A remény
X/168
Szeptember utolsó szombatja volt. Saci buliba készült, egyik osztálytársa hívta meg magukhoz. Cilinek eszébe jutott az a régi buli, ahol Hédivel voltak, ahol Baksa Attilát megismerte. A gyerekeknek sokszor mesélt azokról az évekről, Hédivel való kapcsolatáról Sacinak külön is, de a bulit még nem említette.
Most mind a két gyermekét bevonta a bizalmas beszélgetésbe. Nemcsak azt mondta el, hogy némelyik buliban mi minden történik, hogy legyenek rá felkészülve időben, hanem elmondta a maga szégyenérzetét is Hédi viselt dolgai miatt. Azt is, ahogy a rendes, komoly fiú vélekedett a magukról megfeledkező lányokról.
Lackóra nem volt különösebb hatással, de Saci megriadt, s úgy döntött, biztos, ami biztos, Lackót is magával viszi. A kisfiú ettől nagyfiúként kezdett viselkedni. Mindjárt érdekelte a téma. Azt mondta, bízzák csak rá a dolgot, majd ő eltanácsolja Saci mellől a túlbuzgókat. Lackó már fejjel magasabb volt Sacinál, noha vékony volt, de feltámadt bátorsága adott helyzetben védelmet jelenthetett. Cili megnyugodva engedte el őket.
Az este további részében Katinkával játszott. Alaposan belelendültek, mert a pici lány újabban nagyon élvezte a bújócskát. Nem bújt el valójában, csak fejét dugta be oda, ahova befért. Ennivalón édes volt, ahogy sikított örömében, ha anyja rátalált. Már régen aludnia kellett volna, fél kilenc felé járt az idő, a fáradtság is látszott rajta, de még mindig játszani akart.
A vidámkodásnak Nóra londoni telefonja vetett véget. Látszólag nem volt különösebb mondanivalója, Cilit beszéltette. Cili nevetve mesélte Katinka bújócskáját. Aztán a nagyokról beszélt, a hajdani bulival kapcsolatos, bizalmas beszélgetésükről, Saci megszeppenéséről, Lackó kinyílásáról, a maga kis drukkjáról, ami az anyában így is benne marad. Ezen tréfálkoztak egy darabig. Aztán Nóra egyszer csak váratlanul elnevette magát, s azt mondta :
- Most!
Cili meglepődött.
- Mi van most?! - kérdezett vissza.
- Otthon húsz óra ötven van. Ebben a percben kellett leszállni a gépnek Ferihegyen!- kacagta Nóra.
Cili reszketni kezdett.
- Ezzel ne tréfálj! - mondta szinte könyörgőn.
Nóra elkomolyodott, hangja ünnepélyesen csendült.
- Nem tréfálok! Nekem könny az, ami neked hamarosan boldogság lesz.
- Hazajött ?! - kiáltotta Cili sírva-nevetve.
- Haza. Mégpedig végleg. Gratulálok, jövendő sógornőm, győztél!
- Óh, édes Istenem, el sem merem hinni! - sírta Cili boldogan, s félve kérdezte meg - Nehezen döntött ?! Sokat vívódott ?!
- Nem árulta el. Csak annyit mondott, kénytelen azt tenni, amit tesz, mert a világ összes pénze, a munka adta siker sem pótolhatja azt, akinek hiánya a lelkébe égette magát.
- Hála jóságos Istenünknek, hogy eljutott idáig!
- Pedig megbántott volt mindvégig, mert felségterületére tévedtél.
- Felségterületére?!
- Na, hallod?! Nem tudod, hogy csak a férfiaknak van joguk eldönteni, hogy legyen, mint legyen?! - kacagta Nóra.
Cili átnevetett a könnyein.
- Most, hogy mondod?!
Nóra hangja megcsendesedett.
- Komolyan irigyellek. Én is boldogan fogadnék el egy ilyen "önként hozott áldozatot", de nekem sajnos nem lesz részem benne.
- Sok könnyel fizettem érte...- mondta Cili hasonlóképpen.
