A remény
X/152
Sokféle magány van, az önként vállalt egyedülléttől kezdve a kényszerű társasmagányon át, sors hozta társtalanságig. S, ha ehhez valamiféle elszigeteltség, elzártság is társul, az ember életét nagyon megnehezíti.
Cili csak látásból ismerte a legtöbb szomszédot a park melletti csendes utcában. Nagyjából tudta, ki melyik házban lakik, de Ibolykán és a sarki újságáruson kívül valójában senkivel sem volt beszélő viszonyban. Köszönőben is alig.
Imre elzárkózó viselkedése az évek során, ide vezetett. Cili megpróbált közelebb kerülni néhány, látásból ismert emberhez, de elkésett vele. Ha a szomszéd sokáig távolságot tart, később gyanússá válik a közeledése. Ilyen esetekre valóban igaz volt Lónyai Imre hajdani állítása, miszerint a nagyvárosban élő ember óvatos, nehezen barátkozó.
Még azokkal se tudott közelebbi kapcsolatba kerülni, akik megvették Sámsonék villáját, noha Géza annak idején azt mondta, kedves, közvetlen emberek. Velük köszönő viszonyban volt, de az eltelt évek alatt egyszer sem mutattak hajlandóságot arra, hogy legalább futólag váltsanak néhány szót.
Cili tizenhárom év alatt sem tudott hozzászokni ehhez a helyzethez, de sohasem érezte annyira nyomasztónak, mint éppen ezekben a napokban. Mikor a gyerekek reggelente elmentek az iskolába, teljesen magára maradt a néptelen házban, s egyre jobban erőt vett rajta a bánat. Folyton Tamás körül jártak a gondolatai. Nem értette, hogy hihetett a látszatnak, s hagyhatta magára kiszolgáltatott helyzetében, mikor holt biztosan tudnia kellett volna, hogy önakaratából nem kerülhetett Imre ágyába, mert jobban szereti az életénél is. Csalódott Tamás tisztánlátásában, ítélőképességében, s átélte a csalódás minden kínját újra és újra, ami oda vezetett, hogy foglalkoztatni kezdte a lét, nem lét gondolata. Sóvárgón gondolt arra az állapotra, melyben az ember megszűnik létezni. Egyik éjszaka kétségbeesett zokogásban oldódott az érzés, s helyébe lépett a lelkifurdalás, mert keserű perceiben megfeledkezett a szíve alatt lévő gyermekről, ahogy a meglévőkről is.
Reggelre összeszedte maradék erejét. Ki tudja, hányadszor már, mióta veri a sorsa. Tudatosan kényszeríttette magát arra, hogy csak a gyerekekkel, s a napi teendőkkel foglalkozzon.
Délutánonként elment értük a napközi elé, s lefekvésig együtt töltötték az időt. Előkerültek a sok évet megélt szaloncukros dobozok a számtalan kérdést rejtő kartonlapokkal, s ha a gyerekek megunták a " ki mit tud" játékot, mesélt Dombszegről, a szüleiről, nagymamáról, s Hédiről, arról az időről, amíg közel álltak egymáshoz. Nagyon szerettek a gyermekkoráról hallani. Sokszor lemondtak érte a televízióról is, noha nézhették volna, ha ahhoz lett volt kedvük. Mindig bekapcsolta a készüléket, ahogy otthon, Dombszegen tették, s ha valami érdekes, értékes műsor volt benne, felhívta rá a gyerekek figyelmét.
Hétvégeken színházba mentek, a gyerekeket feldobta az élmény, másról se beszéltek napokig. Lackó kívánságára megnézték az egyik egyetem aulájában az ufókról szóló kiállítást. A kisfiú halom kiadvánnyal tért haza, s esténként meghallgatták fejtegetéseit. Ez is új volt. Lackó az apja jelenlétében nem tudott kinyílni. Imre gyakran hangoztatta, nem örül annak, hogy áltudományokkal foglalkozik, ennek ellenére megvette a fiának az ilyen tárgyú kiadványokat.
Imre komoly tudományos pályára szánta a fiát. A csendes természetű kisfiút megriasztotta vele. Lackó aztán apja előtt nem emlegette az ufókat, csak Cilinek súgta meg, ha volt róluk valami mondandója. Azt is mondta, csak akkor akar tudós lenni, ha az ufókat tanulmányozhatja. Apja felfogása miatt erre kevés esélye volt. Korcsolyázni is jártak hármasban. Cili néző volt, Lackó csak csúszkált, vagy ahogy maga mondta, csak ökörködöt, de Saci nagyon élvezte a korcsolyázást. Imrével már évek óta jártak, s olyan tehetségesen mozgott, hogy valaki felfigyelt rá, s hívták az egyik egyesületbe, de Saci nemet mondott. Nem szerette a kötöttségeket. Az ötletszerű szórakozásokat kedvelte.
Egyik szombaton azzal állt elő, hogy vasárnap menjenek fel a Normafához szánkózni. Apjukkal gyakran jártak fel, ha jó volt a hó. Most is megfelelő volt, de Cilinek tartózkodnia kellett az ilyenféle mozgásoktól, amúgy sem érezte jól magát ezekben a napokban. Gondolkodási időt kért.
Imrét ezen a délutánon is meglátogatták, s a kislány úgy beszélt a vasárnapi szánkózásról, mintha elintézett dolog volna. Cili nemet mondott, s indokolt ezzel-azzal, de a valódi okot nem mondta el. Részben Imre miatt. Nem akarta, hogy várandósága idő előtt a tudomására jusson, s hátráltassa gyógyulását.
