A menedék
X/124
Vasárnap reggel Nóra azt mondta, elutazása előtt mégiscsak szeretné megismerni Cili gyermekeit. Cili remélte, hogy teljesítheti a kívánságát. Imre a legutóbbi telefonáláskor engedékenyebbnek mutatkozott. Azt mondta, vasárnap délután elmehet a gyerekekért, ha megmondja a címét, mert ismeretlen helyre nem engedi őket.
Cili megmondta Polliék címét. Most abban a reményben emelte fel a telefont, hogy délután helyett elengedi őket délelőtt, ha rendesen megindokolja. Nem jelentkezett az emeleti lakás. Magáét is megpróbálta, de ott sem vették fel. Nem értette a dolgot. Ahhoz korán volt, hogy kimenjenek az udvarra, vagy elmenjenek valahova. Negyedóránként próbálta, s közben mindenféle bajra gondolt.
Végül elhatározta, hogy hazamegy, s megnézi őket. Tamás féltésből ellenezte. Cili először szembesült azzal, hogy a szerelemmel újra függésbe került. Nem mehet el Tamás jóváhagyása nélkül.
Mivel mindenképpen menni akart, átölelte Tamás nyakát könyörgőn.
- Engedj el! Muszáj megnéznem őket, mert belehalok az aggodalomba.
Füredi Tamás befele sóhajtott. Eddig azt remélte, hogy szeretettel, okos szóval ráveheti Cilit a londoni útra. Hiszen így is keveset látta a gyermekeit. Talán beérné azzal, ha Londonból kéthavonta egy-egy hétvégére hazalátogatnak. Költséges vállalás volna, de nem bánná, ha megoldást hozna. Most kezdte belátni, hogy ez aligha járható út. Ha Cili aggódni kezd a gyermekeiért, azonnal látni akarja őket. Márpedig Londonból nem lehet hazaszaladgálni annyiszor, ahányszor Lónyai Imre nem veszi fel azt az átkozott telefont.
Kissé rezignáltan mondta :
- Ne ess pánikba, angyalom! Elmegyünk együtt.
- Imre egyelőre nem tudhat rólad.
- Nem megyek be a házba. Megállok az utcában távolabb. Viszed Nóri mobilját, és azonnal jelzel a mobilomra, ha valami gond van.
Cili örömében szelesen összecsókolta az arcát, s rohant Pollihoz elkérni magát. Tamás kocsijával mentek. Cili a park sarkán kiszállt, s gyalog ment a házig. Mindjárt a hátsó bejárathoz tartott, hátha hamarabb meglátják a gyerekek.
A ház, s az udvar néptelennek tűnt. Óvatosan lépett a hallba. Így lopakodott fel az emeletre vezető lépcsőn is. Az ajtó mögött teljes csend volt. Nóra mobiljáról hívta az emeleti lakás számát. Hallotta a csengetést, de arra se mozdult senki.
Körbejárta a lakását, valami üzenetet, jelet keresett, de semmit sem talált. Kiment újra az udvarra. A gyerekektől hallotta, hogy Imre lecserélte az emeleti lakás zárját, már nem passzolt hozzá a régi kulcs. Megnézte a garázst, üres volt. Benézett Bozókiék garázsába is. Csak Hédi kocsija állt bent, poros volt, mint amit már régen használtak.
Megállt az udvar közepén, nézte az emeletre vivő kőlépcsőt, fent az üvegezett előteret, hátha lát valami mozgást. Hédiékhez is felpillantott. Feri távollétében nem volt lelkiereje becsengetni hozzájuk, noha sejtette, hogy Hédi otthon van, de nem akart vele találkozni. Nem tudott.
Nézelődött még pár percig, aztán elballagott a levélszekrényig. Hátha éppen oda dobták be az üzenetet. Csomó reklám között talált is egy különös levelet, ami nem postán érkezett, de nem a gyerekei írása volt. Meglepődött, mikor kinyitotta. Bozóki Feri írta a sorokat.
" Ciluska! Átlendültem a falon. Igazad volt, kellett hozzá a lórúgás. Adélkával hazamegyek anyámhoz. Ha tudom a címed, megkereslek és megkérdezem, elengedsz-e... Tudom, nem érdemlem meg a bocsánatod. Ha mégis megbocsátod, hogy nem tudtam az lenni, aki szívem szerint lehettem volna, otthon megtalálsz. Feri"
Nézte a levelet, s nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Nem volt ideje a töprengésre, megszólalt a mobiltelefon.
Tamás hangja idegesen csendült.