- Én is fizetnék érte. Tenger könnyel fizetnék, ha segítene rajtam és Georgon. Kilátástalan helyzetünkön. Egyre jobban húzza a családja. Az asszony örökölt valami vidéki birtokot, kiköltözött a gyerekekkel. Georgnak rettenetesen hiányoznak a gyerekei. Biztosan érzem, hogy hamarosan elmegy utánuk.
- Ó, te szegény! - sóhajtotta Cili. Fájt a szíve Nóráért, de most képtelen volt Tamáson kívül másra gondolni, s nem folytatta.
Nóra beérte ennyivel, s visszatért a bátyjához.
- Mondd meg őszintén, Tamás iránt van benned neheztelés ?!
- Csak bánat volt, mert nem akarta megérteni, hogy nem szakíthatom ketté a szívemet. De bárhogy is volt, most jóvá tett mindent azzal, hogy hazajött. Ezért a döntéséért még jobban fogom szeretni, ha az egyáltalán lehetséges.
Nóra nevetett.
- Az jó dolog, de közben ne áruld el, hogy megtelefonáltam, mert akkor engem elevenen megnyúz. Amint meglátod, kellőképpen lepődj meg légy szíves. Szerintem egyenesen hozzátok megy, perceken belül ott kell lennie.
Cili kacagva ígérte, s képtelen volt tovább beszélgetni. Elköszöntek sietve, s kiszaladt a lodzsára. Várt egy ideig, de aztán Katinka reklamált. Rátört az álmosság, le kellett fektetni. Közben kint vihar közeledett. Meleg volt azon a napon, noha őszi hónap végén jártak. Jött a vihar egyre közelebb. Erős szélviharral jött. Egy idő után be kellett csukni a lodzsaajtót. Katinkát nem zavarta a mennydörgés, hamar elaludt.
Cili viharban nem mert kimenni a lodzsára, lekuporodott a kiságy mellé, úgy várt. Valahol a szél becsapott egy ablakot, hallotta az üvegcsörömpölést. Kis idő után furcsa zajt hallott a két szintet összekötő lépcső felől. Mintha valaki erősen kopogtatta volna. Hirtelen ráébredt, hogy Imre jelez.
Valóban. A lépcső előtt volt a kerekes székben, kezében virágcsokrot tartott, s olyanféle táskát, amit autóstáskának neveznek. A táska füléhez volt kötve a csokor.
Imre igyekezett érthetőn beszélni.
- Tied. Tam dob emelet, de szél hozzám. Betör ablak. Táskában kő, meg levél.
Cili lement, s átvette a küldeményt. A táskában a kő mellett egy papírlapot talált, vers volt rajta. Összeszorult a szíve : virágot vett, verset írt, ezért késett. Így akart beköszönni abban a hitben, hogy a melegben nyitva van a lodzsaajtó, s behallatszik a puffanás. Egyszerre fogta el a sírás, és a nevetés. Hangtalan kezdett az olvasáshoz, s nehezen vette közben a levegőt. Mire az írás végére ért, olyanféle nyugalom töltötte el, melyet boldog bizonyosságnak szokás nevezni, s könnyes mosollyal átfutotta a sorokat még egyszer:
" Mindenem, édes kicsi angyalom, sejtetted-e bús, magányos éjszakán,miközben messze került az álom, hogy árva lelkem vágyódón nálad jár.
Elsodort tőled a konok akarat. Ezerszer megbántam minden vétkem, hiszen fájó hiányod bennem maradt. Bocsáss meg, kicsi gyönyörűségem!
Ha a balsors elvesz, elszakít téged, köddé válik minden remélt álmom, értelmetlen, céltalan lesz az élet.
Köréd rendeződött az én világom. Zokogva tombol a lég az éjben., Érted sír a szél, én üdvösségem. "
Édes-bús örömmel szorongatta kezében a gyűrött papírlapot, s Imrének elfogódottan mondta :
- Rendes tőled, hogy átadtad. Köszönöm!
Imre torz mosollyal felelt.
- Tartoztam vele. De, te nem szalad...?! Zuhog. Kint áll, ázik.
Cili mozdult. A csokrot táskástól letette a lépcsőre, s szaladt. Nem is szaladt. Röpült, mint akit szárnyára kapott a szél.
V É G E .
