A remény
X/163
A villa kapuja nyitva volt. Túri András küszködött egy utánfutóval, keresztbe fordult vele a nyitott kapuban. Az udvarra lépőtől egy szóval sem kérdezte, hogy hova megy, mit akar. Nem érdekelte a szomszédai biztonsága.
Tamás először a fa alatt lévő kerti bútorok felé tekintett. Látta a járókát, s míg nézte, arcáról eltűntek a keserű vonások. Mivel tájékozatlan volt a változásokban, a földszinti bejárat kilincsét nyomta le. Az ajtó zárva volt. Kétszer csengetett, majd pár pillanatig töprengőn állt, aztán döntött, s felment a kőlépcsőn. Az üvegezett előtér ajtaját nyitva találta. Belépett kopogtatás nélkül, s mint aki otthon van, elindult a lakás belseje felé. Hamarosan hangokat hallott a nagyszoba felől. Megállt a félig nyitott ajtóban. Cilit látta meg először. A szoba közepén, a szőnyegen térdelt fürdőruhában, s valami ruhafélét tartott a kezében. Szebb volt, kívánatosabb, mint valaha. Tamás óvatosan nyitotta az ajtót, s meglátta a gyermeket is. Cili előtt állt kis bugyiban, félmeztelen. Könnyekkel nézte.
Nem vették észre, hogy ott van. Cili megpróbálta a gyermekre ráadni aruhát. A kislány tiltakozón rázta göndör fürtös fejét.
- Nem, nem! Nem akajom!
- Muszáj, kicsi szívem! Így nem mehetünk vissza a fa alá, lassan hűvösödik. Megfázol. Felveszed szépen, mert nem akarsz megbetegedni megint, igaz ?!
- Nem, nem !- mondta a gyermek, de még mindig a tiltakozás okán.
Tamás szája körül mosoly táncolt, hangja is mosolygott, mikor megszólalt.
- Édesanyának fogadj szót szépen, pici lányom!
Cili nagyot jajdult. A baba csodálkozó szemekkel nézett a hang irányába. Cili a két tenyerébe temette arcát. Tamás akkor már a szobában volt, letérdelt Cili mellé, magához ölelte, csókolta, ahol érte, miközben sírta-súgta :
- Szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek! Ne sírj, ne gyilkolj vele, a gyermek is megijed. Nézd milyen riadt, mindjárt sírni fog.
Cili valamennyire összeszedte magát, s nyúlt a gyermekért. Tamás segített közéjük vonni. Megcsókolta a gyermeket is. Aztán felváltva szeretgette őket. Boldog, mégis gyötrelmes pillanatok voltak. Katinka megelégelte a dolgot, s újra tiltakozott.
- Nem, nem !- mondta, s kezével eltolta Tamás arcát magától, aztán meggondolta a dolgot, mert felfedezte Tamás nyári farmeringén a fényes csatokat, fémgombokat. Most már maga közeledett, befurakodott anyja és Tamás közé, s ujjával babrálni kezdte a fényes holmit. Tamás nem mert mozdulni, hogy el ne riassza. Míg a gyermek játszott, ők egymást nézték térdelő helyzetükben. Cili szemében már vádló könnyek voltak. Felállt, s otthagyta őket a szőnyegen. Leült a rekamiéra, s maga elé nézett gyötrődőn. Tamás most nem sietett hozzá. A gyermekkel maradt, s játszani kezdett, mókásan berregett, füttyentgetett, s mindenféle hangot adott. Katinka kacagott, s befogta Tamás száját.
Aztán arra volt kíváncsi, hogy mi lehet a " bácsi" szájában, s bedugta az egyik ujját tövig. Tamás óvatosan megfogta a fogaival. Katinka kirántotta az ujját, eldugta kezét a háta mögé, s az anyjára nézett.
- Ez hajap!- mondta édes tiltakozással.
Cilire hirtelen rátört a nevetés. Tamás is nevetett, úgy nevetett, hogy a könnyei csorogtak. Felálltak mindketten, s egymás felé fordultak. Összeölelkeztek újra. Összetalálkozásukhoz elég volt ennyi, de együtt maradásukhoz kevés volt. Cili míg ráadta a ruhát a gyermekre, s maga is felkapott egy nyári köntöst, pár szóval mondta, hogy lemennek a fa alá, s míg Katinka a járókában játszik, beszélgethetnek. Tamás bólintott, s elindultak.
