A remény
X/158
1996 május 18.-án hajnalban Cilinél jelentkeztek a szülési fájások. Egyedül ment be a kórházba, s vajúdás közben iszonyúan elhagyatottnak érezte magát. Szerencsére nem kínlódott sokáig. Még a reggeli órákban világra hozta Füredi Tamás hajdani álmát. A kis Katinkát Marosi vezetéknévre anyakönyvezték, mivel csak ez illette meg.
Napsütéses májusi nap volt. Cili csendesen feküdt az ágyán, az ablakon át nézte a verőfényes kék eget, s befele sírt. Úgy hozta világra gyermekét, hogy Tamás még csak nem is tudott a létezéséről. Nem kellett Marosi Laci szavaira emlékeznie, magától is érezte, hogy nem jól tette, amit tett. Elhatározta, felhívja Palit. Amint felkelhetett, első útja a telefonhoz vezetett, de nem volt szerencséje. A titkárnő röviden közölte, az ügyvéd hosszabb ideig külföldön tartózkodik. Megpróbált szóba elegyedni vele, de barátságtalanul letette a telefont.
Felhívta a Füredi házat abban a reményben, hogy valaki majd felveszi a készüléket, s üzenhet vele Tamásnak. Örömére Marka néni jelentkezett, s egy szuszra elmondta, hogy Marival ketten vannak a házban, mivel a professzor asszony még mindig Londonban van, s nem is jön haza egyhamar. Cili azt is megtudta, hogy az ügyvéd újra elvette második feleségét, a kedves tanítónőt. Nászúton voltak valami szigeten, de legfontosabb információ az volt, hogy Nóra hetente telefonált Markáéknak. Ez valóban nagyon jó hír volt. Sietve mondta:
- Nagyon figyeljen rám, Marka néni! Ha Nóri legközelebb telefonál, adja át a következő üzenetet: Cili üzeni Tamásnak, hogy május tizennyolcadikán kislánya született. Katinka nevet kapta, és várja az édesapját...Megjegyezte, Marka néni?!
Az asszony nem felelt mindjárt. Cilinek hallóznia kellett egy ideig, aztán megszólalt a jóindulatú asszony szipogva.
- Már hogyne jegyeztem volna meg, de úgy elfacsarodott a szívem. A tanár úr hogy tudta elhagyni magát terhesen, mikor annyira szerették egymást ?!
Cili idegességében minden izében remegett, annyira félt attól, hogy az asszony majd elront valamit, s elmondott mindent őszintén, hogy végleg megnyerje. Marka átérezte a bánatát, kicsit sírdogált, aztán szidta Imrét, végül örvendezett a hangja.
- Hogy fog örülni a szegény tanár úr! Meg a Nórika is, és a professzorné asszony is. Még Marimnak is elmondom!
- Csak Nórinak ne felejtse elmondani! Hangsúlyozza ki, drága Marka néni, hogy Tamás kislánya, nehogy félreértsék!
- Így fogom elmondani, hogyne mondanám!- ígérte az asszony, s hamarosan elköszöntek.
Cilinek mázsás súly esett le a szívéről. Megüzente. Most már csak napok kérdése, s eljut Tamáshoz a hír. Csak várnia kell. Csak várni. Úgy érezte, végtelenül hosszú lesz az a néhány nap.
Teltek-múltak a napok. Cili két hét után nem bírta tovább a várakozást, s felhívta a Füredi házat újra. Szerencsétlenségére Mari vette fel a telefont. Hiába kérte az anyját, a lány tudott fogyatékosságával csak nyöszörgött, nyögött a telefonba, aztán mellé tette. Cili összeszedte a bátorságát, s felhívta Pali irodáját. A titkárnő most nem mondta, hogy az ügyvéd házon kívül van, csak várakoztatta hosszan, s mikor visszalépett a vonalba, ridegen közölte, az ügyvéd úr nem kíván beszélni vele. Azt üzeni, hogy egyszer s mindenkorra fejezze be a zaklatásukat, mert nem kíváncsiak az újabb kitalációkra.
Cilit úgy érte, mint az arculcsapás. Felelni sem tudott, csak letette a telefont, s ráborult a karjára sírva. Óh, hogy milyen mély bugyra volt ez a bánatnak, s a csalódottságnak!
Az ügyvéd viselkedését annak tudta be, hogy Tamás nem hitte el, hogy az ő gyermekét hozta a világra. Legjobban mégis azt fájlalta, hogy még annyit sem ért meg neki a hír, hogy legalább utánaszámoljon. Napokon át sírt. Később sem tudta tudomásul venni, hogy le kell mondania arról a férfiről, akit maga még mindig egész lelkével szeretett.
Eltelt egy esztendő. Megünnepelték Katinka első születésnapját. Cili ezen az estén, mikor elaludtak a gyerekei, kiült a sötét lodzsára, s nézte a Holdat. Lélekben üzent vele, hiszen bejárta a világot. Hangtalan sírt, miközben gondolatban felírta a fényes korongra a pici lánya nevét.
Nem feledkezhetett bele a bánatba, ott volt a három gyermeke, s a mindennapok gondja, tennie kellett a dolgát. Mindenekelőtt állásra volt szüksége. Elfogyott az a pénz, amit a Füredi házban félretett. Már Imre sem járult hozzá a rezsijükhöz. Rendesen meghatározott, állandó gyerektartást sem fizetett, csak alkalmanként valamennyi kosztpénzt adott a gyerekekre, s jóval kevesebb zsebpénzt kaptak, mint azelőtt. Margó így is háborgott.
Ebben az időben Imrééknél már sok minden úgy történt, ahogy az asszony akarta. Viszonyuk volt, de olyanféle, mely szemmel láthatóan híján volt az érzelmeknek. Ahogy Cili mondta a gyerekeinek, gyenge híd volt ez, amolyan alkalmi, ideiglenes, de arra jó volt, hogy Margó kezében tartsa Imrét.
