A menedék
X/113
Ezekben a napokban Cili akarva-akaratlanul is bepillantást nyert a Füredi család megszokott életébe. Volt abban valami kedves harmónia, ahogy éltek. Lassan a hatása alá került, s kezdett maga is megbarátkozni a helyzetével Mindennapokhoz tartozott, hogy amint a két Füredi fivér megérkezett, leültek anyjuk mellé rövid beszélgetésre. Ha Polli aludt éppen, letelepedtek kis időre a hallban, s miközben Juliska tálcán feketét hozott, újságot olvastak, aztán megbeszélték. Az sem zavarta őket, hogy Cili közben ott volt, vagy Juliska ott téblábolt körülöttük.
Tegezte mind a két férfiút, míg ők magázták, és Juliska néninek szólították. Látható tisztelettel voltak iránta. Még a pokróc ügyvéd is. Azt is elviselték, hogy beleszóljon a beszélgetésükbe. Ahogy ezen a napon is, noha éppen a magas politikáról volt szó, amihez Juliska aligha értett. Tamásék a regnáló kormány, koalíciós megállapodását tárgyalták.
Tamásnak az volt a véleménye, a kisebb kormánypártnak nagyobb beleszólást kellene kapni az ügyek intézésébe. Az ügyvéd szerint lehetőségeikkel sem éltek megfelelően. Mivel nem voltak egy véleményen, mérsékelt vita alakult ki köztük. Juliska lezárta a maga módján.
- Minek vitatkoztok ezen. Egyik kutya, másik eb, és mindig a nagyobb kutya győz, mert erősebb. Az árak meg az égig nőnek közben. Tudjátok, hogy a hentes mit kért a két kiló combért ?! Majdnem kétezer forintot! Hol van itt a jobb világ, amit annyira emlegetnek ?! Na, meg is mondtam neki a magamét !
Az ügyvéd döcögősen nevetett.
- Akkor a hentesünknek ma nem volt jó napja!
Juliska félrehallotta.
- Ha volt apja, ha nem volt, akkor se fogok hallgatni ! Két kiló comb majdnem két ezer forint?! Rablás!
Senki sem nevetett. Cili ott olvasgatott a közelükben, s Tamás hozzáfordult.
- Szokott politizálni, Cili kedves ?!
- Valamikor édesapámmal mindig megbeszéltük, hogy mi történik a világban. De Imre mellett leszoktam róla.
- Munkahelyén sem volt lehetősége ?
- Ilyesmire nemigen akadt idő. Persze, azért van véleményem.
-Örömmel meghallgatom, ha érdemesít rá. Ahogy szívesen megvitatnám az éppen aktuális eseményeket, vagy a várható fejleményeket is. Bármit, amihez éppen kedve van. Most mit olvas?
- Egy régebbi újságot forgatok. Nevető palóc sírfeliratokat találtam benne. Némelyik csakugyan mókás.
- Például ?! Avasson be bennünket is, ha nem fárasztom vele ?!
Cili halkan felnevetett, s belenézett az újságba.
- Itt van mindjárt Mikszáth Kálmán gyűjtéséből, amire egy vidéki város temetőjében akadt. " Várlak, édes férjem! Ezernyolcszázhuszonkilenc, február tizenhét. " Alatta ez áll : " Íme, itt vagyok, szeretett nőm! Ezernyolcszázhetvennégy október öt." Mikszáth megjegyzése : " Ez bizony nemigen sietett."
Tamás nagyot nevetett, vigyorgott az ügyvéd is. Cili nem akarta túlzásba vinni a felolvasást, s letette az újságot. Az ügyvéd felvette, s magával vitte a szobájába. Tamás még ott maradt, s újra Cilihez fordult, hangjában részvét volt.
-Hallom, a gyerekekkel nem változott a helyzet. Kicsit hosszan hallgatnak, valóban. Tudok valamiben segíteni ? Bármiben szívesen állok a rendelkezésére.
Cili a szokásos udvarias mondatokkal felelt.
- Nagyon kedves, de nem akarom terhelni a gondommal.
- Ez sem teher, éppen ellenkezőleg. Örömmel segítenék. Ötletem is van hozzá. A gyerekeket meg kellene keresni az iskolában. Pedagógusként könnyebben jutok a közelükbe. Szívesen beszélek velük, ha gondolja.
-Ó, nem!-rebbent Cili ijedten. Nem akarta, hogy megriadjanak az ismeretlen embertől. S, sietve hozzátette - Amúgy se akarom sürgetni őket, hiszen maga is mondta, hogy ez egy folyamat része. Akkor meg kell várnom, míg a végére érnek. Csak nagyon nehéz.
- Együtt érzőn mondom, hogy megértem. Köszönöm, hogy gondja ellenére köztünk van, és nem húzódik vissza a szobájába.
Cilit elfogta újra a nyugtalanság. Sietve felállt, s valami munka után nézett. Eszébe jutott, hogy fel kell tennie a kimosott, kivasalt sötétítő függönyöket a hallban. A könyvtárszobából kihozta a szobai létrát, de mielőtt hozzáfogott volna, Tamás felpattant a székéből.
- Nem engedem nyújtózni !- mondta, s frissen, fürgén fellépett a létrára.
Az első függönyt felcsíptette, mikor lenyúlt a másodikért, tréfálkozón megfogta Cili kezét. Cili nevetett, de nem volt jókedve. Amint tehette, besietett a szobájába. Megint védekezett. Menekült valami elől, ami éppúgy vonzotta, mint aggodalommal, nyugtalansággal töltötte el.
X/114
Ötödik nap délutánján telefonáltak a gyerekek, s mindjárt mondták, hogy apjuk is otthon van. Míg Cili beszélt velük, folyton attól rettegett, hogy Imre kiveszi a készüléket a kezükből, s ordítozni fog. Mintha gyerekei hangján is hallotta volna ezt a félelmet. Bizonytalanok voltak, mosolytalanul beszéltek. Nem hozták szóba az elválásukat. Magától mondta, hogy nincs óra, hogy ne gondolna rájuk, s nagyon reméli, hogy a hétvégén találkozhatnak. Akkor éppen Lackóval beszélt, s emlegette Pollit is. Aranyos néninek nevezte, aki maga is várja, hogy megismerkedjenek. Hozzátette, amennyiben apjuk a hétvégébe beleegyezik, elmegy értük, s áthozza őket Budára. A gyerekek csak a telefonszámot ismerték, a címet nem. Imre miatt hallgatta el. Nem akarta, hogy odarohanjon, ha olyan kedve támad. Imre elvette a kisfiútól a telefont, de ordítozás helyett jókedvűen, tréfálkozón csendült a hangja.
