Utószó
Buda szerényebb részének egyik hangulatos utcájában van egy ház, melyben számos idős ember él. Ennek az intézménynek nincs hangzatos, szépen hangzó neve, mégis biztos menedéke az ott élő embereknek. A háromszintes ház a hajdani Füredi ház helyén áll. Szép, modern épület, világos falakkal, nagy ablakokkal, tágas kertjében sok virággal, örökzölddel. Az új évezred első napjaiban a ház ebédlőjében, a fő falra felkerült egy művészien szép, s tekintélyes fatábla. Beleégetett virágmotívumok között bibliai idézet olvasható :
" Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat "
A sorok felidézi az egykori Füredi ház jó szellemét, s nem véletlenül. Négy esztendő telt el azóta, hogy Cili és Tamás összeházasodott, ahogy mondani szokás, Isten és ember színe előtt. Cili az esküvő után Katinkával átköltözött a Füredi házba. Ezúttal nem hívta két nagyobb gyermekét. Nem csak azért, mert ragaszkodtak apjukhoz. Volt rá más oka is. Tudta, Imrének most nagyobb szüksége van gyermekei közelségére, mint eddig bármikor.
Lónyai Imrét megviselte a végső reményvesztés. Sápadt volt, étvágytalan lett, s szomorúan tűnődő. Ennek ellenére elfogadható módon viselkedett. Még Tamással is. Míg Ciliék a közös házban voltak, gyakran beszélgettek. Nem érintették a régi dolgokat, helyette a mindennapi élet volt a téma, s a gyerekek jövője. Imre mintha végrendelkezett volna: bizonytalan sorsát, megrendült egészségét emlegette, kerekes székhez kötött tehetetlenségét, s ami előtte elképzelhetetlen volt, Tamásra bízta burkoltan a gyermekeit. A házasságkötés után sem változott a viselkedése. Gyerekeket nem akadályozta a kapcsolattartásban, telefonálhattak naponta, s azt is tudomásul vette, hogy gyakran kijártak Budára.
Rövid ideig tartott ez a rendezett helyzet. Imre egyik nap megint rosszul lett. Ezúttal agyvérzést kapott, s eszméletlen állapotban szállították kórházba. Az orvosok az életmódjában látták a bajt. Nem mozgott, s éveken át bőségesen étkezett. Ciliék tudták, volt a bajnak más oka is. Akkor még nem sejtették, hogy a baj is nagyobb, mint gondolták. Imre az agyvérzés következtében szellemileg is rokkanttá vált.
A gyerekek most is belebetegedtek. Ciliék magukhoz vették őket, s minden módon igyekeztek vigasztalni, de nem volt könnyű dolguk. Mellette volt más baj is. Imre leépülése azt jelentette, hogy nem lehet majd magára hagyni, ha hazaadják a kórházból. Valakinek mellette kell lenni éjjel-nappal. Ibolyka hajlandósága nem terjedt ki az éjszakai ügyeletre. A gyerekekre sem lehetett ilyesmit bízni, kicsik voltak ahhoz. Cilire hárult a gond megoldása újra.
Legtöbb ember lázad az ilyen kényszer ellen. Főleg akkor, ha olyan ember gondját kell viselni, aki hosszú éveken át alávaló módon gyötörte, később mutatott ragaszkodása, rokkantság után tapasztalt emberségesebb viselkedése sem tehette semmissé az okozott gyötrelmeket.
Cili nem lázadt. Most is átérezte gyermekei bánatát, s végleg beletörődött abba, hogy rajtuk keresztül Imrét hozzákötötte a sors, s meg kell oldania a helyzetét. Erre az időre Füredi Tamás is tudomásul vette, hogy Cili magával hozta első házasságában született gyermekeit a gondokkal együtt. Egyik este azt mondta a vacsoránál:
- Ne gyötrődj tovább, kicsi angyalom!... Ha Imre gondozását másképpen nem tudjuk megoldani, egyelőre elhozzuk hozzánk.
Cili meghatottan nézett rá.
- Nem bánod, ha menedék lesz az otthonunkból ?!
Tamás megpihentette rajta a tekintetét, s kis mosollyal felelt.
