A boldogság ára
X/146
Búcsúzott az 1995-ös esztendő. Év végén az ember számot vet az eltelt évvel, s várja az újat abban a reményben, hogy valóra váltja néhány kívánságát. Cilit is foglalkoztatta a gondolat. Míg Imrének megágyazott, szíve alatt lévő gyermekre gondolt, s Tamás örömére, amelyet az új esztendő első percei hoznak el.
Imre közben az egyik közeli fotelben pihent, mint akit halálosan kimerített az út. Cili megvárta, míg nagy nehezen átöltözött pizsamára és lefeküdt. Megkérdezte, az ott lévő televíziót bekapcsolja, vagy inkább pihen. Imre azt felelte, éjfélig szundítana, de akkor elvárja őket egy korty pezsgővel. Cili bólintott, s lekapcsolta a villanyokat. Lement a földszintre. Tárva hagyta az ajtókat maga után, hogy meghallják, ha kiáltana.
A gyerekek a földszinti nagyszobában, a kinyitott rekamiéról nézték a televíziót. Nóra a hallban készülődött haza, nyugtalan volt anyja miatt.
- Tudod, hogy muszáj mennem...- mondta, miközben felvette a kabátját, lehalkította a hangját, szemével a sötét emelet felé intett, s folytatta- Nagyon rossz állapotban van. Legkisebb rosszullét esetén hívj azonnal mentőt.
- Jaj, Istenem! Hogy hozhatta magát ilyen helyzetbe ?! Ha rosszul lesz, a gyerekek megint halálra rémülnek. Legalább Tamás itt volna. Remélem, csakugyan megjön éjfél után.
- Mindig betartja az ígéretét. Ha Imre megússza az éjszakát, holnap délelőtt elszaladok és megnézem...- mondta, Cili arcához hajolt, s elment.
Cili bement a gyerekekhez a földszinti nagyszobába. Levetette Nóra estélyi ruháját, felvett egy nyári köntöst, az otthon maradt ruhatárából, s maga is felkuporodott a gyerekek közé a rekamiéra.
Nézte a képernyőt, de alig érzékelte a harsányan vidám, nevettetésre törekvő műsort. Helyzetén tépelődött. Keserűen gondolta, megint bekerítette az élet. A gyerekeket aligha tudja rábeszélni arra, hogy visszamenjenek a Füredi házba. Ha Asztalosnét nem tudják megszerezni, mi lesz velük?! Érezte, biztosan érezte, hogy ebben az esetben nem tudja magára hagyni őket. A következő három napban ezen eldőlhet jövendő életük. Minden Tamás belátásától függ. Sohasem kívánta tőle, hogy ilyen módon is bizonyítsa szerelmét, most mégis ez fog történni. Befele sírt, mert gyötrő gondolat az ilyen, s főképpen nem szilveszter estére való gondolat.
A gyerekeket a televízió vidám műsora nem tudta ébren tartani. Mindketten elaludtak. Lekászálódott a rekamiéról, levette a hangot, s megnézte az órát. Tizenegy óra volt. Egy óra volt hátra az esztendőből. Valamivel több, hogy Tamásnak megsúgja végre a boldogító hírt.
Itt tartott gondolatban, mikor fentről furcsa zajra lett figyelmes. Nem kiáltás volt, hanem annál iszonyúbb hang, inkább hörgés, haláltusa hangja. Valahonnan a lépcső tetejéről jött. Még a szívverése is elakadt egy pillanatra. Aztán szinte repült harisnyában, nyitott köntösben, ahogy volt.
Imre valóban a lépcső tetején állt. Belekapaszkodott a tölgyfa ajtóba, úgy állt ott, mint aki azonnal lezuhan. Cili azt sem tudta, hogy tegye meg az utat odáig. Kettesével vette a lépcsőt, kezeit előre nyújtotta, mint aki estében akarja elkapni a kétségbeesetten kapaszkodó, reszkető lábakon álló, szerencsétlen embert.