- Kézcsókom, édes asszonyom! És, hogy s mint szolgál a kedves Polli néni egészsége ?! Apropó! Polli bácsi is van ?!
Cili legyűrte az idegességét, s elnevette magát.
- Polli bácsi nincsen, de Polli néni egészsége hála Istennek jól szolgál. Jól vagytok ?!- kérdezte a beidegződés okán.
Imre bosszús hangot hallatott.
- Erre most mit feleljek ?! Inkább semmit. De van más mondandóm. Arról ne is álmodj, hogy kimennek Budára a gyerekek. Szó sem lehet róla!
- Ne okozz még több bánatot nekünk.
- Ha más mondandód nincs, akkor kibeszélgettük magunkat egy időre, kis szívem!
- Engedd el őket, nagyon szépen kérlek! Azt is elfogadom, hogy te határozz az órában. Elmegyek értük, csak azt mondd, mikor mehetek.
- Semmikor. Nem mehetnek. Megmondtam, hogy szó sem lehet róla! - felelte Imre keményen, megfellebbezhetetlen hangon.
Cili elvesztette nyugalmát, s zaklatottan felelt.
- Nincs okod megtiltani, hogy ide jöjjenek. Ez egy tisztes ház, szívesen látják őket. Nekem pedig jogom van a gyermekeimhez.
Imre kárörvendőn nevetett.
- Neked már csak a kusshoz van jogod, kis szívem! Bizonyíthatón elhagytad a gyermekeidet.
- Elhagytam őket, mert erre kényszeríttettél!
- Ebbe most ne menjünk bele, jó ?! Eztán csak akkor láthatod őket, ha kiérdemled.
- Szerinted mivel érdemelhetem ki ?
- Azzal például, ha első lépésként átveszed Ibolyka rendszeres irányítását. Amióta elmentél, bosszantóan bizonytalan. Folyton kérdez. Most például a befőzés miatt, mert a szamócabefőzés ideje állítólag most van. Mikor kellett nekem ezzel foglalkozni? Kezdem hinni, hogy titkon irányítottad. Akkor irányítsd most is.
- Rendben van. Átveszem Ibolyka irányítását.
- Helyes. Ha működik a dolog, beszélhetünk másról is, de addig nem! ...Na, csók! További jó pelenkázást! - mondta, s letette anélkül, hogy visszaadta volna a gyerekeknek a kagylót.
Cili a hallból telefonált. Azt hitte, hogy egyedül van, s a falhoz dőlt halk sírással. Füredi Pál végighallgatta a beszélgetést. Az ügyvédet eltakarták a szobanövények, valamit olvasott az udvarra néző üvegfal előtt, s most megszólalt.
- Spóroljon a könnyekkel, Lónyainé! Használja inkább az eszét. Azért van! - mondta, kijött a filodendronok mögül, s a hall közepén megállva folytatta - Nem terhelem olyan nehéz fogalmakkal, mint törvény és jog, csak emlékeztetem arra, hogy van egy ügyvéd a közelében. Mi a gond a gyerekekkel, ha nem esik nehezére ?!
Cili a szemeit törölgette, s közben azon töprengett, miképpen térhetne ki a kilátásba helyezett beavatkozás elől. Ha Imre rájön, hogy férfi van a házban, kettő is mindjárt, még inkább megvadul.
- A volt férjem bizonyos feltételekhez köti a láthatásukat,...- mondta utalva a telefonbeszélgetésre - de nem gond, ha szabad használnom a telefont, és irányíthatom a háztartási alkalmazottat. Ez a kikötése.
Az ügyvéd felhördült.
- Háztartási alkalmazott ?! Ez egyre cifrább lesz. Nem gondolja, hogy ez némi magyarázatra szorul ?! Míg maga itt van nálunk, közben maguknál alkalmazott ügyködik ?! Mi éri meg ennyire, kedves asszonyom ?! Beavatna ?!
Szavaiban ott volt megint a sanda gyanúsítás, de Cili most nem érzékenykedhetett. Röviden elmondta a dolog lényegét, az ügyvéd rosszalló arccal hallgatta, aztán várható módon reagált.
- Nők! Még szakítani sem tudnak rendesen. Arról nem is beszélve, hogy mértéket sem tudnak tartani, vagy betartatni. Az egyik típus harácsol, amikor kártérítést követel. Az Isten pénze se elég neki. Míg a másik valamiféle bűntudatból hagyja, hogy idióta módjára a földbe döngöljék...Kitalálja, hogy magát hova sorolom ?!
- Nincs olyanféle bűntudatom, amire gondol, de a gyerekeim miatt rugalmasnak kell lennem. Nem lehet törvénnyel elintézni mindent, kedves ügyvéd úr...- mondta Cili csendesen, de határozottan.
Füredi Pál bosszúsan nevetett.
- Ja, ha maga jobban tudja ?! - felelte, s hátat fordított, mint aki befejezte a beszélgetést.
Cili örült, hogy ennyivel megúszta. Késő délután volt, lemenőben volt már a nap. Nóra elment sétálni az édesanyjával, Tamás nem volt a házban, csak kettesben voltak a hallban. Az ügyvéd elterpeszkedett az egyik fonott fotelban, s olvasott tovább. Cili port törölgetett a közelében. Az ügyvéd megszólalt újra.
- Mi volt a kedves papa foglalkozása ? - kérdezte meglepő módon.
Cili rácsodálkozott, de azért felelt.
- Édesapám cipész volt.
- Akkor nem üveges ?!
Cili szíve szerint fejbe ütötte volna, de aztán csak csendes bánattal felelt.
- Nem volt üveges valóban, de tisztelte embertársait, és mindig elfogadható módon szólt, ha valamit szeretett volna.
Füredi Pál felkapta a fejét. Végignézett Cilin kedvtelve, s jókedvűen mondta:
- Lehet, hogy maga nem is olyan reménytelen eset ?! Na, majd meglátjuk.
Cili nem felelt. Ráhagyta, mondjon amit akar. Bement nyugodtan a szobájába. Gondolta, ennyivel tartozott magának. Nem lett volna ilyen nyugodt, ha belelát az ügyvéd gondolataiba. Füredi Pálnak ettől az órától kezdve tervei voltak Marosi Cilivel.