Cili gondjai viszont valódiak voltak. Gyerekei az apjuk mellett hozzászoktak a jómódhoz, most a szükséges dolgokat sem kaphatták meg mindig. Naponta lázadoztak, sok türelem kellett hozzájuk, Imre hibája miatt nem büntethette őket.
Ez a helyzet is arra ösztönözte, hogy mielőbb munkába álljon. Ötlete is volt hozzá. Mikor eljárt a védencei ügyében az Önkormányzatnál, az egyik szociális előadónak megemlítette, hogy szívesen vállalna szociális munkát, ha bővítik a hálózatot. Az előadó felírta a nevét. Most ott érdeklődött először. Nem kérte a Füredi ház referenciáját, mert aligha lett volna benne köszönet, így anélkül próbálkozott, s alaposan meglepődött, mikor felvették. Katinkát beadta a bölcsődébe, maga naponta járta a körzetét, utána látogatta a védenceit is. Ilonka néni már nem élt, de a három magányos ember még mindig ellátatlan volt, segítsége most is megváltást jelentett. Hajszás lett az élete, mégsem kesergett miatta, mert életéhez hozzátartozott a végzett munka, nélküle nem érezte magát teljes embernek.
Így jött el a nyár, s megkezdődött a vakáció. Otthon maradt a két Lónyai gyerek, nem jártak óvodába Margó kislányai sem. Csak Katinka kényszerült a bölcsődébe. Egyik nap megbetegedett. Valami kihozta a fehérje allergiáját, s Cilinek táppénzre kellett menni vele, mivel a bölcsőde nem tudta vállalni a gyermek diétás étkeztetését. A táppénz nem volt elegendő a megélhetéshez, s kénytelen volt Imréhez fordulni. Gyerektartásért be is perelhette volna, hiszen nála voltak a gyerekek, de először békés úton próbálkozott.
Lónyai Imre bajban volt. Mivel számára mindig fontosak voltak a gyermekei, nehezen viselte, hogy nem gondoskodhatott róluk úgy, mint annak előtte, de a mellette élő asszonynak is meg akart felelni. Szakadt róla a víz, nyugtalanul ült a kerekes székben, s azt motyogta közben, hogy mi a nehézséget csináljon. Cili majdnem megszánta, de mivel nem engedhetett, Imre végül megadta magát, s megállapodtak egy állandó összegben. Mikor Margó megtudta, az emeletig hallatszott a kiabálása. Elkényeztetett, büdös kölyköknek nevezte a gyerekeket, akiknek semmi sem elég, s rajtuk élősködnek. Imre közben hallgatott. A két gyerek fültanúja volt az esetnek, s apjuk hallgatása megijesztette őket. Riadtan kérdezték anyjukat. Cili ezúttal alig tudott felelni. Azt nem mondhatta a gyerekeknek, hogy apjuk szexre éhes férfi, s így is kénytelen a kedvében járni annak az asszonynak, aki kielégíti a vágyait.
A nyári napokat újra az udvaron töltötték. A négy nagyobb gyerek együtt játszott. Már nem volt meg a medence. Rövid életét Túri szomszédnak köszönhették, rosszindulatból, titokban kiégette az oldalát. Nem volt tanácsos újabb költségbe verni magukat. Imre jobb híján fehér homokot hozatott a gyerekeknek, abban kevésbé tehetett kárt. Böske néniék fia megengedte, hogy a szabadon maradt fa alá tegyék. Deszkakeret fogta közre a homokot, mint az óvodákban, árnyékban volt, s a gyerekek szívesen töltötték ott az idejüket.
Cili a maguk fája alatt hűsölt Katinkával. A pici lányt még nem lehetett a homok közelébe engedni, mert két marokra ette, hiába próbálták visszafogni. Helyette Cili játszott vele, vagy a rácsos járókában téblábolt, s messziről figyelte a nagyobbak játékát.
Imre kikerekezett hozzájuk, ha elfáradt a tervezésben. Ilyenkor gyakran ölbe kérte a pici lányt, s közben Cilivel beszélgettek. Már valamivel jobban beszélt, s hanyagolta az írást. Margó sohasem ment közéjük. A lakásban maradt, televíziózott, s dühös volt, ha megzavarták. Délutánonként a lánykák hiába panaszolták, hogy éhesek, szomjasak, anyjuk egyszerűen kizárta őket. Imrével sem foglalkozott ezekben az órákban. Így Cilire hárultak a teendők, nem volt szíve elküldeni az éhes, szomjas gyereket, ahogy azt sem tudta nézni, ha Imrének sürgető szüksége támadt, s beleizzadt a visszatartásába. Magától ajánlotta fel a segítséget. Imre ilyenkor bekerekezett a garázsba, Cili utána vitte az alkalmas edényt, aztán kimosta, noha mindez Margó feladata lett volna.
Amúgy kellemesen teltek napjaik. Cili mindig vitt ki magával a fa alá valami kézimunkát. Ha nem beszélgettek éppen, Imre olvasgatott, vagy együtt hallgatták a rádiót, s közben gyönyörködtek a gyerekekben. Mindegyikben, mert a gyermekeket szerető ember minden gyermekben talál örömöt.
Margó lányai aranyosak voltak, mentesek még a rosszindulattól, s a két Lónyai gyerek valóban kedvelte őket. Négyesben olyan magas homokvárakat építettek, hogy alig látszottak ki mögüle. Cili lefényképezte őket nemegyszer. A központban mégis Katinka volt. Bármit tett, mindent élvezettel fogadtak, ahogy az első szavait is. Már sok mindent beszélt. Korán mondta, hogy anya, noha csak aját mondott helyette, a saját nevét is selypesen mondta, a gyerekek nevét rövidítve, kért és tiltakozott, míg egyik nap azt mondta : „ apa „ Akkor éppen Imre ölében ült, s Lónyai Imre karjai összezáródtak a kislány körül.
Cili rájuk meredt, aztán a két tenyerébe temette arcát. Imre feszengett a gyermekkel az ölében, s meglepő módon egészen jól szólalt meg.