Amint felért, Imre elkapta a felé nyújtott kezeket. Megragadta, s Cilit lendületből belódította az emeleti hallba. Az emeleten sötét volt, csak a kinti fények világították be. Imre bevágta maguk mögött a tölgyfa ajtót, azonnal rázárta, kikapta a kulcsot, zsebre vágta, s megfordult ijesztő vigyorral.
Cili most már ez miatt reszketett. Félelmetes felismerés volt, hogy alávaló módon megtévesztette. Megérezte a konyak erős illatát. Súlyosbította a helyzetet. Ilyen állapotban bármire képes az amúgy is labilis idegrendszerű ember. Azt is tudta, Imrét megölheti az ital, a felfokozott idegállapot, és a heves mozdulatok.
Sokféle kín van a világon. A kiszolgáltatott, gyengébb erejű, de emberséges ember félelme mellett ott van a lelkiismerete is. A fék, amely megakadályozza abban, hogy akárhogyan, de megvédje magát. A hallban is voltak nehéz vázák, a sarokban Imre ritka, és költséges kikapcsolódásának eszközei, egy egész tartónyi golfütő, de inkább a menekülést választotta. Rohant a sötét konyha felé, hogy a kőlépcsőn lejusson az udvarra, s ki a házból vékony köntösben, cipő nélkül a havas hidegbe.
Nem tudott a konyhából kimenni, zárva volt az ajtaja. Tapogatott a kulcs után, kapott a villanykapcsolóhoz, de nem működött. Imre kikapcsolta az emeleten az áramot. A gyér világosság mellett inkább csak érzékelte, mint látta, hogy Imre a kis előtérben bútort bútorra halmozott, lehetetlen volt a lejárati üvegajtóhoz eljutni.
Sírva fordult vissza. Imre a konyha boltíve alatt állt. Arra nem mehetett, átlendült hirtelenében a konyhát az ebédlőtől elválasztó pult fölött, leverte közben a népművészeti tálakat, köcsögöket, valamire rálépett, nagyot jajdult, de futott tovább. A nagyszobán keresztül ki akart jutni a lodzsára, hogy ott kérjen segítséget. Amint a kétszárnyas üvegajtóhoz ért, újra jajdult a hangja. Ott is akadály állta útját. Imre szekrényt húzott a lodzsaajtó elé. Csak akkor tudott volna kijutni a lodzsára, ha valamelyik dupla oldalüveget betöri, de ahhoz se módja, se ideje nem volt. Csapdába került. Az ajtófélfához dőlt sírva.
- Már sohasem lesz vége?! Meddig büntet még veled az Isten ?! - zokogta, s az öklével ütemesen ütötte az ajtófélfát.
Imre innen is beljebb lendítette, bezárta maguk mögött az ajtót, s felvett egy üveget a dohányzóasztalról, meghúzta alaposan, csak aztán felelt.
- Az a te bajod, kis szívem, hogy nem tudsz logikusan gondolkodni. Ahelyett, hogy örülnél annak, hogy végre ragaszkodom hozzád, Isten büntetésének tekinted.
- Akkor ragaszkodtál volna, mikor magasról köptél rám!
Lónyai Imre hangja fáradt volt.
- Megmondtam a múltkor, hogy nagyon megbántam. De szerencsére, amíg élünk, korrigálhatjuk hibáinkat. Most majd szépen rendbe hozunk mindent.
Cili kiabálva vágott a szavába.
- Már nincs mit korrigálni! Fogd már fel, hogy elváltunk. Elváltunk! Vége! Érted, vége?!
- Nem érdekel a válás. Az csak egy papír. Megmondtam, nem engedlek el. Nem fogsz feleségül menni Füredi Tamáshoz. Nem repülsz el vele Londonba. Velünk maradsz végleg.
Cili úgy rázta a fejét, mint aki ki akarja rázni füléből a szavakat, s zaklatott hangon tiltakozott.