X/115
Nórát egyik este külföldről keresték telefonon. Csak pár percig beszélt. Telefonálás után leült a hallban az egyik fotelba, s maga elé nézett rémült arccal. Cili nem faggatta volna, ha nem látja rajta a kínt. Átfogta a vállát.
- Nórikám, valami baj van?! - kérdezte csendesen.
Nóra hirtelen hozzáborult, s olyan sírás tört ki belőle, ami Cilit is megrémítette.
- Jaj, a gyerekeim ... a gyerekeim ... Járvány ütötte fel fejét a településen. Vérzéses láz, iszonytató, gyógyíthatatlan. Lohitó meghalt. A gyerekeim ... jaj, a gyerekeim...- ismételte, s zokogásba fúlt a hangja.
Cili rémülten kérdezte :
- A gyerekeid is megbetegedtek ?!
- Nem... Talán még nem... Nincsenek otthon... Messze vannak, de magukra maradtak... Teljesen magukra maradtak abban az iszonyú helyzetben... Ha nem segítek, meghalnak... Jaj, meghalnak!... Mit tegyek, mitévő legyek ?! - mondta zokogva.
Ez valóban kétségbeejtő helyzet volt. Ilyenkor vigasztalni sem lehet az anyát, mert nincs mivel. Cili se tudott mit mondani, csak könnyezve ölelte. Hamarosan megjelentek Nóra bátyái is a hallban. Nóra nekik is elzokogta a bánatát.
Tamás idegesen mondta :
- Valahogy ki kell hozni őket az országból. Beszélek a sógoroddal, add ide a londoni telefonszámát!
- Londonból semmit sem tehet, semmit!!
- Akkor nekünk kell cselekedni. Készülj, utazunk!
Nóra felsírt újra, mint végső reményét vesztett ember.
- Hova ?! Nincs hova menni!- kiabálta, s látszott rajta, hogy alig van magánál.
Tamás a vállára tette a kezét.
- Nóri szedd össze magad!- szólt rá figyelmeztetőn - Természetesen Kaiba megyünk, és elhozzuk őket.
- Kaiba nem juthatunk el. A hadsereg lezárta a fertőzött területeket, aki megpróbál illegálisan belépni, vagy kilépni a tiltott zónából, kegyetlenül lelövik.
Cili látta, hogy Nóra végtelen kétségbeesésében nem tudja megfelelőn tájékoztatni a testvéreit. Megpróbált segíteni, s közbeszólt gyorsan.
- Nóri azt mondta, a gyerekek nincsenek otthon.
Nóra még mindig sírt, s úgy felelt.
- Tanzániában vannak, Mwanzában, a Viktória tó közelében egy angol nyelvi táborban. De három nap múlva szélnek eresztik őket ... Jaj, Istenem, megpróbálnak majd hazajutni... Jaj, lelövik őket, vagy a vírus végez velük... Elvesznek, mindenképpen elvesznek!
- Nem hagyhatjuk ennyiben! - nyugtatta Tamás - Akkor Mwanzába kell eljutnunk addig, míg a gyerekek ott vannak.
Nóra rossz idegállapotában sírva kiabált Tamás arcába.
- Képtelenség, érted ?! Mire odajutunk, már nem lesznek ott!
- Nyugodj meg! A reggeli géppel elrepülünk, és ott leszünk Mwanzában időben.
- Nem érted, hogy nem lehet?! Nem ismered Afrikán belül a viszonyokat. Egy hétig is eltartana az út a legközelebbi repülőtértől, még akkor is, ha előre megszerveztük.
Tanácstalanul álltak körülötte. Pali egy idő után megköszörülte a torkát, s előjött belőle az ügyvéd.
- Mindenesetre, azonnal felújítjuk a bírósági keresetet. Eljárunk újra a Nemzetközi Vöröskeresztnél, segítséget kérünk a Vörös Félholdtól. Minden létező fórumot bejárunk. Az apa meghalt. Ezek után az anyához kell kerülni a gyerekeknek.
Senki sem felelt. Nórát sem vigasztalták bátyja szavai, felsírt újra.
- Megbüntetett az Isten, mert hagytam elvenni őket! Én vagyok az oka, hogy ilyen helyzetbe kerültek, egyedül én!
Szegény Nóra iszonyú bánatában olyasmivel vádolta magát, amit sohasem követett el. Hiszen erővel vették el tőle a gyermekeit. S, neki menekülnie kellett a férje igaztalan haragja elől. A puszta életét kellett menteni. Most hiába emlékeztetnék rá, továbbra is önmagát fogja vádolni, mert bűnhődni akar. Belemarni saját magába, erre kényszeríti a fájdalom.
Az ügyvéd is némán topogott, csak Tamásnak volt elég lelkiereje a vigasztaláshoz. Átölelte a húgát, halkan beszélt, meggyőzőn. Nóra úgy-ahogy összeszedte magát, s Cilihez fordult.
- Menj be anyuskához, és ments ki ma estére. Nem szabad látnia rajtam a bánatot. Fektesd le, és vond el a figyelmét. Ma este ne nézzen televíziót.
Cili engedelmesen mozdult, s magára hagyta a gyötrődő testvéreket.
X/116
Polli már fürdés után volt, s olvasgatott a kerekesszékben. Csendes mosollyal fogadta Cilit, s nem kérdezte Nóra felől. Cili lefektette, mindent rendbe tett körülötte, közben a televízió távirányítóját zsebre dugta. Mikor végzett, felolvasásra ajánlkozott. Polli nem felelt az ajánlkozására, helyette azt mondta:
- Annak valami oka van, hogy Nóri nem jött be hozzám. Mi történt, kislányom?
- Csak valami elfoglaltsága akadt...- felelte Cili kitérőn.
- Ülj le ide az ágyam mellé, és figyelj rám!- mondta Polli komoly hangon. Megvárta, míg Cili közelebb húzott egy széket, aztán folytatta - Ne ess a gyermekeim hibájába, Cilikém! Rosszul féltenek. Mentségük a szeretet, de akkor is nehezen viselem. Tőled mást várok. Olyan társam legyél, aki helyettem lát, és hall ott, ahol nem tudok jelen lenni. Mondd el, kislányom, hogy mi történt ?
Cili elfogódottan felelt.
- Én is féltem Polli nénit.
- Akkor kíméletesen fogalmazz, de tudni akarom, hogy milyen baj érte a családomat. Tudnom kell. Élek. Felnőtt ember vagyok. Anya. Megérzem a bajt. Ne tegyetek úgy, mintha magatehetetlen, fejlődésben visszamaradt gyermek volnék, aki semmit sem ért, semmit sem tehet...Ne temessetek el idő előtt, kislányom!