- Ci, ne sírj! Tamnak is mond, ha jön.
- De nem jön, mert azt hiszi, csak a bolondját akarom járatni vele... - sírta Cili lázongó lélekkel, s hozzátette keserűen - Sikerült végleg elüldöznünk.
- Csak én. Te nem. Én bűnöm.
- Vétkes vagyok benne én is. Mindjárt beszélnem kellett volna. Akkor most nem gondolná, hogy a te gyereked akartam ráerőltetni.
- Nem gondol. Nem tud róla.
- Hogyne tudna, mikor világosan megüzentem Marka nénivel!
- Nem tud. Ha tud, jönne! Tudom.
- Biztosan megkapta az üzenetet. Nóra nem hallgatta el, de Tamás nem hitt nekem.
- Hidd el, nem tud! Ha tud, azt is tud, hogy övé. Tud számolni. Május vissza kilenc. De nem tud gyermek. Nem tud május. Te csak bízz! Egy nap megtud, és rohan.
Cili átmosolygott a könnyein.
- Észrevetted, hogy kimondtál egy csomó szót teljesen?!
Imre kesernyésen mosolygott.
- Béna.
- Inkább nagyszerű. Gyógyul a beteg terület. Ha így folytatod, hamarosan tisztán fogsz beszélni.
Lónyai Imre lehajtotta a fejét. Szégyellte a szemébe tóduló könnyeket az előtt az asszony előtt, akit önön hibájából, ostoba módon elveszített.
X/159
Margó rendszeresen használta Imre kocsiját. Azzal járt bevásárolni, strandra is ment a lányaival. Már gazdagon öltözködött, gyakran volt új ruha rajta, a lánykákon is, ékszereket is viselt, melyeket Imrétől kapott, vagy inkább kizsarolt. Közben úgy hagyta Cilire a beteg embert, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga. Néha kivitte a Lónyai gyerekeket is a strandra, de mindig Cili tudtára adta, hogy szívesség tőle.
Azon a délutánon is strandra ment Margó a négy gyerekkel. Cili kint volt Katinkával a fa alatt, később Imre is kikerekezett hozzájuk, s megint az ölébe kérte a kislányt. Cili horgolt, közben beszélgettek. Imre azt mondta:
- Nézni tanya. Te visz, jó?!
- Körül akarsz nézni?!
- Ja! Mester mond kész két szo...szo...Áh!
- Két szoba?! Nagyszerű. De inkább Margóval vitesd ki magad, mert neheztelni fog.
- Nem baj!
- De baj, Imre! Az ilyenféle kapcsolatot sem szabad félvállról venni.
- Nem kapcs. Csak szex. Elég, ha megfi. Pénz szeret. Nem baj!
- Dehogynem! Ezzel az erővel kialakulhatott volna más is. Törekedned kellett volna rá.
- De te ne mondd! Rossz.
- Ha rossz, akkor is hallgass meg. Számodra az jelentené a megnyugtató megoldást, ha érzelmileg is kötődnétek egymáshoz.
- Én nem tud mást szeret...- morogta Imre sötét arccal.
Cili csendesen felelt.
- Próbáld meg.
- Nem! Ő sem. Mond csak pénz...pénz...pénz!
- Elég baj, ha így van. Sajnos, egyre inkább látszik, hogy egészen másfajta ember, mint amilyennek gondoltam.
- Te minden ember gondol jó!
- Azon már régen túl vagyok, de Margó mégis csalódást okozott. Ez a prosti szemlélet is. Ha ez a helyzet vele, akkor vigyázz a pénzedre. Vedd vissza a kártyát. Lépj fel határozottan.
- Nem lehet. Te tud, nekem kell szex. Erős kényszer. Mit tehetek?
- Vitesd el magad, ha vásárol és fizess te! - felelte Cili, s fordított a témán - A mesternek fizettél megint?
- Ja! Kell nézni, mi kész. Én szeret, ha te is néz.
- Majd máskor, Imre! De vigyétek ki a gyerekeket. Sokszor faggatnak, hogy milyen lesz a tanya. Mikor készül el.
- Még sok idő. Még sok pénz.
- Majd egyszer elkészül...- felelte Cili, s beszélgettek volna még, de Túriék elindítottak egy hangos gépet. Túri aztán az autóját túráztatta. Nem érdekelte, hogy kicsi gyermek van a közelben. Kérni nem lehetett. Mikor végre kiment az udvarból, nyitva hagyta maga után a kaput. Cili együtt bosszankodott Imrével, s indult volna, hogy maga csukja be, mikor egy taxi állt meg a nyitott kapu előtt.
Cili felkiáltott, Polli nénit pillantotta meg az autóban. Szegény Mari közreműködésével a taxis átültette a kerekes székbe. Cili ment, rohant volna, de nem érzett erőt a lábaiban. Mari már tolta befelé, mire eljutott hozzájuk. Szólni nem tudott, csak ráborult az idős asszonyra, s megrázta a belső zokogás. Polli aranyosan figyelmeztette, hogy belepréseli a kocsiba.
- Hadd csókoljalak meg, kislányom, mielőtt kiszorítod belőlem a lelket!
Megcsókolták egymás arcát, de Cili még akkor sem tudott rendesen beszélni, csak sírva hajtogatta:
- Polli néni...drága, Polli néni, hinni sem merem!
Szegény Mari annyira élvezte a helyzetet, hogy örömében kurjongatott, s megrángatta Cili karját. Cili átvette tőle a kerekes széket, s a fa alá tolta. Imre köszönt a maga tehetsége szerint, Polli fogadta, aztán Imre ölében lévő babát nézte feszült figyelemmel, s egyre hitetlenkedőbb arccal. Mielőtt Cili bármit is mondhatott volna, Polli megszólalt.
- Nóri!...De hisz nem lehet!...Mégis!...Nóri!...Hiszen látom !- kiáltotta, s felnézett Cili arcába neheztelő, vádoló tekintettel.