Saci úgy beleélte magát a szánkózásba, hogy már az apjánál hisztizni kezdett. Imre is csillapította, mivel beszélni nemigen tudott, simogatta, szeretgette, még a kezét is megcsókolta, hogy így jelezze békítő szándékát, de a kislány nem tért jobb belátásra.
Otthon folytatta a lázadozást. Bezárkózott a szobájába órákra. Cili hiába kopogtatott, hiába szólítgatta, nem felelt. Nagyon nyugtalan lett. A gyermek bizonyos helyzetekben kiszámíthatatlan. Ha zsarolni akar, vagy büntetni, bármi csekélység miatt is, tudatlanságában olyasmit tehet, amivel árt önmagának. Végül már könnyekkel kérlelte, s belátta közben, hogy a babáról nem hallgathat tovább. Úgy gondolta, ha Saci tudja a valódi okot, nem reagál ilyen rosszul.
Mikor a kislány elégtételt vett, s előjött a szobájából, Cili leült velük a földszinti nagyszobában, s meleg szavakkal elmondta, hogy gyermeket vár. Saci csak most borult ki igazán. Míg Lackó riadt szemekkel nézte anyja ölét, Saci felugrott, szaladgálni kezdett, felrohant az emeletre, sírós hangon kiabálta közben, hogy hallani sem akar róla. Aztán visszafutott, s nyíltan szembefordult anyjával. Sírva kiabálta:
- Minek neked ez a gyerek?! Nincs gyereked ?! Vagy mi már nem számítunk?! Mondd csak meg nyugodtan, és Lackóval elmegyünk a francba, hogy vidáman örülhess a Tamás gyerekének!
Cili szorult helyzetében, tanácstalanságában először feledkezett meg arról, hogy még gyermek a tizenkettedik évében lévő lánya, s visszakiabált.
- Nem fogom eldobni magamtól, hogy téged ne zavarjon a létezése! Az anyja vagyok, ahogy a ti anyátok is. Őt is szeretem, de nem helyettetek, hanem mellettetek. Nincs okod bántani. Anélkül is bánt bennünket a sors éppen eléggé. Egyedül maradtam vele. Ha ti nem fogadjátok a szívetekbe, rajtam kívül senkije sem lesz, mert ő nem olyan szerencsés, mint ti vagytok! - mondta már sírva, s két tenyerébe temette arcát.
A gyerekek döbbenten hallgattak, aztán Saci megmozdult. Hangja könnyes volt még, de már bocsánatkérő.
- Anya, ne sírj! Nem úgy gondoltam...- mondta, s átölelte anyját.
Cili hozzáborult. Lackó is iparkodott közéjük. A baba is produkálta magát, rúgkapált hevesen. Cili megvigasztalódva ült le. Megfogta mindkettőjük kezét, s a hasára tette. Ezen az estén aztán nem volt más programjuk. Már gondtalan gyerekek voltak, egymással versengtek, hogy ki fedezi fel hamarabb a baba mozdulatát. Néha csaltak is, hogy övék legyen a diadal. Cili nem leplezte le a kis csalót. Hagyta, hogy felhőtlenül örüljenek, s barátkozzanak a gondolattal, hogy hamarosan kistestvérük lesz.
Ebben az időben csak hárman voltak az egész házban. Hédi hajdani lakását felújította az új tulajdonos, aztán bezárta az ajtót. Hónapokig se látták. Böske néniék még mindig vidéken voltak, a fiuk időnként megnézte a lakást, míg végül úgy döntött, hogy kiadják albérletbe. Cili voltaképpen örült, mert nem volt szerencsés ilyen nagy házban magukban lakni.
Egyik nap megjelentek az albérlők. Fiatal házasok voltak, majdnem gyerekek. Közvetlenül az esküvő után költöztek be, s boldog kacagás volt egész napjuk. Hol a lakásban kergetőztek, hol kint a hóban, majd csókolózásba fogtak az udvar közepén. Cili néha figyelte őket az ablakból. Közelében élő két fiatal viselkedése naponta emlékeztette Tamás mellett átélt, boldog időkre, s sokszor úgy érezte, beleszakad a lelke.
Montaigne, százada legnagyobb moralistája mondta: " Javunk és bajunk egyaránt, csakis belőlünk ered."
X/153
Február másodikán Cilit hatalmába kerítette a reménykedés. Születésnapja volt, s elhitette magával, hogy Tamás jelentkezni fog, vagy legalább Nóra a nap ürügyén. Mire eljött az éjfél, elkopott a reménye. Megint keserves éjszakája volt. Szüksége volt minden erejére, hogy ne merüljön el újra a bánatban. Reggelre elhatározta, még több fegyelemre neveli önmagát.
Ettől kezdve tudatosabban figyelt minden gondolatára, mozdulatára. Igyekezett nem összerezzenni, ha megszólalt a telefon a hallban, egy idő után már nem nyúlt remegő kézzel a postaládába, s a meglévő tennivalói mellé új feladatokat adott magának.
Eszébe jutott Asztalosné is. Sajnálta szegény teremtést, sokszor gondolt rá, vajon hogy alakult sorsa a két kisgyermekével. Egyik este elhatározta, valahogy megkeresi és felajánlja, költözzön hozzá a földszintre a gyermekeivel, hiszen hamarosan szükség lesz a segítségére is.
Már tudott volt, hogy Imre maradandó károsodást szenvedett, s kerekes székbe kényszerül. A gyerekek sírtak, s hetek múltán sem tudták tudomásul venni. Nehéz elfogadni, ha egy életerős férfi egyik napról a másikra lerokkan úgy, hogy többé nem tud lábra állni. Lónyai Imrével is ez történt, s mindössze negyvenhat éves volt.
