitrinből, s egyenesen a falról egy kisméretű gobelinkép, amit Imre apai  nagyanyja varrt ki lánykorában. Ezeket már nem lehetett a huzatra fogni, de az asszonyt nem hozta zavarba, elintézte vállrándítással.
Imre egyik nap rajta kapta, amint megint csomagolt. Akkor éppen a kristályokat. Imre a maga korlátozott módján felelősségre vonta, s Cili elhűlve hallgatta az emeleten, hogy Margó válaszul üvöltve istenverte nyomoréknak nevezte, aki már nyugodtan felfordulhatna, mert elviselhetetlen nyűg a nyakán.  
Ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. Lement, s ezúttal csúnya veszekedés robbant ki közöttük. Imre újra Cili oldalára állt. Többet is tett. Cilire bízta a rendelkezés jogát. Cilit valósággal meghatotta, hiszen tudott volt, hogy mi kötötte az asszonyhoz. Sietve élt az engedéllyel, s az asszonynak azonnali hatállyal felmondott. Asztalosné egyértelműen beintett, s hozzátette, a nyomorék urát felviheti az emeletre, mert eztán tőle egy pohár vizet se kap, de őt a gyerekeivel a lakásból nem teszi ki. Neki mindegy, hogy kié a lakás, ők maradnak, mégpedig végérvényesen.
Cilinek már más nem is hiányzott. Visszament az emeletre, gyötrődve járkált, s mikor közben kipillantott a konyhaablakon, meglátta Margót a garázsoknál Túri Andrással bizalmas kettesben. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az asszony honnan vette a bátorságot. Most voltak csak igazán bajban. A gyerekekkel, s a kerekes székbe kényszerült emberrel aligha szállhatott szembe velük. Elhatározta, hogy segítséget kér Füredi Páltól. Más lehetősége nem volt. Ha Pali rosszul értékeli Tamással való kapcsolatát, s a történteket, akkor házon belül olyan ellenséges, diktatúrás helyzetbe kerülnek, hogy örülhetnek majd, ha bántatlanul kimehetnek az udvarra. Nem tépelődött sokáig, azonnal felhívta az ügyvéd irodáját. A titkárnő ezúttal elfogadhatóan viselkedett, s egy-két perc után bekapcsolta az ügyvédhez.
Cili szíve a torkában dobogott, mikor megszólalt.
- Cili vagyok. Szóba állsz velem ?- kérdezte megbicsakló hangon.
Füredi Pál udvarias hangon felelt.
- Csókolom a kezed. Parancsolj!
Cili akadozva elmondta a nyakába szakadt gondot, s mindvégig azt figyelte, él-e még a vonal, hiszen az ügyvéd reakcióit nem lehetett előre kiszámítani. Mikor befejezte, Pali megkérdezte:
- Elhozod a szerződést, vagy ugorjak el érte?!
- Nem készítettünk szerződést. Akkor nagyon hirtelen jött a dolog. Csak szóban állapodtunk meg.
- Ezt a könnyelműséget!
Cili megszeppent.
- Nagy baj?! Így nem tudsz segíteni?!
- Dehogynem! Csak másféle megoldást kell választanunk... Holnap délelőtt odamegyek néhány emberrel, és egy teherautóval. De ez szigorúan maradjon köztünk.
- Emberekkel, teherautóval ?! - kérdezte Cili, s elfogta a nyugtalanság.
Asztalosnétól szabadulni akartak, de embersége nem engedte, hogy bármi áron tegye.
- Mondtam, hogy elvált, nincs lakása és két óvódás lánykája van?!
- Mondtad. Azt is, hogy a hajdani munkahelyedről ment hozzátok.
- Csak azért nyugtalankodom, mert picik a gyerekek. Nem mehetnek az utcára.
Füredi Pál hallgatott kis ideig, aztán neheztelőn felelt.
- Ilyen rosszul ismersz ?! Természetesen majd albérletbe mennek. Van néhány címem készenlétben.
- Bocsáss meg! Ismerlek erről az oldaladról is, de ebben a nyugtalanító helyzetben kicsit összezavarodtam.
- Nem lep meg. Te is csak nőből vagy !- mondta Füredi Pál a maga felfogásával, noha ezúttal csak viccnek szánta.
Cili igyekezett a kedvében járni.
- Addig nem lehet nagy baj, amíg vannak okos férfiak. Köszönöm, hogy számíthatok rád. Akkor holnap. Nem is zavarlak tovább.
- Ne siess! Nekem is van mondandóm. Bocsánatkéréssel tartozom az akkori viselkedésemért, s a később történtek miatt. De majd személyesen, ha megengeded.
- Elengedem. Csak most segíts...- mondta Cili ideges nevetéssel.
- Köszönöm. Meglesz. Mást nem akartál kérni tőlem?! Példának okáért, ne rendeljek két repülőjegyet mostanában?
Cili boldogtalanul felelt.
- Elhiszed, hogy mennék, rohannék, ha lehetne?!
Mindenki másnak bátran feltehette volna ezt a kérdést, de Füredi Pálnak igen kockázatos volt. Az ügyvéd önmagához híven válaszolt, noha most is iparkodott kedélyesebb formában fogalmazni.
- Ha majd eljutsz arra a felismerésre, hogy a fontossági sorrend élén csak és kizáróan jövendő urad és parancsolód állhat, megtalálod erre is a megoldást. Na, majd beszélgetünk még erről. Addig is, légy szíves, add át kézcsókomat a Füredi Katinka nevű kis hölgynek!
Cili titkolt bánattal felelt.
- Köszönjük. Átadom. De még Marosi Katinkának hívják a kis hölgyet.
- Addig legyek én szegény! Édesapjától felhatalmazásom van eljárni ebben az ügyben. Már megtette a gyermek teljes körű elismerését. Majd tőled is kérek néhány aláírást. Megjegyzem, ezt már a gyermek születése előtt is elrendezhettük volna, ha nem fogsz hozzá titkolózni, ugyebár ?!- mondta valamiféle nehezteléssel.
Cili nem emlékeztette arra, hogy az imént ismerte el, hogy neki is része volt abban, hogy így alakult a dolog. Csak megköszönte a kilátásba helyezett közreműködését, aztán röviden elköszöntek.
X/167
       Sokféle népi mondás van arról, hogy hogyan járhat a kapzsi ember. Margó is sokat akart markolni, aztán keveset fogott. Hálátlan, lelketlen viselkedése miatt bűnhődnie kellett. Az ügyvéd másnap megjelent az említett emberekkel, s a teherautóval. Az asszony kevés cókmókját percek alatt felpakolták. Margó jajveszékelve hívta Túri Andrásékat, de hiába. Túri bármit is ígért előtte, már nem érdekelte a nyilvánvalóan hoppon maradt asszony. Ez is rávallott az érdemtelen szomszédra. Így aztán, Asztalosné a két riadt gyermekével kénytelen volt távozni a házból.
A teherautó amint elrobogott, az ügyvéd azt mondta:
- Nem érdemli meg, de jó helyre mennek. Ebben a kerületben, két utcányira van az albérlet. Három hónapot előre kifizettem. Száraz, egészséges lakás. Jó állapotban lévő kertes házban, egy szoba összkomfort. Onnan könnyen bejárhat az Otthonba.
