A menedék
X/112
Cili körülnézett a szobában. Finom ízléssel berendezett úriszoba volt, kissé öreg bútorokkal. Volt benne egy pianínó is. Horgolt terítőjéről eszébe jutott dombszegi otthona. Éppen ilyen terítőjük volt. Fehér rózsák között galambok. Kislánykorában sokszor megcsodálta. A ház kiürítésekor anyja a plébániának ajándékozta. Sajnálta, de már nem illett visszakérni. Most mégis itt volt a terítő. Mintha a múltból bukkant volna fel, annak a régen elvesztett békés, boldog otthonnak az üzenetét hozta. Ezt is fájdalommal élte meg, s szokása szerint a két tenyerébe temette arcát.
Annyira elfoglalta a bánata, hogy nem hallotta meg a csendes kopogtatást, az ajtó nyitását. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor megszólalt egy hang a szobában.
- Cili kedves, nem szabad ennyire elkeseredni.
Füredi Tamás volt. Bocsánatkérőn állt, aztán mentegetőzve mondta, hogy van pár holmija a szekrényekben, kölcsönadta az egyik unokafivérnek, aki a közelmúltban itt vendégeskedett. Cilit bántotta, hogy rajtakapta a könnyeken, s szabadkozott maga is.
- Csak egy pillanatra fogott el a keserűség, rendben leszek rögtön.
Füredi Tamás hozzáfogott a pakoláshoz ráérősen, hangja mosolygott.
- Előttem ne zavartassa magát.
- Köszönöm a megértését, tanár úr!
- Tanár úr?!... Már nem emlékszik a nevemre ?
Cili gondban volt. Az ügyvéd aligha hagyná szó nélkül, ha a tanárt a keresztnevén szólítaná. Kitérőn mondta:
- Bocsásson meg, de még szoknom kell. Majd talán idővel.
- Biztos, hogy csak erről van szó ?!- kérdezte, mint aki a veséjébe lát.
Cili egy pillanatig töprengett, mondja, ne mondja, végül kimondta egyenesen.
- Igaza van. Másról is szó van. Ha a keresztnevén szólítom, az ügyvéd úr kifogásolni fogja.
Füredi Tamás becsukta a szekrényajtót, komótosan elment az egyik fotelig. Leült kényelmesen Cilivel szemben, s mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, bizalmas módon szólította meg.
- Figyeljen rám, kicsi asszony! Mától itthon van nálunk. Magára bíztuk édesanyánkat. Ha gondoskodó szeretettel ápolja, amiben biztos vagyok, Pali semmit sem kifogásolhat. Azt legkevésbé, hogy miképpen szólítja a többi családtagot.
- Ahogy hirtelenében megismertem, ettől még vidáman megteheti. Azt is megígérte, hogy stopperórával a kezében kéri majd számon a napi munkámat.
- Csak mondta. Elismerem, hogy gyakran udvariatlan, és sértő a modora, hogy ne mondjak Nóri után faragatlant, de nem inkorrekt a bátyám. Tiltakozott az alkalmazása ellen, de a jövőben nem fogja emlegetni. Ahogy nem fog stopperórával se járni maga után.
- Rám fér a vigasztalás, mert komolyan megijedtem tőle.
- Kerülje ki. Beszélgetnie sem kell vele, ha nem akar. Újra mondom, ha elvégzi a munkáját lelkiismeretesen, márpedig azt fogja tenni, csak annyiban kell tekintettel lennie rá, amennyiben kiérdemli.
Cili hálásan nézett rá. Aztán megköszönte, hogy hozzásegítette az álláshoz, s hozzátette:
- Azt külön köszönöm, hogy mindezt látatlanban tette.
Füredi Tamás szerényen hárított.
- Nem jár érte köszönet. Részben hallottam a felvételt az éjszakai beszélgetésükről. Megértettem, aki ott kér és indokol, ártatlanul meghurcolt ember, és komoly bajban van. Akkor pedig kötelességünk segíteni.
- Ezt is köszönöm, mert a mai világban nemigen szokás törődni egy idegen ember gondjával, bajával.
- Ez sajnos igaz, de magára nem vonatkozik, mert félig sem idegen. A húgom egykori barátnője, akiben tizenhét évesen is volt elég szív ahhoz, hogy barátságába fogadjon egy messziről jött lányt, elvigye az otthonukba, megossza vele szülei törődését, s olyan szeretettel forduljon felé, hogy a húgom évtizedek múltával is kiálljon maga mellett.
Cilit jólesőn érintették a szavai, s felsóhajtva mondta:
- Hálát adok érte Istennek! Nóri segítsége nélkül most tényleg nagy bajban volnék.
- Örülök, ha ezzel megoldódott a helyzete. - mondta a tanár udvarias hangon.
Cili újra sóhajtott.