Cili a régi módon a kerekes szék elé guggolt, átölelte Polli térdeit, most ő nézett fel az arcába, és boldog könnyekkel mondta:
- Csak ez lehet. Katinka Tamás gyermeke. Tavaly májusban született.
- Óh, Isten! - kiáltott fel Polli újra, s már nem volt neheztelés, vád a szemében, csak tenger könny. Végigpergett ráncos arcán, le a hófehér, csipkebetétes nyári blúzára.
Cili sokáig vigasztalta. Pollit most nem volt könnyű megvigasztalni. Éles eszével azonnal rájött, hogy itt valami fatális dolog történt. Mikor kicsit nyugodtabb lett, Cili elvette Imrétől a kislányt, de nem tette mindjárt Polli ölébe, csak leguggolt vele, s a gyermeknek mondta:
- Látod, itt van édesapa anyukája. A te nagymamád. Eljött téged meglátogatni. Nagyon örülünk, hogy eljött. Mondd szépen: Nagymama, szeretnék az öledbe ülni, és puszit adni.
A kislány hallgatott, még nem döntötte el, hogy barátkozzon-e, csak félrebillent fejjel nézte az idős hölgyet. Aztán felfedezte a blúzán lévő aranybrosst, s rámutatott:
- Kéjem! - mondta, s nyújtotta a kicsi kezét.
Most már Polli ölébe ültethette Cili. Az idős hölgy nem érdekelte, csak a bross, tapogatta az ujjaival, megpróbálta levenni, közben Polli reszketett az örömtől, a kislány fekete, göndör fürtös haját csókolta, óvatosan az arcát, a kezét, s közben remegő hangon mondta:
- Katinkám, kicsi unokám! ...Gyönyörű vagy!...Édes vagy!...Óh, Istenem, hogy ezt megérhettem!
Nem tudta folytatni, mert Katinkának sikerült megmarkolni a brosst, s erőteljes ragaszkodással rángatni kezdte. Cili elkapta a kezét, lefejtette a brossról az ujjacskáit. A kislány sírva tiltakozott.
- Add ide!...Kakinkáé!
- Nem a tiéd. Nagymamáé. Anyukájától kapta. Nem szabad elvenni. Fájni fog a nagymama szíve. Sírni fog megint.
- Kakinka is síj!- mondta a kislány, s mutatta a könnyeit.
Polli döntött. Eldöntötte, hogy anyjától, nagyanyjától, s talán még régebbről származó, drága családi ékszerét oda adja játékul az unokájának. Ráparancsolt Cilire.
- Kapcsold ki, és törd le róla a tűt! De ügyesen, nehogy megszúrja vele magát.
Cili ijedt rebbenéssel tiltakozott.
- Drága Polli néni ezt nem szabad! Majd megvigasztalódik.
- Nagymama !- mondta Polli követelőn, s így is folytatta - Azt mondtam, hogy törd le!!!
Imre éppen akkor készülődött vissza a lakásba. Polli feje felett mosolyogva pillantott Cilire, s azt mondta :
- Segít. Hozz fogó.
A kislány látta az előkészületet, megnyugodott, s hálából szóba állt végre Pollival. Nem csak szólt, jutalmazott is. Legszebb módon jutalmazott, noha csak az elégedettségét akarta kifejezni vele. Azt mondta Pollira nevetve:
- Kakinka szejet!
Polli halkan felsírt, s ráborult a gyermekre. Alighanem ebben a pillanatban bármit odaadott volna, s boldog volt, hogy azt adhatta, amihez a gyermek annyira ragaszkodott.
Mikor Imre elkerekezett a fa alól, Cili beszélni kezdett a történtekről. Nem kellett bőven magyaráznia, így hamar végére ért annak, amit el kellett mondania. Polli közben rá-ráborult az unokájára, de most nem sírt, csak az arcán látszott, hogy átérezte mindazt, amin Cili keresztül ment az elmúlt idő alatt. Pedig Cili óvatosan fogalmazott, nem dramatizált, nem is vádolt, s nem is kesergett. Polli anélkül is teljes súlyával fogta fel a történteket, aztán azt mondta:
- Nem értem a fiamat, hogy adhatott hitelt a látszatnak?! De te sem voltál elég okos, kislányom! Igazad tudatában félre kellett volna löknöd Markát, Etelkát, bárkit az utadból, hogy bejuss hozzám. Palinak pedig meg kellett volna mondanod, hogy gyermeket vársz.
Aztán szépen mentegette a fiát. Bánatát hozta fel védelméül, mást aligha tudott volna. Cili közben megtudta azt is, hogy maga is tévedésben volt. Tamáshoz nem jutott el az üzenete. Marka nénit elgázolta egy autó, mielőtt Nórával, vagy bárki mással beszélhetett volna. Polli megkönnyezte Markát, de az unokája közelsége hamar megvigasztalta. Két órán át dajkálta a kislányt, s ahányszor Cili el akarta venni, hogy ne ugráljon az ölében, ne gyötörje, annyiszor tiltakozott. Végül azt mondta:
- Sok pótolnivalónk van. Holnap délután feltétlenül látogassatok meg. Holnapután már itthon lesz Tamás. Amint hazaérek, azonnal telefonálok Londonba. Holnap elintézi az ottani dolgait, és holnapután jön az első géppel, abban biztos lehetsz.
Cili torkát fojtogatták a könnyek: Ilyen egyszerű volna az egész?! Egy telefon és megoldódik minden?! Nem mert hinni benne. Polli látta a szemén, s azt mondta:
- Bízz jobban Tamásban! Jóvá fogja tenni a tévedésből eredő botorságát. Ismerem a fiamat. Benne van a Fürediek belátó bölcsessége. Erre mindig alapozhatsz, kislányom!