Cili vitte a babát, nem beszéltek a fáig. Katinka most nem örült a járókának, kicsit reklamált, de mikor látta, hogy a " bácsi" leül, napirendre tért a dolog felett. Egyenként emelgette fel a játékait, mutatta, hogy mi mindene van. Tamás örvendezett, s úgy látszott, nemigen fognak beszélgetni ott sem. Túri András magára vonta a gyermek figyelmét, a közelben berregtetett valamit.
Most már beszélhettek volna, mégis hallgattak. Tamás előre hajolt a székén, kezébe vette Cili kezét, megcsókolta, de nem szólt. Cili bágyadtan mosolygott, s hallgattak tovább. Hosszú percek teltek el így, míg végül Tamás megszólalt.
- Képtelenség beszélni róla.
- Muszáj. Mindvégig egyedül voltam. Akkor is, mikor megszültem a gyermekünket. Sehol sem voltál, mikor fájt a szívem, és nagyon sokszor fájt. Legjobban az a tudat, hogy elfelejtettél.
Tamás arca szelíddé vált, s csendesen felelt.
- Emlékezz rá, hogy mit mondtam akkor ősszel az esti Duna - parton... Az én világom köréd rendeződött. Ez így marad, amíg csak élek.
- Tudom, hogy felejteni akartál !- jajdult Cili hangja.
- Az csak menekülés volt, hogy túlélhessem. De nem lehetett elmenekülni, hiszen bennem élsz, a lelkemben. Az ember balgaságában elmehet, elrohanhat onnan, ahol fájdalom érte, de önmaga elől nem menekülhet el.
Cili mintha meg sem hallotta volna, csak mondta a maga keserveit.
- Ahányszor ránéztem a lányodra, annyiszor sírt fel bennem a gondolat: arról sem tudsz, hogy a világon van.
- Ha tudom, talán túl sem élem ezt az egészet. Hiszen elvesztésed tudata magában is gyilkolt.
- Mégsem akartál véget vetni a gyötrelmeknek. Most is elmentél volna...- mondta Cili, s felsírt vádlón.
Tamás ugrott. Nem törődött az időnként odasandító szomszéddal, Cilit magához ölelte, s remegő hangon mondta :
- Ne öljük egymást azzal, ami történt. Itt vagyok, és veletek maradok. Együtt leszünk eztán. Ígérem, mindent jóvá teszek. Érezni fogod, hogy éppen úgy szeretlek, mint régen.
Cili vergődött a karjaiban.
- Nem elég!... Nem elég!
- Nem elég, hogy jobban szeretlek az életemnél ?!
- Ha igazán szerettél volna, nem hiszel a színjátéknak...- zokogta Cili .
Katinkát megriasztotta anyja sírása. Tamás a gyermekhez fordult, s mintha mindig azt tette volna, a karjaiba vette. Csitítgatta dajkálva, s a gyermeknek mondta :
- Semmi baj, pici lányom! Édesanya megnyugszik hamar, mert belátja, hogy az életben nem mindig lehet kikerülni a buktatókat. Én is fájdalommal fizettem miatta. Ugye, te elhiszed szegény apádnak?!
Cili lassan összeszedte magát. A gyermeket Tamásnál hagyta, helyette járkálni kezdett az asztal körül, s egy idő után könnyek nélkül szólalt meg.
- Azt mondod, hogy eztán velünk maradsz. Ez egyben azt is jelenti, hogy itthon maradsz?!
Tamás a gyermek karját csókolgatta, s kitérőn felelt.
- Erről még ráérünk beszélni.
- Tévedsz. Erről most kell beszélnünk. Tessék felelni.
- Ez a hang nem a tiéd...- mondta Tamás csendesen, s visszatette a gyermeket a járókába. Egy macit táncoltatott aztán, hogy a gyermek figyelmét elterelje a fogságról.
Cilit viszont nem lehetett eltéríteni a szándékától, erélyesen mondta:
- Ne menekülj a lányodhoz. Felelj!
Tamás felemelkedett, s fáradt arccal nézett Cilire.
- Nyugodj meg, kicsi angyalom!
- Addig nem tudok megnyugodni, míg nem tudom, hogy valóban visszajöttél-e hozzánk?!
- Elrendezett dolgokat nem szabad megkérdőjeleznünk. Még keserűségből sem.
- Kénytelen vagyok, míg nem tudom, hogy valóban velünk maradsz-e, vagy feltételei vannak. Egyenesen megkérdezem újra : itthon maradsz, vagy vissza akarsz menni Londonba?!
Tamás nyugtalan mozdulatot tett, mint akit bosszant, hogy nem térhet ki tovább a válasz elől, s komoran felelt.