Cili hálásan nézett rá, de az Otthon említése meglepte.
- Azonnali hatállyal jött el, Magda asszonyék aligha vennék vissza...- mondta.
- Visszavették.
- Elintézted ?!- örült meg Cili, hiszen bármilyen is volt az asszony, a gyermekek nem éhezhettek. Részeges apjuk nem törődött velük, nem is látogatta őket.
Az ügyvéd felvonta a szemöldökét.
- Ha nem tévedek, burkoltan erre kértél, nem?!
Cili szeme bepárásodott.  
- Ezt külön köszönöm !- mondta megilletődötten, s megkérdezte- Nehéz volt elintézni?
- Nem különösebben. Ahogy a telefonban bemutatkoztam, Magda nevű asszony azt mondta az urának " az a kibírhatatlanul erőszakos ügyvéd akar beszélni veled!" Így aztán hamar szót értettünk... - mondta, s jót nevetett saját rossz hírén.
Cili meglepve nézett rá.
- Honnan ismernek?!
- Még a te ügyedből kifolyólag.
- Az én ügyemből?! Ja, mikor referenciát kértél.
Füredi Pál feszengett kissé, s kényszeredetten felelt.
- Momentán nem arra gondoltam. Akkor ismertek meg erről az oldalamról, mikor a válóper után Bakosnéval bevallattam azt a lopási históriát, aminek a végén útilaput kötöttek a dicstelen asszony talpára...- mondta, s zavarában köhintett néhányat.
Cili szemébe most nagyot nőtt az ügyvéd. Még annak idején tisztázta, s egyetlen szóval sem dicsekedett vele. Pedig nagy dolgot tett. Levette róla a bélyeget, visszakerült a pályára. Most már tudta, hogy ennek köszönhette azt is, hogy szociális gondozó lehetett.
Legszívesebben megölelte volna, de csak melegen köszönte, aztán azt mondta:
- Én is szerzek örömöt neked. Gyere, és ismerd meg a kishúgodat.
Hivatásában magabiztos ügyvéd bátortalanul állt meg a csöppnyi gyermek előtt. Néhány pillanatig gondolkodott, mielőtt Cili karjaiból átvette, de aztán tűrte, hogy Katinka birtokba vegye aranykeretes szemüvegét, egyenként megnyalja az üvegeket, s ahogy volt, nyálasan visszanyomja az arcára. Cili közben befele nevetett, de ez amolyan könnyes nevetés volt, mert az amúgy zord ember mindezért többször megcsókolta a gyermek kezét.
A Füredi család ettől a naptól kezdve újra védelmet jelentett, noha Tamással még függőben volt közös jövőjük. Pali másnap meglátogatta őket a feleségével is. Melinda barátságos teremtés volt, Cilivel megkedvelték egymást hamar. Nóra sem feledkezett meg róluk. Hetente telefonált Londonból. Most is tudósított Tamás napjairól, de legfőképpen vigasztalt, mert akkor már tudott volt, hogy Tamás megkezdi az új tanévet.
Cilire valóban ráfért a vigasztalás. Kezdte hinni, hogy Polli néni mégsem ismerte jól a fiát. Tamás nem látta be az igazát, s nem engedett. Most már nem mert abban reménykedni, hogy egyik nap fogja magát, s mégiscsak hazajön. Ha elkezdi a tanévet, be fogja fejezni. Örülhet, ha nem köt újabb két évre szerződést. Tehetetlen keserűségében esténként sírva aludt el.
Közben Imre helyzetét is meg kellett oldania. Nem akarta újra felvállalni. Ellátta ideiglenesen, de a mosdatását, s egyéb intim tennivalókat a gyerekekre bízta. Főleg Lackó jeleskedett, de kevés volt az ereje, így Sacinak is ki kellett venni részét belőle. A kislány megszenvedte. Nem a munka riasztotta, hanem az intim helyzetek. Érthető volt, s Cilit rábírta, hogy cselekedjen. Félretette büszkeségét, s egyik délután átment Ibolykáékhoz. Ezúttal Józsit kereste, s Sámson Gézától tanult módon beszélt a lelkére, mint aki eleve feltételezi róla, hogy mutatott viselkedése ellenére is emberséges ember. Bevált a módszer, Józsi kihúzta magát.
- No, rólam mást nem is állíthatnak! Kérdezze csak meg a falunkban, hogy ki az a Birkás Nagy Józsi ?!- mondta igen önérzetesen, de a maga rafinált módján megkérdezte - Aztán, rendesen megfizetnék Ibolyt, mert beteg embert bagóért nem ápol.
Cili biztosította róla, többet is ajánlott, mint amennyit régebben kapott Ibolyka, így aztán az asszony újra munkába állhatott. Cili egyelőre letehette Imrével kapcsolatos gondjait, s végre az is volt már, akire rábízhatta volna a gyermekeit.

A remény

 X/168
     Szeptember utolsó szombatja volt. Saci buliba készült, egyik osztálytársa hívta meg magukhoz. Cilinek eszébe jutott az a régi buli, ahol Hédivel voltak, ahol Baksa Attilát megismerte. A gyerekeknek sokszor mesélt azokról az évekről, Hédivel való kapcsolatáról Sacinak külön is, de a bulit még nem említette.
Most mind a két gyermekét bevonta a bizalmas beszélgetésbe. Nemcsak azt mondta el, hogy némelyik buliban mi minden történik, hogy legyenek rá felkészülve időben, hanem elmondta a maga szégyenérzetét is Hédi viselt dolgai miatt. Azt is, ahogy a rendes, komoly fiú vélekedett a magukról megfeledkező lányokról.
Lackóra nem volt különösebb hatással, de Saci megriadt, s úgy döntött, biztos, ami biztos, Lackót is magával viszi. A kisfiú ettől nagyfiúként kezdett viselkedni. Mindjárt érdekelte a téma. Azt mondta, bízzák csak rá a dolgot, majd ő eltanácsolja Saci mellől a túlbuzgókat. Lackó már fejjel magasabb volt Sacinál, noha vékony volt, de feltámadt bátorsága adott helyzetben védelmet jelenthetett. Cili megnyugodva engedte el őket.
Az este további részében Katinkával játszott. Alaposan belelendültek, mert a pici lány újabban nagyon élvezte a bújócskát. Nem bújt el valójában, csak fejét dugta be oda, ahova befért. Ennivalón édes volt, ahogy sikított örömében, ha anyja rátalált. Már régen aludnia kellett volna, fél kilenc felé járt az idő, a fáradtság is látszott rajta, de még mindig játszani akart.
A vidámkodásnak Nóra londoni telefonja vetett véget. Látszólag nem volt különösebb mondanivalója, Cilit beszéltette. Cili nevetve mesélte Katinka bújócskáját. Aztán a nagyokról beszélt, a hajdani bulival kapcsolatos, bizalmas beszélgetésükről, Saci megszeppenéséről, Lackó kinyílásáról, a maga kis drukkjáról, ami az anyában így is benne marad. Ezen tréfálkoztak egy darabig. Aztán Nóra egyszer csak váratlanul elnevette magát, s azt mondta :
- Most!
Cili meglepődött.
- Mi van most?! - kérdezett vissza.
- Otthon húsz óra ötven van. Ebben a percben kellett leszállni a gépnek Ferihegyen!- kacagta Nóra.