Ebben az időben Imre már nem volt a fővárosban. A füredi szívkórházban kezelték, ahol csak eleinte látogatták. Cili állapota láthatóvá vált, s a téli utakra hivatkozva nem mentek le Füredre. Helyette naponta hívták telefonon, noha alig lehetett érteni, amit válaszol. A gyerekeknek így is öröm volt, ahogy Imrének is. Mikor lebeszélt a gyerekeivel, vele is beszélni akart. Komoly figyelmet követeltek a rosszul kimondott szavai, melyeknek mindig az volt a lényege, hogy Cili nélkül végleg elvesztené a talajt a lába alól, s hogy egyedül csak az tartja benne a lelket, hogy vannak gyermekei, és számíthat arra az asszonyra, akinek jóságát nem érdemli meg.
Cili embersége nem engedte, hogy kiábrándítsa az állapotával, de azt többször megemlítette, hogy keres mellé ápolót, mire elengedik. Imre nem mondott ellent. Így Cili azt remélte, ha szembe találja magát a tényekkel, saját ellátása érdekében elfogadja majd Asztalosnét a gyermekeivel együtt.
Az asszonyról csak annyit tudott, hogy Margó a keresztneve, s kórházban dolgozott a szülései előtt. Telefonszámát feljegyezte ugyan a noteszébe, de mivel a noteszhez nem tudott hozzájutni, esténként sorra hívta a kórházakat, s szorgalmasan faggatta a nővéreket, hátha ismeri valaki az asszonynevén, vagy találkozott olyan Margóval, akire ráillettek a tudott dolgok. Nem járt szerencsével. Egy idő után nem kereste tovább, helyette Ibolykára gondolt újra. Hátha a hátralévő idő alatt meggyőzhetnék Imrét is, Józsit is, mert bármilyen véleménye volt az emberről, Ibolykánál aligha találhatott volna jobb segítséget. Egyik nap kileste, s beszélt vele. Ibolyka riadtan tekingetett jobbra-balra, s könnyekkel mondta, Józsiját lehetetlen meggyőzni. Azóta munka nélkül van, s a főnököt mindennap elátkozza, amiért nem vigyázott jobban magára.
Cilinek megmaradt a gondja. Szerencsére az életben vannak vigasztaló történések is. Gyermekei közelsége mellett komolyan örült annak, hogy egészségileg jól bírta magát. A baba szépen gömbölyödött, eleven volt, néha akkorákat rúgott, hogy majdnem kirúgta az oldalát, de éjjel nyugodt volt. Reggelente megérezte, mikor felébredt, s pocakjában nagyokat nyújtózkodott. Ilyenkor megcsiklandozta, s lélekben hallotta a kacagását.
Ezekben a napokban Marosi Laci a fővárosban járt, s elugrott Ciliékhez. Hosszú ideje nem találkoztak, csak telefonon beszéltek olykor, vagy egy-egy képeslapot váltottak nagy ünnepek előtt. Váratlanul állított be, s Cilivel egyszerre lepődtek meg.
Laci azon, amit látott. Cilin már erősen mutatkozott az állapota, s a telefonban egyetlen szóval sem említette, hogy milyen változás történt az életében. Laci az első pillanatok után neheztelőn szólalt meg.
- Ezt azért illene megmagyaráznod, kishúgom!
Cili arca lángolt.
- Szégyellem magam, hogy hallgattam róla előttetek, de nagyon nehéz elmondani telefonon az ilyesmit.
- Akkor fogj hozzá most !- mondta Laci valamiféle számonkéréssel a hangjában.
Cili engedelmesen belefogott a történetbe, s a végén elpityeredve hozzátette:
- Képzelem, hogy most mit gondolsz rólam?!
Marosi Laci kényszeredetten mosolygott.
- Az biztos, hogy gratulálni nem fogok. Megint rosszul intézted a sorsod. Elmenekültél az otthonodból ahelyett, hogy kiverekedted volna a nyugalmad. Hívtál volna segíteni, ha egyedül nem boldogulsz. Tetejében buta önérzetből alaposan megnehezítetted jelenlegi helyzetedet is. Az ügyvédnek meg kellett volna mondanod, hogy a testvérétől várandós vagy.
- Nem önérzet ez nálam, hanem félelem. Értsd meg, ha Tamást a baba híre hozza vissza, sohasem fogom megtudni, hogy értem, miattam hogy lépett volna. Olyasmit tapasztalt Imre alávalóságából, ami akár meg is ölhette benne a szerelmet. Bizonyosság kell, mert másképpen nem tudok többé boldog lenni mellette.
- Ez úgy butaság, ahogy van! Az elmondásod után Füredi Tamás derék, becsületes embernek látszik. Az ilyen ember irgalomból se hazudik szerelmet. Hova lett az okosságod, kishúgom? Egyébként pedig, ha Kati velem ezt tenné, én betyárul kiporolnám a fenekét. Te se várj Tamástól köszönetet azért, amit teszel.
Az egyenes szavak ellenére is a régi szeretettel váltak el egymástól, de Ciliben Laci elültette a kétséget. Eztán gyakran gondolt arra, talán mégsem jól teszi azt, amit tesz, de egyelőre nem tudta rászánni magát arra, hogy megváltoztassa az álláspontját, s Palival újra kapcsolatba lépjen.
X/154
Imre hamarabb került haza, mint várták. Füred után átvitték olyan szanatóriumba, ahol a mozgását javították volna, de hamar elege lett, nem fogadta el a kezeléseket, kénytelenek voltak elbocsátani. Mentő vitte fel a fővárosba. Cili az emeleti lakásban fogadta, s már az első pillanatokban kiderült az, amiről addig hallgatott.