- Mivel jelenleg Londonhoz köt a munkám, egy ideje ott zajlik az életem, természetesen egy darabig ott kell élnünk.
- Eldöntötted nélkülem. Nem kérdezted meg, hogy javult-e a gyerekek helyzete, itthon tudom-e hagyni őket?! Nem tudom. Most már végképp nem, mert Imre rokkantságában nem vállalhatja őket. Ápolójából lett élettársa pedig csak kényszerből tűri a gyerekeket ideig-óráig. Egyedül fogsz visszamenni. Itt hagysz bennünket újra, mert mindennél fontosabb az egzisztenciád.
- Igazságosabb légy, kicsi angyalom! Sohasem volt fontosabb.
- De akkor, szilveszter este az volt a fontosabb. Engem csak szóval védtél. Nem jöttél velem akkor sem, mikor tudtad, hogy Nóra nem maradhat nálunk.
Tamás arcán átfutott az árnyék, s nagyon csendesen felelt.
- Ha jól emlékszem, te akkor délután eleve nélkülem akartál eljönni. De ne vádoljuk egymást. Szorító helyzetben voltam a szilveszteri vacsora miatt, ahogy most is hasonló helyzetben vagyok. Szerződés köt a következő tanévre is. Nem lehet büntetlenül felrúgni.
- Akkor menj!...Rohanj!...Felejts el bennünket !- sírta Cili tenger bánattal.
Tamás átölelte. Hangjában melegség, szelíd lágyság volt.
- Még mindig ennyire fáj ?!
- Nagyon! - sírta Cili, s elveszett a vigasztaló ölelésében.
Egyelőre nem beszéltek tovább a londoni útról. A gyermekkel játszottak. Először Cili vette ölbe, s Tamás elcsalta tőle, aztán Cili visszacsalta, míg végül a kislány magától ment egyik ölből a másikba, s igen kedvére való volt a játék.
Sötétedni kezdett, hűvösödött is, fel kellett menniük az emeletre. Tamás vitte a gyermeket, míg a másik kezével magához ölelte Cilit, de még nem volt köztük rendben minden. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy fürdetés, és vacsora közben egymás felé forduljanak folyton-folyvást, csókban forrjanak össze, vagy együtt élvezzék a gyermek szavait, mozdulatait. Együtt is altatták el.
Cili ha száz éves koráig él, akkor sem felejti el. Katinka éber, nagy szemekkel nézett fel rájuk a kiságyából, talán azon töprengett, hogy milyen új módi ez, s tetszett neki a dolog, mert nem volt kedve elaludni. Tamás leguggolt a kiságy mellé, benyúlt a rácsok között, megfogta a baba kezét, s halkan dalolta:
- " Szép csillagos az ég, elcsendesül a rét, ezüst fényét hinti rád a holdsugár. Már fújdogál a szél, a tücsök hangja kél, s lágy, puha fészkén elszunnyad a kismadár..."
A kislány szemhéja elnehezült, néhányszor lecsukta, s felnyitotta még, mint aki küzd a rátörő álmossággal, hogy hallja még a dalt, aztán elmosolyodott picit, s lecsukódott a szeme. Tamás nézte egy ideig gyönyörködő szemmel, aztán felállt, s magához ölelte Cilit. Egymáshoz simultak. A csókok közben elemi erővel tört rájuk a vágy, szinte reszkettek bele. Hozzáfogtak az ágyazáshoz, de nem tudták befejezni. Másfél esztendő kínzó vágya volt ebben a türelmetlenségben.
Gyönyörű éjszakájuk volt. Talán legszebb mind között. Hajnal felé rendesen megágyaztak maguknak, de az átélt örömtől nem tudtak elaludni. Tamás a karjaiban tartotta Cilit, időről időre csókot lehelt arcára, vállára, közben halkan beszélgettek. Cili röviden elmesélte a bő másfél esztendő történetét. Azt is, hogy Imre a betegségében sokat változott, de ahhoz így sem járulna hozzá, hogy külföldre vigyék a gyerekeket. Ők pedig továbbra is ragaszkodnak az apjukhoz. Mióta Margó megpróbálja távol tartani őket, még inkább mennek, felvették az asszonnyal a harcot. Minél többet beszélt, Tamás egyre inkább látta, hogy ugyanaz a helyzet, mint régen. Tekintettel kellett volna lennie Lónyai Imrére, a gyerekek érdekére, kívánságaira, csak éppen kettőjük életére nem volt tekintettel senki. Cili maga sem.