- Kis angyalom miért hallgatsz ?!
- Úgy tűnik, Imréék nincsenek itthon.
- Akkor ?!
- Rá kell jönnöm, hova lettek. Addig nem tudok elmenni...,- mondta, s a tekintete felfutott újra az emeletre.
- Bemegyek.
- Ne! Várj! Bozókiéknál van valaki az üveg mögött..., - mondta Cili, s erősen nézte az előteret. Csillogott az üveg a rávetődő fényben, nehezen volt kivehető a mögötte álló. Hédin kívül lehetett a háztartási alkalmazott is, ha éppen a házban volt. Nézte, s ijedten csendült a hangja.
- Ez Hédi, de valami nagy baja van! Mereven bámul előre, a haja csomókban áll a feje tetején. Úgy néz ki, mint aki megőrült.
Tamás nem tudta beazonosítani a nevet, Cili eddig csak Bozókinénak emlegette, s a gyerekkorukról hallgatott.
Rezignáltan kérdezte :
- Ki az a Hédi ?!
Cili elindult a kőlépcső felé, s amíg felért az ajtóhoz, elmondta néhány szóval, hogy azonos Bozókinéval, s amire nem szívesen emlékszik, valamikor úgy szerette, mintha a testvére volna.
Közben lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt, Hédi egy lépésre állt tőle, de meg sem rezzent. Mezítláb állt a kövön, véresek voltak a kezei, vérfoltos volt a hálóinge.
Cili rémülten kérdezte:
- Mi van veled ?! Mitől vagy véres ?! ... Rosszul vagy ?!
Hédi lassan felé fordította az arcát. Szemében gyülekezni kezdtek a könnyek, aztán összecsuklott egyetlen hang nélkül. Cili elkapta estében, miközben belekiáltotta a készülékbe.
- Rohanj haza Nóriért, hozza az orvosi táskáját is!
- Megyek !- mondta Tamás minden tétovázás nélkül. Nem firtatta, nem vitatta a dolgot. Helyette nagy sebességgel robogott vissza Budára.
Cili közben a fél lakáson át vitte, húzta Hédit az első heverőig. Csak ott nézte meg jobban. Először a szívét hallgatta, aztán a pulzusát kereste. Hédi mindkét csuklójára vastagon rászáradt a vér.
Rohant vizes ruháért, s óvatosan lemosta a vért az egyik csuklóról. Előtűntek a vágások, szerencsére egyik sem volt mély, mintha hiányzott volna a bátorság a halálba kívánkozóból. Aztán Hédi arcát mosdatta, kicsit pofozgatta is, s közben sírva kiabált rá.
- Térj magadhoz, te szerencsétlen! Hogy tudtad így tönkretenni az életed ?! Meghalni könnyebb, mint normálisan élni, igaz ?! Szerencse, hogy ahhoz is kétbalkezes vagy!
Keserűségében is nagyon örült, hogy rátalált. Aztán összeszorult a szíve még jobban. Arra gondolt, Hédi miatta jelent meg az üveg mögött. Így kért segítséget. Tőle kért segítséget. Tőle !
Tamásék berobogtak. Megtalálták az egyetlen nyitott bejáratot. Nóra semmit sem kérdezett, csak Hédi fölé hajolt. Ők ketten kimentek addig a szobából. Cili sírt. Tamás hallgatagon ölelte. Nóra a kocsiban nagyjából elmondta mindazt, amit maga tudott Hédiről, Cili keserveiről. Tamást meghatotta, hogy a történtek után Cili ennyire szívén viseli érdemtelen barátnője sorsát.
Nóra közben magához térítette Hédit. Az üvegajtó csipkefüggönyén át látták, hogy beszélnek egymással. Nóra utána valami papírokat olvasgatott, aztán beszólította Cilit.
- Sok baj van itt! - mondta a táskáját becsukva - Idegösszeomlást kapott, és nem véletlenül. Négy hónapos terhes, ragaszkodik a babához, de a gyerek apja hallani sem akar arról, hogy megszülje, mivel a baba sajnos Down-kóros. Nagyon megverte és ráparancsolt, hogy tüntesse el, vagy kitapossa belőle. Kétségbeesésében az este megvágta magát. Bevett pár altatót is. Most újra a halálra gondol. Hívom mindjárt a mentőket, csak tegyük rendbe egy kicsit.
Cili megdöbbenve hallgatta. Hédi az élő gyerekéhez sem ragaszkodott, abortuszra is úgy járt, mint akinek bérlete van, most mégis. Aztán Bozóki Ferin döbbent meg. Ez volt az a lórúgás, amit a levélben emlegetett?! Másmilyen embernek ismerte eddig.