Cili reszketni kezdett.
- Ezzel ne tréfálj! - mondta szinte könyörgőn.
Nóra elkomolyodott, hangja ünnepélyesen csendült.
- Nem tréfálok! Nekem könny az, ami neked hamarosan boldogság lesz.
- Hazajött ?! - kiáltotta Cili sírva-nevetve.
- Haza. Mégpedig végleg. Gratulálok, jövendő sógornőm, győztél!
- Óh, édes Istenem, el sem merem hinni! - sírta Cili boldogan, s félve kérdezte meg - Nehezen döntött ?! Sokat vívódott ?!
- Nem árulta el. Csak annyit mondott, kénytelen azt tenni, amit tesz, mert a világ összes pénze, a munka adta siker sem pótolhatja azt, akinek hiánya a lelkébe égette magát.
- Hála jóságos Istenünknek, hogy eljutott idáig!
- Pedig megbántott volt mindvégig, mert felségterületére tévedtél.
- Felségterületére?!
- Na, hallod?! Nem tudod, hogy csak a férfiaknak van joguk eldönteni, hogy legyen, mint legyen?! - kacagta Nóra.
Cili átnevetett a könnyein.
- Most, hogy mondod?!
Nóra hangja megcsendesedett.
- Komolyan irigyellek. Én is boldogan fogadnék el egy ilyen "önként hozott áldozatot", de nekem sajnos nem lesz részem benne.
- Sok könnyel fizettem érte...- mondta Cili hasonlóképpen.
- Én is fizetnék érte. Tenger könnyel fizetnék, ha segítene rajtam és Georgon. Kilátástalan helyzetünkön. Egyre jobban húzza a családja. Az asszony örökölt valami vidéki birtokot, kiköltözött a gyerekekkel. Georgnak rettenetesen hiányoznak a gyerekei. Biztosan érzem, hogy hamarosan elmegy utánuk.
- Ó, te szegény! - sóhajtotta Cili. Fájt a szíve Nóráért, de most képtelen volt Tamáson kívül másra gondolni, s nem folytatta.
Nóra beérte ennyivel, s visszatért a bátyjához.
- Mondd meg őszintén, Tamás iránt van benned neheztelés ?!
- Csak bánat volt, mert nem akarta megérteni, hogy nem szakíthatom ketté a szívemet. De bárhogy is volt, most jóvá tett mindent azzal, hogy hazajött. Ezért a döntéséért még jobban fogom szeretni, ha az egyáltalán lehetséges.
Nóra nevetett.
- Az jó dolog, de közben ne áruld el, hogy megtelefonáltam, mert akkor engem elevenen megnyúz. Amint meglátod, kellőképpen lepődj meg légy szíves. Szerintem egyenesen hozzátok megy, perceken belül ott kell lennie.
Cili kacagva ígérte, s képtelen volt tovább beszélgetni. Elköszöntek sietve, s kiszaladt a lodzsára. Várt egy ideig, de aztán Katinka reklamált. Rátört az álmosság, le kellett fektetni. Közben kint vihar közeledett. Meleg volt azon a napon, noha őszi hónap végén jártak. Jött a vihar egyre közelebb. Erős szélviharral jött. Egy idő után be kellett csukni a lodzsaajtót. Katinkát nem zavarta a mennydörgés, hamar elaludt.
Cili viharban nem mert kimenni a lodzsára, lekuporodott a kiságy mellé, úgy várt. Valahol a szél becsapott egy ablakot, hallotta az üvegcsörömpölést. Kis idő után furcsa zajt hallott a két szintet összekötő lépcső felől. Mintha valaki erősen kopogtatta volna. Hirtelen ráébredt, hogy Imre jelez.  
Valóban. A lépcső előtt volt a kerekes székben, kezében virágcsokrot tartott, s olyanféle táskát, amit autóstáskának neveznek. A táska füléhez volt kötve a csokor.
Imre igyekezett érthetőn beszélni.
- Tied. Tam dob emelet, de szél hozzám. Betör ablak. Táskában kő, meg levél.
Cili lement, s átvette a küldeményt. A táskában a kő mellett egy papírlapot talált, vers volt rajta. Összeszorult a szíve : virágot vett, verset írt, ezért késett. Így akart beköszönni abban a hitben, hogy a melegben nyitva van a lodzsaajtó, s behallatszik a puffanás. Egyszerre fogta el a sírás, és a nevetés. Hangtalan kezdett az olvasáshoz, s nehezen vette közben a levegőt. Mire az írás végére ért, olyanféle nyugalom töltötte el, melyet boldog bizonyosságnak szokás nevezni, s könnyes mosollyal átfutotta a sorokat még egyszer:
" Mindenem, édes kicsi angyalom, sejtetted-e bús, magányos éjszakán,miközben messze került az álom, hogy árva lelkem vágyódón nálad jár.
Elsodort tőled a konok akarat. Ezerszer megbántam minden vétkem, hiszen fájó hiányod bennem maradt. Bocsáss meg, kicsi gyönyörűségem!
Ha a balsors elvesz, elszakít téged, köddé válik minden remélt álmom, értelmetlen, céltalan lesz az élet.
Köréd rendeződött az én világom. Zokogva tombol a lég az éjben., Érted sír a szél, én üdvösségem. "
Édes-bús örömmel szorongatta kezében a gyűrött papírlapot, s Imrének elfogódottan mondta :
- Rendes tőled, hogy átadtad. Köszönöm!
Imre torz mosollyal felelt.
- Tartoztam vele. De, te nem szalad...?! Zuhog. Kint áll, ázik.
Cili mozdult. A csokrot táskástól letette a lépcsőre, s szaladt. Nem is szaladt. Röpült, mint akit szárnyára kapott a szél.

V É G E .

Utószó

       Buda szerényebb részének egyik hangulatos utcájában van egy ház, melyben számos idős ember él. Ennek az intézménynek nincs hangzatos, szépen hangzó neve, mégis biztos menedéke az ott élő embereknek. A háromszintes ház a hajdani Füredi ház helyén áll. Szép, modern épület, világos falakkal, nagy ablakokkal, tágas kertjében sok virággal, örökzölddel. Az új évezred első napjaiban a ház ebédlőjében, a fő falra felkerült egy művészien szép, s tekintélyes fatábla. Beleégetett virágmotívumok között bibliai idézet olvasható :
" Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat "
A sorok felidézi az egykori Füredi ház jó szellemét, s nem véletlenül. Négy esztendő telt el azóta, hogy Cili és Tamás összeházasodott, ahogy mondani szokás, Isten és ember színe előtt. Cili az esküvő után Katinkával átköltözött a Füredi házba. Ezúttal nem hívta két nagyobb gyermekét. Nem csak azért, mert ragaszkodtak apjukhoz. Volt rá más oka is. Tudta, Imrének most nagyobb szüksége van gyermekei közelségére, mint eddig bármikor.