- Csak félig, sajnos! A bánat megmaradt. El kellett hagynom a gyermekeimet, és az otthonomat.
A tanár néhány pillanatig töprengőn nézte, aztán megszólalt.
- Kérem, hogy barátian vegye, amit mondani fogok...Szeretnék segíteni abban, hogy mielőbb megnyugodjon, és megszokja új környezetét. Ismétlem, barátian, hátsó gondolatok nélkül. Mindössze csak a társaságom ajánlom fel hozzá. Szívesen beszélgetek bármikor. Már most is. Ha Nóri elmegy, maga itt nagyon egyedül marad. Anyuska szellemileg friss, és amúgy is kellemes társaság, de hamar fárad. Sokat pihen, korán fekszik. Juliska és Pali szóba sem jöhetnek. Szívesen veszem, ha esténként rám kopogtat a szobámban, vagy a könyvtárszobában, bárhol.
Cili szeme bepárásodott. Gondolta, igaza volt Nórának annak idején, valóban remek ember. Már most gondol arra, hogy miképpen él majd ebben a házban, lesz-e aki eltereli bús gondolatait, vagy belesüpped a magányba, ami csak fokozza meglévő bánatát. Megilletődve nézett a sötét szempárba, aztán lehajtotta a fejét. Valami furcsa dolog történt vele. Hirtelen visszájára fordult benne az érzés. Eszébe jutott, hogy a tanár is elmegy néhány hónap múlva. Lehangolt lett, s kedvetlen, mint aki megbántódott. Hangjában érezhető volt a visszautasítás.
- Ó, nem ! Semmiképpen se terhelhetem a társaságommal.
- Hogy volna teher, amikor örömöt szerez vele?! Az iskolából egyenesen ide jövök. Itt töltöm estéim javát. Felkészülök a másnapi tanításra, utána olvasgatok, vagy zenét hallgatok. Kopogjon rám nyugodtan...- mondta és felállt. Elindult az ajtóhoz, s mielőtt kiment, még hozzátette biztató mosollyal - Bátorság! Minden rossz elmúlik. Vacsoránál találkozunk, addig is csókolom a kezét!
Cili kedvetlenül nézett utána. Nem győzte meg a tanár. Éppen ellenkezőleg. Megerősödött benne a szándék, mert nincs szüksége behatárolt barátságra. Arra sem, hogy még inkább megkedvelje, hogy aztán még magányosabbnak érezze magát.
Amúgy nem vitatta Tamás igazát. Tudta, valóban nagyon egyedül lesz, ha Nóra elmegy. Polli néni mellett talán nem telnek majd egyhangúan a napjai, de az estéi lehangolóak lesznek. Tudomásul veszi, mert ahogy mondani szokás, valamit, valamiért. Kapaszkodója is marad, ha a gyerekeit elengedi Imre. Csak elengedje, mert nélkülük összeomlik az élete. Nem élhet a szeretetük nélkül, hiszen neki rajtuk kívül senkije sincs. Senkije. Nem is számíthat rá. Egyedül marad. Teljesen egyedül, gondolta tolakodó könnyek között.
Bánatában megfeledkezett édesanyja ígéretéről. Pedig szegény azt mondta a halálos ágyán, hogy Isten zsámolyánál szerető szívért imádkoznak majd, s a gyermekükért reszkető anyák a túlvilágon is betartják ígéretüket.
Legtöbb embernek gondot okoz a környezetváltozás. Főképpen akkor, ha kényszerűségből hagyja el otthonát, megszokott életét. Cili is nehezen szokott bele az új helyzetébe. Mindenféle baja támadt. Tágas otthona után szűknek, levegőtlennek érezte a szobáját. Fekhelyét kényelmetlennek találta. A közös étkezések alatt elfogódottan, s étvágytalanul evett. A fürdőszobában lévő toalettet nem használta bizonyos helyzetekben, inkább kiment az udvar végében lévő illemhelyre. Szerencsére egészen rendes volt, mivel Juliska is odajárt tavasztól-őszig. Pollit csak Nóra gondozta. Ott volt velük, de kevés tanulnivalója akadt, így sokszor csak téblábolt körülöttük. Nem akart mindig a közelükben lenni, noha kedvesen marasztalták, de anya és lánya gyakran bizalmas beszélgetésbe fogott, s feleslegesnek érezte magát.
Ilyenkor kiment a szobából, jött-ment a házban, benézett Juliskához a konyhába, vagy kiment a kertbe. Juliskával megismerkedett még az első napon. Nóra vacsora után bevitte a konyhába, bemutatta és otthagyta. A rokon hetven feletti, szikár asszony volt, ősz haját szigorú kontyban viselte, s mivel kicsit nagyothalló volt, hangosan beszélt.