Cili bajban volt. Ha beszél, Nóráék komolyan megneheztelnek rá. Ha hallgat, Pollinak okoz csalódást, hiszen világosan megfogalmazta, mit vár tőle. Felállt zavarában, s azt mondta, előbb szeretne Tamással beszélni, s kisietett a szobából.
Nóráék már nem voltak a hallban. Gondolta, az ügyvéd szobájába vannak. Benyitott az első folyosóra, s bekopogtatott Pali ajtaján. Mivel nem kapott választ, tétovázott kicsit, aztán ment tovább. Nóra szobája is üres volt. Sietett a következő ajtóhoz. Az volt a könyvtárszoba. Tárva volt az ajtó, senki sem volt bent, csak egy olvasólámpa világított az egyik fotel mellett, mintha úgy felejtették volna. A folyosó végében volt Tamás szobája. Nézte a betett ajtót, s nehezen szánta rá magát, hogy közelebb menjen. Végül mégis bekopogtatott.
- Egy pillanat türelmet kérek, Cili! - szólt ki Tamás - Éppen a létra tetején vagyok az ajtó mögött.
Cilit meglepte a válasz, de nem volt ideje a meditálásra, Tamás kitárta az ajtót, kezében két könyvet tartott, s kedvesen mondta :
- Parancsoljon! Jöjjön beljebb, de mehetünk a könyvtárszobába is. Eddig ott voltam, csak ezt a két könyvet kerestem az ajtó feletti polcon. Régi szokásom, hogy kedves könyveimet a szobámban tartom.
Cili nem lépett beljebb, csak sietve mondta a gondját. Tamás elkomolyodott, letette a könyveket, s azt mondta :
- Majd én beszélek anyuskával. Teljesen igaza van. Bizonyos helyzetekben többet árt a kímélet, mint használ.
Elindultak együtt Polli szobája felé. Cili megkérdezte :
- Nóriék hova lettek ?!
- Elmentek egy ismerős jogászhoz, akinek jó kapcsolata van a követséggel. Az ismerős már beszélt telefonon a követség egyik titkárával, még ma este elviszi Nóriékat hozzá. Valamit tenni kell. Nórinak igaza van, a hivatalos út hosszú, és bizonytalan. Célravezetőbb megoldást kell találni.
Közben Polli ajtajához értek, Cili megtorpant.
- Kint maradok. Nem akarom zavarni a beszélgetésüket. - mondta előzékenyen.
Tamás ránézett, valamiféle neheztelő mosoly volt a szemén. Nemes egyszerűséggel megfogta Cili egyik kezét, szájához emelte, aztán kézen fogva bevezette anyja szobájába. Lenyomta a székére, húzott mellé egy másikat. Most anyja kezét vette a kezébe. Halkan beszélt, nyugodtan, meggyőzőn, és semmit sem hallgatott el. Hozzátette, az ismerős jogász szerint van némi remény arra, hogy a követségi titkár segíteni tud. Egyelőre az is megoldás volna, ha a gyerekeket biztonságba helyeznék. Persze, nem hivatalosan, mert az nem járható út. Abban a világban magánúton könnyebb boldogulni.
Polli szép nyugalommal hallgatta fiát, aztán azt mondta :
- Nem gondoltatok rá, hogy felhívjátok Alfréd Memlinget ?! Nórinak megmondták annak idején, hogy bármikor, bármiben segítenek. Tamás egy pillanatig töprengett, aztán lemondón felelt.
- Ők sem érnék el időben a gyerekeket. Szudán messze van oda.
- De tudjuk, hogy egyik fiuk Zanzibárban van. Egy közelben lévő vöröskeresztes orvos pedig többet tehet most, mint száz követségi titkár Budapestről.
Tamás a homlokára ütött.
- A mindenét, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe! Letaglózott bennünket a hír, csak így történhetett... - mondta, s Cilihez fordult - Anyuskám egy kedves belga orvos családot említett, akik már húsz éve élnek Afrikában. Ők segítettek Nórinak titokban visszajutni a gyerekekhez legutóbb. Igaza van anyuskának, most is segítenének. Ha Nóriék megjönnek, azonnal telefonálunk.
Ebben megnyugodtak. Beszélgettek aztán a kitört járványról. Fürediék tájékozottak voltak, s Polli elmagyarázta Cilinek, hogy az ilyen súlyos járványok abból adódnak, hogy az ottani emberek vadásznak az őserdő állataira, köztük majmokra is, s nem tudnak különbséget tenni beteg és egészséges állat között. Tudósok már megállapították, hogy a vérzéses lázat főképpen a majmok terjesztik. Az emberre szinte halálos a kór, a fertőzöttek közül alig éli túl valaki a betegséget, de nem lehet jobb belátásra bírni az ott élőket, mert nem hajlandók tudomásul venni az összefüggéseket. A járványt gonosz varázslatnak tartják, s továbbra is válogatás nélkül fogyasztják a levadászott állatokat.
A beszélgetés után Polli elbocsátotta őket. Mielőtt kimentek a szobából, Cili finoman Polli keze ügyébe tette a televízió távirányítóját, aztán elmosolyodva hozzáhajolt, s bocsánatkérőn csókot lehelt az arcára. Tamással sétálva mentek a hallig, ott elágazott az útjuk.
A férfi csendesen megkérdezte :
- Most sincs kedve egy kis beszélgetésre ?
- Dolgozni akart, azért vette le a könyveket. Amúgy se vagyok még egyedül... - mondta Nóra otthonlétére utalva, de nyilvánvaló kitéréssel. - Nem volt szándékomban ma este dolgozni. Másrészt, nem csak a későbbi időkre szólt a meghívásom. Szeretném, ha ma este velem töltene egy kis időt. Legalább addig, míg Nóriék megérkeznek.
- Őszintén szólva, most nincs sok lelkierőm a komoly beszélgetéshez. Nóri bánata engem is megviselt.
- Szó sincs komoly beszélgetésről. Shakespeare szonetteket akartam olvasni. Ha kedve van hozzá, megtehetjük együtt. A költészet jó hatással van az ember idegeire. Engem mindig megnyugtatnak a versek. Különösen, a ma estére választott szonettek. Köztük a világirodalom legszebb gyöngyszeme, a hetvenötödik szonett. Ismeri, ugye?!