Lónyai Imrét megviselte a végső reményvesztés. Sápadt volt, étvágytalan lett, s szomorúan tűnődő. Ennek ellenére elfogadható módon viselkedett. Még Tamással is. Míg Ciliék a közös házban voltak, gyakran beszélgettek. Nem érintették a régi dolgokat, helyette a mindennapi élet volt a téma, s a gyerekek jövője. Imre mintha végrendelkezett volna: bizonytalan sorsát, megrendült egészségét emlegette, kerekes székhez kötött tehetetlenségét, s ami előtte elképzelhetetlen volt, Tamásra bízta burkoltan a gyermekeit. A házasságkötés után sem változott a viselkedése. Gyerekeket nem akadályozta a kapcsolattartásban, telefonálhattak naponta, s azt is tudomásul vette, hogy gyakran kijártak Budára.
Rövid ideig tartott ez a rendezett helyzet. Imre egyik nap megint rosszul lett. Ezúttal agyvérzést kapott, s eszméletlen állapotban szállították kórházba. Az orvosok az életmódjában látták a bajt. Nem mozgott, s éveken át bőségesen étkezett. Ciliék tudták, volt a bajnak más oka is. Akkor még nem sejtették, hogy a baj is nagyobb, mint gondolták. Imre az agyvérzés következtében szellemileg is rokkanttá vált.
A gyerekek most is belebetegedtek. Ciliék magukhoz vették őket, s minden módon igyekeztek vigasztalni, de nem volt könnyű dolguk. Mellette volt más baj is. Imre leépülése azt jelentette, hogy nem lehet majd magára hagyni, ha hazaadják a kórházból. Valakinek mellette kell lenni éjjel-nappal. Ibolyka hajlandósága nem terjedt ki az éjszakai ügyeletre. A gyerekekre sem lehetett ilyesmit bízni, kicsik voltak ahhoz. Cilire hárult a gond megoldása újra.
Legtöbb ember lázad az ilyen kényszer ellen. Főleg akkor, ha olyan ember gondját kell viselni, aki hosszú éveken át alávaló módon gyötörte, később mutatott ragaszkodása, rokkantság után tapasztalt emberségesebb viselkedése sem tehette semmissé az okozott gyötrelmeket.
Cili nem lázadt. Most is átérezte gyermekei bánatát, s végleg beletörődött abba, hogy rajtuk keresztül Imrét hozzákötötte a sors, s meg kell oldania a helyzetét. Erre az időre Füredi Tamás is tudomásul vette, hogy Cili magával hozta első házasságában született gyermekeit a gondokkal együtt. Egyik este azt mondta a vacsoránál:
- Ne gyötrődj tovább, kicsi angyalom!... Ha Imre gondozását másképpen nem tudjuk megoldani, egyelőre elhozzuk hozzánk.
Cili meghatottan nézett rá.
- Nem bánod, ha menedék lesz az otthonunkból ?!
Tamás megpihentette rajta a tekintetét, s kis mosollyal felelt.
- Ahogy ismerlek, előbb-utóbb úgyis az lesz!
Cili valójában akkor döbbent rá, hogy Tamás kimondta a lelke kívánságát. Mikor a televízióban riportokat látott idős embereket befogadó intézményekről, felvetődött problémákról, gyakran gondolt arra, saját tapasztalatával, hozzáállásával mit tenne másképpen, hogy az ilyen létesítmény igazi tartalmat nyerjen. Napokon át foglalkoztatta a gondolat, míg végül leült Tamással és elmondta őszintén, hogy vállalkozásban szeretne egy olyan otthont nyitni, ahova befogadnának húsz-huszonöt idős embert. Tamás az első percekben megbánta a menedékre vonatkozó megjegyzését, de minél tovább hallgatta Cilit, annál inkább figyelt.
Így történik, ha két ember lélekben is összefonódik. Pedig nem akármiről volt szó. Cili tervei többszintes házról szóltak, ahol egy és kétágyas szobákban helyeznék el az idős embereket. Hozzá kellett adni a kiszolgáló helyiségeket, társalgó, ebédlő, konyha, fürdők, és minden szükséges más. Járatlan ember számára első hallásra ijesztő volt, Tamás mégis azt mondta, alapos átgondolás után beszélhetnek róla.
Valóban átgondolták apróra. Tájékozódtak hasonló intézményekben is, s néhány hónap után Cili tervei zöld utat kaptak. Belevágtak az építkezésbe, de csak menet közben jöttek rá, hogy valójában mibe fogtak bele.
Füredi Tamás tanár úr Londonban talán el sem hitte volna, hogy az ott megszerzett keresetét, a budai legénylakása árát, a családi vagyonból ráeső részt, és minden forintját majd egy napon arra fordítja, hogy Marosi Cili elképzelése szerint a szülői ház helyén idős, vagy sérült embereknek szép, s biztonságos otthont teremtsenek. Ahogy azt is elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ehhez hajlandó lesz félig feladni tanári hivatását. Csak óraadást vállal majd, s mellette vesződik hivatalokkal, tervezőkkel, kivitelezőkkel, aztán ügyvezetőként intézi az időseket befogadó otthon gondját, baját.
Cili mindkét lakását is elnyelte az építkezés. Mellette kölcsönt vettek fel. Ebben Pali és Nóra volt a segítségükre. Családi vagyonrészüket ajánlották fel zálogul. Valóban jó testvérek voltak, hiszen nagy kockázatot vállaltak. Nemcsak kifizették Tamás részét a balatoni nyaralókból, hanem azzal is szembe kellett nézniük, hogy a jó hasznot hozó ingatlanok dobra kerülhetnek, ha a vállalkozás csődbe jut. Mégis kezeskedtek.
Ciliék az anyagi teher mellett sok kényelmetlenséget vállaltak. Mikor bontani kezdték a hajdani Füredi házat, Imre tanyájára költöztek Imréstől, gyerekestől. Két éven át valóságos tanyasi életet éltek, állatokat tartottak, hogy segítsék az építkezés miatt gondokkal járó napi megélhetést. Most jól jött, hogy Cili értett a hízókhoz, az aprójószághoz, de még kecskéket is tartottak a gyerekek örömére.
Nem volt mindig könnyű a tanyasi élet. Télen száz méter bekötőutat kellett kiásniuk a hóból, olykor naponta, hogy kijussanak a tanyáról, eljuthassanak az iskolába, az építkezésre, vagy csak a faluban lévő boltig elmehessenek. Közben Imrére, s a kis Katinkára emberséggel szerzett, fogadott nagymama vigyázott. Manci nénit egy televíziós műsorban látták először. A hatvanas éveiben járó asszony eladta falusi házát, felköltözött a fiához. Pénzén nagyobbra cserélték a lakást, de fiáék házassága hamarosan megromlott, s fia más asszonyhoz költözött. Manci nénit a volt menye egy nap kizárta a lakásból. Valóságosan az utcára került, s hiába ment a hatóságokhoz, nem kapott segítséget, mert nem volt bejelentve az új lakásba. Akkor már hetek óta az egyik pályaudvaron éjszakázott, s nappal takarítani járt kevés nyugdíja mellett. Onnan már nehéz egyedül felvergődni, bármennyire is dolgos az ember.
Cili a rá jellemző kitartással megkereste, s otthonért, szeretetért cserébe, a családnak gondos segítsége lett. Nagy könnyebbséget jelentett. Dolgozhattak az építkezésen. Mikor kellett, árkot ástak, téglát hordtak, pallókat cipeltek, csempét, padlólapot, festéket szállítottak, aztán éjfélekig takarítottak, mire elkészült a tetőtér - beépítéses, háromszintes ház.