- Nem maradok veled. Nincs az a hatalom. Nem kényszeríthetsz!
- Dehogynem, kis szívem! Mégpedig önként maradsz velünk. Azt is megmondom, miért... Abban a percben, mikor kísérletet teszel arra, hogy elhagyd az otthonunkat, avagy, segítséget kérsz bárkitől, bármi módon, megölsz mindannyinkat. Megmondtam, nem tudok nélküled élni. A gyermekeim nélkül sem. Ha erre akarsz kényszeríteni, magammal viszlek benneteket a sírba...!- mondta természetellenes, fojtott hangon, s felvett valamit a dohányzóasztalról.
Cili a bevilágló fények mellett megdöbbenve ismerte fel, hogy pisztoly van nála. Imrének néhány éve hivatalosan volt önvédelmi fegyvere, de sohasem vette elő, szóval sem fenyegetőzött vele, most ott volt a kezében. Először a halántékához irányította, aztán a mennyezet felé és elsütötte. A fegyver nagyot dörrent, sötét lyukat hagyott a mennyezeten. A dörrenés a szilveszteri petárdák robbanása közben senkinek sem okozott gondot, talán még a gyerekek se ébredtek fel rá, mert nem adták jelét riadalmuknak.
Cili dermedten állt, aztán rettenetes üvöltés tőrt ki belőle, melyet együtt szült a fájdalom a rémülettel. Imre már a gyermekeiket is fenyegette, a gyermekeiket! Őrültségében, részegségében idáig jutott. Maga a gondolat, hogy a gyermekekre kezet emelhet, lelőheti őket, valósággal letaglózta, s belezuhant a közeli fotelba. Fogta a fejét, s úgy hánykolódott ültében, mint aki mindenképpen szabadulni akar valami rettenetestől, amit nem lehet elviselni. Nem sírt, mert ilyen helyzetben nem tud sírni az ember, de a félhomályban is látszott rajta, hogy se élő, se holt.
Lónyai Imre elégedetten szemlélte, aztán feltette a fegyvert a közeli szekrény tetejére, betolta jól, s meghúzta újra az üveget. Addig ivott, míg kiürült az üveg. Elővett egy másikat a bárszekrényből, kinyitotta, s Cili felé nyújtotta:
- Húzd meg !- mondta ellenmondást nem tűrő hangon.
Cili kínjában talán nem is hallotta, mit mondott. Lónyai Imre ordított, miközben Cili orra elé tartotta az üveget.
- Azt mondtam, hogy húzd meg!
Cili megrázkódott, mint aki álomból ébred.
- Vidd innen, nem kell!- kiáltotta maga is.
- Dehogynem! Jót tesz!- felelte Imre, s megmarkolta Cili haját, fejét hátrafeszítette, s szájához nyomta a konyakosüveget.
Cili ültében megpróbált szabadulni, de Imre akrobata módjára az egyik lábával leszorította a felső testét, kapkodó karjait. Teljes súlyával arra az egy lábára nehezedett, szinte beletaposta a fotelba, miközben a konyak betódult Cili szájába. Nyelnie kellett, ha nem akart megfulladni. Amint megérezte az ital ízét, érzékelte, hogy valami nincs rendben vele, s kitört rajta a pánik. Vergődve, fuldokolva kiabálta:
- Megmérgeztél ?! Úristen, megmérgeztél?!
Imre nevetéssel felelt.
- Frászt! Csak elkevertem benne néhány altatót, hogy megkönnyítsem a dolgodat. Ha Füredi Tamás ma éjjel az ágyamban talál nyugodt álomban, mert édesdeden fogsz aludni mindjárt, kis szívem, nem kell megindokolnod, hogy miért döntöttél a családod mellett...- mondta, s elengedte végre.