Cili véletlenül ismerte, mert amúgy nem foglalkozott elmélyülten Shakespeare szonettekkel. Fel is ötlöttek benne mindjárt a híres kezdősorok - " Az vagy nekem, mi testnek a kenyér..." Most már határozottabban tiltakozott.
- Ma este feltétlenül a csengő közelében kell maradnom. Polli néni fegyelmezett ember, de szervezete megfáradt már, a rossz hírek nincsenek tekintettel rá.
Tamás szemében mosoly ült.
- Már napokkal előbb beszereltem a csengőt a könyvtárszobába. Ha anyuska hívja, meghalljuk...- mondta, s hangja is mosolygott.
Cili látta, hogy nem szabadulhat, noha mindenképpen szabadulni akart. Elfogta újra az a fajta nyugtalanság, amit már néhányszor átélt a tanár társaságában. Menekült újra, s Füredi Tamás arcába nézett.
- Tamás kedves, ne hívjon se most, se később. Nem volna okos dolog, ha hozzászoknánk egymás társaságához.
- Mert néhány hónap múlva elmegyek ?! - kérdezte Füredi Tamás halk, fojtott hangon.
- Próbáljon megérteni. Iszonyú dolgokon mentem keresztül, és nem tegnap óta. Félek mindentől, ami bánatot okozhat. Magát könnyű volna nagyon megkedvelni, pár hónap múlva nehéz volna elengedni. Ezért arra kérem, maradjon minden úgy, ahogy van.
- Értem. Rendben van! - felelte Füredi Tamás halk komolyan, mint akit meggyőztek. Kicsit meghajtotta magát, miközben azt mondta - Akkor, jó éjt, Cili ! Pihenjen jól.
- Köszönöm. Maga is! - felelte Cili. Megfordult gyorsan, s kiment a hallból.
Füredi Tamás a könyvtárszobába menet Cili szavain gondolkodott. Tudomásul vette Cili döntését, mert tisztelte a női lélek érzékenységét. De ezúttal a visszautasítás kicsit lehangolta. Ebben a hangulatban fogott hozzá a szonettek olvasásához. Közelebbről a hetvenötödik szonetthez, s nem véletlenül. Mostanában gyakran ötlöttek fel benne az ismert sorok, olykor egészen váratlanul. Még nem olvasott bele, csak meditált felette. Miért ez a szonett jut eszébe folyton, miért éppen ez?! Valami van benne, ami összefüggésbe került az életével, ami folyton megidézi a híres sorokat, mintha így akarná figyelmeztetni valamire, de vajon mire ?! Miről nem tud, noha tudnia kellene róla, mert vele történik.
Olvasni kezdte az írást. "Az vagy nekem, mi testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek... Lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg... Csupa fény, és boldogság büszke elmém, majd fél : az idő ellop, eltemet... Csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet... Arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok... Nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam, s még kapok... Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok, és mindig szomjazom.” Leengedte a könyvet, s maga elé nézett. Lelki szemei előtt megjelent Cili kedves arca. Tisztán látta, szinte élesen. Hirtelen elfogta valami kínzó, félelmetes vágyakozás. Nem is vágyakozás volt már ez, hanem őrült vágy. Férfiúi szenvedélyének olyan heves jelentkezése, amibe valósággal beleszédült. Lecsapta a könyvet, s felugrott. Járkálni kezdett a szobában nyugtalanul, mint aki tiltakozik a tilos, mégis erősen kívánt szenvedély ellen.
X/117
A Füredi házban szorongással teltek a következő napok. Nóra gyermekeinek sorsa mindenkit nyugtalanított. Cilinek eszébe juttatták folyton saját gyerekeit. Azóta se találkozhatott velük, noha már átvette Ibolyka irányítását.
Imre napok múltán is azt felelte "csigavér!" Még nem győződött meg eléggé arról, hogy elvárásai szerint működik az irányítás. Eljött a következő hétvége. Imre pénteken este azt mondta, talán majd vasárnap. Szombaton este közölte, vasárnap kirándulni megy a gyerekekkel, sajnálja. Cilinek gyötrő éjszakái voltak. Keserves elválásuk után mielőbb találkoznia kellett volna a gyerekekkel, de nyilvánvaló volt, hogy Imre mindent elkövet, hogy ne sikerüljön.
Hétfőn délután elkérte magát Pollitól, s a gyerekeket megvárta az iskola napközije előtt. Míg várakozott, agyába ötlött, hogy talán jobb is, ha egyelőre házon kívül találkoznak, mert Nórának fájdalmat okozhat, ha őt magát együtt látja a gyermekeivel, míg a maga két gyermeke valahol messze életveszélyben van.
Egészen megnyugodott a helyzetben, s derűsen várta őket. Először Saci jelent meg. Örült a kislány, de Cili látta rajta, hogy lélekben még mindig neheztel. Lackó nagyobb örömmel rohant hozzá. Átölelte a nyakát, s annyi puszit adott, amennyit egyszerre talán még soha.
Cili úgy tervezte, hogy egy-két órára elviszi őket egy közeli presszóba, aztán hazafuvarozza a két gyereket. Örömmel mondta a tervét, de a gyerekek nem örültek vele. Szótlan hallgatással fogadták, majd Saci azt mondta :
- Ne haragudj, anya, de nem lehet. Apa megbántódna. Mióta elmentél, minden idejét velünk tölti. Minden reggel előre megbeszéljük a programot. Ma vásárolni megyünk.
Cilinek is rosszulesett, de nem mondta. Érezte, ez is neheztelésük része, s egyféle árvaságuké is, hogy ő elment, s ők hárman magukra maradtak. Csendesen mondta, megérti, de nagyon remélte, hogy együtt lehet velük egy kicsit. Amint befejezte, megjelent Imre, s kérdőre vonta, hogy mit keres ott. Nyugodt szavakkal válaszolt. Imre váltott hirtelen. Azt mondta, a gyerekektől függ, s ránézett kérdőn a gyerekeire. Mindkét gyermek lehajtotta a fejét és hallgatott. Imre diadalmasan nézett Cilire.
- Látod?! Így jár az, aki elhagyja a gyerekeit.
A gyermekek hirtelen meggondolták magukat, mintha megbánták volna addigi viselkedésüket. Követelni kezdték, hogy egyezzenek meg a hét egy napjában, mert a feltételezéssel ellentétben, anyjukkal is találkozni akarnak. Imre ezúttal engedett, s megbeszélték a péntek délutánokat, de hozzátette, hogy hat órára vigye haza őket. Késés esetén befejezettnek tekinti a találkozásokat. Aztán átfogta a gyerekei vállát, vitte őket a kocsijához, beültek és elrobogtak.