Maguk a tetőtérbe költöztek. Az alattuk lévő szinteken volt az Otthon. Induláskor huszonkét lakó költözött be, s gondosan megválogatott személyzet kezdte meg munkáját.
Az idős emberek között nem válogattak, akadtak köztük jómódúak, és szerényebben tehetősek, akik befizethették a belépődíjat. Arra nem volt mód, hogy bárkinek is elengedjék. Az Otthont fent kellett tartani, a kölcsönt vissza kellett fizetni.
A belépődíjon felül elfogadtak adományokat, de nem volt megkülönböztetés miatta, mindenki megkapta azt, amire szüksége volt. Legfőképpen szeretetteljes bánásmódot. Régi igazság, ha azt ingyen nem adják, semmi pénzért sem lehet megvenni.
Az adomány amúgy is szigorúan magánügy volt. Ahogy az sem volt közhírré téve, hogy a Füredi házaspár miképpen osztja be a befolyó összegeket. A hatóságok bizonyos felügyeletet gyakoroltak, de a gondokkal maguknak kellett megküzdeni. Állandó töprengés, s ügyes kalkulálás kellett ahhoz, hogy szinten maradhassanak immáron egy esztendeje.
Előrelátón sok mindent megtettek azért, hogy később is így legyen. Bevonták a testvéreket is a vállalkozásba. Füredi Pál az ügyvédi munkája mellett ellátta a jogtanácsosi teendőket, s attól sem riadt vissza, hogy ingujjra vetkőzzön, s Tamással szerelje a gépkocsit, ha valami gond volt a kisteherautóval.
Feleségére is számíthattak tanítás után. Melinda szívesen beszélgetett az idős emberekkel, leveleket írt helyettük, vagy felolvasta a kapott levelet, mivel nem mindig értek rá a nővérek. Ha arra volt szükség, kiment Cilivel a tanyára, s behozták mindazt, ami a következő napokban a konyhára kellett.
A tanyát okosan hasznosították. Cili ezt is saját leleményességének köszönhette. Imre tanyájára megbízható, dolgos embereket szerzett. Ahogy Manci nénit, ezt a családot is a televízió egyik műsorában látták. A Tisza árterületén éltek egy rokon tanyáján a legutóbbi árvíz előtt. A tanyához tartozó földön dolgoztak, a haszon nagy részét elvitte a fösvény rokon, a maradékból igyekeztek megélni. A víz alámosta a tanyát, a rokon nem volt a segítségükre. Az államtól kaptak ugyan szükséglakást, de a földről le kellett mondaniuk. Világéletükben parasztemberek voltak, földből, jószágból éltek, s ott álltak nehéz helyzetben. Cili őket is megkereste, s Pali közreműködésével olyan megállapodást kötöttek, ami hasznos volt mindkét családnak. Mire az Otthon beindult, a népes Szikora család részben haszonbérben, másrészt elfogadható áron szinte mindent megtermelt, amire az Otthon konyhájának szüksége volt.
Úgy esett, hogy az orvosi ellátást is családon belül oldhatták meg. Füredi Nóra végleg hazajött. Londonban véget ért a boldog-boldogtalan kapcsolata. George leköltözött családjához a vidéki birtokra, s Nóra újra magányos lett. Nem hagyta ott Londont mindjárt. Onnan egyszerűbb volt látogatni a fiait a zanzibári fiúotthonban. Talán ebben a szomorú magányban élt volna még hosszú éveken át, ha nem szól közbe a sors.
Történt, hogy egyik itthoni látogatása alatt összefutott egy hajdani, pesti kollégájával. Beültek valahova kávéra, s mire megitták a feketét, a hajdani kolléga bevallotta, hogy a régi időkben beleszeretett, de akkor már Lohító színen volt, így magába zárta titkát. Azt sem hallgatta el, hogy házassága kudarcában is benne volt, mert sohasem tudta elfelejteni.
Füredi Nóra nem hatódik meg egy hirtelen jött vallomástól, ha nem tudja, hogy igaz. Akkor régen maga is sejtette a vonzódását. Boldogtalan házassága idején, az afrikai dzsungel áldatlan körülményei között sokszor az eszébe jutott, s komolyan sajnálta, hogy a fiú nem volt bátrabb. Most ott volt előtte ezüstös hajjal, megfáradt arccal, de éppen azzal a vágyakozó tekintettel, melyre emlékezett. Kezdte hinni, hogy hányatott élete után, sorsa visszavezette ahhoz, akit az Isten eleve kijelölt számára.
Valóban illettek egymáshoz. Balázs doktor komoly férfiú volt, mellette az a fajta, aki kedves figyelemmel, törődéssel fordul a másik ember felé. Megérezte, hogy Nórának a gyermekei ügyében van legnagyobb szüksége támogatásra, s biztosította arról, hogy mindenben mellette áll. Együtt járják majd ki, hogy fiai Budapestre kerüljenek. Ez már magában is útlevél volt Nóra szívéhez, s hamarosan összeházasodtak.
Olyan helyen, ahol idős emberek élnek, nemcsak a test orvoslására van szükség, hanem a lélek erősítésére is. Ebbe az Otthonba két pap járt rendszeresen. A katolikus plébánost évtizedek óta ismerte a Füredi család, az evangélikus lelkészt Cili választotta. Még Kovács Pál idejében találkoztak, gyakran megfordult hajdani munkahelyén.
A két pap vasárnap délutánonként Istentiszteletet tartott. Együtt végezték a szertartást békés egyetértésben. Utána asztalhoz ültek az idős emberekkel, s a Füredi családdal, mint azokban az otthonokban, ahol a mindennapi élet része a hit, az Isten szeretete.
A szűkebb család is gyakran összejött Ciliék tetőtéri lakásában. Beszélgetés közben felidézték Polli néni szellemét. Biztosak voltak benne, hogy támogatná a családi vállalkozást. Ahogy Marosi Istvánék is, ha élnének.
Cili szíve ilyenkor mindig összeszorult, s mindent megadott volna azért, hogy szülei lássák, miképpen alakult az élete. Nehéz volt tudomásul venni, hogy személyesen nem ismerték Tamást. Nem mondhatta el, hogy olyan társra talált, akire rábízhatja az életét, s végre úgy lehet boldog, ahogy mindig szeretett volna, ahogy hajdan az álmaiban élt, szívet-lelket melengető örömmel.
Felcseperedett gyermekeit is szerette volna megmutatni. Saciból nagylány lett erre az időre. Már végzős gimnazista volt, s egészségügyi főiskolára készült. Akár azt is remélhették, hogy egy napon majd átveszi anyja helyét, mert újabban komoly érdeklődést mutatott a munkája iránt.
Lackó nem ment gimnáziumba, s aligha fog tudományos pályán dolgozni, ahogy valamikor apja tervezte. Szakmunkás iskolába járt, saját kívánságára cukrásznak készült. Közeli cukrászdában végezte  gyakorlatait. Jó helyre került, mestere fantáziát látott benne, s szépen haladt. Úgy beleélte magát jövendő mesterségébe, hogy még az ufókról is megfeledkezett, s a világűrről szóló könyvek helyett, süteményes recepteket gyűjtött az otthonbeli, idős asszonyoktól. A tetőtéri kis konyhában próbálgatta a recepteket, s a kísérletezés nem sikerülhetett olyan rosszul, hogy Katinka ne örült volna, miközben Saci mérgelődött, mivel Lackónak nem volt erős oldala a mosogatás, s Sacinak kellett dolgozni utána.