Mondta Nórának csalódott, keserű hangon. Nóra részvéttel nézett rá, aztán szinte bocsánatkérőn mondta:
- Nem jutott eszedbe, hogy más is lehet a gyerek apja ?!
Cili feljajdult, s a fejéhez kapott. Lassan közelebb ment a heverőhöz. Hédi háttal feküdt, mint aki menekül a tekintete elől. Ráparancsolt a maga haragos módján.
- Fordulj ide, te szerencsétlen!
Hédi most az volt valóban. Tudta maga is, s engedelmeskedett, mint a gyermek. Cili átható tekintettel nézett rá, Hédi visszanézett boldogtalanul, néma könnyekkel. Megmozdult a szája. Nagyon halkan mondta.
- Bocsáss meg!
Cilit ebben a pillanatban elfogta valami nagy indulat, s kiabálni kezdett:
- Bocsássak meg ?! Magad ellen sokkal többet vétettél. Azért ki kér bocsánatot, és kitől ? Lefeküdtél vele, mikor tudtad, hogy semmibe vesz?! Kiszolgáltad éveken át, mint egy ütődött prosti?! Hogy tehettél ilyet magaddal?!
Egyikük sem lepődött meg, hogy nem a maga sérelmeit kérte számon. Ismerték mindketten. Nóra szeme bepárásodott, s az ablakhoz fordult.
Hédi nyöszörögve felelt.
- Először miattad, mert nagyon dühös voltam rád. Őrültség volt, régóta tudom.
- Akkor miért nem szabadultál meg tőle ?
- Nem volt erőm, mert beleszerettem.
Cili szinte toppantott indulatában.
- Nem igaz ! Csak nem mered beismerni, hogy azért kellett, mert az enyém volt.
Hédi felzokogott.
- Egy percig sem volt a tiéd!
- Mert te aztán tudod !
Hédi reszketve sírt, alig lehetett érteni a szavait, de már "minden mindegy" alapon vallott.
- Tudom, mert én mondtam meg Ida mamának, hogy mennyi pénzetek van a Takarékban. Imre a nélkül sohasem ment volna utánad. Lakást akart Pesten. Az apja megígérte, de visszavonta a szavát. Helyette azzal fűtötték az agyát, amit tőlem hallottak. Mikor látta, hogy nincs más megoldás, fogcsikorgatva fogott a szerepjátszáshoz. Nyíltan, részletesen elmondta a viszonyunk kezdetén.
Cilit valósággal letaglózta a bizonyosság. Érezte, hogy Hédi most igazat mond. Valóban így történhetett.
Ha az ember sok mindent átél, s közben folyton-folyvást keresi az okát mindenfélében, a bizonyosságot akkor is nehéz tudomásul venni. Le kellett ülnie. Ölbe ejtett kézzel bámult maga elé, s még sírni sem tudott kínjában.
Nóra segíteni akart, az idő is sürgette őket.
- Ne fogd fel tragikusan, hiszen már túl vagy rajta. Hédinek pedig mielőbb kórház kell. Imre miatt is igyekezzünk. Ha hirtelen bevágódik, tetézni fogja a bajt.
Cili nem mozdult, csak becsukta a szemét. Úgy érezte, a feltárt aljasság elvette minden erejét. Hédire sem tud ránézni többet. Tudott Imre hazug színjátékáról, de hallgatott róla. Hagyta tévúton járni annyi éven át. Újra elárulta a gyermekkorukban született szeretetet. Újra elárulta. Erre nincs bocsánat. Nincs.
Végül Nóra szavai mégis segítettek. Valahogy belátta, hogy félre kell tennie saját kínját. Ha Imre valóban előkerül, Hédit a szemük láttára tapossa meg. Belső sóhajjal mozdult, s Hédi fölé hajolt.
- Figyelj rám! Mikorra várhatók haza ?- kérdezte fegyelmezetten.
Hédi még mindig sírt, így felelt.
- A nyár végére. Elvitte a gyerekeket, hogy megbüntessen téged is. Engem is megbüntet. Irgalmatlanul megbüntet. Megmondta, neki nem születhet idióta gyereke. Hiába könyörögtem, hogy legalább ezt az egyet hagyja meg nekem, de nem engedi. Jaj, nem engedi!