- Ahogy ismerlek, előbb-utóbb úgyis az lesz!
Cili valójában akkor döbbent rá, hogy Tamás kimondta a lelke kívánságát. Mikor a televízióban riportokat látott idős embereket befogadó intézményekről, felvetődött problémákról, gyakran gondolt arra, saját tapasztalatával, hozzáállásával mit tenne másképpen, hogy az ilyen létesítmény igazi tartalmat nyerjen. Napokon át foglalkoztatta a gondolat, míg végül leült Tamással és elmondta őszintén, hogy vállalkozásban szeretne egy olyan otthont nyitni, ahova befogadnának húsz-huszonöt idős embert. Tamás az első percekben megbánta a menedékre vonatkozó megjegyzését, de minél tovább hallgatta Cilit, annál inkább figyelt.
Így történik, ha két ember lélekben is összefonódik. Pedig nem akármiről volt szó. Cili tervei többszintes házról szóltak, ahol egy és kétágyas szobákban helyeznék el az idős embereket. Hozzá kellett adni a kiszolgáló helyiségeket, társalgó, ebédlő, konyha, fürdők, és minden szükséges más. Járatlan ember számára első hallásra ijesztő volt, Tamás mégis azt mondta, alapos átgondolás után beszélhetnek róla.
Valóban átgondolták apróra. Tájékozódtak hasonló intézményekben is, s néhány hónap után Cili tervei zöld utat kaptak. Belevágtak az építkezésbe, de csak menet közben jöttek rá, hogy valójában mibe fogtak bele.
Füredi Tamás tanár úr Londonban talán el sem hitte volna, hogy az ott megszerzett keresetét, a budai legénylakása árát, a családi vagyonból ráeső részt, és minden forintját majd egy napon arra fordítja, hogy Marosi Cili elképzelése szerint a szülői ház helyén idős, vagy sérült embereknek szép, s biztonságos otthont teremtsenek. Ahogy azt is elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ehhez hajlandó lesz félig feladni tanári hivatását. Csak óraadást vállal majd, s mellette vesződik hivatalokkal, tervezőkkel, kivitelezőkkel, aztán ügyvezetőként intézi az időseket befogadó otthon gondját, baját.
Cili mindkét lakását is elnyelte az építkezés. Mellette kölcsönt vettek fel. Ebben Pali és Nóra volt a segítségükre. Családi vagyonrészüket ajánlották fel zálogul. Valóban jó testvérek voltak, hiszen nagy kockázatot vállaltak. Nemcsak kifizették Tamás részét a balatoni nyaralókból, hanem azzal is szembe kellett nézniük, hogy a jó hasznot hozó ingatlanok dobra kerülhetnek, ha a vállalkozás csődbe jut. Mégis kezeskedtek.
Ciliék az anyagi teher mellett sok kényelmetlenséget vállaltak. Mikor bontani kezdték a hajdani Füredi házat, Imre tanyájára költöztek Imréstől, gyerekestől. Két éven át valóságos tanyasi életet éltek, állatokat tartottak, hogy segítsék az építkezés miatt gondokkal járó napi megélhetést. Most jól jött, hogy Cili értett a hízókhoz, az aprójószághoz, de még kecskéket is tartottak a gyerekek örömére.
Nem volt mindig könnyű a tanyasi élet. Télen száz méter bekötőutat kellett kiásniuk a hóból, olykor naponta, hogy kijussanak a tanyáról, eljuthassanak az iskolába, az építkezésre, vagy csak a faluban lévő boltig elmehessenek. Közben Imrére, s a kis Katinkára emberséggel szerzett, fogadott nagymama vigyázott. Manci nénit egy televíziós műsorban látták először. A hatvanas éveiben járó asszony eladta falusi házát, felköltözött a fiához. Pénzén nagyobbra cserélték a lakást, de fiáék házassága hamarosan megromlott, s fia más asszonyhoz költözött. Manci nénit a volt menye egy nap kizárta a lakásból. Valóságosan az utcára került, s hiába ment a hatóságokhoz, nem kapott segítséget, mert nem volt bejelentve az új lakásba. Akkor már hetek óta az egyik pályaudvaron éjszakázott, s nappal takarítani járt kevés nyugdíja mellett. Onnan már nehéz egyedül felvergődni, bármennyire is dolgos az ember.