Mikor eljött az idő, s Polliéknak haza kellett indulniuk, Cili taxit hívott. Míg vártak a kocsira, Imréről is szó esett. Cili elmondta, hogy más embert faragott belőle a nyomorúság. Polli azt felelte, a szenvedés sok mindenre megtanítja az embert. Végül magáról beszélt. Kiderült, hogy ezen a napon érkezett haza Londonból. Pali lefektette, s mivel a felesége el volt foglalva valamerre, Marira bízta. Maga lement Debrecenbe a Franciska nevű unokahúgáért, aki addig mellette lesz, míg elrendeződnek a dolgok. Amint elment, azonnal megszökött. Már a gépen elhatározta, hogy meglátogatja, ezért lebeszélte Palit arról, hogy hálóruhára vetkőztesse. Aztán elborult az arca, mert megjött a taxi. A kislányt nehezen engedte ki az öléből, újra és újra a szívéhez ölelte, s csendesen sírdogált közben.
A taxis készségesen közreműködött, s azt is megígérte, hogy a háznál is segít majd. Cili megnyugodva engedte el őket.
X/160
A Füredi ház a maga szokott csendjével, nyugalmával fogadta Polliékat. Az idős asszony örült, hogy Paliék még nem érkeztek meg, a menye sem volt a házban. Nem kellett hallgatnia a szeretetből, féltésből fakadó dorgálásukat. Helyette az elhanyagolt kert láttán kicsit ábrándozhatott arról, hogy megújul itt minden, s egy édes, kicsi lány kacagása tölti majd be a kertet, az udvart, a házat. Hosszú perceken át nézte a kertet, mintha az unokáját máris látná szaladgálni a fák között, s örömről árulkodó hangon mondta:
- Majd meglátod, Mari lelkem, hogy milyen vidám lesz itt az élet, ha Katinkáék a házban lesznek. Megjön Tamás is Londonból, talán még Nóri is hazajön végleg. Hanem, most már gyerünk a hallba, lelkem, mert telefonálni akarok!
A lány nagy üggyel-bajjal betolta a hallba, s Polli felvette a telefont. Először Tamást hívta, de nem jelentkezett. Aztán Nórát, de csak a kis lengyel doktornő volt otthon, aki Nóránál lakott baráti alapon. Polli viszonylag jól beszélt angolul, de a doktornő még csak most tanulta a nyelvet, s nehezen tudta elmondani, hogy Nóra és Tamás valami megemlékezésen van. Polli gondolatban a fejéhez kapott. Valóban készültek a Westminsteri apátság Szent György - kápolnájába, Nóri professzora hívta meg őket, a megemlékezés érintette a családját.
Ez a kápolna volt a hősi halottak emlékkápolnája, ahol a második világháború alatt, a londoni bombázások idején áldozatul esett polgári lakosságot, vagy harmincezer embert név szerint, albumokban tartják számon. Mikor feltették a repülőre, úgy beszélték meg, hogy utána felhívják azonnal, hiszen addig úgyis pihenni fog. Nem tudta letenni a telefont anélkül, hogy ne üzenjen a fiának.
- Tell Thomas, that a great pleasure is, in store for him at home...- mondta angolul a lengyel doktornőnek, ami magyarul úgy szólt : "Mondd meg Tamásnak, hogy itthon nagy öröm várja."
- It’s great !- felelt rá nevetve a kis doktornő, ami annyit jelentett, hogy óriási, nagyszerű. Polli ebből látta, hogy megértette az üzenetet, s jókedvűen köszöntek el.
A hallban maradtak még rövid időre. Polli maga elé nézett töprengőn. A fogyatékos lány lekuporodott a közelében. Azzal a fejetlen babával játszott, amit Ciliéknél talált a homokban. Dajkálta éppen. Polli már a lányt nézte, s mélyet sóhajtott. Ezt a szegényt is fel kellett vállalniuk. Pali jó szívét dicséri. Magára vállalt minden költséget, nekik csak gyámolítani kell addig, amíg elhelyezik valahol. Segíteni nemigen tud szegény, de az anyai ösztön benne van.
Nagy sóhaj után megszólalt.
- Lefekszem, Mari! Tolj be a hálószobába, és tegyél vissza az ágyra, ahogy levettél! - mondta a lánynak, s izgult, hogy megérti-e.
Szerencsére megértette. Feltápászkodott, Polli ölébe tette a fejetlen babát, ahogy az eleven baba ült benne, s tolni kezdte a háló felé. Polli elgondolkodva simogatta a játékot, miközben beszélt.
- Tudod, Mari lelkem, nekem ma el kellett mennem oda, ahova elmentem. Isteni sugallat volt. Rátaláltam legdrágább kincsünkre, magamhoz ölelhettem a kis unokámat. Majdnem megfosztott tőle az élet. Nem okolom a fiamat, csak nem értem, hogy hibázhatott ilyen nagyot. Tudnia kellett volna, biztosan tudni, hogy Cili nem lehetett hűtlen hozzá. Még akkor sem, ha önként ivott volna. Ahogy magunkat sem értem. Hogy nyugodhattunk bele Tamás tévhitébe, mikor mindannyian éreztük, hogy valami nem stimmel. Hiszen tapasztaltuk előtte, hogy valóban szeretik egymást. Mégis elvétettük ... Igaza van Montesquieunak : " Minél több valahol a bölcs, annál kevesebb a bölcsesség " Ez bizony érvényes ránk is, Fürediekre. Ennyi okos ember egy családban, és nem láttuk meg a fától az erdőt. Sok időt vesztegettünk el. Pedig nincs fontosabb a világon, mint magunkhoz ölelni azokat, akiket szeretünk. Ma ebben a gyönyörű kegyelemben lehetett részem. Hálát adok érte a mi jóságos mennyei Atyánknak, a szívek ismerőjének, s irgalmas gyógyítójának...- mondta, s hirtelen elbóbiskolt.
Mari azért csak tolta. Mikor beértek a hálószobába, visszaráncigálta az ágyra, éppen úgy, ahogy leráncigálta. Elmebeli elmaradottságában nem tűnt fel neki, hogy a drága jó lélek nem lélegzik. Maga leült a sarokba elégedetten, mint aki jól végezte a dolgát, s dajkálta tovább a fejetlen babát.