Lónyai Imre mélypontra került. Rokkantsága mellett Cili állapota teljesen letaglózta. Valósággal apátiába esett. A mindig erőszakos, önző, s olykor durva embert térdre kényszeríttették a körülmények. Még annyit se beszélt, amennyit nyögve beszélni tudott. Csak napok múltán válaszolt a gyerekeknek is, de inkább hallgatott. Aztán lassan oldódott mégis. Ragaszkodni kezdett a gyerekek közelségéhez, állandóan követte őket a tekintetével. Hamar megkapta a kerekes székét, maga gördíthette a kezeivel. Az emeleten nem voltak küszöbök, gyakran begördült Saci vagy Lackó szobájába, leállt valami félreeső helyen, s órákig nézte, ahogy tanultak. Beszélgettek is vele, beszámoltak a legapróbb iskolai történésekről is, minden módon igyekeztek segíteni az életkedvét vesztett apjukon.
Cili is ezt tette a maga módján. Napközben az emeleten volt, vezette a háztartást, gondozta Imrét, s nevelte a gyerekeiket. Nem érte be ennyivel. Egy idő után elérte, hogy Imre vele is beszéljen. Mivel nehezen beszélt, volt egy füzet a keze ügyében, s leírta a feleleteit, vagy a kérdéseit. Néha nem volt hozzá türelme, ilyenkor kín volt hallgatni az erőlködését. Ha nem boldogult a beszéddel, annyira felidegesedett, hogy artikulátlan üvöltésbe torkollt a hangja. Sok türelem kellett hozzá. A nagyobb baj mégis a tétlensége volt. Csak ült, és semmivel sem foglalkozott. Nem hallgatott zenét, nem olvasott, pedig mindig kedvenc időtöltése volt mindkettő. Tétlensége mutatta meg legjobban rossz lelkiállapotát, s az a tény, hogy már a pénz sem érdekelte. Tervezhetett volna otthon. Néhány kollégája látogatta, elsők között alakították át a tervezőasztalát, hogy tolószékkel is hozzáférjen. Munkáról is gondoskodtak volna, ha hajlandó újra dolgozni, de hallani sem akart róla. Ez a jövőre nézve is aggasztó volt. Aligha számíthatott arra, hogy rokkant nyugdíjából, s a közben eladott Szondi utcai lakás megkopott árából hosszú időn át élhet a szokott színvonalon, s a tanya is befejezésre kerülhet.
Ebben az időben Saci kezelte apja bankkártyáját, vásárlások után elszámolt Imrének. Cili jólesőn nézte, milyen komolyan, mennyire korrekten tette, szinte a felnőtt felelősségével. Imre ragaszkodott ahhoz, hogy Cili rezsijét is rendezze.
Felettébb szokatlan volt ez Lónyai Imrétől. Főképpen azután, hogy Cili szépen, de határozottan közölte vele újra, hogy házasság formájában nem folytathatják az életüket. Megmondta, segítsége átmeneti, mielőbb keres gondozót mellé.
Sokan így is értetlenül álltak volna Cili gondoskodó viselkedése előtt azok után, ahogy Lónyai Imre elbánt vele. Pedig megvolt ennek az egyszerű magyarázata. Annyira szerette a gyermekeit, hogy számára elképzelhetetlen volt, hogy apjukhoz való ragaszkodásuk miatt bármikor is magukra hagyja gondban, bajban őket.
Amit ezen felül tett, arra a maga emberségéből telt. Abból indult ki, amiből minden tisztességes jellem - földre került emberbe nem rúgunk bele. Aki ilyen életfilozófiával él, a maga természetes módján teszi a dolgát.
Imre tűrte egy ideig a gondoskodást, de mikor egyik nap csak kettesben voltak a házban, hirtelen felsírt, s ideges kapkodással írni kezdett. Mondandója lényege az volt, hogy számára elfogadhatatlan így az élet. Élőhalottnak nevezte önmagát, aki már jót nem várhat az élettől. Cili igyekezett meggyőzni arról, hogy gyermekei közelségében, s újrakezdett munkájában megtalálja majd a vigaszt. S, állapota is javulhat idővel. Imre nem engedte folytatni. Drámai módon tiltakozott. Az égnek feszítette arcát, s artikulátlan hangon üvölteni kezdett. Úgy üvöltött, mint akit gyilkolnak.
Cili szomorúan nézte. Nem volt benne káröröm, ahogy elégtételt sem érzett, de nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Isten nem felejt, s minden bűn elnyeri a maga megérdemelt büntetését.
X/155
Lónyai Imre mindennapi ellátása nem volt egyszerű, mert maga nem akart részt venni benne. Jó testű, kellemes arcú, külsejére nemrégiben még oly sokat adó ember még azokat a napi szükséges teendőket se végezte el, amit egyedül is megtehetett volna. Nem lehetett annyiba hagyni. Valahogy, valamivel fel kellett rázni, s Cili egyik nap azt mondta:
- Kellemesen enyhe a február vége. Szinte tavaszias az idő. Ha most a földszinten volnál, kigördülhetnél az udvarra, a kertbe. Jobb volna a kedved, még a színed is. Lakást kellene cserélnünk.
Imre tőle teljesen szokatlan módon, belátón felelt.
" Ilyen áldozatra nem kérhetlek!"
- Nem áldozat. Szeretem az emeletet is. Ha beleegyezel, megoldjuk a lenti küszöböket, és elcseréljük a lakást.
" A babával akarsz emeletet járni?!"
- Közös gyerekeinkkel is jártam. Inkább azt mondd, szívesen vennéd-e?!