Cili választ kapott gyerekei eltűnésére, de más is történt. Hédi szenvedése láttán megmozdult benne a régi érzés. Nézte vergődését, s már sehol sem volt az a lány, aki annyi bajt és bánatot okozott. Azt látta benne, akit szeretett, akiért valamikor felelősséget érzett. Vigasztalón, bátorítón mondta:
- Ne félj! A kórházban biztonságban leszel. Később is segítek. Már nem vagyok egyedül. Biztos támaszom van Füredi Tamásban.
Hédire rátört az idegroham, dobálta magát fektében, csapkodott a karjaival, s sírva kiabált.
- Megtalál!... Mindenhol megtalál és megöl bennünket!... Nem várom meg! ... Hagyjatok meghalni!... Menjetek el!... Hagyjatok a sorsomra!
Ciliben újra mozdult a lélek, s színt vallott.
- Nem hagylak a sorsodra. Még mindig szeretlek, pedig pontosan tudom, hogy az ellenkezőjére több okot adtál.
Ilyen helyzetben a kimondott szavaknak nagyobb a súlya, mint általában. Hédit is mélyen érinthette, mert megcsendesedett. Cili közben lázasan töprengett azon, hogy miképpen segíthetne rajta. Rátalált a megoldásra, s vigasztalón folytatta.
- Megszülőd a babát, és elköltözöl innen. Segítünk eladni a lakást, titokban veszünk egy másikat. Ügyvéd is van a családban, mindenben segít. Imre azt sem fogja tudni, hogy hova lettél.
Hédi valóban nyugodtabb lett, könnyeit törölgetve kérdezte:
- Gondolod, hogy sikerülhet?!
- Sikerülni fog, bízz bennem! Most gyere, rendbe hozlak, és összekészítem a holmidat, míg Nóri telefonál a mentőknek ...,- mondta a kezét nyújtva.
Hédi megkapaszkodott a kezébe. Úgy szorította, mintha attól félne, hogy nélküle elnyeli a feneketlen mélység.
Hamarosan elvitte a mentő. Ciliék megvárták. Aztán Tamásékat pár percre bevezette a maga lakásába. Éppen csak körülnéztek, mert kevés volt az idő, Nórának el kellett érnie a londoni gépet.
Hazafelé Nóra vezette Tamás kocsiját, hogy bátyja Cili mellett maradhasson. Cilit láthatóan megviselték a történtek. A lelkiismerete is gyötörte. Úgy érezte, ő maga is vétkes Hédi sorsában. Ha elnézőbb vele, s tartják a kapcsolatot, Imre már régen lebukott volna, s Hédi nem kényszerül a sok abortuszra.
Gondolatait feltárta Tamásék előtt. Tamás nem értett egyet ezzel. Azt mondta, Hédi felnőtt ember, felelős a tetteiért. Cili azt felelte, nem ismeri úgy, mint ő maga. Gondolnia kellett volna rá, hogy Hédi még nem nőtt fel, akármilyen furcsán hangzik, ez az igazság, ezért segítségre szorul.
Aztán a Down-kórról kezdtek beszélgetni. Egyetértettek abban, hogy súlyos rendellenesség, de az ilyen gyermeket is lehet szeretni, mert sok szeretetet ad, ezzel enyhíti a szülő fájdalmát, mert fájdalom így is. Nóra is, Cili is hálát adott közben Istennek, hogy egészséges gyermekeik születtek. Tamás magához fogta Cilit erősebben, s azt mondta gyanús rezgéssel a hangjában:
- Édes, kicsi angyalom szeress úgy, hogy egy nap én is elmondhassam ugyanezt!
Cilit váratlanul érte, s nem tudott felelni. Helyette Nóra szólalt meg.
- Kívánom, hogy legyen kívánságod szerint, ha komolyan gondoltad!
- Lehető legkomolyabban! - felelte Tamás, s azzal folytatta, hogy régi vágya a gyermek. Főképpen egy kislány. Már a nevét is kigondolta. Ha Cili is egyetért vele, Katinkának fogják nevezni, mert ezt a nevet nagyon kedvesnek találja.
Cili már nem készült új anyaságra. Úgy hitte, életének ez a szakasza lezárult. Most ezzel is szembe kellett néznie. S, azzal a sötét szempárral is, mely esdeklőn nézett rá.
Míg robogott az autó, bevackolta magát Tamás karjaiba, s ismerkedett egy új, gyönyörű érzéssel. Már úgy érezte, aligha van annál jobb a világon, ha teljesítheti a kedvese álmát, kedvese kívánságát.
Stendhal mondta: " Annyiféle szépség van, ahányféle megszokott módja a boldogság keresésének."