Cili a rá jellemző kitartással megkereste, s otthonért, szeretetért cserébe, a családnak gondos segítsége lett. Nagy könnyebbséget jelentett. Dolgozhattak az építkezésen. Mikor kellett, árkot ástak, téglát hordtak, pallókat cipeltek, csempét, padlólapot, festéket szállítottak, aztán éjfélekig takarítottak, mire elkészült a tetőtér - beépítéses, háromszintes ház.
Maguk a tetőtérbe költöztek. Az alattuk lévő szinteken volt az Otthon. Induláskor huszonkét lakó költözött be, s gondosan megválogatott személyzet kezdte meg munkáját.
Az idős emberek között nem válogattak, akadtak köztük jómódúak, és szerényebben tehetősek, akik befizethették a belépődíjat. Arra nem volt mód, hogy bárkinek is elengedjék. Az Otthont fent kellett tartani, a kölcsönt vissza kellett fizetni.
A belépődíjon felül elfogadtak adományokat, de nem volt megkülönböztetés miatta, mindenki megkapta azt, amire szüksége volt. Legfőképpen szeretetteljes bánásmódot. Régi igazság, ha azt ingyen nem adják, semmi pénzért sem lehet megvenni.
Az adomány amúgy is szigorúan magánügy volt. Ahogy az sem volt közhírré téve, hogy a Füredi házaspár miképpen osztja be a befolyó összegeket. A hatóságok bizonyos felügyeletet gyakoroltak, de a gondokkal maguknak kellett megküzdeni. Állandó töprengés, s ügyes kalkulálás kellett ahhoz, hogy szinten maradhassanak immáron egy esztendeje.
Előrelátón sok mindent megtettek azért, hogy később is így legyen. Bevonták a testvéreket is a vállalkozásba. Füredi Pál az ügyvédi munkája mellett ellátta a jogtanácsosi teendőket, s attól sem riadt vissza, hogy ingujjra vetkőzzön, s Tamással szerelje a gépkocsit, ha valami gond volt a kisteherautóval.
Feleségére is számíthattak tanítás után. Melinda szívesen beszélgetett az idős emberekkel, leveleket írt helyettük, vagy felolvasta a kapott levelet, mivel nem mindig értek rá a nővérek. Ha arra volt szükség, kiment Cilivel a tanyára, s behozták mindazt, ami a következő napokban a konyhára kellett.
A tanyát okosan hasznosították. Cili ezt is saját leleményességének köszönhette. Imre tanyájára megbízható, dolgos embereket szerzett. Ahogy Manci nénit, ezt a családot is a televízió egyik műsorában látták. A Tisza árterületén éltek egy rokon tanyáján a legutóbbi árvíz előtt. A tanyához tartozó földön dolgoztak, a haszon nagy részét elvitte a fösvény rokon, a maradékból igyekeztek megélni. A víz alámosta a tanyát, a rokon nem volt a segítségükre. Az államtól kaptak ugyan szükséglakást, de a földről le kellett mondaniuk. Világéletükben parasztemberek voltak, földből, jószágból éltek, s ott álltak nehéz helyzetben. Cili őket is megkereste, s Pali közreműködésével olyan megállapodást kötöttek, ami hasznos volt mindkét családnak. Mire az Otthon beindult, a népes Szikora család részben haszonbérben, másrészt elfogadható áron szinte mindent megtermelt, amire az Otthon konyhájának szüksége volt.
Úgy esett, hogy az orvosi ellátást is családon belül oldhatták meg. Füredi Nóra végleg hazajött. Londonban véget ért a boldog-boldogtalan kapcsolata. George leköltözött családjához a vidéki birtokra, s Nóra újra magányos lett. Nem hagyta ott Londont mindjárt. Onnan egyszerűbb volt látogatni a fiait a zanzibári fiúotthonban. Talán ebben a szomorú magányban élt volna még hosszú éveken át, ha nem szól közbe a sors.