Lónyai Imre hallgatott egy ideig, aztán azt írta:
" Igen. Köszönöm."
Cili száján majdnem kiszaladt, most tapasztalta először, hogy megköszön valamit. Ezzel sem bántotta, hiszen verte a sors e nélkül is.
A következő napokban mester után nézett. Az újságárustól kapott egy címet. A kerületben, egy régi bérház harmadik emeletén lakott a mester. Lift nem volt. Gömbölyödő állapotában nehezére esett felkaptatni, tetejében nem találta otthon a mesteréket. Megtudta, mikor érkeznek haza a munkából. Megtudott mást is, ellátatlan, idős emberek éltek ott négy lakásban is, akik gyakran napokig se jutott kenyérhez, más egyébhez. Ilonka néninek hívták a beteg, idős asszonyt, aki nem csak a maga elhagyatottságával törődött, beszélt a többi elesettről is.
Nem is Cili lett volna, ha ennyiben hagyja a dolgot. Becsengetett a mondott idősekhez, s felajánlotta, hogy hamarjában lemegy a boltba. Összeírta, kinek mire van a legnagyobb szüksége. Nyomorúságában az ember nem válogat. Ezek a boldogtalan, idős emberek beengedték az idegen nőt a lakásukba. Egyik-másik előre adta volna a pénzét, hogy végre hozzájusson az égetően szükséges élelemhez.
Cili megelőlegezte a kiadásokat, s megmászta a három emeletet újra. Közben elhatározta, hogy kijár valami segítséget a négy magára maradt öregnek. A mester elvállalta náluk a munkát. Így másnap útra kelhetett védencei ügyében. Egész nap járta az illetékes hivatalokat. Mindenhol részvéttel hallgatták, de nem tudtak segíteni. Várólisták voltak, hosszú ideig kellett várni a segítségre annak, aki felkerült rá. Cili nem tehetett mást, harmadnap újra elment az öregekhez, de ezúttal Lackót is magával vitte, hogy ne cipekedjen egymagában. Ment aztán rendszeresen minden harmadik nap, Lackó hűségesen vele tartott. Ebben az időben sok oka volt gyönyörködni segítőkész fiában.
X/156
Március elején új lakó költözött a házukba. Hédi hajdani lakása újra elkelt. A vevő Pest környéki faluból jött özvegyember volt, magával hozta három húsz év körüli fiát, s a falusi porta minden tartozékát.
Cili napokon át várta, hogy elpakoljanak a betonról, s a pázsitról, helyette kezdték birtokba venni a közös portát. Megkérdezte az egyik fiatalembert, miért nem a garázst, és a kamrát használják erre a célra. Azt felelte, azokból műhely lesz, alkatrészeket gyártanak majd egy cégnek, azért költöztek fel.
Már magában ez sem volt megnyugtató, de a portafoglalást nem lehetett ennyiben hagyni. Cili illedelmesen az ember elé állt. Túri Andrásnak hívták az új szomszédot. Magas, sovány, morc, mogorva ember volt, s Cili hamar rájött, hogy az a fajta, aki csak a maga igazát ismeri. Jóformán végig sem hallgatta, helyette kijelentette, neki egy asszony ne dirigáljon. Az ügyvédje megmondta, közös a porta. Márpedig ha közös, akkor oda teszi a holmiját, ahova akarja.
Cili emlékeztette a társasházukra vonatkozó megállapodásra, amit Túrinak is alá kellett írni. Túri hetykén odavágta, hogy ebben az ügyvédje mondja ki az utolsó szót.
Cili átmenetileg megnyugodott, mivel az ügyvéd ismerte a megállapodást. Eltelt egy hét, de semmi sem változott. Megfordult a fejében, hogy össze kellene fogni Böske néniék albérlőivel, akkor hatásosabban léphetnének fel. Nem sikerült a terve. A fiatalok éppen akkor vesztek össze, s viharos jelenet után a csomagjaikkal külön-külön távoztak a házból. Alighanem véget ért a boldognak látszó, rövid ideig tartó házasságuk.
Cili egyedül próbálkozott újra. Ahogy édesapja mondogatta mindig, kicsit átalakítva az ismert mondást, inkább ésszel, mint erővel. Fényképezni kezdte az udvart. Másnap megjelent egy nagy, pótkocsis teherautó, s két fordulóval eltűnt az összes cókmók az udvarról.
Cili fellélegzett. Azt sem bánta, hogy Túri nem köszönt többet. Ebből is látszott, hogy az új szomszédnak ritka rossz természete volt. A falusi ember, ha másban nem is, köszönésben mindig megtartja a kötelező illendőséget.
A mester közben elvégezte a földszinten az átalakítást, megszűntek a küszöbök. Saci addigra megismerkedett a három fiú közül a legfiatalabbal, s a fiúk jó pénzért vállalták Imre leköltöztetését. Túri maga nem vett részt a munkában, de munkához szokott fiait nem gátolta a pénzkeresetben.
Imre már első nap kigördült az udvarra. A nap felé fordított arccal élvezte a tavaszi napsütést. Aztán szétnézett az udvaron, végül elgurult a garázsig, s benézett az ablakon. Cili az emeletről figyelte. Látta arcán a keserűséget, ahogy az Opeljét nézte. Talán a régi élete járt a fejében. Feltámadt érdeklődése arra indította Cilit, hogy ösztönözze újra a tervezés felé. Kellett a pénz. A tanya miatt komoly összeget fizettek ki, noha még mindig csak félkész állapotban volt, mivel Imre hajdani tervei nagyszabásúak voltak.