Cili felugrott, s ott helyben lenyomta az ujját, megpróbálta kihányni a beletöltött italt, de Imre elkapta a kezeit és hátracsavarta. Cili üvöltött, rúgott, harapott, de most sem tudott szabadulni Imre kezei közül. Nem küzdöttek sokáig. Cili érezte, hogy lassan úrrá lesz rajta a bódulat, az ereje elhagyja, elnehezülnek a tagjai.
Azt már nem érzékelte, hogy Imre a karjaiba veszi, s ráfekteti a nyitott rekamiéra. Arról sem volt tudomása, hogy mezítelenre vetkőzteti, fehérneműit beszédesen szétszórja a parkettán, s elrendezi köztük az üres és teli üvegeket, poharakat.
Tett mást is. Lónyai Imre sírt. Némán, gyötrődőn, mint aki már valóban tudja, hogy hol hibázta el az életét.
X/147
Füredi Tamás nulla óra huszonöt perckor ott volt a Lónyai ház előtt, de hiába nyomta a csengőt, elmaradt a búgás. Csak a földszinten látott némi fényt, mintha a televízió világított volna, de amúgy nem volt mozgás a házban. Mobiljáról felhívta mindkét Lónyai lakást, de senki sem jelentkezett. Cili mobilját hívta. A homlokára ütött. Cili telefonja a családi házban maradt, nem fért bele a kicsi, gyöngyös estélyi táskába. Felhívta Nóra mobilját. A húga azt felelte, ha nem jelentkeznek, akkor Imre alighanem rosszul lett, és elvitte a mentő. Ciliék vele mentek, a televíziót bekapcsolva felejtették a földszinten. Hiszen ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy miért nem adnak életjelet a házból.
Tamás elfogadta húga magyarázatát, s indult a kocsijához, hogy sorra vegye a számba jöhető kórházakat, de mielőtt beült, visszapillantott a házra. Már sötét volt a földszinti szobában. Ez megdöntötte az addigi feltételezést. Megvárta, míg elhaladt egy vidám csoport, s fellendült a kerítés tetejére.
Először az első bejáraton, aztán a hátsón próbálkozott. Sehol sem szólt a csengő. Megerősítette gyanúját, s ököllel megverte a hátsó bejárati ajtót többször is, míg végre Saci ijedt hangja válaszolt.
- Ki az ?!
- Tamás. Nyisd ki!
Saci kitárta az ajtót, s értetlen, álmos szemekkel nézett rá.
Tamás idegesen kérdezte:
- Édesanyád hol van ?
Saci tekintete a lépcső felé siklott, s zavarba jött.
- Lent nincs. Akkor csak fent lehet...- felelte, s kislányfejében megfordult a gondolat, a szülei hátha kibékültek, hiszen a gyermek örök reménykedő. Már rábeszélőn folytatta - Menj haza nyugodtan, majd anya telefonál.
Tamás pulzusa százhúszat vert, ingerülten felelt.
- Szó sem lehet róla! Beszélni akarok vele...- kiáltotta, felszaladt a lépcsőn, s erélyesen megverte a tölgyfa ajtót.
Megnyílt az ajtó, de csak éppen.Lónyai Imre megjelent a nyílásban kócosan, alsónadrágban, nyitott pizsamakabátban, s spicces hangon kérdezte:
- Mi a jó fenét akarsz?!
- Cili hol van?! - szegezte neki Tamás a kérdést, s a lábát betette a résbe.
- Mi közöd hozzá?! Menj haza. Nincs itt semmi keresnivalód.
Füredi Tamás felhördült.
- Mit tettél vele?! Látni akarom. Azonnal látni akarom! - kiáltotta, s nagy erővel nekifeszült az ajtónak.
Lónyai Imre tartotta az ajtót egy ideig, mint aki valóban küzd, aztán engedte legyőzni magát. Tamás nekiugrott, megmarkolta a pizsamakabát elejét, s az arcába ordította:
- Hol van? Felelj, mert megöllek!
- Ne üvöltözz, alszik! Ittunk pár pohárkával, kicsit a fejébe szállt.