Történt, hogy egyik itthoni látogatása alatt összefutott egy hajdani, pesti kollégájával. Beültek valahova kávéra, s mire megitták a feketét, a hajdani kolléga bevallotta, hogy a régi időkben beleszeretett, de akkor már Lohító színen volt, így magába zárta titkát. Azt sem hallgatta el, hogy házassága kudarcában is benne volt, mert sohasem tudta elfelejteni.
Füredi Nóra nem hatódik meg egy hirtelen jött vallomástól, ha nem tudja, hogy igaz. Akkor régen maga is sejtette a vonzódását. Boldogtalan házassága idején, az afrikai dzsungel áldatlan körülményei között sokszor az eszébe jutott, s komolyan sajnálta, hogy a fiú nem volt bátrabb. Most ott volt előtte ezüstös hajjal, megfáradt arccal, de éppen azzal a vágyakozó tekintettel, melyre emlékezett. Kezdte hinni, hogy hányatott élete után, sorsa visszavezette ahhoz, akit az Isten eleve kijelölt számára.
Valóban illettek egymáshoz. Balázs doktor komoly férfiú volt, mellette az a fajta, aki kedves figyelemmel, törődéssel fordul a másik ember felé. Megérezte, hogy Nórának a gyermekei ügyében van legnagyobb szüksége támogatásra, s biztosította arról, hogy mindenben mellette áll. Együtt járják majd ki, hogy fiai Budapestre kerüljenek. Ez már magában is útlevél volt Nóra szívéhez, s hamarosan összeházasodtak.
Olyan helyen, ahol idős emberek élnek, nemcsak a test orvoslására van szükség, hanem a lélek erősítésére is. Ebbe az Otthonba két pap járt rendszeresen. A katolikus plébánost évtizedek óta ismerte a Füredi család, az evangélikus lelkészt Cili választotta. Még Kovács Pál idejében találkoztak, gyakran megfordult hajdani munkahelyén.
A két pap vasárnap délutánonként Istentiszteletet tartott. Együtt végezték a szertartást békés egyetértésben. Utána asztalhoz ültek az idős emberekkel, s a Füredi családdal, mint azokban az otthonokban, ahol a mindennapi élet része a hit, az Isten szeretete.
A szűkebb család is gyakran összejött Ciliék tetőtéri lakásában. Beszélgetés közben felidézték Polli néni szellemét. Biztosak voltak benne, hogy támogatná a családi vállalkozást. Ahogy Marosi Istvánék is, ha élnének.
Cili szíve ilyenkor mindig összeszorult, s mindent megadott volna azért, hogy szülei lássák, miképpen alakult az élete. Nehéz volt tudomásul venni, hogy személyesen nem ismerték Tamást. Nem mondhatta el, hogy olyan társra talált, akire rábízhatja az életét, s végre úgy lehet boldog, ahogy mindig szeretett volna, ahogy hajdan az álmaiban élt, szívet-lelket melengető örömmel.
Felcseperedett gyermekeit is szerette volna megmutatni. Saciból nagylány lett erre az időre. Már végzős gimnazista volt, s egészségügyi főiskolára készült. Akár azt is remélhették, hogy egy napon majd átveszi anyja helyét, mert újabban komoly érdeklődést mutatott a munkája iránt.
Lackó nem ment gimnáziumba, s aligha fog tudományos pályán dolgozni, ahogy valamikor apja tervezte. Szakmunkás iskolába járt, saját kívánságára cukrásznak készült. Közeli cukrászdában végezte gyakorlatait. Jó helyre került, mestere fantáziát látott benne, s szépen haladt. Úgy beleélte magát jövendő mesterségébe, hogy még az ufókról is megfeledkezett, s a világűrről szóló könyvek helyett, süteményes recepteket gyűjtött az otthonbeli, idős asszonyoktól. A tetőtéri kis konyhában próbálgatta a recepteket, s a kísérletezés nem sikerülhetett olyan rosszul, hogy Katinka ne örült volna, miközben Saci mérgelődött, mivel Lackónak nem volt erős oldala a mosogatás, s Sacinak kellett dolgozni utána.