Beszélt vele újra. Imre türelmesen hallgatta. Régen ez is elképzelhetetlen volt. Az első mondatnál aligha jutott volna tovább, s talán azt is megbánja nagyon. Mondta, hogy szívesen tolmácsol a kollégáinak.
Imre mozdulatlanul ült egy ideig, aztán ráütött a tollal a füzetre, mint aki nehezen adja meg magát, de megadja, s azt írta, hogy rendben van, másnap felhívják az egyik kollégáját. Addig megfogalmazza, hogy mit mondjon.
Cili elégedett volt. Rámosolygott Imrére, s játékosan megborzolta a haját. Hibát követett el. Imre elkapta a kezét, magához rántotta, s vergődőn, könyörgőn nyögte:
- Őrülten hiány...! Beledög...! Enged, hogy megcsó...! Könyör...!
Cili torka összeszorult. Lám, lám! Mi mindent tehet az emberrel a sorsa?! A hajdani kisvárosi királyfi könyörög a suszterlánynak. Szegény édesanyja megjósolta, hogy eljön még egyszer ez az idő. Akkor nem hitt benne, s lám, eljött mégis! Csakhogy hiába.
- Nem lehet. Szeretem Tamást. Tudod jól !- mondta, s ösztönösen a szíve alatt lévő gyermekre tette szabad kezét.
Imre elengedte a kezét, s írt újra.
" De te is magányos vagy. A magány pedig neked is nehéz. Ne tagadd!"
- Nem tagadom. De ha nagyon szorít, a babához menekülök. Persze, néha még jobban fáj aztán, mert olyankor az jut eszembe, mi lesz vele, hiszen már most is nélkülöznie kell az édesapját. Nem ismerheti meg a simogatását, talán dajkáló ölelését sem...- mondta a végét fogyó levegővel.
Nagyon rossz érzés ilyesmiről beszélni azzal, aki valaha sokat jelentett. Ott volt az élő bánat is. Tamás hiánya, ahogy világra készülődő gyermeke ilyenféle elhagyatottsága is.
Imre hallgatott, s közben nézte Cili pocakját. Talán az járt a fejében, hogy maga hányszor, de hányszor simogatta a közös gyermekeiket. Ennek az ártatlannak nem lesz része benne, mert elüldözte közeléből az apját. Megmozdult a keze. Cili pocakjára rásimult a tenyere, s lassan, bátortalanul megsimogatta a tenyere alatt nyugtalanul mozgó gyermeket.
X/157
Április vége volt, közeledett a szülés ideje. Alig volt három hét hátra, s Cili még nem talált segítséget Imre, s a gyerekek mellé. Hirdetett is, de alig volt érdeklődő. Nem fogalmazhatott meg csábító ajánlatot, így nem kaptak utána. Már csak abban reménykedett, hogy a szerencse pártfogásába veszi, s jelentkezik alkalmas személy mégis, vagy Asztalosné is elolvassa a hirdetést. Hátha.
Eljött az ideje annak is, hogy egyelőre elköszönjön a támogatott öregektől. Elnehezült állapotában nem vállalhatta tovább a lépcsőjárást. Lackó pedig még kicsi volt ahhoz, hogy egymagában végezze a felnőtt embert kívánó feladatot. Annak is itt volt az ideje, hogy testben, s lélekben felkészüljön a szülésre.
Azon a délutánon, mikor utoljára mentek Lackóval segíteni a magányos idős embereknek, otthon megemlítette, hogy hazafelé benéznek az Egészségházba. Terheseknek szóló tornáról látott egy hirdetést. Ha ezen a délutánon is van, ott maradnak, fel akarja újítani az ismereteit. Pedig, ha tudta volna, hogy ezzel miről marad le, el sem mozdul otthonról. Így majd balsorsnak fogja gondolni a történteket, s közel jár vele az igazsághoz.
Füredi Nóra telefonált Londonból. Saci vette fel a készüléket, s nagyon megörült Nórának. A kislány nem mérhette fel a dolog jelentőségét, nem is volt mindenben tájékozott, így szavait sem gondolhatta át. Gyerekfejjel mondta azt, amit éppen mondani akart. Az üdvözlés, s a rövid örvendezés után Nóra kérte volna Cilit a telefonhoz, de a kislány azt mondta:
- Sajnos rosszkor hívod, nincs itthon. Nem is tudom, hogy mikor jön haza. Lackóval öregeket ápolnak szeretetből, utána az Egészségházba megy, be akar iratkozni terhestornára.
Nóra megütközve kérdezte :
- Terhest mondtál, Sacikám ?!
- Nem tudod, hogy lesz egy kis surmink?! Na, akkor most jól meglepődtél. Gondolhatod, mi is Lackóval, mikor anya elárulta. Az első percben dühített nagyon. Egyáltalán nem örültem. De már kezdek belenyugodni.
Nóra sem örült annak, amit hallott.
- Ezek szerint jól megvannak édesapáddal?! - kérdezte leforrázott hangon.
Ha Saci nagyobb, átlátja a kérdésben rejlő feltételezést, így csak bizonytalan hangon válaszolt.
- Apával?! Igen. Most jól vannak. Főleg azóta, hogy apu még betegebb. Arról tudsz, hogy félig lebénult, és kerekes székbe kényszerült ?!
- Nem. Mi történt ?
- Újabb infarktust kapott. Álmában érte. Anya észrevette, hogy nem lélegzik. Anyával mi tartottuk életben, amíg megjöttek a mentők...- mondta, s hozzátette könnyekkel a hangjában - Rámentek a lábai, és nehezen beszél. Úgy sajnálom, Nóri! Olyan más így az apukám!
Nóra is sírt volna legszívesebben, de egészen más okokból. Boldogtalanul mondta:
- Sajnálom, hogy ennyi baj ért benneteket. Édesanyádnak mondd meg, hogy csókoltatom.