Cili a sorstól azt fájlalta legjobban, hogy szülei nem ismerhették meg legkisebb gyermekét. Katinka külsőre Tamás családjára hasonlított, de természete az övé volt. Mintha hajdani önmagát látta volna benne. Értette minden gesztusát, eltalálta kívánságait, szinte előre tudta, mire mit felel majd.
A csöppnyi lányból erre az időre valóságos kis hölgy lett. Nemcsak apja-anyja szeme fénye, s féltestvérei dédelgetett kishúga volt, vagy Paliék és Nóráék öröme, hanem az Otthon kedvence is. Az idős emberek között élt, minden szobába bejáratos volt. Figyeltek rá, hogy csak módjával tegye, de soha, senki sem panaszkodott, mert kedves, hízelkedős kis lényével derűt, vigasztalást árasztott maga körül.
Füredi Tamás okos szeretettel nevelte lányát, ami spontán hatott a Lónyai gyerekekre is. Már nem tartották a távolságot, de Tamás elváró elvei miatt inkább csak barátságosak voltak, mint bizalmasan barátkozók. Csak olykor feledkeztek meg a kötelező tiszteletről. Ez is jobbára Sacival fordult elő. A nagylány nehezen hagyta el azt a fajta közvetlenséget anyjával szemben, amihez kiskora óta hozzászokott. Tamás nem ment el mellette szó nélkül. Így előfordult, hogy vívtak egymással, de Cili már nem nyugtalankodott miattuk. Tamás jól kezelte a helyzetet, gyakran tréfálkozással oldotta fel, Saci pedig egyre többször látta be, hogy túlontúl elengedte magát.
Lónyai Imre fent lakott Ciliékkel a tetőtérben. Külön szobája volt, de reggelente betolták a nappaliba, hogy mindig legyen valaki a közelében. A kerekes székből átültették egy kényelmes fotelba, hátha ott jobban érzi magát. Bekapcsolták előtte a televíziót, nézhette naphosszat, de arról nem volt sejtésük, hogy mennyit fog fel abból, amit lát, mert nem kommunikált a környezetével, csak erőtlenül nyöszörgött, ha valami baja volt.
Éjjel Manci néni volt mellette, de a hálás asszony nappal igyekezett segíteni a házban, így napközben az foglalkozott Imrével, aki éppen ráért. Ha idejük engedte, Saci vagy Lackó látta el, de Cili is sokszor megetette, megitatta, s az is előfordult, hogy más segítség híján Tamás kényszerült arra, hogy inni adjon a szomjasnak tűnő, nyöszörgő embernek.
Bárhogy múlt az idő, a két Lónyai gyerek nem tudott beletörődni apjuk betegségébe, látható nyomorúságába. Kezeltetni akarták. Ezért Imrét időről-időre elhelyezték valamelyik kórházban, noha az orvosok maguk mondták, hogy reménytelen a helyzete.
Az élet bebizonyította, hogy a legreménytelenebb esetben is lehet változás. Tamás vette észre az első jeleit. Mikor legutóbb megitatta a beteg embert, amúgy kifejezéstelen szemeiben értelmet látott felcsillanni. Mintha jelezte volna, hogy nem kér többet. Nyöszörgésével is alátámasztotta. Hangsúly volt a hangjában, egyféle köszönöm.
Ha nem Tamás mondja, Cili kétkedve fogadja. Imre az agyvérzés óta valóban olyan volt, mint az élőhalott. Etetés közben gyakran még a száját sem nyitotta ki, úgy kellett beleerőltetni a kanalat, aztán lesni, lenyeli-e az ételt, vagy fuldokolni fog. Tamás jól látta mégis. Katinkának "köszönhették " a bizonyosságot.
Az öt esztendős gyermek szerette a beteg embert, gyakran telepedett mellé. Vitte a kisszékét, leült és mesélt Imrének. Amolyan kis tudósító volt, rendre beszámolt a házban történt eseményekről.
Azon a délutánon Idősek napját ünnepelték a házban. Az ebédlőben volt az ünnepség. Saci gimnazista osztálytársai verseket mondtak, énekeltek, muzsikáltak is. Volt egy tangóharmonikás, magyar nótákat dalolt, s egy nívós műsort adó bűvész. Utána ünnepi uzsonna volt, Lackóék cukrászdájából került ki az édesség hozzá. Aztán táncolt, akinek kedve volt. Szívszorító az ilyen látvány. Némelyikük a mindennapokban menni is alig tudott, de most egymást biztatva járták a táncot, ahogy tudták.
Tamás felküldte a kislányt, hogy ne legyen láb alatt. Katinka leült Imre mellé, mesélt a bűvészről, a kalapból elővarázsolt fehér galambokról, s közben játszadozott a kezében tartott gyöngyfüzérrel. Olykor a szájához vette, s mint afféle játékos, tapasztalatlan gyermek, ropogtatta a gyöngyöket, míg elszakadt a cérna.
Tele lett a szája, torka a leszaladt gyöngyszemekkel. Szólni, kiáltani nem tudott, csak kezecskéivel kapkodott, s szemébe költözött rémület mutatta, hogy mindjárt megfullad. Rajtuk kívül senki sem volt a nappaliban.  S, az addig néma, magatehetetlen ember olyan nyüszítő ordításba fogott, hogy mindenki berohant a közelből. Megmentette vele a gyermek életét.
Cili sokáig sírt a történtek után. Egyszerre szorította szívét a megesett baj, s az a felismerés, hogy gyermekük megmenekülését annak köszönhetik, hogy a megnyomorodott embert nem hagyták sorsára. Szüleire gondolt, arra a két drága emberre, akik hívő lélekkel beleplántálták a megbocsátás képességét, s emberséges tudott maradni azzal, aki ragaszkodó szeretetét nem tudta megbecsülni addig, míg megtehette volna, s fölényes, önző, durva viselkedésével megkeserítette fiatal életét.
Tamás vigasztalón átfonta a karjaival, s maga is tűnődött a történtek felett. Nehéz szívvel gondolt arra, hogy majdnem elvesztették a gyermeküket. Véréből a vért, az egyetlent. Be kellett látnia, hogy Lónyai Imre iránt életre szóló hálára kötelezte a sors.
Most aztán töprenghetett azon, hogy mitévő legyen. Lelke mélyén sohasem tudta elfogadni, hogy az egykori férj velük élt. Néhány nappal előbb megemlítette, hogy Imrének új helyet kell keresni a házban. Ha Isten segítségével visszanyeri teljes tudatát, nem maradhat köztük, mert az ilyen helyzet nem helyénvaló.
Lelke jobbik fele átlátott rajta. Befészkelte magát karjai közé, ahogy szokta, s azt mondta, felejtse el végre a féltést, mert amíg övé a két karja ölelő, jó melege, addig százezer Lónyai Imre sem vonszolhatja ki onnan.
Tudta, hogy őszintén gondolja, mégis nyugtalan volt. A történtek után még jobban. Biztos volt abban, hogy a magához tért ember nem fogja feladni, mert Cili emberséges törődése láttán még inkább tudatosul benne, hogy mit veszített. Mindent elkövet majd, hogy Cilit visszaszerezze.