Cili a sorstól azt fájlalta legjobban, hogy szülei nem ismerhették meg legkisebb gyermekét. Katinka külsőre Tamás családjára hasonlított, de természete az övé volt. Mintha hajdani önmagát látta volna benne. Értette minden gesztusát, eltalálta kívánságait, szinte előre tudta, mire mit felel majd.
A csöppnyi lányból erre az időre valóságos kis hölgy lett. Nemcsak apja-anyja szeme fénye, s féltestvérei dédelgetett kishúga volt, vagy Paliék és Nóráék öröme, hanem az Otthon kedvence is. Az idős emberek között élt, minden szobába bejáratos volt. Figyeltek rá, hogy csak módjával tegye, de soha, senki sem panaszkodott, mert kedves, hízelkedős kis lényével derűt, vigasztalást árasztott maga körül.
Füredi Tamás okos szeretettel nevelte lányát, ami spontán hatott a Lónyai gyerekekre is. Már nem tartották a távolságot, de Tamás elváró elvei miatt inkább csak barátságosak voltak, mint bizalmasan barátkozók. Csak olykor feledkeztek meg a kötelező tiszteletről. Ez is jobbára Sacival fordult elő. A nagylány nehezen hagyta el azt a fajta közvetlenséget anyjával szemben, amihez kiskora óta hozzászokott. Tamás nem ment el mellette szó nélkül. Így előfordult, hogy vívtak egymással, de Cili már nem nyugtalankodott miattuk. Tamás jól kezelte a helyzetet, gyakran tréfálkozással oldotta fel, Saci pedig egyre többször látta be, hogy túlontúl elengedte magát.
Lónyai Imre fent lakott Ciliékkel a tetőtérben. Külön szobája volt, de reggelente betolták a nappaliba, hogy mindig legyen valaki a közelében. A kerekes székből átültették egy kényelmes fotelba, hátha ott jobban érzi magát. Bekapcsolták előtte a televíziót, nézhette naphosszat, de arról nem volt sejtésük, hogy mennyit fog fel abból, amit lát, mert nem kommunikált a környezetével, csak erőtlenül nyöszörgött, ha valami baja volt.
Éjjel Manci néni volt mellette, de a hálás asszony nappal igyekezett segíteni a házban, így napközben az foglalkozott Imrével, aki éppen ráért. Ha idejük engedte, Saci vagy Lackó látta el, de Cili is sokszor megetette, megitatta, s az is előfordult, hogy más segítség híján Tamás kényszerült arra, hogy inni adjon a szomjasnak tűnő, nyöszörgő embernek.
Bárhogy múlt az idő, a két Lónyai gyerek nem tudott beletörődni apjuk betegségébe, látható nyomorúságába. Kezeltetni akarták. Ezért Imrét időről-időre elhelyezték valamelyik kórházban, noha az orvosok maguk mondták, hogy reménytelen a helyzete.
Az élet bebizonyította, hogy a legreménytelenebb esetben is lehet változás. Tamás vette észre az első jeleit. Mikor legutóbb megitatta a beteg embert, amúgy kifejezéstelen szemeiben értelmet látott felcsillanni. Mintha jelezte volna, hogy nem kér többet. Nyöszörgésével is alátámasztotta. Hangsúly volt a hangjában, egyféle köszönöm.
Ha nem Tamás mondja, Cili kétkedve fogadja. Imre az agyvérzés óta valóban olyan volt, mint az élőhalott. Etetés közben gyakran még a száját sem nyitotta ki, úgy kellett beleerőltetni a kanalat, aztán lesni, lenyeli-e az ételt, vagy fuldokolni fog. Tamás jól látta mégis. Katinkának "köszönhették " a bizonyosságot.
Az öt esztendős gyermek szerette a beteg embert, gyakran telepedett mellé. Vitte a kisszékét, leült és mesélt Imrének. Amolyan kis tudósító volt, rendre beszámolt a házban történt eseményekről.
Azon a délutánon Idősek napját ünnepelték a házban. Az ebédlőben volt az ünnepség. Saci gimnazista osztálytársai verseket mondtak, énekeltek, muzsikáltak is. Volt egy tangóharmonikás, magyar nótákat dalolt, s egy nívós műsort adó bűvész. Utána ünnepi uzsonna volt, Lackóék cukrászdájából került ki az édesség hozzá. Aztán táncolt, akinek kedve volt. Szívszorító az ilyen látvány. Némelyikük a mindennapokban menni is alig tudott, de most egymást biztatva járták a táncot, ahogy tudták.