- Nem igaz! Fogva tartod. Látni akarom azonnal!
- Kérlek, ha csak a saját szemednek hiszel ?!- mondta, s a nagyszoba felé mutatott.
Ott akkor már volt némi fény, talán egy éjjeli lámpa világított, s Tamás rohant. A nyitott ajtóban megtorpant. Cili mezítelen alakja a nyitott rekamién, a gyenge fényben is jól látható volt. Valami ruha volt a dereka táján, ami takarta is, nem is. A paplan tetején aludt elnyújtózva, kényelmesen, álmában magához ölelte a kispárnát.
Füredi Tamást nem érdekelte a szoba elrendezett képe, csak a szeretett asszonyt nézte, s csurogni kezdett a könnye. Szeretkezéseik után hányszor, de hányszor látta ilyen édesen aludni, ezzel a szép nyugalommal.
- Nem volt velünk az Isten!- suttogta elveszetten, s fordult, menekült. Lerohant az emeletről, kirohant a házból, mint akit üldöznek.
X/148
Füredi Tamás reggel közölte anyjával, s a húgával, hogy még ezen a napon elrepül Londonba, ha kap helyet a gépen. Faggatták volna, hogy mi történt, de nem volt hajlandó felelni. Nóra percenként hívta a Lónyai lakás mindkét telefonját, de a vonalak állandóan foglaltat jeleztek.
Közben Pali is előkerült. Hajnalig mulatott valahol, rosszkedvű lett a hír hallatán, de nem mondta, hogy előre látta, vagy megjósolta, hogy Lónyainéval még komoly gondok lesznek, ahogy azt sem kutatta, hiányzik-e valami a házból.
Cilit a történtek nem minősítették vissza a szemében, csak együtt érző testvér volt. Bement Tamáshoz, nála volt félórát. Aztán a kezébe vette az otthoni dolgok intézését. Míg a többiek a történtekkel voltak elfoglalva, maga felhívta az új gondozónőt a Pesten lakó rokonainál. s megbeszélték, hogy másnap helyett azonnal munkába áll.
Etelka egy óra múlva ott volt a Füredi házban, de nem mondhatta el, hogy szerencsés kezdése volt. Polli ezúttal rosszul fogadta. Idegességében szinte ellenséges volt, kérdéseire nem felelt, mozdulatait türelmetlenül elhessentette. Szemmel láthatón az idős asszony nem tudott megbékélni a helyzettel, kezeit tördelte, s percenként mondta Nórának, hogy telefonáljon Cilinek újra. Egy idő után Nóra elhatározta, hogy kocsiba ül, és maga néz utána a történteknek. Tamással összefutott a hallban, s a húgához mindig kedves, szelíd Füredi Tamás ordítani kezdett.
- Megtiltom, hogy odamenj!
- Akkor mondd el, hogy mi történt, mert anyuskával együtt belebetegszünk a bizonytalanságba...- felelte Nóra harciasan.
Tamás elfordította a fejét. Hallgatott kis ideig, aztán fájdalommal mondta:
- Hogy mi történt ?! Az történt, hogy vége. Imre rávette Cilit, hogy visszatérjen hozzá.
- Nem létezik! - kiáltotta Nóra olyan heves tiltakozással, mintha kikérte volna magának - Honnan veszed ezt az őrültséget, mert Cili ilyet neked nem mondhatott?!
- Legyen elég, hogy ez történt.
- Nem elég! Szerintem valamit fatálisan félreértettél. Tessék elmondani mindent szóról szóra...- mondta Nóra követelőn.
Tamás a fejéhez kapott, s feljajdulva felelt.
- Nincs félreértés! Saját szememmel láttam az ágyában mezítelenül. Bár sosem láttam volna!
Nóra szemét elfutották a könnyek. Ez már komoly válasz volt, s ölelte volna szeretett bátyját részvéttel, vigasztalón, de Tamás elhárította.