X/ 161
Ciliék másnap délután nem tudtak elmenni Polli nénihez. A kislány megint hányt, noha betartották a diétát. Cili ideges lett, s elvitte az orvoshoz. Később telefonált a Füredi házba, de senki sem jelentkezett. Estig próbálkozott. A következő napon már nem akart telefonálni. Várható volt Tamás érkezése. Nem akart telefonon találkozni vele. Mindazt, ami történt velük, csak személyesen beszélhették meg. Megérdeklődte a gépek érkezését, s attól kezdve várta Tamást. Szerencsésen alakult hozzá az otthoni helyzet. Imréék kimentek a tanyára, kivitték a nagy gyerekeket is. Azt tervezték, kint maradnak éjszakára. A tanyában volt már víz és villany, bútor is a Szondi utcából. Margó most sem volt önzetlen. A nagy gyerekekkel akarta berendezni az elkészült szobákat.
Ahogy elmentek, lement a fa alá Katinkával. A kislány még bágyadt volt, s mindjárt elaludt a járókában. Nyugtalanságában tétlenül ült a széken. Úgy gondolta, Tamás bármelyik percben becsengethet. Mikor valóban megszólalt a csengő, felugrott, s szaladt. Kitárta a kiskaput, döbbenten nézett az előtte állóra. Nóra volt kisírt szemekkel, feketében.
Cili csak egy pillanatig meredt rá, de amint felfogta a gyász jelét, valamiféle idegrohamot kapott, sikoltozni kezdett, rohant volna, ki tudja, hova. Nóra elkapta, megrázta erősen, s az arcába kiabálta:
- Nem Tamás! Anyuska.
Összeborultak zokogva. Cilinek ezek után nem kellett semmit sem mondania arról, hogy Tamás iránt mi maradt a lelkében. A fa alá vezette Nórát, s beszélgetni kezdtek. Először Polli haláláról volt szó. Cilit megdöbbentette, hogy kevéssel azután meghalt, hogy elváltak egymástól. Könnyek között mondta el Nórának az édesanyjuk látogatását, s közben arról sem hallgatott, hogy Katinka Tamás gyermeke.
Nóra a fejéhez kapott.
- Úristen! Hogy ronthattátok el ennyire?! Tamásról később. Előbb téged szidlak össze. Addig kellett volna menned Pali nyakára, míg végre megérti az a fafejű, hogy cselekednie kell. Ha előbb nem, Katinka születése után rá kellett volna borítanod az asztalt. Miért hallgattál, Ciluska ?! Mondd, miért ?!
Cili nyelte a könnyeit, miközben felelt.
- Visszatartott az a fájó gondolat, hogy Tamásban meghalt a szeretet irántam ... - mondta, s elmondta azt is, amiről addig nem beszélt.
Nóra együtt érzőn hallgatta, aztán azt mondta:
- Tamás éppen így gyötrődött. Közben anyuskával semmit sem értettünk az egészből. Főképpen azután, hogy telefonáltam. Hiszen már azt sem lehetett felfogni, hogy Imre vissza tudott húzni. Azt végképp nem, hogy újra gyermeket szülsz neki. Az embernek végig volt egy olyan érzése, hogy másról szól az egész történet. Más valakiről, és nem rólad.
- Mert nem is rólam szólt. Arról szólt, akit Imre kitalált, és megrendezett, akit Tamás fájdalmában látni vélt. Közben én az maradtam, aki voltam. Mégis egyedül maradtam a szívem alatt a gyermekemmel. Most is. Itthon van, de nem keres meg. Pedig számon kellene kérnie mindazt, amit hisz rólam. Még csak fel sem hívott, hogy meghalt édesanyátok, hogy legalább most beszéljen velem.
Nóra lehajtotta a fejét.
- Azt tervezi, hogy néhány óra múlva visszarepül Londonba.
- Látod?! - sírt fel Cili vádlón.
Nóra védte a bátyját.
- Anyuska halála őt is megviselte. Három hét múlva visszajön a búcsúztatására. De most már másképpen fog történni, mint eltervezte...- mondta, s elővette a mobilját.
Hívta volna Tamást, de Cili megfogta a kezét. Megbántottság ült az arcán, szemében újabb könnyek voltak, hangja határozott volt.
- Rólunk egyetlen szót sem szólhatsz!
- Hogy gondolod ?!- döbbent el Nóra - Akkor Tamás nem tudja meg az igazságot. A gyermekéről sem szerezhet tudomást.
- Nem szólhatsz. Most már nem. Ha nem súgott a szíve, akkor csak menjen!
- Cili ne őrülj meg!
- Ha egy kicsit is szeretsz, megértesz.
- Legalább azt engedd meg, hogy anyuska utolsó órái miatt visszafogjam. Eddig semmit sem tudtunk róla. Szegény Marit hiába kérdeztük. Egy fejetlen babát rázott és berregett hozzá. Gyötrődtünk, hogy anyuskánk órákon át szenvedett magában, elhagyatottan. Én most már mindenre tudom a választ, de a többieknek is tudni kell. Ezt személyesen kell elmondanom, és nem telefonon, vagy három hét múlva.
Cili vívódott, aztán beleegyezett.
- Jól van, de csak azt mondd, hogy eljött, mert látni akart.
Nóra bólintott, s hívta a bátyját. Cili reszketett ültében, mint a nyárfa levél. Mikor Tamás hangját meghallotta, összeszorította a száját, hogy fel ne sírjon. Nóra csak annyit mondott a bátyjának, hogy semmiképpen se repüljön el az esti géppel, mert nagyon fontos mondandója van.
Tamás hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte:
- Hol vagy?!
- Ahol nem volna szabad lennem...- mondta Nóra őszintén.
Tamás hallgatott újra, aztán megszólalt.
- Rendben van. Maradok. De ajánlom, Nóri, hogy elfogadható okod legyen rá!- mondta komor hangon, válaszra nem várt, maga szakította meg a beszélgetést.
Nóra nagyot fújt.