Igyekvő fegyelemmel elmondta újra az indokait. Ha attól eltekint, hogy érték a kinti munkája, hazájuktól elszakadt magyar gyermekeket tanít, még mindig ott van a szerződési kötelezettsége. Az első fél év után két tanévre kötöttek szerződést vele szigorú feltételekkel, amiből egy év még hátra van. Elmondta azt is, a szerződés lejártáig visszatartják fizetése huszonöt százalékát, hogy a szerződésszegéstől elvegyék a tanár kedvét. Az elmúlt másfél tanévre már levonták. Ha most hazajön, annyi pénzt veszít, amennyit itthon két esztendő alatt se keresne meg.
Cili magában belátta, hogy ez komoly indok. Azt is tudta, nem volna szabad arra kérnie, hogy ennek ellenére jöjjön haza, de nem volt más választása. Mondta boldogtalanul újra. Tamásban felülkerekedett a párját követelő férfi. Kiugrott az ágyból, s idegességében kiment a lodzsára, a hajnali ég alá rágyújtani. Cili szorongón ment utána, s hajtogatta az indokait. Tamás nyugalmat erőltetett magára, átölelte a vállát, s csak a hangjában vibrált a lefojtott indulat.
- Megmondtam annak idején, hogy van egy tűréshatár, kicsi angyalom! Beszélj a gyerekeiddel. Bárhogy ragaszkodnak apjukhoz, velünk kell jönniük. Imrének pedig meg kell érteni, hogy ebben a helyzetben el kell engednie a gyerekeket. Majd hozzuk őket, amilyen gyakran csak lehet.
- Nem fognak beleegyezni, Imre sem, a gyerekek sem. Tudom. Holtbiztosan tudom. Hihetetlen módon ragaszkodnak apjukhoz. Tehetetlen vagyok ezzel a ragaszkodással szemben. Kár is beszélni róla!- kesergett Cili
- Én pedig nem egyezem bele abba, hogy ilyen mértékben függjünk tőlük. Van saját életünk is. Szeretnék végre boldog családi életet élni azzal, akit szeretek. Szeretnék a gyermekemmel élni, akit még alig láttam, akinek még alig örülhettem. Nekem el kell mennem. Velem kell jönnötök. Ha valóban szeretsz engem, velem jöttök.
Cili kínpadon vergődő lélekkel sírt fel a karjaiban.
- Nem lehet!...Kicsik még...Nem tudom itt hagyni őket...Nem tudom ketté szakítani a szívemet!...Nem tudom!...Nem tudom!
Tamás megbántottan, neheztelőn nézett Cili szemébe, s bement a lodzsáról. Öltözködni kezdett. Közben egyetlen szót sem szólt. Cili utána ment. Szíve mélyén reménykedett abban, hogy nem megy el. Tamás azt remélte, hogy nem engedi el. Amint felöltözött, odament a kiságyhoz. Behajolt a gyermekhez, megcsókolta a homlokát. Aztán letette a névjegyét az asztalra, hogy Cili telefonálni tudjon, ha akar, s megszólalt fojtott, indulatról árulkodó hangon.
- Most elmegyek, hogy nyugodtan tudj gondolkodni. Ha úgy döntesz, hogy velem jöttök, hívj fel. Van rá három heted. Ha anyuska búcsúztatásáig sem telefonálsz, akkor elrepülök Londonba, és ne várj vissza egyhamar...- mondta keményen, szinte kegyetlenül. Sarkon fordult, s kiment a szobából.
X/164
Ami a lélek törvényei közül való, azt az ember aligha szegheti meg büntetlenül. Cili a gyermekei iránt érzett szeretet, s felelősségtudat miatt nem tudott Tamás kívánsága mellett dönteni. Ezzel megszegett egy másik törvényt, nemet mondott közös életükre annak, akit ugyancsak teljes lelkével mélyen és őszintén szeretett.
Mi a kínpad, ha nem ez. Nem csoda, ha belebetegedett. Súlyos epehólyag gyulladást kapott, nem tudott enni, végül már jártányi ereje sem volt.
Nóra naponta eljárt hozzájuk. Elvégezte helyette a tennivalókat, míg szükség volt rá, s igyekezett tartani benne a lelket. Most nem okolta a bátyját. Azt mondta, a maga módján igaza van, ahhoz ragaszkodik ennyire, akit szeret, akit egyszer már majdnem elvesztett. Nem szabad haragudni rá, hogy szeretne végre zavartalanul boldog lenni.