Cili most is könnyekkel vezetett Budára. Mikor megérkezett, a ház előtt összefutott Füredi Tamással. A tanár mögötte fékezett, nem állt be az udvarra, de Cilinek kinyitotta a kaput előzékenyen. Aztán megvárta, amíg kiszállt a kocsiból, s halk, együtt érzőn kérdezte :
- Bánat érte ?!
Cili bólintott, s pár szóval elmondta, hol járt, s mit végzett. Végül hozzátette:
- Restellem, hogy már az elején el kell térnem a szerződéstől, de nem tehetek mást. Bízom Polli néni megértésében. Ahogy Nóráéban is. Amíg itthon van, helyettesít biztosan, utána Juliskát kérem rá. Az ügyvéd úrnak megmondom, nyugodtan számolja le a fizetésemből ezeket az órákat. Akkor talán nem veszi annyira rossz néven, ha péntek délutánonként elmegyek.
- Velem nem számolt ?! - kérdezte Füredi Tamás kis mosollyal.
Cili félreértette, s nagyon csendesen válaszolt.
- A maga megértésében bíztam legjobban. Rosszul tettem ?
Füredi Tamás néhány pillanatig hallgatott, aztán fojtott hangon felelt.
- Drága, kicsi asszony tudnia kell, hogy minden körülmények között, magáé a támogatásom. Annál sokkal több is. Momentán, ismét a segítségemre gondolok. Majd pénteki napokon időben jövök. Vigyázok anyuskára, nem kell Juliska segítsége. Csak ne lássak könnyet a szemében, bármilyen gyönyörű is!
Cili arca lángba lobbant, s dadogni kezdett.
- Maga...maga...maga igazán rendes.
Nem azért akadoztak a szavai, mert zavarba hozta. Valami más történt vele. Sohasem tapasztalt örömöt érzett, szinte ujjongott bele a lelke, s szíve szerint azt felelte volna, legszívesebben megcsókolná a jó szívéért, de ezt nem mondhatta. A hallban elváltak egymásra mosolyogva.
Füredi Tamás bement a szobájába, s idegesen járkált fel-alá. Érezte, egyre jobban belebonyolódik ebbe a kapcsolatba. Felülkerekedett benne a józan ész. Belátta újra, hogy nem engedhet teret a vágyainak. Nem kezdhet viszonyt ezzel az édes kicsi nővel, mert annál jobban becsüli. Komoly tervei sem lehetnek vele, mert nincsenek meg hozzá a feltételek. Januárban várja a nehezen kiküzdött londoni állása, amelyről reméli, hogy hosszú távú lehetőség lesz. Cili nem menne ki vele, nem hagyná itt a gyerekeit. Ezt igazolta mostani ragaszkodása is. Ha teret enged a benne fellobbant érzésnek, s megfogja vele Cili szívét, januárban válniuk kell. Mondogatta magában, Cilinek igaza van. Nem szabad még közelebb kerülniük egymáshoz, mert bánatot hagyna maga után, s keserűséget vinne magával.
X/118
Polli megértéssel fogadta Cili kérését. Nóra külön köszönte, hogy tekintettel volt rá. Bármilyen erős volt, ezek a napok megviselték. Gyakran visszavonult a szobájába, s megtört arccal került elő.
Végre egyik este megnyugtató telefont kaptak. Megtalálták a gyerekeket az ifjabb Memling Mwanzában tartózkodó barátai. A fiúcskák éppen az utolsó napjukat töltötték a táborban. Ahogy Nóra megérezte, a járvány ellenére hazafelé készültek. Zanzibárban, egy angol típusú, egyházi fiúotthonban helyezték el őket. Nóra tudta, hogy ifjú Memlingék nem vehették magukhoz a fiait. Az orvoséknak hasonló okokból már volt gondjuk az ottani hatóságokkal, egy félig angol kislány mentése miatt, majdnem kiutasították a családot. Megnyugtató helyre kerültek a fiúk, majd onnan kell hivatalos úton elhozniuk őket. Megtették a legfontosabb lépéseket. Addig Nórának várni kell. Nem rohanhat Zanzibárba, hogy magához ölelje a fiait. A fiúk úgy tudták, hogy már régen meghalt.
Amíg nem lehet biztos abban, hogy sikerül megszereznie a gyerekeket, nem bolygathatja fel a nyugalmukat. Majd akkor rohan, repül hozzájuk.
A házban nyugodtabb lett a légkör. Nóra újra az anyja mellett volt, Cili most is igyekezett kettesben hagyni őket. Egyik délután a hallban olvasott ismét. Tamás megjött, s hamarosan kint volt a hallban. Nem ült le Cili mellé újságot olvasni, hanem megállt a szobafenyő előtt. S, mintha csak a növény érdekelné, azt mondta:
- Szépen zöldell ez a fenyő. Néhány hete még azt hittük, elszárad. Csodát művelt vele.
Cili letette a könyvet, s lassan közelebb ment.
- Nem szabad huzatba tenni. Csak fél métert húztam előre, de meghálálta !- mondta, s megsimogatta a fenyő ágát.
- Azt a szeretetet hálálja, amit a maga kedves lényétől kap...- felelte Tamás.
Cili zavarba jött.
- A növényeket is lehet szeretni...- mondta védekezőn, s nem mert Tamásra nézni.
Füredi Tamást így is tűzbe hozta. Gyönyörködőn nézte Cilit, élvezte kislányos zavarát is, közben próbált nyugodt maradni, de szavai árulkodtak.
- Sok melegség van magában. Érezzük mindannyian. Minden szebb lett, élettel telibb, amióta itt van. Felmelegített maga körül mindent.
Cili halk nevetéssel tiltakozott.
- Ne mondjon ilyet !
Nevetése olaj volt a tűzre. Füredi Tamás hátán már folyt a víz, s a hangja melegebb lett.
- Tudnia kell, mert megváltoztatta az én életemet is. Puszta közelsége sohasem tapasztalt örömmel tölt el.
Cili hirtelen rádöbbent, hogy átlépték a megengedett határt. Most már komolyan tiltakozott.
- Ezt nem szabad folytatnunk! Beszéljünk másról... - mondta határozottan.
Füredi Tamás elvesztette maradék józanságát is. Közelebb lépett, s fojtott hangon felelt.