- Huh! Ez van, mit tagadjam! - mondta kis restelkedéssel- Megtiltotta, hogy felvegyem veled a kapcsolatot. Azóta először van itthon. Jön-megy, nem találja a helyét. Azt mondja, itthon nem kap levegőt, fuldoklik.
Cili felsírt csendes váddal.
- Nem ismerek rá. Sohasem volt makacs. Miért hagytátok?! Miért nem beszéltetek vele erővel?!
- Hidd el, hogy nem adott rá esélyt. Londonban sem. Azt sem tudja, hogy babát vártál közben, nem mertem előállni azzal, amit Sacitól hallottam. Kettőtök dolgában olyan konok lett, hogy nem ismertünk rá. Ha engednéd, hogy mindent elmondjak, azzal kezdeném, hogy jól fejbe csapom...- mondta keserű nevetéssel.
Cili nem tudott nevetni. Csak ült összekuporodva, s még mindig reszketett. Mikor kicsit megnyugodtak, Nóra a gyerekeiről kezdett beszélni. Még mindig Zanzibárban voltak. Lohító családja is igényt tartott rájuk. Nórának kevés esélye volt velük szemben. Baráti segítséggel elérte, hogy a fiúk továbbra is az angol típusú fiúotthonban maradjanak. Jóindulatú illetékesek figyelmeztették, ezzel érje be nagykorúságukig. Kénytelen volt tudomásul venni, de várni nem tudott tovább és meglátogatta őket. Régi elhatározása szerint nem fedte fel igazi kilétét. A későbbiek bebizonyították, hogy jól tette. A fiúk tudták, hogy a " mama " magyar volt, s már magyar volta is felzaklatta őket. Szerencsére bizalmukba fogadták, s kérlelni kezdték, hogy vigye magával őket, mert a fiúotthonban nagy a szigorúság, s Kaiba se mennének vissza szívesen. Világot akarnak látni. Csak azzal tudta megnyugtatni őket, hogy gyakran találkoznak majd, és gondoskodik róluk, amíg ott kell maradniuk. Amint elérik a nagykorúságot, magához veszi őket, és mindenben a segítségükre lesz. Azóta már sokszor találkoztak. Mindig hangos örömmel fogadják, így örülnek az ajándékoknak is. Azt is megértik lassan, hogy aki világot akar látni, annak tanulnia kell, alkalmazkodnia a civilizált szokásokhoz. Eljutott velük oda, hogy elviselhetőbbnek érzik a szigorú követelményeket.
Nóra aztán a londoni életéről beszélt. Megvallotta, hogy az életében újra megjelent a szerelem, de nem lehet zavartalanul boldog, mert házas a kedvese. Fulladozik a házasságában, de nem válhat el. Van három gyereke, erősen köti a családi háttere gazdaságilag, és egzisztenciálisan. Félti a lopva szerzett boldogságot, s mindent megadna azért, ha Georg mellett élhetné le az életet.
Mire Nóra befejezte, Katinka ébredezni kezdett a járókában, Nóra elkapta Cili karját.
- Nézd, felébredt! Néz bennünket. Figyelmesen vizsgálódik, és azon töpreng, ki lehetek vajon?! Istenem! Teljesen olyan, mint én vagyok a kis-kori képeimen.
Cili elnyomott egy elégedett mosolyt. Felpattant, s miközben kiemelte a babát a járókából, vidáman beszélt.
- Na, ki van itt?! Nóri van itt, édesapa testvére. Nórika ismerkedjetek meg Katinkával, adjatok puszit egymásnak gyorsan! - mondta, s odatartotta a gyermeket.
Nóra megcsókolta a gyermek arcát, de Katinka most sem barátkozott azonnal, hanem Cilihez bújt. Füredi Nóra még nem felejtette el, hogy az övéi minek örültek a legjobban, lekapcsolta az óráját, s lengette a kislány előtt.
Ugyanaz történt, mint Pollival való találkozáskor. Katinka hajlandó volt a szép tárgy miatt az ölébe ülni. Nóra néma örömmel ölelte magához. Jó órát játszottak. Nóra a végén azt mondta, látni akarja Katinkát felnőni, évente többször is hazajön majd.
Mikor búcsúztak, Nóra éppen olyan tanácstalan volt Ciliék miatt, mint előtte. Cili még a kapuban is kérlelte, hogy vigyázzon, ne árulja el. Tamásnak egy nap magától kell rájönnie, hogy szörnyű tévedésben van.
Nóra csóválta a fejét. Mondta, hogy most a régi, ábrándosan naiv kislány rendelkezik, de Cili erősen ragaszkodott ahhoz, hogy a történtekről, s Katinkáról hallgasson.
X/162
Tamás nem volt a házban, bőröndje a szobájában útra készen állt. Nóra a hallban várta idegesen. Tamás megjött végre, belépett a hallba, s várakozó, átható tekintettel nézett a húgára. Nóra tördelte az ujjait, s akadozva mesélte el édesanyjuk utolsó óráit. Először csak annyit mondott, hogy anyjuk belső indíttatásból akart találkozni azzal, akinek a nevét ebben a házban nem szabad kimondani. Így üres volt, s hiteltelennek tűnt az elbeszélése.
Tamás összevonta a szemöldökét, s zordan mondta :
- Akkor most azt is mondd el, amiről eddig hallgattál, mert nem hiszem el, hogy ezt nem tudtad volna telefonon elmondani. Ezért te nem tartottál vissza engem.
Nóra hirtelen meggondolta magát. Szeretett bátyja állt előtte, Tamás további élete függött attól, hogy mit tud meg Ciliről, a gyermekről, a történtekről. Cili kérését megértette ugyan, de ebben a percben már nem lehetett rá tekintettel. Csendes komolyan mondta:
- Rendben van! De fájdalmat fogok okozni.
- Ne törődj vele. Mondjad!
- Az, akinek a nevét nem mondhatom ki előtted, a múlt évben szült egy gyermeket.
Tamás arca megrándult, s felhördült hirtelen.