- Mikor jössz haza?! Eljössz hozzánk?
- Mostanában nem megyek haza. Pali bácsi kihozta anyuskát Londonba. Itt lesz velünk egy ideig. Talán majd aztán, ha kívánkozik haza. Erről jut eszembe. Mondd meg édesanyádnak, Etelka nem vált be, és szegény Juliska néni meghalt még februárban. Tüdőgyulladás vitte el.
- Megmondom, és Pollika...Polli néni jól van ?!
- Nincs jól, Sacikám! Azért hoztuk ki. Itt talán még segíthetnek valamit az orvosok, vagy az a tudat, hogy velünk van.
Saci érezte, hogy kérdeznie kellene Tamás felől is, de ebben a dologban nagyon bizonytalan volt. Nem tudta, anyja haragszik-e Tamásra, vagy sem. Jót vagy rosszat tesz azzal, ha érdeklődik. Nóra nem hagyott időt a töprengésre. Elköszönt azzal, hogy majd egyszer, valamikor telefonál, addig is jó egészséget kíván a családnak.
Mikor Cili értesült a beszélgetésről, teljesen kétségbeesett. Annyira bántotta, hogy jelentkeztek nála a szülési fájások. Bevitte a mentő a kórházba, de nem szült meg. Másnap reggel a család miatt hazaengedték. Lelki beteg maradt. Nem csak az volt a baja, hogy Nórával nem tudott beszélni. Az nagyobb baj volt, hogy a kislány szavai után az a látszat alakulhatott ki, hogy Imre harmadik gyermekét várja. Biztos volt benne, hogy ez a tudat Tamásból végképp kiöli a szeretetet iránta. Nem tudta elviselni a gondolatát.
A gyerekek elmentek ezen a napon is az iskolába, maga csak ténfergett az emeleten. Időnként rátört a sírás, megfogta a görcs a lábait, kezeit, s mindenféle baja támadt. Ebben az áldatlan helyzetben megfeledkezett Imréről. A megnyomorodott ember ágyban volt még. Nem kapott reggelit, s egyedül a toalettre sem tudott kimenni. Hallott Nóra telefonjáról, az utána történtekről, s az a kínzó képzete támadt, hogy Cili keserűségében önmaga ellen fordult. Iszonyú félelem fogta el, s kínjában verni kezdte a falat az ágya mellett. Véresre verte az öklét.
Cili most is gondolhatta volna, hogy lám, lám! De most egyáltalán nem gondolt vele. Ki tudja, Imre meddig gyötrődik ezen a módon, ha Cili tudatáig nem jut el végül mégis az alig hallható, tompa zaj. A jósló fájások, s ez az eset Cilit arra figyelmeztette, hogy azonnal kerítenie kell valakit, aki máris a házba költözik.
Az újságárus tudott erről a gondjáról is, s félretett egy ígéretes hirdetést. Idősebb hölgy szerény fizetésért, lakásért ápolást vállalt. Telefonszám nem volt, csak név és cím. Cili beült a kocsijába, s elment a megadott címre. Az ördögnek tartozott az úttal. Nem ment nagyobb távolságot, s még mindig ezen morfondírozott, mikor bekanyarodott az utcájukba. A parkkal ellentétes irányból közeledett a házhoz. Mikor az Otthon bejáratához ért, egy nő kivágódott a kapun, s körültekintés nélkül rohant át a szemben lévő oldalra. Elüti, ha nagyobb sebességgel közlekedik. Így is alig tudott megállni. Idegességében kikiabált az ablakon, s nem volt udvarias. A nő csak akkor nézett oda, s Cili nem akart hinni a szemének, Asztalosné, Margó volt. Kiderült, hogy hónapok óta az Otthonban dolgozott, naponta megfordult az utcában, de egyszer sem akadtak össze.
Aki bajban van, igyekszik belekapaszkodni mindenbe, ami kicsit is segíthet rajta. Margó menekülni akart részeges urától, s a lakhatási lehetőség miatt azonnali hatállyal felmondott az Otthonban, noha Cili alig ígérhetett az otthonbeli fizetése fölé. Így is hálásnak mutatkozott. Könnyek között mondta, sohasem felejti el Cili jóindulatát, meghálálja a jóságát, amint alkalma nyílik rá.
Harmadnap beköltözött Imréhez a földszintre a két gyerekével, s kevés holmijával. A nagyszoba melletti szobát kapták, használhatta a konyhát és a fürdőszobát is. Cili remélte, hogy rendesen végzi majd Imre ápolását.
Margó fiatal volt, huszonéves, mellette erős testalkatú. Gond nélkül segítette át Imrét az ágyról a kerekes székbe, vagy a toalettre. Már az első este lefürdette a fürdőszobai medencében. Imre eleinte nehezen barátkozott meg vele, a háta mögött mérgelődött. Azt mondta Cilinek morogva, hogy sohasem bírta az ilyen tenyeres-talpas nőket. Nyilvánvaló volt, hogy Cili gondoskodása helyett nem akarta beérni az idegennel. Aztán hamar összebarátkoztak. Gyorsabban, mint amire számítani lehetett. Hogy mi történhetett köztük, arra az asszony megváltozott viselkedése utalt. Alig volt ott néhány napja, mikor a Lónyai gyerekek panaszkodni kezdtek. Margó nem látta őket szívesen a földszinten. Volt más bánatuk is. Margó két óvodás kislánya barátkozni kezdett Imrével, az ölébe másztak, s ezt nehezen viselték el a gyerekek.
Saci kifakadt.