- Késő! Már hatalmat szerzett a lelkem felett. Olyan hatalmat, amilyet még soha, senki. Tehet velem bármit. Elpusztíthat, vagy felemelhet. A maga kezében van a sorsom...- mondta, s karjai összezáródtak Cili körül.
A következő pillanatban megcsókolta olyan forrón, olyan követelőn, ahogy a feltámadt vágy lobogott benne. Az első varázslatos pillanatok után Cili magához tért, szinte erővel bontakozott ki az ölelő karokból, s zaklatott hangon tiltakozott.
- Soha többé ne tegyen ilyet!
Füredi Tamás bocsánatkérőn mosolygott. Kedves mosoly volt, noha igen nyugtalanító is egyben, mintha azt gondolta volna közben : " Hiába menekülsz, hiába futsz, mert sorsod elől futni úgysem tudsz!" A hangja is ilyesmiről árulkodott. Merészen felelt.
- Nem lehet, kicsi angyalom, mert többé nem mondok le róla!
Cili neheztelni akart, de nem tudott. Tamás csókja, szívet melengető szavai, de még a merészsége is örömmel töltötte el, de nem merte átadni magát az érzésnek. Biztos volt benne, hogy kettőjüknek nincs közös jövője. Szerelmi viszonyban pedig képtelen volt gondolkodni. Szavai is erről árulkodtak.
- Nem szabad, mert elmegy...- mondta fogyó levegővel. Akaratán kívül mondott vele mást is. Beismerte, hogy fáj a tudata.
Tamás értette, s válaszolt rá.
- Nem tudom, hogy lesz. Csak azt tudom, hogy - szeretem! Annyira szeretem, hogy teljesen betölt az érzés. Fogadjon el így is, ha megérintettem a szívét. Kérem. Nagyon szépen kérem...- mondta, s szemében megcsillantak a beismerő könnyek.
Cili úgy érezte, minden ereje kiszalad belőle.
- Ha elfogadom, megbánjuk mindketten...- felelte elhaló hangon.
Tamás hangja újra izzott.
- Becsületemre ígérem, kicsi angyalom, hogy minden elképzelhető módon megpróbálom kivédeni.
- Nem tudod kivédeni, mert nem lehet !- sírt fel Cili, s két tenyerébe temette az arcát. Tegezéssel adta Tamás tudtára, hogy elfogadta, mert ebben a percben minden józanságnál erősebb volt benne ez az érzés.
Füredi Tamás magához ölelte, s könyörgött.
- Kicsi angyalom, ne sírj! Ne gyilkolj vele !
Megcsókolta újra, s Cili most nem tiltakozott. Elmélyedtek a csókban, noha a legrosszabb helyen voltak. A hallban bármikor rájuk nyithattak volna, s akkor megdöbbenést okoznak. Polli már az első napon figyelmeztette a fiait. Főleg Palinak szánta a szavait. Azt mondta, őt ántják meg, ha a csinos, magányos asszony láttán megfeledkeznek az otthonuk tisztességéről.
A szemlélődő aligha hitte volna el, hogy itt most valami más történt, valami több. Nem fogalmazták meg, csak érezték mind a ketten. Cili már boldog volt, kimondhatatlanul boldog, amilyen eddigi életében még soha. Most nem gondolt arra, hogy Tamás elmegy néhány hónap múlva. Csak egyetlen dolgot akart, ilyen boldog maradni, amíg csak él. A csók után belesimult Tamás karjaiba. Nem beszéltek, csak ölelték egymást. Tamás lágyan karolta, szinte ringatta, dajkálta közben. A zárt folyosón ajtó nyílt valahol, s határozott léptek közeledtek a hall felé. Szétrebbentek hirtelen, s néma búcsút intettek egymásnak.
X/119
Nórának nemcsak anyjára jutott több ideje, hanem Cilire is. Ha Polli aludt, gyakran voltak együtt. Egyik alkalommal Cili óvatosan szóba hozta Nóra életét. Biztatta, hogy keressen társat, ne féljen egy új kapcsolattól. Ha tudatosan vállalja az esetleges következményeket, gyakran még úgy is megéri, mondta, s a szeme könnybe lábadt. Nórát meglepték a könnyek. Cili egyetlen szóval sem árulta el, hogy mi történt közte és Tamás között. Annyira új volt az élmény, hogy magától még nem tudott beszélni róla legkedvesebb barátnőjének sem. Nóra így is ráérzett valamire. Megpihentette Cilin a tekintetét, s azt mondta :
- Ezeket a könnyeket nem értem. Legfeljebb csak sejtem, hogy nem Lónyai Imre emlékének szólnak. Valamit titkolsz előttem.
Cili sóhajtva felelt.
- Megint a lelkembe látsz! Tamásra gondoltam.
- Ciluska, ez gyönyörű! - kiáltotta Nóra első örömében - Tamás tudja ? Jaj, mit beszélek, tudnia kell, akarnia kell, ahogy ismerlek benneteket.
- Ő volt a bátrabb, az elszántabb, a kezdeményező. Egymásra találtunk. Alig merem elhinni, olyan gyönyörű.
- Anyuska tudja ?
- Egyelőre még nem. Még nem is akarom. De azt nem bánom, hogy te rájöttél. Emlékszel, egyszer, régen már tréfálkoztunk róla ?!
- Emlékszem! Ha akkor tudtuk volna, hogy mennyi mindennek kell majd történnie ahhoz, hogy így legyen...- mondta Nóra, s elhallgatott hirtelen. Örült volna tovább, de már nem tudott. Eszébe jutottak az akadályok. Tamás Londonba készült. Cilit kérdeznie sem kellett, tudta anélkül is, hogy nem megy el a gyermekei közeléből. Gonddal, s aggodalommal mondta:
- Megint bajban vagy, Ciluska! Tamás nagyon akarta a londoni állást. Amint megkapta, itthon azonnal lépett. Bejelentette a gimnáziumban. Meghirdette a lakását. Londonban már keresett lakást az iskola közelében. Azt akarja majd, hogy menj vele. Mondta már ?
Cili nagyon csendesen felelt.
- Nem mondta. Tudja, hogy nem tudok elmenni. Az a szívszorító benne, hogy maga sem tudja, mi lesz.
- Attól tartok, én tudom. Elmegy, és elvárja majd, hogy kövesd... - mondta Nóra nyílt őszinteséggel - Becsülöm a bátyámat, de ismerem. Amit feltesz magában, azt végig viszi. Ezt a londoni tervet különösen. Mi lesz veletek ?
- Akkor elbúcsúzunk januárban...- mondta Cili könnyes hangon, s elfordította arcát.