Hátralépett, hangja szigorú volt.
- Most ne! Semmi érzelem, mert kevés kell hozzá, hogy megőrüljek. Ha valóban szánsz, ha segíteni akarsz, akkor ne faggass többet. Ne mondd ki előttem a nevét, se holnap, se holnapután, se egy év múlva !- mondta, s fordult, rohant vissza a szobájába.
S, jöttek az érzelmek mégis, a betett ajtó mögött sírta, " Isten, miért tetted ezt velünk?!"
Ki tudja, hogy hányszor kérdezte már meg az elmúlt órákban, s nem kapott rá feleletet. Ahogy még sokáig nem tudja meg a választ. Füredi Tamás fájdalmában, megbántottságában konok felejtésbe menekül. A véletlen is segítette benne. Nóra úgy döntött, a bátyját nem engedi el egyedül, s maga is helyet kért a londoni gépre. Ezúttal két jegyet könnyebb volt szerezni, mint egyet. Polli megpróbálta lebeszélni őket. Bevitette magát a fia szobájába, s szép nyugalommal arról beszélt, hogy bármi történt, bármit látott, adjon időt a sorsnak, hátha fordul újra, és ne utazzon el hirtelen, idő előtt.
Tamás türelmetlenül hallgatta anyját. Aztán azt mondta sötét arccal, mennie kell, amilyen gyorsan csak lehet, mert itt nem kap levegőt. Fájdalma nyilvánvaló volt, tudomásul kellett venni a döntését. A Füredi házban korán terítettek az új esztendő első napján, hogy Tamásék időben kimehessenek a reptérre. Senkinek se volt étvágya. Nem is beszélgettek az asztalnál. Az új gondozónővel se foglalkozott senki. Csak ültek, s gépiesen ettek pár falatot, ahogy a beidegződés kívánta. Aztán röviden, de annál szívszorítóbban búcsúztak. Dél volt éppen, mikor Tamásék beültek az ügyvéd kocsijába.
Jaubert mondta: " Nem az a legrosszabb a tévedésben, hogy hamisságot tartalmaz, hanem az, hogy konok, vak és szenvedélyes."
X/149
Cili délben ébredt fel. Sokáig ült kábán a rekamié szélén, egy régi hálóinge volt rajta, s próbált visszaemlékezni arra, hogy mi történt vele. Először csak halványan, majd egyre erősebben jöttek vissza az emlékképek. Mikor rádöbbent teljes egészében a történtekre, Imre iránt rettenetes indulat fogta el. Ott horkolt mellette karnyújtásnyira, s most meg tudta volna ölni, de csak némán fenyegette az öklével. Aztán keresni kezdte a pisztolyt. Mikor megtalálta, elrejtette az éléskamrában a lisztes doboz aljára, teleöntötte a dobozt liszttel, s csak aztán rohant le az emeletről.
A gyerekei még aludtak. Behúzta a nagyszoba ajtaját, s ment a telefonhoz. A készülék mellé volt téve. Sejtette, Imre az emeleten is mellé tette. Mindenre gondolt, jajdult magában, s tárcsázta a Füredi házat. Csak ezt a számot ismerte. Mobiljában, s noteszében voltak a család mobilszámai, még Tamás számát sem tudta fejből.
Etelka, az új gondozónő vette fel a telefont, Cili nem ismerte meg a hangját.
- Cili vagyok. Ott ki van ?- kérdezte idegesen.
Az asszony nem a kérdésre felelt. Elutasító hangon mondta:
- Mit akar ?! Nem okozott még elég bajt?!
Cili rájött, hogy kivel beszél. Meglepődött, hogy máris ott van a házban, de nem foglalkozott vele, helyette azt mondta:
- Etelka ez nem a maga dolga. Kérem Tamást a telefonhoz!
- A tanár úr elrepült Londonba! - mondta az asszony hallható kárörvendéssel.
Cili alig tudta kinyögni:
- Nem hiszem el!