- Tetézed a poklot?!
- Az a kisgyermek, a te gyermeked!- mondta határozottan, aztán mégiscsak kipotyogtak a könnyei.
Tamás néhány pillanatig vádlón, neheztelőn nézett rá, aztán rekedten kérdezte:
- Ki állítja ezt ?!
- Ő!
- Ilyet " Ő" nem állíthatott. Ha valóban így volna, akkor azt kellő időben tudatta volna velem.
Nóra elvesztette a türelmét, s harciasan kérdezte:
-Melyik kellő időben, mert több időpont is van?! Tavaly májusban, mikor megszületett a gyermek, vagy mikor megtudta, hogy áldott állapotban van?! Nem vette észre mindjárt, mert megvolt a menzesze, mint tudod. Csak szilveszter délelőttjén tudta meg, mikor a Lónyai házban, takarítás közben megmozdult a baba. Elrohant egy nőgyógyászhoz, hogy bizonyosságot szerezzen. Éjfélkor akarta neked megmondani, hogy a legboldogabb új esztendőt ígérhesse.
Tamás felhördült.
- Vigyázz! Ne forgasd meg bennem a tőrt ostobaságból.
- Tamáskám, ez az igazság!
- Igazság ?!- ordította Tamás - Azt akarod mondani, hogy miközben arra várt, hogy megérkezzek, és elmondhassa nekem örömmel, hogy apa leszek, mert hiszen engem szeretett, csak mellékesen, puszta időtöltésből italozott a volt férjével, hogy aztán az ágyában kössön ki mezítelenül?!
- Nem italozott. Imre erőszakkal altatós konyakot töltött a szájába. Küzdött, míg tehette. Mikor elbódította a beletöltött konyakos altató, Imre megrendezte neked azt a jelenetet...- mondta Nóra sírva, s elhallgatott.
Füredi Tamás merőn nézte a húgát, szája széle remegni kezdett, s hörögte:
- Ne, Nóri, ne!
- Ez történt. Téged megzavart a fájdalom. Elhitted Lónyai Imre színjátékát. Elrohantál. Magára hagytad abban a kiszolgáltatott helyzetben.
Az életben ezt hívják kegyelemdöfésnek. Nóra nem annak szánta, csak azt akarta, hogy bátyja értse meg, maga is oka volt annak, ami történt, s Cilit ne vádolja tovább.
Füredi Tamás lábai megroggyantak, két kezébe fogta a fejét, s felsírt mélyről.
- Úristen!
Látszott rajta, hogy közel áll a teljes összeomláshoz. Nóra rohant, s miközben próbált támasza lenni, erősen kérlelte.
- Ne gyilkold magad. Nem szabad. Most csak arra gondolj, hogy vége a kínnak. Cili szeret. Éppen úgy szeret, mint régen, és van egy gyermeked. Egy pici lányod. Katinkád... Anyuska valahogy megérezte, vagy csak a történtek végére akart járni. Ahogy Pali elment, odavitette magát rossz állapotában. Ahogy meglátta a gyermeket, azonnal tudta, hogy a tiéd. Az öröm ölte meg, a gyönyörű öröm, hogy magához ölelhette a kicsi unokáját.
Füredi Tamás zokogott. Mikor úgy-ahogy összeszedte magát, leült a fonott fotelbe, s bámult maga elé. Nóra már nyugodt volt. Tudta, lélekben elindult Cili felé, ha a valóságban nem is rohant még. Ismerte. Tamásnak mindenhez idő kellett, annyira alapos volt még az érzéseiben is. Most is bebizonyosodott. Tamás rekedten szólalt meg.
- Mit mondott, Cili, miért hallgatott mindvégig?!
Nóra elmondta a mobilt, a noteszt, Pali viselkedését. Említette a maga rosszul sikerült telefonját, melyből Cili leszűrte, hogy Imrének tulajdonítja a gyermeket, aztán Marka nénit az üzenettel Katinka születésekor. Végül Cili fájó hitét, hogy Tamás szívében meghalt iránta a szeretet.
Füredi Tamás felugrott, s dühösen kiabálni kezdett.
- Hogy gondolhatott ilyet?! Hogy eshetett ebbe a hibába?! Történtek után is halál biztosan tudnia kellett volna, hogy szeretem, amíg csak élek.
Nóra átállt Cili pártjára, s kiabálni kezdett maga is.
- Ugyan, miből?! Te mit tettél érte? Semmit sem tettél, csak gyötrődtél. Egyszer sem vetted fel a telefont. Ha másért nem, legalább azért, hogy megkérdezd, Cili miért tetted ezt velem?!... Most is. Csak azzal foglalkoztál, hogy véletlenül se kerüljünk kapcsolatba vele. Ahelyett, hogy oda mentél volna ahhoz a rohadt telefonhoz legalább most!
- Nem engedte a kín...- motyogta Tamás.
- Meg a fene nagy büszkeséged!
- Igazságtalanul vádolsz. Hibát követtem el, de nem büszkeségből eredt, hanem bánatból.
- Hibát?! Bűnt! Megvakítottad magad fájdalmadban. Velünk is elhitetted, hogy amit láttál, az félreérthetetlen helyzet volt. Cili magára maradt a gyermekkel a szíve alatt. Csoda, hogy egyáltalán szeret még. Mikor meglátott feketében, kisírt szemekkel, az a szörnyű képzete támadt, hogy a halálhíred viszem. Őrült módjára sivalkodni kezdett, és rohant össze-vissza. Alig tudtam megértetni vele, hogy nem te haltál meg, hanem anyuskánk... Nem érdemled meg. Helyében senki sem állna szóba veled a történtek után. Jobb, ha tőlem tudod!- mondta, sarkon fordult, s alaposan bevágta maga után az első folyosó ajtaját.
Füredi Tamás úgy állt a hallban egy ideig, mint a villám sújtotta fa. Aztán mozdult. Lassú, fáradt léptekkel elindult az utcán parkoló gépkocsijához.