- Ez már mindennek a teteje! Nem elég nekünk ez a kis surmi a pocidban, néznünk kell azt is, hogy apa ölébe másznak az idegen kiscsajok?! Hogy engedheti meg?! Nem érdekli, hogy tökre kikészülünk miatta?! Mi történik itt, anya ?! Mind a ketten elhatároztátok, hogy kikészítetek bennünket?!
Ezek után nehéz okos szóval inteni a gyermeket. Cili megpróbálta. Magához ölelte, nyugodt hangon, csillapítón beszélt, de Sacinak beszélhetett. Kirángatta magát a kezei közül, berohant a szobájába, s bezárkózott újra. Lackó kicsit kezelhetőbb volt, de most a kisfiú is tiltakozott, s meglepő módon azt mondta:
- Minden baj azzal kezdődött, hogy szétköltöztetek. Addig minden jó volt. Nem értem, miért szeretnek ki egymásból az emberek, ha már egyszer szerették egymást?!
Nehezebb kérdésnek tűnt, Cili mégis könnyebben tudott válaszolni rá, mint Saci vádjaira. A fiát is magához fogta, beszélt az emberi kapcsolatokról, s a végén azt mondta:
- Nem mindegy, hogy milyen szeretet köt össze két embert. Az igazi szeretet lélekben születik. Ezért önzetlen, béketűrő és ragaszkodó. Erős hidat épít két ember között. Az ilyen szeretet nem múlik el soha. Ami elmúlik, az inkább csak ábránd volt, vagy valamilyen érdek motiválta. Hidat épít ez is, csakhogy gyenge lábakon álló híd az ilyen, nem bírja el a terheléseket, s előbb-utóbb leszakad. Akkor jön a válás.
- Köztünk erős híd van, ugye, anya?!
- A legerősebb. Olyan erős, hogy minden terhelést ki kell bírnia. Ilyen híd van köztetek és édesapátok között is. Nem szabad attól félni, hogy bárki is elfordíthatja tőletek. Mindig ti vagytok a legfontosabbak, de azért kedvelhet másokat is. Szerethet is akár. Hiszen a szeretetben az is gyönyörű, hogy megosztható, mégsem lesz belőle kevesebb.
- Akkor jól van! - mondta Lackó teljesen megnyugodva- Igaziból én is kedvelem a kiscsajokat. Csak az zavar kicsit, hogy folyton beszélnek. Főleg a Lili. Állandóan kérdez. Bori meg járkál utánam, ha lent vagyok. Mindent látni akar. Nagyon kíváncsi csajszik.
Cili nevetett.
- Ti is ilyenek voltatok! Ilyen lesz majd a kistestvéretek is. Ő is kérdez majd, járkál is utánatok, és nagyon remélem, hogy majd tanítjátok is. Hiszen kitől tanuljon a kisgyerek, ha nem a nagyobbaktól. Te leszel a nagy bátyja, akire felnéz majd csodálattal.
Lackó egészen megvidámodott. Saci mellett kicsit elnyomva érezte magát, s most ott volt a lehetőség, hogy valakinek imponáljon. Olyan lelkes lett tőle, hogy önként felajánlotta, beszél Saci fejével is. Cili örült neki, de nem bízta rá teljesen a dolgot.
Amint lehetősége adódott, átkarolta újra a lányát. Elmondta mindazt, amit Lackónak mondott. Saci ezúttal csendesen hallgatta, s Cili már kezdett örülni, hogy sikerült megnyugtatnia, mikor meglepetésére azt mondta a kislány :
- Valójában nem a kiscsajokkal van bajom, hanem Margó nénivel. Az mellett, hogy morog, ha lemegyünk, állatira játssza magát apa előtt. Nem vetted még észre ?
Cili meglepődött, de a kislánynak azt mondta, az sem volna baj, ha egymásra találnának. Apja nagyon magányos, és fiatal még ahhoz, hogy így élje le az életét. Saci nem osztotta a véleményét, s még inkább panaszkodott, ha Margó valami okot adott rá. Cili nem győzte nyugtatni, de aztán maga is tapasztalta, hogy az asszony viselkedése körül valami nincs rendben. Egyik nap lesöprögette a kőlépcsőt, s berögződés nyomán elsöprögetett a földszinti ajtó előtt is. Közben eszébe jutott valami, s lement a garázsba. A seprűt és a lapátot otthagyta a földszinti ajtó közelében, a falhoz támasztva. Mire visszajött, valaki feldobta a kőlépcsőre, valamiféle indulatból egészen a lépcső közepéig. Bement Imréékhez, s kis panasszal mondta, hogy mit tapasztalt.
Margó hangja felcsattant.
- Én voltam! Nem tűröm, hogy ide pakolj bármit is az ajtónk mellé!
- Csak annyi időre tettem le, míg lementem a garázsba.
- Annyi időre se! Legközelebb a lépcsőd mellé tedd, és ne más ajtajához.
Cili tekintete Imrére rebbent. Lehajtott fejjel ült, s egy szót sem szólt. Nyelt egyet, s csak annyit felelt, nem sejtette, hogy ennyire dühbe hozza ez az apróság. Az emeleten azt mondta Sacinak keserű nevetéssel :
- Adj a tótnak szállást, kiver a házból!
- Neked is bemutatkozott ?!- kérdezte a kislány rátapintva a lényegre. - Ahhoz mit szólsz, hogy apa az előbb elvette tőlem a kártyáját és odaadta Margó néninek. Eztán ő kezeli apa pénzét.
Cilit komolyan nyugtalanította, de Imrén nem kérhette számon. Margóval sem akart haragot. Szülése idejére nem volt más, akire bízhatta volna a gyermekeit.