Nóra szíve megfájdult miatta. Átölelte együtt érzőn, de egyetlen szóval sem tudta vigasztalni. Közben a lelke mélyén kicsit irigyelte. Hiszen a boldogság, még akkor is, ha gondokat okoz, olyasmi, amit megkíván az ember, ha magának nincs része benne.
X/120
Cili az eltelt hetek alatt kellemes benyomást szerzett a Fürediek nemes összetartásáról. Még a különc ügyvéd is nőtt valamennyit a szemében. Állandóan morgott ugyan, de ez legtöbbször nem irányult személyek ellen, inkább csak bogaras voltát bizonyította.
Megnyugvással látta, hogy nem foglalkozik a munkájával. Nem csak a stopperórát felejtette el, az sem érdekelte, hogy mivel tölti a napját. Noha udvariasabb sem lett. Változatlanul megelőzte az ajtónál, s ha megszólította, Lónyainénak mondta még mindig. Valami mégis változott. Időnként meglepő módon beszélt hozzá.
Hosszú mondatokat mondott egy-egy olvasott újsághír kapcsán. Máskor teljesen elvont dolgokról beszélt. Hangosan filozofált, mintha csak magában beszélne, de mindig úgy intézte, hogy ott legyen közben a közelében.
Mint azon a délutánon is. Megint kettesben voltak a hallban. Polli aludt, Nóra elment valahova. Tamás még nem volt a házban. Cili ebben az időben szokta locsolni a ládákban lévő növényeket, s erre az időre hagyta a portörölgetést is. Az ügyvéd megint a hallban olvasott, mintha máshol nem volna rá módja. Letette a könyvet. Felállt, elment az üvegfalhoz, s váratlanul megszólalt.
- A nőt a házi tűzhely őrzésére, közelebbről feleség, és anya szerepére predesztinálta szellemi kapacitása, és alkati felépítése. Könnyebb érthetőség okán magyarul is mondom : Predesztináció annyi, mint eleve kijelölés. Minden más, amit életében végez, idegen tőle. Ebből kiindulva, minden másra alkalmatlan. Eddig világos, ugyebár ?!
Cili a hátára pillantott lesújtón, aztán jó erősen odacsapta a törlőruhát az egyik székhez, de egy szót sem szólt. Nem tekintette magát megszólítottnak. Gondolta, beszéljen amit akar, ha egyszer beszédkényszere támadt. Azon nem meditált, amit mondott, noha arról is volt véleménye. Maga is azt vallotta, a nő elsődlegesen feleség, és anya legyen, de hogy másra ne volna jó szellemi, és alkati adottságánál fogva ?! Ez ellen magában erősen tiltakozott. Mivel nem mondta ki, a törlőruha csapkodását pedig nem értékelte helyén az ügyvéd, megdicsérte Cilit anélkül, hogy visszafordult volna.
- Tetszik, ahogy hallgat. Nem tudom elviselni az ostobán okoskodó, ellenkező, bőbeszédű nőket. Ha figyel is, nem csak hallgat, akkor folytatom. Ott tartottunk, hogy a nő alkalmatlan minden más tevékenységre. Agyrém azt gondolni, hogy csak azért, mert nem okoz ordító károkat lépten-nyomon, már jó ügyvéd, orvos, vagy tanár, pénzügyi szakember, hogy a műszaki pályákról már ne is szóljak!...Legegyszerűbb, és legnyilvánvalóbb példa erre a női autóvezető. Van olyan ember, aki látott már jó női autóvezetőt ?! Aligha! Na, tetszik látni ?! A nő képtelen a gyors helyzetfelismerésre, és megfelelő gyors reagálásra. Ez csak a férfi sajátja!
Cili közben egyik lábáról a másikra állt. Ment volna a dolgára, de már megszólította, s nem mehetett.
Az ügyvéd beszéd közben megfordult, s beljebb lépett. A kezében lévő olvasószemüvegét óvatlanul a mellette lévő filodendron egyik alsó levelére tette a közeli asztalka helyett. A szemüveg ott egyensúlyozott magában a lengő levélen, aztán levélről levélre lecsúszott a hall kövére, közvetlenül az ügyvéd cipője elé. Cili a szemüveg útját bámulta, miközben az ügyvéd mustrálgatta. Megint jókedvű lett, szinte vidáman folytatta.
- Magából egészen tűrhető feleséget lehetne faragni. Na, persze, nem egyik napról a másikra. De talán megérné a fáradtságot. Mikor akarja beadni a válókeresetet ?!
Cili a szemüveg után az ügyvédre bámult. Aztán megrázta a fejét, mint aki valamit ki akar rázni belőle, s lemutatott az ügyvéd lábai elé.
- A szemüveg a földön van. Közvetlenül a cipő orra előtt.
Az ügyvéd értetlen arccal visszakérdezett :
- Milyen szemüveg, milyen cipő ?!
Cili lemondón nézett rá. Lehajolt gyorsan, s felvette mielőtt ráléphetett volna. Aztán odanyújtotta szótlanul. Ha mondott volna valamit, akkor azt mondja, ennyit a gyors helyzetfelismerésről, és a megfelelő, gyors reagálásról.
Szíve szerint mondott volna még egyebet is. Legjobban azt, hogy vele ne tervezzen. Főképpen előtte ne beszéljen róla, mert nem mindig van türelmes hangulatban, s legközelebb hozzávágja azt, ami leghamarabb a keze ügyébe akad. Helyette csak annyit mondott :
- Egyelőre nem adom be a válókeresetet, ügyvéd úr! Mostanában nincs szándékomban újra férjhez menni.
Mérges volt, de ezt már bánattal mondta. Hiszen nem tervezhetett. Ha Tamás menni akar, elengedni. Akkor is ezt teszi, ha beleszakad a szíve.
Kiment a hallból. Az ügyvéd elégedetten nézett utána. Gusztust kapott erre a formás, és biztatón alkalmazkodó, csendes kis nőre. Eleinte ugyan unatkozó szépasszonynak tartotta, kleptomániásnak is, de azt gondolta már, az unatkozás az ura hibája volt, a kleptomániát saját ékszerrel enyhíteni lehet. Erényei pedig megérik a próbálkozást. Ha sikerül több tudományt csepegtetni a fejébe, és tudatosítani benne a nő valódi helyét, szerepét a férfi mellett, maga mellé emelheti. Ehhez viszont hosszabb időre volt szüksége. Harmadik házasságában már biztosra akart menni.
-->