Valójában jóindulatú teremtés volt. Nem fogta be egyelőre. Azt mondta, előbb szokja meg a helyét, de beszélgetni nem lehetett vele a szokásos módon. Nem barátkozott. Egy-egy mondattal válaszolt, azzal be kellett érni. Kivételt csak a családtagokkal tett.
Cili inkább a kertben időzött. Mindig volt mit gereblyézni, vagy gyomlálni. Egyik délután elhatározta, hogy talicskára rakja azt a földkupacot, amit ottfelejtettek egy újonnan ültetett fa közelében, s arra várt, hogy valaki szétszórja a laposabb területen. Felrakta a talicskára, s tolta távolabb, mikor Tamás belépett a kapun, s nagyot kiáltott.
- Hoppá, hoppá! Ez nem magácskának való, kezét csókolom ! - mondta, s ledobta a zakóját a kerti kerítésre.
Cili letette a talicskát, s nevetéssel válaszolt.
- Nem először teszem. Otthon, Dombszegen nekünk is volt kertünk. Sokszor talicskáztam.
- Az lehet, de én akkor sem engedem, hogy cipekedjen, ha itt vagyok !- mondta, s átvette a földdel megrakott alkalmatosságot. Miközben utcai öltözékben szétszórta a földet, kedélyesen beszélt a kertről. Mikor befejezte, megtörölgette arcát, s azt mondta :
- Cili kedves, arra kérem, legközelebb várjon meg az ilyen munkákkal.
- Nem testálhatom át magára a munkámat.
- Ez nem a maga munkája. Vagy valaki mást mondott?!
- Tulajdonképpen senki, de bizonyos kerti munkákat el kell végeznem.
- De nem ilyesmit. Ha mégis kedve kerekedne rá, várjon meg vele, rendben ?!- kérdezte, s úgy mosolygott hozzá, hogy Cili elpirult, s félrenézve felelt.
- Ha mindenképpen ragaszkodik hozzá.
- Köszönöm. Öröm magával egyezkedni.
Cili nevetett.
- De nem hasznos! Most majd dolgozhat.
- Maga mellett örömmel.
Cili elfordította újra a tekintetét, s kitérőn mondta:
- Igaza van, szép ez a kert! Sorba ültetett gyümölcsfákkal, köztük hasznos kis bokrokkal, s a foltokban meghagyott pázsittal, valóban kedves, árnyas liget.
- Ha kedve van hozzá, sétáljon el velem hátra, a szamócáshoz. Hallottam, hogy a szülei is foglalkoztak vele. Nóri lelkesen mesélte, hogy sokat evett, míg maguknál volt. Mi csak aztán telepítettük, hogy Nóri beszélt róla...- mondta Tamás, s elindultak együtt a kert végébe.
Cili nem lepődött meg, hogy sétára hívta. Kezdett már hozzászokni, hogy Tamás minden alkalmat megragadott arra, hogy beszélgessenek. Ha más mondandója nem volt, akkor megkérdezte, jól aludt-e. Mindezt olyan kedves, közvetlen módon, hogy nem lehetett kitérni előle.
Tett mást is. Egyik este leült mellé a hallban, mikor egyedül nézte a televíziót, s arról kezdett beszélni, hogy miért megy Londonba. Azt mondta, kettős oka van. Részben egzisztenciális, régi vágya, hogy más viszonyok között tanítson. Másrészt anyja kívánságára. Anyját nagyon bántja Nóri helyzete. Arra kérte, legyen mellette, hogy ne legyen ennyire magányos, s ösztönözze teljesebb élet felé.
Jólesőn érintette, de még mindig benne volt a kezdeti nyugtalansága, ahogy most is. A tanár arról beszélt, hogy szívesen sétálgat a kertben. Különösen akkor, ha kellemes társaságban teheti. Közben a szamócáshoz értek. Tamás leguggolt az egyik ágyás szélébe, s más témával folytatta.
- Megfigyelte már, hogy milyen csodás a természet?! Példának itt van ez a folyton érő szamóca. Nézze, ezek már érettek, de itt van mellettük a sok különböző nagyságú kezdemény, szinte időrendbe beprogramozva. A tudomány műve, a növénynemesítők érdeme, de ha jobban meggondolja az ember, Isten engedékenységét látja benne...- mondta, leszedett egy szép, piros epret, s Cili felé nyújtott, miközben halkabb hangon megkérdezte - Beszélt már a gyerekekkel?
Elindultak visszafelé, s Cili szomorúan mondta, eddig nem hívták. Érzi, biztosan érzi, hogy neheztelnek rá. Tamás meleg hangon vigasztalta. Azt mondta, ez egy folyamat része, a gyerekek hamarosan túl lesznek rajta, s jelentkeznek. Mire kiértek a kertből, Cili megfeledkezett a benne lévő nyugtalanságról.