Nem töpreng azon, hogy mi mindennel próbálkozhat. Elég, ha arra gondol, hogy figyelő tekintete előtt, tapintatból nem ölelheti magához Cilit, s máris megváltoztatta köztük a mindennapok szép harmóniáját.
Nem szabad megengedni. Cilitől ebben nem várhat megoldást. Cselekednie kell. Sokkal tartozik a beteg embernek, de biztos abban, a mindent tudó Isten nem kívánja tőle, hogy hálából beletörődjön a helyzetbe. Olyan humánus megoldást kell keresnie, mellyel biztosíthatja Imre Otthonon belüli ellátását, teljes kényelmét, de tőlük elkülönítve.
Mindezt el kell fogadtatnia Cilivel, s a gyermekekkel. Mindenekelőtt a gyermekekkel, mert hatalmuk van az anyai szív felett. Ha nem tudja meggyőzni őket, akkor melegszívű, kicsi társát örökkön-örökké félteni fogja, s vele mindazt, ami fontos ebből a világból.
Anatole France mondta :
" Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk ? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése ? Még amikor karjaimba szorítalak, akkor is kereslek. Sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom. "

Szabálytalan önéletrajz

        Régebbi évtizedekben is szívesebben írtam volna olyan önéletrajzot, mely száraz adatok helyett valóban az életemről szól. Emlékszem az első önéletrajzom szövegére. Az ötvenes évek második felében a M. Postánál telefonközpontosnak jelentkeztem. Mindössze annyit kérdeztek, hol születtem, s mikor, apám, anyám neve, foglalkozása, hányan vagyunk testvérek. Előéletem felől nem érdeklődtek, mivel gyermekként abban az évben fejeztem be az általános iskola nyolcadik osztályát.
Pedig lett volna mondanivalóm. Annyi feltétlenül, hogy nehezen élünk, s középiskolában azért nem  tanulhattam tovább, gyermekként azért kell munkába állnom, mert az államosításkor elvették a kis fűszerüzletünket, s vele mindazt, ami segíthette volna későbbi életünket. Édesapám évekig építkezéseken „ vezekelt”, s noha ebben az időben már kereskedelmi alkalmazott volt, kevés keresetéből egyedül tartotta el a hattagú családot. Egyik testvérem betegségben megrokkant, s édesanyánk ápolására szorult. Ma már tudom, azokban a keserves években aligha díjazzák, ha mindezt leírom.
Életemnek ilyetén alakulását szerencsére nem éltem meg keserűen, noha, mint minden fiatal, én is tervezgettem a jövőm. Akkor éppen csillagász akartam lenni, amihez egy öreg messzelátó gyakori használata adta az ötletet, de az utam másfelé vitt, s hogy mégsem bánkódtam igazán, talán annak a jó tudatnak köszönhetem, hogy keresetemmel valamennyit én is segíthetek a család mindennapi, szorító gondjain.
Másrészt, az új dolgok iránt érdeklődő csitrilánynak abban az időben, kisvárosi telefonközpontosnak lenni igazi kaland volt. Kitárult előtte a világ, hangban nap, mint nap bejárta az országot, néha külföldet is. Évekre szóló ismeretségeket, barátságokat kötött. A kisvárosban szinte mindenkivel, akinek telefonja volt, közvetlen kapcsolatba került. Az idő teltével, némelyekkel olyanféle bizalmi helyzetbe, ami csak jó barátok között alakul ki.
Postai telefonközpontost szigorú titoktartás köti élete végéig. Ha mellette jóindulatát is tapasztalták, alkalomadtán beavatták személyes gondjaikba, olykor bánatukba, örömükbe. Erre az időre visszagondolva, eszembe jut róla a " lélektől-lélekig " szép ideája.
Telefonközpontosságom tíz esztendeje alatt megannyi életet ismertem meg, s az emberi jellem színes skáláját. Magamfajta számára hasznos iskola volt, tenger élménnyel.
Valóságos iskoláim száma, tekintélye is bővült az esztendők alatt. Munka mellett Kiskőrösön érettségiztem, Kecskeméten, majd Szegeden szereztem postaforgalmi, távközlési, igazgatási, jogi, s pénzügyi ismereteket, melyek aztán bekerültek a következő életrajzokba.
Idővel elmaradtak a szülőkre, testvérekre vonatkozó adatok, helyette beírtam, hogy férjezett vagyok, s gyermekem van. Isten segítségével három gyermeket neveltünk fel.
Közben megváltam postai munkámtól, s két munkahely után, bankosként, pénzügyi vonalon dolgoztam 1993.-ig. Abban az esztendőben az ízületeimmel megbetegedtem. Hosszú kórházi kezelés során kiderült, komolyabb a baj, s véglegesen leszázalékoltak.  
Most az következne, hogy akkor kezdtem el írni, de ez csak féligazság volna. Babszem korom óta mondom a történeteimet. Akkoriban gyakran vontam magamra környezetem neheztelését. Főképpen az utcabeli gyerekekét, mert nehéz elhinni, hogy aki velük együtt cseperedik, s naponta találkoznak vele, bejárta már a nagyvilágot, megfordult Tündérországban is, s egy óriás rózsa kelyhében lakott manókkal, törpékkel, tündérekkel.
Aztán hozzászoktak, s türelmesen hallgattak. Látom magunkat a nyáresti szürkületben, egy kupacban az út menti kevés pázsiton, s én mesélek, mesélek, mesélek.
16 évesen írtam meg első novellámat. Elküldtem egy országosan meghirdetett irodalmi pályázatra. Megnyertem vele a pályázatot. Tekintélyes kiskönyvtárat kaptam, háromszáz kötet könyvet, s a pályázatot meghirdető Képes újságban megjelenhetett néhány írásom.
Hatvanas években, huszonévesen, kalandregény írásába fogtam. A történet a második világháború alatt, s utána játszódott. Sebesült angol pilóta, s egy magyar család kapcsolatát beszélte el, mely a háború után néhány évvel kémtörténetbe fordult. Szerelmi szála családi legendáriumból származott, tárgyi emléke egy különleges pecsétgyűrű volt. Alaposan megmozgatta a fantáziámat, s nagy lendülettel kezdtem az íráshoz. A tervbe vett regénynek - A kétarcú élet címet adtam.
Hivatali munkám mellett egyedül voltam a gyerekekkel, férjemet évekre szanatóriumba vitte a  gyermekkorban szerzett, s újra fellángolt tüdőbetegség. Nappal a munkahely, este a gyerekek, s a háztartás.  Az éjszaka maradt írásra.
Akkoriban valóban két végénél égettem a gyertyát. Bő esztendőn át gyakran kakasszóig hajtott a nehezen megfogalmazható belső késztetés, de ezúttal hiábavaló volt a munkám. A kéziratot elküldtem az akkori Magvető kiadónak. A kiadó igazgatója telefonon megkeresett, érdeklődött kilétem, családi helyzetem felől. Közvetlen hangú beszélgetésünk reménnyel töltött el. Annál nagyobb volt csalódásom, mikor beszélgetésünk után néhány nappal, szűkszavú, rövid levélben eltanácsolta a kéziratot.
Csalódottságom mellett be kellett látnom, az írást nem folytathatom addig, míg nem teremtődnek meg hozzá a feltételek. Akkor nem gondoltam volna, hogy három évtizedet kell majd várnom.