Tamás felküldte a kislányt, hogy ne legyen láb alatt. Katinka leült Imre mellé, mesélt a bűvészről, a kalapból elővarázsolt fehér galambokról, s közben játszadozott a kezében tartott gyöngyfüzérrel. Olykor a szájához vette, s mint afféle játékos, tapasztalatlan gyermek, ropogtatta a gyöngyöket, míg elszakadt a cérna.
Tele lett a szája, torka a leszaladt gyöngyszemekkel. Szólni, kiáltani nem tudott, csak kezecskéivel kapkodott, s szemébe költözött rémület mutatta, hogy mindjárt megfullad. Rajtuk kívül senki sem volt a nappaliban. S, az addig néma, magatehetetlen ember olyan nyüszítő ordításba fogott, hogy mindenki berohant a közelből. Megmentette vele a gyermek életét.
Cili sokáig sírt a történtek után. Egyszerre szorította szívét a megesett baj, s az a felismerés, hogy gyermekük megmenekülését annak köszönhetik, hogy a megnyomorodott embert nem hagyták sorsára. Szüleire gondolt, arra a két drága emberre, akik hívő lélekkel beleplántálták a megbocsátás képességét, s emberséges tudott maradni azzal, aki ragaszkodó szeretetét nem tudta megbecsülni addig, míg megtehette volna, s fölényes, önző, durva viselkedésével megkeserítette fiatal életét.
Tamás vigasztalón átfonta a karjaival, s maga is tűnődött a történtek felett. Nehéz szívvel gondolt arra, hogy majdnem elvesztették a gyermeküket. Véréből a vért, az egyetlent. Be kellett látnia, hogy Lónyai Imre iránt életre szóló hálára kötelezte a sors.
Most aztán töprenghetett azon, hogy mitévő legyen. Lelke mélyén sohasem tudta elfogadni, hogy az egykori férj velük élt. Néhány nappal előbb megemlítette, hogy Imrének új helyet kell keresni a házban. Ha Isten segítségével visszanyeri teljes tudatát, nem maradhat köztük, mert az ilyen helyzet nem helyénvaló.
Lelke jobbik fele átlátott rajta. Befészkelte magát karjai közé, ahogy szokta, s azt mondta, felejtse el végre a féltést, mert amíg övé a két karja ölelő, jó melege, addig százezer Lónyai Imre sem vonszolhatja ki onnan.
Tudta, hogy őszintén gondolja, mégis nyugtalan volt. A történtek után még jobban. Biztos volt abban, hogy a magához tért ember nem fogja feladni, mert Cili emberséges törődése láttán még inkább tudatosul benne, hogy mit veszített. Mindent elkövet majd, hogy Cilit visszaszerezze.
Nem töpreng azon, hogy mi mindennel próbálkozhat. Elég, ha arra gondol, hogy figyelő tekintete előtt, tapintatból nem ölelheti magához Cilit, s máris megváltoztatta köztük a mindennapok szép harmóniáját.
Nem szabad megengedni. Cilitől ebben nem várhat megoldást. Cselekednie kell. Sokkal tartozik a beteg embernek, de biztos abban, a mindent tudó Isten nem kívánja tőle, hogy hálából beletörődjön a helyzetbe. Olyan humánus megoldást kell keresnie, mellyel biztosíthatja Imre Otthonon belüli ellátását, teljes kényelmét, de tőlük elkülönítve.
Mindezt el kell fogadtatnia Cilivel, s a gyermekekkel. Mindenekelőtt a gyermekekkel, mert hatalmuk van az anyai szív felett. Ha nem tudja meggyőzni őket, akkor melegszívű, kicsi társát örökkön-örökké félteni fogja, s vele mindazt, ami fontos ebből a világból.
Anatole France mondta :
" Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk ? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése ? Még amikor karjaimba szorítalak, akkor is kereslek. Sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom. "