- Nyugodtan elhiheti. Nem szokásom hazudozni, mint egyeseknek.
Nem felelt a szándékolt sértésre. A hír gyilkolta a lelkét, s remegő hangon mondta:
- Akkor Nórát kérem!
Az asszony nevetve felelt.
- Nincs szerencséje. A doktornő is elutazott.
- Akkor Polli nénivel akarok beszélni! - mondta Cili már hallható könnyekkel.
Az asszony Polli viselkedése miatt haragudott rá legjobban, s most szinte felcsattant a hangja.
- Na, arról aztán mondjon le egyszer és mindenkorra, kedvesem! Az ügyvéd úr szigorúan megtiltotta, hogy magát a professzorné asszony közelébe engedjük. Valósággal belebetegedett abba, amit a fiával művelt. A holmiját elviheti, már összecsomagoltuk. Az ügyvéd úr mindent bepakolt a maga kocsijába, kiállt vele a ház elé. A slusszkulcsért becsengethet, de nem jöhet be a házba. Ez is az ügyvéd úr határozott rendelkezése !- mondta, s lecsapta a telefont.
Cili pánikba esett. Már biztos volt benne, hogy Imre nem csak azt tette, amire emlékszik, s amit ébredés után magán tapasztalt, hanem valami másnak is kellett történnie, ami Tamást erre a kétségbeesett lépésre késztette.
Fájdalmas volt a felismerés. Tamás iránt is keserűséget érzett. Tamástól elvárta, hogy tudja, mindenképpen tudja, bármit lát, bármit tapasztal, az csak megtévesztő színjáték lehet.
Leült a hallban a cipős padra, s arcára szorított tenyereibe zokogott. Aztán kezdte átgondolni a helyzetét. Vigasztalta is magát. Ha hozzájut a holmijához, a mobiljához, vagy a noteszéhez, felhívhatja Tamást és elmondja, hogy valójában mi történt.
A gyerekek hamarosan felébredtek, s szeles örömmel ölelték. Nem akarta, hogy beleéljék magukat a remélt helyzetbe, s csendes bánattal elmondta, hogy apjuk altatós konyakkal, erővel itatta meg, a többi csak megrendezett jelenet volt. Hallgatott a pisztolyról, az irgalmatlan fenyegetőzésről, helyette gondolt apjuk iránti szeretetükre, s azt mondta, apjuk mindezt azért tette, mert a megengedhetőnél többet ivott.
A gyerekek csüggedten hallgatták, majd Lackó bánatos hangon mondta, nagyon boldogok voltak, mikor azt hitték, hogy tényleg velük marad. Saci közben tűnődőn maga elé nézett, aztán meglepő módon Tamást kezdte sajnálni. Cili szemébe könny szökött, megsimogatta a kislánya haját, s azt mondta:
- Nagyon fáj, hogy hitt a látszatnak. Fáj a bánata is, de remélem, hamar megvigasztalódik majd, ha megtudja, hogy mi történt valójában.
- Én nem vagyok benne ennyire biztos, anya! - mondta Saci - Hallanod kellett volna, hogy milyen baromi keserűen mondta, hogy nem volt veletek az Isten.
Cili szívét megszorította vele.
- Mit mondott még ?
- Semmit. Csak állt a nagyszoba ajtajában, nézett téged a rekamién, akkor nem volt rajtad semmi, csak egy törölköző a derekadon, aztán kirohant. Majdnem elsodort Lackóval bennünket. Rohant, mint az őrült.
Cili már nem volt biztos abban, hogy Tamás hamar megvigasztalódik, s félelmében, keserűségében újra sírva fakadt.
A konyhai óra pontban tizennégy óra tizenöt percet mutatott. Ebben a percben szállt fel Ferihegyen a Londonba induló gép. Füredi Tamás a húga mellett ült komoran, csendesen, s minden erejével arra törekedett, hogy maga mögött hagyja a gyötrő bánatot.