Végül leszázalékolásom éve hozta meg a lehetőséget. Novellákkal kezdtem ismét. 1994 februárjában a Szabad Földben megjelent - A telihold alatt c. novellám. Állandó rovatban még tizenöt írásom követte. Közölni kezdett az Őszidő c. magazin, alapító-főszerkesztője Cserhalmi Imre író, újságíró volt.
Más országos lapok is lehetőséget adtak, köztük tekintélyes irodalmi újság. Mellette városom lapja, mely egyben három város lapja volt, közel egy éven át szinte minden számában hozta az írásaimat.
Közben újra elindultam az irodalmi pályázatokon. Az első sikeres próbálkozás után még hat eredményes pályázat következett.
Rangsorolás, s időbeni sorrend nélkül:  
A Littera Nova kiadó tehetségkutató pályázatán a Pálforduló, s a Pongrác c. novellák nyertek. A zsűri : Bodor Ádám, Gion Nándor, Marton László, valamint Balázs Tibor. Említett írásaim megjelentek a Magánbirodalom c. antológiában, Csíki László szerkesztésében. Megtisztelő dedikálási lehetőséget kaptam az akkori könyvhéten, a fővárosi Vörösmarty téren.
A Szociális, és Családügyi Minisztérium támogatásával, Nagyatád Város Önkormányzata által kiírt irodalmi pályázat nyertes írása a Falióra c. novella volt, megjelent az Amennyi megmarad c. antológiában, Fejér Zoltán szerkesztésében.
A Magyar Írószövetség, s a Magyar Honvédség közös pályázatán a Szózat első két sora c. novella ért el eredményt. Az irodalmi zsűri javaslatára, elismerő díjazásként megkapta a Honvéd Vezérkar írásos köszönetnyilvánítását. A zsűri elnöke Pomogáts Béla irodalomtörténész volt.
A Délvidék c. újság pályázatán az Utód c. novella nyert, oklevél, s pénzjutalom járt vele. A zsűri elnöke Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője volt.
Polisz ( Politika-Líra-Széppróza ) c. irodalmi újság pályázatán a Maszatos őrangyalok c. novella nyerte el a zsűri tetszését. A novella megjelent az irodalmi lapban.
Munkaügyi Minisztérium, s az Egyenlő Esélyek Titkársága által meghirdetett Sikeres nő c. pályázat alkalmával benyújtott napló-tanulmányért, ünnepélyes pályázati értékelésre, parlamenti fogadásra kaptam meghívást.
Naplómban arról írtam, hogy milyen nehézségek árán jut el egy tollforgató az ismeretlenségből, családanyaként, betegséggel küzdve oda, hogy közel 60 novellája jelenhessen meg az országos sajtóban.
Mindig foglalkoztatott a nő szerepe a társadalomban, helye a párkapcsolatban, helyzete a családban. Betöltheti-e teljes egészében egyszerre mindhármat. Magam tapasztalatából tudom, a családos, dolgozó nő annyi terhet cipel, hogy maradéktalanul nem tud eleget tenni az összes követelménynek. Valamelyikről le kell mondania részben, vagy egészében. Gyakori eset, hogy a család az, melynek be kell érnie kevesebbel. Éppen a család, ahol ideális helyzetben nemessé formálódhat a jellem, megszületnek az érzelmi kötődések, értelmet nyernek a kapcsolatok.
Ha a nőnek már nincs elég ideje, energiája társra, gyermekre, vagy ahogy nagyanyáink, dédanyáink idejében mondták, az otthon melegét nem tudja megőrizni, előbb-utóbb kihűl a szépnek indult kapcsolat is, és semmi sem tartja össze a családot.  
Mit lehet ellene tenni ? Aligha van olyan ember, aki tudja rá az egyedül üdvözítő választ. A magamfajta tollforgató sem kivétel. Mindössze példákat sorakoztathat fel megélt sorsokból a teremtő fantázia segítségével. Olyan kiválasztott sorsokra nyithat ablakot, melyek különböző megoldást kínálnak, s meghívja az olvasót közös töprengésre.
Az Áldva és verve c. regénysorozatot ennek jegyében határoztam el, melynek első kötetét 2001./ 2002.-ben Zsuzsi alcímmel megjelentette a Tertia kiadó, Cserhalmi Imre író, újságíró kísérő soraival. A kötetet Falvay Károly író, néprajztudós, a női szerepkör hivatott kutatója mutatta be.
Mikor Takács Zsuzsi történetével találkoztam, nem mindennapi gondolkodása fogott meg. Nyilvánvaló tehetsége tudatában, önként mondott le a karrier lehetőségéről, s elhivatottan készült a családi életre. Elégedett társ mellett akart élni, boldog gyermekektől körülvéve. Olyan családi életre vágyott, melyben kizáróan a szeretet dominál, s készen volt érte áldozatot hozni.
Egy pillanatig sem állítom, hogy Takács Zsuzsi volna az etalon, a hiteles mérték, s hozzá kellene igazodni mindenkinek, hogy jobb legyen a világ. Nem mondom, mert ez nem csak elhatározás kérdése. Ilyen életszemlélettel vagy születik az ember, vagy lelki szinten eljut azokba a szellemi magaslatokba, ahol az anyagi érték jelentőségét veszti, s fontossá válik a szeretet törvényére épülő életvitel, mert az áll legközelebb az ember földi küldetésének betöltéséhez.
Második regényem asszonyalakjának is fontos a család, de Marosi Cili a család mellett, hivatásában is szeretné teljesíteni a maga küldetését. Nem csak történetükben, szerencséjükben is eltérnek egymástól. Míg Zsuzsinak hamar adatott szerető társ, Cilit az Isten ebben nem pártfogolta. Pedig nem született magányra. Boldogságra vágyik, mint minden egészséges gondolkodású ember. Így egyaránt meg kell küzdenie a magánéletben, s választott hivatásban is a boldogulásáért.
Zsuzsi regényének második kiadásával egy időben megjelent Cili regénye, a novelláskötettel együtt. A regénysorozat harmadik története is kötetbe került, s azóta ez a regényem is megjelent,  Eszter regénye címmel.
Nógrádi Eszter faluja iskolájában tanít, szívén viseli tanítványai sorsát. Felelősségteljes gondolkodás mellett fiatal és csinos, kedves és vidám, magánélete mégsem alakul megnyugtató módon. A sors által kijelölt, helyes útra kell találnia ahhoz, hogy számára is megadassék mindaz, amit az élettől remélt.
-----------------
Ha mostani elvárások szerint kellene önéletrajzot írnom, minden bizonnyal leírnám, hogy immáron öt unoka, három leány, s két fiú nagymamája vagyok.
A lányok között a legidősebb, az orvosi pályát választotta, summa cum laude doktorált, s orvos férjével együtt gyakorolják hivatásukat. Korban következő leányunokám, szintén az orvosi pályát választotta, s megkezdte tanulmányait. Idősebbik fiúunokám végzős építészhallgató. Fiatalabb unokáim középiskolában készülnek választott, s remélt pályájukra.
Kilép az életbe a következő nemzedék, s hogy milyen útravalót visz magával, az mindig az elődök felelőssége.

2010./2013.
                                                                                                 A szerző