Nóra megértette Cilit is. Ha valaki, ő maga pontosan tudta, hogy milyen kínt kellene átélnie aztán, ha végül mégiscsak magukra hagyná a gyermekeket. Azon a véleményen volt, hogy az adott helyzetben ezt nem szabad megtenni két kiskorú gyermekkel. Ebben a patthelyzetben nem tudott okos tanácsot adni, helyette úgy segített, ahogy tudott. Mikor Cili kicsit jobban lett, sokat beszélgettek. A régi módon, bizalmasan, egymáshoz ragaszkodón.
Nóra mesélt Cilinek a londoni napjaikról is, Tamás bezárkózásáról, amit majdnem szó szerint kellett érteni. Azt is csak nehezen érte el, hogy időnként nála vacsorázzon. Tamás ilyenkor bement érte a kórházba, s együtt mentek haza. Tamást útközben semmi sem érdekelte. Olyan ember járt csukott szemmel, érdektelenül London utcáin, aki úgy az angol irodalom, mint az angol történelem és építészet nagy kedvelője, tisztelője volt, s évtizedeken át készült arra, hogy felkeresse a jeles helyeket. Egyet sem nézett meg közülük.
Az iskolája közelében bérelt egy kis garzonlakást. Abból állt a napja, hogy reggel elment tanítani, délután vásárolt valamit vacsorára, s a szállására ment. Ha felkészült a másnapi tanításra, zenehallgatással töltötte az idejét.
Nóra tudósított Tamás jelenbeli napjairól is. Füredi Tamás tanár úr ezekben a napokban munkába menekült. Rendbe hozta az elvadult kertet, kiselejtezte a hallban a tönkrement virágokat, s más hasonló munkát keresett magának. Most sem lehetett Ciliről beszélni vele, még csak említeni sem, de annyival jobb volt a helyzet, hogy egyelőre itthon maradt, s a mobilját mindenhova magával vitte. Kint volt vele a kertben, étkezés idején a tányérja mellé tette. Nóra sajnálta, de magában kicsit mulatott is rajta, néha alig tudta eltitkolni.
Cili lelke fájt Tamás miatt, de hiába ölte magát nap nap után, nem hívhatta fel, mert nem mondhatta, hogy elmegy. Lélekben Polli nénihez menekült, a tanácsára gondolt, s nagyon remélte, hogy Tamásban valóban benne van a Fürediek belátó bölcsessége, s kitartása láttán előbb-utóbb enged. Vak hitnek tűnt, mert közben teltek a hetek, s Tamás sem közeledett. Egyetlen egyszer sem csörrent meg a telefon, nem kérdezte meg azt sem, hogy van a pici lánya, mi van velük.
Letelt a három hét. Polli nénit elbúcsúztatták, hamvait férje mellé helyezték. Cili nem volt Polli búcsúztatásán, Nórától felmentést kapott. Ez volt az a kritikus nap, ami mindent eldönthetett köztük.
Órákon át keseregve jött-ment a lakásban, idegességében az ujjait tördelte, s azon gyötrődött, mit mondjon majd, ha Tamás felhívja. Az utolsó percekben úgy döntött, felveti Tamásnak a régi elképzelést, miszerint ingázik London és Budapest között. Viszi a pici lányt is, s valahogy megoldja arra az időre a gyerekek felügyeletét. Közben reszketve figyelte az órát. Az idő most nagyon gyorsan pergett. Tamáséknak lassan indulniuk kellett a reptérre. Megszólalt a telefon az emeleti hallban. Felkapta a kagylót.
- Elengedsz, kicsi angyalom?! - kérdezte Tamás szomorúsággal a hangjában.
Cili sírástól remegő hangon felelt.
- Ha beérnéd azzal, hogy Katinkával kimegyünk időnként egy-két hétre, valahogy kihúznánk a hátralévő esztendőt.
Füredi Tamás határozottan nemet mondott.
- Nem alkuszom. Vissza akarlak kapni teljesen. Ha majd úgy érzed, hogy mindenkinél fontosabb vagyok, ülj fel Katinkával a repülőre. Palinál hagytam elegendő pénzt, hogy ez se legyen akadály.
Cili felsírt újra.
- Nem lehet!...Hosszabb időre nem mehetek!...Jaj, nem mehetek, édes egyetlenem!
Tamás hallgatott egy kis ideig, aztán megszólalt újra.
- Én várok. Ha kell, évekig várok. Isten veletek!- mondta nyilvánvaló bánattal, s elbontotta a vonalat.
Anatole France mondta: " Nincs nagyobb dolog a világon a fájdalomnál."
